A jósnő

A férfi ráérősen közeledett a régi pártbizottsági épület felé azon az utcán, amelyet ő, éppen a fenti épület miatt, egyszerűen csak Bronnajának nevezett. A sarkon befordult, ahogy ő hívta ezt a másik utcát, a Patriarsije Prudin, s elindult az áruház felé. Céltalanul nézelődött az órák és a bizsuk, a női fehérneműk és a férfi öltönyök között, majd felment az emeletre, bár a cipők, a szőnyegek és a műszaki cikkek sem érdekelték jobban, mint az eddig látottak. Megnézte a óráját. Még van harminc perce az autóbusz indulásáig. Lement a lépcsőn. S ekkor meglátta a jósnőt. Szép volt, fiatal, az eléje tartott tenyereket szemlélte figyelmesen, s egy számítógépbe táplálta be az adatokat. Ő tudja, miféléket. A férfi sokáig nézte a titokzatos műveletet, melynek végén a számítógép kiadott egy papírt, amiből a kíváncsi kliens mindent megtudhatott magáról. A jósnő rávillantotta zöld szemét. Uram? Odatartotta a tenyerét. Jó érzés volt, ahogy a nő hozzáért. Elkészültek, a jósnő nyújtotta a papírt. Ráírná a nevét? – kérdezte a férfi. Tudjam, legközelebb kit keressek! Jó. És ráírta: W. Annuska. A nő talányosan mosolygott. Mögötte a polcon napraforgóolaj volt. A férfi megnézte az óráját. Még van jó tíz perce. Igyekezett a buszhoz, ahogy ő nevezte tréfásan, a Szadovaja felé, menet közben azonban mohón átfutotta a számítógépes jóslást. Milyen okos ez a gép! – gondolta, miközben azt olvasta magáról, hogy érzékeny, józan, bölcs, megértő, tapintatos, jó modorú, szeretetre méltó, kreatív, következetes, hűséges, kapcsolataiban komoly és mélyérzésű, gyengéd. Amikor azt olvasta, hogy az ön testének a gyenge pontja a torka, s hogy egy rendkívül nagy sorsfordulóra számíthat éppen akkor, amikor e sorokat olvassa, a férfi rögvest lehülyézte magában a számítógépet. Aztán tovább böngészte a papírt. Vigyázzon, mert az ön torka különösen érzékeny a kamionokra! – óvta őt a gép. Micsoda baromság! – gondolta a férfi. Hogy jön ide a kamion? Közben lelépett az úttestre. A fékcsikorgásra és a női sikolyokra összeszaladt a nép.

A várakozó

Ült az előszobában, várta, hogy behívja az igazgató. Az új munkájára gondolt, ha ugyan az előzőt, a tanulást, annak lehet nevezni. Mit fog itt csinálni? – ha egyáltalán felveszik. Várt. Hát akkor pukara, gondolta, s óvatosan, hogy a titkárnő ne vegye észre, elkezdte a belégzést. Az első récsaka után úgy döntött, abbahagyja, mert túl hangos a kilégzés. A titkárnő gyanakodva nézte. Ő mosolygott. Az orosz érettségire gondolt, a barátja feleletére. A tanárnő felmutatott egy ceruzát.

– Sto eta?

– Hm.

– Eta karandás?

– Da, eta karandás!

– Sto eta?

– Da, eta sto!

A tenyerébe temette az arcát, a titkárnő ne lássa, hogy röhög. Biztos azt gondolja a csaj, hogy milyen komolytalan ez a kis vankuj gyerek. Szerette az ilyen különös szavakat: vankuj. A nőről eszébe ötlött történelemtanára. Mindig mesélt az órán, hogy volt, mint volt, amikor még ő is? A lányokkal. Arra eszmélt, hogy kicsengettek. Hadarni kezdett.

– Mit vettünk ma? Mohácsi vész? Itt vannak a törökök, itt vannak a magyarok, huj, huj, hajrá! A többi ott van a könyvben.

Rázkódott a teste a visszafojtott röhögéstől. Elhatározta, hogy nem gondol az iskolára, mert így sohasem veszik fel dolgozni. Akkor mire gondoljon? Kire? Talán a főnökre, akire vár. Milyen lehet? Biztos volt benne, hogy az illető későn nősült. Későn hősült. Arra is megesküdött volna, hogy egy nő taszítja majd nyomorba. Ismét kijavította magát: egy nő taszította gyomorba. A fiú mosolygott. Valamikor biztos egy Casanova volt a nagyfőnök, gondolta. És most? Amire én törekszem, nem megy, mert már öregszem. Nem bírta tovább, kibuggyant belőle hangosan is a röhögés. Látta maga előtt az igazgatót kudarcának színhelyén, a titkárnő ágyánál, amint elsomfordál, és elmotyogja az iménti rémes rímet. Az ajtóra nézett: még mindig zárva. Meddig kell még várni? Elképzelte párbeszédüket, miután bement a szobájába. Ő majd megdicsér egy képet a falon.

– Szép ez a kép.

– Igen. Nagyon derűs – bólint az igazgató.

– Ki festette?

– Fényes Szabolcs.

– Gondoltam. Mindjárt gondoltam, hogy Fényes Adolf.

A titkárnő kávét főzött. Szerette ezt az illatot. Megint a nagyfőnökre gondolt. Lehet, hogy mégis korán nősült? Mondjuk, húszéves volt, s elvett egy huszonkilenc éves nőt. A főnök anyja úgy hívta a menyét, hogy „öregasszony” Most megint elröhintette magát. A titikárnő mérgesen nézett rá. Nem számít, gondolta a fiú. Ez a nő már nincs is. Nemhiába írta egyik felejthetetlen dolgozatában kedvenc klasszikusa, a padtársa, hogy „Pongráci István szerette a nőket. Mikszáth utoljára Mária Teréziát csókolta meg, és úgy vallotta, hogy ővele kihalt a többi asszony”. Elemi erővel tört ki belőle a harsogó röhögés. Felállt, az ajtóhoz botorkált, kiment. Pedig éppen most hozta neki a hírt a főnöktől kilépő titkárnő, hogy az igazgató úr ma már nem tudja fogadni.

Az átutazó

Az autóval a faluhoz ért. Most szaporábban vert a szíve. Már alkonyodott, de a hajnal jutott az eszébe. Szinte látta maga előtt a peckes kakasokat, amint egymással versengve ébresztőt harsogtak. Látta az apját, éppen kikelt az ágyból, fáradtan a lavórhoz ment, a vízbe mártotta a fejét, aztán kiállt a ház elé, kémlelte az időt. Látta az utcabelieket, amint gyalog, kerékpárral igyekeztek a kukoricaföldek felé. Tudta, a juhász most eteti a fias juhokat. Most nyitott a kocsma, a férfiak egy féldeci után kifordultak az ajtón, siettek a dolgukra. Az egyik szomszéd a jószágokkal bajlódik, a másik szép csendesen tipeg a tüdőasztmája miatt a tyúkudvar felé, szórja a magot a szárnyasok elé. A fia és a veje mellette serénykedik, végzik a nehezebb munkát. A szemközti háznál már kopácsolnak, most teszik az új házrészre a tetőszerkezetet: A mellette lévő ház már csendes, a család a határban, kapálják a kukoricát. A következő ház gazdája a vállára kapta a puskáját, füttyentett a vizslának, a gyönyörű vadászkutya kölyke a lábuknál bolondozott, de ő most itthon maradt. A legelőn szinte látta a szétterülő juhnyájat, a szép, fekete-fehér foltos kis okos kost, a játékost, s látja gyermekkori önmagát, amint hangosan magyaráz a kis kosnak, hogy hamarosan felnő, és fontos kos lesz belőle, s akkor majd így beszélgetnek: „Kedves kos! Nyáját bemutatná?” „Beee!” „Van vagy kétszáz mögötte!” „Mind jerkeee!” „Bevallja, hogy mind az ön felesége?” „Beee!” „S a juhász is besegít?” „Beee!” Látja magát, ahogy rohan a tajtékzó juhász elől. Látja az anyját és a nővérét, otthon tesznek-vesznek a konyhában, készül az ebéd. Aztán felrémlik előtte a temető, nagyapja sírja: „Munka és küzdelem volt egész életed, legyen nyugodt, békés örök pihenésed.” Jön a vadász, oldalán három fácán lóg. Az iskolából énekszó csapódik ki: „Most szép menni katonának.” A kocsmában két férfi egymással szemben áll, karjuk a magasban, szenvedélyesen ordítják: „Csókolom a pici szádat...” A könyvtár mögötti pályán kugligolyó döngeti a bábukat. Autóbusz jön, féltucat ember száll fel szépen felöltözve, a közeli város kórházába mennek látogatóba. Porfelhő. Hőség. Az egyik öreg szomszéd ilyenkor alszik egy kicsit. Az unokája a televízió előtt, éjszakáig. A juhász egy sánta juh lábát kezeli bicskával és gyógyszerrel. Esteledik, kékes fény villog az ablakokból. A szemközti ház tetejéről lejönnek az ácsok, befejezik a kopácsolást. Malacok visítanak, tehenek bőgnek, etetnek. A televíziók előtt emberek ülnek, fejük lebicsaklik. Szinte látta maga előtt az egész falut. Elszorult a torka. Tekintete fátyolos volt, szaporán vert a szíve. Az autóval a falu másik szélére ért. Nem állt meg. Már nincs kihez bemennie. Gázt adott.

Mentol

Érettségi szünet. Kivett egy albérletet a haverokkal, éjjel-nappal söröztek. Úgy gondolták, jól felkészülnek. A közeli kocsmából kannával hordták a seritalt, ahogy ő szerette nevezni. Fáradhatatlanul buliztak. Hálózsákban vitték a boltba a visszaváltandó üvegeket. Utólag a nagy részegségen kívül emlékezett néhány lányra is. Az érettségi sikerült úgy-ahogy. Utána négyen elmentek a Dunántúlra, egy kétszemélyes sátorban aludt egy lány és három fiú. Kényeztették a lányt. Csak vezényszóra tudtak a sátorban megfordulni. Aztán tengett-lengett egész nyáron. Ősszel egyetem. Az első félévet rögtön meg kellett ismételnie. Aztán megint. Átjelentkezett egy másik szakra. Két évig nem volt baj. Akkor kihagyott egy félévet, megint járt egy kicsit, megint szünetelt, így ment ez hosszú évekig. Egy hétig vedeltek a barátjával, a tájára sem mentek az egyetemnek, aztán napokig igazolás után rohangáltak. Szereztek egy havert a diliházban, az előre gyártotta nekik az igazolásokat. Olyan volt, mint a méh: szállt virágról virágra. Az egyik lány apává tette volna, de elhitette vele, hogy nem áll jól neki a terhesség. Reggel bevette magát egy kocsmába, iszogatott, megvárta, hogy végezzenek a főiskolás lányok, elkapott egyet, vitte az albérletbe. Az egyetem már csak emlékeiben élt. Végül otthagyta. Hazament. Elment raktárosnak. Titokban ivott a munkahelyén, az lett a vége, hogy ott kellett hagynia. Hónapokig csak a kocsmákat járta. Valaki rábeszélte, hogy százalékoltassa le magát. Megpróbálta. Sikerült. Utána elment éjjeliőrnek. Jól volt. Két-három felest, ugyanannyi sört benyomott, akkor már szinten volt. Nem akart ő tajték-részeg lenni, de egy kis eufória kellett. A cégnél hektószámra állt az étkezési etilalkohol. Nem volt nehéz hozzájutni. Ötliteres kanna, megtöltve 36 százalékos finomszesszel. A szekrényében ott állt egy literes üvegben a fele-fele arányban hígított tisztaszesz meg egy pici főzőpohár, azt megbuggyantotta, durr be! Mikor már undorodott a tisztaszesz ízétől, egy kiskanál mentolt hozzádobott, így egész tűrhető lett. Reggelre megitta az üveg tartalmát, kicsempészte, vitte haza a másik litert. Egyszer megpróbált leszokni, két hónapig bírta. Végiggondolta a jövőjét. Neki nem kell lakás, kocsi, hétvégi ház, feleség, gyerek... Akkor miért ne igyon? És ivott. Összebarkácsoltatott egy főzőkészüléket, s háztartási keményítőből, árpából állított elő tisztaszeszt. Vagy vodkát. Egyedül maradt. A régi cimborák lekoptak, megnősültek, megkomolyodtak. Ült a szobájában, és iszogatta a maga kotyvasztotta italt. Bármikor le tudnék szokni, gondolta. Ez megnyugtatta.

Lándzsarázó Vilmos Big Band

... a két férfi átlépte a mocskos peronon ücsörgőket, legyezgették a sűrűn gomolygó cigarettafüstöt, a váltó fölött ide-oda billegtek, lassított a vonat, állomás következett. Az óriás váratlanul rábődült egy leszállni készülő lányra. „Elviszel egy levelet a rendőrségre!” Diktálni kezdett a kicsinek. „Mc Lane-e nézniük a ma esti krimit. Simon-vágnak és Mc Gill-kolnak benne valakit. Ha nem jönnek, az egész város Maigretmül.” A lány riadtan átvette a papírt, gyorsan leszállt a szerelvényről. A két fiatal törtetett tovább. Az egyik fülke előtt idős paraszt ácsorgott, a kalapjával legyezgette magát, közben elismerően, leplezetlen csodálattal bámulta a kétméteres fiút. A másikat csak akkor vette észre, amikor az megállt előtte, és az öreg kopasz fejére mutatva felcsattant. „Te aztán szépen meg vagy nyiratválkozva!” Mentek tovább, ügyet sem vetettek a döbbent parasztra. Egy ünneplőbe öltözött, lenyalt frizurájú, középkorú férfi jött velük szembe. Az óriás a falhoz szorította, néhányszor megrántotta az illető gumis nyakkendőjét, és mennydörögve állapította meg: „Ezt nevezem konzisztenciának!... Ööö... akarom mondani, egzisztenciának...” Megvetően elléptek a riadt, lihegő férfi mellett. Elszántan utálták az ilyeneket. Egy sánta cigány kalimpált előttük. A kicsi ráförmedt. „Ugye, te rühelled a kodályos... illetve kedélyes zenét?” Az értetlenül vigyorgott. Ők ketten már egy másik peronon jártak. Itt cigányok hangoskodtak, de amint megpillantották az óriást, elnémultak, félrehúzódtak. A hatalmas ifjú rádördült egy kis keszeg, hajlott hátú cigányra. „Nem iszol mosatlan gyümölcslevet. Igaz?” „Jaj, anyám!” – rebegte az falfehéren. A kicsi egy potrohos cigány képébe süvöltötte. „Hajlamos vagy arra, hogy lehetőleg becsületesen éljél, ugye?” „Olvastad már a Pisztráng és Izoldát?” – rázta az óriás a divatos göncökbe öltözött harmadik cigányt. Átmentek az első osztályra. Egy kopottas öltönyt viselő férfi volt a következő áldozat. „Te aztán gyarmatosítod a feleséged testét, mi?” A férfi méltatlankodott, de az óriás megfogta a torkát. „Hiszel a hasisztikában, ugye?” A másodosztály büdös peronján egy elhasznált melóst egzecíroztattak. „Remélem, te kívülről fújod Napó Leoncavalló című operáját!” A melós elcsigázott volt és szótlan. Fogalma sem volt róla, hogy ez a két fickó tulajdonképpen a Lándzsarázó Vilmos Big Band nevet viselő kísérleti színház, meg akarják döbbenteni az embereket vonat drámáikkal, egyszóval minden elképzelhető helyet alkalmasnak ítélnek akcióik számára, a színházi épületeket kivéve. A Lándzsarázó Vilmos Big Band tovább nyomult előre. Az egyik fülkében kártyáztak. Az óriás belépett, kiszorított két szemközti helyet, leültek. „Kártyázzunk!” A kicsi egy marék villamosjegyet vett elő. „Megengedik urrraim?” – mordult a kicsi az emberekre. Kevert. „Emelj!” Az óriás felállt, megemelte a másikat. Az osztott. „Hívjak?” „Hívjál!” „Fedák Sári jó lesz?” „Azt csak pancserok hívnak.” „Hát akkor, Fedák Etelka!” „Etelka?” „Ütöm: Etelkaka!” „Na jó, a tied. Eszt ercsináltam. Te hívsz.” „Búbosblanka!” „Erik a fenébe! Nem jön a lap. Emma nem stimmel.” „Tessék: Barnabás!” „Sárgabás.” „Ütöm: Zöldbás!” „Pirosbás!” „Hát nálad van? Hogy az amagasságos csilla...” „...podj!” „Na, hívjál!” „Fedák Bertalan!” „Ajaj, a berfosztóképző...” „Ez még semmi. Hehehehe!” „Hehehehe? Azt hittem, már kiment.” „Lehet. Megnézzük?” „Meg.” Kitódultak az ajtón. Elszántak voltak. A két fiatal átlépte a mocskos peronon ücsörgőket, legyezgették a sűrűn gomolygó cigarettafüstöt, a váltó fölött ide-oda billegtek, lassított a vonat, állomás következett.

Philemon és Baucis

Az öregnek a szakálla úgy nézett ki, mint a cukrozott mák. Megitta az előtte álló sört, megtörölte a száját, s így szólt.

– Na, megyek már, mert odahaza azóta megfordították a képemet a falon, és három cigánygyerek köpködi órabérben.

És elindult. Néha megtántorodott, de haladt. Csak a másik kocsmáig jutott. Ott is ivott két-három korsóval. Ott is elkezdte a köpködő cigánygyerekekről szóló kacskaringós mondatot, de nem tudta végigmondani. Tántorgott az utcán, egészen a harmadik kocsmáig. Ott is kikért egy korsóval. Utcabeliek iszogattak mellette, cserzett arcú férfiak.

– Bolond ember maga, öreg! – szólt oda egyikük.

– Miért? – nézett rá az öreg.

– Mert ha innen hazamegy, a keresztényeket hívja segítségül.

– Hát kit?... – az öreg nem bírta befejezni a kérdést.

– A komenistákat hívja!

– Miért?

– Mert azok segítenének.

– Igen?

– Igen. Azok olyanok. Mennek azok mindenhova. Még Afganisztánba is.

Röhögnek. Az öreg megissza a sört, belekezdene a köpködő cigánygyerekes mondókába, de az első két szó után elhallgat, legyint. Végigtántorog az utcán, néhányszor belekapaszkodik egy fába, pihen. Amikor a házához ér, célozgatja a kiskaput, de sehogy sem találja el. Egy idő után megunja, nagy nehezen felmászik a kerítésre, de a tetején fennakad. Elalszik. Egy óra múlva kinéz a házból a felesége, a kezében sodrófa. Meglátja az öreget a kerítés tetején, odasiet, próbálja leszedni, de nem boldogul. Költögeti a hortyogó embert, de hiába. Hoz egy vödör vizet, rázúdítja. Erre már felébred az öreg. Meglátja a feleségét.

– Megjöttem – mondja.

– Látom, hogy a béled csurogjon ki! Gyere le!

– Nem megyek, mert megversz.

– Gyere le, mert leesel. Részeg vagy.

– Nem vagyok én részeg, édes lelkem!

– Részeg vagy, te gyehennáravaló!

Segít neki lemászni. Amikor az öreg földet ér, az asszony előkapja a sodrófát, püfölni kezdi. Az öreg megpróbál elmenekülni, közben kiabál.

– Segítsetek, keresztények!

– Negyven évig vertél! Most én verlek! – kiabál az asszony. Aztán némán fenyíti tovább. Amikor elfárad, váratlanul sarkonfordul, bemegy a házba, bezárja az ajtót. Az öreg utánakiált.

– Majd az Isten megfizet neked ezért!

Téblábol még egy ideig az udvaron, majd hátrasomfordál a szalmakazalhoz, befúrja magát. Rögtön elalszik Az égen komor felhők gyülekeznek.

Búcsú

A kislány nyolcéves korában már szedte a markot. Tizennégy éves volt, amikor beteg lett az apja. A leány kaszával vágta a búzát, a húga szedte a markot. Az iskolában jól tanult, szeretett számolni, olvasni. Öt osztályt járt ki. Nagyon dolgos volt. Szekérrel hordta a trágyát a határba, a földjükre. Néztek utána az emberek, s azt mondták: „Szerencsés lesz az a legény, aki ezt a leányt elnyeri!” Hat hónap alatt tucatnyi kérője akadt. Tizenkilencben esküdtek, a lány akkor huszonegy éves volt. Az ura tisztességes, jóravaló ember. A fiatalasszony sürgött-forgott a konyhában, a kertben, nevelte a gyerekeket. Három gyerekük született. Az asszony virrasztott az egyik gyerek fölött. Hat hétig nem vetkőzött le, nem feküdt le. Az orvos azt mondta: „Más keze alatt már meghalt volna ez a gyerek.” „Doktor úr, én mindent elkövettem vele!” Az asszony gyalogolt az országúton, tejtermékeket vitt a közeli város piacára. Mire hazaért, a csirkék csirimpoltak, a kacsák hápogtak, a libák gágogtak, a csikó nyerített, a borjú bőgött, a malac ordított, a kutya ugatott, a macska nyarvogott, a gyerekek követelőztek. Éhes volt a nép. A férje a határban dolgozott. Az asszony kalácsot sütött a kemencében. Bevitte az első tepsivel. Mire a második tepsivel is bevitte, az első már üres volt. Szerette nézni a családját. Később új kemencét épített. Egymaga. Kapált, szaladt a boltba, rakta a búzát a kocsira. Sovány volt és szívós. A férje a cséplőgéphez járt, de aztán beteg lett. Tizenkét évig úgy-ahogy húzta lábon, majd megbénult, megvakult. Aztán meghalt. Addigra felnőttek a gyerekek. A beteges fia a háborúban átázott, kifázott, új nyavalyákat szerzett. Négy évig szenvedett, míg meghalt. Az asszony csak dolgozott tovább. Tapasztotta a házat, festette a szobákat, kertészkedett, még ágyat is fabrikált. Fát vágott, egy gally felpattant a szeméhez, a fél feje veresfekete volt a vértől, azóta nem lát az egyik szemére. Egyszer nagyot kattant valami a fülében, azóta rosszul hall. Még mindig szaladt, sohasem tétlenkedett. Sok ruhát varrt, még harmónikás aljú szoknyát is. Kályhacsövet csinált bádogból. A nagy kertet még mindig felásta. Ami termett, vitte a gyerekeinek. Esténként ült egyedül a szobában, nézte a falon a szülei, az ura és a gyerekei fényképeit. Beszélt hozzájuk. „Szép életem volt” – mondta. Megmosdott, felvette az ünneplő ruháját, úgy feküdt az ágyra.

Szorongás

Évekkel ezelőtt éreztem, hogy valami baj van, elmentem az orvoshoz. Mikor bementem a rendelőbe, azt mondja az asszisztensnő.

– Doktor úr, Esztike néninek az epéje szokott görcsölni.

– Mit szoktam felírni?

Mondta, hogy mit. Felírta. Visszamentem a varrodába, dolgoztam tovább. Egyszer aztán összeestem. A kórházban megműtöttek epével. De nem az volt a baj. Akkor megműtöttek vakbéllel. Aztán gyomorral. De csak nem találták el. Mondták, hogy kiveszik a köldökömet is, mivel sérvem van.

– Ha úgy gondolják, csinálják, de ha az uram keresni fogja, magukhoz küldöm.

– Kidobjuk, aztán minden rendben lesz.

– Én csak attól félek, drága doktor úr, hogy lassan már nem marad bennem semmi, ha maguk így dobálóznak!

Tele vagyok vágással, forradással, pedig egyik se volt a bajom. Mert női bajom volt. Most már jó nagy volt a daganat, kidobták az egész méhemet. Az uram jó ember, de azt mondja, mielőtt befeküdtem a kórházba.

– Te, Esztikém!

– Tessék.

– Ha már ilyen nagy műtétre mész, úgy gondolom, meg kéne csinálni a végrendeletedet.

Hát akkor elkeseredtem: nem elég a sok baj, fiatal sem vagyok már, ez a vén tökéletlen meg ilyesmivel zaklat. Összeszedtem az aranyláncomat, gyűrűmet, fülbevalómat és a takarékkönyvemet, elvittem a lányomnak megőrzésre. Mit tudom én, mit forgat a fejében ez a vén piszkos! Pedig amúgy tényleg jó ember. Mindig meglátogat, de most meg azzal szekíroz, hogy mi lesz vele, mert hat hétig nem nyúlhat hozzám a műtét után.

– Ej, a fene a rossz bőrödet, amíg hozzámnyúlhattál, addig mindig álmos voltál!

Mondtam neki, nehogy úgy járjak vele is, mint az első urammal! Mert amikor először operáltak, az is naponta jött hozzám. Minden áldott nap beállított egy csokor virággal. Jaj, mondom magamban, hát el kell ájulni ettől az embertől! Csak az ütött szöget a fejembe, hogy mindig kérdezgette, mikor engednek haza? Feszt ezzel jött. Még szép, hogy nem mondtam meg! De eljött az a nap is. Kiengedtek, de még nagyon korán volt. Húztam az időt, mentem ide is, oda is; mindenhová. Este tíz körül aztán beállítottam: Kinyitottam az ajtót, de nem gyújtottam villanyt. Kérdezi az uram.

– Megjöttél, Esztikém?

– Meg.

Várom, hogy odajöjjön. Nem jött. A sötétben levetkőztem, lefeküdtem. Az emberem csak nem mozdult. Sokáig hallgattunk. Egyszer hallom, hogy súgja.

– Alszol, Esztikém?

Nem szóltam. Akkor már megszokta a szemem a sötétet, látom, lejjebb húzza magán a takarót. Suttog.

– Na, Bözsikém, most ugorj ki az ablakon!

Rögtön felugrottam, a kurva ruháját bevágtam az ágy alá, a hajánál fogva kihúztam a dunyha alól, jól megrugdostam. Az uram szedte ki a kezem közül. Meztelenül ugrott ki a nője az ablakon, úgy pucolt el. Aztán elváltunk. Nem kellett volna. Ha megbocsátok, többet biztosan nem csinál ilyet, végképp jó ember lett volna. Ez a második is áldott jó ember, csak az a baj kedves, én most már félek bejelentés nélkül hazamenni. És engem most hazaengedtek.

A simogatás

Az asszony belép a kapun. Gyönyörű galambok totyognak az udvaron, az asszony közeledtére sem rebbennek odébb. Három macska rohan hízelegni. Az asszony letesz a földre egy kiskutyát, barátkoztatja őt a macskákkal. „Kidobta őt valaki, mint benneteket tavaly” – magyarázza a cicáknak. Hetek múlva talált egy kislányt, aki szalmakazalban aludt, mert nem engedték be a lakásba a szülei. Hazavitte. A gyerek elmúlt hároméves, de még tíz kilót sem nyomott. A kislány nem tudott beszélni, egyetlen szót sem tanítottak meg vele. Az asszony szeretettel nevelgette, logopédushoz hordta. Amikor csak ketten voltak, beszélt a kicsinek a saját életéről. Még nem volt kilenc esztendős, amikor már napszámba járt az uradalmi földekre, tizenkét évesen cseléd lett Pesten. Sokat dolgozott, fáradt volt, mint egy igás állat. A bakancsa sok számmal volt nagyobb a kelleténél. Szegény volt. Amíg iskolába járt, a legjobb osztályzatokat kapta. Sajnos, kivették az iskolából idő előtt. Dolgozni kellett. Szinte gyerek volt még, de a kezei már remegtek a mosástól. Rémálmai voltak. Arról álmodott, hogy gyerekei lesznek, akik télen az ágy rongyai közé bújnak nappal is, hogy meg ne fagyjanak, s amit ő kap ebédre, azt hazaviszi nekik, mert nincs mit enniük, s amikor megérkezik, megrohanják, s vinnyogva falnak, mint sok éhes kicsi állat. Álmában hallotta is a vinnyogást. Erre ébredt. Ő sírt. Később férjhezment, a háború végén szétlőtték a házukat, ő megsebesült, a férje vagy száz kilométeren át húzta a szánkón új otthonukig, ahol most is laknak. Lettek gyerekeik, három is, szépen felnevelték, szárnyukra bocsátották őket, már unokáik is vannak. „És itt vagy te is, kincsem!” – vonta magához a beszédtelen kislányt. Hónapok teltek el, s amikor a kislány közelébe kerültek, az még mindig az arca elé kapta a kezét és sikított. Az asszony elsírta magát. „Szegénykém! Drága gyermekem!” Töprengett: vajon mit tehettek vele? Csak állt, nézte a rémült gyermeket, s nem merte megsimogatni.

Csalódás

Az asszony bevásárolt, hazament, aztán átment a szomszédasszonyhoz, és elújságolta, hogy bevásárolt, szétnézett a piacon, drágák a malacok, majd a következő vásáron vesznek hatot, találkozott a férje nagynénjével és a sógornőjével, beszélgettek egy beteg rokonról, hogy mikor látogatják meg a kórházban, várta a postást is, de hiába... Aztán átszaladt a másik szomszédasszonyához, egy könyvet mutatott neki, amely a halál utáni életről szól. „Engem úgy megnyugtat az ilyen könyv!” – mondta az asszony. „Nagyon érdekel ez a téma. Az újságban is mindig a haláleseteket olvasom, a tévében pedig a krimit nézem. A férjem pedig hallani sem akar erről a témáról. De én vallásos vagyok, úgyhogy engem mindig nagyon izgatott az elmúlás. Kislány koromban még a halottakat is megnéztem. 1944-ben, amikor a front átvonult a falun, lőttek. Egy golyó teljesen széttépett egy öregasszonyt. Láttam, a lába a fán, az agyveleje ott hevert az út porában. Ott, a postánál... Én árván nevelkedtem. Nem örvendtem én a halálnak soha, csak kíváncsi voltam. Állandóan ezzel foglalkoztam. Hogy van ez? Mi az, hogy halál? A férjem egyik csatornaőr társa az egyik nap még itt volt nálunk lovaskocsival, másnap pedig hallottuk, hogy meghalt. De mintha érezte volna! Az uram és ő úgy elbúcsúztak egymástál! Vajon mi lett vele? Én úgy képzelem, a halál után olyan helyre kerül az ember, ami olyan, mint a virágzó gyapotföld. Mi termeltünk gyapotot is, az ötvenes években, a téeszben, még egy tanfolyamot is elvégeztem hozzá Szentesen. Az nagyon szép munka volt. Mikor virágzott, csodálatos volt benne a munka. Csak az volt a baj, hogy nem ért be. Még télen is szedtük a gyapotot, mikor ráesett a hó. De nyáron?... Mikor az aratásból a gyapotba kerültünk, mintha a pokolból a mennyországba kerültünk volna. Ilyen lehet a halál után is...” Később átszaladt a másik szomszédba, megnézte a frissen festett konyhát, a másik helyen kikérdezte a szomszédasszonyt a műtétje felől, azután hazaszaladt, bevitte a tojást, olvasott egy kicsit, főzött valami vacsorát, közben kézimunkázott is, hazajött a férje, megvacsoráztak, korán lefeküdtek, mint mindig. Hajnalban felkelt az asszony, mosdott, öltözött, visszament a szobába, nézte a férjét, milyen mozdulatlan! Csak nem?... A mellkasára hajolt, dobog-e még?... Dobogott.

Asszonyok

Hajnalodik. Itt is, ott is megnyikkan a faluban egy kenetlen ajtó. Fél öt van. Felserken a fiatalasszony, tesz-vesz a ház körül, a konyhában. A férje is kikászálódik az ágyból. Fáradt, törődött. A felesége kávét visz neki. Mosdás, öltözés, készülődés. Még fél hat sincs, a férj elindul. Az anyósa már a kertben kapálgat. Az unoka még alszik. Háromnegyed hat. Elindul a feleség is az üzem fele. Bemegy a kapun, a műhelybe. Indul a műszak. Mosóport csomagol. Finom por szállong a levegőben. A mama otthon a csirkéket, kacsákat, malacokat eteti. A veje már kint van a határban, a kombájnokat javítgatja. A lánya az üzemben egykilós zacskókat rakosgat, tizennyolc darabot, ennyi kerül egy zsákba. Akkor a zsák száját lezárja. Aztán ismét: négy, hat, nyolc, tíz, tizennyolc kiló, zsákot lezárni. Az anyja benéz a kisunokára. Még alszik. Visszamegy a kertbe, a növényei közé. Munka közben sokszor megáll, a ház felé fülel. Végül bemegy. A kislány most ébredezik. A mama reggelit készít. Megmosdatja, felöltözteti a gyereket, aztán együtt leülnek reggelizni. Jön a postás, lapot hoz a városi rokonoktól: üdvözletüket küldik az Adriáról. A kislány az udvaron játszik, gyomrozza a kismacskát. A mamája ismét a kertben szöszmötöl. Néha felegyenesedik, fájdalmasan tapogatja a derekát. A szomszédasszony átkiált, hogy gyógyfürdőbe kéne menni a derekával. Hát igen, de mikor? A lánya a zsákokat rakosgatja ernyedetlenül, közben lopva az órájára pillant. Tizenegy elmúlt. Az anyja a konyhában meggylevest főz. Megjön a fuvaros, meghozta a szenet. A mama kinyitja a nagykaput, a kocsi bejön az udvarra, a fuvaros leborítja a tűzrevalót. A lovak még kitörnek egy kis gyümölcsfát, aztán kigördül a kocsi az udvarról. Ennek is éppen most kellett jönnie! – fohászkodik a mama. Vödröket, lapátot hoz, hordani kezdi a szenet az ólba. A kislány segít neki a kisvödrével, hamarosan fekete a szénportól. Később nyafog, hogy éhes. A nagyanyja beviszi, mosdanak, elé teszi a meggylevest, közben ő rántottát süt. Esznek. A kislány a levesből kihalászott meggyet szopogatja, ízlik neki. Ebéd után a nagyanyja lefekteti. Amikor elalszik, kimegy, hordja a szenet tovább. Két óra. A fiatalasszony kilép az üzem ajtaján, hazafelé indul. Otthon elámul a szenet látva. Leteremti az anyját, amiért nekiállt behordani. Nem is eszik, beáll ő is. Forrón tűz a nap. Amikor a gyerek felébred, már alig van szén az udvaron. Az asszony hordja tovább, a nagymama intézi a gyereket. „Apu mikor jön haza?” „Este.” A fiatalasszony kimosakszik a szénporból, gyorsan eszik valamit. Utána uborkát tesz el. Fél hat. A nagymama a malacokkal viaskodik. A fiatalasszony rohan a boltba, vásárol. A kislány a macskát gyomrozza. Mosdás, vacsora, fekvés. A fiatalasszony mos, az anyja a pörköltöt főzi a meggyleveshez. Hazajön a veje. Tálalnak, vacsoráznak. A feleség gyorsan inget, nadrágot vasal. közben az aratásról kérdezgeti a férjét, aki hamarosan bevonul a fürdőszobába. Ágyaznak. Fél tizenegy van. Fekszenek egymás mellett. A férfi megszólal: „Tudod, mit szeretnék?” „Mit?” „Ha vége lesz az aratásnak, tökéletesítem az elektromos ébresztőórát.” „Az jó lesz, mert amit csináltál, azt még a községházánál is hallani.” „Most majd szignált fog játszani. És csinálok sakk-készletet, meg repülőgép modelleket. Mit szólsz hozzá?” Csönd van, az asszony már alszik. Négyezer kiló mosóport emelt ma.

Becsület

A nagyapámnak száztíz hold földje volt, de tizenegy gyerek jutott rá. A bíró erőt elvitték a tizennégyes háborúba, oda is veszett hét gyerek meg a veje. A többi fogság után került haza. A nagyapám a lányokkal együtt küszködött, nehezen bírtak a földdel. Az apámnak jutott tíz hold gyenge föld. Négyen voltunk testvérek. Én negyvenkettőben vonultam be katonának. Negyvennégy tavaszán kivittek az orosz frontra. Hídverők voltunk. A fejemet megütötte egy golyó, elveszett velem a világ. De nem haltam bele. Mindig visszább jöttünk, már Magyarországról is kiszorultunk. Akkor a németek elvették tőlünk a puskát. Bezártak egy táborba, ott majd megbolondultunk a tétlenségtől. Bevagoníroztak, húzgáltak ide-oda, aztán csak elengedtek: Itthon a lerombolt falu várt. Mindent elölről kellett kezdeni. Sokat dolgoztunk. Még a viharlámpa világánál is vetettünk, mikor aztán jött az aratás, nekünk nem maradt kenyérnek való. Hiába karcolásztuk a rossz kis lóval meg az ekével a föld tetejét, Rákosi elvitt mindent. Aztán jött a téesz. Nekem ott is rosszul esett, ha valaki passzióból elvágott egy kötelet. A tagok nem értették, miért ugrok le még egy cső kukoricáért is a kocsiról? Nem szerettem, hogy a kocsi szénát ledúrták, csak azért, hogy fél órával nehogy tovább dolgozzunk. Minket úgy neveltek, hogy fiam, iparkodjál! Én a borbélynál tanultam legtöbbet: volt ott öreg is, fiatal is, felhozták az élet dolgait, okultunk. A mi életünk szigorú volt. Nem mehettünk el senki mellett köszönés nélkül. Zsebre dugott kézzel nem állhattunk a feljebbvaló előtt. A bálban háromszor is körülment az ember, mire le merte kérni az öregebbtől a lyányt. Amikor én legénykedni kezdtem, a rádió még egy kis doboz volt, abban egy akkora kristály, mint egy kockacukor, az hozta a hangot, a magyar nótát, ezt is, azt is. Aztán ott voltak nekünk a házi citerás-bálak. Meg a zugkimérők. Egy öregember citerázott, mink meg vagy nyolcan-tízen jól kiugráltuk magunkat, a gazda pedig mérte a bort. Akkor ám még nem ment el a legény a lyánnyal fényes nappal összenyalábolkózva, mint most! De sajnos, én már sötétben sem nyalábolkózok. Elmúltam hetven esztendős, de még most is elkalandozik az eszem, ha meglátok egy jó menyecskét. Még most is utánuk nézek, pedig elég rossz a szemem. A jó lovat meg a szép asszonyt nagyon szeretem. Inkább nem ettem, nem aludtam, de azok jöhettek. Még párosával is! Nem mindenki ért ám a nyelvükön! Mennyivel jobban jön ki, ha az ember a farára üt, belecsíp, megharapja valahol a menyecskét, mint ha rámordul, hogy gyere csak elő! Az effajta embernek addig van becsülete, amíg a pelenka szárad. Ilyen idős korában már zokniban sem járkálhat a tiszta szobában. Én járkálhatok. Még cipőben is. Mert agglegény vagyok.

A legenda születése

Három idős ember kártyázik a kertekben, a szőlők között, a présházaknál. Olyan hetven körüliek. Élvezik a napsütést, a jó levegőt. Kevernek, osztanak. Látják, egy nő közeledik kerékpárral. Amikor közelebb ér, megismerik. Mutatós, jó harmincas asszony. Oda-odapislantanak, de csak kártyáznak tovább. Látják elromlik a bicikli. Az asszony szerelné, kínlódik, de nem boldogul vele. Ők csak kevernek, osztanak. Aztán az egyik hetvenes hetvenkedni kezd, hogy ő még mindig férfi, s ezt most be is bizonyítja. Az ő szavaival élve: „meghágja” a biciklis nőt. A két cimbora fogad vele. A tét ötven liter bor. Mindegyik tudja, ha sikerül, ha nem, úgyis együtt isszák meg. Kevernek, osztanak. Az asszonyon kifog a kerékpár. Odamegy a kártyásokhoz, segítsenek neki. Azok bólogatnak. Hogyne segítenének, megcsinálják a biciklit, csak a hölgy heveredjen le a komával a présházban arra a jó sodronyos ágyra. Mit gondolnak, kurva vagyok én? Piszkálta a biciklijét tovább. Ezek pedig kevertek, osztottak. Látták, sehol egy lélek. Hamarosan visszajött az asszony. Nem bánom, de jól csinálják meg a biciklit! Bement az öreggel a présházba. Múlt az idő. A két öreg már régen rendbehozta a kerékpárt, kikészítették az ötven liter bort, de a koma még mindig ügyködött. Négy óra múltán jött ki az asszony. Csapzott volt. Szótlanul elkarikázott. Este a kocsmában már azt mesélgették egymásnak a férfiak, hogy az öreg háromszor, és milyen alaposan! Embert még nem vett körül ilyen tisztelet. Ő csak szerényen hallgatott. Legenda született. Én azonban tudom a történet lényegi részét is. Az asszony mondta el, imigyen. Hányszor tudott az öreg? Egyszer se! Mindjárt az elején becsípte a tökét a sodrony, s csak órák múlva tudtuk kiszabadítani. Megkértem, ne beszéljen erről senkinek. Én se szólok. Szükségünk van a legendákra.

Pánik

Az asszony begyújt a konyhában az olajkályhába, aztán a fürdőszobába megy. Mosdik, öltözik. Felveszi a kabátját, elindul tejet, kenyeret, péksüteményt vásárolni. Jól esik neki a friss levegő. Hazafelé menet csaknem elesik. Otthon reggelit csomagol a férjének, utána a lányának tízórait. Nézi az órát. Főz egy kávét. Beszól a férjének Jani, ébresztő! Kiönti a kávét egy csészébe, a férje megissza, felöltözik, elmegy. Az asszony tesz-vesz a ház körül. Megnézi az órát. Benyit a lányához. Kriszta, hét óra! A kislány frissen kiugrik az ágyból. Mit reggelizel? Szotyit, mondja Kriszta. Szotyolát? Ühüm. Az asszony rendet rak a lakásban, ágyazás, szellőztetés, takarítás. Aztán elmegy dolgozni. Csendes délelőttje volt, ügyfél alig. Délben hazasiet ebédelni. Levelet dobott be a postás. Megnézi a feladót: Giovanna és Frederico! Az asszony nehezen kapkodja a levegőt. Elrohan az iskolába ahhoz a fiatal tanárhoz, aki tud olaszul. Órán van, várni kell. Végre jön, olvassa. A levél először arról szól, ti hogy vagytok, mi jól vagyunk, reméljük, ti is jól vagytok, aztán közlik benne, hogy jönnek... Az asszony feje zúg, érzi, felment a vérnyomása, már semmit nem hall a levélből, elsiet. Beszól a munkahelyére, hogy már nem megy be délután, mert vendégei jönnek. Pénzt vesz elő a szekrényből, vásárolni rohan. Karjain hatalmas szatyrokkal tér haza. Kipakol, fáradtan leroskad. Eszébe ötlik Olaszország, a tengeri levegő, amely olyan jó volt az asztmájának. Ott nem volt náthás. Minerbióra gondolt, erre a szép, árkádos főutcájú városias falura. Aztán a grófi kastély képe jelent meg előtte, a gyönyörű régi festmények, a mutatós és finom hidegtálak, majd a grófnő, aki Magyarországon akar lovat venni... Ismét a tengerre gondolt, a partra, Lido de Spina nevét örökre megjegyezte, látta maga előtt a vízben lubickoló magyar falusiakat, a nagy hullámokat... Látta a családját, amint kagylókat szednek a homokos partot újra és újra végignyaló hullámok alatt. Emlékezett a holdfényre, melynek diszkrét félhomályában néhányan meztelenül fürödtek a tengerben. A férjét látta maga előtt, amint finom sört iszik egy nagy korsóból. Szinte hallotta a férje tréfás kiáltását. Üzleteket, csapokat kinyitni, jönnek a milliomosok! Felrezzen, hallja a férje hangját. Hát ez a sok étel-ital? Jönnek Giovannáék! Mikor? Az asszony töpreng egy kicsit, aztán széttárja a kezét. Szaladnak a fiatal tanárhoz, a lakására. Mikor jönnek az olaszok? – lihegi az asszony. Augusztusban. A férj ironikusan vigyorog. Milyen hónap van most? Április, pirul az asszony. Na, akkor ma este nem kutykuruttylevest eszünk, rikkant a férje. A krumplilevest hívja így, mondja az asszony a tanárnak. Eljön? – kérdezi. Olaszos vacsora lesz.

Közjáték

A férj a könyvek mögött gépelt papírlapokat talált. Olvasni kezdte. Hamar rádöbbent, mit tart a kezében. Furcsa volt egy idegen férfi szavait olvasni a feleségéről. Amikor a szállodai kaland leírásához ért, izzadni kezdett a tenyere. „A férfi telefonon italt rendelt, s amíg felhozták, közömbös dolgokról beszélgettek. A pincér két whiskyt hozott jéggel, szódával.” Ittak, erre persze a nőből „szinte kibuggyant a legutóbbi másfél év sok panasza.” A férj hümmögött a panaszok olvastán. „Csodálatos könnyedséget éreztek, soha nem érzett íze volt a csókoknak, s egymás varázsa tökéletesen elborította őket. Köszönöm, hogy megtaláltalak, suttogta a férfi. Köszönöm, hogy megtaláltál, suttogta a nő. Hajnali egy volt, mikor belefáradtak.” A férj felnyögött. Istenem, de gennyes szöveg! Olvasott tovább. „Ne menj még, kérlelte a férfi, még tartozom neked. Mit adhatsz még ezek után? Csókokat, suttogta a nő fülébe, homlokodtól a bokádig. Őrült vagy. Azt akarom, hogy te is azzá légy!” A férj izzadt, nehezen kapkodta a levegőt. Mikor a másnap reggel leírásához ért, szinte rosszul lett. Így szólt a felesége a partneréhez. „Ne haragudj azért, amit most mondok, de az apám évekkel fiatalabb nálad!” A partner nem haragszik. Kiderül a szövegből, hogy minden hónap tizenharmadikán találkoznak. Ott van a szálloda neve is. „A férfi minden csókjában, simogatásában, a nő minden csípőmozdulatában odaadás volt. Messze jártak a földtől és a valóságtól, repültek az érzékek szárnyán, lebegtek, s a zuhanásban is együtt semmisültek meg.” A férj felállt, sétált fel-alá, dünnyögött, hogy legalább ne ilyen operettesen írná le! Aztán visszaült olvasni. „Bármerre jártak, mindig találkoztak egy dallammal: az Intermezzo szinte mindenüvé követte őket. Látod, mondta egy este a férfi, ez rólunk szól. Két embert összehoz a sors, ám a gyönyör minden percében érzik az ideiglenességet, hogy ez csak közjáték a múltjuk és a jövőjük között.” Felállt, visszatette a papírokat a könyvek mögé. Igyekezett kisimítani az arcát. Hazajött a felesége. Mi bajod, kérdezte. Fáj a fejem, mondta a férj. Megnézte a naptárt. Nyolcadika volt. Nehezen teltek a napok. Tizedikén szólt az asszony, hogy tizenharmadikán kiküldetésbe megy. A férj bólintott, meg sem rezzent az arca. Tizenharmadikán reggel a felesége vonatra szállt. A férj követte, de autóbuszon. Mint egy krimi, motyogta, látva a közeli nagyváros egyik kirakatában önmagát. Főleg a napszemüveg volt szokatlan. Tudta, hol van a felesége. Olvasott a szálloda előterében, várta a párocskát. Az idegen férfi görnyedt volt, kissé koros, de elég fürge: A férj nyugodtan nézte az ebédelni vonuló párt. Aztán felállt, legyintett és hazautazott. Másnap egy szót sem szólt a hazatérő asszonynak. Teltek a hetek, közeledett az újabb tizenharmadika. Szólt a feleségének, ne felejtsen el kiszállásra menni! És fütyülni kezdte az Intermezzót.

A dolgozó

Az albérlet nedves volt, dohos és szűk. Amikor lefeküdtek, a férfi a lakótelepről álmodott. Álmában dolgozott, hogy mielőbb rendes lakást kapjanak. Egy kavicsbányában rakta a sódert teherautókra és vagonba. Tudta, innen elviszik a házgyárba, készülnek a panelek, talán éppen az ő ötvenhárom négyzetméterének a falaihoz lapátolja most a kavicsot, amit először még elszállítanak vagy százötven kilométerre. Fáradtan ébredt, lucskosra izzadta az ágyat. A felesége haragudott rá.

A munkaidő után még elment egy kicsit fusizni, későn ment haza. Megmosdott, még enni sem volt kedve, belezuhant az ágyba, elaludt. Álmában a cementgyárban pakolta a zsákokat a vagonba, nyelte a port, erőlködött. A mérnök azt mondta, viszik a házgyárba, majdnem háromszáz kilométerre. Ő csak dolgozott, szépen, ahogy a csillag megy az égen, vigyázott, ki ne szakadjanak a zsákok. Halálosan fáradt volt, amikor csörgött az óra. Még mérgelődött is: sohasem fog felépülni ez a lakótelep, ha ilyen hamar felébresztik. Az asszony morgott rá, hogy csendesebben öltözzön.

Elcsigázott volt, amikor hazakerült. Valamit evett, de kedvetlenül, kelletlenül. Lefeküdt. Álmában betonacélt rakodott a vagonokba, nagy karikákat cipelt, hallotta a szakszerű utasításokat, hogy ide hatos vasakat, ebbe a vagonba tízes vasakat rakjanak. Reggel csupa verejték volt az ágynemű. Tudta, a felesége már utál hozzáérni az izzadtság miatt.

Este szinte beleájult az ágyba. Álmában a házgyárban dolgozott, gőzzel érlelte a betont, érlelés után felállították a fekvő panelt, felszakították a helyéről, daruval kitették a tárolótérre, onnan egy szállító járműre emelték, elzötyögtették lakóhelyéig, a városáig. Egy mérnök magyarázott neki a majdani lakótelep helyén. Ha a panel elviselte az utazással járó dinamikus terhelést – mondta a szakember –, még a trélerről való lepakolást is ki kell bírni. Ha még ezt is túlélte, akkor már csak a végleges helyére, az épületbe való beemelést kell megúsznia, dehát kibírja, jó cementből, jó acélból készül a vasbeton, rengeteg energiát felhasználtak közben, hőszigetelik is, a szigetelés meg külön kap egy vasbeton kérget, csak azért, hogy ezt a sok mozgatást, rakodást, furikázást kibírja. Drága játék ez! – mondta a mérnök. A tréler zabálja az olajat, tönkrevágja a közutakat, amíg elhozza a paneleket a házgyártól százötven kilométerre lévő lakótelepre, ráadásul a mi városunkon egyszer már keresztülhaladt a szállítmány ellenkező irányban, de még mint cement, mint sóder, s ezt az egész programot akkor is meg kéne fizetnie, ha nem akarna lakást a lakótelepen. Ha megkapja, törlesztheti egy életen át, de ha elmegy otthonról két hétre, a radiátort sem zárhatja el, mert olyan kiszámíthatatlan hőmozgások lépnek fel az épületen belül, amelyek esetleg tönkretehetnek bizonyos csomópontokat, mert nem tudják, hogy fog viselkedni az acél a hegesztéseknél. Az álombéli mérnököt a vekker némította el. A férfi kikászálódott az ágyból, az ágyneműjét kiterítette száradni. Köhögött, úgy vélte, a nedves, dohos albérlet miatt. Az asztalon egy cédulát talált. A felesége búcsúlevele volt. Elment, a gyerekkel együtt.

Az udvarló

Öt óra. A segédvezető nem hallja az óra csörgését, az anyja rázza fel. Amíg öltözik, töpreng. Tegnap este az egyik kombájn kaszahajtó rúdjának összetört a görgőscsapágya, ezt most ki kell javítani, addig, amíg felszárad a harmat. Az anyja reggelit pakol, elbúcsúznak. Felül a járműre, zötyögnek a göröngyös úton. Az emberek fáradtak, mogorvák, szótlanok. Aranylik a vidék a búzától. A terület, ahol megállnak, gyenge. A kombájnosok reggeliznek. A segédvezető a karbantartást végzi, feltölti a gépet üzemanyaggal, kimossa a levegőszűrőt, állít a kuplungon, intézi a kenést, zsírozást. Ez az első aratása. Közben a szerelők kicserélik a tegnap este összetört görgőscsapágyat. Felszárad a harmat. A kombájnok nekilódulnak. Gyenge a termés, fél napig kóvályog a gép a búzatáblán, mire megtelik a tartálya. „Egy jobb esztendőben nem kellett végigmenni a táblán, máris villogott a sárga lámpa!” – kiabál a kombájnos. A segédvezető bólogat. Azért most is megtelik a tartály nagynehezen, traktor igyekszik a tarlón, a kombájn mellé áll, zuhog a búza a pótkocsira. Iszonyú a hőség a gépen. Szódát hoznak, isznak. „Én már arattam, amikor a határban még söröskocsi járt betakarításkor. Szekér. Csapraverték a hordót, megálltak az emberek a fa alatt, ittak” – meséli a kombájnos. Mennek tovább. A segédvezető szinte fulladozik a hőségben. Látják, vezetők állnak meg a tábla szélénél, kiszállnak a szép autókból, beszélnek egy-két emberrel, nézelődnek, aztán elhajtanak. Dél van, ebédidő. A kombájnok nem állnak le, vezetőik váltva ebédelnek. A távolban füst emelkedik az ég felé, már égetik a tarlót. Amikor a segédvezető megebédelt, helyet cserél a kombájn vezetőjével. „Arra figyelj, hogy ne fogjál medvét!” – inti őt az öregebb. A fiatalember csak néz értetlenül. „Mit?” „Medvét.” „Az mi?” „Amikor a dob és a dobkosár közé beszorul a búza és a szalma.” „Aha.” Egyre elviselhetetlenebb lesz a hőség. Lassan telik az idő, a segédvezető néha az órájára néz, persze csak lopva. Négy óra múlt. A kombájnvezető időnként felordít, szidja az aszályt. Lassan alkonyodik, hanyatlik a nap. Még mindig mennek. Amikor szürkül, este fél kilenc körül, leállnak, de csak a harmat miatt. A segédvezetőt már a jármű zötyögteti hazafelé. Otthon gyorsan vacsorázik valamit, majd átmegy a szomszédba a menyasszonyjelöltjéhez. Nézik a televíziót. A lány megkérdezi: „Elfáradtál?” A fiú hevesen tiltakozik, aztán lebillen a feje. Amikor felriad, már éjszaka van, vége az adásnak. Csöndesen hazaballag.

Tavasz

Reggel van, opálosan fénylő. Feró felkászálódik az ágyból, készülődik. Elindul a bolt felé, amelynek annyira szereti az illatát. Főleg a teák és a csokoládék környékén. Útközben találkozik egy fiúval. Ma hol melózol? – kérdezi a srác. A temetőben, mondja Feró. Mit csináltok? Kriptát. Jó csontos hely, röhög a haver. Feró benyit az üzletbe, vesz tíz deka szalámit, négy kiflit, egy csomag cigarettát és egy csokit. Kimegy a temetőbe, munkához lát. Juditra gondol, aki most biztos sietve bekap néhány falatot reggelire, hogy mielőbb szaladhasson a keresztlányához. Mint minden reggel. Anna, a barátnője kislánya, másfél éves. Várja őt. Megszeretgeti a kicsit, babázik vele, tisztába teszi, eteti, aztán rohan dolgozni, a műhelybe. Jó anya lesz, gondolja Feró. Saját fodrászüzlete lesz, sok pénzt keres majd. Ő is, mint kőműves. Két gyerekük lesz. Esetleg három. A főnök érdes hangjára riad fel gondolataiból. Dobáld már azokat a csontokat, mire vársz? Dobálja. Repülnek a karcsontok, a lábszárcsontok. De a gondolatai visszatévednek a lányhoz. Építenek majd egy házat. Emeleteset. Ő maga építi fel. Nagy kert lesz hozzá. Virágos, veteményes. Judit biztosan szereti a kertet. Gyümölcsfák is lesznek, főleg cseresznye, gondolta Feró. Kezébe vett egy koponyát, rámeredt. Hát ez ki volt egykor? Megborzongott. Kihajította a gödörből. Munkaidő után hazasietett. Mohón, kapkodva falt valamit. Kivett a hűtőből egy sört, megitta, csak úgy üvegből. Elégedetten hevert a fotelban. Szép képek lesznek a falon, gondolta. Judit szereti a képeket. Egyszer látta, hogy egy ügynöktől vett egy festményt. Tájképet. Ő akár szobrokat is vesz neki. Csak előbb a házat kell felépíteni. Felkel, elindul a fodrászüzlet felé. Túl hamar odaér. Judit még dolgozik. Bemegy a vasboltba. Kétkerekű kocsit akar készíteni, ahhoz nézeget anyagot. Félreteteti, amit kiválasztott, majd elviszi. Kimegy, belebotlik a reggeli fiúba. Na, mi volt? – kérdezi az. Én voltam a köjálos. Hogyhogy? Le kellett meszelnem azt a kriptát, amit építettünk. Aha, vigyorog a másik. Egy gödörben négy-öt koporsót is találtunk, a főnök kihajigáltatta velünk a csontokat, hogy majd betöltjük a kripta oldalába. Közeledett Judit, Feró a pokolba kívánta a fiút, de az csak kérdezgette. Feró tétován ráköszönt a lányra, az közömbösen fogadta, és tovasietett. Biztos a keresztlányához szalad, gondolta Feró. El tudnál vele képzelni egy éjszakát? – kérdi a fiú. Feró kényszeredetten válaszol. Nekem nem tetszik. Gyorsan elbúcsúzott a fiútól, és a lány nyomába eredt. A sarkon túl futni kezdett.

Legszebb éveim

Alig egy éve költöztünk a garzonba, de már csaknem szétégett a fürdőszobában a vízmelegítő lemeze, elromlott a vécétartály is, túlfolyik, kitartóan csöpög belőle a víz, egyre sűrűbben kell lehúzni, ráadásul a szobaajtót sem lehet kilincsre csukni, így viszont csapkodja a huzat, ugyanis az erkélyre nyíló ajtó mellett ujjnyi rés van, már az ágy is megnyekegősödött, pedig új volt, amikor idejöttünk, az asszony nagyon el van keseredve, csak az tudja megvigasztalni, ha tovább nyekegősítjük az ágyat, ilyen, amint eléállok, hogy mondjak neki valamit, rögtön arra kíváncsi, hogy ivarérett vagyok-e?

Az éjjel cementet és sódert pakoltam álmomban, csuromvizesen ébredtem, bementem a hivatalba érdeklődni az új lakás után, mondták, nyugi, még lógok nekik egy gyerekkel, na jó, ma este összehozzuk, az asszony egyébként is szereti, ha az erogén zónáin időzök, még ki se mondtuk a nemzeti színű ember előtt a holtomiglan-holtodiglant, ő már a gúnár nyakát kereste az alsóneműmben.

Ma éjjel bútorokat cipeltem álmomban, reggel úgy éreztem magam, mint akit ledaráltak, az asszony hőbörgött, hogy jobb lenne, ha a fürdőkádban aludnék, mert ott csak leereszteném magam alól a verejtéket, mekkora pofája van, leültem tervezni egy újabb családi házat, jó három éve maszekolok télen a vécén ülve, nyáron az erkélyen, hátha összejön egyszer a pénzünk.

Itthon fekszem, az orvos szerint idegkimerültség, furcsa dolog egyensúlyi zavarokkal élni, nekimegyek mindennek, az asszony ideges, a két gyerek ordít, kiesett a maszek munka is, az új lakásról semmi hír, én pedig csak szimulálok az asszony szerint, nem érdekel a családom, sőt még az sem érdekel, hogy az asszony vénuszdombja új huzatot kapott a szülés óta.

Korábban mentem haza a melóból, gondoltam, maszekolok egy kicsit, nyitnám az ajtót, nem megy, csöngetek, semmi, csöngetek, semmi, később hallom a motozást, ki az, kérdezi az asszony, én, azt mondja, rosszkor jöttél, gyere vissza később, aha, most pásztorórázik, mit tegyek, nem állhatok itt, egy emelettel följebb kötöttem ki, éppen a fölöttünk lévő lakásban, ahol egy őrült nőt gyanítottam, esténként ugyanis furcsa hangokat szoktunk hallani, mi ez, kérdezi ilyenkor az asszony, nem tudom, biztosan elütöttek egy kutyát, mondja ő, ráhagyom, pedig sejtem az igazságot, nem is tévedtem, öt perc múlva az ágyban voltunk, nyihogott a nő, a kocogósához érve pedig kitartóan visítozott, reggelig visíttattam, akkor leballagtam, kérdezi az asszony, hol voltál, mondom, elütöttem néhány kutyát.

Az asszony csupa izgalom volt, rendezkedett az új lakásban, ez a mi szobánk, ez a gyerekeké, én egy félreeső zugot szerettem volna a tervezés miatt, de az asszony még a gondolatot is sértőnek találta, majd tervezel éjszakánként a konyhában, rendben, minden rendben van, az új lakás mesés, a bútor is, ezután ennek a törlesztésére is kereshetek, pedig azt hittem, nyugisabb időszak következik, esetleg még olvashatnék is, dehát egyelőre csak a szekrényeket tologatom, az asszony és az anyósom mindig jobb helyet talál a tárgyaknak, talán ide; mutatják, odacipeljük az apósommal, nem, nem, itt mégis jobb helye lesz, megint hórukk, így ment egész délelőtt, aztán ebédelni hívtak, de kiderült, hogy kicsi a konyha, az apósommal már nem fértünk be, a második turnusban abrakoltunk, igaz, addigra minden kihűlt, azért jó volt, aztán tologattam tovább a bútorokat, de azokból túl sok volt, kicsi a lakás, mondta anyósom, ühüm, bólintottam, holnap be kell adni a papírt minőségi cserére, be, mondtam fáradtan, vártam az estét, közben a nők a nyolcadikról a lakótelepet szemlézték, sehol egy fa, mondta az asszony, feltétlenül vennetek kell egy hétvégi telket, hallom anyósomat, feltétlenül, bólintottam én, mielőbb, szólt az asszony, mintha megmozdult volna a parketta a talpam alatt, közben hallottam, már kocsit is kell venni, csak nem busszal járunk a birtokra, nem igaz, csak bólintottam és leültem, mert már mindent homályosan láttam, később noszogattak, hogy a fotelomat vigyem át a másik szobába, felemeltem, becéloztam az ajtónyílás közepét, csatt, neki az ajtófélfának, az asszony hangja is csattant, elejtettem a fotelt, kapaszkodtam valamibe, imbolyogtam, pocsékul éreztem magam, s hirtelen átvillant a fejemen, hogy istenem, hiszen ezek voltak az én legszebb éveim!

Az utcalány legszebb napja

A presszóban sokan ücsörögtek. Kint hűvös volt, kellemetlen, nyirkos idő, szemerkélő eső. Talán ezért ez a zsúfolt ház. A közeli pályaudvar is taszít ide néhány vendéget, olyanokat, akiknek csak másfél-két óra múlva indul a vonata, s nem szeretik a mocskos csarnokot, a zsebeseket, a sok őgyelgő gyanús alakot. Az egyik asztalnál vonatra várt egy férfi is. Kávét rendelt. Később gondolt egyet, talán a hűvös idő miatt, még egy konyakot is. Olvasott. Egy női hangra eszmélt. Szabad? Hogyne, parancsoljon! Utcalányok voltak, ketten. Egymás között fecsegtek fodrászról, filmekről. Aztán az egyiket elhívták. Na, munkára fel! – mondta, és elment. A szebbik maradt. Megnézte, mit olvas a férfi. Ő is szeret olvasni. Beszélgetni kezdtek. A lány egy Pest környéki faluból származik, érettségi után a téeszirodára került, az egyik este szinte letépte róla a ruhát az elnök, még ütötte is. Aztán megtörtént. Az íróasztalon. Nagyon keveset keresett ott. Úgy gondolta, akkor már inkább keressen sokat, az elnöknél mocskosabb állatot pedig úgysem lehet találni. Hát, ez vagyok én, mosolygott a lány. Nem zavar, hogy egy kurva ül az asztalodnál? Nem. Arról beszélgettek, hogy a lány szülőfalujában éltek valamikor a férfinak is rokonai, anyai ágon. A lánynak rémlett a nevük. A férfi megkérte, meséljen a faluról, szeretné tudni, milyen helyen éltek az ősei. A lány mesélt. A gyerekkoráról is. Az apjáról, akit imádott, s aki korán meghalt. Az egykori macskájáról. Az udvaron sertepertelő csókáról. A szomszéd néniről, aki sváb volt, és paplevesnek hívta a bablevest. A lány mesélt, mesélt, s a férfinak nem volt szíve félbeszakítani. Három vonatot késett le miatta. Amikor elfáradt a lány, sokáig csend volt. A férfi szedelőzködött. Menned kell? Igen. Hallgattak. Szeretlek, mondta a lány. Hallgattak. Nem mozdultak.

{fel} - {tovább}