A nagy nevettető

Amikor Szolnokon felszálltam a vonatra, és beléptem a fülkébe, senki sem ügyelt rám. Az utasok egy ötven körüli férfit figyeltek derült arccal, így hiába kérdezgettem gyámoltalanul, hogy elfoglalhatom-e azt az egyetlen üres helyet. Alighogy föltettem a polcra a csomagomat, kitört a harsány nevetés. Csak az utolsó néhány szót hallottam, s a nyúlfarknyi beszédfoszlány nekem semmit sem mondott. Gyanakodva pillantottam a vidám utasokra, hátha rajtam nevetnek, de ezt a sanda gondolatot el kellett hessenteni magamtól, hiszen a vak is látta, hogy az az ötven körüli férfi a vigadozók figyelmének egyetlen tárgya. Leültem hát, úgy éreztem, lopva foglaltam el a helyet. Összeszokott társaság lehet, talán munkatársak, gondoltam, s magamban máris elneveztem az ötvenes férfit a nagy nevettetőnek, akire a kacagás első hullámainak elültével, íme máris odaszegeződik minden tekintet. A nagy nevettető pedig mesél.

– Az első feleségemnek csak egy hibája volt: mindenáron tanulni akart. Mert a varrodában az volt a divat. A többiek is tanulnak, hát ő is tanulna... Egyik viszi a másikat... Mondom neki. Édes lelkem! Mit akarsz tanulni? Hümmögött: hát... hát... Mondom. Tudsz főzni? Azt mondja, tud. Tudsz mosni? Tud. Tudod, hová való apuci kis mikulása? Tudja. Na, akkor mindent tudsz.

Amíg hahotáztak az utasok, én a nagy nevettetőt fürkésztem. Feltűnt, hogy ő nem vihog a többiekkel, ám különösen furcsa volt, hogy még a szeme sem mosolygott. Egy-két elejtett szóból kezdtem gyanítani, hogy mégsem lehet ez a kompánia olyan nagyon összeszokott, sőt még az is megfordult a fejemben, lehet, most látják egymást először. Egy harmincöt körüli férfi a szemét törülgette, közben rázkódott a pocakja, s miközben még fel-felbuggyant belőle a sírós nevetés, megjegyezte, hogy már fáj a hasa a sok röhögéstől, és ideje lenne elszívni egy cigarettát. Természetesen a helyén maradt, ugyanis a nagy nevettető ismét megszólalt.

– Én is rá akartam gyújtani egyszer. Mondom az asszonynak. Édes lelkem, adjál már egy húszast cigarettára! De az én édes lelkem csak hányta a farát, seggel forgott felém. Nem adott. Megjegyzem, ez már a második feleségem volt. Mondom magamban. Igazítani kéne ezen a női személyen, mert igen durva. Faragatlan. Na, faragok már rajta egy keveset!... Éppen fát vágtam, kéznél volt, hát utána hajítottam a kisbaltát. Erre aztán rögtön visszalökött nekem egy ötvenest...

A nagy nevettető komoly arccal, türelmesen várta a kacagás végét, akkor hozzáfűzte:

– Csak azt bánom, hogy nem a nagyfejszét küldtem utána, mert akkor biztosan százast kapok...

Ki tudja, mióta utaznak együtt, mióta röhécselnek a vonatozás unalmának enyhítésére ezek az emberek, s ahogy átdöcögnek lassan Debrecen felé menet az Alföldön, annyira belelovalják magukat a kacarászásba, hogy most már az is elég lenne, ha a nagy nevettető csak a kisujját mutatná fel a magasba, a primitív öltésekkel rondán összevarrott műbőr üléseken. Mindig irigyeltem az ilyen jókedélyű embereket, úgy irigyeltem nevettető képességüket, ahogy egy mogorván hallgató, utazás közben savanyún szemlélődő ember egyáltalán irigykedhet. Azt képzeltem, az ilyen vidám természetű figurák gondtalanok, s ezen morfondírozván többnyire azt is hozzátettem érveimhez, amit általában senki sem mulaszt el hozzátoldatni, hogy nem lenne ő ilyen jókedvű, ha annyi gondja lenne, mint nekem. Az utasok, fülkebéli társaim viszont most feledni látszottak gondjaikat, felajzottan várták az újabb történeteket, s ha várakozás közben el is ejtettek egy-egy halvány megjegyzést, azt csak azért tették, hogy a nagy nevettető szusszanhasson egyet, esetleg új tárgyat találjon az elmés szócsépléshez, mint éppen most is, az egyik őszhajú férfi megjegyzése nyomán, aki a felesége életkorával kapcsolatban említett valamit, amin a nagy nevettető, legalábbis látszólag, kapva kapott.

– Az semmi! Az én harmadik feleségem tizenhárom esztendővel volt fiatalabb nálam. Azt sem bántam volna én, ha hét feje van és lángot fúj... Dehát ez, sajnos, nagyon kedves teremtés volt. Úgy értem, mindenkihez. Ezért aztán egyszer szemrehányást tettem neki. Hát nem mondom, egy kicsit bekékült a szeme alja!... Csak az volt a baj, hogy a tanácsnál dolgozott. Na, a hivatalban aztán adták a lovat az asszony alá! Leginkább a főnöke. Azt mondta az asszonynak. Mégiscsak borzasztó Irénke, hogy egy pártonkívüli ver egy párttagot!...

Már én is nyüszítek, szinte visítok a röhögéstől, mint aki ki tudja, mióta utazik a nagy nevettetővel, akire azért most könnyeimet törölgetve is rápillantok, s eléggé zavar, hogy ő ezúttal sem nevet, sőt mintha szomorú lenne a tekintete, ám kételkedek magamban, biztosan rosszul láttam, könnyes szemmel mit láthat az ember, kérdezem magamtól, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen alaknak, akit mindenhol a társaság lelkének neveznének, szomorú legyen a szeme. A férfi folytatta.

– Csak ne szerettem volna annyira azt az asszonyt! Nem tűrtem volna olyan sokat!... Mert nagyon sokat tűrtem. Egyszer is odasziszegi nekem, hogy te gyufafejű! Már bocsánat, hogy így fejezem ki magam, de ezt mondta. Mire én. Jól van, édes galambom... Mert az már édes galambom volt. Én ám nem úgy mondtam neki, hogy Maris, te!... Nálunk az édes galambom ment. Mondom. Jól van, édes galambom, elfogadom, gyufafejű vagyok. Te pedig, kedves párom, legyél a méreg! Dörzsöljük össze, amink van! Erre rákezdte, hogy ő aztán nem dörzsöl velem, akad neki fiatalabb is, akivel dörzsölhet... Addig-addig, hogy a bíróság elé kerültünk. Kérdezi a bíró. Igaz-e, asszonyom, hogy maga másnak adta a kegyeit? Erre az asszony. Amire a bíró úr célozni méltóztatott, egyelőre az én nevemre van telekkönyvezve, annak adom, akinek akarom. Mire a bíró. Amire magácska céloz, az valóban a saját tulajdona, viszont a haszonélvezet az urát illeti...

Most már a mesélő embernek is rázkódik a válla. Végre nevet, gondolom nyihogás közben, végre kapcsol, úgy látszik, a nagy nevettetőnél későn esik le a tantusz, mondom magamban, s ezen is röhögni kell, de ez a fergeteges vidámság már csak néhány másodpercig tart, az utasok hozzám hasonlóan elbizonytalanodnak lassan, igen, mintha sírna a mi nevettetőnk, folyik a könnye, és egyszer csak az eddig visszafogott zokogás kitör a férfiból. Tanácstalanul meredünk egymásra, nem értjük, zavaromban az idősödő ember kezét nézem, kidolgozott, repedezett, sebhelyekkel, plezúrokkal teli munkáskéz, a ruha is egyszerű, kissé viseltes, mint az ingázó melósoké általában. Miközben ezen töprengek, a hozzá közelebb ülők már kérdezgetik, mi a baj, de a férfi csak rázkódik a zokogástól és a fejét rázza. Döbbenten nézzük, faggatjuk, végül a zsebéből egy gyűrött papírt vet közénk. Látom, távirat. Olvasom:

feleseeged meghalt, azonnal gyere.

anyaad.

A telep

Reggel mentek ki a telepre. A szakemberhez csatlakozott az új munkatársnő, a telep előtt pedig a sintér a segítőivel. A szakember állandóan beszélt, hol a piaci árakról, hol a családi ügyeiről, s közben-közben odavetett valamit az új munkatársnőnek, talán betanítási szándékkal. Putrik, mutatta a picike, roskadt tetejű, lepusztult építményeket. Majd, már bent a telepen, a fal tövében kártyázó férfiakra bökött. Most kártyázzák el a segélyt. Odébb, miközben arról fecsegett, hogy süti a felesége az aranygaluskát, a kút felé intett. Szemét. A nyomós kút melletti árokban valóban rengeteg szemét gyűlt össze, volt babakocsi és foszladozó kutyatetem, matrac és még ezerféle kacat. Mentek tovább. A szakember benyitott egy kis házba. Az előtérben egy csomó facsemete. Ősszel szereztem nekik, de nem ültették el. Megfagytak a csemeték. Az utcán iszonyú volt a sár. A telep végénél tűzoltók szívatták a belvizet. Aztán a szakember a kávéivás szertartásáról beszélt nagy élvezettel, közben a telepen túl sorakozó facsonkokra mutatott. Ott volt az erdősáv, amit feltüzeltek. Meg a fejfákat is. Az utcán egy patkány sétálgatott igen otthonosan. Az egyik ház küszöbe előtt egy kupac ürülék. A falnak támasztva kátránypapír. A szakember megtapogatta. Ősszel szereztem nekik ötven tekercset, csak úgy, hogy kijavítsák a tetőket. És? – kérdezte a munkatársnő. Egy tekercset sem használtak fel. Csúszkáltak a sárban. Itt is, ott is ácsorogott egy telepi lakos. Ez rühes, súgta a szakember, majd folytatta a beszámolóját a hétvégi házáról. Később ismét súgott. Ez tetves. A sintér és a segítői nagyon dolgoztak, gyűltek a kutyák. Ősszel százharmincat szedtek össze, mondta a szakember. A legnagyobb dög hetven kilós volt. A dunyha alól, a sütőből, a padlásról kerültek elő. A körséta végéhez közeledtek. Egy terhes asszony mellett haladtak el. Koraszülés lesz, mondta a szakember. Honnan tudja? – kérdezte az új munkatársnő. Majdnem mindegyiké az. Kiértek a telepről. A munkatársnő riadtan nézett vissza.

A sor vége

Büszke ováció kíséri a gyerekek produkcióit. Táncolnak, énekelnek. A kör egyre szűkül a szereplők körül, s a lelkes cigányok észre sem veszik, hogy az önfeledt ünneplésben letiporják a madzagból vont kordont. Egy felnőtt énekelni kezdi a mikrofonba, hogy „Eladom a bőrkabátom, / szíjjelszórom a családom. / Visszaveszem a kabátom, / összeszedem a családom.” Begyes lányok perdülnek a kör közepére, rázzák a mellüket, a telep lakossága elragadtatva kiáltozik, tapsol. A hivatalnok mellé odahúzódik egy férfi.

– Milyen ügyesek, he?

– Aha.

– Ezek mán tanultak, nem úgy, mint én. Mert én még alfabéta vagyok.

– Micsoda?

– Alfabéta. De csak tudok olvasni. Könyvtáram is van. Elhiszi?

– El.

– Kétszáz könyvem van. Vesszek meg, ha nem igaz! Vagy háromszáz. Külön szobában tartom a könyveket. De nem putriban ám! Rendes lakásban. Vagy ötszázat. Olvasok. A család is olvas. Szeressük. A fiam is. Ott a fiam, látja?

– Látom.

– Zenész. Nyelveket tud. Perfekt angol. Vesszek meg, ha nem. Nézi a szótárt, oszt megtanulja. Hazajön, oszt angolul kéri a kaját. Nana, mondom, csak magyarul! De a kanalat meg spanyolul kéri. Mert úgy is tud. Nézte a szótárt, oszt értelmét vette. Kenyeret meg franciául kér. Ilyen fiam van. Elhiszi?

– Hogyne hinném!

– Itt a telep zenekara. Jók, csak az a baj, hogy nincs papírjuk. Ezek is tudnak angolul. Meg jugoszlávul is. Tudnak vagy öt nyelven. Tanult emberek. Nem úgy, mint én. Húsz éve szerelem a vízvezetéket, de hiába, ha nincs papírom! Azt mondják, hogy ahun a sor vége! Oszt odaállok. Hiába tudom a szakmát. Hollander? Kóc? Nekem mondja? De nincs papír. Ez a baja a cigányoknak. Hát nem?

– De.

– Ott az unokám, nézze! Kék szoknya, fehér blúz. Ilyenek mán a cigányok. Nem vadak. Nem bennszülöttek. Olvastam én, hogy azoknak csak a bizsu kell. Ezeknek meg a kóla. Ezek mán tanultak. Nem vadak. Tudom én, hogy mi kell egy hajóra! Kapitány. Eddig nem vót, így osztán maradtunk a zátonyon. Jól mondom?

– Ühüm.

– Tudom én, he. Olvastam én a Robinsont, pedig alfabéta vagyok. De csak olvasok. Van vagy hétszáz könyvem. De van nekem a cigányok kincséből is: ez a sok gyerek! Ott az unokám, látja?

– Igen.

– Kék szoknya. Kérdezze meg, mi akar lenni! Na, menjen! A hivatalnok meg akart szabadulni a férfitól, hát elindult.

Odament a tíz év körüli kislányhoz, leguggolt hozzá.

– Nagy korodban mi szeretnél lenni?

– Autó.

– Micsoda?

– Autó.

– Miért?

– Mert láttam az egyik magyarnál, hogy a kocsija milyen szép házban alszik. Télen még fűtenek is rá.

Villám

A házat 1942-ben vette a férfi. A háború és a hadifogság alatt néha hazaálmodta magát. Amikor hazakerült, rendbetette, s azóta mindig nagyon vigyázott rá, legalább háromszor renoválta azóta, utoljára éppen tavaly. Ha tudta volna azt, amit most tud! Éppen az alsóépületben volt, amikor borzasztó fényesség öntötte el, rettenetes nagyot dübbent az ég, kiszaladt az udvarra, nézte a házat, tudta, hogy ez a villám itt esett le valahol a közelben. Az utca felől sem látta égni a házat, majd a ház hátulján vette észre a felcsapó lángokat. Rögtön ordítani kezdett, hogy tűz van, tűz van! Emberek rohantak elő a környékről jöttek a szomszédok, az ismerősök, a véletlenül arra járók, kihordták a bútorokat, az ágyneműt, a ruhaneműt, mindent, ami értékes. Aztán megérkeztek a tűzoltók is, hatalmas tömegű víz zúdult a lángtengerben álló házra. Most vastag iszapréteg fedi a padlót odabent a kormos falak között. Az udvaron fóliával letakart szekrények, eresz alá rakott bútordarabok. Két nappal a vihar után már a kutya is előmerészkedik a házából, bizonytalanul vakkant egyet, aztán ismét elbújik. Pista kandúr elszántan hízeleg, a villámlás óta el nem mozdulna nyolcvan esztendős gazdája mellől; egyre dorombol, mintha vigasztalni akarná. Az öreg az udvar közepén ül egy sámlin, a macskának panaszkodik. „Nem gondoltam volna, hogy haragban vagyok a sorssal. Nem ártottam én senkinek, nem bántottam senkit, nem csaptam be másokat, még a bogarat is átléptem, amikor mentem a járdán, mert úgy voltam vele, hogy annak is van hozzátartozója, azt is várja valaki. Nem féltem én a villámlástól se, nem mondom, megrebbenni megrebbentem, ha közel esett le és nagyot reccsent, de nem féltem. A házat sem a villámtól féltettem, úgy voltam vele, hogy talál az magának nagyobbat is. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen látogatóm lesz! Én mindig a víztől féltem, hogy a belvíz hátára veszi az udvart, a házat, mert amikor azok a nagy esők voltak, sok házban az ágy alatt is állt a víz ezen a környéken. Nekünk is újra kellett veteményezni a kertben, mert kiölte a magot a víz. Attól reszkettem, hogy a víz felveszi magát a falba, és tönkreteszi a házat, főleg amióta egy mérnök kiásatta az utcai árkot, pedig az addig is elég mély volt, amióta pedig ezt a huszonöt centit kilökték belőle, már nem is árok, hanem kanális. A mérnök rendelkezett így, az emberek pedig úgy nekiugrottak a munkának, mint macska a tükörnek...” Megsimogatta a macskát, az ölébe emelte. Ekkor lépett be a kapun az unokája. Köszönt, körülnézett a romok között. Az öreg szótlanul követte. „Mit sajnál legjobban, nagyapám?” – kérdezte az unokája. Az öreg töprengett. „Hát, a napokban vettem két és fél liter pálinkát, azt rettenetesen sajnálom.” „Hol volt?” „Itt” – mutatta az öreg a helyet. Lehajolt, végigkotorta az iszapot, s meg is talált két litert. Mosolygott. Az udvaron lemosta az üveget. „Igyunk egy nyeletet!” – nyújtotta az unokája felé. „Igyunk!” Elégedetten iszogattak a szilvafa alatt.

A dög

Az öreg remekül érezte magát. Csaknem nyakig merült a vízbe, a kezével pedig önfeledten csapkodott, fröcskölt, mint egy gyerek. A folyó lassan, méltósággal hömpölygött tova, tudomást sem véve a tucatnyi fürdőzőről.

A kutya egészen váratlanul bukkant fel mellette. Hatalmas feje volt. Megragadta őt, húzni kezdte a part felé. Az öreg rémülten csapkodott, kiáltott is egyet-egyet, de csak óvatosan, nehogy a szájába menjen a víz. Úgy vergődött a hatalmas dög fogai között, mint aki azt gondolja, itt a vég, s azt motyogja magában, hogy Istenem, hát azért kellett leélnem hetven esztendőt, hogy ilyen fenevad martaléka legyek? Hát ezért vettem a hátamra a kenyeret hétfőn hajnalban, s ezért gyalogoltam majd húsz kilométert a kubikgödörig? Hát ezért szenvedtem a széles csatornákban, ahonnan hat-hét karral tudtuk kitermelni a földet? Hát ezért ment tönkre a csuklóm az erőlködéstől? Hát ezért izzadtam nyáron a lakókocsiban, s ezért fáztam benne télen az alsó ágyon? Hát ezért kezdtem kubikolni minden hajnalban, amint láttam, s ezért dolgoztam minden este, míg be nem sötétedett? Ezért ettem évtizedeken keresztül csak kenyeret, szalonnát, hagymát, lebbencset és paprikáskrumplit? Hát ezért vettem meg a normakönyvet, s ezért tanulmányoztam éjszakákon át, s ezért ugrottam fel néha, mint akit a villám vágott ki az ágyból, mert rájöttem valamire? Hát ezért csaltam én a többiekkel együtt a kubikosbanda érdekében? Ezért vettük le a babának nevezett földoszlop tetejéről a gyepet, ezért tettünk rá vagy húsz-harminc centi talajt, s raktuk rá vissza a gyepsapkát, hogy nyerjünk egy pár köbméter földet? Ezért nyomtam a csizmámat szintezéskor a léc alá? Hát ezért tocsogtam egész életemben a pocsolyában és a vízben, hogy ez a dög most szétszedjen? Biztosan a csalások miatt szabadult rám ez a vadállat, büntetésként...

A kutya már a partra húzta az öreget. Amikor az a nagy csapkodás után kinyitotta a szemét, látta, hogy a kutya akkora, mint egy borjú. A dög, ahogy magában nevezte, nem bántotta, sőt mintha barátságosan pillantott volna rá, majd egy kis lihegés után ismét a vízbe vetette magát. Az emberek nevettek. Nem kell megrémülni, magyarázta a férfi, ez a fajta arra lett kitenyésztve, hogy kimentse a vízben fuldoklókat. De én nem fuldokoltam, lihegte az öreg. Ez akkor is kimenti, sokszor az egész strandoló közönséget kihúzza a vízből. Megmenti őket, ha akarják, ha nem. Az öreg felállt, a víz fele nézett, ahol a kutya éppen egy házikacsát igyekezett megmenteni a fulladástól.

Romlás

Amikor nyugdíjba ment, örült, mint egy rab, aki végre szabad lett. Tervezgetett. Eljárt a könyvtárba, könyveket kölcsönzött, sokat olvasott. Működött ott egy nyugdíjas klub, abba is belépett. Elment a hangversenyekre, irodalmi estekre, utazási élménybeszámolókra, egyéb programokra. Cikkeket kezdett írogatnia helyi lapba. Igaz, az írógépet, ha egy mód volt rá, kerülte, mert fájtak az ujjai. Az ízületek. Sok pénzt elvitt a gyógyszer. Az udvaron szívósan törekedett felfelé a gaz, szinte reménytelen volt ellene a küzdelem. Örült a télnek, majd az legyőzi ezt a rengeteg gyomnövényt. Egyre jobban fájtak az ízületei, kínszenvedés volt neki a favágás. Sokszor elgondolta, mennyivel könnyebb lenne, ha nem magányos asszonyként kellene élnie. Egy vihar leborította az alsóépület egyik falát. Minden egyre romlott, enyészett a kis házban. Érezte, nem tud a pusztulásnak gátat vetni. Gyenge volt, magányos és beteg. Rettegett a téltől, már visszasírta a gyomnövényeket. Szeretett volna fogadni egy embert, hogy vágjon fát, végezze el a legsürgetőbb munkákat a ház körül, nehogy a fejére omoljon egyszer az apai örökség. Ez a terv azonban csak álom maradt, mert a kis nyugdíjhoz mérve nagyon magas volt a napszám. Fogytán volt a tüzelője. A szomszéd veszekedett vele a leomlott alsóépület miatt. Miből hozassa rendbe? Máról holnapra élt. Csak tejet és kenyeret vett. A télnek nem akart vége lenni. Már csak néha tüzelt, hátha kihúzná tavaszig. Sok ruhát húzott magára, hogy kibírja a hideget. Már úgy érezte, feladja. Élet ez? Azért még elment, hogy életében először segélyt kérjen. A hivatalnok csak végigmérte, rendes ruha, kabát, kalap, ápolt arc, haj... Nem kapott egy fillért sem. Összetörten gubbasztott otthon. Másnap a boltban egy ismerősének panaszkodott. Húzzak magamra rongyokat, kenjem be magam kosszal, akkor majd adnak? Úgy fájtak az ízületei, már kenyeret is alig tudott vágni. Már régen tavasznak kéne lennie, és még mindig hideg van! – sóhajtozott. Teltek a hetek; s egyik napról a másikra berobbant a nyár. Boldog volt. Végre! S akkor elromlott a hűtőszekrénye. A szerelő megnézte, hümmögött, ez minimum hétezer forintba kerül. Részletfizetés nincs, hiába könyörgött az asszony. Most mi lesz? Sírt. Miért nem a hidegben romlott el? Elindult kölcsönkérni. A megszólítottak annyit panaszkodtak, még ő sajnálta meg őket. Csak állt reménytelenül, s tudta, otthon már megsavanyodott a mára megvett fél liter tej.

A jövevény

A fiatalember letért a főútról, néhány kilométert ment a rossz állapotú bekötőúton, s egy kis faluba ért. Leállította az autóját, kiszállt, szóba elegyedett az emberekkel. Egy öreg elmondta, hogy a tizennégyes háború előtt tizenöt ház állt ezen a helyen, majd a háború után portákat osztottak. A második háború után megint osztottak. Azóta behozták a villanyt, lett kőút, telefon, autóbusz, televízió. Viszont elmennek a fiatalok. A legújabb házat is az ötvenes években építették. A fiatalember elindult, hogy szétnézzen a faluban. Nyakig ért a sár járda sem volt mindenhol. Bement az egyetlen boltba, kért kiflit és parizert, nem volt, kért kenyeret, az sem volt, kért bármilyen ennivalót, nem volt. Akkor mi van? – kérdezte. Sör. Így járt a kocsmában is. Egy asszony panaszkodott neki az utcán, hogy iskolaszünetben csak szerdán és szombaton van busz, amelyik reggel hatkor beviszi a közeli városba, ahonnan csak délután ötkor tud visszajönni. Vasárnap egyáltalán nincs busz, pedig az itteniek is mennének ide-oda, rokonokhoz, kórházba a betegeiket látogatni, de nincs mivel. Arról nem beszélve, hogy akinek még egyáltalán van munkája, az naponta lekési a műszakkezdést, s még jó, ha csak az idejéből vonnak le! A faluban egyetlen telefon van, nagyon nehéz telefonálni. Hetente egyszer kijön egy gyermekorvos meg egy felnőtteknek való, sorolja az asszony. A fiatalember bámészkodik tovább. Egy fuvarossal elegyedik beszédbe. Megtudja, hogy a negyvenes években még konda és tehéncsorda járt ki a faluból. Még 1947-ben is ötszáz sertést tartottak itt, ezt onnan tudja ilyen pontosan, hogy ő segített oltani, s darabjáért egy forintot kapott. Ma az egész faluban csak egyetlen anyakoca van, s jó, ha akad a házaknál száz sertés. Az emberek ott ácsorognak a boltnál, és várják, hogy hetente egyszer hátha hoznak valamilyen kolbászt. Azok, akinek meg kéne termelniük! Ballagnak tejet venni, ami nem csoda, mivel összesen két tehén van a faluban. Az emberek pedig várják a nyugdíjat, beszélgetnek, kávézgatnak. Régen sokszor naponta hármat is fordult a városi piacra a fuvaros, olyan sok árut vitt, hogy nyöszörgött a kocsi. Gyönyörű bolgárkertészetek voltak a faluban. Most jó, ha fél kocsi árut vitetnek vele. El akarja adni a lovait, mert nem mehet fel velük a főútra, a földúton pedig, ha agyonveri őket, akkor sem bírják el a kocsit ilyen sárban. Pedig kéne szállítani bútort, háztartási gépeket, szenet... Csak építőanyagot nem kér senki. Hetvenöt család él itt, minden családra jut legalább egy nyugdíjas, de egy-két év múlva még több lesz. A temető nő, a falu fogy. Ment tovább a jövevény. Látott néhány bedeszkázott ablakú házat, a gang téglái közül már előtolakodott a gyom. Felmarkolta a földet, megvizsgálta, látta, nagyon jó minőségű. Kiment a holtághoz, amit nagyon szépnek talált. Kár, mondta hangosan. Visszament az autójához, beült, és elindult a főút felé.

Uszty-Ilimszk

Kedves feleségem, biztos meglepődtél a táviraton, hogy csak vasárnap este érkeztem meg. Ezen én is meglepődtem. Mikor elbúcsúztam tőled, még semmi probléma sem volt. A repülőgép menetrend szerint indult, így időben értünk Moszkvába Senki sem várt. Vártam, de nem jött senki. Alig bírtam a csomagokkal. Próbáltam felhívni a nagykövetséget, de nem vették fel. Fogtam egy taxit, és irány Vukovo egy. Hét rubelbe került. Maradt egy rubelem. Ott tudtam meg, hogy a gép éjjel fél tizenkettőkor indul Bratszkba. A csomagok már az agyamra mentek. Éhes voltam, de egyszerűen nem tudtam kenyeret venni. Vettem egy üveg limonádét, az is langyos volt. Összesen negyven kiló cuccom volt, pénzem alig. A csomagos csajok dühösek voltak, több mint nyolc rubelt követeltek tőlem, de egy sem volt. Nagynehezen megdumáltam őket. Megérkeztünk Bratszkba, de ott se várt senki. Péntek délelőtt fél tizenegy volt. Fél egyig vártam, hiába. Bementem a postára, mondtam a nőnek, hogy jártam. Felhívta Uszty-Ilimszket, öt perc múlva be is jelentkezett a Nagornaja 20, egy csecsen fickó vette fel, akkorát nevetett, azt hittem, hogy kiesik a kagylóból a membrán. Azt mondta, értem jön. Vártam. Este fél hét volt, mínusz tizenvalahány fok, őrült hóvihar. Megállítottam egy rendőrt, előadtam neki a sztorimat. Séta egyik hivatalból a másikba. Szerzett egy autót, de az sem Usztyipusztyiba vitt, hanem Bratszkba, az igazgatóhoz. Éppen vacsorázni ment egy ötven tagú NDK-s csoporttal, így engem bevágott a tokosok közé, ettem-ittam velük együtt. Később megjött a csecsen fickó, ő is leült enni. Egyszer telefon, hívtak a haverok, kinyomozták, hol vagyok Velük töltöttem a hétvégét Bratszkban. Úgy berúgtam, hogy szombaton aludtam, csak vasárnap indultunk Usztyipusztyiba. Most jó idő van, mínusz huszonöt fok és hóvihar. Eljöttem a tavaszból a télbe. Olyan jó volt veled lenni otthon, szeretni egymást, még most sem múltak el a kék foltok A gyereknek intézd a bölcsődét! Az olajról ne feledkezz meg! A kályhacsövet takarítsd ki négy naponként! A pletykákkal ne törődj! Viselkedj komolyan, nehogy okot adj a további duruzsolásra! Én nagyon egyedül érzem magam, pedig egy hete jöttem vissza otthonról. Szombaton dolgoztunk, este még zenéltünk is. Másnap szólt Grisa, hogy megint játszani kell. Kész agyvérzés! Az összes ruhám piszkos, csak keveset tudtam kimosni, vasalni semmit. Általános felháborodás közepette bejelentették, hogy ilyen-olyan felajánlásként június közepéig minden szombaton dolgozni kell. Megette a fene. Sokat gondolok rátok. A biciklire vegyél hátsó világítást! A gangot minden héten egyszer mázold fel! Bemeszelhetnéd a házat is! Mit sikerült elvetned a kertben? Milyen az időjárás? Itt rengeteg a hó, fáj tőle a szemem. A sérvem egyre jobban fáj, meg kell operáltatni, de húzom-halasztom, otthoni hentes kezébe adnám inkább magam. A gyereknek főzzél mindig rendesen! A gyufát ne hagyd a gyerek előtt! Hallom, otthon olyan meleg van, mint nyáron. Legalább ti nem fáztok. Pistával beneveztünk a szakma kiváló mestere címért folyó versenybe. Egy csapatban négy ember volt. Mi csak bámészkodni mentünk oda, de azt mondták, álljunk be. Adtak szerszámokat. A legnagyobb zsaluzási tervet húztuk ki, pedig csak ketten voltunk. Délután négykor már mindenki végzett, mi még köpködtünk és barkácsoltunk. Aztán mondták, abbahagyhatjuk, látják, tudjuk. A mienk volt a legpontosabb, legjobb zsalu. Az elméleti prímán ment. Nyertünk. Azt rebesgetik, jutalomkirándulást kapunk Moszkvába. Puff neki! Már megint megnézhetem Lenint. Most, levélírás közben, hozták a szabadságigénylő papírt. Beleírtam, hogy családi okokból a következő évet nem tudom vállalni. Hát mit írjak? Azt nem írhatom, hogy megcsalsz. Biztos kimennek, kérdeznek majd. Mondd azt, hogy félsz egyedül, megöl a szorongás. Ilyesmit. Nem érzed magad biztonságban. Nem akarok „feketepontos” lappal hazamenni, mert kibasznak velem. Ha hazamegyek, talán ősszel, őszintén foglak szeretni, de sokmindent be kell majd bizonyítanod. Csak annyit kérek, addig is élj becsületesen, érezz egy kis felelősséget a család iránt! Ez nagyon komoly dolog. Szeretlek. Ha hazamegyek, széttéplek. Olyan jó lenne most elkapni téged egy-két fordulóra! Majd eljön az ideje. Addig is sok-sok forró csók mindenhová. Férjed.

Egyedül

Az apja meghalt a háborúban. Amint az iskolát elhagyta, már dolgoznia kellett. Felvették az olajosokhoz. Megragadt. Ment fúrásról fúrásra. Sok kutat fúrt. Gázkitörések elfojtásán is dolgozott. Azbesztruhában az égő kút közelébe ment, kihúzgálta az izzó vasakat a tűzből, s az oltás után felszerelte a kútra az új kitörésgátlót. Néhány másodpercig bírta a tűzben, aztán rohant kifelé, locsolták a vízzel. A gáz süvített, csak jelekből értették egymást. Aztán kikerült Indiába. Reggel hatkor, amikor Delhiben kiszállt a repülőgépből, már negyven fok meleg volt. Gyönyörű palotákat látott, melyek tövében iszonyatosan szegény emberek tengődtek A hegyekbe utazott a társaival, a Himalája lábánál dolgoztak. Rengeteg volt a bogár, sok volt a kígyó. Itt nem volt túl meleg: olyan negyven-negyvenöt fok. A monszun idején nagyon nehezen viselte a párás hőséget. Állandóan szakadt az eső, minden tele volt iszappal. Az eső akkora köveket hordott az útra, mint egy személyautó. A ruhája átnyirkosodott, hiába szárítgatta, szellőztette, bepenészedett. A hinduk barátságosak és jóindulatúak voltak, de a magyarok munkatempóját nem bírták. Néhány hétig indiai szakács főzött: rizs, kecskehús, indiai fűszerek, s valami kibírhatatlan sárga mártás. Később az egyik magyar munkást nevezték ki szakácsnak. Volt Jaipurban, Delhiben, Agrában, látta a Tázsd Mahalt. Majdnem egy esztendeig dolgozott Indiában. Mire hazajött, a házasságának vége volt. Elment Irakba. Látta Babilont, az Édenkertet, ahol a Tigris és az Eufrátesz összeomlik. Fürdött a Razzazah nevű tóban, amelynek sós vize van. Járt Ur városában. A meleg kibírható volt: olyan ötven-ötvenöt fok. Nem volt rosszabb, mint a monszun Indiában. Jól viselte, nem szédült, a feje sem fájt. A táj nem volt olyan szép, mint az indiai. Sivatagban dolgoztak. Sós és szürke volt a föld, néhol köves. Volt mocsár is. Néha porvihar kerekedett. Egyszer elkapta őket egy ilyen, miközben a közeli város felé tartottak: azt sem tudták, merre mennek. Eleinte naponta bejártak a városba. Korán keltek, sütöttek néhány tojást, reggel hatkor már indultak a munkába. Egyikük otthon maradt főzni. Délután négyig dolgoztak, sózták az iszapot, de az csípett, nagyon rossz volt. Egész nap nem folyt össze annyi víz, hogy le tudtak volna fürödni. Amikor felszerelték a tábort és a kutat, jobb lett. Hónapokig dolgozott itt. Amikor hazajött, állt a repülőtéren és gondolkozott: most hová? Egyedül volt.

Hangszeres játék

A klubdélután kezdett kifulladni. „Játsszunk valamit!” – javasolta az elnök sofőrje. A fiatalok helyeseltek. Az egyik traktoros fiú szeme összevillant egy rakodó tekintetével. „Hangszerezzünk!” – indítványozta a traktoros. „Az jó lesz! Én leszek a vevő, te az eladó” – mondta a rakodó. Nagyobb körbe terelték a többieket. „Jónapot!” – kezdte a rakodó. „Jónapot! Milyen hangszert venne?” – kérdezte a traktoros. „Nem is tudom.” A rakodó a szép gépírólány blúzát fürkészte. „Látom, igen jó dudákat árul kend!” Nevetett a társaság. „Furulya is akad” – mutatott a traktoros a kicsi udvaros gyerekre. „Meg akarod fújni?” – sipított a fiú. Dűltek-borultak a röhögéstől. A rakodó türelmesen várta, hogy elüljön a vígság. „Én inkább egy nagybőgőt vennék.” „Akad itt bőgő is, príma hangja van” – húzta ki a sorból az elnök sofőrjét. „Ki lehet próbálni?” „Már hogyne lehetne!” A traktoros a kultúrterem közepére húzott egy asztalt, felmászott rá, a kötelet átvetette a gerendán. „Gyere fel!” – hívta a sofőrt. Az brummogva, a bőgőt utánozva mászott fel. A traktoros a bőgő derekára kötötte a kötelet, a másik végét többször keresztülcsavarta a gerendán, végül megkötötte. Lemászott, kihúzta az asztalt a sofőr alól, aki most a levegőben lógott. A traktoros lecsatolta vastag katonaszíját, odanyújtotta a rakodónak. „Itt a vonó, próbálja ki kegyelmed!” A hangszer nem állta meg szó nélkül, a rakodó akkorát odasózott neki a szíj csatos végével. „Szétverlek benneteket, hülye tanyasi bunkók!” – ordította sofőr. „Hallja kend? Ez igen hamisan szól” – elégedetlenkedett a vevő. „Hát csak hangolja kend!” Durr! A bőgő akkorát bődült, akár egy bika. „Hallja kend? Alakul a hangja!” „No, csak hangolja tovább!” És a rakodó hangolta. Egyre veszettebbül verte az elnök sofőrjét, először csak némán sújtott le a hasadozó ülepű nadrágra, később beszélni kezdett. „Ezt azért kapod, amiért beleszartál az iskolatáskánkba, és a tanító előtt ránkfogtad.” Ütött. A traktoros átvette tőle a szíjat, most ő mondta. „Ezt azért kapod, mert a katonaságnál még éjjel is mosattad velünk a folyosót!” Ütött. „Mindig az a lány kellett neked, aki nekünk!” Durr! „Mindig belénkkötöttél a bálban és a kocsmában!” Durr! „Ezt azért kapod, amiért a téeszben odahegesztetted a biciklinket a kerékpártarkóhoz!” „Ezt azért, amiért nyaltad a vezetők valagát!” „A békési rokonokhoz menne szombaton az elnök elvtárs családja? Elviszem én őket! Sóder kell az elnök elvtársnak? Adja ide a nagy billencset, majd hozok én! És hoztál. Magadnak is. Cipelted a körvadászaton az elnök után a nyulakat és a fácánokat. De te is vadat zabáltál. A főnökökkel olyan alázatos voltál, hogy még akkor is kopogtattál az ajtajukon, ha bentről akartál kijönni!...” A bőgő már meg sem nyikkant, ájultan lógott a kötélen. A rakodót és a traktorost lefogták a többiek, az elnök sofőrjét pedig leszedték a gerendáról. Kiterítették a hatalmas, csupa izom testet. Vizet hoztak, hogy leöntsék.

Sörténet

Itta a sört, s ahogy ő mondta, közben tikamlós sörténeteket mesélt. Ezek a sikamlós történetek arról szóltak, hogy ő, egy ilyen kocsmai búfelejtés után hogyan húzódik el a vadonba egy lánnyal, s ott, heroikus erőfeszítései ellenére is, hogyan vall kudarcot, hogy aztán bánatában hazatántorogva éjszaka megjavítsa a bicikligumit, de ez sem sikerült, nem tudta levenni a kerékről, csak másnap reggel vette észre, hogy azért, mert benne volt a gumiban a szél. Az ivócimborák jókat nevettek, tudták ugyan a történetek végkifejletét, de azt is tudták, hogy ez a fiatalember nem a valóságot mondja, csak kitalálja a kudarcait, a lányok a tanúk erre, akik szerelmi hőstetteit emlegetik rajongással elegyes epekedéssel. A tikamlós sörténetek adták meg a tök alsóról elnevezett kocsma igazi hangulatát, sokan csak azért jártak ide, hogy a fiatalember történeteit hallgassák. Vasárnap este volt igazán nagy élet a Tök alsóban, mert a fiú hétköznapokon nagyon sokat dolgozott, főleg nyáron, aratási időben, amikor kazalrakó. Korán kelt, szerettek a hűvösben dolgozni, mert nagyon meleg volt a kazal tetején, amikor kisütött a nap. Derékig vagy nyakig álltak a szalmában, folyt róluk a víz, szállt a por. Vasárnap aztán kipihente magát. Sokáig aludt, megebédelt, aztán elballagott a Tök alsóba. Ivott egy korsó sört, majd kiment az udvarra lengőtekézni. Közben persze már mesélt, hogy ő ma korán reggel kiment a kanálishoz, légpuskával lelőtt egy csomó békát, és hazavitte őket a kacsáknak. Találkozott a határban egy olyan gyerekkel, aki már rettenetesen sok helyen megfordult, csak még a húsdarálóban nem... Eddig ér a történetben, amikor egy irodista férfi jön sietve, hogy hívja a téesz elnöke, azonnal menjen, mert biztos nagyon fontos. A fiatalember nyugodtan megiszik még egy korsóval, aztán azt mondja a várakozó irodistának. Két biztos dolog van az életben: a halál meg a szarás. Ha egyszer menni kell, akkor menni kell. És maradt. Újabb sört kért, mesélte a tikamlós sörténeteket, fújta a füstöt a többivel együtt. Egész este.

Bugyor

Néhány férfi álldogál kis pohárkával a kezében. Iszogatnak, beszélgetnek. Egy éjjeliőr, aki, mint mondja, hazafele menet éppen csak beugrott a restibe, a fuvarosokat várja. Később megjönnek a fuvarosok, de az éjjeliőr rájuk sem hederít. Valakinek arról beszél, hogy rosszkor született, elkapta őt mindkét világháború, összesen harminchétszer öltöztették angyalbőrbe, de nem is olyan tejből köpülték őket, mint a mai fiatalokat! Egy vénemberre mutat.

– Ez az ember velem volt huszárgyerek!

Az egykori huszárgyerek a söntéshez csoszog, üres üveget koppant a bádogra.

– Csere.

Megkapja a két deci vegyespálinkát, zsebre dugja.

– Próba.

Elé teszik a féldecit. Energikus mozdulattal legurítja. Egy harminc körüli férfi elismerően nézi.

– Ez aztán kiöli az emberből a gilisztát, igaz-e, bátyám?

– Igaz.

– Nem szereti a gilisztát, igaz?

– Igaz.

– Így aztán mindig öli.

– Ölöm. Hát maga? Ingázik?

– Ingázok.

– Pestre?

– Nem. A lakás meg a resti között.

– Hát a munka?

– Elvagyok nélküle.

– Segély?

– Segély.

Bejön egy gyerek, kér három deci bort, egy deci kevertet, egy deci pálinkát, azt mondja, a fuvarosoknak lesz, akik odakint vannak. A resti mögött egy valaha szebb napokat látott lekoszlott férfi várja, remegő kézzel kap a poharak után, mohón felhajtja egyiket a másik után, lassan kisimul az arca, megtelik élettel a tekintete. Mélyen beszívja a levegőt, behunyt szemmel a nap felé fordul, és szaval, hogy vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog az életnél? Így. És elindul a sínek mentén.

Vándor lélek

A férfi, akit a városban foglalkozása után egyszerűen csak adósnak neveztek, reggel elindult a munkahelyére. Már az utat is felhasználta ellenőrzésre, ami azt jelentette, hogy betért minden kocsmába, nincs-e valami probléma? Nem volt. Soha nem volt, már csak azért sem, mert a figyelmes kocsmárosok csinos kis stampedlivel várták. Napközben aztán lelkiismeretesen foglalkozott a város adóügyeivel, csak néha-néha ugrott ki hivatalából egy-egy röpke ellenőrzésre. Este, munka után, másik útvonalon ment haza, természetesen szintén ellenőrzés céljából. A kocsmárosok errefelé is figyelmesek voltak, szép kis stampedlikkel várták a főadóst, pénzt pedig a világért nem fogadtak el ilyen csekélységért. Így ment ez néhány évtizedig. A főadósnak kialakult egy sajátos, gondosan egyenes járása, amilyet a titkos részegek némelyikénél oly gyakran látni. Sajátos alakja volt a város életének, szinte hiányzott, amikor meghalt. A kocsmákban beszédtéma volt vagy két napig, emlegették, hogy fiatal volt még, csak egy év múlva ment volna nyugdíjba, de aztán az élet más beszédtémákat sodort a poharak köré, s a főadós alakjára a feledés jótékony köde ereszkedett. Évek teltek el. Az emberek élték megszokott életüket, dolgoztak, ahogy a költő mondta, nem épp semmiért, veszekedtek, piszkálták az orrukat, megcsalták a feleségüket, szültek, temettek. Akármit tettek, a kocsmákban kötöttek ki. Egyszer aztán itt is, ott is felfigyeltek egy gazdátlan farkaskutyára. Ült a kocsma előtt, kitartóan figyelte az ajtót. Amikor kapott valamit, továbbment a következő kocsmához. Leült az ajtó elé, vakkantott egyet, mintegy jelezve, hogy megjött. Várt. Volt aki száraz szendvicset, volt aki sört adott neki. Ez a kutya szerette az alkoholt. Az emberek heccből is megkínálták, s a kutya sohasem hagyta ott. A kocsmások vitték a részeges kutya hírét egyik csapszékből a másikba. Egyes kocsmárosok külön edényt rendszeresítettek az ebnek, ebbe öntögették a poharakban hagyott maradékot, s amikor megjött a kutya, kiadták neki. A kutya elégedetten rótta napi körútját, evett, ivott, ám a bőség akkor köszöntött rá igazán, amikor az egyik kocsmáros felesége kint pletykált a utcán, s meglátta a közeledő kutyát. Megdermedt, megbabonázva nézte a nyugodt méltósággal közeledő állatot, majd berohant a kocsmába, és kihívta a férjét, akivel persze előtántorgott az ivó egész közönsége. Nézd! – mutatta az asszony a kutyát. Látod? Pontosan olyan a járása, mint az adósé volt! Nézték, s úgy találták, valóban olyan gondosan egyenes járású, amilyen a főadós volt néhány esztendeje. Az asszony sápadtan suttogta. Látod, még holta után is visszajár ellenőrizni! Átköltözött a lelke ebbe a kutyába! Az emberek bólogattak, s ez természetes, hiszen néhány pohár után már mindenki hisz a lélekvándorlásban.

Kirándulás

A kocsmában nagy a füst és a hangzavar. A férfi a szájához emeli a korsóját, iszik, habos marad a szája. A társa folytatja a mesélést.

– Na, csak azt akarom ebből kihozni, hogy ez a Jani aratáskor csak lecsetkelte a búzát. De annyira csak a hegyit vágta le, hogy a seggét szúrta a tarló.

A férfi nem tudott a másikra figyelni. Elege lett hirtelen az emberekből, a zajból, a nagyvárosból, mindenből. Csendet akart és zöldet. Elköszönt, átfúrta magát a tömegen. Az utcán megállt egy pillanatra, mély lélegzetet vett, az égre nézett, hunyorgott, tüsszentett, aztán biciklire ült. Elsuhantak mellette a külváros sivár díszletei, az ótvaros tűzfalak, a szeméthegyek, a korom, a füst, a gyárak lepusztult épületei. Kitartóan tekerte a pedált, s hamarosan a város szélére ért. Még sohasem járt erre. Előtte mély gödrök ásítoztak, tele szeméttel, guberálókkal, két-három összeeszkábált viskóval. Észrevett egy keskeny földutat, amely a gödrökön túlra vezetett, egy erdő irányába. Senkivel sem találkozott. Egy rétre ért. Leült egy kicsit, mély lélegzetet vett többször is, mint aki gondosan kiöblíti a tüdejét. Jó volt. A távolban egy hatalmas fa állt. Olyan szép ez a táj, mint egy ízlésesen berendezett szoba, gondolta. Felállt, körülnézett. Izzott a nyári nap. Odébb az erdő sötétlett. Elindult felé. A réten álló óriásfánál megállt, megbámulta. Sokféle madár ugrált, hangoskodott az ágain. Elámult. Mint egy város, mondta hangosan. Ismét a nyeregbe pattant, hajtott az erdő felé. A ritkás erdőszélen megállt, szemügyre vett egy kisebb fát. Milyen értelmesnek látszik! – motyogta. Beljebb ment, lába alatt ágak roppantak, zörgött az avar. Egy bokor mellett haladt el, hozzáért. Visszafordult: úgy simogat, mint egy asszony. Letámasztotta a kerékpárt, a sűrű felé ballagott. Enyhült a hőség, itt már kellemes volt a hőmérséklet. Olyan az erdő, mint egy fűtött otthon, gondolta. Ment tovább. Itt már magasak voltak a fák, félhomály dereng a lombok alatt. Mint egy templomban. Csörtetett, ment egyre csak előre. Váratlanul egy kis tavacska bukkant elő. Mi lehetett itt? – töprengett. Bombatölcsér? Leült a parton. Sima volt a víz, mint a gondosan lesimított lepedő: Néha egy-egy buborék buggyant fel: a halak alulról csókolgatják a víztükröt, gondolta. Leheveredett. Úgy érezte, nem illik ide. Hát ideillik az, aki a tájat egy berendezett szobához hasonlítja? Aki az óriásfa lombját egy városhoz hasonlítja? Akinek egy fáról az jut eszébe, hogy értelmes? Hogy a bokor úgy simogat, mint egy asszony? Akinek az erdő a fűtött otthont juttatja az eszébe? Meg a templomot? A víztükör pedig a lepedőt? Hát ideillik az ilyen? Nincs egy egészséges hasonlata, egy romlatlan gondolata, töprengett. Reménytelenül városi vagyok – ezzel a mondattal aludt el. Amikor felriadt, egy szarvas ivott a közelében. Megrémült, amikor a hatalmas állat elrobogott. Már kezdett alkonyodni. A férfi az utat kereste a biciklihez. Pánikba esett. Rohangált a fák között. Már egészen sötét volt. Kétségbeesett, Mi lesz vele? Nem találta a kerékpárját. Eltévedt. Elátkozta a pillanatot, amikor kirándulni támadt kedve. Nem látott. Lekuporodott egy fa tövébe, várta a reggelt.

Férfiak

Nagydarab, busafejű magyar állt meg az ajtóban. Kezében egy hatalmas, degeszre tömött szatyor, s egy tízliteres kanna. Elrikkantotta magát.

– Szevasztok, haverok! Vannak itt jó nők?

Az álmatagon heverésző betegek felkapták a fejüket. Új hang volt ez a kórterem szigorú csendjében. A férfi, az újonc, elhelyezkedett, pizsamára vetkőzött, felfészkelt az ágyra, s pusztítani kezdte a dundi szatyor tartalmát. A kolbász finom illata terjengett a kórterem áporodott levegőjében. Amikor az újonc jól teleette magát, öntött egy pohárral magának a tízliteres kannából, egyből lehúzta, nagyot sóhajtott, megtörölte a bajuszát, s így szólt.

– Na, ez vérré válik!

Körülnézett, észrevette a betegek sóvár tekintetét.

– Isztok egyet, haverok?

– Iszunk! – vágták rá habozás nélkül.

Előkerültek a poharak, az újonc megbuggyantotta őket, szertartásosan emelte a magasba.

– Na, Isten, Isten!

Iszogattak. Megeredt a nyelvük. Az újonc mesélt először, természetesen a nőkről, hogy ő hogyan és kivel, és milyen hőstetteket mívelt az ágyban, s miféle legendákat mesélnek róla a gyengébb nem képviselői. Feküdt ott egy kamionos, aki ugyancsak megérte a pénzét, féktelenül növő sűrű haja és bozontos szemöldöke alól ő még nagyobbakat hazudott. A lényeg az volt, hogy jól szórakoztak, és fogyott a bor. Egy-egy tankolás után az újonc, aki egyébként dunántúli szőlősgazda volt, eldugta a kannát a szekrényébe, nehogy rajtuk üssön a nővér. A beszéd fonala szeszélyesen kanyargott, már az egyik alföldi atyafi adta elő évtizedekkel ezelőtti munkáját, a szérűkészítést és a nyomtatást, de a társaság ennyi pohár után már ezen a témán is éppen olyan jól szórakozott, mint a nőügyeken.

– Az országban öt ember sincs, aki el tudná készíteni a szérűt. Ha mégis, akkor üdvözlöm. Amikor még fiatal voltam, termeltem kölest, amit nem tudtam elcsépelni. Nagyapám öccse mutatta meg a szérűkészítést, nyomtatást. Na, kérem, mondjuk, ez a tanyaudvar. Kiválasztjuk a legpartosabb helyet, megnyessük, döngöljük. Ez a kör alakú hely a szérű. Vagy hatvan centi vastagon megterítjük búzával, árpával vagy kölessel. Ez az ágyás. Erre rávezetjük a lovat és körbe-körbe járatjuk, tapostatjuk a terményt. Közben a szalmát állandóan forgatjuk, hogy a szem leszóródhassék. Mikor kinyomtattunk, a szalmát félrehúzzuk, a szemet zsákokba gyűjtjük. Még a háború alatt is csináltam ezt!

Mikor eddig ért az elbeszélésben, a szőlősgazda fájdalmasan felüvöltött.

– A bor!

A szekrényben elborult a demizson, az ajtaja alján szépen csordogált a bor, hatalmas tócsában áztatta az ágyak lábát. A szőlősgazda leugrott, a törölközőjével igyekezett felitatni a drága nedűt. Ekkor lépett be a nővér.

– Mi ez a cefreszag?

Ilyen letolást és kioktatást még otthon sem kaptak a kórterem vétkes lakói. Amikor elvonult a vihar, megszólalt a kamionos.

– Pedig még alig ittunk két litert!

– Nincs baj, cimborák! – hunyorított a szőlősgazda. – Én kocsival jöttem.

– És?

– A saroglyában van még egy demizson. Mindjárt felhozom.

Ügyintézés

Az ügyfél kissé elfogódottan óvakodott be a falusi irodába. Szerencsére egyetlen várakozó sem volt, a férfi fellélegzett, remek, legalább hamar végzek, gondolta. Kitöltünk egy űrlapot, egy aláírás, egy pecsét, és kész. Odaállt a pulthoz. Az ügyintéző, jó harmincas, ápolt nő, valami hosszabb szöveget gépelt. Kivágódott az irodavezető nevét hirdető ajtó, egy terebélyes, ötvenes nő tele szájjal harsogta az ügyintéző felé. Te, Jolán, isteni ez a zsebró! Olyan finom, hogy le a smicivel! Ajtó bevágva, ő eltűnt mögötte. Jolán kényszeredett mosollyal nézett az ügyfélre, aki megkérdezte. Nem zserbót akart mondani? Mindig zsebrónak ejti, kuncogott az ügyintéző. Az ügyfél somolygott. És ha valami nagyon tetszik neki, akkor le a smicivel? A nő széttárta a karját. Igen. A férfi hunyorított. Faiskola? Az ügyintéző cinkosan bólintott. Az ügyfél úgy érezte, remekül összejött ezzel a csinos nővel, nem kétséges, hogy simán elintézi az ügyét. Rátért a lényegre. Az ügyintéző készségesen bólogatott, hogyne, természetesen, kihúzta a jelentést az írógépből, befűzte az űrlapot, kérdezte az adatokat, keze sebesen járt. A férfi roppant elégedett volt. Amikor az ügyintéző kihúzta a papírt a gépből, már szedelőzködött is, hiszen csak a pecsét és az aláírás volt hátra. S ekkor megszólalt ez a kedves, készséges nő. Nézzen be egy jó hét múlva! Az ügyfél értetlenül állt. Miért? Addigra talán készen lesz. De már készen van! Még aláírja a főnök. Hol? A központban. Hol a központ? Itt! – mutatta a nő az irodavezető ajtaját. Akkor vigye be neki! Postán kell elküldenem. A szomszéd szobába? Igen. A férfi égre forgatott tekintettel fohászkodott egy sort. Ki rendelte ezt el? Az ügyintéző az ajtó felé intett. Zsebró? – kérdezte az ügyfél. Az. A férfi kitámolygott az irodából, de az ajtóból még visszaszólt. Le a smicivel!

A maffia kijátszása

Az idegen elég elveszetten bolyongott az idegen városban. Az első napon a legbiztosabb tájékozódási pontja egy vak koldus volt. Keresztény ember lévén nem mulasztott el pénzt dobni a kalapjába, talán hálából is, hogy tudtán kívül ugyan, de tájékozódási pontul szolgált. Az idegen jött-ment, nézelődött reggeltől estig, az utcai árusoktól vett valami harapnivalót, mint a helyiek többsége, vizet pedig a világért nem ivott volna, inkább teázott. Este még szokott helyén találta a vak koldust. Betért egy közeli kocsmába. Teát kért. Lassan szürcsölgette. Szerette. Egyszer megszólalt mellette egy hang. A szokásosat! A kocsmáros már nyújtotta is a poharat. Az idegen a szomszédjára nézett. A vak koldus volt. Éppen levette sötét szemüvegét, újságot húzott elő, olvasgatott. Másnap is dobott pénzt a koldus kalapjába. Izgatni kezdte ez az ember. Miközben a városban csatangolt, egyre az járt a fejében, beszélni kéne vele. A kocsma környékén kószált. Mikor közeledett az idő, egy közeli utcából figyelte a koldust. Észrevette, mások is figyelik. A koldus felkelt, elindult. Két férfi lépett melléje. A koldus kiszedte a zsebéből a pénzt, átadta. Az egyik férfi lehúzatta vele a zokniját. Néhány bankjegy volt benne. Pofonok csattantak. A kocsmában szótlanul ültek egymás mellett. Itták a szokásosat. Másnap este megismétlődött az utcai jelenet, pofonok nélkül. Harmadnap ismét. A kocsmában már szinte ismerősként ültek egymás mellett. Némán. A következő nap az idegen nem dobott pénzt a koldus kalapjába. A koldus csodálkozva nézett utána. Este a kocsmában kérték a szokásosat. Nem beszéltek. Az idegen, mielőtt elment volna, a koldushoz fordult. Ha megengedi, én most adnám oda. És letette a pénzt.

Jelek

A férfi félénken óvakodott be a kocsmába. Szétnézett. Odaült két másik, hozzá hasonló korú melóshoz. Beszélni kezdett, megállíthatatlanul, miközben amazok kortyoltak néha a sörből. Én benneteket meg akarlak menteni, mert barátaim voltatok az iskolában. Figyeljetek rám! Isten országa a mi napjainkban valósul meg itt a földön. E gonosz világ pusztulását és Isten országának győzelmét hirdető jeleket csak a vak nem látja. Jézus Krisztustól a tanítványai érdeklődtek e jelek felől. Jézus azt mondta: Hallotok majd háborúkról és háborúk híreiről. Az igazi végidő nemzedéke 1914-ben kezdte meglátni a jeleket. A Máté evangyélioma 24,25, Márk evangyélioma 13, Lukács evangyélioma 21, Jelenések könyve 6, a Timótheushoz írott II. levél 3. rész, Péter II. levele 2. rész 1, 2 verse így számol be róla: Nemzet támad nemzet ellen és ország ország ellen, és lesznek éhínségek járványos betegségek, földrengések. Sok hamis próféta támad majd, és sok embert elhitetnek. A bűnözés megsokasodik, a szeretet elhidegül. Az emberek önzők, pénzsóvárak, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, kérlelhetetlenek, rágalmazók, a jónak nem kedvelői, vakmerők, felfuvalkodottak, élvhajhászok, inkább a pillanatnyi gyönyörnek, mint Istennek szeretői lesznek. A tanítók Istentagadásra nevelnek. Lesznek jelek a csillagokban. Az emberek elalélnak a félelemtől, amikor a tenger zúgni fog, és az égnek erősségei megremegnek. A férfi a zavartan kortyolgató két melósra pillantott, és prédikátori hangon dörögte: Látjátok-e ezen jeleket? A két melós megvonta a vállát, és újabb két sört rendelt. A férfi az arcukba hajolt. Figyeljetek rám! Vajon nem támadt-e nemzet nemzet ellen ország ország ellen az első világháborúban? Majd a második világháborúban? S azóta is mennyi háború volt, és van ma is! A második jel: Lesznek éhínségek. És nincsenek? Hány ember hal éhen a világon? Nagyon sok. A harmadik jel: Lesznek járványos betegségek. Fejlődött a tudomány, megszüntetett ebben a században sokféle járványt, de jöttek újfajta betegségek. Halálosak is. A negyedik jel: A földrengések szaporodása. Elég a híreket figyelni, mindenütt sűrűn lehet hallani természeti katasztrófákról. Az ötödik jel: A bűnözés elszaporodása és a szeretet elhidegülése. Mit lehet hallani? Lopás, csalás, rablás, gyilkosság, nemi erkölcstelenség, részegeskedés, ártatlanok vádolása, tisztátalanság, kábítószer... A férfi megrázta az egyik melós vállát. Na, látod már a jeleket? Én már látom! – mondta a melós. Mit látsz? Ott áll – mutatta a melós. Odanéztek. A kocsmaajtóban állt a másik melós felesége két kezét csípőre vágva, akár egy felbőszült, kitörni készülő vihar. Igazad volt – mondta a férfinek a férj: Tényleg itt a világvége.

Álmok

A fiú álmot látott. Másnap az iskolában mondta a haveroknak, hogy mostantól a gonosz szolgálatában áll, tartsanak vele! És mit csinálunk majd? Pusztítunk! Az avatási szertartást egy városon kívüli halmon végezték el. Tüzet raktak, körbeugrálták, aztán átugrottak hatszázhatvanhatszor. Köveket raktak a tűzbe, s amikor már átforrósodtak, csupasz kézzel kivették a parázsból. Íme a bizonyság, hogy a gonosz hű szolgája leszek! – mondta egyik a másik után. Ettől kezdve naponta találkoztak. Békákat fogtak, kővel dobálták, vagy eltaposták őket. De a békának nem volt vére, pedig ők vért akartak látni. Macskát fogtak. Egy kriptában gyűltek össze. Magnóról kemény, agresszív zene szólt. Ittak is. Aztán elkezdődött a szertartás. Feláldozlak téged a gonoszhoz való hűségem bizonyítékául! – recitálta a fiú. És megölte a macskát. Élvezték az állatok szenvedését. Később ablakokat kezdtek bezúzni. Mentek az utcán, s csupasz ököllel vágtak az üveg közepébe. Másnap egy másik utca ablakait verték be. A kisvárosban félni kezdtek az emberek. Korán bezárkóztak, ahol volt, leengedték a redőnyöket. A falakon furcsa jelek jelentek meg: valakik fordított keresztet, fordított ötágú csillagot, és fordított 666-os számot festettek itt is, ott is. A jelek napról napra szaporodtak. Esténként a temetőben tüzek lobogtak, száraz sírkoszorúk lángja világította meg a sötétséget. A temetőcsősz nem mert kimenni, annyira rettegett, hogy másnap beköltözött a városba egy rokonához. A síremlékeken is megjelentek a festett jelek. A kriptákban széthányt koporsókat és csontokat találtak. Egyre több macska tűnt el a házaktól. Az emberek mindenfélét beszéltek, tudni véltek sokféle gazságról és égbekiáltó bűnről. Az egyik reggel feltörve találtak egy templomot: a falon és a képeken ott éktelenkedtek a festett jelek. A földön szertegurult üres üvegek, dorbézolás nyomai. Az már szinte fel sem tűnt, hogy néhány kerékpár kámforrá vált a városban. Az elsőt a temetőben találták meg. A második egy asszonyé volt, akinek az arcát látta a fiú, éppen akkor, amikor az felfedezte biciklije eltűnését. Leírhatatlan, néma keserűség volt rajta. A fiú megvárta az estét, bezörgetett az asszonyhoz, visszaadta a kerékpárt, még némi pénzt is a kezébe akart nyomni. Az asszony boldog volt. A fiú tudta, ma éjjel ismét álmot lát.

{fel} - {tovább}