Lovak

Arra ébredt, hogy fáj a feje. A halántékát kezdte nyomogatni. Nyöszörgött. Hány óra lehet? A sötétben kitapogatta a rádiót, bekapcsolta. Lágy, édeskés könnyűzene szólt, abból a fajtából való, amit a lány nagyon utált. Kikapcsolta a készüléket. Elmúlt éjfél, motyogta. Odakint csak a kutyák csaholtak.

Amikor ismét felébred, már majdnem dél van. Nem bánja, hogy elaludt, ilyen pocsék éjszaka után úgysem volt kedve iskolába menni. Járhat még eleget, motyogja. Ettől a mai hiányzástól még simán lehet nyomozó, gondolja, miközben vajas kenyeret eszik kakaóval. Eddig csak a fiújának mondta, hogy zsaru akar lenni, kiskora óta ez az álma. Kár volt elárulni. A fiú szó nélkül otthagyta. Pedig ő már éppen ledőlt az ágyra, pucér volt, várta a párját. Tizenhat éves volt, amikor először... A lány mosolygott. Másfél éve. És most eljárt a szája. Legalább utána árulta volna el!

A kultúrház körül ólálkodik, társakat keres, hátha nem ment valaki más sem iskolába. Benéz a nagyterembe. Odabent táncpróba folyik, nyolcadikos lányok jönnek be marssal, majd a lengetőset próbálják, lengetik a lábukat, de a tanárnő szerint nem elég kecsesen, mérgesen rikácsol, hogy lovak vagytok, lovak!

A buszmegállóban egy idős férfi ácsorog, percek óta egy valószínűtlenül vékony tizenéves fiút néz szúrós szemmel, összeráncolt homlokkal. A lány megáll az öreg mellett, ő is megnézi a fiút. Az öreg megszólal. Ebből lesz a jó dolgozó! A sok munkától hogy megizmosodott! Mint a mocsári szúnyog. A lány nevet.

Lófrál a faluban. Sehol semmi. Milyen hülye volt, hogy elárulta a fiújának ezt a zsaru-dolgot! Most milyen szépen eltöltenek az időt! Nincs otthon senki egész nap. Nagy hancúrozást rendeznének... Nem értette, miért hagyta őt faképnél a fiú ilyen ártatlan ügy miatt?

Besötétedett. Ismét a kultúrház környékén csellengett. Hiába. Senki. Hazament, evett valamit. Leült a televízió elé. Kedvetlen volt. Nem tudott a műsorra figyelni. Korán lefeküdt. Másnap reggel az autóbuszon iskolatársai újságolták neki, hogy az éjjel betörőt fogtak a postán. A fiúd volt, mondta egy diák. A lány elkomorodott. A volt fiúm! És elfordult. Lovak vagytok, motyogta. Lovak!

Kaland

Tegnap egy ifjú pár költözött a házba, fogadott emberek cipelték a bútorokat, a férfi lent, az asszony a szobában parancsolgatott, a szomszédok szerint orvosok, ahogy mondják, rendes népek.

Arra riadtunk az éjszaka, hogy a nő visítozott, segítség, kitódultunk az erkélyre egy szál munkaruhában, hát ki a francot érdekli ilyenkor a nagyestélyi, a szemközti ház erkélyén is ott szobroztak a lakók, majdnem alattunk rikoltozott a nő segítségért, én csak annyit láttam, hogy az erkély korlátjába kapaszkodott, a férje pedig megpróbálta szép gyengéden becsalogatni a szobába, ettől sikoltozott anyu, valahogy nem értékelte apu kitartását, ugyanis az a csuklójára tekerte a nő rozsdavörös haját, és annál fogva kérlelte nyájas úri modorban, hogy gyere be, te vörös ribanc, ilyen szépen, jé, hát nem az új szomszédok csinálják a műsort, az asszony nyomta tovább az esóest, mi a fenét csináljunk, a túloldali házban már biztosan nem voltak olyan álmosak, egy férfi átkiabált, hogy azonnal fejezzék be, mert hívom a rendőrséget, feljelentem, hogy lejáratja a pártot, miért éppen vörös az a ribanc, he, de a súlyos szavak hallatára se lett vége a műsornak, talán mert a szigorú férfi is csak úgy natúr jelent meg az eseményen, nem lehetett elég komolyan venni, elvégre ruha teszi az embert, ennek ellenére jól kitalálta, ha ezer évig rágom a körmöm, akkor se jutott volna eszembe ez a kézenfekvő megoldás, a rendőrség, nem vagyok valami találékony, ez még amolyan gyermekkori sérülés lehet nálam, amikor ölték az apámat, és anyám sikoltozott így, hogy hívom a rendőrséget, apám azt hörögte elhaló hangon, hogy ne hívd, anya, még valami bajom esne, igaz, apámat a téeszbe invitálták csak, ezt a spinét viszont a szobába, de oda sem megy, pedig mindjárt hívják a rendőrséget, ám a doki nem egy félős gyerek, visszakiáltott a fenyegetőző pacáknak, hogy ne szólj bele, mert meggyógyítalak, erre olyan lett a két ház, mint egy röhögő nudistatelep, a doktor úr pedig szórakozott tovább a felesége hajával a csuklója körül, az viszont még jobban acsarkodott, hogy tudod mi vagy te, egy állat vagy, érted, egy állat, ebben aztán mindkét ház egyetértett, lassan aludni tértünk, ugyanis a verekedés már különösebb incidensek nélkül folytatódott, hiába, csak ma költöztek ide, még nem érzik eléggé otthon magukat, de majd felenged bennük ez a feszélyezettség, addig is aludni kéne.

Reggel kitántorgok az erkélyre, szívom, szívom, szívom a levegőt jóga, hátha felébrednék, szívom, szívom, szívom, belégzés, tartod, kilégzés, valóban ébredezek, egy-két ászana a könnyebbek közül, friss vagyok, rákönyökölök a korlátra, lenézek, hát mit látok, ott ballag az ifjú pár, az állítólagos orvosék, a frissen költözöttek, kart karba öltve, egymást szorosan átnyalábolva, puszi, nagy-nagy szerelemben, puszi, hát ki érti ezt?

És ezután mindig. Esténként megy a csihi-puhi, reggelente pedig olvadoznak a szerelemtől. Lassan megszoktuk. Utálom az erőszakot, de... de lehet, hogy ilyen az igazi szerelem?

Az egyik reggel belégzés, tartod, kilégzés, ászának, lenézek, hát mit látok, ott megy a doki, a keskeny járdán udvariasan előre tessékeli a feleségét, nahát, ezek nem kapaszkodnak össze, hűvösen előzékenyek egymással, morcosak is, jé, mondom magamban, ezek az este mintha nem pankrációztak volna, csak nincs köztük valami baj, attól kezdve figyelni kezdtem őket, aznap este sem verekedtek, másnap sem, s mindegyik reggelen elegáns undorral lépkedtek egymás után, az asszony arcán sehol egy szerelmetes zöld folt, az orvos kezdett kimaradozni, a nő örömtelenül sorvadozott, az egyik este, amikor levitte a szemetet, lesbeálltam a sötét lépcsőházban, megragadtam a haját, keményen magamhoz rántottam, durván markolásztam, és vertem a fenekét, mire ő engedelmesen hozzám simult, és felparázsló hangon súgta, hogy ne itt...

A baleset

A fiú sírásó volt. Nem érdekelték a halottak, nem hatották meg a zokogó hozzátartozók. Unta a papok beszédét, az énekeket. Csak a pénz érdekelte, s hogy mikor engedik el a munkából.

Ásta a sírt, s közben a motorozásra gondolt. Az igen! Azt nagyon szerette. Lobog a haja a szélben, rohannak a fák... Feltűnt a temetőben a falu bolondja, aki kacsákat őrzött, s akiről az hírlett, hogy szerelmi viszonyt folytat a tojóival. Megállt a sírgödör szélén, nézte a fiút.

– Ebben víz van – állapította meg a bolond.

– Van – bólintott a fiú.

– Akkor most nem halunk meg.

– Te nyugodtan meghalhatsz.

– Miért?

– A kacsák tudnak úszni.

A bolond rögöket markolt fel, azzal dobálta a röhögő fiút.

Munka után a fiú felpattant a kismotorra, száguldozott a faluban. Bement a klubba, sörözött a haverokkal. Tíz óra körül felültette a motorra a nőjét, kimentek a határba egy szalmakazalhoz. Szeretkeztek. A lány visongott, hangosan jajgatott. Amikor kielégült, a fiú meggyújtotta a kazlat. Vörös izzás, forróság... Neki most lett jó. Másik úton mentek haza, hogy ne találkozzanak a tűzoltókkal.

Másnap is ásta a sírokat, mint rendesen. Csak cammogott az idő. Amikor végre leléphetett, kimotorozott a kiserdőbe szarvasagancsot keresni. Sokáig bolyongott a fák között. Végül talált egy nyolcvan centis agancsot. Legalább két kilósnak saccolta. Lelkesen vitte haza. Vacsora után még elmotorozott a klubba. Söröztek. Később előkerült az egyik haverja, vérzett az orra, az egyik szeme bedagadt.

– Ki volt az? – kérdezték.

– A kotrósok.

Felkaptak a robogókra, kiszáguldottak a csatornához, amit a kotrógépkezelők építettek. Vasrudakkal beverték a lakókocsik ablakait és a kotrógépen lévő üveget, aztán elhajtottak. Roppant elégedettek voltak.

Másnap a fiú délig aludt: Megette a vasárnapi ebédet, aztán a haverokkal átmotoroztak a szomszéd faluba, nézelődtek a búcsú forgatagában. Ittak. Az egyik árusnál késeket válogattak nagy élvezettel. Egyikük felkapott egy rugós kést, ráemelte a fiúra, aki elkapta a kezét, lenyomta, a kés belement a srác lábába. Hazafelé menet gyorsasági versenyt rendeztek a terepen. Lobogott a hajuk a szélben, kiáltoztak, mint az indiánok. Egy fűvel benőtt árok állította meg őket. A fiú feküdt a fűben, nem tudott megmozdulni. Most először gondolt a halálra.

Naptár

Kedd. Ma odajött hozzám Jozsó. Jó a szövege. Nagyokat röhögött a saját poénjain, de az igaz, hogy jó poénok voltak. Ő, Jozsó!

Péntek. Jozsó megfázott, ezért nem láttam pár napig. Hiányzott. Piros a drága kis nózija, és furcsán beszél. Imádom. Jozsókám!

Szombat. Imádlak egyetlen gyönyörűségem! Szeretlek! Jozsóm!

Hétfő. Ma láttam az én Jozsókámat: szuper srác. Már nem taknyos. Rohant valahova, de odaintett. Imádom az én Jozsókámat!

Szerda. Mariann túl szép, egy beképzelt majom. Jozsó után eszi a fene. Nem adlak, Jozsókám!

Csütörtök. Ma mellém ült a suliban Colos. Valahogy más lett, mint volt. Már borotválkozik. Mariann Jozsókázik. Jaj, Jozsókám!

Szombat. Moziba mentem. Ott volt az édes Colika is. Nem vett észre, csak a film után. Nézett. Én is néztem. Tehát néztük egymást. Nem tudom, jön-e a holnapi buliba? Igaz, ott lesz nekem az édes kis Jozsókám is.

Hétfő. Tegnap nem mentem el a buliba. Féltem látni Mariannt és Jozsót. Pedig még mindig. Édes szerelmem... Jozsó? Coli?

Szerda. Mariann fel van fúvódva a méregtől: Bea megcsapta tőle Jozsót. Én meg csak tanulgatok itthon az ágyikómban. Beállított Coli. Benyúlt a paplanom alá. Csók, Colfikám! És Jozsókám.

Csütörtök. Felöltöztem, és tűztem Colihoz. Nincs itthon az édes kis anyukája. Szeretlek, Coli!

Péntek. Ma szintén eljött Coloska. Megtanítottam jósolni. Mellém libbent az ágyra. Hű! Meleg volt. Aztán tűztem fürödni. Szerelmem, Coli!

Vasárnap. Írtam Colinak egy verset. Megmondtam neki, hogy szeretem. Ő nem szólt semmit. Most mi a dörgés? Szeretem Colit!

Szerda. Rohadt a világ. Sokat bőgtem. Hülye vagyok.

Péntek. Coli, a kis édes, nagyon betoji alak. És szédül. Nem jött, pedig egyedül voltam.

Vasárnap. Colika kámforosdit játszik. A piszok! Sétáltam, hátha látom. Azt mondogattam magamban, hogy érted élek, Colikám!

Kedd. Pangás. Coli ma a kis kerójával végigsüvített a főutcán. Rám se pillantott.

Péntek. Mindenki látja Colit, csak én nem. A mai napig se tolta el a kis pofikáját. Zolika vérszemet kapott, fel akar csípni. De én szeretem, szeretem, szeretem... Colit.

Hétfő. Feladtam a reményt. Coli egy nevezetes Klárival jár. Így állunk. Zolikával kevertünk. Nem is olyan rossz hapsi! Na jó: szeretlek, Zolikám!

Szerda. Robika szerelmet vallott. Hát ez óriási! Egész jó volt vele! Imádlak, Robikám!

Csütörtök. Ma belerúgtam Jozsóba. Ő ezt vallomásnak vette. Együtt voltunk. Szeretlek, Jozsókám!

Péntek. Körülöttem sündörgött Bandi a diszkóban. Muris srác. Jó fej. Szeretlek, Bandikám!

Szombat. Már szünet van, nyár van, szabadság van. Szeretlek, mindenki.

Nagy dolgok

Tudod, most először történtek velem lényeges dolgok. Majdnem tizenöt év telt el fontos esemény nélkül. Na de most! Azt hittem, hogy összejöttem Dezsővel, de később azt mondta Zsófinak, csak hülyült velem. Hát ez szép! Kirándulni voltunk, és Dezső állandóan velem foglalkozott. Először talán tényleg hülyült, de aztán ilyeneket mondott. „Szép vagy, drága nőm. Szeretlek.” Aztán tapizás meg minden. Én azt hittem, komolyan gondolja. Rengeteget hülyéskedtünk. Jó érzés volt. A buszon égett a hátam, s a végén elaludtam Dezső karjaiban. Arra ébredtem, hogy Bözse megkérdezte Dezsőt. „A háremedből melyiket szereted a legjobban?” Dezső megütögette a fejem, hogy ezt. Itthon megjön azzal, hogy csak hülyült. Ki érti ezt? Na, mindegy! Szép is volt, jó is volt, talán igaz se volt. Majd elfelejtem, így gondoltam. Elmentem moziba, a tizenkilencedik sorba vettem jegyet, a tizenkettedik székbe. Mit gondolsz, ki ült a hetesen? Dezső! Addig variáltam, míg melléje kerültem. Közben az egyik részeg hapsi kitette a piát. Irtózatos illatok kezdtek terjengeni a légben, s mindenki elmenekült a tett helyszínéről. Dezső eltűnt, egyedül mentem haza. Egy ürge rám akart ragadni, de sikerült leráznom. Otthon tévét néztem. Átjött a barátnőm, Zsófi, aki a film után lefeküdt mellém. Huncutkodtunk egy kicsit, izgi volt. Aztán elég kényelmetlenül aludtam a szűkös hely miatt. Másnap délben a kajánál olyan hideg kólát ittam, hogy majd’ lepetéztem a gyönyörtől. Azt mondták, Miki és Béci meg akar verni engem. Nagyon várom. A verést. Másnap találkoztam Mikivel, megkérdeztem, miért akarnak megverni? Azt mondta, hogy meg akarnak, de nem verni. Akkor főleg nagyon várom. A suliban feleltem: siker a köbön! Kiharcoltam egy hármast. Kiderült, hogy mehetek a táborba. Ott lesz ő is! Ezt tudtam. Itt a vakáció! Ez a lökött Dezső pedig Kati után fut. Nem baj. Elég kövér a csaj, és nem is túl szép. Nem jön a táborba sem. Úgyhogy enyém a pálya. Mondtam Zsófinak, hogy ha Dezső nem foglalkozik velem a táborban, ráhajtok a srácára. Ő már úgyis unja, másba van belezúgva. Reggel tovább lustálkodtunk. Én, a kis frissecske hamar kibújtam az ágyikóból, és mostam. Aztán főztem az ebédet. Lecsót. Elég fincsi lett, csak egy kicsit túl erős a paprikától. Anya beteg, fáj a keze. Én egészséges vagyok, le is kopogom: kopp, kopp, kopp! Aztán elindultunk a táborba. Dezső és Zsófi mögöttem ült, a bőröndök tetején, egyre jobban belejöttek a tapizásba. Nahát! Megérkeztünk, elhelyezkedtünk a táborban. Átvándoroltam Dezső sátrába, mire Zsófi megjött, én már a srác ágyán feküdtem. Zsófi kezdett begörcsölni. Főleg akkor, amikor odatartottam Dezső lényegéhez a lábamat. Zsófi úgy meglökte, hogy akaratlanul is megrúgtam Dezső kis kukiját. Pedig inkább babusgattam volna. Dezső dühödten rámvetette magát, de éppen belépett a tanár, leparancsolta rólam. Ah, édes súly! Sajnos, többet nem éreztem, mert Zsófira szállt rá. Úgyhogy kukitlan maradtam. Nagy dolog! Akkor ezt most lekopogom: kopp, kopp, kopp!

Leánynapló

Újra kezdődik a legenda, újra sok szerelem lesz benned, újraéledek, és te is újra vagy. Új érzés. Kezdem a szombati diszkóval. Haláli volt az egész estém. Zoli a pénteki napot elfelejtve újra felpofozott. Hiába beszéltem neki. Persze, hamar vége lett a beszédnek, és vele voltam. Jó volt. Verés után mintha jobb lenne.

Vasárnap. Elmentünk a bandával moziba. Egyszer odajött hozzám Sanyika, s azt mondta, hív Zoli. Kimentem. Nekemállt, hogy jövök én ahhoz, hogy mással vagyok! Rögtön tudtam, hogy Sanyika telebeszélte a fejét, össze akar minket veszíteni, mert tökig belém van zúgva a kis szemétke. Így aztán miatta megint kaptam a bőrkesztyűvel. Hát, mit mondjak? Haláli az élet! Azért még mindig szeretem.

Kedd. Zolival megkötöttük a barátságunkat. A presszó előtt rengeteget hülyéskedtünk, aztán átmentünk a parkba egy kis piával. Iszogattunk. Ettől elfelejtette, hogy már csak barátok vagyunk. Elkapott. Zsófi! Nagyon kívánlak. Nem próbáljuk meg? Bepörgött, és nagyon megpofozott. Hogy ezután milyen jól esett!

Szerda. Margitnak adtam egy képet magamról. Nem valami jól sikerült, de megjárja. A kis stünci mókuska megmutatta a kis Zolikának, aki természetesen elkobozta tőle. Margit szerint teljesen bezsongott. Elrohant hozzánk. Egyedül voltam otthon. Le akart teperni, de nem engedtem neki. Erre piszokul megpofozott. Utána isteni volt vele. Majdnem lebuktunk.

Vasárnap. Zolit még a mai napig nem láttam, nem tudom, mi lehet vele. Rájöttem, hogy egy nagy hülye vagyok, amiért még most is szeretem. Nem kellene, hiszen olyan rohadtul szokott viselkedni velem. Például ver. Ennek vége. Elmentem moziba Bécivel. Nagyon jó fej. Magas, izmos.

Szerda. Teljesen belezúgtam Bécibe, már négy levelet kapott. Szörnyű, mennyire szerelmes vagyok. Szeretem! Szeretem! Szeretem! Kifújtam, nem írok tovább.

Szombat. Eltelt két hónap, és én semmit sem írtam erről az időről. Nem csoda: a szerelem... Járogattunk Bécivel ide-oda. Tetszett, hogy Zoli a közelünkbe se mer jönni, mert fél Bécitől. Milyen erős! És rendes is. Szépen beszél velem. Az is tetszett, hogy nem akart lerohanni. Figyelmes volt és udvarias. Szép időszak volt, de egy hónap múlva kezdett unalmas lenni a srác. Csak a kezemet szorongatta, egy-két smárolás a sötétben... Ennyi. Hát ezzel dögunalom az élet! Hívott egy buliba, de már el sem akartam menni. Végül rábeszélt. Frankón összejöttünk, tök jó volt a hangulat. Éjjel kettőkor átvonultunk Bécivel a szomszéd szobába, becézgetett, puszi ide, puszi oda. Elég unalmas volt. Akkor arra kért; mondjam azt, hogy keljfeljancsi! Na jó. Mondtam. Ettől teljesen begőzölt, egy pillanat alatt megszabadított a göngyölegtől, vörösre verte a fenekemet, húzta a hajamat, fojtogatott, úgy megszorított, hogy azt hittem, végem... Őrületes éjszaka volt! Az édes lovag csodálatosat alakított. Többször mondatta a keljfeljancsit. És én mondtam, mondtam, mondtam... Egy hete elszerette Zolitól az új nőjét. Két napja Sanyika cicáját kapta el. Azok is teljesen belezúgtak. Én még ezt sem bánom. Csak verjen pirosra! Csak tépje a hajam! Szorítson! Rúgjon! S amikor elmegyek, azt mondom: Na pá, édeske! Helóbelócska! Így telt el ez a két hónap. Kifújtam.

A rajongó

A lány szőke volt, nem különösebben szép, nem különösebben csúnya, mondhatnánk rá, hogy egy a sok közül. Valami vonzereje mégis lehetett, mert a suliban egy fiú, nem is a legrosszabbak közül való, ahogy a lány mondta, döglött érte. Hiába. Be kellett érnie néhány odavetett, hideg félmondattal, vállrándítással, az osztálytársnők kaján vihogásával. A lány ügyet sem vetett rá. A kollégiumban leveleket körmölt titokban a szilencium alatt, este pedig annak a rock-sztárnak a dedikált fényképét nézegette, akinek a leveleit írta. Az egyik nap aztán felvillanyozva, szinte hisztérikus örömmámorban mutogatta a többieknek a frissen kapott levetet, melyben az énekes közli, hogy egy hét múlva hajlandó vele találkozni délelőtt tizenegykor a lakásán. A lány készült erre a találkozásra. Miután még érintetlen volt, szorgalmasan spárgázott, úgy gondolta, ez fontos lehet. Aztán eljött a nagy nap. A lány korán reggel vonatra ült, el ne késsen, hiszen ki tudja, mennyi idő alatt találja meg Pesten az énekes lakását? Taxiba ült, tíz perc múlva ott volt, még egy óráig keringett a háztömb körül, végül becsöngetett. Az énekes egyszál gatyában nyitott ajtót. Szó nélkül berántotta lányt, az ágyba lökte, csak annyit mondott, hiába sikítozol, úgysem engedlek el. Este már a kollégiumban mesélte a lány a többieknek megpróbáltatása történetét, milyen szörnyű volt, nyakában a lába, úgy tönkretette az énekes, hogy alig tudott kimenni a buszmegállóba. A többiek hüledeztek, irigykedtek, felháborodtak, ki így, ki úgy. Attól kezdve az énekes számait nem hallgatták, a lány pedig másnap kedvesen rámosolygott a suliban arra a fiúra, aki döglött érte.

Sült krumpli

Gyerekkorában mindig a nagyanyjáéknál volt. A szülők dolgoztak, rengeteget költöztek. A kislány azt az órát, amire tanulni kellett volna, kiradírozta az órarendből. Hetedikben kezdték érdekelni a fiúk Ekkoriban jött meg neki. Elsős szakközépiskolás volt, amikor először megesett vele a dolog. Nem volt se jó, se rossz. Utána összevesztek. Bandázott. Harmadikban követte el másodszor. Jó volt. Nem vesztek össze az aktus után. A lány hívta a fiút Pestre, ruccanjanak fel egy koncertre. Nem ment. A lány igen, összejött egy sráccal, de a koncert végére összevesztek. Hazafelé gyalog jött egy másik fiúval. Három napig tartott az út. A lány első mondata az otthoni fiújának: „Majd megvesztem éhen”. Erre kibékültek Egy hónapig, ahogy mondta, minden oké volt. Akkor jött egy híres külföldi együttes. A fiúja hívta, menjenek fel, de a lány, ki tudja, miért, nem ment. A fiú átfázva, vizesen ért haza. Locsolták, verték őket, mondta. Egyszer elmentek moziba, de elmaradt a vetítés. Kimentek a falu vasútállomására, ott sok pad volt, utas viszont egy sem. A fiúnak nem jött össze, öngyilkos akart lenni. A szalagavató előtt összevesztek, utána kibékültek. Akkor összejött. Aztán összevesztek. Jött másik fiú. Ez ragasztózott. A lány anyja nem engedte be, ott feküdt a ház előtt. Ivott is. Háromszor akart öngyilkos lenni. Egyszer a lány is kipróbálta a ragasztózást. Először nagyon jó, magyarázta, forog minden, szabad vagyok, de aztán mindenféle szörnyek jönnek, meg akarnak ölni. Szeretkezni jobb. Olyankor leszakad az ég, de én épen maradok. A csúcsponton megkérdezem a fiútól, hogy szereted a sült krumplit? Miért éppen a sült krumplit? Nem tudom. A lány nem tervezgetett. Koncertekre járt, őrjöngött, egyszer rosszul is lett. Otthon lemezt hallgat, de nem hangosan. Ilyenkor lehúzza a redőnyt. Ez olyan jó, mondja, mint mikor az ember elmesél valamit valakinek. Most karatézik a lány. Egy éve. Az egyik este egy fiú ölelgetni kezdte, de ő nem engedte. Erre hátracsavarta a kezét. A lány kiütötte, megrugdosta. Ekkoriban érettségizett. Kicsit döcögve, de sikerült. Imádom a sült krumplit! – kiáltotta, s a levegőbe hajította az oklevelét. Úgy érezte, túl van a nehezén. Nyáron koncertek, Balaton, néhány fiú, aztán beállt dolgozni egy kórházba. Ápolónőnek. Ezt tanulta. Az intenzívre került. Rémülten állt egy súlyos balesetes ágyánál. Úristen! Mi lesz, ha elvét valamit? Körülnézett. Egyedül volt.

Szakítás

A nő szép volt, barna, harminc körüli. A férfi mellett hevert az ágyban, fejét a vállán nyugtatta. Sokáig hallgattak. A nő váratlanul beszélni kezdett. Nyolcadikos voltam, amikor először csókolóztam. Egy hetedikes lánnyal. Spontán jött. Arról beszéltünk, hogy milyen a nyelves puszi. Kipróbáltuk Egyre többször. Ő volt az első nőm. Milyen hülyén hangzik egy nőtől: nőm. De azt akarom, hogy mindent tudj rólam. Tizenkét évesen végeztem először önkielégítést. Azóta rendszeresen. Húszéves voltam, amikor egy külföldi úton szerelmes lettem. Az illető akkor annyi idős volt, mint most én. Csinos volt. Szőke. Csak a bikini alsó része volt rajta a tengerparton. Megkért, kenjem be a hátát. Aztán elől. A mellét is. Velem is levettette a fürdőruhám felső részét. Hogy tudott simogatni! Megfogta a mellemet, dicsérte. Az övé is nagyon szép volt. Együtt aludtunk. Utána összeköltöztünk, azóta élek ebben a városban. Hogy tudott szerelmet vallani! Milyen finom volt és tapintatos! Nem úgy, mint az a két-három brutális állat, akivel mégis összehozott a sors az erősebbik nemből. Ha véletlenül lefeküdtem egy férfival, egész nap a forró vízben ültem, és sikáltam magam, mert összetapogattak, és szabadulni akartam az ujjak nyomától is. Most elmegyek, gondolkoznom kell. És elment. Négy nap múlva kereste meg szőke barátnőjét. Az zaklatott volt és hisztérikus. Hol voltál? Hol voltál? Sírt. A barna nő hallgatott. Összeszorította a száját. A szőke porcelánokat vágott földhöz, virágokat söpört le a helyükről. Megcsaltál! Biztos megcsaltál! – zokogta. Ki volt az a némber? A barna ingatta a fejét. Nem nő volt. A szőke elképedt, megnémult. Férfi? Igen. A szőke szimatolgatott. Te vagy ilyen büdös? Én. Mitől? Négy napja nem mosdottam. Pedig te tisztaságmániás vagy. Igen. Akkor miért? Érezni akartam a szagát, az ujja nyomát. A szőke ismét bömbölni kezdett. A barna nézte a barátnőjét, aztán így szólt. Azt hiszem, gyerekem lesz. Remélem. A holmimért jöttem. Összeszedett néhány ruhadarabot, és elment. A szőke fentről nézte, az ablakból. Nem várta senki.

Az igazi

Szól a magnó, I should have known better with a girl like you, Diána és a férfi összefonódva csókolóznak, simogatják egymást. A lány lassan kigombolja a férfi ingét, lefejti a vállakról, lehúzza az izzadt karokról, megoldja a derékszíjat, lehúzza a villámzárat, mosolyog. Csókolgatni kezdi a férfi nyakát, mellkasát, hasát, lassan térdre ereszkedik. Milyen forró, hallja a férfi rekedt, túlfűtött hangját. Csak egy ühümmel válaszol. That when I tell you that I love you, oh, you’re gonna say you love me too, hoo, hoo, hoo oh... A férfi megsimogatja a lány fejét, franciázzunk, mondja. Elhelyezkednek a heverőn, szeretsz, súgja Diána, mire a férfi nevetve dörmögi, hogy most ne moralizálj, inkább oralizálj! A zene szól, If I fell in love with you would you promise to be true, zavartalanul kitölti a szobát, elsöpri a forró lihegést, a lány egy-egy rövid, éles nyögését, don’t run and hide, if I love you, ám amint Diána lovaglóülésbe ereszkedik a férfi fölött, sikkant egyet, gyönyörű, hangja a zene fölé röppen, gyönyörű, sikkantja újra, gyakorlottan rugózik a térdén. If I fell in love with you, aztán mély átéléssel köröz, dörzsöl, and if you saw my love, gyönyörű, you’d love her too... and I love her, végignyúlik a férfi testén, szeretlek, kiáltja, szeretlek, sírósan nevet, mint mikor a csiklandját csiklandják, szeretlek, sikítja, as long as I have you near me, aztán a férfi hemperít rajta egyet, Diána nyög, jaj, de jó, kiabálja, a társa hátába ereszti a körmeit, It’s been a hard day’s night, and I’ve been working like a dog, jaj, de jó, It’s been a hard day’s nigth, I should be sleeping like a dog, gyönyörű, gyönyörű But when I get home to you, jaj, de jó, I find the thing that you do will make me feel alright, gyönyörű, jaj, te, te, sikítja Diána...

Később a férfi felöltözött. Elmész, kérdezte a lány. El. Oda? Oda. Már megint? Hívattak. A férfi megnézte az óráját. Várjál meg! Hazaengednek? Persze, nevetett a férfi. A hatalmas épület elé ért. A bejáratnál már várta a nyomozó. Felmentek az emeletre. Az irodában a nyomozó helytelenítette a férfi tevékenységét és ellenzéki szellemű írásait. Vitatkoztak. Kiderült, a férfi egyik írását sem ismeri a nyomozó. Aha, mondta a férfi keserűen. Aztán hozzáfűzte. Mondja meg a főnökének, hogy valami értelmesebb palit állítson rám! És kisétált az épületből.

Otthon egy cédula várta: „Többé nem jövök, ne haragudj! Félek. Diána.”

Írni

Mindenki visszafogta lélegzetét. Az orvost figyelték. Meghalt? – kérdezte az egyik nővér.

A férfi előtt felvillant egy kép. Szép, fiatal nő. Ismerősnek tűnik. Igen. Ő az. Ne haragudj rám! – mondja csendesen a férfi. Aztán egy táj foszlányai következnek. Pusztaság. Végtelen, szikes legelők. Érzed az üröm illatát? – kérdezi a férfi, talán még az iménti arctól. Két kisgyermek arca úszik elő. Nevetnek. A szőke kislány és a barna kisfiú hancúrozik, mint a kölyökmacskák. A férfi rájukmordul: Csönd legyen! A fiú odaáll a férfi elé, elszántan az arcába vágja: Öreg! Kövér! Nagyhasú! A férfi mosolyog. Legalább hazudna! – mondja a feleségének. Aztán éjszaka. Csattog alatta a vonatkerék. Odakint kivilágított, elfutó állomás. Hol vagyunk? – kérdezi. A piac képe villan a férfi elé. Emberek zsibonganak, alkudoznak, tolonganak. Egy idősebb ember magyaráz. Egy részem nem kívánta a kommunistákat! Ha egy kis rész akad bennem, amelyik kívánta, ki lehet vágni, oszt odalökni a kutyának. Szétfröccsen a piac képe. Lábát húzó, lopakodó alakot lát, aki zihálva igyekszik követni egy vállas fiatalembert. Betegtív – állapítja meg a férfi rezignáltan. Aztán egy kisfiú képe. Bandukol a poros földúton, a faluszélen egy korhadó deszkakerítésre írja krétával: Világgá mentem. Váratlanul sötét lesz, majd megjelenik egy vörösen pulzáló felirat: Fogalmi dugó. Hirtelen vakítóan fehér lepedőt lát a férfi, rajta a szép, fiatal nő. Meztelen. Megsimogatja a nő arcát, a mellét, lefelé kúszik a keze. Mit csinálsz? – kuncog a nő. Eléd ülök, s elévülök – nézi szomorúan a férfi. Ismét a kisfiú képe úszik elő. Apa! Én nem látom az Istent. Akkor nincs? A férfi fészkelődik a széken, ráncolja a homlokát. A gravitációt sem látod, mégis működik. A gyerek tágra mereszti a szemét. Mi az a gravitáció? A férfi feláll, fel-alá sétál, vakarja a búbját. A gravitáció? Hm. Mondjuk, ha leesel a padlásról, és összetöröd magad odalent, pedig felfelé rugaszkodtál el. A férfi izzad és fújtat. Iszik egy kortyot. Fények villognak, egy suttogó női hangot hall a mennyezet felől: Gyerünk! Nyomás! Lidércnyomás. Mi más? Más mi? A férfi előtt újabb kép villan fel. Nagyvárosi utca. Elegáns nő közeledik. Ki ez? – kérdezi a férfi. Valami ügyvéd. Jogász – mondja valaki. Ki? Egy jogina. Mit akar? Ő mondja ki az ítéletet – hallja az iménti hangot. Milyen íté... Elúszik a kép. Egy idős asszony ül a karosszékben. Keserűen mosolyog. Nem vagytok rám kíváncsiak? Megint nem jöttetek el. Sötét lesz, vattaszerű. A férfi a saját hangját hallja: Talán. Talán... Ismét a lepedő képe villan elő. A férfi hanyatt fekszik. A nő csókolgatja, egyre lejjebb kúszik. Ez jó – suttogja a férfi. Sokáig csend van. Szeretsz? – kérdezi a nő. Tele szájjal nem beszélünk! – simogatja a nő fejét. Nevet. Aztán a kórtermet látja. Az ágyban ott fekszik az, amit még az imént is a saját testének nevezett, körülötte nővérek, orvosok. Komikus – mondja. Komikus. Hirtelen pekingi utcaképek sorozata, biciklisek, autók áradata, majd az Ég temploma. Kör alakú építmény márványból, lépcsők, amelyeken ő fellépdel. A kör közepén egy apróbb kör, amibe beugrik egy-egy vigyorgó kínai, és tapsol, kiáltozik. Ő is beáll a kör közepébe. Csönd lesz. Mit akarsz? kérdé a Hang. Írni – mondja bátortalanul. Mit? Élni? A férfi összeszedi magát, nagy levegőt vesz, kiabál: Íííííííírniiiiiiiiiiiiiiiii...

Az orvos nagyot sóhajtott, felegyenesedett. Igen – mondta. A férfi arcára húzta a lepedőt.

Itt lent, elásva

Pl.

Vegyük például K. városát.

Többek között azt mondja a város, hogy ő szeretettel fogadta a Pestről Debrecenbe hurcolkodó kormányt 1849 elején, vendégül látta Kossuthot, a minisztereket, sőt a szabadságharc hátországaként, néhány másik vidéki kisvárossal és faluval együtt, kiteleltette a honvédsereget is.

Egyebek között azt is mondja a város, hogy a második világháború után sok embert adott a főváros újjáépítéséhez.

És még azt is mondja a város, hogy 1956-ban teherautókkal hordták a forradalmároknak és a szükséget szenvedő pestieknek a tejet, kenyeret és egyéb élelmet.

És azt is mondja még K. városa, hogy nem működhet jól az ország, amelyiknek a fővárosa lenézi, leszólja, vállon veregeti, megveti az őt felnevelő vidéket.

Lent

Egy K. L. nevű (ahogy ott fönt, a honi Olimposz lakói mondanák) vidéki surmónak akkor már volt távmásolója. Budapestről érkezett vendége csodálkozott is. Telefax egy vidéki magánlakásban? 1990-ben? Akkor még csak egy-két cégnek volt ilyen praktikus szerkezete a kisvárosban. Akkor még sűrűn bekopogott valaki K. L.-hez, hogy adjon le egy-egy hivatalos levelet, egyebet, csak úgy, szívességből.

Ültek, beszélgettek a vendéggel. Nem vagy te itt magányos, kérdezte a vendég. Nem temetted el magad vidéken? Van kapcsolatod Pesttel? A világgal?

Miért? Pest a világ?

Ekkor csörrent a telefon. Valaki távmásolón küldött üzenetet Kantonból. Kínában dolgozó barátja nevét olvasta K. L. a papír alján.

Ez kissé mintha meglepte volna a vendéget. Azért csak faggatta tovább. Nem lenne jobb neked Pesten, mint vidéken? A tűz közelében? Az irodalmi élet központjában?

Ismét jött egy fax. Ezúttal Washingtonból, egy K.-ból elszármazott férfi kérte meg valamire a házigazdát.

A vendég szeme eléggé kikerekedett. Sokáig kereste az újabb kérdést, ám mielőtt megtalálta volna, újból papírnyelv tekeredett ki a távmásolóból: K. L. tatár barátja üzent Londonból.

Na, hát így élnek egyes surmók itt vidéken. Mint látható, elásva.

Szótár-túra

Vidék.

Hegyes vidék. Sík vidék. Erdős vidék. Mocsaras vidék. Dombos vidék. Borvidék. Szép vidék. Csúnya vidék. Magyar vidék. Búzatermő vidék. Unalmas vidék. Alvó vidék. Bájos vidék.

Vidéki.

Vidéki ember. Vidéki iskola. Vidéki kórház. Vidéki kultúra. Vidéki lap. Vidéki közönség.

Vidéki rokonok.

Vidéki költő. Vidéki író.

Vidéki élet. Vidéki nyugalom. Vidéki unalom.

Vidéki színvonal.

Hangos, mint egy vidéki.

Csiszolatlan, ízléstelen. Vidéki elegancia. Vidéki ízlés. Vidéki modor. Vidéki íz.

Vidékre lejönnek. Vidékre kiszállnak. És mily tragédia: valakit kitesznek vidékre. Vidékre helyeznek.

Vidéki látogató. Vidéki hírek.

A jó vidékiek!

A vidéki ember felmegy Pestre. Ott aztán megjegyzik: megérzik rajta a vidék.

Vidékies hangulat. Vidékies utca. Vidékies házak.

Vidékies alak. Vidékies beszéd. Vidékies modor. Vidékies felfogás.

Vidéki.

Mucsai.

Tájékozatlan, parlagi, műveletlen, hátramaradt, csökött, sivár.

Mucsai muki.

Egy mufurc mucsai.

Ki és mi?

Vidék. Jasznaja Poljana?

Vidéki. Tolsztoj?

Ezen morfondírozik K. L.-hez ellátogatva egy bizonyos S. M. mester, aki békéscsanádiból balatoni regényíróvá avanzsált. Mindjárt előkelőbben hangzik, nem? Ám ez a lényegen nem változtat, S. M. a belvárosból nézve még mindig (ahogy a Váci utcában mondanák) vidéki fazon.

És Madách Imre? Vagy Móra Ferenc? Vagy Nadányi Zoltán?

Ezt pedig a meglátogatott K. L. bolházta elő emlékezetéből, ám mindjárt folytatta is a csöndes tűnődést.

Vidék. Mezőszilas? Debrecen, Bocskai-kert? Békés? Hódmezővásárhely? Sajkód?

Vidéki: Németh László? És amikor a fővárosban élt?

Csak a példa kedvéért.

Tehát?

Bálvány

A K.-ban élő Gy. S., díjakkal agyonterhelt szobrászművész, két köztéri szobor mintázása és kiöntése között, arról beszél K. L.-nek, hogy a régi kunoknak csodálatos szobrászata volt.

Ahelyett, hogy a nem-vidékieket, a fővárosiakat bálványozná, jön itt a kunokkal.

A kunok földjén mivel jönne?

Úgyhogy megismétli: a régi kunoknak csodálatos szobrászata volt. Bizonyság erre a Közép- és Belső-Ázsiában található rengeteg kőbálvány, amiket kunbabák néven ismernek sokan.

A kunoknak, a Kárpát-medencében, a Tisza árterén való megtelepedésük után, nem volt többé kövük, ám a bálványok faragásáról nem szoktak le: a kőbálványok stilizált változatát fából faragják ki, s kapubálványoknak használják. A temetőkben is látni jó néhány bálványszerű sírjelet.

Ugyanúgy faragják ki, mint a régi kőbálványokat: fentről lefelé haladnak. Gondosan megmunkálták a szobor fejét és törzsét, ám a lábra nem mindig marad elegendő anyag. Ezért olyan rövid a lába a régi kun kőszobroknak. A kapubálványoknál is hasonló arányok figyelhetők meg, magyarázza Gy. S. szobrász, aki persze ugyancsak vidéki csákó, ahogy ezt a pestiek mondanák.

A belvárosból nézve azonban efféle bálványok nem is léteznek. Vagy, ha mégis, minek?

Relatív

Bécsből nézve a pesti belváros már alighanem vidéknek látszik. Talán még Prágából nézve is. Berlinből nézve talán már Bécs is a gyepű része, Budapest pedig szinte már maga a Barbaricum.

Párizsból nézve az öntelt franciák számára Budapest alighanem valami véletlen légyszar lehet a térképen.

Londonból nézve összetévesztik Bukaresttel.

Egy kérdés New Yorkban. Homlokráncolás.

Budapest? – vakarja a fejét az illető. – Van ilyen?

Van.

Megint töri a csürhejárást.

Akkor talán Ázsiában?

Nos, akkor ki itt a vidéki?

{fel} - {tovább}