A szökevény

A férfi meglátta a németet. Erőszakos, kemény arca volt. Hangosan, magabiztosan közeledett. A férfi oldalbalökte a mellette lévő tanárt. Ez német? Igen, mondta a tanár. A férfi összeszűkült szemmel nézte a turistát. A háborúra gondolt.

Németek jelentek meg a putrik között. Katonák. Ilyenek, mint ez: erőszakos, kemény arcúak. Kihajtották a cigányokat a vályogvető gödrökhöz. Egy cigányt, akin katonaruha volt, félreállítottak, a többit belelőtték a gödörbe. Öregeket, gyerekeket, asszonyokat is. A férfi mindig így mesélte.

Ült a kocsmában, ivott. Sztálin meg azt mondta a ruszkiknak, hogy vigyázzatok, mikor bejöttök Magyarországra, mert ott emberevők vannak! – magyarázta a férfi. Persze, hogy nyírtak azok is mindenkit. Ilyen a háború. Mindenki ellenség.

A férfit kihallgatják. Nem voltam részeg, mondja. Az az igazság, hogy a cigányt nem akartam bántani, ő ugrott elém, hogy ne üssem a németet. De a németnek amikor bevágtam, az nem mozdult többé. Késsel. Azzal. Itt benyomtam neki, itt meg kijött a hegye. Miért? Mert eszembe jutott anyám. Meg apám. Meg a többiek. Meg a gödör.

A börtönben a férfi takarítja az orvosi szobát. Bent tesz-vesz az orvos is. Háborús bűnös, német nevű ember. A férfi lapos pillantásokat vet rá a rongy fölött. Óvatosan felemelkedik, lassan egy szike után nyúl. Felemeli. Az orvos felé indul. Megtorpan. A tarkóján érzi a fegyőr fegyverének a csövét. Vissza a rongyhoz. Az orvos az egészből semmit nem vesz észre.

A rabok a földeken dolgoznak. Kánikula van. Tikkadtak még az őrök is. Örülnek, hogy végre kezdődik az ebédszünet. Mindenki el van foglalva az evéssel. A férfi ügyesen kúszik, át a szomszéd parcellába. Villámgyorsan magára ölti a madárijesztő rongyait, beáll a helyére. Estig fő a napon. Arcán csorog a verejték. De a legrosszabb egy bögöly volt. Már majdnem feladta.

A tanár nézi a férfit. Megfogja a kezét, amivel a kése után nyúlt. Te hülye, mondja. Nem volt elég az a tizenhárom év, amit lehúztál? Ha ezt csinálod, nem segítek felszívódni. Jól van, bólintott a férfi. Jól van. Elindultak. A hangos, magabiztos német már eltűnt a tömegben.

Avatás

Reggel rezesbanda ébresztette a település lakóit, s ebből mindenki láthatta, akarom mondani, hallhatta, hogy különleges nap ez a mai. A polgárok nem is haboztak ünnepi külsőt ölteni és az ünnepség helyszínére vonulni. Ekkor érkeztek az első díszvendégek. Egy terepjáróból például kiszállt egy ideiglenesen a vendégszeretetünket élvező katonatiszt, s kemény léptekkel bevonult a tanácsháza ajtaján. A polgárok gyönyörködve nézték, egyikük nem is állta meg szó nélkül:

– De szép nagy marha ember!

A csodálat eme spontán megnyilvánulása után várakoztak, közben trécseltek tovább. Aztán magyar katonák jöttek, a dombon álló templom körül helyezkedtek el. Hol az egyik, hol a másik emelt a szájára egy-egy üveget. Egy öregasszony lelkesen integetett a katonák felé.

– A fiam! A fiam!

– Mongya mán, Sára néném, mi a maga fia a katonaságnál?

– Én nem tudom, hogy őrnagy-e vagy főnagy, de olyan szép, mint egy lú!

Egyre gyűlt a tömeg a téren. Jött a pap, köszöntötték az emberek. Az egyik öreg is:

– Szabadság!

– Mindörökké!

– Na, az baszna be minekünk! – mondta az öreg.

Két rozzant gebe húz egy szekeret, alig van jártányi erejük.

– Mír tartja olyan szoros kantáron a lovakat, Kun úr? – kiáltja egy férfi.

– Kérem, nem tudni, hogy a Csina és az Olga mely pillanatban ugrik meg!

Múlik az idő, az ideiglenesen vendégszeretetünket élvező katonatiszt kiimbolyog a tanácsháza ajtaján, a terepjáróhoz botorkál, beszáll az egyik oldalon, kiesik a másikon, feje alá leszi a kezét, alszik az aszfalton. A sofőrje és a város vezetői ébresztgetik.

– Jó sok bort megihatott! – szól az egyik polgár.

– Te tán vizet iszol? – torkolja le a másik.

– Azt.

– Mint az állatok...

Nézik az emberek.

– Ez egy kidült alkoholista – vihog egy tanárnő.

Arrébb is beszélgetnek.

– Én vótam Oroszországba.

– Oszt?

– Jó.

– Láttál-e valahun valakit szalonnát sütni?

– Nem.

– Na, akkor ne dícsírd!

Megy az elnökség a tribünre. Himnusz. Egy öregedő férfi rettentő mély basszus hangon énekel. Egy fiatal megszólal.

– Nem akármék komondornak van ilyen szép hangja!

A szónok az elért eredményekről beszél. A katonák isznak, az emberek beszélgetnek a tribün előtt.

– Hun van Kálmán bátyám?

– Bevitték Debrecenbe.

– Minek?

– Megtalpaltatni a gyomrát.

A szónok azt emlegeti, hogy a község most város lett. Gyér taps. A szónok odainti az egyik katonatisztet, odasúgja:

– Minden rendben?

– Minden. Mint mikor Kaba leégett.

– Akkor kezdjék!

A tiszt eltűnik. A szónok bejelenti, hogy most tűzijáték következik. A katonák durrogtatni kezdenek, de nem a levegőbe, mert olyan részegek, hogy a kezüket sem tudják felemelni. A tömeg sikítva, ordítva menekül. Egy bőrkabátos férfi nyugodtan nézi az egyik üzlet kirakatát, ám valami furcsát észlel. „Nem villámlik, nem fúj a szél, akkor mi volt ez?” És nézi a bőrkabátja kilukadt, kiégett elejét. A katonák közös erővel már magasabbra céloznak. Eszeveszett a durrogás. Egy öreg férfi rohan az egyik rendezőhöz.

– Tanár úr, az oroszok megtámadták a várost, intézkedjen!

Már a nemzetközi munkásmozgalom indulóját harsogja a hangszóró. Jön a hír: kigyulladt egy portán a szalmakazal. Szirénázó tűzoltóautók száguldanak a megadott címre, irányítják a fecskendőt a tűzre, ekkor derül ki, hogy nincs víz a tartályban. Tűzoltók el. A szónok a tribünön odasúgja a szomszédjának:

– Mióta város lettünk, milyen mozgalmas az életünk!

Nyomozás

Már hajnalodott, amikor a fotóriporter átgördült a síneken. Csak megszokásból nézett jobbra, majd szórakozottan ment tovább. Néhány méterrel arrébb azonban hirtelen fékezett, kiugrott a kocsiból, az őrház felé lopózott. A fák mögül csattogtatta a fényképezőgépét.

A hullát rendőrök őrizték. A vonat alapos munkát végzett. Hogy mégis Kovács az a véres hústömeg, azt a baktertól tudják. „Ilyen bakancsa csak neki volt.” „Milyen?” „Ilyen nagy. Akkora, mint egy hegedűtok.” Akkor hát Kovács. A magasban pacsirta szólt, az autók jöttek-mentek, mint máskor. Előkerült a bakter felesége. „Mi történt?” „Semmi.” – mondta az egyik rendőr. „Biztos öngyilkos lett.” Megérkezett a nyomozó. „Mi van?” A rendőr megvonta a vállát.

Csak ült, ücsörgött, keze a térdén, lógatta a fejét. Erőlködött. Időnként maga alá szimmantott. A felesége bekopogott az ajtón és bekiáltott. „Nyomiztok?” „Nyomozunk.” Hallotta az asszony nevetését. Mit röhög? Felállt, zubogott a víz.

A kocsma kifejezetten ellenségesnek tűnt. Még a tárgyak is. Az emberek ültek, beszélgettek, esetleg őt bámulták ártatlan pofával. Gyanúsak. Nagyon gyanúsak. Ezeket kell kikérdezni. Leült a sarokban álló asztalhoz. Most mit tegyen? Észrevett egy pókhálót. Majdnem hozzáért. Érezte, a pókhálóban áram van.

A cigánylányt figyelte. A dögtér felől jött, a földet nézte. Szép gondolta Orbán. Egy útszéli virág. A lány lehajolt. Az útszéli virág útszéli virágokat szakajt, gondolta. Vajon tud valamit?

Ha szaporán leszedte róla a ruhát. „Megáztál?” „Meg.” „Nem is esett az eső.” „Arra esett.” Nem volt kedve bevallani, hogy beleesett a kanálisba. Persze a cigányok látták, azok elpofázzák. Röhögtek. Rajta. Csupa gyanús pofa. Ila letörölte a testét, nevetett. Ez is rajta röhög? Liba! Fázott. Végignézett a pucér testén. Libabőr. „Igyál egy konyakot!” Kedvetlenül morgott valamit. Felhajtotta a felé nyújtott italt. Ila ismét nevetett, hozzábújt, a homlokához dörzsölte a fejét. „Buksi-buksi...” Orbán ingerülten eltolta, de a nő ezen is nevetett, csúfolódva szavalt. „Komor, mogorva férfiú volt Orbán...” Gyorsan felöltözött, kifelé indult. A felesége utánaszólt. „Nyomiztok?” Bevágta az ajtót: Gyanús ez a jókedv.

A főnök mérges volt. „Maga csak bolyong, mint Orbán lelke a pokolban! Megvan már a gyilkos?” Orbán elpirult, hallgatott. „Olyan tanúkat keressen, akik végre felnyitják a szemét!” Orbán úgy érezte, egyre nőnek a szemei, nőnek és bádogosodnak, s ő ott áll a szemüregében két konzerves dobozzal. A főnök beleüt egy konzervnyitót, felbontja, villával eszik Szemtelen. Milyen szemtelen ember! Így beszél…

„Te voltál?” „Vakuljak meg, ha én voltam!” „Hol voltál hajnalban?” „Kivittek a határba.” „Minek?” „Vadászni.” „Kik?” „A fejesek!” „Ki látta?” „Ott volt az egész cigányváros.” „Magyar embert mondjál!” „Volt ott egy tanácsi fejes.” „Ő hívott?” „Ő.” „Őőő?” „Ő. Idejött. Nagyon ugatott a kutyám, először megkérdezte, hogy hívják? Mondtam, ennek nincs neve. Azt mondta, legyen Bojtár! Aztán mondtam a kutyának, hogy gyere Bojtár, basszon meg keresztapád!” „És elmentél vadászni?” „El,” „Te?” „Én. Vadat hajtani.” „Kinek?” „Volt ott egy nagy magyar csávó, már láttam a tévében. Annak.” „Hazudsz.” „Nem hazudok.” „Szóval nem jártál a vasút körül?” „Nem.” „Látod ezt?” „Látom.” „Mi ez?” „Gumibot.”

Ila mellét nézte, apró papírcímke volt rajta: Sütőipari Vállalat. Szerda. Beleharapott. Ila felsikoltott. „Hülye vagy?” Orbán nevetett. „Ráharaptam a témára.” Leterítette az asszonyt. „Megvan a megoldás.” „Miféle megoldás?” „A gyilkosságé. A cigányok tették.” „Bevallották?” „Még nem. Majd kiverem belőlük.”

A főnök lecsapta az újságot az asztalra. „Nézze meg! Ezt a képriportot nézze!” Az első képen Kovács feküdt a síneken, rajta hevert a kerékpárja A másik képen a bakter emelgeti Kovácsot. A harmadikon a bakter az őrház felé tolja a biciklit. A negyediken Kovács alszik a síneken. Orbán sápadt volt, bámulta a képeket, vörös karikák táncoltak a szeme előtt, kapkodta a levegőt. Elátkozta magában az összes koránkelő, szemfüles riportert. Kár, gondolta. Olyan nagy kár! Hiszen olyan szépen alakultak a dolgok! Már majdnem bevallották.

Történelmi igazságtétel

Egy sváb falu központjában állok a buszmegállóban. Mellettem két öregasszony beszélget. Nem néznek egymásra, a nap felé tartják arcukat, behunyt szemmel emlegetnek egy asszonyt, akit most, a napokban temettek el, pedig micsoda kivagyok, mivagyok alak volt, mondják. Idézgetik a régi időket, amikor a mostani halott még túlságosan elevenen vonulgatott a telepesek élén a falu utcáin, egy jó nagy táblát cipelt, melyről felirat hirdette, hogy békét akarunk, közben pedig fújta a nótát:

„Bundistáknak, fasisztáknak
öt perc az élet,
öt perc és nem tart tovább.
A kommunistáknak kenyeret,
a sváboknak kötelet!”

Emlékszel, Rózl, kérdezi az egyik öregasszony a másiktól, emlékszel, valami ilyesmit énekeltek. Igen, Midi, ezt énekelték, bólint a másik. Közben meghallják a közeledő autóbusz zúgását, kinyitják a szemüket, az utat kémlelik. És? Sokan voltak a temetésén? Senki! Senki? Egy teremtett lélek sem.

Kenyér a halálig

Amikor megnősült, már dúlt a háború. „A soknál is több optimizmusra volt akkor szükség egy ilyen döntéshez” – mesélte évekkel később a barátainak. Tanított tovább a gimnáziumban, de aztán behívták katonának. Megjárta Erdélyt, aztán az orosz frontot. Csak rövid ideig volt hadifogságban, szerencséje volt. Amikor hazajött, a felesége nem ismerte meg, olyan sovány volt. Hamar összeszedte magát. Ismét tanítani kezdett. Az iskolában hamarosan megváltozott a dekoráció, a diákokkal mozgalmi dalokat tanítottak, ő pedig latinul verselt káromkodás helyett. Már a diákokat sem tudta úgy szeretni, mint régen, tudta, besúgó van közöttük. Az órán leadta az, esedékes tananyagot, de egyetlen fölösleges szót sem szólt. A folyosón, a tanáriban nem beszélt senkivel, dolga végeztével hazament. Otthon szívesen olvasgatott, ez volt a vigasza, de amikor fegyveresek feltúrták a könyvtárát, és összeszedték a latin, ógörög, francia, angol és német nyelvű könyveket, elborzadt. Micsoda világ! A hatóságok nem akarták megérteni, hogy egy nyelvtanárnál az idegen nyelvű könyvek nem az ellenséggel való cimborálást jelentik. „Csak fél óra hosszat löhetnék én guta!” – morogta. „Mit mond?” „Csak Tömörkény Istvánt idéztem.” Két napig faggatták, ki az a Tömörkény, honnan ismeri, mikor ismerte meg, milyen üzeneteket kap tőle? Akkor előkerült egy értelmesebb ávós, elnézést kért, és elengedte. A forradalom után megint meghurcolták, mindenféle külföldi kapcsolatot akartak rábizonyítani. Később elengedték. Tanított tovább. Úgy érezte, megöregedett. Vacakolt a szíve, magas volt a vérnyomása. Bement az iskolába, leadta az óráit, hazament. Nem beszélt senkivel, már az utcán sem. Idegenkedve nézte az embereket. Látta, hogy helyezkednek, behódolnak, feladják önmagukat. Évek teltek el. Úgy érezte, ennek a lidérces korszaknak soha nem lesz vége. A családjában akkor kezdett hallgatni, amikor látta, hogy az ő gyerekei is beépülnek a rendbe, úsznak az árral, igyekeznek sikeres pályát befutni. Leszázalékoltatta magát. Állandóan feküdt az ágyán, amikor pedig felkelt, evett. Sokat. Sokszor. A felesége csodálkozott, hiszen soha nem volt nagyétkű. Próbálta kimozdítani ebből a néma zabálásból, előhozakodott férje kedvenc játékával, ami abból állt, hogy ő mondott egy városnevet, a férje pedig rávágta azt, ami az eszébe jutott. „Trieszt” – mondta az asszony. A férfi szeme felcsillant. „Ott lakott Joyce, ott volt konzul Stendhal 1831-ben, a júliusi monarchia idején, s idevalósi Italo Svevo, a joycei irány olasz képviselője.” „Klagenfurt” – folytatta a felesége. „Itt született Musil.” „Gdanszk.” A férj már hallgatott. „Danzig” – ismételte a nő. Nem válaszolt. „Csak ezt az egyet!” – kérlelte az asszony. „Itt született Schopenhauer” – mondta a férfi, és a fal felé fordult. Többé nem játszott, csak zabált. Rettenetesen meghízott, nem kapott levegőt. Az egyik reggel nem ébredt fel. A rendőrök nem értették az asszonyt, miért állítja, hogy a férje öngyilkos lett.

A csigalépcső

Visszavonultak, még mindig. Tudták, holnap Pestre érnek. Kinek hiányozna egy csicskás? – gondolta a férfi. Megszökött. Nyolc napig gyalogolt. Szerzett civil ruhát. Az egyik faluban egy szobában aludt egy orosz katonával. Félt. A kislányát még nem is látta. Haza kell jutnia! Éjszaka megszökött az orosz katona mellől. Kimerülten, soványan, borostásan ért haza. A felesége nem ismerte meg. Elég hamar összeszedte magát. Két esztendő múlva fia született. Újabb két esztendő múlva belépett a pártba, három hét múlva a téeszbe is. Néhány év múlva ismét született egy fia. A felesége megkeresztelte a gyereket. A férfi írt egy levelet a pártbizottságra, közölte a tényt, s hogy nem tudta megakadályozni az asszonyt a tettében, ezért fegyelmi eljárást kért maga ellen, hozzátéve, hogy ebből az ügyből még válás is lehet. A munkatársai röhögtek rajta, s azt kérdezgették, a feleségétől akar elválni vagy a párttól? 1956 októberének végét, novemberének elejét a csutkakúpban töltötte, a felesége éjszakánként ételt vitt neki. Később pufajkás lett, megverte azokat, akik röhécseltek rajta. És másokat is. Gyorsan teltek az évek. A nagyobbik fia is odakerült a téeszbe, a szárítóüzembe. Az egyik nap észrevette, hogy a szalag alatt kuporog egy kiscica. Ki akarta venni, de a szalag elkapta. Meghalt. Az apja attól kezdve nem tűrt a háznál macskákat. Egyre többet álmodott. Hol a felesége, hol a gyerekei akarták elhagyni álmában. Ez olyan rossz volt, hogy mindig felébredt rá. Máskor azt álmodta, hogy egy csigalépcsőn megy felfelé, de annak soha nincs vége. Ilyenkor verejtékesen, fáradtan ébredt. Csendesen teltek a napjai, egyre csendesebben. A lánya unokát szült neki. Fiút. Sokat játszott a kicsivel. Elmaradozott a párttaggyűlésekről, a politikai rendezvényekről. Néhány év múlva nyugdíjba ment. Sokszor gondolkozott azon, miért érzi meg valaki, hogy hátulról figyelik? Ő többször észrevette. Már nem szívesen ment az utcára sem. Segített otthon az unokájának kis bunkert építeni az udvaron. A kisebbik fiáéknál is született egy fiú, de azt csak olyankor látta, amikor elhozták. Néha kiállt a kapuba, nézelődött, de csak olyankor, ha egy lélek sem járt az utcán. Ha feltűnt valaki, ő visszahúzódott a kertbe. A rádió híreit nagyon várta. Szomorúan hallgatta, mi történt a szomszéd országokban, s a nagy testvérnél. Már az unokájával sem volt kedve foglalkozni. Elvonult; egyedül üldögélt naphosszat. Nem evett. Este, amikor lefeküdt, nem hallgatta meg a híreket. Tudta, ma éjjel is a csigalépcsővel fog álmodni, de úgy érezte, ma felér a tetejére.

Aszály

A háború előtt a nagybirtokon ló- és ökörfogat hordta a szalmát, mivel akkoriban szalmával fűtötték a gépet. A férfi ezt sokszor elmesélte. Szívesen beszélt, anekdotázott. Míg a tagosítás be nem következett, kicsiny földjén gazdálkodott, utána az állami gazdaságba került gyalogmunkásnak, majd fogatos lett. Ezután került a gőzekére, méghozzá kormányosnak, de két esztendő után húzatós lett. Úgy nézett ki a gőzeke, mint két vicinális mozdony: egyik a tábla egyik végén, a másik a túlsó végén állt, és drótkötélen húzták az ekét. Olcsó lignittel táplálták. Kellett hozzá egy főgépész, két húzató, két kormányos, egy szenes, egy vizes. Reggel négytől este kilencig felszántottak harminc-negyven holdat is. A hatvanas években hol ilyen, hol olyan gépen dolgozott, aztán a lucernaszárító üzembe került. Hamar kitapasztalta azt is. Tudta, az első kaszálás még nem gyullad ki, de a másodiknál már nagyon kell vigyázni, mert az első kaszálásból kint maradt tarlómaradványok szárazak, s nem lehetett tudni, mire fűtsön: a szárazra vagy a nyersre? Később útőrként dolgozott, aztán úthengerre került, végül fűtő lett. Akárhogy igyekezett, a műhelyből csaknem kifagytak az emberek. Leste, mikor cserélnek olajat a gépeknél, mert a fáradt olajjal tudta felcsapatni valamennyire a levegőt. Egyszer az egyik kezét elkapta egy gép, ledarálta az ujjait. Rokkant lett. Jött-ment otthon, nem találta a helyét. Azt szerette legjobban, amikor mesélhetett. Néha elment hozzá egy diák, hogy a készülő pályázatához anyagot gyűjtsön. Ő pedig mesélt arról, hogy Magyarországon övé volt az első műcsikó, még az 1948-as Kincses Kalendáriumban is megírták. „Kitették a becses pofámat még a Szabad Földbe is” – dicsekedett. Meg is mutatta: szürke, csajla kalapban fogja a kiscsikót a képen. Még a mozihíradónak is lekapták őket a tűzoltóság udvarán. Itt volt először az országban mesterséges megtermékenyítés. „Mi csak vittük a sárló lovat, de nem tudtuk előre, hogy most másként lesz a figura, mint eddig. Az állatorvos a testvéreknél tanulta a mesterséges megtermékenyítést, véletlen, hogy az én lovam ellett először” – mesélte a diáknak felhevülten. Aztán másik történetbe kezdett. „1945-ben szántottam a kövesút mellett négy lóval. Megállt az úton egy személyautó, két ember kiszállt, odajött. Kérdezték, van-e még nyerseség a földben? Akkor is borzasztó szárazság volt, ezért kellett négy lóval szántani. Odamutattam egy közeli tanyára, ahol éppen kutat ástak. Mondom, a kútásók megtalálták a nedvességet. A két ember bemutatkozott, hogy ők a Ludas Matyi. Na, mondom, csak nem ette meg a fene! Két hét múlva megjelent rólam a karikatúra.” Elgondolkozott, a határ fele nézett, a szomjazó szántók, a kiégett legelők fele. „Hát ha most erre jönnének, nem tudom, mit mondanék nekik! Mert a nedvességet tán még a kútásók sem találnák meg.”

A hirdetés

A férfi tanyán nőtt fel. Gyerekkora óta sokat dolgozott. Az ötvenes évek végén, amikor ötéves házas volt, bepakolt a tanyáról a faluba. A tízéves kora óta végzett munkájáért kapott az apjától egy negyedrész házat. A ház feléért hat évig tartotta a beteg nagynénjét. A maradék negyedrészt nagynehezen megvásárolta. Abbahagyta a földművelést, eljáró munkás lett. Kubikos. Az apósa is az volt fiatalabb korában. Pestről gyalog tolta haza a talyigát, bódéban aludtak a Teleki téren, mert ott volt az embervásár. A férfi Pesten is nehéz munkát végzett. Három-négy méter mélyről termelték ki a földet, lentről már a sarat, vizet, csepegett, csurgott a nyakukba. Nem volt ez könnyebb, mint a paraszti munka, viszont a munkaidő jóval kevesebb volt. A férfi sehogy sem tudott belenyugodni, hogy már magasan járt a nap, amikor kezdtek, s amikor abbahagyták, még mindig magasan állt. Pedig azelőtt tavasztól télig mindig munkából látta a napot feljönni és lenyugodni. A hatvanas évek elején hazament, a gazdaságban kubikolt. Elvégzett valami tanfolyamot, egy lánctalpas gépre került. Amikor végzett az első munkájával, éppen aratás volt. Valamiért várniuk kellett két napig. Szinte naplopónak érezte magát az aratók előtt. Azelőtt tizenöt hold búzát is levágott kiskaszával egy szezonban, most meg csak sétálgatott, leste az utat. A hatvanas évek közepén elhatározta, hogy épít egy házat. Spóroltak. Még többet dolgozott. Szótlan, szorgalmas ember volt. A lánctalpas gépe kicsi volt neki, csak görbén fért bele. Állandóan izomláza volt, alig tudott menni, amikor kiszállt. Hetvenben épített egy kétszobás lakást. Ezt a nagy álmukat csak úgy tudták megvalósítani, hogy egyetlen ruhát, egyetlen háztartási gépet nem vettek. A családi ház elkészülte után azt remélte, most már kevesebb munkája lesz. Tévedett. Kellett venni háztartási gépeket, taníttatni kellett a gyerekeit. A hetvenes évek második felében a két gyerek esküvőjére keresett. A lánctalpasban egészen meggörbült, már a gépen kívül is hajlott háttal járt. Egyre jobban aggasztotta ez a dolog. Telente kifázott, nyaranta az iszonyatos hőségtől szenvedett. Egyre hajlottabb lett. A fia esküvőjén már nem látta az ifjú pár boldog arcát, csak különös tornamutatványok árán. Komoly fájdalmai voltak. A hetvenes évek végén, amikor leszázalékolták, botot kellett vennie, hogy járni tudjon. A fájdalmai erősödtek, egyre jobban összegörbült. Néhány év múlva megműtötték. Később ismét. Egy-két esztendő múlva már tolókocsit kellett venni. A napokban megjelent egy újsághirdetés: tolókocsi eladó. Az ő címe volt megadva.

A sikóci pusztán

A háború után szerencsét próbáltak a sikóci pusztán. Gátakat, csatornákat húztak, rizsát termeltek. Volt rá eset, hogy húszan is kubikoltak két-három napig egyhuzamban hozzácsatolva a fél éjszakát is, hogy vadvizet tudjanak szerezni a kására. Az ottani vad szikeseken még mező sem termett, ezeken a földeken még a sáskának is felkopott az álla. Tavasszal, mikor kikelt a rizs, levéknyították rajta a vizet, és gyomlálták feleségestől, családostól. Kézzel. Összeütöttek nádból egy kis kunyhót, de amikor esett az eső, csepegett, csurgott a nyakukba a víz. De ezt is kiállták, mert nagy reménység táplálta őket. Volt két-három jó évük. Házat vettek vagy építettek. Úgy látszott, bizakodhatnak a jövőben, boldogulni fognak. Ekkor kellett belépniük a téeszbe. Dolgoztak tovább, a közösben. Amint kiengedett a föld fagya, kezdődött a víztelenítés, hogy a telep mielőbb alkalmas legyen a talajmunkára, vetésre. Vetés után száznál több gátkivágást berakni földdel, árasztani a rizstelepet, aztán újra kivágni a gátakat, újra berakni, majd segíteni a vegyszerezésnél, s amikor már a víz rajtamaradt a telepen, akkorra a gyom derékig ért a gáton, következett a kaszálás, azután jött a vízpótlás, figyelték a kártevőket, aztán következett a sarjúkaszálás, a lecsapolás, az aratás. Így teltek az évek, évtizedek. Még mindig együtt voltak. Ha valamelyikük a rizstelepén elmaradottabb kásafoltokat talált, meghintette műtrágyával, hogy kinövessze a rizst a kártevő foga alól. Sokat dolgoztak. Már repülőgépről szórták a műtrágyát is, de ezt nem szerették, mert a gép odafentről a rizsgátakat is leszórta, így rettenetesen nőtt rajtuk a gaz, sokat kellett kaszálni. Hatalmas, modern rizstáblákon dolgoztak már, lassan megszűntek azok a telepek, ahol minden kutrica mellett került legalább három rend gyékényes, ami csak szél ellen volt jó. Egyik évben az egyik, másik évben a másik rozoga kis rizsőrkunyhót csapták agyon, újakat építettek helyettük. Egy-két ember nyugdíjba ment közülük, a többiek pedig már készültek rá. Úgy látszott, mindent rendben hagyhatnak ott. Ekkor omlott össze a szövetkezet. A rizstermelés szinte teljesen megszűnt. A rizsőrök eleinte tanácstalanul tébláboltak a székházban, aztán munkanélküliek lettek. Az egyik az unokájával osztozott. „Nekem még Petőfi és Arany kell, a mostani versekbe beletörik a nyelvem” – tolta félre a könyvet. „Mert a feje nem arany, hanem tompa” – vigyorgott az unokája. Eljött hozzá egyik rizsőr társa panaszkodni, hogy az ő unokája úgy felhangosítja a magnót, hogy a hang nekiütközik a szomszéd ház falának, s amikor jön visszafelé, leveri a fáról a barackot. Kiültek a kapuba, szidták a világot. Hirtelen öregek lettek.

Méreg

A rizsőr felnézett az égre, várta a repülőt. Töprengett. A hatvanas évek elején már repülőről csinálták a gyomirtást. Az állati kártevőkről akkor még nem nagyon volt szó, de a hatvanas évek közepén már azokat is repülőgépről ölték Erős vegyszert szórtak ki, de ki is ölte a kártevőket, az biztos! Még a halat is. A hal rögtön eltűnt a rizstelepről. Emlékezett: szénát gyűjtött össze, kis petrencék voltak a rizsgáton, ahogy megbillentette, kibújt alóla a vadkacsa, csak lépkedni tudott, repülni nem. Kis idő múlva elpusztult. Nagyon sok beteg és döglött vadkacsát talált már a rizstelepen. A vegyszer okozta. A méreg. Volt egy időszak, amikor kivezényelték a repülőtérre vegyszert kavarni. Gázálarc ha volt is, nem passzolt, hibás volt, akár ne is lett volna. Hamarosan panaszkodni kezdett, hogy neki nagyon árt a vegyszer, inkább visszamenne a telepre. Nem engedték Néhány nap múlva kórházba került. Egy hétig volt bent. Utána visszamehetett a rizstelepre. De ott is permeteztek. Sokszor várta már a repülőt, így mint most. Bekötötte ugyan a száját, de mégis úgy beterítette a repülő méreggel, hogy félt a permetezéstől. Később örült, mert már nem repülőgépről szórták a mérget a kártevőkre, hanem az öntözővízbe csepegtették. Ment az öntözőcsatorna partján, hozta a szél a méreg szagát, törölgetnie kellett a szemét. Irgalmatlan erős méreg volt, ki is ölte a kártevőt. Látta a gólyát, amint leszállt a rizstáblára, kikapta a békát a vízből, lenyelte, aztán a nyakát a két szárnya közé csapta, és kimúlt. A gátparton jó gyenge fű nőtt, bodorka, ezt nagyon szerették a nyulak. Ha már evett, ivott is rá egyet a csatornából. Már a gátra is alig tudott felmenni. Elpusztult. Tudta, ott kovártélyozik néhány fiatal őz, ott legelgetnek, ott isznak. Hamarosan megtalálta tetemüket. Ő is egyre rosszabbul lett. Orvoshoz kellett mennie. Azt ajánlották neki, hagyja ott a rizstelepet. Azt nem! Úgy érezte, máshol talán nem is tudna megélni. Mindig a rizzsel foglalkozott, szereti. Visszament. Egyre étvágytalanabb lett, egyre többször fájt a feje, könnyezett a szeme. Nyár hátulján már állandósult a fejfájása, s egyre kínzóbb gyomorfájás is gyötörte. Ahogy kivitte az ennivalót, azt este azonmód haza is vitte. Napról napra fogyott, soványodott lefelé. Ősz volt, jött a betakarítás. Kitartott. Amikor az ő területén learatták a rizst, elment az orvoshoz. Egy esztendeig volt táppénzen. Leszázalékolták. Hiába. Az állapota tovább romlott. Most már csont és bőr: A fia kihozta a régi rizstelepére. A rizsőr áll, felnéz az égre, várja a repülőt. Nem jön. Pedig szerette volna legalább az öklét rázni egy kicsit a gép felé. A fia besegítette az autóba, hazavitte. A rizsőr lefeküdt. Halálosan fáradt volt. Nem érte meg a reggelt.

Évtizedek

Vízeresztő gyereknek vették fel. Hat osztálya volt, nem szeretett tanulni. A katonaság után kubikos lett. A hatvanas évek elején elküldték egy fűrészes tanfolyamra. Mikor nem volt fakitermelés, kubikolt. Egyszer kitalálták, hogy drága a gaz irtása kiskaszával, vegyszerezni kell. Ő volt a legfiatalabb. Eridj, Jóska fiam! Ment. Elvégzett egy tanfolyamot, néhány évig vegyszerezte a csatornákat. Akkoriban nemigen lehetett kismotorkezelőt kapni. Jóska, nem mennél? Hogyne mennék! Megtanulta, szívatta a kubikosok csatornaszelvényéből a vizet. A hatvanas évek közepén traktoros iskolára irányították. Ettől kezdve mindenféle munkát elvégzett. Fuvarozott, kaszált a géppel, talajmunkázott. Mindene volt a gumis gép. Később csatornákat tisztított. Évekig a legkisebb hiba sem fordult elő a traktoron. Át-átnézte, fényesítgette, még beszélt is hozzá. Ha valamiért nem dolgozhatott a géppel, beállt kubikolni. Aztán ismét iskolába járt, elvégezte a hiányzó két osztályt, mert szerette volna letenni a nehézgépkezelői vizsgát is. A hetvenes években sokat bajlódott a gyomrával. Mindenki azt mondta, hogy a gyomrára ment az ideg. Nem is csoda. Veszélyes volt a munkája. A csatorna szélétől húsz centire haladt a gépének a kereke, beakasztotta a kanalat, húzta, a gép pedig szép lassan csúszott a mederbe. Nehéz volt megtartani. Az orvos azt tanácsolta, szálljon le a gépről. Csak éjszakára! – mondta a férfi. Dolgozott tovább. Kórházba került. Kivizsgálás, műtét. Amikor végre felgyógyult, rögtön iskolára ment. Kitanulta a nehézgépkezelői mesterséget. Utána csatornaépítéshez került. Pótkocsis traktorral vitték a munkahelyre, a platón két lóca állt, kézzel leseperték róluk a havat, leültek, rázatták magukat. Beállt. Borzasztóan csúszott a bánya, a láda úgy farolt lefelé, hogy attól félt, elüti a gépet. A zúgástál azt hitte, megsüketül, éjszaka majd megvakult, az egyik gép elölről, a másik gép hátulról világított. Várta a nyarat. Hiába. Nyáron legalább ötven fok volt a gépben, felforrt az ivóvizük is, beteg lett tőle. Így telt el néhány év. Egyre nehezebben bírta a munkát. Ismét megműtötték, a gyomrával. Amíg lábadozott, vágyott vissza a gépéhez. A többiek közé. A felesége nem értette, hogy szeretheti ezt az életet: le a gépről, be az ágyba, ki az ágyból, fel a gépre. Veszekedtek. Így lépett át a nyolcvanas évtizedbe. Otthon nem tudott magával mit kezdeni. Egész nap csak lézengett, nem találta a helyét. Éjjel a gépéről álmodott. Törölgette róla az olajat, a port, közben panaszkodott neki. Olyan vagyok otthon, mint a süket disznó, csak állok, hegyezem a fülemet; hogy mi van, mi újság, mire alakul az élet? Aztán beült a gépbe, dolgoztak. Reggel mosolyogva ébredt, de hamar elkomorult. Szorította a szemét, hátha visszaálmodná magát a géphez. Hiába. Az orvosok eltiltották a géptől, végleg. Le akarták százalékolni. Ő nem akarta. Vissza akart menni dolgozni. Legalább hadd kubikolhasson, könyörgött. A régiek között, a Petőfi brigádban. Amikor először ment dolgozni, boldog volt, mint egy gyermek. Megtalálta a Petőfi brigádot: egy sem volt már benne a régiek közül. Csalódottan állt a csatorna partján.

A ház

A férfi a gerendákat húzta-vonta, a falhoz vonszolta őket. Keserűen hallgatta a kocsmából átszűrődő zajt. Bezzeg ő nem ér rá. Nagyokat nyögött a gerenda alatt. A munkatársa ötlött az eszébe, aki sötétedés után szinte mindig megjelent, és éjfélekig dolgozott vele. „Miért?” Nem talált rá magyarázatot. Egyszer megkérdezte. „Én mindig a kocsmába indulok, de itt kötök ki. Mit csináljak, ha előbb az utamba esik?” Tudta, még tavasszal megkapta otthon a nyúlpasszust a munkatársa, s az asszony mindenéből kiforgatta. Egy ismerősnél húzza meg magát, az istállóban.

Cipekedett, keményen összecsikordította a fogait. Feljajdult fádalmában. „A fogam!” Elejtette a gerendát, eltorzult az arca, sziszegett, reszkető kézzel tapogatta a képét. Szinte az egész feje lüktetett. A szomszédban a fuvaros hajlongott a szőlője között. Átkiáltott neki. „Dolgozunk?” „Muszáj” – mondta a fuvaros, és a kerítéshez lépett. „Elkelne ide egy kis töltés.” „Az udvarra?” „Oda.” „Hát, egy kicsit lapos.” „Ősszel a kert hátuljában szinte fertő van. Pár hét múlva meglátja.” „Majd feltöltöm.” „Itt még a nád is felüti a fejét egy nedvesebb esztendőben. Lenyomja az ásót, már csicsog a talajvíz. Hozok egy pár kocsi földet, ha gondolja.” „Majd megbeszéljük.” „Nem pénzért gondoltam én. Esténként, mikor úgyis üresen jönnék hazafelé, hozok magának egy-egy kocsival.” A férfi egészen meghatódott ennyi jóságtól, ám a foga még mindig sajgott. „Úgy látom, van szőlője.” „Van.” „Akkor biztos akad egy kis rézgálica is.” „Akad.” „Adna nekem egy darabot?” „Mekkorát?” „Mint egy gyufafej.” A fuvaros hozott egy marékkal. „Ennyivel nem lehet permetezni.” „Nem is arra kell.” „Hát?” „A fogamra.” „Menjen fogorvoshoz!” „Pénzes játék.” Kiválasztott egy darabka rézgálicot, óvatosan hegyezni kezdte a bicskával, ék alakúra faragta, kitátotta a száját, a fogait tapogatta, végül a rézgálicot óvatosan beleillesztette a lyukas fogába. Nagyot ordított, megpróbálta kipiszkálni a körmével. Ugrándozott, kétségbeesetten kiabált. Emberek szaladtak a kocsma felől. „Vizet! Vizet!” A fuvaros már hozta is. A férfi a kerítéshez ugrált, öntötte magába a vizet. Kimerülten roskadt a kerítés tövébe. Nagyokat fújt. „Na, szomszéd, ez kiölte az ideget!” A férfi tudta, hogy emberek veszik körül, akiknek a fuvaros éppen ékesszólóan ecsetelte a történteket. Végtelenül törődöttnek érezte magát. A fuvaros hangját is mintha félálomban hallotta volna. „Na, emberek, lökjük már fel ezt a pár gerendát a fal tetejére!” Valaki pálinkát hozott, megemelte a férfi állat, óvatosan öntötte a szájába. „Igyál, testvér!” A férfit átjárta az ital. Jobban lett, apránként visszatért belé az erő. Kinyitotta a szemét. Egy cigány állt előtte pohárral a kezében. „Hozzak még?” A férfi nemet intett. A háznál hórukkoló embereket fürkészte. „Mennyi rendes ember!” – motyogta magában.

Később már egyedül tett-vett a portán az utcai lámpa fényénél. Néha megállt a falak előtt, gyönyörködött a téglában. A nagykapunál pakolgatott. Zörgést hallott. A fuvaros ablakát verték. „Maga az, anyám?” – hallotta a szomszéd hangját. „Én.” „Mit akar?” „Hideg van már a temetőben aludni, fiam. Beszorultam már az erdősávból is.” „Menjen a bátyámékhoz! Ha egyszer nekik adta a házat, egye az ő kenyerüket!” „Tudod, hogy elzavartak...” „Tudom.” „Mi lesz velem télen?” „Hamarabb kellett volna meggondolnia. Még azelőtt, hogy ellopta tőlük a húsz forintjukat.” „Én? Csak magamtól loptam én, a falatot, hogy nektek adhassam...” A férfi elcsukló zokogást hallott, majd csoszogó lépteket.

Nem volt már kedve a munkához. Elindult hazafelé, abba a vizes alsóépületbe, ahol öten húzták meg magukat. Az utcai lámpa alá ért, amikor kénytelen volt megállni, megkapaszkodni egy fában. Vicsorított, fogta a hasát, majd hanyattfeküdt a járdán, és lábait az ég felé nyújtotta. Így maradt. „Elesett, fiatalember?” – hallotta a fuvaros anyját. „Kijött a sérvem.” „Hívjak orvost?” „Már visszament” – mondta a férfi amikor hallotta odalentről a csöndes zuppanást.

Vadvíz

A férfi nem bánta volna, ha sohasem lenne tél, mert akkor mindig kint élhetett volna a pusztán. Majdnem hatvan esztendős volt már, hétéves korától pásztorkodott. Amikor még bojtár volt, a számadó kosztolta, kéthetenként hazamehetett reggel, délután pedig már mars kifelé! Akkor több mint ezer magyar szürke marhát őriztek. Elég volt nekik vizet húzni! Mint fiatal gyereknek, tetszett neki a gulyások viselete, a cifra szűr meg a bő gatya, neki is volt, de ezeknek a ruháknak aztán kitelt az idejük. Nagyon érdekelte őt a régi rideg pásztorok élete, szeretett róluk olvasni. De az ő életük már más volt. Április 30-án kiverték a gulyát, s november 1-jéig éltek a pusztán. Kint aludtak a szabadállásban. Neki volt egy régi bundája, azzal takarózott, a fiatalok pedig lópokróccal. Ha eső volt, elővették az esőköpenyt. A jószágot hajtja az idő, elébe kellett állni. De a fiatalok már nem szerették ezt az életet, mert nem hallották a harangszót, messze vannak a várostól, a falutól, nem járhatnak szórakozni. Ő viszont örült, ha kint lehetett a pusztán. Kint élt a felesége is. Volt hat gyerekük, de közülük egyik sem lett pásztor. Pedig a férfi reménykedett, hogy nem kell majd neki idegen inast fogadnia. Az egyik gyerek egyszer kiment segíteni, de a jószágok akkor éppen úgy mentek, mint az őrültek.

– Édesapám, ilyen munkát is el lehet vállalni?

– El, fiam.

– Nahát, engem többet ne hívjon segíteni!

Dolgozott tovább. A közelében legelt a szürke gulya, amelyből ősszel megszökött két tehén. Az egyiket nagynehezen megtalálták, de a másiknak nyoma veszett. Tavasszal, amikor kiverték a marhákat, láttak a távolban egy állatot. A legelő még sík víz volt, de már szépen sütött a nap. Ahogy közelebb értek, látta, hogy a magányos jószág az elkóborolt szürke tehén volt, amelyik hamarosan csatlakozott az idegen csordához. A férfi szép óvatosan a szürke gulya felé irányította a háztáji tehenekből álló csordát, ott lasszóval kifogták az elbitangolt szürkét, mert magától nem akart visszamenni a régi társai közé. Szerette ezt az életet. Volt a pusztán egy tanyájuk, cserepes, életre szóló. A vadvizekben néha megnézte az arcát: vajon meddig szól még ez az élet? Egy tört ember nézett rá vissza a vízből.

Alkony

Eltelt az idő. Amíg nem öregedtem meg, még a százholdas gyerek se rúgta a port soha a szemembe: énekeltem, táncoltam, fütyűtöttem, tréfálkoztam. Csakhát sokan voltunk testvérek, köztük én a legöregebb, így aztán nekem hamar a nyakamba nyomták a hámot, hogy létesülhessen a család. Egy nagybirtokon dolgoztam, de én ott minden voltam, csak dirigáló ember nem. Ott szolgáltam a nagy hadjáratig, mivel abból is részesültem, sajnos. Így sikeredett. Pedig a háború előtt én háromszor szenvedtem fej- és hastífuszban, a doktor Pestre hordott gyógyítani, jégbe höncsörgetett. Hát ezért létesülök én még most is! A betegségem végett egy hónapig siketnéma voltam, mégis besoroztak a hadjáratba. Negyven esztendősen! A hadjárat után szétosztották a uradalmat, én is kaptam négy holdat, nyolc évig neki adtam a verejtékemet. Utána ezt elragadta az erdőgazdaság, akkor bérelgettem egy-egy kis földet, tehenet tartottam, így tudtam létesülni a téesz megalakulásáig. Nem lődörögtem sehova, beléptem, tehenész lettem, így teltek az évek. Egyszer azt vettem észre, hogy nyugdíjba tettek. Én még nem akartam menni, de azt mondta a vezetőség, hogy az ilyen idejű embernek mennie kell. Nyugdíjat alig kaptam, mert az uradalomban töltött fél életemet nem számították be. Fuccsba mentek azok a keményen ledolgozott évek. Pedig mennyit szenvedtem a munkában gyerekidőm óta! Dolgoznom kell most is, mert ennek a jó asszonynak romban van a lába. Tehenet tartok. Sertésem is volt, de elhárítottam a háztól, mert nekem is fájnak a csontjaim. Sokszor elgondolom, hogy micsoda súlyon mentünk által! De kibírtuk. Hanem akik utánunk nyőnek belefele az időbe, azokkal baj lesz: jószágot nem tartanak, nem háztájiznak, a munka nem kell nekik, csak a könnyű élet. Még a húst is a boltból veszik! Én minden reggel fél négykor kelek, intézem a tehenet, a baromfit, aztán megyek a határba háztájizni. Amíg bírom. Ha majd nem, akkor megette a rosseb. Most már szomszédolni, tanyázgatni se járok, inkább ezzel a jó asszonnyal szoktunk eltrécselgetni. Mindig dolgozott ő is, azon a birtokon volt summás, ahol én szolgáltam. De hogy dolgozott! Eltelt az idő. Nekünk már csak egy utunk lesz.

A búbos

Alig ment nyugdíjba, kereste a tanyán a téesz elnöke, akit elég ritkán látott előtte.

– Jónapot, András bácsi!

– Jónapot! Mi járatban?

– Csak erre jártam, gondoltam, megnézem. Hogy van?

– Vagyok.

– De csak jobb lenne a városban, nem igaz?

– Aki ott nőtt fel, annak jobb.

– Van gáz, víz, villany, ott a bolt, a kocsma...

– Ühüm.

– A lányáék nem a városban laknak?

– De.

– Nem lenne jobb, ha hozzájuk költözne?

– Nem.

– Maga tudja.

Az elnök elporzott az autójával, de ettől kezdve havonta megkerült a tanya körül, s mindig a városi élet előnyeit ecsetelte. Kedves volt, segített az öregnek néhány dolgot elintézni. Kijöttek néha a városból a lányáék is, hívták, költözzön hozzájuk, de az öreg nem állt kötélnek. Azon morfondírozott, hogy biztosan ígért valamit az elnök ezeknek is, azért ez a nagy mézesmázas dörgölőzés. Hónapok teltek el. A tikkasztó nyári napokat követte a szitáló hideg eső, a köd, aztán a hó, a fagy. Az elnök még ekkor is kijött néha a tanyára a terepjáróján, s még mindig a városi élet szépségeit szajkózta. Lassan eltakarodott a tél, a kopasz határ zöld borostát növesztett. Jött az elnök.

– Jónapot, András bácsi!

– Jónapot!

– Csak erre jártam, gondoltam, megnézem.

– Gondoltam.

– Költözzön be a városba!

– Nem!

– Magának is jobb lenne!

– Nem!

– Tudja, mennyibe kerül nekünk, hogy a nagy gépeinknek kerülgetniük kell a maga tanyáját? Költözzön be!

– Nem!

Az elnök mérges volt, elment. Egy hét múlva kapott egy papírt, menjen valami ügy miatt a városházára. Kerékpárra ült, elment. Hamarosan megjelent egy teherautó emberekkel, s az elnök kocsija az öreg lányával, vejével. Kihordták az avíttas, szúette bútorokat, felpakolták. Jött egy lánctalpas, a tolólappal nekiment a tanyának, összeborította a főbb falakat. Aztán mindenki elment.

Az öreg ettől kezdve a városban élt, a lányáéknál. Nem szólt egy szót sem senkihez, naphosszat egy szilvafa alatt ült. Néha kibiciklizett egykori tanyájához. Még mindig ott meredeztek a romok. A búboskemence épen maradt, most egy kóbormacska lakott benne. Jött az ősz, a tél, teltek az évek. Az öreg úgy járt a romokhoz, mint más a temetőbe. A búboskemence dacolt az idővel. Évek alatt szép nagy akácfa nőtt ki az egykori konyha földjéből. A lágy szélben ringott, mint egykor a felesége szoknyája. A határban gépek zúgtak, kerülgették a romokat.

– Hát ezért volt olyan sürgős? – kérdezte hangosan az öreg.

Estig elüldögélt a búboskemence mellett, simogatta a macskát.

Föld

Józsi bácsi egész életében a földet művelte. Addig küszködött, hogy a harmincas évek végén vett két hold sajátot. Vályogot vetett rajta, felépített egy kis szalmatetős kunyhót. Oda kötötte be a két lovat, a faruknál pedig ő aludt az asszonnyal. Ha egy kicsit hosszabb szárat hagyott a lovaknak, éjszaka az alvó gazdára potyogtatták a citromot. Józsi bácsi kutat ásott a tanya elé. Dolgozott látástól vakulásig. Újabb darab földet vett, volt már tehene, malaca is. Még a trágyadombot is szép szabályos négyszögletesre alakította, a tetejére tette a vályút, hadd tapossák a disznók a ganét. A háború végefelé már lova is volt vagy négy. Ebből egyet, a Gyurkát, behívott a hadsereg. Józsi bácsi fohászkodott, hogy jönnének már az oroszok, mert ezek elvisznek mindent. Újabb darab földet vett. Aztán megint. Az utolsót már nem írták át a nevére, mert mindenki elmenekült a városházáról. Megjöttek az oroszok. Puskát fogott rá egy tatárképű, valamit karattyolt. Hát téged mi kan gyűrt? – kérdezte Józsi bácsi. Elvittek mindenét, csak egy kaptás csikót meg a feleségét hagyták ott. Gürcölt tovább. Irigykedve nézte a szomszéd nagygazdát, aki hat ökörrel szántott. Fickó, Betyár, Hajdár, Badár, Samu, Legény, Kadét, Káplán. Az utóbbi kettő volt a csere. Aztán kuláknak nyilvánították Józsi bácsit. Elvették a földjét, tanyáját. Sztalinyeccel kihúzgálták a fákat, felszántották még a tanyabejárót is. Kapott helyette egy kis földet, nagyon messze, nagyon rosszat. Ő ott is sok búzát termelt. Kiürítette a szobát, telerakta búzával. Várta az angolokat. A búzába beleesett a zsizsik. Disznókat vett, azokkal etette. A disznók egy része elment beszolgáltatásba. Ami maradt, elvitte a járvány. Először a hasas anyakoca nem jött ki az ólból. Mi baja? – tanakodtak a cselédgyerekkel. Nem tud elvetélni, mondta a gazda. Másnap egy ártány nem jött ki. A gazda nézte. Miért? Biztos nem tud elvetélni, mondta a cselédgyerek, de már szaladt is. Józsi bácsi, mint mindig, ha feldühítették, az asszonyt verte el az ostorral. 1956 után már az amerikaiakat várta. Dolgozott, mint egy rabszolga. Rengeteg kertföldet vásárolt. A téeszbe soha nem lépett be. Megöregedtek, nem volt senkijük. Nyolcvan esztendősek bőven elmúltak, amikor valósággá vált az álma Józsi bácsinak: ismét lett földje. Gyalog ment ki, hogy megnézze. Nagy tervei voltak. Otthon még elverte az asszonyt, mert könyörgött, ne dolgozzanak már! Aztán lefeküdt és meghalt.

Csoda

Az épülő öntözőcsatorna gátján állt. A mérnököt nézte, amint sietősen kitűzi a töltés folytatásának nyomvonalát. Hova siet ez ennyire? – morfondírozott. Értekezletre? Nőhöz? A szkréperek leereszkednek a bányába, a későbbi mederbe, leengedik a ládát, felbőgnek a motorok, gyűlik a föld, feljönnek a bányából, rákanyarodnak a gátra, felemelik a ládát, terítik a földet. A mérnök befejezte a kitűzést, beült az autójába, elhajtott. Ő még mindig a gát tetején állt, nézte a karókat, célozgatta velük a távolban már látszó gátat, melynek az építésével errefelé haladnak. Egy idő után megfordult, leintette az egyik szkréperest, a gát tetejére állította. Nézze már meg, Jani bátyám, szerintem ez a két gát nem fog találkozni! Az öreg felhorkant. Honnan tudja azt egy vízhordó gyerek? De a vízhordó gyerek addig erősködött, hogy nézze meg, tényleg megnézte. Meghökkent. Látta, a két egymás felé épített gát el fog haladni egymás mellett. Vakarta a búbját, aztán megállította a többieket is, együtt tanácskoztak a dologról. Végül úgy döntöttek, építik tovább a kitűzés szerint. Tehát rosszul. A vízhordó gyerek akadékoskodott volna, de elhajtották. Elballagott a szivárgót építő kubikosokhoz, akik éppen a csatorna alján kártyáztak, egy pedig állandóan a határt figyelte. A vízhordó gyerek leült, nézte a kártyásokat. Nem értette a világot. Tudta, a szkréperesek utálják azt a mérnököt, aki a nyomvonalat kitűzte, s azért építik meg rosszul a csatornát, hogy bajba keverjék. Gondolataiból az őrszem kiáltása riasztotta fel. Jön! A kubikosok felugrottak, eldugták a kártyát, beálltak a szelvénybe, lázasan tevékenykedtek. A technikus jött ki motorral. A kubikosok panaszkodtak neki, hogy rosszul van felmérve ez a szakasz, mert több föld van a szelvényben, mint amit utalványoztak. Hőbörögtek, fenyegetőztek. A technikus dühösen távozott. A brigád visszaült kártyázni. A vízhordó gyerek eloldalgott. Rosszkedvűen ténfergett a gáton. Izzott a nap, szállt a por. Lassan telt az idő. A szüleire gondolt, akik hajnaltól késő estig dolgoztak, s arra tanították őt is, hogy rendesen, alaposan végezzen el minden munkát. Most viszont semmihez sem volt kedve. Máskor loholt a szkréperesek után, s valósággal rájuktukmálta a vizet, most viszont úgy kellett őt szólongatni, szinte kunyerálni egy fedőnyi langyos innivalót. Örült, mikor végre hazaindulhatott. Felpattant a biciklijére, és hajtott, mint akit üldöznek. Néhány kilométer után megnyugodott, lassított. Egy építési terület mellett haladt el. Már állt az új üzemcsarnok vasszerkezete. Nézte, hogy ücsörögnek, kaszinóznak az építői. Na, hogy szakadna rátok! – mondta utolsó mérgét is kiadva. Hirtelen forgószél kerekedett, s a vázszerkezet kártyavárként omlott össze. A fiú megállt, nézte a romokat. Hm, ez igen! – mondta. Ez már döfi!

Üveg

A férfi jól érezte magát az üdülőhelyen. Egy üvegfal előtt állt, gyönyörködött a kilátásban. Kicsit előrehajolt, hogy jobban lásson az alkonyati fényben, eközben beütötte a homlokát az üvegfalba. Az ütés nem volt nagy, rögtön meg is feledkezett róla. Reggel nyolckor indult haza kocsival. Kilenckor lett rosszul. Erős hányás fogta el, egymás után kétszer is. A vacsorára gyanakodott. Két napig koplalt. A harmadik napon vette észre, hogy mindent duplán lát, és enyhén szédül. Orvost hívott, aki szerint agyvérzése volt, ezért mentőt hívott, bevitette a férfit a kórházba. A kórházi orvos szerint nem volt agyvérzés, ám miközben a beteg fejét ütögette gumikalapáccsal, eltalálta a jobb szemöldökénél az eredeti ütés helyét. A férfi rendkívül éles fájdalmat érzett. Néhány másodpercre megvakult, csak lassan kezdett újra derengeni. Nagyon fátyolosan ugyan, de látott. Később gyakran mesélte ismerőseinek. „A jobb szemöldökömnél a kalapácsütésre bevérzett. A bevérzés miatt hatszor himbáltak. Az ötödik szúrásnál végignyilallott a jobb lábam a talpamig. Erre a lábamra teljesen lebénultam. Nem tudtam emelni, csak a földön húztam. Megröntgeneztek: kaptam egy röntgensugár sérülést.” Saját felelősségére távozott a kórházból. Naponta négy órát úszott, kettőt délelőtt, kettőt délután, közben gyalogolt vagy tíz kilométert. Persze, ez a gyaloglás eleinte csak vánszorgás és támolygás volt. Öt hónapig lábadozott. A harmadik hónaptól már naponta dolgozott három-négy órát. Felváltva hunyta be hol az egyik, hol a másik szemét, mert ha mindkét szemével böngészte a papírokat, még szédült. A munkahelyén rá akarták beszélni, hogy százalékoltassa le magát. A munkatársai mostanáig azt hitték, agyvérzést kapott. Ő azt bizonygatta, hogy agyrázkódást, s óriási erőfeszítések árán ugyan, de meggyógyult. Nem értette, miért támadnak ellene? Aztán megtudta. A balesete közvetlenül a bérrendezés előtt történt. Amikor azt a hírt kapták, hogy őt agyvérzés érte, a ráeső bérhányadot felosztották egymás között. A régi munkáit nem kapta vissza. A lakóhelyétől legtávolabb eső munkahelyekre kellett ingáznia. Azt gondolták, ezt az életet nem vállalja, inkább leszázalékoltatja magát. Tévedtek. A férfi szívósan bumlizott, fél szemmel vizsgálgatta a távoli munkahelyek számláit. Nem adta fel. De az ablaknál nagyon vigyázott.

Egy nap

A fiatalember kiballag a faluból az útkereszteződéshez, várakozik a hűvös reggelben. Hamarosan megérkezik a cég autója, viszi őket a szomszéd faluba gázvezeték építéséhez. Valaki ezt a legendásan rossz autót szidja, amely már csak akkor indul be, ha legalább nyolcszáz métert húzza egy jármű. A fiatalember befészkeli magát az ülés sarkába, alszik. Megérkeznek, nekiesnek a munkának. Lassan már a nap melegét is megérzik. Megéheznek. A fiatalember zsebből harap valamit, gyorsan, sietősen rág, amíg hűl a varrat, közben a többiek előreviszik a présgépet, és már vége is a reggelijének, felugrik, folytatja a munkát, közben egy másik társa küldi a gyomrába a rágatlan falatokat. Izzadnak a tűző napon, Már dél felé jár az idő, amikor előkerülnek a főnökök. A fiatalember veszekszik velük. Jobb lenne, ha a gázvezetékhez hosszabb csövet szereznének. Árokásás közben omlik a homoktalaj, nehezen mozog ezen a terepen a gép. A terv is rossz, a tervező aligha járt kint a helyszínen, mert ha járt volna, nem lenne a tervben ennyi fölösleges kitérő. Nyolc esztendős a markoló, nagyon sok a géphiba miatti állásidő, nincs alkatrész, folyik az olaj, s közben a melósnak teljesítményre kell dolgoznia, ráadásul még a másik brigádot is ki kell húzniuk a slamasztikából, mégis egy kalap alá veszik őket, igazságtalan a díjazás, ha hullára dolgozzák magukat, akkor is csak azt érik el, hogy felemelik a normát, sorolta a fiatalember. A főnökök hümmögnek, tesznek néhány bizonytalan ígéretet, aztán elmennek. A fiatalember munka közben az otthoni dolgaira gondol. A tucatnyi süldőre, melyek ellátása rá vár munka előtt és után, a felesége ebben nem hajlandó segíteni. Mindig a gyerekre hivatkozik, pedig csak egy van, attól egy egész kondát elláthatna. De nem. A pénzt viszont mindig kevesli. Hol ezt vesz a gyereknek, hol azt, már lassan nem férnek a lakásban a sok játéktól, no meg a rengeteg ruhától, amiket egyébként úgyis kinő a gyerek egy-két hónap alatt. Mégis újakat vesz a felesége. S a lakásba is, szép díszeket. Porcelánokat. Csipkéket. Már a székeken is csipke van, nem lehet leülni, mert rögtön rászól az asszony, hogy vigyázzon... Így telt el ez a nap. Mérgelődött, dühöngött magában. Este beültek a csotrogányba, behúzódott az ülés sarkába, aludt. Káromkodásra ébredt. A kocsi bedöglött. Próbálták megjavítani, hiába. Leintettek egy teherautót, egy darabig elvitte őket. Utána gyalogoltak néhány kilométert. Késő volt már, amikor a fiatalember falujába értek. Apósa autóján ő vitte tovább a szomszéd faluban lakó társait.

Éjfél után ért haza. Enni adott a süldőknek, aztán bement a házba. Csörgőre húzta az órát. Fél ötre.

{fel} - {tovább}