A repedés

Végre minden a helyére került. Nagyjából kitakarítottak, de a fürdőszoba apró kövecskéinek ez semmit sem ért.

– Talán valami vegyszerrel – javasolta a férj. – Holnap.

A konyhában is ez volt a helyzet. A szobákban kissé még érződött a fölkent parketta csípős szaga, de ők boldogan lélegezték be.

– Na? – nézett hevülten az asszonyka.

– Isteni. A mienk.

Kipróbálták a fürdőszobát, zuhanyoztak. A víz csak langyos volt, de sebaj, holnap majd beállítják. Most ez is kellemesnek tűnt, az albérleti lavór után különösen. Lemosták a költözködés mocskát, verejtékét. Megágyaztak. Egy ideig még égették a villanyt, önfeledten nézték a vadonatúj bútorokat. Utána lekapcsolták, s a sötétben egymást nézték, élték. Villany. Zuhany. Jóleső fáradtság nehezítette szempillájukat. A férfi még egy pillantást vetett a szobára, körülfutott szeme a mennyezeten is, észrevett egy hajszálrepedést.

– Hm! – mormogta halkan.

– Szóltál? – kérdezte álmosan a fiatalasszony.

– Nem.

– Számold meg a szoba sarkait!

– Jó – motyogta, és lekapcsolta a lámpát.

Gyönyörű reggelre ébredtek. Másnap ismét. Megint.

Végre minden a helyére került, a tányérok, a lábasok, evőeszközök. A férj ezúttal semmit sem tört el.

– Menj csak, ülj le, azóta hűlt az étel! – biztatta az asszonyka.

Ment, leült. A felesége ragyogva hozta a tálat.

– Na? – nézett a férjére várakozóan.

– Isteni! – kóstolgatta a töltött káposztát.

Zuhanyoztak.

– Valamit csinálni kell a vízmelegítő lemezével, lassan szétég!

– Hiszen még csak egyéves!

– A parketta is mozog néhol.

Egy ideig nézegették a hibákat, majd lefeküdtek. A férfi tekintete körülszaladt a mennyezeten, kereste a hajszálrepedést. Megtalálta. Odébb egy másikat, harmadikat.

– Hm! – mormogta halkan.

– Szóltál? – kérdezte álmosan a fiatalasszony.

– Nem.

Gyönyörű reggelre ébredtek.

Tettek-vettek a lakásban. Végre minden a helyére került, megtalálták a gyerekágynak is a legvédettebb sarkot. Nézték a pici leánykát.

– Na? – nézett a férjére sugárzó arccal az asszony

– Isteni. A mienk.

Később lefeküdtek, égették a villanyt, szótlanul fogták egymás kezét az ágyban. A férfi tekintete nyugtalanul pásztázta a mennyezetet: minden panel mentén repedés húzódott. Továbbfutott a tekintete: az oldalfalakat szintén apró repedések hálózták be. Nahát, morfondírozott magában, pedig csak hatéves a lakás.

– Szóltál? – kérdezte az asszony.

– Nem.

Gyönyörű reggelre ébredtek. Délutánig rohanással telt az idő, de minden a helyére került időben, elkészült a vacsora, a torták. Bejött a lányuk, mosolygott, körülfordult néhányszor.

– Na? – nézett a férjére az asszony.

– Isteni! – ámuldozott a férfi, s alig tudta levenni a szemét a sudár menyasszonyról.

Csak egyszerű, szolid vendégsereg örült az ifjú párnak, megvacsoráztak, beszélgettek, kicsit énekeltek, de még hajnal előtt elment mindenki.

Lefeküdtek. A férfi felriadt: mintha mászkált volna valaki a szobában. De mégsem. A recsegés néha mégis ismétlődött. A hajnali félhomályban a férfi mély repedéseket vélt látni a falakon. Aztán elaludt.

Gyönyörű reggelre ébredt.

Kitotyogott a felesége sírjához, virágot tett a fejfa mellé. Odament a temetőcsősz.

– Na? – mutatott a sírra.

– Isteni! – dünnyögte a férfi. – Szépen rendbehozta.

Hazaballagott. Útközben befizette a lakás utolsó részletét. Otthon az ajtót nem tudta becsukni. Nagyon fáradt volt. Lefeküdt.

Gyönyörű reggelre ébredtek.

A felesége frissen, boldogan szellőztette a parketta csípős szagát, nagyokat nyújtózott, ropogtatta a csontjait.

– Jól aludtál, lustaság? – évődött az ifjú férjjel.

– I… igen.

– És mit álmodtál? – csicsergett az asszonyka.

– Semmit – morogta a férfi. – Igazán semmit.

– Nagy kár – csivitelte a párja.

A férfi mogorván bámulta a mennyezeten árválkodó hajszálrepedést.

Életút

Ballag. A hátán degeszre tömött zsák. Marharépa. Fölnéz. A keresztútnál két embert lát Ezek még most is ráérnek beszélgetni? Persze, mikor érjenek rá, ha nem most? A határ csendes, néhány hullát és egy-két kilőtt tankot mosdat a szemerkélő eső. Egyenletesen lépked, még csak nem is szusszan a nehéz zsák alatt. Közeledik a keresztúthoz. A két ember még mindig ott ácsorog. Pletykálnak. Mint az asszonyok. Köp egyet. Innen már megismeri őket. Tanyasiak. Háttal állnak, őt még nem vették észre. Miről beszélhetnek? Kiről? Róla? Összeszűkül a szeme. Nem számít. De egyszer mégiscsak eltángálja ezt a Szuszka Lakatost. Túl sokat beszél. Róla is. Hogy tavaly télen kiverte a feleségét a fagyba, mert nem tőle van a gyerek. Hogy volna tőle? Odajárt a fronton. Már egészen közel ért a két emberhez. Ezek azt sem vennék észre, ha egy-két méterről lőnék őket főbe. Csak a nyelvük fürge. Igaz, azt mondják, most egyik csapatot sem eszi erre a fene. Melléjük ér. A két ember meglepetten fordul feléje. Elnémulnak. Ezek róla beszéltek. Biztosan azt a németet emlegették, akit agyoncsapott az ásóval és a trágya alá ásott. Miért sündörög a más asszonya körül? Agyonisten! Azok ketten nagy nehezen kinyögnek egy köszönésfélét. Egyszer ezt a Szuszka Lakatost is lecsapja. A pofája miatt. Elhalad. Érzi, hogy figyelik. Látta, puska van náluk. Mindegyiknél. Még utánalőnek. Nem lőnek, mert gyávák. Egyébként az ő vállán is lóg egy puska. Jó lesz nyulat lőni. Ezek is a németek táborából hozták, mint ő. A németek otthagytak csapot-papot, az oroszok pedig utánuk. A környékbeli tanyákon azóta nyulat esznek, s a kamrákban, a padlásokon eldugtak egy csomó nyersbőrt. Ballag a dűlőúton, viszi a répát. Már jó messzire maga mögött hagyta a két tanyasit. Biztosan róla beszélnek. Váratlanul egy golyó fütyül el a füle mellett. Az áldóját, hát ijesztget ez a Szuszka Lakatos! Hasra veti magát. Visszalő. Egész sorozat a válasz. Ez már nem a Szuszka Lakatos! Lehemperedik az útmenti árokba, abban kúszik végig, dűlőhosszat. Utána futás haza. Izzadtan, üres kézzel toppan be a tanyába. Az asszony kérdezni sem meri. Hamarosan katonák jönnek érte.

Hadifogságban voltunk. A Fekete-tenger partján dolgoztunk. Ott nyaraltak a nacsalnyikok, meg a családjuk is. Egyszer nézem: hát a nők pucéron fürödnek a tengerben. Mondom a komámnak. Odanézz, te! Azt mondja, ő inkább enne valamit. Na, mondom, az Isten öntsön ólmot a beledbe, hát majd eszel, de ilyet nem látsz többet! Mert azoknak a lányoknak olyan volt a bőrük, mint a hamvas pillangóé, és a csecsük sem volt kiélve.

A város főterén őgyeleg. Rengeteg az ember. Az egyik házfalon színes plakátról mosolyog rá egy kopasz ember. Ceruzával ráírta valaki:

Mauthner Ödön, bármit csinálsz,
Ilyen tököt nem produkálsz.

Mások is nézik a plakátot, nevetnek. Még egyszer megnézi, alaposan. Mit nevetnek ezek?

A szekér megáll az udvaron. Hordani kezdik a bútorokat a városszéli kis házba. A nagykapu nyitva, megáll néhány tátiszájú szomszéd. A felesége az edényeket hordja a konyhába. Az öreg Szúnyog Feke megismeri az asszonyt, nagyot rikkant. Ej, de jó kis mellyes-faros asszony lettél, kislyányom! A seggeden már megállna a puttony! Megáll a kanapéval, összeszűkül a szeme, megnézi magának az öreget, aztán a vihorászó asszonyt is. Jó lesz vigyázni! Beviszi a kanapét. A gyerekek a lába alatt vannak. Mérges lesz. A kredenc már a helyén áll, de a befőttesüveg még hiányzik a tetejéről. Megkeresi. A gyerekek riadtan nézik, meghúzzák magukat.

A rengeteg nő között beóvakodik a terembe. Leül az utolsó sorban, egészen lehúzódik. Mit gyűléseznek ezek? Hallgatja a beszédeket. Hogy feltátják a szájukat, mióta lovat adtak alájuk! Így megvédjük a hazát, úgy megvédjük a szocialista vívmányokat az imperializmustól... Felugrik, kiabál. Mit akartok megvédeni? A háborúban a micsodátokat nem tudtátok megvédeni, hát mit akartok a hazával?

Viszi a moslékot a disznóknak. Mellette sündörög az agitátor, mondja a magáét. Keményen bánik a jószágokkal. Rohadjatok meg! Elnéz a konyha felé. Szuszka Lakatos, a másik agitátor ott ül a széken, most is az asszonyt mustrálja. Összeszűkül a szeme. Igyekszik úgy dobni a disznóganét, hogy összecsapja vele az agitátort. Az csak beszél. Amikor elvégzett a jószágok körül, felmegy a konyhába. Veszi a kabátját, indulna, de Szuszka Lakatos megállítja. Ne menjen sehová, amíg alá nem írta a belépési nyilatkozatot! Mélyen a szemébe néz, nagy sokára megszólal. Aztán jól vigyázzék a szemére! Még ki talál folyni. Aztán elmegy.

Olvassa a fia dolgozatát. Először a címét. Kulákok. Aztán a szöveget. Ha már a kulákokról kell írni, kezdjük az életükön. A kulákok nagy pompában éltek. Nem dolgoztak, de helyettük dolgoztak a cselédek is. Ők a kártyára fektették a fő hangsúlyt. Ők nem elégedtek meg a magyarországi kártyázással, hanem kimentek külföldre. Itt kártyázták el egész pénzüket. A kulákok azt szerették volna, ha az ő lovuk lett volna a legjobb. De azzal nem törődtek, hogy mit adjanak nekik, mert az abrakot őkigyelme felhordatta a maga padjára. Ők a cselédekkel nagyon rosszul bántak, meg tudták volna őket ölni egy kanál vízbe. A kulákoknak háromszáz-négyszáz hold földjük volt. És ezen a sok földön vagy tíz nagy tanya. Ebben a tanyákban a cselédek és a szolgák laktak. De nem volt benne köszönetük, mert ha véletlenül a cseléd tyúkja éppen akkor rúgta a tanya tövét, vagy éppen akkor kopácsolta a falról a meszet, amikor jött a basa, bezzeg akkor volt haddelhadd. A kulák azt kívánta, hogy amikor ő ül a hintón, akkor a lovak táncolva menjenek, de arra nem számított, hogy az abrak meg a padon van. Ilyen csúfosak voltak ezek a kulákok. Az asztalra teszi a füzetet. Nézi a fia szemét. Tudja, dicséretet vár, hiszen a tanára is megdicsérte. Sokáig fürkészi a fiút. Lassan összeszűkül a szeme. Hatalmas pofont ad a gyereknek. A fia ordít, hogy miért bántja, hiszen most nincs is víz a befőttesüvegben. A kredenc tetejére néz. Tényleg üres az üveg. Lekever még egy pofont.

Későn ér haza. Belép a konyhába. Azonnal a kredenc tetejére pillant. A befőttesüveg színültig van vízzel. A három gyerek lesunyt fejjel, megszeppenve áll. Leül, szó nélkül bekanalazza a lebbencset. Kenyeret is eszik hozzá. Közben hallgatja az agitátorokat. Beszéljenek! Vacsora után még ül egy kicsit az asztalnál, mélázik. Azok meg csak mondják a magukét. Feláll, kinyitja az ajtót. Na, ma már eleget ette itt magukat a fene. A két agitátor szedelőzködik, méltatlankodnak is, aztán mégis elmennek azzal, hogy reggel ismét jönnek. Becsukja utánuk az ajtót. Ismét a kredenc tetején álló üvegre néz. Lecsatolja a derékszíját, int a legnagyobb gyereknek. A kicsi már pityereg. Csattog a derékszíj.

Hangszórók kiabálják tele az utcákat. A város parasztsága a jól végzett munka tudatában készül a július 22-i nagyszabású aratóünnepélyre. Ezen a napon fölelevenítjük őseink régi szokásait, örülünk és vigadunk a jó termésnek, eredményeinknek. Reggel hat órakor közös énekléssel kezdődik a nap, majd tíz órakor kilenc csoportban vonul föl dolgozó parasztságunk kaszával, sarlóval, aratókoszorúkkal a főtérre. Itt a búzakoszorúkat jelképesen átadják az államhatalom képviselőjének, a tanácselnöknek, ő pedig a fölvonulókat áldomással tiszteli meg. Délután nagyszabású sportműsor lesz lovasversennyel, kordéversennyel, kultúrműsor énekszámokkal és népi táncokkal, este közös vacsora, majd tánc. Minden ingyenes, kivéve a vacsorát. Csak az legyen ott, aki jól végezte a dolgát az aratás idején, s kedve van a szórakozáshoz, vidámsághoz, s a megérdemelt áldomáshoz! Költői verseny is lesz az aratóünnepségen, a koszorúátadás alkalmával. A koszorúkat a felvonuló csoportok rigmusok kíséretében adják át az állam képviselőjének, a tanácselnöknek. A legtalpraesettebb rigmus költőjét nemcsak a közönség fogja megtapsolni, de jutalmat is kap. Az aratóköszöntőket minden versfaragó ember megírhatja és beküldheti a tanács oktatási osztályára. A legjobban dolgozó parasztifjak és parasztlányok nyitják meg az aratóbált július 22-én. Iparkodjatok, lányok, fiúk, hogy tiétek legyen ez a dicsőség, ti nyithassátok meg a felejthetetlen szépnek ígérkező aratóbált! Áldomással hálálja meg az állam nevében a városi tanács elnöke dolgozó parasztságunk munkáját s az államnak jelképesen átadott aratókoszorút. Az áldomásból mindenki részesül, aki részt vesz a díszes aratófölvonuláson július 22-én. Az jöjjön el, aki jól végezte a dolgát az aratásban, s részt akar venni szívvel-lélekkel a munka utáni megérdemelt pihenésben, szórakozásban.

Nézi a társait. Kimosakodtak, kiöltöztek. Fogják a táblák nyelét. Olvassa a lelkes feliratokat. Ráncolja a homlokát. Később megszólal. Úgy élünk, mint a tormába esett féreg. Azt hisszük, ennél édesebb gyökér már nincs is. A többiek nem értik. Furcsán néznek rá. De csak egy pillanatra, aztán az emelvény felé fordulnak, ahol Szuszka Lakatos kezdi szavalni a győztes rigmust.

Ránk köszöntött az új tavasz,
Itt van április, a ravasz.
Járatja is a bolondját,
Kecsegteti télnek fagyát.

Közöttünk is vannak páran,
Legalább úgy tizenhárman,
Akik jócskán panaszkodnak,
Hogy a készletek kifogynak.

Vessünk egy pillantást vissza,
Hogyan dolgoztunk a múltba.
Napfeljöttkor már kint voltunk,
Éjfélkor még robotoltunk.

Férj és feleség dolgozott,
A kamrába kevés jutott.
Hiába hullt verejtékünk,
Biz keveset adtak nekünk.

Téeszünkben más a helyzet,
Mindenki annyit kereshet,
Amennyit önmaga akar,
És erőben elbír a kar.

De hát akik siránkoznak,
Olykor hozzá szitkozódnak,
Keveset voltak munkában.
Ezért nincsen a kamrában.

Fogjuk meg a lapát nyelét,
Hogyha kell, az ásó végét,
Álljon mindenki munkába,
Így jut bőven majd a zsákba.

Rajta, fiúk! Lányok! Tagok!
Van a határba munkátok.
Legyünk egyek akaratban,
Versenyezzünk a munkában.

Aki pedig lusta, henyél,
Here módra közöttünk él,
Ébresszük fel álmaiból,
Zökkentsük ki vágyaiból.

Az asszony tapsol, elismerő szavakat kiabál a fülébe Szuszka Lakatosról. Ez az ember viszi valamire. Hogy ő miért nem ilyen? Kedvetlenül hallgat, aztán az emelvény felé int. Úszik, mint vízen a tökhéj.

Látja, az istállóból viszik az emberek a teheneket. Húzgálják őket a sáros talajon a kövesút felé. Újabbak közelednek. Bemegy az istállóba, felveszi a vasvillát. Innen nem visznek el semmit! Kilép az ajtón. Megáll, markolja a villanyelet. Szép sima a fája. Mint a tükör. Vagy a jég. A csillogó acélhegyekre pillant. Aztán Szuszka Lakatosra, aki előtte áll. Utána megint a villára. Ismét Szuszka Lakatosra. A mellkasára, összehúzott szemmel. Mint amikor az ember bepászít valamit.

Hústalan ököl. Milyen hústalan ökle van ennek az embernek! Hát ilyen ez a torkon tartott sírás?

A smasszer barna volt, de a jobb szemöldöke és a szempillája teljesen szőke. Szinte tejfelszínű. Messziről nézve nem látszott. Mintha nem lenne neki. A szemöldök orrnyereghez közelebbi végén barna a szőr, akár a másik szemöldökön, ám itt csak kis helyen, s hirtelen, minden átmenet nélkül átvált tejfelszőkére. Ugyanez mondható el a szempilláiról is: az orra felöl két-három szál még barna, de a többi, akár a szalma. Akkor a legszörnyűbb, amikor mosolyog.

Otthon már várják. Minden úgy van, mint azelőtt, csak a gyerekek lettek nagyobbak. Csak az asszony, aki azelőtt rá nem emelte volna a kezét a fiúkra, kemény lett és verekedős. A vacsora az asztalon gőzölög, s ő eszik belőle, lassan, szótlanul. Vacsora után még ül egy kicsit a széken. A kredenc tetejére pillant: a befőttesüveg színültig van vízzel. A gyerekek némán álldogálnak, szorongva lesik az apjukat. Ő feláll, mire a legkisebb azonnal elpityeredik. Az asszony kegyetlenül mosolyog a gyerekekre, mint aki azt akarja mondani, hogy na, most megkapjátok. Most megkapjátok, mindenért. Az elmúlt esztendő minden komiszságáért megfizet apátok. És mosolyog. Ám a férfi nem nyúl a nadrágszíja után. A kredenchez lép, leemeli a befőttesüveget és szép nyugodtan a földhöz csapja.

A mosoly

A szerelvény utolsó kocsijától haladtam előre, válogattam az utasok és az ülőhelyek között, de az igazat megvallva, valami vonzó, csinos nőt kerestem, hogy a közelébe ülve kellemesen szemlélődhessek hetven kilométeren keresztül.

A szerelvény közepén járhattam, amikor az egyik fülkében váratlanul megláttam a zongoristát. Abban a másodpercben már tovább is léptem volna, hiszen nehéz természetét ismerve nem sorolhattam a kellemes útitársak közé. Egy futó pillantást vetve a fülkében trécselő, ordenáré módon kifestett két középkorú asszonyságra, eliszkolásra hajló szándékomat helyesnek is ítélhettem volna, de egyetlen apró, fölöttébb szokatlan jelenség megállásra késztetett. A zongorista mosolygott. Nem is mosolygott: sugárzott! Hangtalanul kacagott... Ez a régóta ismert, ám most gyökeresen új arc megállásra késztetett. Elhúztam az ajtót.

– Szabad?

– Tessék.

A zongorista helyet mutatott. Ragyogott a szeme. Leültem a vele szemközti ülésre. Kíváncsian néztem ezt a tegnap még elképzelhetetlen átváltozást. Mert a zongorista talán soha életében nem mosolygott. Kisgyermekként lehet, hogy nevetgélt is, mint a többi kölyök, de amióta én ismerem, s ennek is van vagy két évtizede, komoran járkált a világban. Pedig foglalkozása miatt vidámnak illett volna lennie, egy presszóban zenélt, s az ember azt gondolná, hogy aki vidám dalokat játszik, az bizonyosan maga is vidám ember.

Ő azonban zord volt, s ennélfogva elég riasztó is. A presszóban sem szólt senkihez. Mogorván verte a billentyűket, pedáns szalonzenét játszott, látszólag a legkisebb érzelmi azonosulás nélkül, ám kitűnő technikája miatt senkinek sem jutott eszébe számon kérni a beleélés külső jeleit. A zongorista nem mosolygott, nem vicsorgott, nem görnyedt a billentyűk fölé, nem hajlongott átszellemülten, ahogyan azt a televízióban időnként láthatja az ember, hanem egyszerűen csak ült egyenes derékkal, átnézett a vendégeken, az ide-oda gomolygó cigarettafüstön, és makacsul az ajtót bámulta. A játék szüneteiben aztán senkire sem nézve kivonult az utcára, átsétált a szemközti park hatalmas gesztenyefái alá, lődörgött egy ideig a zöldben, aztán visszaindult, s amint újra belépett a presszóba, azonnal a zongorához ült, nem lehetett odacsalogatni egyetlen asztalhoz sem, még a törzsvendégekkel sem állt szóba, s ha netán valaki egy pohárka konyakot helyezett a zongora fényesen fekete fedelére, azt durván elküldte a poklok mélységes fenekére a poharával együtt. Fapofával végezte a munkáját, és egyszerűen megközelíthetetlen maradt. Egyre az ajtót bámulta. Megfigyeltem, hogy tökéletesen közömbös maradt a tekintete a belépő vendégek láttán, lehetett az akár a legrongyosabb csavargó. Ám ha alacsony, feltűnően dagadt férfi jelent meg az ajtóban, akkor a zongorista szeme megvillant, szinte megemelkedett ültében, a keze önkéntelenül is sebesebben futkározott a billentyűkön, miközben a tekintetével jó ideig követte a belépő alakot. Aztán váratlanul visszaroskadt előbbi helyzetébe, keze visszaállt a korábbi ütemre, szeme ismét az ajtóra meredt. Éveken keresztül figyeltem a zongoristát: sohasem viselkedett másként. Furcsa ember volt, de azt hittem, megszoktam. Szorongattam a lányok kezét a mocskos asztalok alatt, beszélgettem a barátaimmal, nagy kortyokban, mohón nyeltük a sört, ám ha a tekintetem véletlenül a zongoristára tévedt, nyugtalanság fogott el. Nem tudtam megmagyarázni magamnak sem, hogy miért. Egy idő után rájöttem, hogy a szabadnapjain mindig elutazott. Ilyenkor bakancsot húzott, erősen vasalt, ormótlan bakancsot, még a legnagyobb kánikulában is. Néhány nappal ezelőtt, talán két napja vagy három, pontosan ebben a bakancsban láttam felkapaszkodni a vonatra. Komor volt, mint rendesen, köszönésként éppen csak morgott valamit, s igyekezett a kocsi belsejébe. A bal lábát kissé húzta, szálas alakja ettől furcsán ingott. Nehéz lenne okát adni, miért, de már igen régen úgy éreztem, ennek az apró fogyatékosságnak is köze van a zongorista zord kedélyéhez és titokzatos útjaihoz. Egy alkalmas pillanatban, látszólag érdektelen témák felől közelítve és semmiségekről kérdezősködve, kifaggattam ennek a barátságtalan embernek a volt feleségét, akitől már évek óta különváltan élt. Az asszony se tudott magyarázatot adni semmire, csupán találgatott. Alighanem az édesanyja halála miatt lett ilyen rosszkedvű, vélekedett a nő. Az anyjának gyomorrákja volt, s halála előtt vádolta a családját, kiabált, hogy miért tették a hasára ezt a sok krumplis zsákot... A zongorista elvált felesége tovább töprengett, s eszébe ötlött az ötvenes évek közepe táján történt esemény. Későbbi apósát feljelentették valami közelebbről meg nem határozott fegyver rejtegetéséért, ezért bekísérték a fiával, vagyis az ő későbbi férjével együtt, aki akkor csupán tízesztendős volt. Az egykori csendőrlaktanya épületében a falhoz állították mindkettőjüket. A gyerek bal lába kissé csámpásan állt, ezért egy Kisnémeth nevű ember durván belerúgott a bokájába. Az apa szólt, hogy miért bántják a gyereket, erre ugyanaz a bakancsos alak az ő bokáját is szétrúgta, és kiverte a fogait. Egy parittyán kívül természetesen semmit sem találtak a lakásukon, s az egész akció mögött személyes bosszút gyanított az apósa, akitől egyébként az egész történetet hallotta, mert a fia, azaz a zongorista, erről sohasem beszélt... Az asszony elgondolkozva hozzáfűzte, hogy azokat a zavaros időket sokan arra használták fel, hogy leszámoljanak a haragosokkal. Ezt a szüleitől hallotta, ő maga sem tudhatja, hiszen akkor még egészen kicsike volt... Hallgattunk. A zongorista elvált felesége azon meditált, hogy esetleg mégis az apja halála miatt keseredett meg a volt férje, ugyanis öngyilkos lett az öreg, ő nem is tudja pontosan, miért...

Múltak az évek, s én egyre kevesebbet jártam a presszóba. Már-már elfelejtettem a zongoristát, napi gondjaim mögé szorultak mogorva titkai, jóllehet továbbra is láttam néha bakancsban csattogni az állomás felé. Ezen a nyáron azonban ismét jobban figyeltem rá. Történt ugyanis, hogy egy dunántúli kis településen jártam meglátogatni távoli rokonaimat, s ők említették, hogy talán három évvel előttem járt abban a faluban egy magas, kissé sánta fiatalember, s érdeklődött valaki után. Aki érdeklődött, s aki után érdeklődött, állítólag ugyanabban az alföldi városban laknak, illetve laktak, ahol én is élek, mondták a rokonok.

– Említette az illető nevét?

– Hogyne...

– Kisnémeth?

– Az.

– Itt lakik még?

– Elköltözött. Talán másfél éve.

– Hogy nézett ki?

– Kicsi volt és kövér.

– Nagyon kövér?

– Nagyon.

Egyre csak bámultam a zongoristát, fürkésztem az arcát. Észrevehette, hogy felderült a képem, mert elnevette magát. A vonat egykedvűen csattogott alattunk, a két kifestett középkorú hölgyemény süteményrecepteket sorolt, mi pedig egyre mosolyogtunk.

– A bokáját? – kérdeztem.

Úgy látszott, meglepődik, egy halvány felhő is átsuhant a homlokán, de szinte azonnal felragyogott és bólintott.

– Azt.

Néztük egymást, mosolyogtunk, időnként hangosan is elnevettük magunkat. A két asszonyság meghökkenve pillogott felénk.

– A fogsorát is? – kérdeztem ismét.

– Azt is – nevetett a zongorista.

Többet nem beszéltünk a dologról.

Szergejjel a váltón

Rébusz.

Vot.

Engem már nem akartak a szüleim, mert nagy volt a korkülönbség a fiúk és énközöttem. Három fiú született előttem a családban. Egy bátyám még él, ő 1920-ban lett meg. Én 1932-ben születtem.

Nagyon rossz körülmények között éltünk. Mamácska és papácska nem tudott tenni semmit. Háromszobás volt a lakás, de a három szobában három család lakott. Egy fürdőszoba. Egy konyha. Egy vécé. Összesen. Ezek közösek.

Plóha.

Mi az egy szobánkban heten laktunk. Heten. Papácska akkor ellenőr volt. Mamácska irodában dolgozott. Akkor Szibériában laktunk.

Nem voltunk burzsujok. Soha. Mamácska egy elszegényedett kereskedő családjából jött. Örökölt egy üzletet. Nagyon jólelkű volt. Nagyon. Foglalkozott inkább nem kereskedéssel, hanem ásatásokkal. Önmagát képezte, olvasott sokat. Őt érdekelt sok minden, de a kereskedés nem érdekelt. Kölcsönbe adott árut. Tartoztak neki. Sokan. Teljesen elszegényedett, mert nem kapta meg a pénzt. Hiába, jólelkűnek nem mindig jó lenni. Mire 1917 eljött, mamácskáék már szegények voltak. Nem olyan nagyon szegények, de szegények. Volt ház. Állatok voltak. Búza volt. Mezőgazdasággal is foglalkoztak. Enni tudtak.

Aztán jött a baj.

Vot.

Azt ajánlották, hogy adják oda nagyon olcsón a házat. Ha nem adják, elveszik, és semmit nem adnak. Muszáj volt odaadni. Nagyon idős volt már akkor a bábuska, nem bírta azt az állapotot. Beteg lett, egészségileg teljesen leromlott. Akkor a szibériai városból elmentek papácskáék, elvitték a bábuskát is, de ő mégis meghalt rövid időn belül. Már a faluban. Ahová költöztek papácskáék.

Ez nagyon szép falu volt. Nagyon szép hegyvidékben van. Nagyon szép tavak vannak. Kirgizek laknak. Többnyire. De kozákok és fehérek is. Tehát oroszok. Nem volt túl gazdag falu. Pár család, aki volt... A postás, az orvos... Ezek voltak a legazba... leggazbadab... leg-gaz-da-gab-bak.

Jaj, ez a magyar nyelv!

Gyéduskát még nem mondtam. Ők elég jól álltak. Mamácskáék tízen voltak testvérek. Mindenki dolgozott. Páran elvégezték a gimnáziumot. 1917-ben az egyik testvére mamácskának Franciaországba ment a fehérekkel, ott tolmács lett. És mamácska egyik fivére mérnök lett. A többi dolgozó.

A másik gyéduska tisztviselő volt. A papácska apja. Postán dolgozott. Papácska 1885-ben született. Péterváron tanult keleti nyelveket. Japán nyelvet tanult és tibetit. És angolt is. Franciát is. Aztán dolgozott mint ellenőr. Nem tudom pontosan, nemesi rangot hogy kaptak abban az időben? Papácska a szülei után biztos nem kapott. De valahogy lett neki. 1914-ben vette feleségül mamácskát. Péterváron laktak. Tehát az egész forradalom a szemük előtt volt. Nem nagyon meséltek erről. Mamácskától próbáltam kérdezni, mi volt, hogy volt? Nem mondott semmit. Csak azt mondta, hogy nagy zűrzavar volt. Ennyit. Mamácska akkor még nem dolgozott. Fiatalasszony volt. Papácska egy bankban dolgozott. De nem mondtak nekem mást. Ilyen téma nálunk egyáltalán nem volt, mert minden miatt lehetett börtönbe kerülni. Minden miatt. Gyerekbeszéd miatt is. Papácska és mamácska félt a gyerekbeszédtől. Úgyis volt nagyon rossz a nemesi izé... Plóha. Meg a kereskedés is. Eleve.

Az összes aranyat vitték volna nyugatra a fehérek. A bankból. Ezzel a vonattal kellett volna papácskának és mamácskának is elmenni. Tehát a bank összes dolgozója ment volna nyugatra, de valami történt útközben. Járvány volt? Tífusz? Akkor nagyon sok embert útközben leszállítottak a vonatról. Így kerültek le a papácskáék is. Kényszerleszállás volt tulajdonképpen. És ezután kerültek Szibériába. De soha nem beszéltek erről sem. Féltek a gyerekbeszédtől.

Féltek.

Mindig fel voltak készülve arra, hogy papácskát elviszik. Készítettek egy batyut, hogy amikor jönnek érte, valami ruhanemű legyen nála. Meleg holmi. Szappan. Törülköző. Hogy csak felkapja, és már vigye is. Ha kell. Egyszer el is vitték, de szerencse volt. Visszahoztak. De papácska batyuja utána is ott volt. Mindig. Míg meg nem halt.

Ott nem kellett sok a börtönhöz. Amikor Péterváron dolgozott papácska a bankban, keresett pénzt, normálisan éltek, mint most én. Két szoba volt papácskának és mamácskának. Több nem volt. Nem voltak gazdagok. De ha valaki rájuk mondja, végük!

Csend volt otthon, nagy csend. Szabadon soha nem beszéltek, se ismerősökkel, se velünk. Senkivel sem. Nem lehetett. Még ma sem lehet eléggé. Most is jönnek onnan a levelek, de a levélben semmit sem írnak. Talán nem mernek. Hát le lehet azt írni, hogy nincs a boltban hús? Nem lehet, gondolom. Elolvassák a leveleket is. Mindig csak azt írja nekem mindenki, hogy jól vagyunk, nincs semmi baj. Pedig baj mindig volt.

Vot.

Úgy alakult a sors, hogy amikor egyéves voltam, a legidősebb bátyám éppen elvégezte a kilencedik osztályt. Dolgozott akkor. Egy értelmes, elitebb társaságban egy újságot adtak ki. A legtöbb gyerek még kilencedikbe járt. Abban az időben éppen személyi kultusz volt. Sztálin volt a cár. Elég volt valakinek egy szót is szólni... Akármit... Az újság miatt azt mondták, hogy a bátyámnak a Nyugattal van kapcsolata. Egy tizennyolc éves gyereknek! Akkor leültették. Többen voltak ők. Vagy tízen. Mind a tízet leültették. Pedig csak próbálták leírni az ottani helyzetet. Az ottani életet. Verseket írtak. Elbeszéléseket írtak. A bírósági tárgyalás zárt volt. Nem lehetett bemenni. A családnak sem lehetett. Viszont mamácska az ajtó mellett állt, és valami foszlányokat hallott. Azt hallotta, hogy nagyon bátran viselkedett a bátyám. Mint a fiatalságra jellemző, hogy heves, mindent mer mondani. Amit gondol. Azt mondta, hogy nem jó úton megy a társadalom. Nem azt csinál, mint amit ígérnek, ami lett volna jó. Az emberek reszketnek. Aki forradalmár, az is kerülhet olyan helyzetbe, hogy lesz belőle fehérgárdista. Észre sem veszi. Minden megfordulhat. És nagyon sok besúgó van... Ilyeneket mondott a bátyám. Börtönbe is csukták. Egy darabig még írt leveleket, de aztán teljesen megszakadt a kapcsolat. Sohasem szabadult ki. Vlagyivosztok környékén voltak, vasutat építettek. Nehéz munkát végeztek. Aztán nem írt. A szüleim nagyon kíváncsiak voltak, de ezt nem mondtak nekem. Amikor visszajött a középső bátyám a frontról, akkor forszírozták. Én még akkor kicsi voltam. De ők forszírozták, hogy tudjuk meg, mi történt. És akkor több levelet írtak a helyre, ahol ült. Háromféle levelet kaptunk, de nem biztos egyik sem. A legutolsóban az volt, hogy meghalt. Hogy tífuszban meghalt. A másik levélben az volt, hogy tíz évet kapott az újságért, de szökni akart, tehát adtak neki még tíz évet. Viszont megint akart szökni, ezért lelőtték. A harmadik levélben csak az volt, hogy szökni akart, ezért még tíz évet kapott. Ki tudja, mi lett vele? Otthon sohasem beszéltek róla. Egyáltalán nem beszéltek. Soha. Nem tudtam róla semmit. Ha kérdeztem is, csak foszlányokat tudtam meg. Álomszerű volt ez a bátyám, homályos, mintha nem is lenne. Azt sem tudom, mennyivel volt idősebb a középső bátyámnál. Még ezt sem tudom. Ennyire nem beszéltek róla.

Ez rossz. Plóha.

Amikor a háború jött, a kisebbik bátyámat elvitték katonának. Kiképezték. Őrségben állt, de öt percre elszaladt fagylaltot enni, mert meglátott, hogy van. Akkor azonnal katonai bíróság. A front első vonalára küldték. Egy év múlva meg is halt. Már ő sem volt. Az élet nem igazságos.

Vot.

A háború alatt nagy éhség volt nálunk. Rettentő nagy éhség. Úgy hallottam, Magyarországon is volt. A városból mentek, és cseréltek a faluban egy kis élelmet. Kenyeret. Tojást. Szalonnát... Mamácska is járta a falut, és cserélt tárgyakért vagy ruhákért az élelmet. Nagyon zord volt ott a klíma. Szibériában. Nagyon hideg volt. Nagy éhség volt. Akkor az orvosok azt mondták papácskának, hogy ha nem megyünk el valahová a déli vidékre, ahol legalább gyümölcs van, jobbak a termések, akkor azt lehet várni, hogy meghal mamácska az éhségtől. Már nagyon rossz állapotban volt. És akkor elindultunk. Kirgíziában meg Üzbegisztánban éltünk. Hol az egyik helyen, hol a másik helyen. Idős volt papácska, ezért a frontra nem vitték már. Mamácska is negyvenéves volt már akkor, amikor én születtem. Papácska meg még öregebb. Délen is nehéz körülmények voltak, de enni tudtunk. Albérletben laktunk mindig. Mamácska egy bányában dolgozott, ott volt élelem, nem éheztünk már. De nem volt mit vegyünk fel. Viszont akkor az egész ország ilyen volt. És a lakás! Az üzbégeknek általában nincs padló, hanem föld. Földes a lakás. De ez általános, mivel meleg éghajlat van. A házak nem fából vannak, nem is téglából, hanem... Na! Agyag?... Igen, agyagházak vannak. Lapostetők vannak. Nekünk egy kis szoba volt. Semmi mellékhelyiség. Csak egy szoba. Hármunknak. Se konyha, se előszoba. Én egy oázisban jártam iskolába. Az egy nagyon szép vidék. Nagyon sok gyümölcs van. Nagyon sok napsütés van. Sivatag van, de ez az oázis nagyon jó. Több helyen laktunk. Mindig egy szobában. Utoljára is. Háznak nem lehet nevezni. Viskó volt. Két kis ablak. Földes.

Most mondok valami jót. Vot.

Műszaki főiskolára mentem. Gépésznek. Ott ismerkedtem meg egy magyar fiúval. Ő is ott tanult. Gépésznek. Fiatalok voltunk. Jó volt akkor. Jártunk egy kicsit együtt. Összebarátkoztunk. 1954-ben összeházasodtunk. Általában a szülők féltenek a gyerekeket, ha valahova messzebb házasodnak. Más városba. Ezer meg kétezer kilométerre. Magyarország pedig külföld volt. Örültem, hogy hozzáengedtek a fiúhoz. Amikor már itt éltem, megkérdeztem, miért engedtek el ilyen könnyen? Ilyen messzire? Akkor mondta mamácska és papácska, azért, hogy meglássam, másképpen is lehet élni. És megláttam.

Vot.

Először jöttem 1955-ben. Akkor egy évig éltem itt. Nem dolgoztam. Nem tanultam. A férjem dolgozott. Mint mérnök. Nekem nagyon furcsa volt, hogy mindent lehet a boltban venni. Majdnem nevetséges, mert akkor itt is azt mondták, hogy nagyon rossz volt a helyzet. Nagyon rossz. Plóha. És nekem mégis olyan volt, mint a mese. Olyan volt ez az ország, mint a mese, amikor idejöttem. Óriási volt a különbség. Otthon hozzá voltam szokva, hogy mindenért sorba kell állni. Hogy nem az van a boltban, ami kell, hanem hol ez, hol az. Itt? Akár ruházati boltba, akár élelmiszerbe az ember elment, mindent lehetett kapni. Nagy volt a választék. Az otthonihoz képest!

Én orosz vagyok. Hallottam mindig, hogy az oroszokhoz nem a legjobb a viszony itt. Magyarországon. De én soha nem éreztem ezt. Magamon nem éreztem. Nagyon kedvesek, nagyon aranyosak voltak mindig a magyarok. Aztán rájöttem, hogy nem voltak teljesen őszinték. Talán féltek tőlem. Nem mertek utálni. De tőlem nem kellett volna félni! De ők ezt nem tudhatták.

A férjem egyből kapott lakást. Szoba, konyha, spájz... Igaz, hogy nem volt szép bútorunk... Nem volt nekem hozományom! Vaságyon aludtunk. Nagyon szép, padlós lakás volt. Fürdőszoba is. Minden jó volt. Később mégis kaptunk egy egész lakást. Egy egész házat! Az olyan volt, mint az álom! Nem is tudtam elképzelni, hogy így is lehet élni. Jó volt. Nagyon. Csak még nem végeztem el a főiskolát, akartam visszamenni. És akkor sikerült mint magyar ösztöndíjasnak elmenni a főiskolára. 1956-ban mentem el. Augusztusban. És aztán jöttek az események. Októberben. Az újságokban olvastuk odakint, hogy ellenforradalom. Hogy nagyon sok idegen elem belekeve... beleke-ve-re-dett az eseményekbe. Ilyeneket írtak az orosz újságok. Hogy fel akartak itt forgatni mindent, hogy a régit visszahoznak. De a magyar nép nem akar ilyet, és segítséget kért tőlünk. És segítettünk... Más voltam én még akkor, nem ilyen, mint most. Elhittem mindent. Mindent, amit írtak. Mindent úgy vettem, ahogy mondták. Jól megneveltek gyerekkoromban. Meg utána is. Amikor a mamácska és a papácska véletlenül arról beszélt, hogy régen emberibb módon éltek, én mondtam, hogy bezzeg nektek jó élet volt, mert ti is kizsákmányolók voltatok, de a nép az nyomorgott. Ilyeneket mondtam. A saját mamácskámnak és papácskámnak. Annyira belénksulykoltak. Annyira belénkvertek. Mikor Kínában meghalt Mao, láttuk a televízióban, hogy sírtak az emberek. Pont ugyanígy sírtunk, amikor Sztálin meghalt. Iskolás voltam akkor. Az emberek sírtak. Bőgtek az emberek. Nem parancsra! Őszintén. Volt egy kis emlékmű az iskola udvarán, mi ott sírtunk. Aztán hazamentem. Bőgve. Papácska és mamácska is sírt. Az örömtől. Közben nevettek. Boldogok voltak. Próbáltak volna nekem valahogyan megmagyarázni, lehet, hogy valami más élet következik most. Hogy jobb lesz. Mert most rengeteg ember, rengeteg ártatlan ember ül a börtönökben, nagyon sokan meghaltak... Akkor nagyon meglepődtem. Odáig amit hallottunk, amit olvastunk az újságokban, mindent úgy vettünk. Én is. Nem tudtunk gondolkozni. A fiatalokat már sikerült megidomítani. Sikerült. Hát ezért nem mondott nekem soha semmit papácska és mamácska! Ezért volt olyan csönd nálunk. És másoknál is... Mert mi már manipuláltak voltunk. Amikor például Koreában az események voltak, és ha mondtak az embereknek kommunista szombatot, akkor szó nélkül csináltak kommunista szombatot. Ilyenek voltunk. Én is.

Vot.

Magyarországról csak azt tudtam, hogy ugyanolyan szocialista ország, mint a többi. Csatlakozott hozzánk, velünk egy táborban van. Ugyanazt akarják, mint mi. Nagyon nagy barátok. Ilyen gondolattal jöttem ide. Magyarországra. Pestre. Rákosiról már csak itt hallottam. Dicsérték abban az időben. Talán féltek szidni. Egy évig, mikor itt voltam, még nem nagyon tudtam magyarul. Nem figyeltem fel a dolgokra. Nem vettem észre, mi készülődik itt. Egészen biztos megérzek valamit, ha tudok magyarul. De nem tudtam. És nem is éreztem semmit. Visszamentem a főiskolára nyugodtan. És akkor jöttek az események. Hallottam, hogy a kommunistákat megölték. Felakasztották. Odakint ezt hallottam a rádióban, ezt olvastam az újságban. Még egy kis brosúra is jött ki, hogy mi történt Magyarországon... Mivel a férjem párttag volt, ide igyekeztem volna jönni. Vissza. Magyarországra. Ha valami történik vele, mellette legyek. Mégis jobb az embernek, ha nem egyedül van. Később hallottam, jobb is, hogy nem voltam itt. Lehet, hogy nekem is bántódásom esett volna. Akkor az emberek nem kérdezték, hogy ki milyen. Ha tudták volna, hogy orosz vagyok... Rossz rágondolni... Plóha. Igaz, a férjemnek sem lett semmi baja, pedig ugyanolyan elvakult volt, mint én. Csak ő még most is ilyen. Én nem... Annyi sok dologban nem találkoztunk vele! A férjemmel. Nem lehetett vele egyáltalán beszélni semmi komoly dologról. Befogta a számat. Elvakult volt. Nem is érdeklődött semmi után. Csak a szakma! A szakma! A gépek! Nem voltunk egymáshoz valók. Azért csak született egy fiunk. Most már csak ő van nekem, mert elváltam. Nem tudtam ilyen elvakult emberrel élni. Mindig mondtam... beszéltem neki a családomról. Hogy gondolkozzon.

Vot.

Az egyik bátyám meghalt a fronton. A másik a száműzetésben. Vagy a börtönben. Nem tudjuk. A harmadik bátyám is a háborúban volt, de sikerült visszajönni. Lett családja. Lett belőle festőművész. Délen. Ünnepre nálunk nagyon szoktak készülni. Úgy készülnek, hogy minden vállalatnál a kormánytagok portréit nagyítanak, nagy plakátokat rajzolnak. Május elsejére, november hetedikére. A festőknek lehet ilyenkor egy kicsit keresni. Az egyik alkalommal a bátyám és egy pár festő elmentek egy kolhozba, ott vállaltak egy munkát. És valamilyen... Szóval... Hogy mondjam?... Ilyenkor tudok, hogy nem jól tudok magyarul. Tehát a fizetés körül volt valami probléma. A festők azok festettek rendesen. Aztán a nevükre írtak, hogy vettek át a pénzt, de közben a kolhoznak a főnöksége részesült belőle. Valami nagyon csúnya dolog volt. Egy nagy ügy lett belőle, aki volt belekeverve, az mind valamennyit kapott. Börtönt. Volt olyan is, akit lelőttek. Igen. A bátyám is kapott akkor öt évet, de jól viselkedett, kapott amnesztiát. De három évet börtönben ült. Amikor visszajött, szeretett volna rehabilitálni magát. Ez már jóval Sztálin után történt. Elment Moszkvába, a főbíróságra, hogy az ügyet tisztázza. Hogy rehabilitálják. Mert külföldre nem mehet az, aki börtönben ült. Itt vagyok én, és Magyarország már külföld. És nem jöhet a bátyám. Akkor akart tisztázni az ügyet, de nem sikerült. Ördögi kör van. mert a moszkvai főbíróság küldi vissza a megyéhez... Nem a megyéhez, hanem a köztársasághoz, hogy ott tisztázza. Ott viszont nem tudja tisztázni, mert azok ítélték el. Ha ott tisztázták volna a bátyámat, akkor sok főnökség meg pártmunkások kerültek volna börtönbe. És hiába próbálta Moszkvában, mindig visszaküldték oda. Vagy háromszor volt Moszkvában. Ha fogadták, mindig visszaküldték, hogy ők ezzel nem foglalkoznak, de a helyi hatóságok a köztársaságban azzal foglalkoznak... Igazságot most már nem keres. Idős. Fáradt. Nem jöhet hozzám Magyarországra. Nem is mer kérni. Az egyik fia majdnem tudós lett. Nagyon jól indult. Történész lett. Nagy jövő lett volna neki. De kiábrándult. Otthagyta. Elment szerzetesnek. Gyalog járja az országot. Faluról falura megy. Térít. A bátyám másik fiával nem tudom, mi van. Az katona lett. Hadimérnök. Most talán börtönben van. Azt hallottam otthon, hogy szigorított börtönben van. Most már kifosztották a katonai rangból. Meg mindenből. Ő már katona nem lehet többet. Most pedig talán száműzték, ez a legújabb hír. Szibériába. De nem tudom pontosan, hova? Azt üzente mamácska, hogy majd elmondom, ha meg nem halok. Ha eljössz. Majd megtudod. Itt járt most a barátnőm, kérdeztem, mi van a bátyám fiával? Ő sem tud mondani. Valami kiszivárgott, csak azt mondja. Litvániában volt katona a bátyám fia. Fegyverrel kapcsolatosan volt valami. Adott ellenállóknak, azt mondják. Valami nagyon komoly dolog lehet ez. Dehát nem tudni pontosan semmit. Olyan ez az egész, mint a rébusz. A mi életünk. Csak az a biztos, hogy papácska már meghalt. És majdnem az egész családomnak vége. Aki még él, az csak olyanokat ír nekem levélben, hogy jól vagyok.

Vszjo.

(1981)

{fel} - {tovább}