Vojna kaput

Negyvenöt január másodikán éjjel bezörgetett hozzánk egy orosz katona. Öltözni, meleg ruha, több napi élelem. Munkára visznek. Látva az összeszedett, az oroszoknak kiszolgáltatott társaságot, nem tudtam semmiféle logikus okot találni arra, hogy milyen szempont alapján szedték össze pontosan ezeket a személyeket. Volt ott módos paraszt fia, kisparaszt, iparos, kereskedő, hivatalnok, cseléd. Bevagoníroztak bennünket. A marhavagonok ablaknyílása bedrótozva, beszegelve, a padlón kerek luk. Ez volt a vécé. Hetven embert préseltek be. Pontosan egy hónapot töltöttünk a marhavagonban. Erdély, Románia, donyecki szénmedence. Mindenfelé kilőtt harckocsik, autók roncsai. Néha szárított, füstölt rénszarvashúst és füstölt halat adtak enni. Nagyon szomjasak voltunk. Minden állomáson kéregetők hada várta a vonatokat. Élelemért rimánkodtak. Na, itt nem sok jót remélhetünk!

A Kaganovics 16-os bányatelep közelében lévő, félig romos épületekben helyeztek el bennünket. A földön feküdtünk, egymás hegyén-hátán. Már tetű is akadt. Erős őrség, melynek a fele nő. Egyik vaddisznóbb, mint a másik. Éjjel erős reflektorok világították meg az épületek környékét. Aki el akarta végezni a szükségét, megtehette, de teljes kivilágításban. A láger tisztjei nyilvántartásba vettek minket, de nem volt papír. Régi, nyomtatott betűs könyvekbe írtak fel bennünket, tintaceruzával, a nyomtatott sorokra keresztben. Fagyban és hóban építettük magunknak a végleges lágert. Kétsoros szöges drótkerítésekkel zártuk körül magunkat, melyek tetején villanyáram folyt. A szomszéd városban alig-alig volt villanyvilágítás. Később láttuk, hogy az emeletnyi magas Sztálin-képet sok-sok nagy fényerejű reflektor világítja meg, az utcák viszont vaksötétek voltak.

Egyszer, amikor oszlopot ástunk a fagyos földbe, az orosz őr megengedte, hogy egy közeli házikóba menjünk melegedni. Ez egyetlen szobából álló lakás volt, egy bányász otthona. A helyiség sarkában egy kis nyitott tűzhely, mellette három teljesen meztelen 5-8 éves gyermek. Egy vaságy, ágynemű nélkül, használt, piszkos pufajkákkal kibélelve. Egyéb berendezés nem volt.

A lágerben nem volt sem fürdő, sem fertőtlenítő. Víz is csak ritkán. A tetvek pedig vészesen szaporodtak. A koszt nagyon gyenge volt. A lila-kék lében néhány félig főtt búzaszem levesnek, meg napi 30 deka fekete kenyér.

A Donbaszban több száz kilométeres körzetben rengeteg szénbánya van. A Kaganovics 16-os bányába rajtunk kívül oroszok is jártak, kevés helybeli, rengeteg messze földről ide hurcolt kényszermunkás. A láger vezetése hadirokkant szovjet tisztekből állt. A bányák igényelték a foglyokat a munkára, valamennyit fizettek is, de nekünk fizetnünk kellett a lágerben a kosztért. Tíznaponként járt egy szabadnap. A társaság igen hamar legyöngült fizikailag. Éheztünk és dolgoztunk. Ette az embereket a hideg, a tetű, az éhezés. A láger tisztjei minden mozogni tudó embert kihajtottak munkára. A bányában hajtottak minket, sokakat megvertek. Nagyon sok bányaomlás történt. Szabadnapokon a konyhára kellett vizet hordani, eltemetni a halottakat. Napról napra végignéztem az emberi szenvedést, ahogy józanul gondolkodni sem tudó állattá váltunk, a testi és lelki nyomort, mindazt, ami az ember éhenhalását megelőzi. Eleinte sokan hittek a propagandának, hogy ha jól dolgozunk, jól fogunk keresni. Én mindent a túlélésnek rendeltem alá. Csak a nagyon meggondolatlanok szöktek meg néhányan. A nyelvet nem beszéltük olyan fokon, hogy gyanút ne keltsünk, kenyeret senkitől sem remélhettünk, hiszen az oroszoknak sem volt. Maradtunk, dolgoztunk.

Az oroszok, amikor közeledett a front a szénmedence felé, berobbantották a bányát, hogy a németek ne használhassák. Ezt a bányát állítottuk mi helyre. Alattunk, a lábunk alatt szennyes víz folyt. Hideg és huzatos volt a bánya. A helyreállítás műszaki irányítását férfiak végezték. A kövek, régi bányafák, törmelékek csillébe rakását, sínre emelését a foglyok és az orosz nők végezték. Az orosz nők állati erővel emelték a csilléket, sokszor helyettünk is. Káromkodtak, köpködtek, fújtattak. Később érkeztek a bányába frontról hazatért orosz nők is. Nagyon komikusan néztek ki a bányászruhában, kalucsniban, fejük bekötve, szájuk, arcuk vastagon, rikítóra kifestve, a szénportól ördögi feketén. Ezek számára is csak robot volt az élet. Igyekeztem mielőbb megtanulni oroszul, így megértettem, hogy amikor szabadnap előtt álltak, milyen programot terveztek el maguknak. Ezt mondták: „Holnap szabadnapos leszek. Megyünk a bazárba, eszek aludttejet, uborkát, iszok vodkát...” A bazárban aztán sokan tényleg úgy berúgtak délelőtt, hogy délután, amikor mi hazafelé mentünk a munkából, úgy nézett ki a négyszögletes piactér, mint egy nagy harc után a hullákkal borított csatatér. Ebben a bazárban mindenfélét lehetett venni, de ennivalót alig, azt is méregdrágán. A frontról hazatértek árulgatták azokat a holmikat, amiket nyugaton zabráltak. Én egy bőrbekecset csempésztem ki a lágerből, s azt kezdtem árulni a bazárban. Az árról fogalmam sem volt, amikor érdeklődtek az oroszok, egy jó nagy összeget írtam le a hóba. Körülvettek, nézegették. Ekkor egy kis öreg, szakállas orosz félrehúzott, és a legnagyobb meglepetésemre magyarul figyelmeztetett, hogy a mellény ötször-hatszor többet ér. Segített eladni. Megköszöntem neki, és megkérdeztem, hol tanult meg magyarul. Most jött az igazi meglepetés: szülőfalumban, Nádudvaron, no meg Püspökladányban volt hadifogoly az első világháború alatt két évig. Most pedig ács volt a Kaganovics 16-os bányában, ahol én is dolgoztam. Nagy volt az öröm! Ezután találkozgattunk a munkahelyen, néhányszor jártam az otthonában is, amely ugyanolyan nyomorúságos volt, mint a többi orosz otthon.

Hamarosan összeütközésbe kerültem a bánya vezetőivel. Joggal haragudtak rám, mivel én nem akartam éhenhalni és Sztálin sárgaföldjébe kerülni. Kíméltem az erőmet, ahol csak lehetett, és megpróbáltam élelemhez jutni azon a nyomorúságos moslékon kívül is, amit a lágerben kaptunk. Az őr kikísért minket a bányához, ott leadott bennünket, az első váltás embereit pedig, akik akkor fejezték be a munkát, hazakísérte a lágerbe. Én többször villámgyorsan ezek közé csapódtam, és visszamentem a táborba, ott felfeküdtem a legfölül lévő priccsemre, nehogy véletlenül föltűnjek valakinek. Egyszer azonban rajtavesztettem: kiszúrt a nacsalnyik. Keresni kezdett, majd egy pájszerrel alapos szemináriumot tartott számomra. Nagy darab, erős ember volt. Attól kezdve külön gondja volt rám, hogy mindig az elsők között menjek a bányába. Amikor meglátott, már mondta is: „Futó! Biri lámpa. Igyi na nyisz!” Fogtam a lámpát, indíts lefelé. Így telt el néhány hónap.

1945. április végén beteg lettem. A lágerben, de az oroszoknál is kiütött a flekktífusz. Belázasodik a beteg, szomjas, kihull a haja, a testén tarka foltok keletkeznek. A legtöbben az eszméletüket is levesztik a rosszulléttől. Sokan belehaltak. A beteget egy külön barakkba rakták, vagy meggyógyult, vagy ment a temetőbe. Egyetlen magyar kislány ápolta ezeket a szerencsétlen embereket, aki félig-meddig még gyerek volt. Ő takarított alólunk, mosott ránk, hideg vizes borogatást hordott a fejünkre, etetett, ha volt mivel. A végén, amikor már szűnőben volt a járvány, szegény Dajka Ica is megbetegedett. Én akkor kezdtem éledni és eszmélni, amikor május első felében vége lett a háborúnak. Arra már emlékszem, hogy Siskin, egy sánta lityinánd kiabálva, ujjongva, táncolva jelentette be: „Vojna kaput! Vojna kaput!” Vége a háborúnak. Lassan kinőtt a hajam is. Újra ledobtak a bányába.

A kosztunk a lágerben az éhenhalástól sem mentett meg minket. A bányásznak egy kiló kenyér járt, és rendszeresen kaptuk a hitvány burizslevest, de az a kenyér nem a mi fogalmaink szerinti volt. Még a magyar kincstári komiszhoz sem volt hasonlítható. Legtartalmasabb összetevője egy kevés zab, de csirizes, fekete, nehéz, mint a sár, és széteső. A fenti munkásoknak ebből már csak fél kiló járt, aki a lágerben maradt valami miatt, annak pedig harminc deka. A sárkenyérért, ahogy neveztük, mégis nagyon sokszor a szó szoros értelmében megverekedtek a foglyok. Húst és zsírt sem 1945-ben, sem 1946-ban nem kaptunk. Hiába volt a foglyok legnagyobb része húsz és negyvenöt év közötti, elment a férfiasságunk. Soha nem jutottak eszünkbe a nők. A női foglyok havibaja is elmaradt, helyette dísztelen, nagy lábszárfekélyek jelentek meg, amelyek a nyár folyamán valamelyest halványodtak a kissé jobb táplálkozás és a napsütés következtében.

Alkalmazkodnunk kellett az ottani élethez. Láttuk, hogy itt mindenki azt lop, amihez hozzáfér, mindenki úgy lop, ahogy tud. Minden orosz bányász, ha mást nem, egy jó nagy guriga fát, vagy két nagy darab szenet dróttal összekötve és átdobva a vállán, hazavisz. Mi is ezt tettük. Igyekeztünk egy-egy jó nagy darab farönköt, deszkákat, esetleg összevágott tűzifát elvinni a bánya fatelepéről, és a városban néhány rubelért, egy kis levesért, egy darab fekete kenyérért eladni. Nem voltunk válogatósak, mindent vittünk, ami mozdíthatónak bizonyult. Előfordult, hogy egy-egy házhoz megrendelésre vittünk valamit. A bánya és a város között állt két félkész ház, félig téglából, félig fából. Még a háború előtt kezdhették az építkezést. Ezeket mi 1945 tavaszán és nyarán teljesen széthordtuk. Egyszer 8-10 orosz botokkal felfegyverkezve rajtunk ütött, ajtón, ablakon menekültünk, de a már kiszedett faanyagot ők vitték el. A bányánál egy négyméteres fenyőoszlopot beletemettem a meddőhányóba, hogy majd a munkából hazafelé menet eladom. Este tízkor, a műszak végén látom ám, hogy egy kis nyamvadt orosz viszi az én fámat! Utánaszaladtam, egy pofon árán visszavettem. Előfordult, hogy a fatelep nacsalnyikja elkapott három szál deszkával. El akarta venni tőlem, de nem hagytam, ellöktem. Nem volt rá tanú. Később mégis megbarátkoztunk. Megbízott, hogy vigyek neki háromméteres kisvasúti síneket, jól megfizeti. Olyan nehéz volt, majdnem a földbe nyomott, s a végén a vén csirkefogó alig adott valamit. Aztán ástam is neki, akkor már adott néhány rubelt, ezt-azt. Addig-addig, hogy a legjobb embere lettem.

A városban felfedeztem egy kis olajütő kócerájt. A napraforgómagot lehántotta, összezúzta, ezt aztán egy nagy tepsiszerű öntöttvas edényben pörkölték, végül kisajtolták. Az olaj egy edényben gyűlt össze, a pogácsát pedig nagyon megbecsült emberi táplálékként adták el. Egy fogolytársammal húztuk a prést, de ez már 1946-ban volt. Kaptunk egy-egy kis olajpogácsát, kevés olajat. Így sikerült megmaradni valahogy. Persze jó lett volna a hús! Észrevettük, hogy a velünk lakó német hadifoglyok éjszakánként nagy titokban húst főzögetnek. Arra is rájöttünk, hogy kutyákat fognak a városban, és azokat főzik. Az egyik téli estén, amikor a bányából a láger felé mentem, a városban megpillantottam egy közepes nagyságú kutyát, amint a fagyos hó alól cibál kifelé valami ennivalót. Rávetettem magam, ráfeküdtem és fojtogattam. Már majdnem megfulladt a kezeim között, amikor a derekamra kötött kötélnél fogva húzgálni kezdett valaki. Hát egy jól megtermett katonatiszt káromkodott fölöttem szigorúan. Elengedtem a kutyát, és futásnak eredtem. De hiába: kifulladtam a nagy hóban, és utolért. Jól megpofozott. Nem sikerült húst enni. Egyszer fogtam egy tyúkot az üres piacon, de az oroszok észrevették. Valameddig futottam a tyúkkal, de mikor már túl közel voltak, ellöktem. Így tudtam meglépni. Egy fogolytársam, aki már nagyon közel állt az éhenhaláshoz, megkért, adjam el a bazárban a lepedőjét, hogy ennivalót vehessen rajta. A derekamra csavarva vittem ki a lepedőt a lágerból. Amint árulom, egyszer a policáj a vállamra teszi a kezét. Hátulról. Elvette a lepedőt, bevitt a rendőrségre. Ledobtak a pincébe. Délfelé kiengedtek. Megvártam a műszakból hazatérő lágerlakókat, s velük mentem be. De már hívtak a stábra. Mondja az ügyeletes tiszt, telefonált a rendőrség, hogy eladtam a kincstári lepedőmet. Nem igaz, nem adtam el, csak akartam, s nem is az enyémet, hanem a Pincését, de a rendőrtiszt elvette tőlem. Megvertek. Egy éjszakára bezártak egy fabódéba. Másnap ismét vallattak, de én csak mondtam a magamét. Megkérdezte egy tiszt, hogy megismerném-e azt a rendőrt, aki elvette? Meg! Elküldött a rendőrségre egy őrrel, akit bevezettem abba a szobába, amelyben előző nap az én rendőröm tartózkodott, de még a fiókot is megmutattam, ahová a lepedőt zárta. Az őröm ráordított a policájra, az megrémült, kirántotta a fiókot, ideadta a lepedőt. Rendben volt minden. Csak a fogolytársam, a hajdúszoboszlói Pincés Ferenc halt meg néhány nap múlva. Éhen.

A láger őreinek, tisztjeinek mániája volt a motozás, a holmijaink közötti kutatás. Minket felsorakoztattak az udvaron, és míg órákig álltunk odakint, ők mindent feldúltak odabent. Ha akadt valami, ami tetszett nekik, azt elvették. 1947 januárjában az én cókmókom között találtak félliternyi napraforgóolajat. Szigorúan kérdőre vontak. Azt hitték, az olaj az ő konyhájukról származik, és valamelyik orosz nő útján került hozzám. Emiatt most is bezártak a fabódéba. Igen kemény, hideg tél volt. Este bevitt az ügyeletes tiszt, az étolaj eredetéről vallatott. Hiába mondtam neki, hogy egy kis maszek olajütőben kaptam, ahol dolgozni szoktam, nem hitte el. Egy tűzpiszkáló vassal alaposan elvert a tiszt és egy őr, aztán visszazártak a fabódéba, ahol egész éjjel mozognom, tornáznom kellett, hogy meg ne fagyjak. Másnap az egyik fogolytársam, Beke Imre egy csajka meleg levest hozott, de az őr fenéken rúgta, és elzavarta. Este ismét kihallgattak, megvertek, de most sem vállaltam el, hogy az olaj a konyhájukról származik. Visszazártak a fabódéba. Harmadnap reggel lefényképeztek, mint valami bűnözőt. Nagyon össze voltam törve, nagyon megviselt a sok verés, a hideg és az éhség. Utána Bubencov kapitány, a lágerparancsnok kikísértetett a városba, az olajütőhöz. Az olajütős elmondta, hogy ott szoktam dolgozgatni a bányából való feljövetelem után, s ő adta az olajat, mert rendes, jó munkát végeztem, nagyon elégedett velem. Visszamentünk a lágerbe, az őr beszámolt a hallottakról. Ekkor elengedtek. De a kapitány megjegyezte a nevemet, megszólított néha-néha, amikor találkoztunk a lágerkapunál: „Na, Futó Imre?”

Az egyik téli éjjel ballagtunk a bányából a láger felé. Amikor a kenyérgyár mellé értünk éhesen, fáradtan, én odamentem a gyárból lejtősen kijövő facsúszdához, amelyen a kenyeret szokták kiadni. Gondoltam, hátha találok valami ehető hulladékot. Amint ott fitetek, két egész kenyér siklik le a csúszdán. Az ablakon át láttam, hogy műszakváltás van. Rájöttem, a kapun nem merik kihozni a kenyereket, már kint akarták magukhoz venni. Fölkaptam a kenyereket, s ahogy csak a lábam bírta, rohantam a két társam után. Becsempésztük a kapun, leültünk, s azonnal megettük a hatkilónyi fekete sárkenyeret. Hárman. Semmi bajunk sem lett.

A lágerben sokféle ember élt. A hosszú éhezést, a tetveket, a kemény hideget, a bizonytalanságot, hogy hazakerülünk-e még, mindenki másképp viselte el. A foglyok többsége teljes letargiában élt. Más káromkodott. Néhányan reménykedtek, igyekeztek lelket verni a többiekbe is. De akárhányfélék is voltunk, egyben hasonlítottunk egymáshoz: minden lágerlakó azt tervezgette, mit eszik majd legelőször, ha egyszer mégis hazakerül. Volt közöttünk egy Kiss Lajos nevű fiú. A szél majd’ elhordta, szinte hálni járt belé a lélek, de mindig mosolygott. Szerzett valahonnan egy balalajkát, és gyönyörű dalokat játszott rajta. Az egyik téli estén is fent ült a legfelső priccsen, egymás után játszotta a szebbnél szebb magyar dalokat. A hadifoglyok, felnőtt férfiak, egymás után kezdtek sírni, mint a gyermek. Szívbemarkoló volt a sok kesergő, hazavágyó ének. Ránk tört a honvágy, amely pedig amúgy is állandóan marcangolta az embert ebben a nagy nyomorúságban. Az egész barakk sírt, nem hangosan, mindenki csak nyelte a befelé folyó könnyeket. Ekkor lépett be az ügyeletes tiszt a barakk szokásos ellenőrzésére. Nem tudta, nem értette, mi történhetett, de megérezte a helyzet rendkívüli voltát. Másnap megjelent a politikai tiszt, faggatózott, de csak nagy sokára kezdte megérteni az előző este történteket.

Teltek a hónapok, egyik évszak jött a másik után, de mi maradtunk. Akik még bírták erővel, azok bányászták a szenet, ám napról napra megállíthatatlanul fogyott a nép. A flekktífusz után a bisztrófia szedte áldozatait, azaz a lassú éhhalál. Mindennap lestük, vártuk, hogy ilyen hosszú idővel a háború után mikor kerül végre ránk a sor, mikor jöhetünk haza. A civil oroszok mondták a munkahelyen, írta az újság, hogy mennek a foglyok hazafelé. Meg is mutatták a cikket. De minket csak nem akart engedni a szovjet, kifacsarta az utolsó erőnket is, ezért halt meg sok ezernyi magyar még a háború vége után évekkel is. 1944-45 telén a nagy láger barakkjaiban háromsoros fapriccseket csináltunk, hogy minden foglyot el tudjanak helyezni. 1945-ben annyi ember meghalt, hogy 1946 tavaszán a felső sort le lehetett vágni, mert lehalt róla a lakója. 1946 nyomorúságos, száraz év volt a Szovjetben. Már az amerikai élelem sem jött befelé, az országban a termelés az elképzelhető legalacsonyabbnál is alacsonyabb volt. Élelem sehol, csak az éhínség. A 162-es bányában két öreg orosz lakatossal dolgoztam. Oroszul már nagyon sokat értettem. Azt mondja az egyik: „Jövő tavaszra nagyot fog nőni a temető!” „Nagyot” – mondta a másik. Igazuk lett. Igen sok orosz meghalt a nélkülözés következtében, de még jobban pusztult a lágerek népe. 1946 nyarán másfél-két hónapig egy nem túl távoli szovhozba hajtottak bennünket dolgozni. Ott láttam, hogy az emberek a szójabab sajtolásakor visszamaradó olajpogácsát ették. Ez kőkemény volt, benne semmi olaj, viszont magas a fehérjetartalma. Mi is szereztünk. Ki kellett pótolni a lágerkosztot. Nyári időben különböző füveket főztünk vízben, kevés elmorzsált kenyérrel besűrítettük, egészen laktatós volt. A porcsin például – összefőzve kenyérrel, vízzel – kimondottan jó ízűnek tűnt akkor. Mégis, 1947 tavaszára megint kihordtunk a temetőbe annyi halottat, hogy május körül már a középső sor priccset is le kellett vágni. Szomorú temetések voltak ezek. Napokkal előbb szinte napra meg lehetett mondani, hogy holnap este, holnapután este kit kell a temetőbe vinni. Nyáron naponta hantoltuk a halottakat, télen több napi hullát összevártunk. Az emberek rettenetesen legyengültek, elfásultak, közömbösek lettek a másik nyomorúsága iránt, önmagukba fordulva vegetáltak.

Már kezdettől fogva sokakban felmerült a szökés gondolata. Többen megszöktek már 1945 telén, majd ‘46-ban, ‘47-ben is, de hosszabb-rövidebb idő után visszahozták őket. Ilyenkor összeverték és úgy mutogatták őket, mint valami bűnözőt. Négyszög alakban felsorakoztatták a láger lakóit, és elővezették a szökevényt. Elmondatták vele, hogy nem volt érdemes szöknie, ne is gondoljon rá egyetlen fogoly se.

Sajnos, voltak gyenge jellemű, sőt hitvány emberek, akik a rabtartók szolgálatába szegődtek, s könyörtelenebbek voltak a nyomorult magyar foglyokkal, mint maguk az oroszok. Ezek valami kedvezményben részesültek, egy ideig nem kellett lemenniük a bányába, esetleg több, jobb élelmet kaptak, mint a többiek. Mélyen megvetettük őket. Már 1945-ben, amikor kikerültünk, észrevettük, hogy van közöttünk néhány kommunista és a kommunizmussal rokonszenvező fogoly is. Hát ezeket érte a legnagyobb csalódás! Látták, saját bőrükön érezték az ordító ellentétet a moszkvai rádió propagandája és a lehangoló valóság között. Ilyen csalódott ember volt például a balmazújvárosi Pokrócz György Éhen dolgozott a bányában, ette a tetű, mint a többieket. Egy idő után már jártányi ereje sem volt. Reggel, a szokásos sorakozónál, mielőtt indultunk a munkába, összeesett. Egy Siskin nevű lityinánd odaugrott, megrugdosta, megtaposta a hóban fetrengő Pokróczot. Nem ment ki többé a bányához, még aznap meghalt. Na, Futó Imre, mondtam magamnak, nehogy te is így végezd! 1945-ben még nem volt fertőtlenítő a lágerben, de később építettek. Ez egy kemenceszerű, kívülről hevíthető fertőtlenítő helyiség volt, amelybe időnként berakták az alsó- és felsőruhánkat, s a hőség elpusztította a tetveket. Közben mi meztelenül várakoztunk az épület előterében.

A lágerben a közvetlen irányítást nem az orosz tisztek, hanem a kinevezett hadifoglyok és civil internáltak végezték. Ezt a tisztséget legtovább egy Nagyvárad környéki sváb ember, Stein Szepi látta el. Csak annyira szolgálta ki az oroszokat, hogy elkerülje a szénbányát. Egyszer azonban megharagudtak rá, leparancsolták a bányába, utóbb mégis visszahelyezték a régi helyére. Sok ember elengedte magát ebben a reménytelen helyzetben, úgy gondolták, minden mindegy, már a tisztálkodással sem törődtek. Az ilyeneket Szepi bácsi nem hagyta magukra, noszogatta őket. Rendes volt. De egy magyar orvos, bizonyos Grüner nevű nagyváradi ember, ugyancsak fogoly, semmit sem tett a fogolytársai érdekében. A szovjet tiszteknek ez nagyon megfelelt. A bányászok között sokáig brigádvezetősködött két sváb ember, ugyancsak Nagyvárad környékéről. Elég rendesen viselkedtek. Annyi kedvezményük volt a többi bányásszal szemben, hogy ha az ügyeletes tiszt a konyhán tartózkodott az ételosztás idején, egy kicsivel több vagy sűrűbb ételt kaptak. De a bányában dolgozniuk kellett és hajcsároskodni a többiek felett. Ha az ott lévő nacsalnyiknak vagy gyeszátnyiknak nem tetszett valami, az végigvert az emberen.

A 31-es számú bányában dolgozott ekkoriban egy ilyen orosz. Gyűlölte a magyarokat. Mi csak Villogónak hívtuk, mert mindig villogott a szeme. Ez sokszor megverte a foglyokat a nála lévő pájszerrel. Egyszer aztán őszinte örömünkre agyonnyomta egy leszakadó sziklatömb. Egy hozzá hasonló alak is megjárta: ez állítólag igazgatója volt abban az időben a 162-es bányának. Ő rugdosással segítette lefelé a foglyokat a bányába, miközben kiáltozott, hogy igyítye, s közben sűrűn káromkodott is. Apró termetű, mitugrász emberke volt. Egy szép napon azonban leváltották, ettől kezdve egyszerű munkásként járt le velünk. Hallgathatott tőlünk: na, igyítye? 1946 telén a bányában dolgozó egyik asszonynak, Lidának meghalt a néhány napos gyermeke. Másnap a nacsalnyik engem és egy Beke nevű társamat a bánya helyett a temetőbe küldött sírt ásni. Kemény tél volt, a talaj mélyen csonttá fagyva. Nem boldogultunk vele. Másnap reggel kijött velünk a nacsalnyik, sürgetett minket, mert a következő napon temettük volna a kis halottat. Látta, itt nem lesz időre kiásva a sír. A temető másik részén, ahol nem volt olyan köves a talaj, éppen akkorra ástak ki egy sírt valakik. A mi nacsalnyikunk gondolt egy merészet, gyorsan mentünk a csecsemőért, a hóna alá kapta a kartondobozt, amiben a halott volt, beletettük a mások által kiásott gödörbe, aztán el is tűntünk a temetőből. Az anya, az a szegény Lida, elhívott minket a temetés után, forró teával kínált, amihez harapni kellett az apró kockacukrokat. Nyomorúságos kalyibában lakott. Eltelt néhány nap, s ő már újra ott volt a bányában, tolta a csillét.

Eljött 1947 tavasza. Ekkorra érezhetően javult a helyzet. Mintha a kilátásaink is javultak volna, hogy egyszer mégis hazakerülünk. 1946 végén például adtak valamiféle tábori levelezőlapot, amelyet megírva, háromszögletűre hajtva leadtunk, cenzúrázták, hazaküldték. A munkába járva más lágerekben lévő foglyokkal is beszéltünk, meg orosz civilekkel, emlegették a hazamenetelünket. De a lágerben az orosz tisztek erről soha egyetlen szót sem szóltak. Javult az ellátásunk. A bazárban is több lett az élelmiszer, egy kicsit jobban éltünk, így most már kevesebben haltak éhen, kevesebb lett a beteg. Rengeteg katona hazatért, sok-sok holmit hoztak magukkal. A bazárban hihetetlen tarkaságban keveredett a négy égtáj felől összehordott zsákmány. Minket azonban elsősorban a hazamenetel foglalkoztatott. Érthető. Mi, hadifoglyok és elhurcoltak, a szovjet kincstári szemlélet szerint senkik voltunk, még állatszámba se vettek. De a köznép legnagyobb része emberségesen viselkedett velünk az első időktől kezdve. A németekre már nem néztek olyan jó szemmel, mint ránk.

1947 nyarának is a vége felé járt az idő július közepe lehetett. A délelőtti műszak után beérkezve a lágerbe az a hír fogadott minket, hogy délelőtt egy komisszió járt a lágerben, és megvizsgálta a betegeket, összeírták, és viszik őket hazafelé. Ugyanaznap délután találkoztam Bubencov lágerparancsnokkal, aki az elmúlt télen olyan kegyetlenül elvert a nálam talált étolaj miatt. „Kak gyela, Futó?” – kérdezte. Beszélgettünk egy kicsit. Úgy éreztem, kereste ezt a találkozást. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretnék már hazamenni a szüleimhez. Alig telt el vagy másfél óra, kiabálnak, hívnak az izolátorhoz, ahol a betegek voltak. Mondják, újra itt van a délelőtti komisszió. Odamegyek, látom ám, hogy hordják a betegeket háton, hordágyon, volt, akit vezettek. Mindegyik gyalázatosan leromlott állapotban volt. Egyszer aztán engem is beszólítottak. Az öt bizottsági tagból én csak Bubencov kapitányt ismertem. Elbírálták, ki mehet haza a meztelenül eléjük állított emberek közül. Az mehetett haza, akiből már nem nézték ki, hogy valaha is dolgozni tud a bányában. Amikor rám került a sor, Bubencov kapitány kijelentette, hogy nekem haza kell mennem. A bizottság tagjainak – egy orvosnő kivételével – nem volt ellenvetésük. Ez a nő elkezdett forgatni, mutogatott a többieknek elölről, hátulról, hogy még van rajtam hús, egészséges vagyok. „On znajet robotaty” – mondta. De Bubencov nem hagyta magát.

Végül kiküldtek. Titkos reménység élt bennem. Másnap szokás szerint fölsorakoztunk, hogy induljunk a bányához. Lélekszakadva szaladt hozzám ekkor egy földim, bizonyos Papp Gyula, aki azok közé a seggnyalók közé tartozott, akik a szénbányát ugyan nem tudták elkerülni, de azt elérték, hogy egy kicsit kedvezzenek nekik az élelemosztásnál. Elújságolta, hogy látta a hazamenők listáját, és én is köztük vagyok. Egyúttal megkért, menjek el a szüleihez, mondjam meg, hogy jól van, reméli, hamarosan hazakerül. Nem érdemelte meg, de elvállaltam a megbízást. Nem telt el negyedóra, kiszólítottak a sorból. Bent maradtam a táborban. Néhány napig bent szédelegtünk. Harmadnapon, mivel nem történt újabb intézkedés, kivittek bennünket a közeli 16-os számú bányához felső munkára. Soha életemben nem volt ilyen keserves a munka. Néhány nap múlva rohant Stein Szepi, az egyik lágerfejes vödrökkel a kezében, hogy azonnal befelé a lágerbe, mert megyünk hazafelé! Úgy is lett. A lágerben négy oszlop tetején egy kétszáz literes vashordó állt, az alján zuhanyzórózsával ellátva. Lehettünk vagy harmincan, lezuhanyoztunk a 30-40 liternyi vízben. Perceken belül öltözni kellett, ott helyben. Adtak tiszta inget, gatyát, új ruhát, köpenyt gomb nélkül, és egy fatalpú vászonbakancsot. Indulás a kapuhoz. Ott várt ránk egy nyitott teherautó. Akik föl bírtak mászni, fölmásztak, akik nem, azokat földobálták, és már vittek is bennünket a vasútállomásra, ahol egy 52 kocsiból álló szerelvény vesztegelt. Egy csomó foglyot már bevagoníroztak más lágerekből. Mi is bevagoníroztunk. Még aznap este elindult velünk a szerelvény. Nagy sóhajok szakadtak fel belőlünk. Alig mertük elhinni, hogy hazafelé megyünk, mivel azonban láttuk, hogy nyugat felé haladunk, megnyugodtunk. A koszt most már kitűnő volt, repetát is adtak. A minket kísérő őrök sem úgy viselkedtek, mint eddig. Jött a vonat éjjel-nappal, alig állt meg egy-egy állomáson, ilyenkor kiszálltunk, ettünk, nézelődtünk. Föltűnt, hogy vasúti kocsik, tartályok és egyebek oldalán, ahová krétával írni lehetett, följegyezték magyarul, hogy mikor, milyen lágereken jöttek már keresztül a hadifoglyok. Boldogító érzés volt ezt olvasgatni. Mi is odaírtuk az adatainkat.

Foksányba érkeztünk. Ott egy irdatlan fogolytáborban töltöttünk néhány napot. Vizet nem adtak, csak 2-3 deci teát naponta. Fertőtlenítettek, és egy úgynevezett politikai szűrésen estünk át. Mire idáig értünk, addigra minden lehetőt, sőt lehetetlent felderítettek a hazafelé tartó foglyokról. Meztelenül kellett odaállni, vizsgálgattak. Az embernek a fenekében és a hónaljában keresték a vércsoport jelzését, mivel az SS-nél oda tetoválták a németek. Ha ilyen embert találtak, azt „kiemelték”. Aztán név szerint szólítgatták ki azokat, akire rá tudtak bizonyítani vagy fogni valami bűnt, ami miatt szintén kiemelhették. Ezután országok szerint szortírozták a népet. Az erdélyieket más lágernegyedben helyezték el, mint az anyaországiakat. A Bácskába valókat megint másikba, akárcsak a felvidékieket. Ekkor bizonyosodtunk meg arról, hogy ezeket a területeket ismét elszakították tőlünk.

Foksányban, az itteni rettenetesen nagy barakkvárosban hallottuk, hogy korábban ott is tízezerszámra haltak meg a hadifoglyok. Éhen, tífuszban, vérhasban. Elindultunk. Még mielőtt Romániába értünk volna, megállították a szerelvényt, mindenkit kiszállítottak, megmotoztak. Mindent elvettek, ami kompromittálhatta volna a Szovjetet, ezenkívül még azt is, amit jónak láttak. Motozás után visszaültünk, és a vonat átrobogott a határfolyón. Romániában voltunk. Úgy éreztük, hogy újra megszülettünk. Még sohasem voltam ilyen boldog. Elfelejtettem a Foksányban lévő magyar bizottságot is, melynek tagjai szemrebbenés nélkül azt hazudták, hogy a mi fogságunk főjegyzői huncutságon alapult. Nem érdekelt most a sok vörös és a kevés magyar lobogó a vonatunkon, se Sztálin és Rákosi képe, se az öles feliratok, melyek szerint az előbbi bölcs államférfi és szeretett jótevőnk meghallgatta Rákosi kérését, s nagylelkűen hazahoz bennünket. Az a fő, hogy hazafelé jövünk! Otthon akármit találunk, annál csak jobb lehet, mint amiből jöttünk.

Romániában három év után újra hallottunk harangszót. Láttunk kerek fehérkenyeret, kis parcellás földeket, rajtuk egy-két tehenet, néhány birkát, kecskét. Az állomásokon magyar szót is hallottunk. Nagy-nagy boldogság volt! Székelyföldön, ha megállt a vonat, amijük volt, hozták a magyarok. Hozták volna Kolozsváron is, de a román katonák nem engedték őket a szerelvény közelébe. Szerelvényünk fölött egy felüljáró vezetett át, az emberek erre mentek föl és innen dobálták lefelé az élelmet, s érdeklődtek a hadifoglyoktól hozzátartozóik után. A románok azonnal kihúzatták a szerelvényt a felüljáró alól. Ismét elindultunk. Biharkeresztesen át végre Magyarországra értünk. A magyar asszonyok teával, vajas kenyérrel fogadtak bennünket. Micsoda boldogság!

Végre Debrecenbe értünk. Az úgynevezett Pavilon laktanyában rakodtunk ki, ahol hivatalosan is leszereltünk. Fertőtlenítettek bennünket, és adtak öt forintot. Ez a laktanya volt a Szovjetből hazatértek leszerelő helye. Rengeteg család, sok-sok hozzátartozó várta itt nap mint nap a hazatérő hadifoglyokat. Egy Hajdúböszörményből való asszony két arcképet mutogatott mindenkinek, a fiait kereste. Ez a két fiú a mi lágerünkben volt. Mindkettő éhenhalt. Mindegyikünknek elszorult a szíve, de egyik hazatérő fogolynak sem volt ereje megmondani, hogy Sarkadi Jenőt és testvérét sohasem látja viszont az a szegény asszony Majdnem kiesett a könny a szemünkből, akárcsak akkor, amikor a Dobozi úti fertőtlenítőbe vonultunk gyalog, s két pöttöm kislány odaszaladt hozzánk annyi süteményt és almát cipelve, amennyit csak elbírtak.

Debrecenből még aznap éjjel továbbindultunk a szélrózsa minden irányába. Én vonaton érkeztem Kabára, ahol az öcsém már várt rám. Ugyanis előző nap az egyik állomáson megpillantottam egy nádudvari embert. Megkértem, menjen el a szüleimhez, mondja meg, hogy útban vagyok hazafelé, másnap otthon leszek. Megkapták a hírt, ezért várt az öcsém. Még sötétben érkeztem meg Nádudvarra a szülői házhoz, ahol egy átvirrasztott éjszaka után az édesanyám fogadott. Ekkor 1947. augusztus 9-e volt. Az örömünk leírhatatlan volt. Édesanyám csorgatott tojáslevessel és szőlővel várt. Rengeteget ettem. Végül édesanyám vette el előlem, mert már nem tudtam magamnak parancsolni az evésben. Jó, hogy vigyázott rám, mert sok ember abba halt bele ekkoriban, hogy a fogság éhezése után idehaza agyonette magát. Napokig jártak hozzánk a még kint maradt foglyok hozzátartozói, szeretteik felől érdeklődtek. Persze másféle érdeklődő is akadt. Egy Orbán Andrásné nevű asszony, akinek a férje a lágerben halt meg, azt kérte, menjek fel vele a községházára, tanúsítsam a férje halálát, hogy törvényesen is megesküdhessen azzal a férfivel, akivel már évek óta együtt lakik. Ezen már ne múljon! Mentem.

Itthon egy teljesen új világot találtam, s erről eddig semmit sem tudtam. A szüleim, az öcsém és a közelebbi ismerőseim igyekeztek tájékoztatni az itthoni helyzetről. Úgy éreztem, hogy érzelmileg valahogy nagyon elidegenedtek egymástól az emberek. Sokszor még egy-egy családon belül is így volt. Jött az augusztus végi képviselőválasztás. Megkérdeztem Anti öcsémet, hogy az induló pártok közül melyik áll legtávolabb a kommunistáktól. Miért? Mert én arra szavazok.

Hazaérkezésem után néhány nappal saját kezembe kaptam az általam nyolc-tíz hónappal korábban, még a fogságból írott és feladott tábori lapot. Idejében megérkezett. Rossz volt a gazdasági helyzetünk. A közellátási hatóságok csak annak adtak ki havi őrlési engedélyt, aki eleget tett beszolgáltatási, illetve adófizetési kötelezettségének. Kevés volt tehát a hivatalosan megőrölhető búzája a lakosságnak, viszont annál több volt a már a cséplőgépnél letagadott „fekete” búza. Hozták is nyakló nélkül. Mi őröltük a malmunkban, mi mást tehettünk volna, de ez nagyon veszélyes játék volt. Nem egészen hat hetet töltöttem itthon. Bár én nem voltam végzetesen leromlott állapotban, ez alatt a pár hét alatt annyira felpuffadt a hasam, hogy jó néhány liter folyadékot csapolt le belőlem az orvos. Közben komolyan foglalkoztam a házasság gondolatával is. Boldog voltam, mert a karcagi Kun Erzsiké várt reám a távollétem alatt. Szeptember végén, egy vasárnap közöltem vele házassági szándékomat, sőt a hivatalos leánykérőt is megbeszéltük a következő vasárnapra. De megint nagy bajok jöttek. Egy Kocsis Sándor nevű szakképzetlen malmi munkásunk ellopta az őrlésre vonatkozó feljegyzéseket tartalmazó füzetet, és kihívta a gazdasági rendőrséget. Ennek az embernek én mentettem meg az életét 1944-ben, amikor a Nádudvarért folyó harcokban olyan légnyomást kapott, hogy fél napig eszméletlenül feküdt nálunk a pincében, s én ágyútűzben hoztam orvost. Most a gazdasági rendőrség letartóztatta szinte az egész családot, sőt a malmi személyzet egy részét is. Megállapították, hogy letartóztatásunkig hat vagon fekete őrlést végeztünk el a lakosságnak. Elvittek minket a debreceni rendőrkapitányságra. Ott egy Fehér nevű alak meg is vert, a fogdát őrző szolgálatos rendőr vett ki a keze közül. November közepére tűzték ki a tárgyalást. Mi nem voltunk járatosak bírósági ügyekben. November 12-én megkezdődött a per, egy ideig rendben is folyt, az ügyvédek 2-4 hónapi elzárást reméltek.

Ügyvédünk azt ajánlotta a tárgyalás előtt, hogy családunk három letartóztatott tagja közül egy vállalja magára az engedély nélküli őrléseket, s így a többiek esetleg büntetés nélkül megúszhatnák a dolgot. Én vállaltam magamra mindent, így is viselkedtem a tárgyaláson. De egyszer csak bejött a terembe egy véresszájú nádudvari kommunista, bizonyos Oláh Imre, a későbbi honvédelmi miniszter apja, aki ebben az időben a debreceni bőrgyár dolgozóinak valamiféle hangadója volt. Vele jött vagy negyven hozzá hasonló alak. Oláh a bíró elé állt, és nagy hangon bejelentette, hogy a bőripari dolgozók elrettentő ítéletet várnak. Később több alkalommal is újabb csoportok érkeztek, benyomultak a terembe, közbekiabáltak, megfélemlítették a bíróságot. A bírósági tanácselnök intézkedett, hogy védelmünkre hat-nyolc fegyőr jöjjön át a fogházból. Később Oláh újból a bíró elé ugrott, hogy ha a bíróság nem hoz halálos ítéletet, kihajigálják őket az emeleti ablakokon át az utcára. Pánik tört ki. A fegyőrök alig tudták féken tartani a felbérelt csőcseléket. Az ügyvédek kimenekültek a teremből. A bíróság gyorsan ítélethozatalra vonult vissza. Rövid idő múlva visszajöttek. Engem kötél általi halálra ítéltek. Na, Futó Imre! Hát csak eddig tartott?

Ott álltam fiatalon mint halálraítélt. Édesapámra 15 évet, az öcsémre, a főmolnárra, az almolnárra 10-10 évet, a gépészre 5 évet, a mázsakezelőre 10 évet szabtak ki. Én az ítélet ellen azonnal fellebbeztem.

A tárgyalás után a csőcselék nagy zajjal elvonult. Minket visszavittek a fogházba. Engem mint halálraítéltet külön zártak s az ajtó nyílásán, a kukkolón negyedóránként megnéztek. Eltelt 8-10 nap, amikor az egyik délelőtt elkiáltotta magát a folyosón egy őr: „Zárás!” Nagy futkosás, s az ajtók zárása hallatszott. Aztán kinyílt a zárkám ajtaján a kis ablak, s beszólt Vass János fogházőr: „Futó! Itt vannak a nádudvariak, ki akarják magukat szabadítani.” Hogy milyen jólesett ezt hallani! Odamentem az ablakhoz, ráálltam a büdös küblire, s láttam, hogy a fogház körül az utcákon rengeteg ember tolong. Vártam a fejleményeket. Nemsokára mindannyiunkat lekísértek az ügyészség elnökének az irodájába. Már ott várt bennünket a kétezer kinti nádudvari ember képviseletében tucatnyi földim. Kérték, hogy engedjenek bennünket szabadon, mert mi nem elvettük a népnek a kenyerét, hanem éppen mi segítettük őket kenyérhez jutni. Én megköszöntem nekik, hogy megmozdultak értünk, s kértem, menjenek haza békével. Az ügyészség elnöke nagyon derekasan viselkedett. Rajtam kívül az összes elítéltet azonnal szabadlábra helyezte. Nagy dolog volt ez, főleg ilyen előzmények után! Néhány hét múlva viszont a spiclik kiszimatolták, hogy kik szervezték a szabadító akciót, egy éjjel összefogdosták, s hosszabb-rövidebb időre internálták őket.

Én rettenetesen untam magam a halálraítéltek cellájában. Kértem, adjanak valamilyen munkát, de elutasítottak, sőt fölháborodtak azon, hogy egy halálraítélt dolgozni akar. Elítéltetésem után három hónapra tűzték ki a föllebbviteli tárgyalást, 1948. február 11-re. Véleményt kértek rólunk a nádudvari Nemzeti Bizottságtól, amely erőteljes kommunista befolyás alatt állt. A bizottság és vezetője, Kiss Lajos becsületére legyen mondva, írásos nyilatkozatban messzemenően mellettünk foglalt állást. A belügyi szervek óva intették a nádudvari embereket, nehogy a tárgyalás napján Debrecenben szimpátiatüntetést rendezzenek!

Egyúttal közölték, hogy megakadályozzák az ellenünk irányuló akciókat is. A tárgyalás valóban rendzavarás nélkül zajlott le. Mindenkit fölmentettek rajtam kívül. Az én büntetésemet hat év börtönre szállították le. Az ítélethirdetés után magához hívott a bíró, és azt mondta, nem állt módjában a halálos ítéletet 6 évnél kevesebbre mérsékelni, de biztatott, hogy ennek jó részét biztosan el fogják engedni.

Megkezdtem a jogerős börtönbüntetés letöltését. Hosszú időre kútba estek magánéletem legszebb tervei, elmaradt tervezett házasságom. Pedig már benne jártam a korban a magam 28 évével.

Másnap ismét munkát kértem a fogházban. Kaptam is. Az ügyészségi leíró iroda számára gépelgettem a vádiratokat. Civilben jártam „fogoly” felirattal, viszonylag szabadon. Másfél évig maradtam a debreceni fogházban, elég jó körülmények között éltem.

Abban az időben rengeteg úgynevezett gazdasági bűnözőt, azaz feketézőt gyűjtöttek be. Tömve volt a fogház módosabb iparosokkal, malmosokkal, hentesekkel, kulákokkal. Olyanok kerültek börtönbe, akiknek soha az életben nem volt dolga a törvénnyel. Az akkori börtönlakók nagy hányadát alkották a politikai elítéltek. Legkisebb százalékban a tolvajok, gyilkosok és egyéb csirkefogók voltak képviselve. Láttam az akasztófa árnyékában is cinikusan viselkedő gyilkosokat. Láttam embereket összeroppanni, megőrülni a halálos ítélet kimondása után. Láttam emelt fővel az akasztófa alá lépni egy Takács András nevű mezőkövesdi asztalost, volt keretlegényt, aki még szónokolt is a kivégzése előtti pillanatokban, s láttam a kivégzésére összegyűlt zsidókat, akik felkapaszkodtak a börtönkerítésre, s biztatták a hóhért.

Napirenden voltak az államosítások. Édesapám, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon az üldözésektől, a zaklatásoktól, felajánlotta a malmot az államnak. Nem fogadták el. Majd amikor már anyagilag, idegileg, egészségileg tönkretették őket, akkor államosították az üzemet. A szüleimet kuláklistára vették, s összeköltöztették őket az ugyancsak kuláknak minősített nagybátyámmal, akinek az istállójába kerültek. Lakóházunkat is elvették, pedig az telekkönyvileg sem tartozott a malomhoz.

Én Debrecenből Vácra kerültem, onnan néhány hónap után Budapestre, a gyűjtőfogházba, majd Állampusztára, mezőgazdasági munkára. A szó szoros értelmében rabláncra fűzve vittek minket oda. Voltam közös munkán, dolgoztam darálóban, traktoron, vontatón. Jártunk a rabgazdaság egész területén, sőt még vidéken is. Bizonyos keretek között szinte szabad voltam. Ha elérkezett az engedélyezett beszélő ideje, meglátogatott a család, a szüleim, az öcsém, és hűséges kis menyasszonyom is. Ezek a látogatások jelentették számomra az ünnepet.

A rabgazdaságot svábok lakta tanyák vették körül. Ők igen ellenségesen viselkedtek a fennálló rendszerrel szemben, de a rabokkal rokonszenveztek. Ha például egy rabnak alkalma nyílt átadni egy postázandó levelet valamelyik svábnak, azt a címzett biztosan megkapta. Ha a csoportosan dolgozó rabok közül valaki „eldobott” egy ilyen levelet, a sváb ember azt is felvette, és továbbította a címzettnek. 1952 tavaszán a kései fagyok miatt a kukorica egy része kifagyott, ezt kellett kitárcsáznunk május utolsó napjaiban, de még június 1-jén is. Ekkor egy lovas fegyőr jött értem, hogy megérkezett a „negyedem”, azonnal vonuljak be a traktorral, adjam le, mert megyek haza, szabadulok. Másnap, június 2-án korán reggel én már Karcagon voltam Kun Erzsikééknél, akivel nem hivatalosan ugyan, de jegyespárnak tekintettük magunkat. Nádudvarra még nem mehettem, mert a bírói ítélettel két évre kitiltottak onnan. Két héttel szabadulásom után a legszerényebb keretek között házasságot kötöttünk. Számomra ekkor ért véget a háború.

{fel} - {tovább}