Öt perc az élet
(triptichon)

A felvidéki

Éjszaka forgolódok, dobálom magam az ágyban. Szuszogok, nyögdécselek. A feleségem mondja. Hallom, hogy néha megreccsen a szekrény. Álmomban látom magam, mint halottat, akit nem tudnak eltemetni, mert nem jönnek az elvtársaim. Még azok sem. Aztán arra ébredek, hogy ott fekszem a szoba közepén a padlón, s a feleségem rázza a vállam. Még csak két óra múlt. Nagy sokára elalszom. Csapzottan, izzadtan ébredek nyolc körül. Asztalhoz ülök. A feleségem elmeséli, hogy ma éjjel is a szoba közepén talált ájultan. Nem emlékszem. Eszünk. Később elmegyek bevásárolni. Kenyeret veszek, tejet, kiflit, tíz deka szalámit, esetleg almát. A boltnál megvárom a postást. Van valami? Most nincs. Megint nincs. Ilyenkor szoktam találkozni egy-két korombelivel. Telepesek, nem svábok. E kicsit politizálunk, megtárgyaljuk, ki halt meg, ki megy kórházba, kinek a fia építkezik... Én is egy hónapja jöttem haza a kórházból. Született vérszegény vagyok, beteg a szívem, már csak veszekszek az évekkel. Tizenkét esztendeje betegeskedek. Lehet, hogy unják már a többiek, de ezt mindig elmondom nekik. Aztán hazamegyek és újságot olvasok az asztalnál. Valamikor huszonketten ültünk ennél az asztalnál. Ma már csak ketten ülünk. Az asszonnyal. Több mint egy futballcsapatra való gyerekem volt, de csak hét él közülük. Van tizennégy unokám, két dédunokám. Hetvenkilenc esztendős vagyok. Bigott katolikus családból származom anyai ágon. Nagyapám, apám apja, nógrádberceli volt, kispap; a fölszentelése előtti télen elment Lontóig, megtámadták a farkasok, de ő behúzódott egy tanyába, ott maradt egy ideig. Egyszer aztán a juhász elővette a karikást. No, tisztelendő uram, összeszövetkezett a lányommal, vagy elveszi, vagy kilököm a farkasok közé. Mit tehetett volna? Elvette. Anyai részről a család felszabadított jobbágyokból állt, Mária Terézia szabadította fel őket. Az anyám még Ferenc Jóskánál is járt kihallgatáson. Akadt egy kanonok rokonom is, meg egy ügyvéd. Nagyanyám unokatestvére volt Kittenberger Kálmán, Léván állt a háza a Zöldkert utcában. Toka Béla Szlovákia belügyminisztere volt, a halála után huszonkét perccel akasztották fel háborús bűnösként. A tárgyaláson halt meg. Ez a tüdőbajos ember Hlinkának volt a jobbkeze. Hát ugye, fasiszta. A bácsikám volt. Hatesztendős koromban anyám katolikus, apám református iskolába akart adni. Veszekedtek, anyám sírt az utcán. A rabbi megkérdezte, mi a baj? Elmondta. Hát akkor adják zsidó iskolába, mondta a rabbi. Két évig zsidó gyerekekkel nevelkedtem. Egyszer aztán jött a nagybátyám, aki akkor prépost volt. Nem szégyellitek magatokat? Vegyétek ki a gyereket a zsidóktól! Így kerültem katolikus iskolába. Egy klastromban nevelkedtem. Reggel öt óra előtt öt perccel csörgött az óra. Ebédkor nyolc papot kellett kiszolgálnom. Tanultam. 1920-ban elvitt a prior Nagyszombatba kispapnak, de kidobtak, mert bejöttek a csehek, magyar papra nem volt már szükség. A gimnáziumot nem tudtam befejezni. Apám már fertőzött ember volt, azt mondta, urat nem nevelek, de papot se! Így lettem cipész. 1926-ban kiléptem az egyházból. Ettől kezdve baloldalinak ismertek Léván. Olvastam Marxot, Lenint, ha beszélni, agitálni kellett, mentem. Az egyik tüntetésen a cseh csendőr beverte a fejemet. Később kitelepítettek Szlovákiából. Egy vagonnal jöttem, pedig mások két-három vagon holmit hoztak. Idekerültem ebbe a sváb faluba. Itt mindjárt ki is raboltak. A magyarok. A telepesek. Már 1945-ben jöttek ilyenek Halasról. A feleségem is telepes. Ezek mindig azt nézték, mit lehet lopni? Megkapták a svábok házát, eladták, mentek a másikba. Csőcselék volt. Már csak egy-kettő van belőlük a faluban. Én a Volksbund pénztárosának a házát kaptam meg. Az az igazság, a gazdag svábok nem mentek el, csak a szegények. Azok voltak a bundisták is, akiknek semmijük sem volt, s a Bund által reméltek valamit szerezni... 1947-48-ban minden este feketébe öltöztek a svábok, kiültek a házak elé, mint a varjak. Gondolom, gyászolták magukat. Én begyűjtési felügyelő voltam. Tudtam, hogy van a sváboknak feketén földjük, amit nem vallottak be, s titokban művelték. Hordták a bort Pestre. A kukoricát jó drágán adták el a bányászoknak Dorogon, Tatabányán... Ugye, a parasztfifika. Nem azért mondom, de voltak begyűjtési sikereim. Komoly sikereim. Úgyhogy velem ijesztgették a gyerekeket a svábok. Jól viselkedj, mert elvisz Asztalos! Féltek tőlem. Már a kezdet kezdetén is. Hej, de szép idők voltak! Vonultunk a falu utcáin fel-alá, énekeltük, hogy öt perc az élet, öt perc és nem tart tovább. Persze, a sváboké! Nekünk állt a világ... Most, hogy így visszagondolok, megkérdezem magamtól, mire volt jó ez az egész? Hasznot nem szereztem, csak gyűlöletet. De csinálni kellett, különben elvitt az ávó. Politikailag fejlettebb voltam, mint a svábok, az tény. Mikor átjöttem Magyarországra, rögtön beléptem a pártba. A kommunistába. Rengeteg politikai munkát rám nyomtak. Községi és téeszpárttitkár is voltam. Beszédet mondani, menni! Ez volt az életem. Ezt nagyon szerettem. Aztán jött 1956. Féltem, hogy a svábok megölnek, felnégyelnek, rám gyújtják a házat. De csak két pofont kaptam. Amikor megint mi jöttünk, megnyugodtam. Csak az a baj, hogy mire észrevettem, megöregedtem. Az első gyerekemet 1937-ben írattam be az iskolába, az utolsó 1967-ben érettségizett. Közben elmúlt az élet. Betegek vagyunk, az asszony is, én is. Egyedül vagyunk. Mihozzánk soha nem jön senki, a falubeliek át nem tennék a lábukat a küszöbünkön semmi pénzért. Mit tegyek? Elolvasom az újságot, közben elszunyókálok, félálomban a salátámra gondolok, ami fölé fóliaalagutat kéne csinálni, mert kieszik a galambok. Ilyesmiken gondolkozom. Meg aztán szemmel tartom azokat, akik nem lépik át a küszöbömet. Ebben a faluban én mindenkiről tudok mindent. Ez még jól jöhet. Tudom, hogy ott szemben egy sváb, Franz, rosszul alszik, minden éjjel felgyújtja a lámpát néhányszor, éjfél körül kezdi. Odébb egy kislányt, Dianát, ilyenkor támaszt a kapunak a fiúja. Végig szoktam nézni. Arrébb négy órakor kel fel a gazda. A következő szomszéd, Gábor, öt órakor már a buszhoz siet. János negyed hatkor csörgeti az órát, még azt is tudom, hogy rögtön a méhészetről kezd studírozni. Aztán az állataihoz indul, a három bárányhoz, amiket cumin nevelt, és a két süldőhöz. Amíg melegszik a moslék, János mosdik, borotválkozik. Emerre Nagy Józsefék laknak, az asszony hatkor ébred, először a csirkéket eteti, közben énekel. Nem vagyok sváb, de már megtanultam a nótáját. „Alle Madl lachen, alle Madl lachen, Wen die Buaba die Hosa aufmachen. Ó, Susane, ó, Marianna, ist das Leben doch so schön. Ó, Susane, ó, Marianna, ist das Leben schön.” A férje közben a négy süldőt eteti, hallgatja az asszony énekét. Még azt is tudom, hogy szereti hallgatni a sváb dalokat, pedig ő magyar. Néha kihallgatom őket. Etetés közben odaszól neki a felesége. Képzeld, egész éjszaka ezt a szilvamagos nótát énekeltem! Nagy József csodálkozott. Nem hallottam. Álmomban, te! Szerepeltünk a televízióban Midivel, a falubeliek néztek minket és azt mondogatták, hogy nézzétek, szerepel a Cila és a Midi!... Látja? Még a legtitkosabb vágyaikról is tudok!

A sváb

Rosszul alszom. Alig alszom el, felriadok. Fölkapcsolom az éjjeli lámpát, megnézem az órát: öt perc múlva háromnegyed egy. Eloltom a lámpát, hanyatt fekszem a sötétben. Egy meccs jár az eszemben. Milyen különös! – mondom magamban. Ki vagyok én voltaképpen? Kicsit később válaszolok rá, csak úgy magamban, ahogy az ember hangtalanul beszél. Én egy néma levente vagyok. Igen. Néma levente. Hatesztendős voltam amikor meghalt édesapám. Akkor kezdtem hallgatni... Később? Járt velem egy félős fiú, aki nem akart megmaradni az iskolában, ezért a szülei cukrot vittek a tanító néninek, hogy adjon néha a gyereknek. Az egyik délután két kölyök elvitte a cukrot. Rám fogták a lopást. A tanító néni és a tanító úr nagyon megvert, annyira, hogy bevallottam, igen, én vittem el. Ekkor lettem igazi néma levente. Tudod a leckét? Hallgattam. Kaptam hat fenekest. Hallgattam. Éveken keresztül. Ötödikben új tanítót kaptunk, nála már majdnem jeles lettem... Tizenkét esztendős koromban beálltam egy paraszthoz gulyásnak. Jó dolgom volt. Kaptam enni, szép ágyban aludtam. Az egyik nap kendert vittek áztatni. A gazdám hívott, menjek én is. Gyere velünk! Nem mehetek, őriznem kell a teheneket! Szegény gazdám akkor fulladt bele a kenderes vízbe. Anyám nemsokára hazahívott. 1938-ban egy nyolcvan holdas paraszt elvitt kanásznak. Ötven-hatvan malacra, tizenkét tehénre és birkára vigyáztam. Etettem, dédelgettem őket egész évben. Reggel, mikor még hűs volt, kimentem velük a legelőre. Sokat dolgoztam, kemény esztendő volt. A gazdámék a szőlőben serénykedtek, mire hazajöttek, igyekeztem mindent rendbe tenni a gazdaságban. Amikor megérkeztek, a gazdám nem szólt, de láttam az arcán egy halvány mosolyt. Elégedett lehetett. Ma is látom a mosolyát. A gazdám jóvoltából lettem én ilyen dolgos, talán azért, hogy lássam azt a mosolyt. A következő évben bekerültem a falunkba. Tizenhárom esztendős voltam, négy lovat ápoltam, hajtottam. Tavasszal a gazdámnak fölrepedt a gyomra, minden nehéz munka énrám maradt, még a zsákolás is. Három évig dolgoztam ennél a gazdánál. 1941-ben a bátyám megnősült, én pedig otthon maradtam, mint családfenntartó. De a házasság nem sikerült valami fényesen, a bátyám hazajött. Ekkor Szivácra mentem szolgálni: istállóban aludtam, barátaim sem voltak. Hazajöttem. Édesanyám sírt. Télnek nézünk elébe, mi lesz velünk? Másnap elindultam Vaskútra helyet keresni. Újévig ott dolgoztam. Tizenhét évesen ismét Vaskútra szegődtem. Azt mondta a gazda: Ötven pengővel többet adok magának, mint a legtöbbet kereső béresnek. Nagyon jó dolgom volt. Igaz, istállóban aludtam, de ágyban. 1943-ban a bátyám katonaköteles lett, itthon maradtam. Őszig, a bátyám bevonulásáig segédmunkás voltam egy kőművesnél. Ősszel én vettem át a birtok vezetését... Birtok? Öt hold szőlőn, tíz hold földön gazdálkodtam. A negyvennégyes év nekem nagyon jól sikerült. Örült édesanyám. Na, fiam, ha minden jól megy, kapsz új fogakat! Ekkor már foghiányos voltam. 1944 őszén jöttek a rémhírek, majd októberben az oroszok is. Kiálltunk az utcára, néztük őket. Mosolyogtak. Hát ezek is emberek! Odanézz, Hans! Látod, Jirg! Mosolyognak! Látod, Stefl? Hát ezek is emberek! December 26-án jött az ukáz. Tizennyolctól negyvenöt éves korig minden férfi, tizennyolctól negyvenéves korig minden nő jelentkezzen a tanácsnál két heti élelemmel, ruhával, mert munkára viszik őket. Senki sem jelentkezett önként. Nemzetőr voltam, razziáznunk kellett. Mentünk is, mondtuk mindenkinek, hogy húzza a büdöset, amíg nem késő. Aztán az oroszok feldühödtek, lefegyvereztek minket, de elmehettünk. Délután elballagtam a tanácshoz, hogy mi újság? Behívtak, kérdezték az adataimat. Átvittek egy másik szobába. Ott már ültek hatan. Hajnalban édesanyám beszólt az ablakon, hogy mit csomagoljon? Egész éjszaka hordták befelé az embereket, reggelre lettünk vagy nyolcvanan. A névsorolvasás után lovas katonák kísértek minket Halasra, a gyűjtőtáborba. Január 5-ig naponta hoztak embereket Nemesnádudvarról, Császártöltésről, Hajósról. Svábokat. A nőkkel együtt voltunk vagy ezerkétszázan. Január 9-én sorakozó. Kihajtottak minket az állomásra, be a tehervagonokba. Sejtettük, hogy hosszú út áll előttünk. Másnap, amikor megálltunk, román beszédet hallottunk. Pár nap múlva széles nyomtávú vagonokba raktak bennünket. Teleszedtük magunkat haverokkal. Tetvekkel. Január 29-én Krivojrogba értünk. Bekísértek a lágerba. A lakosság köpködött, kövekkel dobált, azt hitték az emberek, hogy mi vagyunk a háborús bűnösök. Csak néztem őket: szegények! Úgy álltam ott, mint egy néma levente. Azóta is szinte minden éjszaka visszapörgetem az életemet. A fogságot is. Egymás hegyén-hátán aludtunk. Másnap ágyakat csináltunk. Csupasz deszkán háltunk. Mi jártunk jól, akik vittünk dunyhát, párnát. Két hétig tétlenül üldögéltünk a lágerben, vidámak voltunk, nem gondoltunk semmi rosszra. A baj akkor kezdődött, amikor elfogyott a hazai. Tizenöt-húsz embernek jutott egy vödör savanyú paradicsom vagy kása. Három ember meg tudta volna enni. Sok vita volt a kaján. Egy szép napon fölsorakoztattak az udvaron, külön a parasztok, külön az iparosok. Én buta fejjel az iparosok közé álltam, hátha nem kell odakint fagyoskodni. A parasztok a bányába kerültek, kaptak egy kiló húsz deka kenyeret, háromszori kaját, odalent jó meleg volt, még szenet is tudtak vinni a lágerbe. Az iparosok egy Kamenka nevű bányába kerültek, szétbombázott szénelosztót kellett tíz méter magasan szétverni. Ablak semmi, a huzat óriási, hideg volt. És veszélyes. Néha elvittek a vasúthoz havat hányni. Hatvan deka kenyeret kaptunk, reggelit, ebédet. Szűkös adag volt. Itt meg lettek tizedelve az emberek. A kemények, edzettek maradtak meg. Naponta hat-nyolc ember meghalt! Reggelente sorakozó. Negyedik század vigyázz! Majdnem elszédültünk, amikor összevágtuk a bokánkat, olyan gyengék voltunk. Jelentés a századparancsnoknak, hogy hány beteg van. A szimuláns kurva anyjukat! És kizavarta a betegeket. Este két-három halottat vittünk haza pokrócban. A temetés nagyon csúnyán zajlott le. A halottat meztelenre vetkőztették, belökték egy kamrába, ott hevert hat-nyolc hulla. Később kivitték őket a hatvan-nyolcvan centis gödörhöz, belelökték a fagyott földbe. Volt ott egy lágerbolond, egy civil, helybeli bolond, az ásóval vagdosta a halottak kezét vagy lábát, ha kiállt a földből. Másnap láttuk, hogy a kutyák kihúzgálták a halottakat és marcangolták. Negyvenhatban tettek le kereszteket, azokra írtak is egy-egy nevet, pedig hat-nyolc ember feküdt ott... Tavasszal átkerültem a gyárba, forgácsológépek közé. Az anyagmozgatás és a gépjavítás volt rám bízva. Ez már jobban tetszett. Ősszel villanyszerelőkhöz kerültünk, paradicsomföldön, uborkaföldön is dolgoztunk, ettünk, zabáltuk a kukoricát és a tököt, úgy zabáltuk, mint az állatok. Ki voltunk éhezve. Kiszöktünk a faluba, kéregettünk egy kis hlebát, megsajnáltak, néha adtak is valamit, egy kis levest, száraz kenyeret... De volt olyan hely, ahonnan kizavartak. Szenet, deszkát loptunk a gyárból, ezért is adtak valami ennivalót. Az oroszoknak eladtuk a dunyhát, a fölösleges ruhaneműt, ez is javított a koszton. Enélkül aligha maradtunk volna meg. Kint a földön a nadrágba csúsztattuk az uborkát, mikor mit, amit találtunk, bevittük a táborba. Egyszer komoly baleset ért. Egy drótkötél majdnem leszakította a két lábamat. Öt hétig jódoztak, de mindig nagyobb lett a seb. A szobámbeliek naponta hoztak lopott kukoricát. A húsz deka kenyeremet cseréltem el négy-öt csőre. Lemorzsoltam, megfőztem. Jó sok lett. Jól meghíztam tőle. Aztán kiírtak munkára. A tábortól egy kilométerre dolgoztam. Jó hely volt. Itt két nacsalnik keze alatt robotoltunk öten. Valami méreggel dolgoztak ott az asszonyok. Csomagoltunk, címkéztünk. Akkor már sztalon, vagyis ebédjegy járta. Előfordult, hogy az asszonyok nekünk adták a sztalonjukat. Vagy száraz kenyeret kaptunk tőlük. Mikor mit. Medvecukrot loptunk, teát készítettünk belőle. Ezért is kaptunk napraforgó pogácsát. Innen, sajnos, elvittek minket egy kőbányába. Rengeteg kő hevert ott berobbantva, össze kellett stócolni. Itt nem lehetett szajrézni, csak a lágerkaja volt. Hát ezt nem lehet kibírni! Önként jelentkeztünk a bányába. Lekerültünk a kilences bányába, csupa orosz közé. Először láttuk a bányát, de hamar beletanultunk a munkába. Kaptunk szalonnát, amerikai vérkonzervet, húskonzervet. Volt benne kalória... A húgom és az a lány, akinek otthon udvaroltam, szintén kikerültek Oroszországba. Körülbelül öt kilométerre tőlünk volt egy másik láger, de mi nem tudtuk, hogy ott vannak. Amikor a mi táborunk kezdett szétoszlani, abba a lágerbe vittek. Itt nagyon hidegen fogadtak. Marha hosszú blokkok voltak, fűtőtest nélkül. A folyosó közepén állt egy üstház, de mit fűtött az? Kétujjnyi jég volt az ablakon. Így feküdtünk a priccsen. Keresett a húgom, üzenetet hozott a barátnőmtől. Lisi szólt, hogy menjél át a konyhába! Ő ott dolgozott. Adott egy kis vajas kenyeret, pörköltöt, mikor mit. Kellett a kaja. Veszélyes munka a vájáré, sok volt a baleset. Munka után először mindig Lisi szobájába mentem, a párnája alatt találtam kenyeret, ezt-azt. Nekem tette oda. A konyhában is adott. Ekkor hatvannyolc kiló voltam, ennyi még soha. Sziléziai németeket is hoztak a lágerbe, s ezek uraltak minket. A lányokat is akarták kettyintgetni. Lisit is kinézték maguknak, de nem jött össze a dolog. Erre kidobták a konyhából. Lisi csillés lett a bányában, én vájár. Eddig ő segített nekem, most én neki. Fizetést is kaptam, igaz, nem sokat, de azt odaadtam Lisinek. Egymásért csináltunk mindent. Egy vájár normája két és fél tonna volt. Ha túlteljesítettük, kaptunk egy kis vajat, nyers tésztát. Lisi vett egy liter tejet a bazárban, megfőzte benne a tésztát. Már nem éheztünk. 1947 őszén jött a hír, hogy az asszonyok hazamennek. Lefertőtlenítették őket, már munkába se mentek. Nagy lett a munkáshiány, ettől kezdve nekünk tizenkét órázni kellett. Rengeteget dolgoztunk, kimerültünk. Egy este beszélgettünk Lisivel a lágerben. Franz, amíg életjelt adsz magadról, várok rád. Lisi, ha élek, megkereslek és feleségül veszlek. Aztán úgy vitték el őket, hogy el sem búcsúzhattunk egymástól. Ez nagyon letört engem. Majd hoztak asszonyokat egy másik táborból, civil román nőket. Visszaállt a nyolcórás munka. Kicsit magunkhoz tértünk... Jött a nagy pénzváltás. Száz régi rubel ért tíz új rubelt. Mi csak negyven rubelt kaptunk, mint előtte, de jól jöttünk ki, mert ebből nem százhúsz rubel volt egy kenyér, hanem három. Elég szép élet következett. Pénzünk volt bőven az új rubelből, kimentünk a városba, azt vettünk, amit akartunk. Még bort is vásároltunk egy hordóval, berúgtunk, mint a szamarak. De elismert dolgozók voltunk. Előfordult, hogy a bányában jött a nyomás. Jött lefelé a mennyezet, a dúcok meghajoltak, gyönyörűen zenéltek, eltörtek, a mennyezet meg csak jött, jött lefelé, aztán megállt negyven centinél. De akkor is alá kellett mennünk, menteni, ami menthető. 1947 végén kezdtek érkezni a tábori lapok. A századparancsnokon múlott, kinek adta oda. Én is írtam Lisinek, anyámnak. Anyám egyszer nem írt vagy három hónapig. Lisit kértem, írja meg, mi van vele. Megírta. Kidobták a házából, kitelepítették Németországba. Ettől kezdve nem ettem, lefogytam, tönkrementem. A fogolytársaim szóltak: Franz, vigyázz, mert itthagyod a fogad. Igazuk volt. Megpróbáltam. Jött egy román kislány, egy szerelem, talán ez segített felejteni. Már ruhát, cipőt is vettünk, nem álltak mögöttünk a fegyveres őrök, szabadon közlekedtünk. Olyan életem már nem lesz, mint akkor volt. Oroszországban akkor mindent lehetett kapni. Akadt olyan ember, aki jól megszedte magát, vett vagy harminc karórát. Mi már kintről éltünk, a városból, vettünk húst, főztünk magunknak, nem kellett a lágerkoszt. Negyvenkilenc decemberében a délutáni műszakhoz mikor lejött a váltás, azt mondták az éjszakások: még egy nap és elindulunk haza. A lágerben mindenki mulatott, örült. Másnap már nem szálltam le a bányába. Nem reszkírozom az életemet! Hátha éppen ezen az utolsó napon történik valami? Lefertőtlenítettek, hamarosan bevagoníroztak. Mikor a Dnyeperen átértünk, bizakodtunk, mégis hazafelé hoznak, nem munkahelyváltozásról van szó. Behoztak minket Máramarosszigetig. Voltak itt jugók, románok, magyarok. Innen lehetett menni Romániába és Magyarországra, de Tito nem fogadta be a kitelepített svábokat. 1949. december 25-én hajnalban értünk Debrecenbe. Még egy napig kellett várni a papírokra. Akik Németországba akartak menni, azokat külön vették. Én is oda akartam menni édesanyám után. Sokan négy hónapja itt rostokoltak, de nem vitték őket tovább. Így aztán mégis Magyarországra jelentkeztem. Kaptam papírt, húsz forintot, hideg élelmet. Vonattal jöttem Pestre, onnan Kiskőrösre, de akkor már egy csapat ember hazaért a falumba. Mi gyalog indultunk haza. Az esti harangszó éppen megszólalt, amikor beértünk a faluba. A kiskocsmánál nagy tömeg várt, hozzátartozók, ismerősök. Csókok, ölelések. De rám senki sem figyelt. Aztán odalépett egy öreg néni. Te vagy az. Franz? Én. Erre elszaladt. Kis idő múlva jött a nagynéném, nagybácsim, elvittek, otthont adtak nekem. Mikor a szülői ház felé mentem, könnyes lett a szemem. Kérdezte otthon a nagybátyám. Bogarak vannak, Franz? Nincsenek. Akkor jó. Lisiéket is kitették a házukból, most három házzal odébb laktak. Lisi még vár, mondta a nagynéném, és el akart érte szaladni. Ne menjen, majd eljön, ha akar! Másnap este átjött, a nyakamba borult. Rendben volt minden. Ő huszonöt éves volt, én huszonhat. Azt szerette volna, ha mindjárt összeházasodunk, de én kértem egy évet, hogy munkát kapjak, keressek valami pénzt. A bátyám meghalt, a felesége azt akarta, hogy őt vegyem el, már a gyerek miatt is. Lisi sírt. Másnap este megkértem a Lisi kezét. Összeházasodtunk. Nehezen kaptam munkát. Apósom magyar nemzetiségűnek vallotta magát, ezért csak kitették a nagy házból egy ócskába, de nem telepítették ki. Egy évig laktunk itt, ekkor férjhez ment Lisi kis húga, át kellett adnunk a helyet nekik. Én már gyomorbajos voltam ekkor, s apósom molesztálta Lisit, hogy nekem külön főz. Elköltöztünk egy öregemberhez egy nagyon rossz házba. Egy évig laktunk ott, utána Lisi nagybátyjához pakoltunk, hogy ne vigyenek a házába telepeseket. Édesanyám pedig egyre írta a leveleket, hogy menjek ki Németországba. De itt volt Lisi, megszületett a fiam is, nem mehettem. Ötvenháromban az egyik este feketében találtam Lisit. Sírt. Meghalt édesanyád. Két nap és két éjjel sírtam. Szomorú idő volt. Sokszor kért a gyerek kenyeret, s mi nem adhattunk. Nagy szükségben éltünk. Ősz lett, s a nagynéném tett egy megjegyzést, hogy leszerel a fia. Fölöslegessé váltunk. A szőlőtelepre mentünk lakni, egy présházba. Egészségtelen volt a hideg beton, de nem áztunk. Egy évig itt éltünk. A szülői házat egy jugó telepes lakta, el akart menni, azt mondta, ha fizetek neki négyezer forintot, átadja nekem a házat. Kölcsönkértem. Jogtalanul jutottam a házhoz. Naponta kaptunk felszólítást, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a házat, mert a rendőrséggel kilakoltatnak. Én elmentem a munkába, a feleségem elment a gyerekkel a szüleihez, bezártuk a házat. Végül mégis elkaptak, keményen megszorongattak. Egy rendőrnek szánták szolgálati lakásnak. Ment a huzavona, megunták, adtak neki egy másikat. Maradhattunk. Született egy lányom is. Szerettem volna megnézni az öcsémet Németországban, de éveken át elutasítottak. Egyszer a feleségem piszkosul kipakolt a párttitkárnak. Három nap múlva megkaptam az útlevelet. Kimentem a kislányommal a nővéremhez Düsseldorfba. Hét hétre. Egy barátom Hamburgban élt, s tudtam, hogy azt a várost hamuvá bombázták. Sajnáltam, hogy a romok között él. Elindultunk. Egy bőrönd élelmet vittem, de elvették a határon. Odaát tisztaság volt, csak imitt-amott lehetett egy-egy romos házat látni. Szépen fölépült Németország. Mindenük volt. Be kellett jelentkezni a városházán. Kaptam zsebpénzt. A kislányomat új ruhába öltöztették. Meghökkentem. Egy vesztes ország így tud pazarolni? Ezután már többször találkoztunk. 1967-ben az öcsém jött haza Amerikából, egy év múlva a húgomék Németországból. Utána mi mentünk ki kétszer is Németországba... Én mindig a téeszben dolgoztam, de egyre betegebb lettem... Érszűkület. Szegeden megműtött egy orvos. Mikor magamhoz tértem, megfogtam a lábamat. Ez igen! Olyan meleg, mint a parázs! Hamarosan elmentem Amerikába. Hát ami ott volt! Azok az autók! Azt a hétszázát! Az öcsém farmjára szeletelve hozták a kenyeret. Megjött a nővérem is. Utazgattunk. Niagara, Chicago... Száztíz emeletes ház! Nagy élmény volt. Hazajöttem. Leszázalékoltak. Nagyon kevés nyugdíjat kaptam. Megműtötték a másik lábamat is. Kár, hogy idő előtt tönkrementem. Sokat tudtam volna még dolgozni... Mire idáig érek gondolatban, reggel lesz. Moslékot melegítek a disznóknak, megetetem a csirkéket is, kezet mosok, reggelizek. Közben azon töprengek, hogy ki kell szedni a kályhából a salakot, előkészíteni a szenet, délelőtt szőlőt metszeni a ház előtt. El is végzem, amit elterveztem. Délután a szőlőben dolgozom: Este már fáradt vagyok. Ellátom az állatokat, megvacsorázom. Hamar lefekszem. Mint mindig, egy magyar-német meccsről álmodok. Ülünk a stadionban, körülöttünk üvölt a tömeg, hogy hajrá, magyarok! Aztán a németekhez kerül a labda, felugrok, kiabálok, de mellettem hadonászik a többi falubeli is, Khare, Mihl, Hans, Pácse, Jose, Jirg, az ülés tetején ordít Paule Vatr, de még az asszonyok is, Heli, Khade, Rozl, Lisi, Rézi Náni, Cila Peez, Midi Peez... Erre ébredek fel először. Kinek drukkolok én? Ki vagyok én?

A délvidéki

Én bácskai magyar vagyok, 1928-ban születtem. A szüleim szegény családból származtak. 1941-ben, amikor bejöttek a magyarok Bácskába, indult egy akció, amely a nagy családokat segítette. Kaptunk földet s pénzt, hogy házat építsünk belőle. Így kerültünk Vajszka községbe. 1944. október 9-én el kellett hagyni az itt épült telepet. Jött a csendőrség, hogy közelednek a jugók, gyerünk! Három hétig éjjel-nappal kocsin voltunk. Tető alatt mi nem aludtunk, csak a nők. Én a kocsi alatt háltam, ha esett az eső. Ha nem, akkor a kocsi mellett. Így értünk Somogy megyébe, Büsü községbe. Onnan a németek akartak minket kihajtani Németországba, de a lovaink már csaknem felbuktak a fáradtságtól, nem tudtak továbbmenni. A községházán adtak ideiglenes letelepedési engedélyt. Kaptunk egy szobát, egy konyhát, egy istállót. Nyolcan voltunk: a nagyapám, a szüleim és az öt gyerek. Alig vittünk magunkkal valamit a lovaskocsin. Dolgoztunk. Az idősebbik bátyámat a németek levették a kocsiról katonának, de ő megszökött. Visszament a szülőfalunkba, Bácskába. Onnan a partizánok vitték el harcolni. A másik bátyám is lemaradt, bevágták a hadifoglyok közé. Büsüből a németek elvitték az összes lovat, így apám fuvarozott a falu népének. Én egy paraszt bácsinál lettem béresgyerek. A gazdám Amerikából jött haza, tizenhat hold földje és fél hold szőlője volt. A munkám fejében ez az ember a családunknak élelmet adott, tüzelőt is kaptunk, s a lovainknak takarmányt. Tizenkét fejőstehene volt neki, ugyanennyi növendékmarhája, anyadisznói, süldői. Ezeket a jószágokat én láttam el. Az asszony egyedül fejte a tizenkét tehenet. Kérdezem tőle. Terus néni, nem segíthetnék? Tudsz fejni? Tudok. Hát nem bánom... Fejtem. Mire Terus néni megfejt egyet, én megfejtem kettőt. Jaj, de örült! Elvitt a boltba, hogy megvegye a legszebb sajtárt. Meg is vette. Azt akarta, hogy aludjak bent a szobában. De én nem. Az istállóban maradtam. Mondták, hogy Józsi, aludjál, amíg én nem jövök az istállóba, ne kelj fel! Mondom, jó. De én nem tudok jól aludni, már akkor sem tudtam. Korán felkeltem, kiszedtem a trágyát a tehenek alól, aztán megfejtem őket. Az olajmécses mellett. Fél hétkor jött Terus néni, hogy Józsi, itt vagyok, fejhetünk. Akkor már ott álltak a tele kannák... Sokat dolgoztam. Itt robbant fel a kezemben egy gyutacs is, mert valahogy a tehenek elé került, én pedig ki akartam dobni. Három ujjam odalett a jobb kezemen... Mátyás bácsi és Terus néni ott akart fogni Büsün, mert a fiuk meghalt a háborúban. Azt mondták, hogy mindent rám hagynak. De én csak eljöttem a családdal Izsákra 1945. március 1-jén. Két bátyám odavolt, nem maradhattam Büsün. Izsákig tíz napig rázattuk magunkat a szekéren. Onnan 1946. január 2-án jöttünk Hajósra. Addig velünk volt az idősebbik bátyám. Apám kapott egy házat a falu szélén, kaptunk földet, dolgoztunk. Svábok házában laktunk. Tizenöt hold földön, egy hold szőlőn annyit nem tudtunk termelni, hogy az adót kifussa. Ezért a bátyámmal együtt elmentünk dolgozni a téglagyárba. Ott minden szombaton fizettek. De hiába: adtuk az adóba. Ez így nem lesz jó, mondta a bátyám. Huszonegy éves vagyok. Mondom, én meg tizenkilenc. Tudod mit? Nősüljünk meg! Jó. 1949-ben nősültem meg, a bátyám pedig pár hónap múlva. A feleségem sváb volt. 1945-ben őket is kitelepítették. Egy reggel kopogtattak az ablakukon, az apját keresték. Bundista vezetőnek volt felvéve, pedig az unokatestvére volt az, azonos névvel. Mentek a nemzetőrök, hogy öltözzön, menjen velük. Hová? Táborba. El is vitték, be is csukták. Kalocsára hurcolták. Olyan istállófélében laktak, csak szalma volt benne. Egy hónap múlva elvitték a feleségét és a lányát is. Egy kis zsírt vihettek, meg ami rajtuk volt. A mostani feleségem akkor tizennégy éves volt. Őket is Kalocsára vitték, dolgoztatták őket. Csak enni kaptak. Letetvesedtek. Voltak az istállóban vagy kétszázan. Mint a tehenek. Ott tartották őket egy fél évig. Onnan elvitték őket Izsákpusztára, de már ment velük apósom is. Három hónapig voltak itt, ekkor mindhárman megszöktek, elbújtak anyósom testvérénél, Hajóson. Két-három napig keresték őket. Utána Németországba akarták kivinni a családot, de lebújtak egy tanyán. Nagyon szegények voltak. A házukban telepesek laktak, azok is olyan szegények, hogy a házbért sem tudták kifizetni. Kilencszer hurcolkodott a feleségem családja, mire visszatérhettek a házukba. A feleségem elment szolgálni Miskére, csak ennivalót kapott, meg egy hónapra három méter kartonanyagot.. Ott dolgozott négy évig. Amikor feleségül vettem, belépett a téeszbe. A magyarok meg a svábok akkor nem szerették egymást. Ha egy sváb lány magyarhoz ment férjhez, azt mondták, azért, mert nem kap svábot. Én sokszor elhallgattam a feleségem énekét, mert énekelni nagyon szeretett, s azon gondolkoztam, milyen sokat szenvedett az ő fajtája is. Sokszor énekelte a Szegény svábság című dalt. Szegény svábság, magyar földön rossz helyzetbe jutunk, / Nincs már nekünk otthonunk, kiben bízhatunk, / Egész világ gyűlöl minket, de bűnben nem vagyunk, / Az Isten nem hagy el minket, mert hozzá hűk vagyunk. / Oly szorgalmasan dolgozunk korántól későig, / Vagyonunkat úgy szereztük és most elveszik. / Az ajtó el van zárva a saját házunkban, / Azért állnak fiaink a lövészárokban. / Sok bajtárs hagyta életét a nagy csatában kint, / És most árulók vagyunk s gettóba jutunk. / Nem fogunk mi elcsüggedni, ha gettóba jutunk, / Az Isten nem hagy el minket, mert hozzá hűk vagyunk. Valahogy így van ez a nóta, de az asszony jobban tudja. Ő sváb, én magyar, de nem baj, jól élünk. Én is beléptem a téeszbe 1950-ben. 1953-ig voltam a tagja. Nem kaptunk pénzt. Kiléptem. Elmentem ide is, oda is, ahol többet fizettek. De 1964-ben ismét a téeszbe kerültem. Rakodó lettem egy teherkocsin. Jól kerestem. Nyolc évig voltam rakodó, a társammal egyetlenegyszer sem vitáztunk. Utána fejőgulyás lettem két évig. Utána egy évre táppénzre vettek a derekammal. Akkor megtettek portásnak, de nagyon kevés volt a pénz. 1975-ben elmentem a kőművesekhez segédmunkásnak, nem akartam, hogy a két lányom lemaradjon a többitől. 1983-ig voltam segédmunkás. Nehéz munka volt nagyon, a kezem miatt is. Akkor kaptam a mostani helyemet a portán. Megvagyunk. Reggel felkelünk, a feleségem megeteti a csibéket, közben énekel. Noch amal a Spritz, noch amal a Spritz, / Durch die Weibr ihren Jupa Schlitz. / Ó Susane, ó, Marianna, ist das Leben doch so schön. / Ó Susane, ó, Marianna, is das Leben schön. Én a négy süldőt etetem, hallgatom az asszony énekét. Amikor egymás közelébe kerülünk, odaszól a feleségem. Képzeld, egész éjszaka ezt a szilvamagos nótát énekeltem! Nem hallottam. A feleségem nevet. Álmomban, te! Szerepeltünk a televízióban a Midivel együtt. A falubeliek pedig néztek minket és azt mondogatták, hogy nézd már, szerepel a Cila meg a Midi! Ezt énekeltük. Alle Jahr a Kind, alle Jahr a Kind, / Bis es secks und dreissig sind. / Ó, Susane, ó, Marianna, ist das Leben doch so schön. / Ó, Susane, ó, Marianna, ist das Leben schön. Később megreggelizek, ma például véres hurkát ettem savanyú paprikával, s ittam rá egy fröccsöt a saját boromból. Előhozom a kerékpáromat, kimegyek a présházhoz, hogy hazahozzak három vödör krumplit és öt liter bort. Fél tízkor már úton vagyok hazafelé. Bemegyek a lányomékhoz. A kisunokám az emeleten fekszik, influenzás. Megnézem, kicsit játszok vele. Aztán hazamegyek, felteszek főni egy bogrács krumplit, készítem a malacoknak az ebédet. Én is harapok valamit, aztán ledűlök egy kicsit, leeresztem a redőnyt az utcai szobában, a fejemre húzom a dunyhát, hogy ne halljam a kinti zajokat. Mikor felébredek, már jön hazafelé az asszony, útközben bevásárol, mindig tolakszik a pénztárnál. Itthon főz egy kis krumplilevest kolbásszal. Szeretem. Iszok rá egy fröccsöt, elköszönök és szép nyugodtan végigkarikázok a falun. Mostanában az a kétszáz négyszögöl szőlő jár az eszemben, amit hat éve telepítettem a pincénél. Most már szépen terem a kékfrankos, a piros és a fehér szlanka, a kövidinka és a csemege is. A sorok közé majd hagymát és sárgarépát teszek a laposba, a partos részre pedig dinnyét. A falu szélén, a gépműhelynél leszállok a nyeregből, hogy leváltsam a portán a testvérbátyámat. Szervusz, bátyám! Szervusz, Öcsi! Mi újság, bátyám? Három kocsi még úton van, hat óra után jönnek. Más újság nincs? Egy idegen kocsi is jön Dunaújvárosból. Minek? Salakot hoz. Értem... És mit veszel az unokád névnapjára? Majd veszünk valamit... Na, szervusz, Öcsi! Szervusz, bátyám! Körüljárom a telepet, felkapcsolom a lámpákat. Ülök a portásfülkében. A kocsik késve, de megjönnek. Aztán csend lesz. Lassan múlik az idő. Meghallgatom a híreket, a Himnuszt, aztán elzárom a rádiót. Itt háború, ott háború. Az ember soha nem tudja, hány perc az élet.

Lobogás

Az én számomra 1956 nem október huszonharmadikán kezdődött, hanem november tizedikén. Addig hajnaltól késő estig egyebet sem csináltam, mint olvastam az újságokat, hallgattam a rádiót. A baráti körrel való intenzív kapcsolat abban merült ki, hogy én elmeséltem amit ők nem hallottak, s ők is elmondták amit én nem tudtam. November tizedikén aztán felmentem Pestre, mert én szeretek mindenről saját szememmel meggyőződni. A Kossuth térre vitt az utam, aztán a Köztársaság térre és máshova is: megnéztem az ávósok golyónyomait. Baloldali fickók mesélték el nekem, hogy lőttek az ávósok, s hogy ki, hogyan, kiket provokált. Ezzel töltöttem el tizenegy napot Budapesten. Utána hazajöttem ahogy tudtam, gyalog, autóstoppal, vonattal, tehervagonokon, mozdonyra kapaszkodva. Beállítottam a községbe egy halom újsággal, amely az Október 23 címet viselte. Még emlékszem belőle egy viccre: A Nagybudapesti Városrendészeti Bizottság közli a lakossággal, hogy a Csizma térről eltávolította a csizmákat, és helyette szökőkutat épít, hogy akik eddig nyaltak, azok most öblögessenek.

A baráti kör révén terítettük a községet ezzel az újsággal. A kultúrház igazgatója mindenféle bizottságban benne volt, intenzív szervezője volt a forradalmi ébredésnek. Neki adtam meg a pesti címet, ahonnan ezt az újságot be lehet szerezni, hogy legyen utánpótlás. Attól kezdve ő rendszeresen fölment Budapestre motorkerékpárral, s hozta az újságot.

November huszonvalahanyadikán Budapestről lejött egy egyetemi hallgató lány, aki elkötelezett forradalmár volt. Elmesélte nekem, hogy végezték ki az ávósok a barátját, aki szintén újságírást tanult. A lány hozott egy csomó verset, s kérte, szervezzünk egy irodalmi estet, ahol a forradalommal kapcsolatos verseket mondanánk el. Megszerveztük. Legalább háromszázan hallgatták végig, forró levegője volt az egésznek. Becsületére váljon a kunoknak, hogy később erről semmi konkrétumot nem tudtak a vallatóim, csak a tényt, hogy volt. Jónéhányszor megvertek azt kérdezgetve, kik szerepeltek ott, de mindössze annyit mondtam, én is csak hallottam, hogy volt egy ilyen est.

A jól sikerült irodalmi est után megkértek, hogy számoljak be budapesti élményeimről. Még ez is novemberben történt. A kultúrház nagytermében csináltak egy nagygyűlést. Összejöttek sokan, elkezdtük, s tíz percen belül elment a villany. Elképzelhető, hogy nem véletlenül. Nem tudom, honnan, de villámgyorsan előkerült egy csomó gyertya. Nekem is a markomba nyomtak egyet, a tömegben is fogtak néhányat: elképesztően izzó hangulat alakult ki. Aki lekapcsolta a villanyt, az tulajdonképpen jót tett, mert fojtóbbá vált az indulat, és az ember az éjszakában, amiben csak egy-két pislákoló fény van, nagyobb hangerővel, szuggesztívebb módon beszél. A beszámolóm elsöprő erejű tapsviharral fejeződött be. Bár színültig volt a terem, a vallatóim erről az estéről sem tudták meg, hogy ki beszélt, mit mondott, kik szervezték... Semmit nem tudtak. Jónéhányszor megkalapáltak miatta Szolnokon, a Ságvári Endre úton, ami most Szapáry utca. Megnéztem: nem stimmel a házszám, mert akkor tizennégyes volt, most pedig tizennyolcas a rendőrség száma. Tehát 1956 novemberében két hatalmas nagygyűlést szerveztünk a községben, s egyetlen vamzer nem akadt a kunok között! Ilyen a világon sehol nincs! Csak a kunoknál! Ez a legintenzívebb kunsági élményem.

Felháborodás

Baloldali érzelmű ember voltam akkor egy demokratikus szocializmusról szőtt ábránddal, amit ma már nagyon röstellek, de már mindegy. Ez fából vaskarika, most már nagyon jól tudom, de még a börtön után is ilyesmiről álmodoztam. Akármennyire is röstellem, fontosnak tartom emlegetni, mert ha én tudom, hogy a kommunizmus rosszabb a fasizmusnál, akkor nem háborodok ilyen mértékben fel, hanem azt mondom, ez a legtermészetesebb dolog, mert mit lehet várni egy fasiszta diktatúrától, még ha az vörös színű is! De miután nekem egy ideálképem volt a szocializmusról, az én felháborodásom kozmikus méretű volt. Üvölteni tudtam volna, bele a nagy magyar éjszakába! S ami a forradalom után következett!...

Plakátok

Aztán jött december nyolcadika, a salgótarjáni sortűz napja. Addig alig csináltam valamit, de most neki kellett fognom készíteni egy fametszetet, amelyben izzó elhatározással próbáltam képpé formálni azt az aljasságot, hogy az a kormány, amelyik magát munkás-paraszt kormánynak nevezi, s amelyik a népre esküszik, az belelövet ebbe a népbe. Ez minden képzeletet felülmúlt, pedig akkor még nem is tudtam amit most tudok, hogy ez a sortűz milyen dörzsölt és kiszámított módon zajlott Marosán és Münich jóvoltából... Amikor megcsináltam a fametszetet, a községben elterjedt a híre, hogy mit metszek. Összejöttek a barátok, akik kedvet kaptak a metszéshez, s hozzájárulásommal és egyetértésemmel kifaragták ezt a mondatot: „Szabad Magyarországot!” Kérdezem, ezt miért csináljátok? Hogy plakát legyen belőle. Az általuk kifaragott betűket összekombinálták a fametszetemmel, s lehúztak belőle kétszáz darabot. Plakátot. Este készültünk el vele, már tíz óra is elmúlt, s akkor elindultunk nagy elhatározással. Megegyeztünk, hogy ha valakit elkapnak, tettenérnek, akkor bevallja, hogy ő maga csinálta a betűket is, a metszetet is. Párban mentünk, én egy Magda nevű lánnyal. És nem kaptak el! Teleragasztottuk a községet. Aztán hazamentem, mint aki jól végezte dolgát. Az Arany János utca nem is tudom, hány szám alatt laktam. Bementem az előszobába. Éppen ki akartam venni a kenyeret a táskámból, de mielőtt ezt megtehettem volna, kopogtak. Kinéztem. Két állig felfegyverzett rendőr volt. Mondták, hogy menjek velük. Elindultam, de rámszóltak, hogy a táskámmal együtt. Mögöttem jöttek, látták, hogy a táska a kezemben volt. Fölkaptam, vittem a táskát is. Akkor még nem jutott eszembe, hogy a kezem nyomdafestékes, s a kenyér papírját is összefogdostam ilyen kézzel. Útközben, mikor eszembe jutott, elkezdtem nyalni a kezemet, beletöröltem a ruhámba, megint nyaltam, megint töröltem. Csak később jöttem rá, hogy a kenyérpapír is nyomdafestékes. Addig-addig, hogy egyik lábamat a másik elé akasztottam, s elterültem, mint egy béka, hagytam gurulni a kenyeret. Hát ezek nem összeszedték! A papírt is. Másodszor már nem mertem megismételni az esést, nehogy én magam hívjam fel a figyelmet a papírra.

Bekísértek a rendőrségre. Leültünk egy szobában. Hallom odabentről a kultúrház igazgatójának a hangját, meséli, hogyan metszette a fát, hogy metszette ki a betűket, hogy sokszorosított. Na, mondom magamban, elkapták. Utána én kerültem sorra. Mint borjú az új kapura, bámultam, hogy nem értem az egészet. Közben persze izgultam: ha megnézik a táskámban a nyomdafestékes kenyérpapírt, lebuktam. De azt az éjszakát még megúsztam. Másnap kijött a kultúrház igazgatója is. Hazaengedték, mert odament egy küldöttség az öntözővállalattól, s azt mondták a munkások, hogy szétverik a rendőrséget, ha nem engednek ki bennünket. Mondtam a kultúrházas barátomnak.

– Testvérem, neked innen el kell húzni a csíkot, mert bevallottal mindent, én viszont semmit sem.

– Megyek is – mondja –, csak még meg kell szerveznem a menyasszonyom kivitelét.

Mikor a vizsgálati fogságban elkezdtek bennünket vallatni, mindent a kultúrház igazgatójára kentünk, mert tudtuk, hogy túl van a határon. Szerencse, hogy a menyasszonyára semmit sem kentünk, pedig úgy tudtuk, hogy ő is kint van. Aztán Szolnokon, a Ságvári úton, a szomszéd cellából meghallottam a lány hangját: azt hittem, elájulok. Valami ok miatt hazajött. A bírósági tárgyaláson drámai volt a vallomása. Mi sorban letagadtuk azt a sok aljasságot, amit ránk kentek, de ez a lány furcsán viselkedett. Csak annyit mondott, hogy nem úgy történt. Faggatták.

– Verték?

Hallgatott. Többszöri kérdés után az mondta.

– Nem vertek, hanem mást csináltak.

Kiderült, négykézlábra kellett állnia, s feldugták neki a gumibotot. Szörnyű! Ez drámai pillanat volt. Nagyobb ereje volt ennek a vallomásnak, mint amikor mi elmondtuk, minket hogy vertek agyon.

Menekülés

Ültem az étteremben 1957 január végén, ahol vacsorázni szoktam. Akkor már írtam az ötvenhatos naplómat. A napló egyik oldalán az a sok szörnyűség állt, amit csinált a hatalom, ezzel szemben viszont, a másik oldalon, már olyasmiket írtam, hogy hátha Kádár azért vállalta ezt a szerepet, hogy ne Münich legyen vagy Marosán. Próbáltam magamban menteni Kádárt, talán azért, mert börtönben ült. Akkor még nem tudtam, hogy a másik két alak is. Tisztára akartam mosni Kádárt az egyik oldalon, a másikon meg ott állt, hogy a nemzet hóhéra. Pedig nem tudtam, hogy az amnesztia és egyéb ígéretekből egy árva szó sem igaz. Még nem tudtam, hogy megvárják míg a fiatalkorúak a börtönben betöltik a tizennyolcadik évüket, s akkor végzik ki őket. Akkor még nem tudtam, hogy az országot úgy eladósítja majd, hogy a dédunokáink is fizetni fogják az adósságot. Ezek a később nyilvánvalóvá vált tények tehát nem voltak benne a naplómban a Kádár mentségére teleírt oldalakkal szemben...

Ahogy írtam az étteremben a naplómat, bejött négy pufajkás, körbevettek, s azt mondták.

– Vitatkozzunk!

Sok marhaságot csináltam életemben, de akkora marhaságot, hogy négy pufajkással leálljak politikai vitára, nem. Mondom.

– Semmi kedvem vitatkozni.

– Hát ha nincs, akkor kísérjen minket be!

Tudtam, előző nap vertek ott agyon egy kollégát. Amikor felálltam, hogy nyúljak a fogas felé a kabátomért, akkor vettem észre, hogy hoppá, én nyitva hagytam az ablakot! Egy villanás alatt kiugrottam rajta. Szerencsére ők nem az ablakon át követtek, hanem lejöttek a négy-öt lépcsőn, ki az ajtón, s úgy kezdtek üldözni, így lett vagy ötven méternyi fórom. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam növelni ezt a távolságot. Szaladtam a vasútállomás felé. Két lámpa között, egy sötét szakaszon átugrottam az alacsony csutkaszár kerítésen, lehasaltam, s ezek eltrappoltak mellettem.

Mikor elcsendesedett a környék, kibújtam, elgyalogoltam a szomszéd faluba, onnan a szomszéd városba, felültem egy vonatra. Azzal mentem fel Pestre, hogy kiböjtölöm a Kádár rendszert. Egy barátomnál húztam meg magam. Körülbelül három hétig voltam Pesten. Egyre vadabbá vált a világ, s egyre veszedelmesebbé azok számára, akik védelmet nyújtottak ebben az illegalitásban. Akkor fogtam magam, felültem a vonatra, lejöttem Debrecenbe és befeküdtem a zárt osztályra, ahonnan másnap elvittek.

Sorozat a falba

Egy teherautóra való pufajkás jött értem. Bevittek a debreceni ávó székházába, egy hatalmas terem közepén lekötöztek egy padhoz, ott voltam másnap reggelig, onnan vittek el a lakóhelyemre. Mit mondjak? A későbbiekhez képest az akkor kapott néhány pofon és seggberúgás szinte simogatás volt. Aztán a községből Kistarcsára vittek, ahol két hónapig voltam.

Kistarcsán a fogadás volt rettenetes. Ijesztő volt. Egy rettentő magas kőfal elé állítottak vagy tízünket. Neki kellett nyomnunk az orrunkat a falnak. Ekkor valaki egy sorozatot lőtt ki, s én azt hittem, már a szomszédaimat lövik. Később kiderült, hogy körülbelül két méterre a fejünk fölött a falba ment a sorozat, hullott is a fejünkre a vakolat meg a kőpor, de akkor nem tudhattuk, öt centivel ment följebb vagy két méterrel. Nem nézhettünk fel. Onnan egy fogadóbizottság után bekerültünk egy olyan kis szobába, ahol tízen voltunk, de csak a fele tudott lefeküdni, az is csak szorosan. Itt az volt a rossz, hogy nem vittek vécére. Csajkába kaptuk a kaját, de amikor már nem tudtam visszatartani a székelésemet, akkor belekakáltam a csajkába majd kidobtam az ablakon a masszát. Utána dörzsöltem én a csajkát mindennel, mert másnap abból ettem.

Innen nyolc-tíz nap múlva átvittek egy nagy terembe, ahol voltunk vagy nyolcvanan. A nyolcvan ember közelségéből már, úgy éreztem, erő sugárzott. Ott már megnyugodtam. Nagyon nagy kényelemben voltunk: két szalmazsákon öten aludtunk. Az előzőekhez képest ez maga volt a komfort. Itt találkoztam egy rabbival, egy csodálatos emberrel. Megkérdezte, hogy hiszem-e Istent?

– Nem.

– Miért nem?

Olyanokat mondtam el, amiért egykori osztálytársaim, akikből lelkészek lettek, szórták rám az átkukat, hogy távozz tőlem sátán! A rabbi nem átkozott, hanem azt mondta, teljesen igazam van, de honnan tudom, hogy az a logika, ami szerint igazam van, tehát ez a földi racionalitás egy univerzális szempontból is logikus? A matematika bebizonyítja, hogy a végtelenben a párhuzamosok találkoznak. Az univerzum végtelenjében kiderülhet, hogy ugyanúgy, ahogy a párhuzamosok párhuzamossága nem igaz, a logika is másképpen működik... Napokon keresztül beszéltünk ilyen dolgokról, s hátborzongató volt az a borízű bölcsesség, ami a rabbiból áradt. Mintha az Ószövetségből jött volna a hangja... Ennek a rabbinak aztán nyoma veszett, híre kelt, hogy kivégezték. Az egyik társam azt mondta, hogy a rabbi fegyveres ellenálló volt.

Egy társam, aki irtózatosan rendes fickó volt, meg akart szervezni egy szökést. Én beszéltem le róla, hogy ez képtelenség.

– Édesapám, ez nem a fasizmus börtöne! Ez annál szörnyűbb! Hangsúlyozom, ezt teljes baloldali hittel mondtam neki.

– Túljárunk a komcsik eszén – mondta ő.

Ő viszont nem volt baloldali.

– Az eszükön lehet, hogy túljársz, de azokon a falakon túl nem fogsz járni, csak ha ők akarják!

Kerítések, őrbódék, reflektorok... Nem véletlen, hogy nem volt szökés. Onnan nem lehetett megszökni.

Kistarcsán voltam március elsejétől április huszonkilencedikéig vagy harmincadikáig. Akkor vittek át Szolnokra, a Ságvári útra, a világ legszörnyűbb helyére. Teherautóval mentünk. A platón csak egy őr szunyókált géppisztollyal a kezében. Egy másik géppisztolyos őr a sofőr mellett ült a fülkében. Azt mondja egy keménykötésű kunsági fickó.

– Vegyük ki a géppisztolyt a kezéből! Szökjünk meg!

Mondom.

– Ne hülyéskedj, mi van, ha az a géppisztoly üres, a pilótafülkében lévő viszont nem?

Az az érzésem, ha belementünk volna ebbe a szökési kalandba, szörnyű véresen végződött volna.

Mesék

Ha én egyértelműen jobboldali beállítottságú ember lettem volna, akkor ez az egész nem jelentett volna különösebb problémát, mert ahogy más kibírta, én is kibírtam volna. De én lelkileg rosszabbul éltem meg az itt történteket, éppen azért, mert egy baloldalibb attitűddel néztem ezt az egészet, s egyszerűen nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek. Számomra ez tette rettenetessé a szolnoki időszakot.

Valahányszor vallattak, mit tudok erről, arról, amarról, mindig eszembe jutott, hogy valamit még mindig nem mondtam el magamról, s elkezdtem nem létező bűncselekményekről beszélni, azok meg villámgyorsan ráharaptak. Szerencsére elég suszterek voltak a nyomozáshoz, mert ha egy kicsit is ellenőrzik amit mondtam, akkor rájönnek, hogy ez csupa képtelenség. Ám ők inkább rettentően büszkék voltak magukra, mert lám, kiszedtek belőlem egy csomó rémtörténetet. Jó vastag lett a jegyzőkönyv, amit aztán alá kellett írjak. Ekkor én csak egy papírt kerestem a jegyzőkönyvben, mely szerint én azért bújtattam a községi párttitkárt, hogy megmérgezzem. Utólag kiderült, ez a párttitkár ki akart onnan hozni, ezért a vallatóimnak fontos volt, hogy az én aláírásommal legyen egy papír, miszerint meg akartam mérgezni arzénnal. Amikor a többszázoldalas jegyzőkönyvet ideadták, hogy olvassam el, én csak végigpörgettem, egy félíves papírt kerestem azzal a szándékkal, hogy kiveszem és megeszem. A jegyzőkönyvben azonban már nem hagyták benne ezt a képtelenséget, s az arzénes kalandom a vádiratban sem szerepelt.

Szőr és szar

A módszeres vallatás Szolnokon kezdődött meg. Kérdeztek barátokról, kollégákról, én pedig, hogy ne másokról kelljen beszélnem, magamról meséltem képtelen rémtörténeteket. Bedilizés ellen naponta legalább négy órán keresztül memorizáltam az aznapi önvallomásomat, aminek egy deka valóságtartalma sem volt, viszont gyakran meg kellett ismételni az előző napi vallomást. Vigyázni kellett arra, hogy egy meg nem történt dolgot másodszor is ugyanúgy írjak le, mert ha nem stimmelt, engem hülyére vertek. Ezért memorizáltam mindig amit aznap és az előző napokban leírtam. Annyira keményen memorizáltam, hogy szinte szó szerint ismételtem, daráltam a tényeket. Később egy cellatársamnak mikor elmeséltem egy vallomásomat, megkérdezte.

– És a valóságban hogy volt?

El akartam mondani, s akkor döbbentem rá, hogy már nem tudom. A félrevezető szöveg rátelepedett a valóságos tényekre, s elfedte azokat a sok biflázás eredményeként. Annyira kiirtottam magamból minden nevet, tényt, annyira csak a saját verziómat daráltam, hogy a mai napig nem tudom a valóságot. Még azt sem, hogy kikkel voltam együtt odabent. Azt várom ma is, hogy rámszólnak az egykori társak.

– Testvérem, gyere, emlékezzünk közösen!

Szörnyű időszak volt a szolnoki. Egy példa. Amíg ültünk a vécén, verték a fejünket gumibottal. Később már ki se akartam menni. Be volt rakva egy kübli félig vízzel, ebbe végeztem a könnyebb és nehezebb dolgaimat. Csakhogy nem adtak inni! Őrült szomjas voltam. Amikor reggel behozták a küblit, ami előtte ki tudja, kié volt, nekiestem, s mielőtt telecsináltam, ittam belőle egy nagyot. A szomjúság volt a legrettenetesebb. Előfordult, hogy egyáltalán nem adtak be vedret. Egy idő után borzasztó vizelési ingerem volt. Levettem az egyik bakancsomat és telepisiltem, majd félóránként egy féldecinyit kilocsoltam belőle. Amikor az a szivacsos beton felszívta, megint kilocsoltam belőle. Józan ésszel nem lehet fölfogni, amit ott műveltek velünk. Ezek szörnyűbbek voltak a veréseknél, mert ezekkel szemben védtelen volt az ember. Ültem a vécén, verték a fejem. Nem volt papír, de ha lett volna se tudtam volna használni, mert az egész műveletre csak pár másodpercet adtak. A férfiak alfele szőrös. A szőrre rászáradt az ürülék. Másnap megint mentem a vécére, kinyomtam a bélsárt, de nem pottyant ki, mert az előző napi kosárszerűen összeragasztotta a szőrt. Ott lógott, mint egy kolonc. Gyorsan hátranyúltam, letéptem szőrrel, mindennel együtt. Állati gusztustalan, de ott állandóan ilyen megalázó helyzetbe kényszerítettek.

Az én smasszerom nem úgy vert, mint a többi. Akkora tenyere volt, mint egy sütőlapát. Odasózott nekem, s én repültem vagy másfél métert. Még egy kicsit be is segítettem, mert azt észrevettem, ha megállok dacosan, kapom a másodikat, harmadikat, negyediket... Ám ha hagyom, hogy vigyen az ütés ereje, s még bele is segítek kicsit, akkor neki elég volt ennyi. Időnként megkérdezte, méghozzá nagyon kulturáltan.

– Na, ez hány kilós volt?

Én roppantul feldicsértem.

– Tíz mázsás.

Erre nem kaptam többet. Néha a szomszéd cellából is hallottam a puffanást, az esést, végül a kérdést, hogy hány kilós volt? Erre az a szerencsétlen nem azt mondja, hogy száz? A smasszer persze addig ütötte, míg azt nem hallotta, hogy legalább ötszáz.

Pokol

Nem tudok a szolnoki Ságvári útra másként gondolni, mint egy olyan pokolra, ahol mindig eszembe jutott Sztálin egyik mondása, hogy tudniillik, mi kommunisták különleges típusú emberek vagyunk. Úgy értette, hogy felsőbbrendű. Annyira az, hogy ehhez képest a fasizmus felsőbbrendűsége semmi. Micsoda pusztítást csináltak a vörösök a saját fajtájukban! És a kommunisták között is! Példátlan. Egy csomó hithű, meggyőződéses kommunista szembekerült az apparátussal, s ők sokkal keményebben álltak szembe, mint akiknek semmi köze nem volt a kommunizmushoz, s akik nagyon jól tudták, hogy kell elkerülni a hatalom förtelmeit.

Akik velem börtönbe kerültek, azok közül igen sokan voltak baloldaliak. Közülünk azok a rabok, akik tisztában voltak a kommunizmus természetrajzával, nem csináltak ebből érzelmi ügyet. Az ilyenek hideg fejjel, taktikusan végiggondolták, hogyan kell parírozni egy kegyetlen diktatúrának. Amikor 1957-ben elvonult az első hullám, s körbenéztem, hogy kik maradtak itt ebben a pokolban, rádöbbentem, hogy azok, akik korábban baloldali érzelemmel védték a maguk baloldali hitét. Még a börtönből is baloldali érzelemmel jöttem ki, azzal a megszorítással, hogy mi most egy szörnyű vörös fasizmus idejében élünk, ahol visszaélnek a baloldaliság minden tisztességes vonásával.

Festmények a cellában

Az a két hónap Szolnokon, a Ságvári körúton maga volt a pokol. Nem mindig a verések voltak a legszörnyűbbek, hanem a verések közötti idő. A négy órás memorizálások után még ott volt a nap további húsz órája, ami pontosan elég a bedilizéshez. Éppen a bedilizés ellen képzeltem magam elé egy-egy festményt. Hol egy Tiziano, hol egy Velázquez képet. Ezeket szinte agykontrollal, színesben próbáltam magam elé idézni, szinte végigtapogatni, s egy-egy festői magatartást szavakká átformálni. Ha nincs módom látni a képet, megfogni, legalább szerettem volna megfogalmazni magamnak azokat az attribútumokat a festményen, amelyek a fogalom szintjén is megragadhatók. Az az interpretációs gondolkodásmód, amivel én a képeket próbálom leírni, s ami később a művészettörténeti interpretációmban gyakorlatommá vált, ott alakult ki. A pokolban. Ezt tulajdonképpen menekülésnek szántam, de minden művészettörténeti ars poeticám onnan származik. Az más kérdés, hogy milyen pontosan idéztem magam elé a festményeket. Amikor hazajöttem és megnéztem azt a bizonyos Velázquez képet, hát... Meghökkentem. Te jóságos Isten! Egy részlet, amely a képzeletemben nem tudom, hány százszor vagy ezerszer idéződött meg, összekeveredett Tiziano egy részletével. Átúszott egy-egy motívum egyikből a másikba. Jókat mulattam utána, ám a kialakított elv ettől még érvényes maradt. Az egyetemi előadásaimon a terem színültig megtelt, még a padsorok között is ültek, s ez azt mutatja, hogy másokat is érdekel a kép megragadásának ez az eszköze, amivel próbálom a szellemi energiák megtestesülésének, vagyis a festés folyamatának stációit megragadni. Ezek a stációk kézzelfoghatóan felfedezhetők a képen. Sőt: az ecsetjárásnak a nyoma is. A legjobb festők nem tüntetik el az ecsetjárás nyomait. Ezekből a nyomokból, tehát az ecset vezetésének a dinamikai váltásaiból sokkal többmindent lehet felfedni, mint ilyenekből például, hogy Julcsa siratja a betyárt a képen. Teljesen másik vonulat a műnek a sztorija... Ennek a kínomban kialakított interpretációnak a próbaköve, a művészettörténeti előadásaim, még sohasem voltak elméletieskedők. Ennek az interpretációnak, a kialakításának, az életemet, egészségemet, józan eszemet köszönhetem. Nagyon jó volt bedilizés ellen, megőrizte ép elmémet. A börtönben ezeket a dolgokat már nem csináltam naponkénti rendszerességgel, míg a Ságvári úton szigorú napirendem volt az előző vallomásom memorizálása, majd a képek elemzése. Ez még arra is jó volt, nehogy eszembe jusson, mi van otthon. Mert a másik bedilizési forrás, ha valaki elkezd töprengeni, hogy jaj, Istenem, vajon mit csinál most otthon a feleségem? Számtalan megtébolyodásnak a tanúja voltam odabent. Sokszor előfordult, hogy valaki annyit beszélt a családjáról, hogy végül elveszítette a józan eszét. Bennem viszont az fogalmazódott meg, hogy ezeknek a magukat kommunistáknak nevező pribékeknek, himpelléreknek nem adom meg azt az elégtételt, hogy a kezük között bedilizzek, s hülyegyereket csináljanak belőlem.

Felejtés

Az egész bírósági tárgyalás engem hidegen hagyott. Úgy éreztem, én egy olyan vörös színű fasiszta rendszerben élek, amely végül talán el fogja söpörni a vörös pribékeket is, aztán felépül egy tisztességes, emberarcú szocializmus. Ma már tudom, ilyen nincs. Nem teljesen magamtól jöttem rá, segített a megvilágosodásban Gyilasz is, aki mintha nekem válaszolt volna az egyik írásában: nem elszúrták ezt a szocializmust, egyszerűen nem lehetett más, mint ami lett. Akkor vált abszolút evidenciává számomra, hogy tulajdonképpen rosszul tettük fel a kérdéseket, ám a rosszul feltett kérdésekre csak rossz válaszokat lehet adni. Tehát a kommunizmus vagy a szocializmus nem lehet jó. De mi egy olyan közegben élünk, ahol az embereknek elromlott az emlékezete. Már elfelejtették, hogy Magyarországon és a környező országokban megjelent egy embertípus, s azt mondta, felosztják a földet, történelmi igazságszolgáltatás lesz, minden paraszt megkapja a maga földjét. Ahogy megkapta, még meg sem melegedett a kezében a szerszám, máris beterelték őt a kolhozba. Széjjelverték az emberek munkakedvét, ha valaki túlságosan sokat dolgozott, rászóltak, hogy ne stréberkedjen. Hiába dolgozott tízszer annyit, mint a másik, nem kapott tízszer annyi bért. Előbb-utóbb rászokott arra, hogy jobb lesz a munkát csak mímelni. S a munka társadalma leszoktatta az embereket a munkáról. Megosztották a társadalmat kétkeziekre és entellektüelekre. De ahol különbséget tesznek a szellemi és a fizikai munka között, méghozzá úgy, hogy a kettő közül a hierarchiában a kétkeziek valami jót, az entellektüelek pedig valami gyanús dolgot jelentenek, ott a legnagyobb vesztes a kétkezi munkás lesz... Ausztriában egy utcaseprő tízszer annyit kap, mint Magyarországon az egyetemi tanár. Ott nem írják ki a gyárra, hogy tied a gyár, magadnak építed, viszont Herr Bauernek hívják benne a melóst, de nem gúnyból, hanem mert tisztelik, s ez rangot jelent. És nem akarják őt senkivel sem szembeállítani. Nálunk még a parasztokat is szembeállították egymással: volt szegényparaszt, középparaszt, kulák. Sikerült egyik emberrel megutáltatni a másikat. Osztályharc címén feltrancsíroztak bennünket, s ez a feltrancsírozottság a mai napig is működik. Egyik ellenzéki párt a másikat sokszor jobban utálja, mint a komcsikat. Ez mind ennek a következménye, de az is, hogy még ötven év múlva is a Kádár adósságát fogjuk törleszteni. Összemosódnak ma a dolgok: az emberekkel elhitették, hogy a rendszerváltás az oka minden rossznak. Nem könnyű megszabadulni attól a borzalmas tehertől, amit örököltünk a vörös évtizedekből. Én 1990-ben szintén elkövettem azt a butaságot, hogy védtem a legyőzötteket. Úgy gondoltam, ne bántsuk őket: a döglött oroszlánba nem illik belerúgni. Ahol csak lehetett, próbáltam az egykori komcsik mellé állni. Tettem ezt egy kicsit azért is, hogy ne csináljunk a szarból mártírt. A börtön vagy az üldözöttség mindenképpen a mártírium koszorúját fonja az üldözöttek feje fölé. Elég lenne egy hatalmas táblára fölvésni, kik azok a nevek, akiket nem szabad vezetői pozícióba tenni vagy közel engedni a médiákhoz. Ez még mindig humánusabb lenne, mint amit ők csináltak: kitelepítették a budapesti értelmiséget Ohatpusztakócsra, szétverték az emberi alkotóerőt, elvették az ember megújulás kedvét és képességét. A mai napig is hiányzik egy jó tömör vádirat. Én el tudnám képzelni akár öt oldalban is. Mai napig sem rágták az állampolgárok szájába azok, akiknek ez a feladata lett volna, hogy mit jelent a kádári örökség. Hiába mondják, hogy 23 milliárd dollár adósságot, meg vagy kétszer ennyi belső adósságot, ez így egy absztrakció. Szemléletesen kéne elmagyarázni. Én lementem a matematika tanszékre, s megkértem a kollégákat, számolják ki, mennyi jut ebből egy emberre. Kiderült, hogy akkora összeg, amiből két Volkswagen Golfot lehetne venni. Ha ekkora pénzt kifizetnék, még nem lépnék előre, csak törölném az adósság rám eső részét. Amit Kádár Jánosék vettek fel. Ez már nem absztrakció! Miért nem magyarázták így el? Megértette volna a magyar állampolgár, aki azért nem hülye, csak az emlékezetét veszítette el. S azt sem véletlenül: rájött, könnyebb ez az élet, ha elfeledjük. Könnyebb naponként úgy élni, hogy nem botlunk bele állandóan kellemetlen dolgokba. Ez aztán szép lassacskán az emlékezet visszafejlesztésével jár. Ezért az emberek ma elhiszik, hogy a rendszerváltozással kezdődött minden rossz. De ez nem igaz! Emlékszem, már Németh Miklósék idejében megfogalmazták, hogy két hétre való kenyere van országnak. Hát sok ilyesmit örököltünk a Kádár rezsimtől! Nem csupán hallgatnak erről, de most már nosztalgiát is tudnak ébreszteni a háromhatvanas kenyér és az akkori olcsó sör után. Pedig csak azért volt háromhatvan a kenyér a felvett nyugati kölcsönök jóvoltából, hogy Kádárék ezzel a maguk nyugalmát megválthassák... Tökéletesen sikerült az agymosás, amibe még az is belefért, hogy most kiadták az egykori mozgalmi dalokat, s állítólag ezeket meg is vették. Nosztalgiából... Bevallom őszintén, amikor belefeledkezem a festésbe, egyszercsak azon kapom magam, azt fütyörészem, hogy kovács vagyok, ifjú a lelkem... Ekkora örökséget! Gyerekkoromban, de még gimnazistaként is, ezeket gajdoltuk. Ezek a mozgalmi nóták persze nem népdalok, nem a nép ajkán létrejött spontán termékek, hanem egész egyszerűen megbízást adott elkészítésükre a rendszer, hogy domesztikálja saját vörös fasizmusát.

Sírkő

Amikor átkerültem a börtönbe, annyira le voltam fogyva, hogy anyám nem ismert meg az első beszélőn. Ötvenegy kiló voltam. Őrült éhséggel érkeztem a börtönbe. Az első napon láttam, hogy a cellatársaim dobják a kenyeret a küblibe.

– Mit csináltok?

– Ezt nem lehet megenni.

Fogtam a kenyeret, széttörtem, széthúztam a két darabot, hát vagy harminc ökörnyálszerű foszlányban nyúlt. Elkértem a kenyeret, szétmarcangoltam, s a magasan lévő, plafon alatti ablakban szétraktam, hogy megszárítsam, akkor hátha gusztusosabbá válik. Három órán belül kőkemény lett, akár a parittyakő. Ezzel aztán helyrehoztam magamat. A többiek hiába látták, hogy én eszem, ők nem fanyalodtak rá, ideadta az egész cella.

Július közepe táján vittek át a Ságvári útról a szolnoki megyei börtönbe, ami nekem nem jelent rossz emléket. A cellákban kialakultak a közösségek. Ráadásul jött az elején egy smasszer, hogy van-e köztünk kőműves, aki ért a műkövességhez. Én rögtön jelentkeztem. A cellatársaim között volt egy igazi kőműves. Azt mondja.

– Te tényleg értesz hozzá?

– Nem. Viszont vártam, hogy te is jelentkezel.

– Baj lesz ebből, hogy nem értesz hozzá.

– Mi baj lenne? Börtönbe kerülök?

– Azt se tudod, a műkövet hogy kell csinálni.

– Persze, hogy nem. De te majd elmondod.

– Nem tudom a keverési arányt.

Másnap levittek, kiderült, hogy egy síremléket kell megcsinálni, talán az egyik börtönőr apjáét, valami Szendreiét. Elkezdtem körbejárni az udvaron, kerestem, honnan jön a legintenzívebb konyhaszag.

– Mit keres? – kérdezte a smasszer.

– Tudja, a napsugárzásnak, időjárásnak s egyebeknek lényeges szerepük van...

Egy hülye bunkó volt szegény, ennek mondhattam. Ahol legtöményebb volt a konyhaszag, ott lecövekeltem.

– Itt fogom csinálni!

Odakértem egy csomó üres gyufásdobozt.

– Minek az?

– Majd meglátják.

Odarendeltem a cementet meg a kőport. Gipszet és agyagot is kértem. Azon az éjszakán mindent végiggondoltam. Különböző arányban kevertem össze a cementet és a kőport, s az arányt ráírtam a doboz hátuljára. A dobozba tettem a masszát. A dobozokat aztán naponta meglocsoltam. Közben agyagból megcsináltam a síremléket két hét alatt, de a cellatárs kőművestől megtudtam, hogy huszonnyolc nap kell a cement kötéséhez. Babráltam. Elkészítettem az agyagról a gipsz negatívot is.

Közben a közbűntényes rabok dobálták ki nekem a szalonnát, a kockacukrot meg a kenyeret a konyhából. Szereztem egy madzagot, elkötöttem a nadrág szárát, s az élelmet a nadrágomba süllyesztettem. Mikor este felmentem, nekem estek a cellatársak, kioldották a madzagot, s a nadrágszáramból potyogott a hagyma, a csikk, a kenyér és egyebek. Vagy három hónapig vacakoltam, mindent csináltam a kővel, hogy húzzam az időt. Úgy ragyogott!

Megkérdeztem a smasszert, hol állítják majd fel? Azt mondja, Berettyóújfaluban. Azt sem tudtam, hol van az a hely De szabadulás után úgy hozta a sors, hogy éppen ide kerültem, mert itt kaptam egy takarítónői állást. A takarítónőség a megalázás része volt. Nem a farkamat kellett, hogy hátrakössem, egyszerűen ilyen státusz volt üresen. Ott ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel. Meséltem neki ezt a sírkőkészítést. Azt kérdezi.

– Hol van ez a sírkő?

– A franc tudja... Valami Berettyóújfa... Te jó Isten, hát én most ott vagyok!

– Hogy néz ki?

Leskicceltem: van egy téglatest, mellette egy fatörzs, s abból egy letört tölgyfaág, továbbá hatalmas formaburjánzással jól domborodó tölgyfalevelek és makkok. A kitört ág ráborul a sírkőre. Mondtam, hogy a kő valami Szendreié. Másnap a jövendőbelim a nővérével elment a temetőbe. Jöttek, hogy megtalálták, s a név is stimmel. Kimentem, én is megnéztem. Mondom.

– Te, ez még egyben van!

Persze, hogy egyben volt, hiszen jó volt a keverési arány. Huszonnyolc nap után földhözvagdostam a gyufásdobozba öntött, különféle arányban kevert műkődarabkákat. Volt, amelyik szétporladt, volt, amelyik elrepedt. Amelyik nem is porladt, nem is repedt, s olyan kemény volt, hogy a körmömmel sem tudtam buzerálni, annak az alján megnéztem a keverési arányt, s aszerint csináltam a síremléket.

Amikor kialakítottam azt a miliőt, amiben tisztában voltam, hogy meddig terjed a mozgásterem, már jó volt.

A cellában nagy politikai viták zajlottak. Mielőtt egymás szemét kikapartuk volna, elmondtam.

– Gyerekek, lassacskán jobban utáljuk egymást, mint az ajtón kívüli smasszereket. Jól van ez így? Vitázzunk emberi hangon, ha lehet!

Ezt többnyire sikerült is kialakítani. Az volt a szerepem a cellában, hogy villámhárító legyek.

A kés alatt

Nagy Imre kivégzése után szórtak szét minket, elvitték az egyiket Vácra, a másikat Állampusztára, a nagyidősöket a legszörnyűbb börtönbe, Márianosztrára, bennünket pedig, akik nem kaptak többet négy évnél, a szolnoki megyei börtönből a Gyűjtőfogházba vittek. A jobb csillagba kerültem, a jobb kettőbe, a harmadik emeletre. Ez volt börtönéveim legnyomasztóbb időszaka: a földszinten és az első emeleten a halálra ítéltek voltak, annyian, hogy a kis fogházban nem fértek el. Minden este hallottam, amikor átvittek valakit a cellából a siralomházba, akit aztán másnap reggel kivégeztek. Mindig hallottuk, hogy éljen a haza! Vagy azt, hogy éljen a szocializmus! A kivégzésre menők kiáltották. Elhangzottak olyanok is, hogy piszok komcsik! A halálraítéltek zöme azonban egy tisztább szocializmust éltetett. Az a tudat, hogy ott vannak alattunk azok, akik nem tudják, hány napjuk, hány órájuk van hátra, szörnyű nyomasztó volt.

Egyszer jöttek összeírni, mi a foglalkozásunk. Mondom.

– Festő vagyok.

Nem vált be.

– Tanár vagyok.

Ez sem nyert. Erre kitaláltam mást.

– Asztalos vagyok.

Ez bevált. Másnap elvittek a bal csillagba. A rádiókávagyárba jártunk dolgozni, ami a Gyűjtőfogházon belül volt, de egy egész más épületrendszer. Egészen a szabadulásomig a bal csillagban maradtam. Óriási különbség volt a jobb és a bal között. A bal például nem volt tele poloskákkal, tiszta volt, higiénikus, nem küblire, hanem vízöblítéses illemhelyre jártunk, ahol rálépett az ember egy pedálra, s a víz kivitte a segge alól a szart.

A jobb csillagban rengeteg poloska volt, bár én egy igen komoly szisztémát dolgoztam ki ellenük, amit azonban a jobb csillagban nem tudtam rendesen megvalósítani. Szolnokon viszont, korábban, ragyogóan megszerveztem a poloskák elleni inváziót. A szolnoki börtönben szereztem konzerves dobozokat. Itt dekorációs munkákat végeztem, s a nevelőtiszt kitalálta, hogy a helyőrségi tisztiklubban lévő dekorációs státusztól elvárt munkákat velem csináltatja meg, de a státuszt a feleségével vagy a fiával tölti be, s ők veszik fel a pénzt. Tendenciózusan hadsereg-dekorációkat csináltam. Ezért a munkámért én kemény százharminc forintot kaptam havonta, s ezen spájzolhattam egy kis kockacukrot meg szalonnát. Ez a dekorációs munka egy műhellyel járt, kérhettem segéderőt is. Kértem petróleumot ecsetmosásra, de nem arra használtam. A cellatársaimnak mondtam.

– Gyűjtsétek a szöszt! Húzgáljátok a körmötökkel a pokrócot meg a szalmazsákot, amíg össze nem gyűlik egy csomó szösz!

A szöszt belemártottuk a petróleumba. Szereztem pici szegeket. A szösszel körbevettük a plafon és a fal találkozását, de úgy, hogy ne lehessen látni. Olyan legyen, mintha a fal repedése lenne. A poloska ki nem állhatja a petróleumot, így nem tud felmenni a plafonra, hogy ledobja magát az emberre. Csak kóvályogtak a falon össze-vissza. Vaságyaink voltak. Azt észrevettük, hogy a szalmazsákban nincs poloska, csak a vasak találkozásánál. Na, onnan kiirtottuk őket. A konzervesdoboz azért kellett, hogy a padlóról se tudjanak fölmászni. Minden ágy lába benne állt egy dobozban, amiben egy félkanálnyi petróleum volt. Este, zárás után, tök sötétben állítottuk fel a poloskariasztónkat, addig az ágy alatt voltak a dobozok. Attól kezdve nyugodtan aludtunk a poloskától, de alig csináltuk meg, rá két-három hónapra vittek a Gyűjtőfogházba, ahol nem sikerült beszerezni a kellékeket. Ott már bántottak a poloskák.

Dolgozni kezdtem. Mindenkit konkrét munkára helyeztek, de két nap alatt rájöttem, hogy a munkafelügyelők nem tudják a nevünket, így egymás között csereberéltük a munkákat. Volt egy nagyon veszélyes hely, ahol a rádiódobozokat szórópisztollyal fújtuk le nitrólakkal. A rádiódobozok egy tepsin forogtak körbe miközben fújtuk. Akik ezen a helyen dolgoztak, kaptak tejet. Az ott fogalom volt. A másfél év alatt már azt is elfelejtettem, hogy milyen a tej íze, de rettentően vágytam utána. Itt védőitalként adták. Volt ott egy fickó, aki már teleszívta magát tejjel is, nitrólakkal is, érezte, hogy baj van. Akkor kerültem én ide. Annyira tömény volt ott a szórópisztoly porlasztása után a nitró, hogy aznap este, mikor fölkerültem a cellába, a hajam egy tömbben állt. Másnap nitróhígítót csempésztem föl, kimostam a hajamat, s attól kezdve bekötöttem a fejem, hogy legalább az legyen védve. Azt hiszem, másfél hónapig szórtam a nitrót, utána már én se mertem folytatni, már tudtam szerezni tejet, mert cigarettához jutottam, s bár dohányos voltam abban az időben, elcseréltem tejért. Tehát hébe-hóba azért tejhez jutottam.

A fújórészlegből egy olyan részlegbe kerültem, ahol a rádiódobozokat javították. Kopogtatással lehetett megtalálni, hogy hol hólyagzott fel a doboz furnérlemeze: itt ki kellett vágni belőle egy csíkot. Naponta kettőt kellett így megjavítani. A klasszikus módon én csak egyet tudtam megcsinálni, de az is elég gyatrán nézett ki. Akkor megfenyegettek, hogy visszakerülök a jobb csillagba, ha nem dolgozom tisztességesen. Erre elővettem egy dornit, egy lyukasztót, nem kivágtam a lemezt, hanem megnagyobbítottam a bajt. Ahol a hólyag volt, ott én krátert csináltam. A legfinomabb fűrészporból, ami a levegőben szállongott, s lerakódott a párkányon, masszát csináltam nitrólakkal. A lyukat betömtem masszával, hogy domború legyen. Mikor a nitrólakk egy-két óra alatt megkeményedett, lecsiszoltam, és szeszpáccal kikevertem egy olyan színt, amilyen a fa erezete, s a csiszolt felületet ezzel átalakítottam boggá. Elfogadták. Nem vették észre, hogy azt a bogot én csak odafestettem és lelakkoztam. Ilyen javítást viszont naponta akár harmincat is meg tudtam volna csinálni, de megálltam a második után. Ettől kezdve az egész műhely átállt erre a tilos technológiára, de mindenki otthagyott az asztalán egy klasszikus módon összehozott félkész munkát. A nyolc órára kiszabott normát teljesítettük egy óra alatt. Ezen a helyen iparművészek dolgoztak, akik a fennmaradó időben iparművészeti remekeket készítettek, redőnyös tolltartókat, faintarziákat, amikbe én rajzoltam ilyen miről álmodik a lány-féle marhaságokat, amiért a smasszerektől kaptam margarint, ezt-azt... Egyetlen egyszer behoztak nekem egy üveg befőttet is, aminek leöntötték a levét, s felöntötték konyakkal.

Így telt az idő 1959 áprilisáig. Karácsony őrmester a felvezetőnk volt, s azzal dicsekedett, hogy ő volt Nagy Imre hóhéra. Ezt nem hittük el, de 1989 után, mikor a kivégzéssel kapcsolatos történeteket böngésztem, olvastam, hogy Kovács, a hóhér, nem vállalta Nagy Imre kivégzését, helyette Karácsony törzsőrmester végezte ki. Ez az ember minket le se köpött. Egyszer azt mondja.

– Na, emberek, álljanak már valahogy be a sorba!

Csak néztünk. Emberek? Mi? És kér bennünket? Feltűnt a megváltozott hangnem. Az üzemben is elkezdtek minket a nevünkön szólítani, s kértek, hogy mégiscsak dolgozzunk már valamit... Akkor nekem olyan munkahelyem volt, hogy időnként átmentem a javítórészlegből egy másikba, ahol egy hatalmas, mozdonyszerű présgépen lehetett lepréselni a furnérokat. A prést rá kellett húzni, s akkor elindult egy két méter hosszú, három centi vastag óriási kés, és élesen elvágta a táblát. Éppen ezen dolgoztam. A társaim megkértek, menjek már végig az üzemen, tudjam meg, hogy mi van. Tudták, nekem öt fülem van a hallgatózásra. A hónom alá vágtam két munkadarabot, rohangáltam egyik műhelyből a másikba, mondván, át kell menni lecsiszoltatni ezt, most meg át kell menni elvágatni azt... Visszamentem.

– Gyerekek, amnesztia van.

Ezen senki sem hatódott meg, mert minden sátoros ünnep táján jött az amnesztia híre. Akkor már annyira el voltunk fásulva, hogy egyikünk se hitte el. Végigjártam vagy tizenöt műhelyrészleget, visszajöttem.

– Azt mondják, most biztos amnesztia van, de hiszi a franc.

Egyszer jön egy kecskeméti újságíró.

– Gyerekek, itt a börtönújság, benne van az amnesztia.

Felugrottam örömömben a gép tetején, mikor visszaestem, alácsúszott a lábam a késnek, ami már el lett indítva. Ott volt egy vastag vasrúd, amivel meg kellett hosszabbítani a prést, de ezt nem szoktuk használni. Ezt a vasrudat az az újságíró fölkapta, s a lábamat kitolta a kés alól. Ám a kés elkapta a vasrudat, s mint a téliszalámit, úgy metszette el. Leállítottuk a gépet. Egy darabig föl sem fogtam, mi történt.

Négy cikkelybe volt írva az amnesztia. Olvastuk. Vonatkozik mindarra, akinek nem több az ítélete négy évnél. Mindazokra, akik nem visszaesők. Satöbbi, satöbbi. De volt egy ötödik pont is: kivéve a nép ellenségei.

Mi mindannyian a nép ellenségei voltunk, legalábbis ezt mondták. Teltek a napok. Minden nap, mikor megérkeztünk munka után, kiszólították azokat, akik éppen mentek haza. Ment egyik nap a másik után, már a névsor végefelé jártak, csak az adta vissza a reményt, hogy mindig akadt egy-két „a” vagy „b” betűs is. Mondom, biztos rossz a névsor. Tizedikén is megyünk vissza a munkából: már senkit sem szólítottak ki. Börtönparancsnoki kihallgatást kértem, s azonnal vittek is, de nem a parancsnokhoz, hanem a politikai tiszthez. Azt mondja.

– Ismeri az ötödik paragrafust?

– Igen.

– Hát erről van szó.

Ez a paragrafus arra volt jó, hogy akit nem akartak kiengedni, azt ne kelljen kiengedniük, hiába esne bele az amnesztiába. Akkor azzal a letargiával mentem föl a cellámba, hogy nem holnap megyek haza, s nem is holnapután, hanem másfél év múlva. Életemben először fordult elő, hogy bevágtam magam után a vasajtót. Csak úgy dörrent... Én mindig elkerültem, hogy alattam kosz legyen. Elkerültem, hogy egy rohadt csirkefogó, egy két-elemis, olvasni sem tudó szarházi engem kioktasson a tisztaságról, a rendről. Börtönőr előtt nem vettem fel csikket. Előfordult, hogy valaki rágyújtott egy cigarettára, de rögtön eldobta. Gondolom, kéjelgett, hogy kapkodnak a csikke után. Ha valaki ilyet eldobott, én széttapostam, hogy senki ne tudja fölvenni. Nehogy örüljenek már a megalázottak gyengesége miatt! Ezért vigyáztam a rendre, a tisztaságra is, az ajtókat sem csapkodtam. Csak most vágtam be piszokul. Öt perc múlva hozták a vacsorát. Nekem is beadták a csajkában a kását. Egyszerűen nem volt kedvem enni. Fogtam a csajkát, kivágtam, de a szűk ablakon az edény fönnakadt, viszont az összes kása kiment. A smasszer, szerencsétlenségére, éppen akkor nézett be: telibe kapta. Csurgott róla a tejbekása... Semmi következménye nem lett. Alighanem végiggondolta ő az amnesztia kapcsán, hogy nem érdemes ezeket baszogatni. Ráadásul éppen ő mondta korábban, hogy jobb ezekkel vigyázni, mert nem tudni, nem lesz-e belőlük holnapután miniszter...

Alig vágtam ki a kását, fél perc múlva szólítják a nevemet. Na, mondom, a kása! Aztán hozzátették, hogy az összes cuccal menjek. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy a sötétzárkához vagy a szigorítotthoz nem kell az összes cucc. Mi lesz ebből? Megyek, látom, a parancsnoki iroda mellett már vannak vagy tizenvalahányan. Mondom.

– Mi van? Ti is odabasztátok a kását?

– Dehogy... Szabadulunk!

– Ne marháskodjatok már!

Töprengtem. Nem biztos, hogy nekem is a szabadulók közé kell állni, de majd hülye leszek máshova állni! Egyszer jön egy fickó, hozza a vasalt ruhát. Az enyémet is! A tiszt, rájöttem, talán már tudta, hogy rajta vagyok a listán mikor beszéltünk, de nem szólt. Szórakozott velem. Velünk.

Aznap éjjel már civilben voltam a póterben. Innen történik a szabadulás. De ki tudott ott aludni? Fölmásztunk az ablakra, ami abszolút tilos volt. Kiabáltak az őrök, hogy menjünk le onnan! Visszakiabáltunk.

– Faszikám, te holnap is itt leszel, mi viszont holnap már szabadulunk!

Ilyesmiket kiabáltunk vissza a karolába. Az őrtoronyba.

Mi madárháznak hívtuk azt a hosszú csarnokot, ahol a beszélők voltak. A madárháznak mi csak az egyik oldalát ismertük, a börtön felőlit. Azért volt madárház a neve, mert egyszerre kétszáz rab és rokon beszélt, s ez messziről amolyan csicsergés-félének tűnt. Most, szabaduláskor, a madárház másik oldalán mentünk ki. Csak néztünk. Te jóságos Isten! Hát egy szanatórium kutya fasza ehhez képest! Gyönyörű repkény, zöld, ápolt fű, szép fehér falak a benti szürkeséggel szemben. Na, mondom, a hozzátartozók azt hitték, hogy valami üdülőben vagyunk!

Spórolás

Felraktak egy teherautóra, be vittek a Nyugati pályaudvarra. Én egy hatalmas bakancsban voltam, zokni nélkül, rövidnadrágban, pólóban. Április tizenharmadika volt, jéghideg idő. Mondom, engem így azonnal elkapnak, csak nem a börtönbe, hanem a diliházba visznek. Elkezdtem futni a József körút felé, a barátomhoz, hogy adjon már valami ruhát. Már várt. Az ügyvéden keresztül megtudta, hogy aznap engednek ki... A mai napig várom, hogy megkérdezze tőlem.

– Hogyan sikerült a nevemet kispórolni a vallomásodból?

Mert ő benne volt egy olyan ügyben, amiért négy akasztófát osztottak ki. Talán illett volna megkérdezni.

– Hány pofont kaptál a hallgatás miatt?

De nem kérdezett. Párttitkár lett. Nem ő az egyedüli. Ott van az a nő is, aki a forradalom alatt hozta a lángoló verseket lobogó lelkesedéssel a községbe. Letöltöttem a börtönbüntetésemet, kikerültem Berettyóújfalura. Egyszer jött egy újságíró küldöttség apparatcsikokkal. Köztük volt ez a nő is. Szépen elment mellettem, aki ott álltam a seprűvel a portánál. Még csak a szeme se rebbent. Csak nem fogja magát kompromittálni? Elment mellettem másodszor is, akkor már egyedül. Oda se pillantott. Néhány esztendővel később találkoztam vele. Akkor már újra tanítottam. Mondom.

– Nem ismersz meg?

– De igen.

– Négy éve is megismertél?

– Igen.

– Na, akkor ezt ki is beszéltük!

Otthagytam. Ha valakinek meg kellett volna kérdeznie, az ő nevét hogy tudtam kispórolni a vallomásomból, neki mindenképpen. Ha beszélek, nem lett volna újságíró, nem lett volna párttitkár... Furcsa az élet. Na, de milyenek legyenek a párttitkárok? Jók talán? Nyilván így kerek a világ.

A forradalom idején megjártam a mennyet, a megtorláskor megjártam a poklot. Túléltem. Azóta bármiről kezdünk beszélgetni, két-három perc múlva akaratlanul is a forradalom, a börtön felé kanyarítom a szót. Kitörölhetetlen, meghatározó élményem volt. Ma sem hagy nyugodni.

{fel} - {tovább}