Nyers hús

I.

A hajnalok kibírhatatlanok. Fekszem az ágyban... Ez nem is fekvés: döglés! Hallgatom a többiek nehéz szuszogását, és viszket minden porcikám: menni! Csinálni valamit! Fogni a pecabotot, és elindulni a Csukás tóhoz! Persze ha otthon lennék...

Heverek a sötétben. Reggel majd levelet írok Borikának. De hol van még a reggel? Egyébként sem lesz időm az írásra: ébresztő, reggeli torna, mosakodás, ágyazás, öltözködés, szilencium, reggelizés, iskola. Talán majd a szilencium alatt. Talán.

Sohasem lesz reggel. Ébresztőig semmit sem tehetek. A rendtartás szerint. Márpedig a kollégiumban rendnek kell lenni. Hát persze. Én mégis elszököm ilyenkor: minden hajnalban hazamegyek.

– Julis néném! – zörgeted az ablakot.

Arcok. Jólhágó Mihály és a felesége, Julis néném. Aztán Borika, a veres kurva. Másfélfejű Szarkáék. A vén zsidó nagysága. Az öreg Rívó Szabó. Pejke István bátyám és a néhány éve elhalt felesége, Rebeka néném.

– Julis néném!

Persze zöröghetnél egy másik ablakon is, de minek? Rebeka nénédet hívnád? Pedig őt is kellene néha. „Jöjjön, Rebeka néném, mert István bátyám rosszul van!” Valóban: járókelők dörzsölgetik a szívét, törölgetik a homlokát. Ájulás. Amikor észhez tér, akadozva motyogja: „Én is megmutatom.” Benned pedig fölidéződik az ezerszer felolvasott szöveg: „Egypár évvel ezelőtt az újságból hirdetésen keresztül értesültem. Úgy emlékszem talán úgy volt hirdetve hogy jelentkezzenek azok a katonák, akik a 68 dik gyalogezredben Prága fővárosában a Csernincki laktanyában vóltak. Mink vóltunk azok a katonák akiket kivezényeltek a laktanyából arra a térre ahol a Cse nép szívvel lélekkel virágokkal kendőkkel és ölelő karokkal minden megbecsülést mutatva áltak ki és ojan katonák áltak szembe akik parancsszóra szurony rohamra kész és lövésrekész álapotban áltunk szemtől szembe egymásal.” István bátyád indulatosan dünnyögi: „Majd én megmutatom ennek a taknyosnak! Majd meglátja, csak küldjem el ezt a konzulátusságra!”

– Julis néném, nyissa ki!

Váratlanul egy macska pattan ki a szeméttárolóból, elrohan a garázsok felé. A testes sötétség elnyeli gyámoltalan zörgetésedet. Távolabb, odakint az utcán, lámpák hunyorognak. A kapu felé, a bejáró út mentén elősejlik az orgonabokrok baljóslatú sorfala. Itt hátul, az udvar végén, mintha fekete posztót dobtak volna a házra: világtalan.

Várom az ébresztőt, ész nélkül rohannék a vécére, egyelőre azonban mozdulni sem merek, mert kilöttyen belőlem a vizelet, merev a szép szőrös fütyülőszerszám.

– Ne lökdöss, te hülye, így nem látom!

Ágaskodtok az ablak előtt, bámultok az üveg világos négyszögére. Ilyenkor mindig fülledt meleg van, hangyák szaladgálnak a gerincedben.

– Odanézz, már pucér!

– Csendesen, te ökör, mert meghallják!

Ez a helyiség régen Jólhágóék istállója volt. Most a lakásuk. Az ikerablak üvege zörög, akár a bádog. A gang téglái mozognak a cipőd alatt. Az ablakverésre lehull egy tenyérnyi tapasztás a falról. Egérszagot lehel a vályog, az orrodba csap, pedig az orgonák eszeveszetten nyitnak. „A Cse nép szívvel lélekkel virágokkal...” Lám, ismét eszedbe jutott. „Le a Háborúval és éljen a Béke éljen a Fügetlenség éljen a Körtársaság. Egyébként még ekór a világ eseményeiről mink közlegények semit sem tutunk de újabnál újab csóportok érkeztek.”

Hangos csoport vonul emelkedett hangulatban az utcán, röhögnek, mint a fakutyák, azonban a bérháznál már rekedt hangon óbégatnak valami búsongó slágert. Alighanem egy házibuliról mennek hazafelé.

Kocogtatod az ablakot. Odabent végre meggyullad a villany.

– Mi a halálos nyavalya lelt? – hallod Julis néni álmos, ingerült hangját.

– Jöjjön már, mert Mihály bátyám a kerítés tetején alszik.

Felpattan a fájdalmasan nyekergő ajtó.

– Mit csinál az a gyehennára való?

– Át akart mászni a kerítésen, és felakadt. Ott lóg fejjel lefelé.

Az öregasszony közelebb hajol, érzed a bűzös éjszakai szájszagot.

– Lóg?

– Lóg.

Julis néni indulatosan dobbant a lábával, s visszafordul a házba.

– Na hadd lógjon, jöjjön rá a baj!

– Segítsen levenni, egyedül nem boldogulok!

Persze később te is kipróbálod: lógatod a fejed lefelé, érzed, erősödik benne a lüktetés. Zúg. Szét akar pattanni.

Előkerül Julis nénéd, már a megszokott fekete ruhájában.

– Na, majd felkeltem én!

Iszkiri a kapu felé. A horgászbotod a lábad közé akad, csaknem elhasalsz, némileg lemaradsz. Sötét van a hosszú kulákházban, még a veres kurvánál is, pedig az hivatalból sokat álmatlankodik.

– Ne lökdöss, te hülye, így nem látom!

– Odanézz, már pucér!

– Csendesen, te ökör, mert meghallják!

Igyekszel a magában fortyogó öregasszony után.

– Csak csendesen, Julis néném, még felkölti a népet!

Óvatosan eltartod magadtól a pecabotot, látod, mindjárt utoléred az öregasszonyt. Könnyedén trappolsz. Most a Szarkáék ablaka előtt. Most a vén zsidó nagysága előtt. Most tielőttetek. Csak csendesen, anyádék hadd aludjanak.

Csak csendesen, ne hallja senki más! Énekelek magamban. Persze kínomban. Gyűlölöm a döglést. Itt pedig döglésre kényszerítenek. Tehát gyűlölök itt lenni. Szívesebben vagyok otthon. Mondjuk, most otthon vagyok, Kocskoron.

Igyekszel puhán lépni, véletlenül se csapjál zajt, hadd aludjon a család. A testvéreid, nagybeteg apád...

„Édesapám árvagyerekként neveledet fel mint cselédgyerek cocilista érzésű ember vólt. Édes anyám söntén árva cseléd lányka vólt a Nagy Kolerában haltak meg a szülei. De mert hogy a Kórmány párt ritkán egyezet meg a cociális eszmével így sűrűn össze kakaskodtak a kakastollas csendőrökkel és ezért is történt az meg hógy a hátunkat e családnak a Kórmány Pártiak alaposan meg grétázták.”

Az öcséd biztosan hortyog odabent.

– Polipja van a gyereknek, elhiszi, Etuskám?

Apád talán a plafont nézi, vagy szépen szuszogó kishúgodban gyönyörködik. A hajnali derengésben esetleg már látja a körvonalait.

– A legszebb kislány a Kötöny utcában, elhiheti, Etuskám, elhiheti, ha én mondom. Szépek a gyerekei.

– Nem is adnám őket, naccsága, a világ kincséért sem!

Hol lehetnek most a testvéreim? Mi lett az anyámmal? A levélben ezt is meg kell kérdeznem Borikától.

„Mint rekuta berukoltam Prágába a Cservincki laktanyába 1917 október havában. 6 hét kiképzés közben éles lövésre mentünk vónaton de felejdhetetlen számomra az a gyönyörű látvány az a tájék az a gyönyörű fenyves az a természetes hullámzó erdőség az az erdő amék körülfogja azt a Cse népet akik oj sokat szenvettek a háború idő alat mint mi magyarok.”

– Olvassad még, kisfiam!

– Ez tényleg így volt, István bátyám?

– Ez így. Szóról szóra.

– A tévében már láttam ilyen filmet.

– Milyet?

– Harcosat.

– Láttál?

– Láttam hát. Mihály bátyáméknál.

– Ne járj ahhoz a vén kulákhoz!

– Hol nézzem a tévét? Szabó bácsinál?

– Rívó Szabónál?

– Igen.

– Mit keresnél te annál az isten marhájánál?

– Miért isten marhája?

– Mert olyan vallásos, hogy ha szénát hoznának a Szentföldről, még azt is megenné.

– A veres kurvánál sem nézhetem a tévét, mert ott mindig van valaki.

– Egye meg a fene a tévét, minek az? Olvassál inkább!

– István bátyám!

– Mi lelt?

– Mi az, hogy kulák?

– Gyere le, te vén kulák! – parancsolja Julis nénéd.

Az öreg Jólhágó Mihály a cirádás, lándzsás vaskerítés tetején alszik, csorog a nyála. Költögetni kezded, félénken paskolgatod az arcát, rimánkodsz neki.

Odaállsz a cigarettázó öreg elé.

– Mihály bátyám, mondja már el az ikter-baktert!

– Minek az neked?

– Megtanulnám.

– Tanítanak az iskolában eleget.

– De ezt nem tanítják.

– Nem fér már a fejedbe a sok tudománytól.

– Dehogynem! Mondja már el, Mihály bátyám! Inkább lopok magának cigarettát a Másfélfejűtől.

– Ikter, bakter, fekete szatying, drága szép szőrös fütyülő-szerszám...

Szellő lebben, a sötétben árnyak mozdulnak, elindulnak a bokrok, a ház teteje felett karjukat nyújtogatják a fák.

– Ne lökdöss, te hülye, így nem látom!

– Odanézz, ott van az ikterbakterfeketeszatying!

– Ikter, bakter, fekete szatying, drága szép szőrös fütyülő-szerszám! Ikter, bakter, fekete szatying, drága szép szőrös...

– Csendesen, te ökör, mert meghallják!

– Mit hőzöngsz? Te is ikterbaktereztél.

– Odanézz, most fekszik rá!

– Figyelj csak, Kirják, neked is viszket?

– Aha. Van kalapja?

– Nincs kalapja...

– Van kalapja...

– Nincs kalapja...

Nem boldogultok a hatalmas, tehetetlen testtel. Úgy képzeled, egy búzával degeszre tömött zsák sem lehetne nehezebb.

– Oda nézzen, Julis néném, a bokorban van Mihály bátyám kalapja, vegye csak fel!

– Vegye fel az árvíz! – kiáltja dühödten az öregasszony, és istenesen megrázza Mihály bátyádat. – Gyere le, Mihály!

Az öreg Jólhágó mintha mindjárt józanabb lenne.

– Gyere le, nem hallod?

Az ismerős és ezúttal fölöttébb fenyegető hangra Mihály bácsi motyog valami olyasmit, hogy: „Nem megyek biz’, mert megversz!”

– Gyere le, mert leesel! Részeg vagy.

Az öreg torkán megint kibukik néhány hang, ami alighanem azt jelentené, hogy: „Nem vagyok én részeg, édes lelkem.”

– Részeg vagy, te gyehennára való. Lefelé!

Mihály bácsi megmoccan, sunyit, motyog valami „megyek már, édes párom”-félét.

– Na csak gyere, a görcs fogja meg a hurkádat!

Emelitek, húzzátok-vonjátok az öreget, aki nagy nehezen, nagy nyögések közepette lekászálódik, de nagyon legyengülhetett, alig van jártányi ereje.

„Harminchatodik mars batalion irány a Piova. A savanyú káposzta már nagyon legyengítet benünket. Alig vólt jártányi erő. Már a nyár elején nagy vólt az át csoportosítás minden féle formában. Pár század katonaság pihenés tartotak de az olaszok észreveték és 9 bombázó anya repülő és japán vadász gép kíséretivel meg közelíteték azt a gyalogságot és a tüzérek mindkét oldalon pergő tüzet nyitotak. Én egy nagyfa alat áltam szólgálatba mint őrszem. Gyönyörű nap sütés vólt és a gépek szőnyeg bomba formában a gúlába rakot fegyvereket szinte telibe találták. Mivel hogy én ott áltam a közelben engem is telibe talált egy bomba.”

Julis nénéd tenyere nagyokat csattan Mihály bátyád hátán, irgalmatlanul megy a csihi-pubi.

– Hogy a béled csurgott volna ki!

„Arra ébretem hogy az arcomat veregeti valaki. Egy magyar doktor nő vólt. Édes anyámnak írtam egy levelet párhét elteltével. Ha édes anyám látni akar élve akór tesék jönni it fekszek a Bécsi kórházba. De mivel hogy édes apám erős fából faragot így a kórház elbocsátot egy idő múlva. Majd az egyik regel a barak nyitot ajtajánál kiabálás halacot. Kocskor város Pejke István gyere elő it van édes anyád egy hat kilós kenyeret és egy kis tál derejét hozot gyere elő Pejke István kocskori Pejke István gyere elő. Nincs Isten embere aki eszt a meg lepetést le tudná írni. Édes anyámat az utazás nagyon öszetörte. Egyébként az elvállás nagyon roszul eset és újra a kórházba kelet menem de a kórházi koszt nagyon kevés vólt így semit sem erősöttem inkáb gyengéb letem. A fő orvos úrtól így 21 napi szabacságot kaptam majd Prágába kelet be rukolnom. Othon elég jól összeszetem magam.”

Nyílik az ablakotok.

– Te zsinatolsz itt, Laci? – bosszankodik anyád.

– Mihály bátyámat...

– Mi dolgod azzal a vén részegessel?

– Segítettem...

– Miért nem alszol? Éjszaka zsinatolni!

– Már fél négy van. Megyek pecázni a Csukás tóra.

Anyád kimerült, hisztérikus zokogásban tör ki, szinte kiabál.

– Legalább apádra tekintettel lehetnél!

Előkerül a szép fehér macskád, dörgölőzik a lábadhoz.

Hangosan, szenvedélyesen dorombol.

– Ejnye, Rámusz, felébreszted a hétalvókat!

Anyád az ablak vasához ütögeti a fejét, rikácsol.

– Apád nem hétalvó, hanem beteg!

– Olvasd csak, fiacskám!

Betűzgeted a gépelt papírt, egy latin kifejezésen akad meg a szemed, nem érted.

– Mi baja van, István bátyám?

– A szívem! – tapogatja a mellkasát. – Meg itt is – mutat a hasára. – Olvasd csak!

– Pejke Istvánt di-ver-gá-ló hasi panaszokkal vettük fel. Felvételkor azt állította, hogy még nem feküdt kórházban. Kivizsgálása során or-ga-ni-cus eltérést a hasi szervekben nem találtunk. Később kiderült, hogy hasonló panaszok miatt egyszer már részletesen kivizsgáltuk. Miután in-kor-rect magatartására figyelmeztettük, távozott. Otthonában csak tüneti the-ra-pi-át igényel. Ismételt panaszok esetén ne-u-ro ... neuro-ló-gi-ára irányítandó.

– Na ? – kérdezi az öreg.

– Nem értem.

– Mit nem értesz?

– Azt, hogy in-kor-rect.

– Az a szívbaj lesz.

– Igen?

– Még nem tanultátok?

– Még nem.

– Hányadikos vagy?

– Nyolcadikos.

A rozoga férfi, akit majdnem elfúj a szél, sóhajtozik, tapogatja a szívét.

– Beteg ember vagyok.

Meglobogtatja a papírt, mint valami döntő érvet.

– Meglásd, kisfiam, egyszer az út szélén pusztulok el!

A macska, akár egy aprócska faltörő kos, nekirohan a lábadnak, elszántan hízeleg. Simogatod.

Lehajolsz, felemeled az út széléről. Lóg a feje, a teste véres. A nyelve is kint fityeg picikét, mint olyankor, amikor nagy szerelemben vagytok, s ő úgy néz rád, akár egy szentképre,

„Ejnye, Vidor, mondtam, hogy ne menj ki az útra!” Viszed az iromba tetemet.

Hátramész, a garázsokon túlra, a fáskamrából ásót, lapátot szedsz elő, a hajnali félhomályban alkalmas helyet keresel az orgonabokrok mögött. Ásni kezdesz, izzadsz, köveken csörren a néha megcsillanó vas, istentelen kemény és gyökerekkel átszőtt a föld. Talán sohasem volt fölásva. Méregeted a vöröses-fehér-tarka macskát, Pengáló Márit. „Hát te is ide jutottál!”

Mintha dohos szaga lenne a földnek. Gyökerekkel küszködsz, folyik a könnyed. A fekete, szőrös tetem a gödör mellett hever, felveszed, még meleg, beleteszed az üregbe, szórod a kutyára a földet. „Bogár!” – suttogod zokogva. Előkerül Jólhágó Mihály, nehezen, fokhagymaszagúan lélegzik.

– Mi baj van ? – kérdezi.

– Elütötték.

– A kutyát?

– Ühüm.

– Ne ríjjál, na! Majd hozok én neked egyet.

– Mindig csak temetnem kell őket...

Nézem a félhomályos szobát: tizenhárom vaságy, egy Lenin-kép, néhány szék, egy asztal, fölötte a Téli Palota ostroma. A képen nagy a felfordulás. Mint apám belsejében. Az utcán bakancsok dobognak, erőteljes patkócsattogással közeledik valaki. Megismered a koppját: ez Pejke Balázs, aki mellé egyszer szeretnél beülni a nagy lánctalpas gépbe.

Kezedben papírok, István bátyád göcsörtös, kusza írásával teleróva.

– Ne etesse már ezt a gyereket ilyen marhaságokkal, apám! Ennek a fele sem igaz!

Pejke Balázs félresöpri a papírokat. István bátyád dühösen toporzékol, önérzetesen ágál.

– Minden szava igaz! Mindegyik!

– Minek írja le? Mit akar vele?

– Elküldöm a konzulátusságra.

– Jaj, apám, hát el sem tudják olvasni ezt a macskakaparást! Úgy bicegnek ezek a betűk, mint Főnök Rudi, a bolond.

– Elolvassák! Meglásd, pénzt is adnak! Jó nyugdíjat. Meg kitüntetést...

– Ez egy marhaság, apám.

– Majd én megmutatom a bátyádnak...

– Hát már maga is bedilizett, mint Pista? Egy családban elég egy bolond, legalább apám ne csináljon magából bohócot!

– Leírok mindent, majd én megmutatom, hogy nemcsak ő a valaki... Olvassad, fiacskám! Na, Laci gyerek, olvasd már!

Szívesen engedelmeskedsz.

„Úgy emlékszek október eleje vólt mikor Prágába mentem. Majd egy fergáterug alkalmával egy idős tiszt hejetes úr megált előtem és monta hogy lépjek ki akarok a pucerja lenni? Igennel válaszoltam. Perrze ojan is akatt aki eszt irigyelte. Még akór este kimentünk a lakására egyébként tanító vólt. Keservesi ember. Hamar ösze barátkósztunk és monta titoktartásban tartsam hogy Magyar Országban Foradalóm készül vagy van. Egyébként ojasmi készül mint Orosz Országban vólt 17 ben. Laktanyában a tiszt urak nem találták hejüket feltűnően gyötek mentek. Mivel hogy az irigycség fel ütöte a fejét elenem szólgálatba osztotak be. A tiszt hejetes úrnak jelentem. Aszt mota nem baj már úgyis az utolsót rúgjuk. Estefelé járt az idő. Egy őrvetető úr parancsára irány utánnam a krumpli főld. Egy őrszobába mentünk. Mingyán lesz indulás. Közbe látom a pricsek melet kis cipő kis szanda párdarab rosz kaska kis tarisznya egy igen kopot görbe bot de megis vólt repedve mert az őrszem szét verte egy öreg aszonyon. Az őrvezető úr rám órdítot hogy mit bámulok.”

Julis nénéd már hátul, a lakásuknál püföli Mihály bátyádat, anyád az ablakban átkozza ezt a nyomorult életet, odabentről fölhangzik a kishúgod sírása. Szeretnél rögvest kámforrá válni. Rá versz a veszettül doromboló fehér macskára, mire az a bejáró út mentén szerényen guggoló bokrok közé szalad. Utánaszólsz.

– Ki ne menjél az útra, értetted, Rámusz?

Ballagsz a néptelen Kötöny utcán. Szépen virrad. Visszanézel: az út közepén fehérlik a macskád.

Végre belehasít a csendbe az ébresztőt jelző kolomp hangja. Kiugrom az ágyból, rohanok a vécére.

II.

Kedves Borika! Én jól vagyok, kívánom, hogy levelem tégedet is hasonlóképpen találjon. Megkaptam leveledet, és abból mindent megértettem. Írod, hogy én szegény fiú vagyok, és becsüljem meg magam, mert itt jó szakmát kapok. Eddig nincs rám panasz.

Otthon mi újság? Itt semmi különös. Egy fiút kicsaptak a kollégiumból, mert lopott, de azt nem mondták meg, hogy mit. Egy másikat pedig azért rúgtak ki, mert írt egy újságnak, hogy a diákoknak sérelme van, az igazgató verekszik, és kitolásokat csinál. Az újságtól elküldték a levelet az igazgatónak, és az kicsapta a fiút. Pedig igazat írt. Az igazgató engemet is bántott, mert véletlenül nekimentem a folyosón, ezért a pajeszomat húzta, úgy vitt fel a lépcsőn az első emeletre.

A következő leveledben megírhatnád nekem az öcsém és a húgom címét, hol lehetnek. Hát anyám? Mi újság a házban?

Más különöst nem írok. Sokat gondolok rád. Üdvözletem küldöm a messze távolból. Laci.

III.

Dögunalom. A tanár monoton hangja már olyan közömbös a fülünknek, mint az utcazaj. A környékemen kártyáznak a srácok. A mellettem ülő Kaponya pornólapokban tallózik nagy élvezettel. Én egy legyet figyelek, mászik a padon, átkel egy nyíllal átlőtt szív árkain, egy „Szeretlek Jutka” betűinek barázdáin, közeledik mozdulatlan kezem felé. Ha egészen közel ér, elkapom. Végre egy kis izgalom. Mint odakint a Csukás tónál, amikor a pecadugót lesem a víz tetején.

– Mihály bátyám, miért örvénylik a Csukás tó vize?

– Tudja az öreg Isten.

– Nem tudja?

– Tudni nem tudom. De hallottam, amit a régiek beszéltek róla.

– Mit beszéltek?

– Csak azt, hogy ott egy falu volt. De elátkozta egy öregasszony, így aztán elnyelte a föld a falut. Víz van a helyén. A víz közepén egy örvény, pont a torony felett, ott borzasztó mély a víz. Ebben a toronyban egy nagyon híres harang volt, azt nagyon sajnálták a környékbeliek. Na majd kihúzatják.

– A víz alól?

– Onnét. Akkor is voltak nagyeszű, búvárféle emberek. Lementek, meglelték a harangot. Tanácskoztak, hogyan lehetne onnét kihúzni. Összeszedtek nagy sodronyköteleket, összetoldozgatták. A környékről hozták a rengeteg ökröt, jármot. Száz ökör, tíz pár bivaly állt a harang elibe. Majd nagy vezényszóra indították meg a húzást, mikor már megkötötték odalent a kötelet. Felszakadt a harangláb is, jött a harang, amikor a víz színére ért, valaki elkiáltotta magát, de rettenetes hanggal ám, hogy: „Jaj, a kisujjam, elszakadt!” Erre aztán: „Hó! hó! hó! hó!” Meg: „Hó! hó! hó! hó!” Megállt az összes jószág, de a harang húzta őket, visszaseggeltek gyorsan. Visszaesett a harang. Máig ennek kavarog az örvénye. Azóta, ha meghal valaki, megkondul az a híres harang.

– Odalent?

– Odalent.

– Mégis halljuk?

– Mintha a fejünkben kondulna, úgy szól.

Megremeg a gyomrod, végigfut rajtad a hideg, lúdbőrös a karod, mintha attól félnél, hogy egyszer még nagyot kondul a fejedben az a harang.

Harangoznak, harangozik a gyomrom is, alig hallom tőle a tanár mormolását. Ennek az a szokása, hogy magyarázat közben mindig kérdez, és azt szólítja fel, aki nem jelentkezik. Így aztán mindenkinek a levegőben van az egyik keze egész órán, a másikkal pedig nyugodtan kártyázhat, foghatja a ponyvaregényt.

– Milyen az a rőzsekolbász? – kérdezi a tanár.

Szétnézek, hiszen ráérek, elszállt a légy: minden kéz a levegőben. A tanár fürkészi a bandát, tanácstalanul keresgél, aztán felszólítja a mellettem ülő Kaponyát. Természetesen az észre sem veszi. Meglököm.

– Mi van? – bámul a képembe értetlenül.

– Állj már fel! Téged kérdezett.

Kaponya becsukja a pornólapot, de a mutatóujját a lapok között tartja, hátha csak ugratom őt.

– Engem?

– Persze.

– De én jelentkeztem – hitetlenkedik.

A tanár ismét szólítja, idegesen, türelmetlenül tördeli a krétát.

– Kérvényt kell benyújtani?

Kaponya végre felkászálódik, és kétségbeesetten rám függeszti tekintetét.

– Arra – súgom neki, és a tanár felé mutatok.

– Arra – mondja ő, és a tanár felé mutat.

A tanár ingerülten kapirgálja az arcát, simogatja a haját, fehérlik a képe a krétaportól.

– Mi van arra?

Kaponya keresztkérdést gyanít, segélykérően felém pislog.

– Észak – súgom önzetlenül.

Kaponya diadalmasan kivágja.

– Észak!

A tanár szomorúan csóválja a fejét, lemondóan legyint.

– Hülye vagy, fiam.

Végre egy kis vihogás. De alig telik el egy-két perc, és megint kerülget a dögunalom. Elbambulok, elrévedek a semmibe. A tanár kérdésére riadok.

– Mit bámulsz, Komor fiam?

„Az őrvezető úr rám ordítot hógy mit bámulok. Aszt feleltem ezeket az ószereket nézem. Az őr úr azt felelte nó majd gondom lesz rád.”

Az osztály röhögésére eszmélek. A tanár dühöng.

– Majd gondom lesz rád! – fenyegetőzik.

„Két felé osztot benünket fele éjfél élőt fele éjfél után. Én éjfél előt mentem az egyes számú őrt váltotam le. Át veszem a szólgálatot át agya a szólgálatot aszt monta ot a bot a sarokba és üzsd vágd nem apád. Röktön eszembe jutot a sok kis bűnjel amit az őrszobába látam. Egészen meg ált az eszem. Az őrség váltás után kis gyermekek öreg asszonyok öreg emberek bújtak ki a magosra nyőt dudva közül és imára kulcsolt kézel szinte sírva áltak előtem. Én megáltam egy hejbe ne hógy meg ijeszem őket. Külön szakadva három alak közeledet hozám két kis gyerek és egy nagy lány eltakarta az arcát a két kezével. A lányhoz oda mentem a két sovány kezét le húztam az arcáról. Ő csenyelven én magyarul és mégis megértetük egymást és monta Olgika a nevem én István vagyok. Egy idősök voltunk nagyságra is egyformák. Montam az Olgikának mongya a töbinek is hógy lehet szedni a krumplit. Ők nem is gondolták mi vár a katonára ha megszegi a Parancsot. Körülbelül vóltak vagy 70 azaz hetvenen. Én a bajnétal Olgika a késemel együt ástuk a krumplit a két kis gyerek alig győzte haza hordani és éjel 11 órára már öt azaz öt zsák vólt odahaza.”

Valami koppan, véletlenül meghallom a tanár unott hangját. „A rőzsepokróc...”

Az orgonasövényhez lapulsz, a macskádat gyomrozod. Odébb, a padon, asszonyok beszélgetnek. Szereted hallgatni őket. Most is az életről fecsegnek, dicsérik a mostanit, míg Julis nénéd fel nem fortyan.

– Egye meg a fene a tepertőjüket, még jobb lenne, ha nem az istállóban laknánk, hanem az egész ház a miénk lenne, mint azelőtt.

– Nekem is jobb volt azelőtt, kérem – pipegi a vén zsidó nagysága. – Az én uram, isten nyugosztalja...

– Persze báró volt az istenadta, dicsekedett már eleget! – hallod Julis nénéd ingerült hangját.

– Mire vág fel? – ellenségeskedik Borika is.

– Kérem, én nem...

– Kérem... kérem... – csúfondároskodik Julis nénéd. – Rozál, kérem, hol az U-szeg, kérem? Én nem tudom, Ödön, kérem. Ezt sem tudja, kérem? Talán a padláson van, nézze meg, kérem!

Az asszonyok nevetnek. A vén nagysága sértődötten elvonul, megvetően csücsöríti kirúzsozott száját, arca úgy lemerevedik, hogy szinte repedezik rajta a púder.

– Nem kéne annyit háborúzni szegénnyel! – mondja anyád.

A beálló csöndben meglehetősen hangosnak találod a macska dorombolását.

– Azt mondják, háború lesz – hallod a veres kurvát.

Anyád hisztérikusan felcsattan.

– Akkor pedig megmérgezem a gyerekeimet, aztán magamat is!

Megmerevedsz, a kezed megáll a macskán. „Háború?”

,,A tiszt hejetes úr lakására kelet vólna kimenem 9 órára de 8 órára reportra vóltam idézve. Az őr vezető úr jelenti hógy Pejke István körzetéből 40 agyaz negyven zsák krumpli hiányzik és alázatosan kéri a meg büntetését. Hat órai gusba kötés 2 óra szigorítot és azonnal végre hajtani. A kikötést a szigorítón keztük az őr vezető a tiroli bakancsal háromszór belém rúgot egyet a fejembe ketőt a bal válamba és elrepett a válam porcogója. A tiszt hejetes úr kérdi hólvan a legényem. Jelentik neki. Kegyetlen haragra lóbant és követelte hógy azónal fel kel ódani. Egész nap vergődtem a fájdalomba.”

– Ilyen a háború, István bátyám?

– Még komiszabb.

– Akkor minek kezdik?

– Azt az öreg Isten se tudja, pedig az Rívó Szabó bátyád szerint igen okos valami.

– Akkor olyan helyre kéne menni, ahol nincsen.

– A föld alá, kisfiam, oda. A föld alá.

A Csukás tó ragyog a reggeli verőfényben. Beúszol, ott az örvény, tudod, ez az elmerült falu bejárata. Alábuksz, lassú, lebegő léptekkel járkálsz a csöndes utcákon, s melletted ugyanígy jönnek-mennek a víz alatti falu lakói. Belibbensz a boltba, veszel egy kenyeret Ödön bácsitól, a vén nagysága urától. „Jól van?” – kérdezi a tekintete, s felfelé int. Lelkesen bólogatsz. Viszed a veknit, a gyönge bélit szórod a halaknak, beeteted a helyet, majd ide jössz pecázni. Az egyik házacska kertjében Rebeka nénéd szöszmög: meglát, mosolyog, kérdő tekintettel felfelé mutat. Integetsz, jól van, jól van, István bátyám, hogyne lenne! Ugyan mi mást mondhatnál?

„Következet a legutolsó nap. Úgy 9 óra tájon alarmot fújtak fergáterug szólt a parancs és egy jó vaskos századot szakítot ki és ez az a század amit fenteb való első sóraimban már közöltem hógy azón a téren szemtől szembe áltunk a tüntetőkel. A főhadnagy úr kivont kardal a kard hegye az ég felé. Mink meg szurony szegezve csőretöltöt puskával.”

A meleg, délutáni napfényben sütkéreznek az asszonyok. Odafent fehér csíkot húz egy bombázó, azt figyelik.

– A tanácstag is azt mondja, hogy háború lesz.

– Molnár Zsiga?

– Az.

– Háború? – mereng a vén nagysága. – Akkor megint összeszedik a zsidókat?

– Nem hiszem – legyint anyád.

– Minket mindig összeszednek, kérem.

– Itt volt a gettó, a Kötöny utca vége felé – mutatja az irányt Julis nénéd.

– A kocsma felé? – kérdezi a vén nagysága.

– Ahan – bólint Julis nénéd. – Csak emez oldalon. Négy utca határolja azt a részt. Ott volt a gettó.

– Ott volt – helyesel anyád. – Maga még akkor nem lakott Kocskoron, ugye naccsága?

– Akkor még nem.

– Itt mindenkinek megvolt a zsidaja – magyarázza Julis nénéd.

– Hogyhogy?

– Be voltak zárva azok az árvák, mi vittük nekik az élelmet. Mindenki valakinek. Odamentünk a kerítéshez, beadtuk az ételt.

– Engedték?

– Amikor közeledtünk, elfordult az őr. Az is idevalósi volt. Na majd amikor már a németek posztoltak, akkor megszűnt. Azok nem engedtek oda.

A padon feszülten figyelnek az asszonyok: a rádió híreket mond.

– Talán mégsem lesz háború- sóhajtja anyád.

– Majd imádkozunk – mondja a veres kurva.

Mindenki úgy néz rá, mint valami csodára, mire ő ingerülten felugrik.

– Miért? Azt hiszik, énbennem semmi jó nincs?

– Már hogyne lenne! – vigyorog Julis nénéd. – Tesznek beléd elég sok jót.

Felröhögsz a fülledt, porszagú orgonabokorban.

Szabó bácsi szép, reszkető hangját hallod: „Testvéreim!” Az udvar legmélyén, az öreg Jólhágóék után, az ólak előtt, a szeméttároló szomszédságában lakik Szabó bácsi. Néha idegenek jönnek hozzá, leginkább varjúszerű öregemberek, öregasszonyok. Ilyenkor lopakodsz, lesekedsz, hallgatózol. Szabó bácsi meghatott hangját hallod.

Szeretnék égő gyertya lenni
másokért égni el csendesen.
Szíveket a menny felé vonni,
amíg tart földi életem.
Amikor majd beáll az este
és minden juhod hazatalál,
fejemet hajtva kebeledre
ha lelkem már itt alkonyra száll.

Nem látod, de tudod, hogy Szabó bácsi most minden ízében reszket, szeméből patakzik a könny. Nem tudod, miért, de neked is sírni kell. Amikor hallod, mindig.

De amíg itt az idő sürget,
amíg idelent a munka sok,
egyet, ha az ajtódra béget,
kísérnek rút, éhes farkasok.
Erősíts meg, szítsd fel a fényem,
állítsd le a véres, vad vihart,
nyújts védelmet, nyújtsd ki a kart,
karodat, mely megvéd, átölel.

„A tömeg mindig szaporodot óriásinagy vólt a feszültség. Egy kis csoport jön a tömeg közül már ojan 6 azaz hat lépésre lehetnek Istvánt kiabált Istvánt majdd egy csókor virág repült a bakancsómhoz megismertem az egyik gyereket sőt Olgikámat is. Epilanatban a szuronyt lerántotam a puskacső hegyéről azért hógy véletlenül megne szúrjon valakit és eldobtam a főhadnagy úr felé. Eben a pilanatban Olgika a nyakamba repült ölelt csókolt. Az öszes tömeg ránk veteték magokat kivétel nélkül mind nyájónkat öleltek csókoltak. Vagy két óra hosszáig megsem tutunk mozdulni. Már vagy ötször elhangzót a fergátenig sőt fújták a menetet amire végkép nem vóltam kíváncsi mert Olgikámnak szépsége teljelen lekötöt. Már vagy három száz métere ment a század Olgika hajához kapót és gyönyörű hajából egy kis fürtöt ki szakítot és ball felső zsebembe tette. A 21 azaz huszonegy szál haját emlékül eltetük.”

Az öcséd masírozik végig az udvaron, vékony hangon óbégat.

– Itt van már a Kánaán! Itt van már a Kánaán!

Anyád ingerülten kirohan az udvarra a picuri konyhából, nyakleveseket osztogat. A nagy csattogásra te is kiszaladsz a betegszagú, áporodott levegőjű szobából.

– Majd adok én neked Kánaánt! Ha még egyszer meglátlak az orvos fiával, kitekerem a nyakad!

Mustárszínű autó gördül be a nagykapun, türelmetlenül rádudál anyádra, mire az teljesen kikel magából.

– Maguk meg mindig nyitva hagyják a kaput! – ordít az idegen után. – Ez a sok úrféle lassan kiszorít innen minket...

A szomszéd bérház falának támasztott padon az udvarbeli asszonyok ücsörögnek. Ők sem hagyják szó nélkül a jelenetet.

– Azt mondják, még építenek néhány garázst az udvar végébe – kiáltja anyád felé Borika.

– Nekünk viszont nincs egy tisztességes ólunk, ahova berakjuk a szenet – csatlakozik Julis nénéd.

Anyád ismét az öcséd két füle közé csördít.

– Te pedig ne bőgjél!

Bedagadt szemekkel, gyűrött arccal előbotorkál Másfélfejű Szarkáné, a feje olyan, akár egy szalmakazal. A lépcsőről replikázik.

– Hát nincsenek tekintettel az emberre!

Feliratok Másfélfejű Szarkáék ablakában: „Ne tessék az ajtót az ablakomhoz verni!” Ez a vén nagyságának szól. „Ne tessék a rádiót bőgetni!” Ez a veres kurvának. „Éj- szakás vagyok!” Ez nekünk lett címezve. Ráírom tintával az iskolapadra: „Ne tessék zavarni!” Utána gondosan kivésem egy szeg hegyével. Felnézek: minden rendben. A tanár unottan magyaráz: „Árvíz esetén hullámverés ellen fóliát rögzítünk a gátoldalra...” Apámat látom. Veri a gátoldalba a karót, igazítja a rőzsekolbászt, a homokzsákot. Izzadt, csapzott.

– Miért bántottad? – kérdezi apád anyádat.

Fekszik az ágyban, arca borostás, a verejték cseppjei kerülgetik a szőr tuskóit, a haja zsíros, csapzott. Anyád keze remeg, ezt csak most veszed észre, lötyög rajta a ruha, fölfedezed, milyen cingár és picike, nálad is jóval kisebb.

– Mert hülyeségeket beszélt – morogja anyád.

– Mit mondott?

– Hogy itt van már a Kánaán.

Apád arca elsötétül, elfordítja a fejét, a beázott mennyezetet nézi, majd a szekrény derekáig felkúszott salétromfoltot a falon, a folyosószerűen hosszú és keskeny szobácska összetöredezett kövét.

– Ne szipogj! – rivall anyád az öcsédre.

A gyerek pofákat vág, az ajtó felé indul.

– Itt maradsz! Átjárni a szomszédba az orvosékhoz, aztán itthon már semmi sem jó! Lassan letagadja a proli szüleit is...

Az újabb pofonoktól az öcséd ismét bőven itatja az egereket, erre a kishúgod is sírva fakad, apádhoz tipeg, az ágyra borul.

– Ne sírjál, kis Katókavirágom, nincsen semmi baj – simogatja a kislány fejét. – Mondjak neked egy igaz mesét?

Anyád vadul elrántja a húgodat apádtól, szikrázó szemekkel sziszegi.

– Százszor megmondtam már, hogy ne nyúlj a gyerekekhez! Még megfertőzöd őket...

Tamáskodva forgatod a papírlapokat.

– Ezek igaz mesék, István bátyám?

– Nem mese ez, te gyerek!

– Nem?

– Mi ebben a mese? Na olvassad csak, majd meglátod, hogy színigaz!

Vallatod a kusza sorokat.

„Estefelé járt az idő jöt Poper őr nagy úr egetverő kiabálásal hogy megyünk haza Magyar Órszágba. Borbéj Józsi bátyám harmad magával a laktanya tetején levő fülegoriában háromszór utoljára fújták el az imát. Asztán 11 azaz tizenegy óra táján alarm levonultunk az udvarra. It van mindenki? Haptájk az egész irány az álomás vagónyok készenlétbe két mozdony egyik elől másik hátul így hagytuk el Prágát. Pöfögtek a mozdonyok a vagóny kerekei zakatoltak de mentül joban pöfögöt és zakatolt az a füstös vonat Prága az Olgikámal együt anál lejeb maratt. Ez nékem nagyon roszul eset a szememből a köny sokszor kieset. Az egyik nagyot álomáson csajkával fergáterung szinte hihetetlen színig a csajka pörköltel és kenyér bőven ki hite vólna eszt és töb álomásnál kis lányok gyerekek Cse nemzeti zászlóval meg tiszteltek benünket és ijen gyönyörűen értük el a magyar határt. És ez persze felejdhetetlen és így maradok kiválló tiszteletel eszt a kis versemet küldöm emlékül a Cse népnek.”

– Erre azt mondta a magyar tanárom, hogy csak mese.

– Honnan tudja? Nem is olvasta!

– Én mondtam el neki. Kívülről tudom. Azt mondta, hogy István bátyám a történelemből népmesét csinál.

Az öreg megbántódva néz maga elé.

– Olvassam még? – kérdezed bűnbánóan.

– Ha érdekel a mese.

„Csuli kutyám ide gyere és vigyázál a setétségben mert úgy lehet hogy a Bómba éjfél tájba kijön majd a Tiszagátra. Csak egy csilag ragyog fent az égen a hóld világ is elfogyot már régen de a babám tüzes szeme fénye virítot el ojan nagyón mesze de kis pej lovam mit gondoltál mikor a Tiszagátra fel vágtatál? Hiszen a babámnak ez a drága szeme fénye virítot ójan nagyon mesze. Gyere ide kedves babám csak a szűrömet terízsd rám hisz az életem is néked adnám hiszen az a szép szőke hajad szála aból van a lóvam kantár szára.”

István bátyád nyomogatja a szívét, nagy falat levegőket szed, fájdalmasan vicsorít.

– Ez sem mese.

– Hát?

– Vers. Oda van írva az elejire: ezt a kis verset küldöm emlékül... Ott van vagy nincs ott?

– Ott van.

– Na látod.

– És akkor mi a mese?

– Ami az újságokban van, kisfiam. Az.

A hangotokat elnyomja a ház fölött elhúzó repülők robaja.

A kerti padon vihorászva trécselnek az asszonyok, egy újságot bújnak. István bátyád beoldalog a kapun. Lelkendező kiabálás fogadja.

– István bácsi! Jöjjön csak!

Az öreg szenvedő pofával odakeszegel, zsíros kabátujjával megtörli az orrát.

– Na, igyekezzék már!

– Mi a baj?

– Nagy ember lett a fiából: itt van az újságban.

Az öreg összeráncolja a homlokát, idegesen megtörli az orrát, azonnal tapogatni kezdi a szívét.

– Tán csak nem a Balázs gyerek? Mondta, hogy volt a dögtéren egy riporter, amikor ott temette a dögöket a lánctalpassal.

– A nagyobbikról írnak itt, Pistáról. Hogy micsoda hős! – bazsajog sunyin Julis nénéd.

István bátyád elsápad, görcsösen kapkodja a levegőt.

– Bizony! Itt írják, hogy a Kun László utcában nem voltak otthon Péntekék, és a kisgyerekek felgyújtották a házat, a maga fia meg eloltotta.

– Szemfüles kis ember! – bólogat Borika kaján pofával. – Nem először vett észre ilyesmit.

– Ki is tüntették, mint élenjáró önkéntes tűzoltót! – agyarog nagy élvezettel Jólhágóné.

– Mese az – motyogja az öreg, és a kapu felé indul.

– Itt van az újságban, olvassa el, ha nem hiszi! – kiabál utána a veres kurva.

Julis nénéd kárörvendően heherészik.

– Most keres valami jó forgalmas helyet, aztán rosszul lesz.

– Nagy latabár az öreg – tódítja Másfélfejűné is.

– Úgy kell neki, a fene a hurkáját a vén komcsijának! – sziszegi Julis nénéd. – Elvetette a házunkat, merthogy kulákok vagyunk... De jól van, vénségére ez is idekerült, hála legyen az Istennek! Abba a lukba, ami kamra volt annak idején...

A tanár valami marhaságot firkái a táblára. Nem tudom, nekünk kell-e írni. Kaponyára sandítok: alszik. Jobb híján a padra írogatok: „István bátyám”. Bele is vésem.

Vajon én is leírom majd az életemet? A fene tudja. Talán, ha megvénülök... Egy idő után minden életet mesének hisznek?

{fel} - {tovább}