A hatalmas üvegtábla mögött Ráchel mutogat, vele szemben a folyosón Mifinom fogta a fejét, mint aki jajgat, mellette egy orvos mosolyog; rajtuk túl pedig sok-sok ember. Hát ennek a képnek is van története.

A fertőző osztály lépcsőin nyüzsögtek a látogatók, tolongtak, lökdösődtek, szuszogtak. A nagyméretű üvegablakok mögé pislogtak, rokonaikat, ismerőseiket kutatták. Ebben a tömegben bolyongott eléggé elveszetten Mifinom is. Frissen mosott munkásruhájában végigjárta az első emeletet, leskelődött, téblábolt, félénken bámészkodott az ablakok mögé, majd fölment a második emeletre. Ott is csetlett-botlott egy kicsit, végül megállapodott ennél az ablaknál. Megkocogtatta az üveget, és riadt gyorsasággal szétnézett maga körül. Azonban senki sem figyelt rá: a látogatók a nyitott folyosókon álltak, kiabáltak az üveg túloldalán álló betegeknek, egyre nagyobb lett a hangzavar. Mifinom ismét kopogott az üvegen, de az ágyban heverő test nem mozdult. Erre ráverte az ablakot. A vénasszony felkelt, az ablakhoz ment, mutogatott kifelé, hogy cigaretta kellene. Mifinom mély lélegzetet vett.

„Anyám! ...”

Hangja azonban elveszett az istentelen ordítozásban. A kis görbe cigány emiatt, no meg anyja követelőző némajátéka miatt, egyre idegesebb lett. Kiabálni kezdett.

„Jaj, anyám, Ráchel, hát miért nem tudsz már meghalni? A gyerek csak úgy potyog az asszonyból, és még téged is etessünk? Hát miért nem vagy egy kis belátással?”

Ráchel odabentről rikoltozott.

„Engemet te ne idegesítsél, mert elrágom az eremet!”

Mifinom a fejét fogta, jajongva ment a folyosó mellvédjéhez, zsíros haját lobogtatta a szél. Ekkor egy orvos jött arra, fehér köpenyben, ruganyosan lépkedett, mosolygott a komikus jeleneten. Mifinom megállította.

„Jaj, doktor úr, ugye nem hal meg az én drága jó anyám?”

Az orvos az üveg mögé lesett, és elnevette magát: Ráchel ismét némajátékba kezdett, most tőle kunyerált cigarettát.

„Nem, nem, persze hogy nem hal meg.”

„Jaj, hála az Istennek! És mi baja?”

Az orvos tettetett komolysággal magyarázott.

„Hát bizony még tartja magát a néniben a Clostridium botulinum.”

Mifinom csodálkozott, és úgy bólogatott, mint aki érti.

„Nahát! Pedig hogy vigyáztunk rá!”

A doki elfordította az arcát, mosolygott. Mifinom pedig összevissza motyogott. Végül nem bírta tovább, kibökte.

„Az micsoda? Végelgyengülés?”

„Nem, nem, csak egy kis húsmérgezés.”

„Aj aj aj aj aj aj aj! ... Az halálos?”

„Ez nem halálos.”

Az orvos nevetve továbbment. Mifinom pedig a fejét fogta, és fájdalmasan beüvöltött az ablakon.

„Jaj, anyám, Ráchel, hát mégsem tudsz meghalni?”

Ez megint a dögtér. Ott a kis szőke kölyök, az öregasszony, a vizsla, egy nagyon szép nő szalad egy autó felé, a nagy gödör partján egy elegáns pasi nézi a csajt, közben bal keze a zsebében, szerintem bögyörőzik, és mond valamit, gondolhatod, mit mondhat ilyen sóvárgó pofával. A háta mögött pedig ott van egy csomó dög, némelyiknek hiányzik egyik-másik része.

Bekanyarodtak a dögtéri útra, bámultak jobbra-balra, a gyepmester háza mellett megálltak, kiszálltak a kék Daciából.

„Maga látja őket?”

„Nem.”

„Ezek az újságírók minden hülyeségből ügyet csinálnak.”

Akkor ismét borzasztó meleg volt. Kánikula. Váratlanul meglebbent egy kis szellőcske, és elviselhetetlen bűzt sodort az idegenek felé. Az a nagyon szép nő az orra elé kapta a kezét.

„Lehet, hogy mégsem hazudott a firkász?”

„Lehet.”

A férfi a dögkamra felé indult. A nő tétovázott.

„Muszáj?”

„Amennyiben ön a városi tisztiorvos, s amennyiben én vagyok a Köjál főorvosa, akkor sajnos...”

A férfi egykedvűen kotorászott a zsebében, szivarra gyújtott.

„Legyünk túl rajta!”

A nő undorodva pillantott a dögkamrába. Egy pillanat alatt legyek hada telepedett az arcára, ruhájára, meglepték a testét, még a szoknyája alá is másztak. Csapkodott, menekült az ajtóból. Vastag sarkú cipőjében megbicsaklott a lába a dögészék hepehupás tanyaparlagján. A kutyák ugattak. A doktornő szeme megakadt a klozet falán csüngő fiatal vizslán: nyelve oldalt fittyent, legyek dongták.

„Én akasztottam fel!”

A nő összerezzent, riadtan nézte a szőke kisfiút, a hányingerrel küszködött, hessegette a legyeket. Szinte fejhangon nyögte.

„Ilyen ügyes vagy?”

A kölyök kihúzta magát.

„Bizony! Már a farkaskutyát is fel tudom húzni!”

A nő öklendezni kezdett, kétségbeesetten rohant a kocsi felé. A férfi ekkor már a nagy gödör mellett állt, onnan figyelte a szaladó nőt, a feszes blúzban vergődő melleket, a hosszan úszó sörényt... Jobb kezében a szivar füstölt, ballal a nadrágzsebében bögyörészett, és felnyögött.

„Istenem, micsoda dög!”

Unottan végignézett a hatalmas gödrön, az oszlásnak indult és a megcsonkított dögökön, majd szép lassan az autó felé ballagott.

Előkerült a kis öregasszony is, a ház sarkához tipegett, fénylett az arca.

„Istenem, csak nem az én jó fiam jött meg?”

Szaladt az autó felé.

„Jöjjön vissza, nagyanyám, ez nem a maga jó fia!”

„Istenem, megjött az én jó fiam...”

A férfi beült az autóba, a nő nagy gázt adott, porfelhő nyelte el az öregasszonyt.

Undorító lehet ez a meló. Pejke Balázs és a dögész vaskampókkal éppen egy termetes disznót húznak ki a dögkamrából, a lánctalpas után akasztott vastepsin már van néhány tetem. És tudod-e, mit csináltak ezek közben? Szép nyugodtan beszélgettek.

„Hazugság! Nem mentek azok a holdba, dehogy mentek!”

A dózeros Pejke Balázs nyögött egyet az erőlködéstől.

„Miért ne mentek volna?”

„Olyan fejlett a tudomány, hogy csak lefényképeznek ilyesmiket, és etetik vele a népet.”

„Hát éppen azért mehetnek, mert olyan fejlett a tudomány!”

„A holdra akkor sem mehetnek. Milyen picurka lehet onnan nézve a föld? Onnan nem is találnának vissza.”

„Ne beszéljen már hülyeségeket!”

„Na ide figyeljen! Egyszer voltam én egy magas hegyen, még a háború alatt. A völgyben, a hegy tövében ment egy vonat. Tudja, mekkorának látszott? Akkora volt, mint egy pulikutya. Nahát, ezért mondom én, hogy a holdról nem találnának vissza.”

„Nem?”

„Nem!”

A dózeros végigmérte a dögészt, hosszan fürkészte.

„Mondja! ...”

„Mondom, hogy nem!”

„Mondja, szokott maga lábat mosni?”

Ezzel beült a lánctalpasba, az erőgép felbőgött, lassan elindult, óvatosan húzta a vastepsit a gödör felé. A gödörnél már rengeteg tetem volt felhalmozva. A dózer mögül leakasztották a vastepsit, a gép a totólappal nekifordult a húshalomnak. Lábak, nyakcsigolyák reccsentek, súlyos testek zuhantak a gödörbe. A gép curikkolt, újabb húshalomnak feszült neki, majd megtorpant, mintha undorodna tőlük. Pejke Balázs kiszállt, rágyújtott, megkínálta a gyepmestert is.

„Micsoda pazarlás.”

A dögész bólintott.

„Az.”

„Ez a sok finom bőr itt megy pocsékba.”

Itt”

„A cipő pedig drága.”

„Az.”

„Meg ez a sok hús.”

„Bizony.”

„Miért nem viszi el a feldolgozó vállalat?”

„Vitte.”

„És most?”

„Most nem viszi.”

„Miért?”

„Azt nem mondták.”

„Borzasztó pazarlás.”

„Az.”

Cigánylányok, rendőrautó, rendőr, Ráchel, sorompó. Tudod, csak az szomorít el, hogy a felvételi bizottság előtt nem mesélhetem el a képeimet. Pedig az lenne az igazi: mint régen a vásárokon a képmutogatós ponyvatörténetek. Mert ezek a rajzok így magukban szárazak, én legalábbis úgy érzem. Soványak. A valósághoz képest. A legjobb lenne úgy felvételizni, hogy ezekkel a nagyfejűekkel beülnénk egy csehóba, rendelnénk egy-két krigli sört, és én mesélnék, mutogatnám a képeimet. Nagyon szeretek mesélni, ebben apámra ütöttem, őt úgy is csúfolják, hogy Szófosó Szele. Anyám más: ajándék a szava.

Szóval itt ez a rajz: cigánylányok, rendőrautó, rendőr, Ráchel, sorompó. A rendőrautó a sorompó előtt vesztegelt. A síneken át két cigánylány közeledett, az egyiket már ismered az aktról, ő a Rózsi. Mögöttük egy öregasszony lépett át a kőkorláton, indult a lányok után. A rendőrautó ajtaja kinyílott, és kiszállt belőle egy rendőr, de amint látod, ez nem a Fehérképű. Igazgatta a derékszíját, mint aki azt mondja magában: „Na ezeket elkapom!” A lányok azonban zavarba ejtően riszálták a farukat, kacéran mosolyogtak, domborították a bögyüket, úgyhogy a rendőr inkább Ráchelra förmedt rá, aki közben szintén odaért.

„Nem látja, hogy le van engedve a sorompó? Miért mászkál a síneken?”

Ráchel a fejéhez kapott.

„Ó, a rák egye a véremet, én azt hittem, az autóknak van a sorompó!”

A rendőrnek erre hirtelen nem támadt ellenérve, ismét a derékszíját kezdte igazgatni, beledugta két hüvelykujját, hintáztatta a testét. Hallotta a közeledő tehervonat dübörgését, ezért kurtán befejezte az eligazítást.

„Máskor ne mászkáljanak, ha le van engedve a sorompó!”

„Én? Soha többet! Száradjon el a lábad, ha még egyszer...”

Ráchel bátran szórta a szitkokat, hiszen a vonatdübörgés elnyomta a hangját, a rendőr pedig beült a kocsiba. Erre abbahagyta a szitkozódást, megigazította a karján a zsákot, füle mögül előhúzott egy csikket, rágyújtott, gyorsan szippantott néhányat, majd a körmére égett csutkát eloltotta, és rágni kezdte. Elindult a lányok után. A távolban néhány alakot látott: ők is arrafelé igyekeztek. Egyszer csak ismét Ráchel mellett termett a rendőrautó. Nyílt az ajtaja.

„Hová megy azzal a zsákkal?”

„Egy kis tippanfüvet szedek, drága nagyságos úr... Tudja, meszelőnek valót!”

„Nono!”

„Ha kell a drága nagyságos asszonynak, én adok meszelőt...”

„No!”

„Száradjon el bennem a bél, ha nem tippanfűért megyek!”

„Biztos?”

„Vakuljak meg, ha nem igaz!”

„Nono!”

„Pusztuljak el, ha lopni megyek!”

„No!”

„Jó világ van már, drága nagyságos úr! Jól élnek a népek! Ajaj! Más világ van! Régen? Én nagyon jól emlékszem, hogy például aratáskor milyen borzasztó sokat dolgoztak a magyarok...”

Ez az előbbi kép ikerpárja. Ott a rendőrautó, mellette ácsorog és mutogat valamit Kalán, többen pedig a mezőn szétszóródva kutakodnak.

„Micsoda vízben álló gatyád van, Kalán!”

„Szegények vagyunk, kapitány úr!”

„Mit kerestek erre?”

„Jó, hogy jön, drága kapitány úr!”

„Nyögd már ki!”

„Elveszett az öreg Seres.”

„Hogyhogy elveszett?”

„Tegnap délben elment, azóta nem láttuk. Ezért keressük...”

„Éppen itt?”

„Itt is.”

„A dögtér felé?”

„Errefelé is szokott fitetni, gondoltuk, megnézzük.”

„Gyanús vagy te nekem!”

„Ééén?”

„Lopni mentek?”

„Jaj, anyám...”

„Miért a dögtér felé?”

„Vágják le azt a szép nagy bajuszomat, ha nem az öreg Serest...”

„Na jó!”

„Fusson ki a szemem, ha...”

„Szóval, az öreg Serest?”

„Az öreg Serest.”

„A rendőrségen voltatok már?”

„Ha itt sem találjuk meg, jelentjük.”

„Jelentitek.”

„Jelentjük.”

„Na jó...”

„De ha a kapitány úrék segítenének, hamar megtalálnánk.”

„Nekünk most fontosabb dolgunk van.”

Kalánék megvárták, amíg eltűnik a rendőrautó, a biztonság okáért még egy cigarettát is elszívtak, utána a bokrok alól kiszedték a fejszéket, késeket rejtő zsákokat, és fölmásztak az útra. Mifinom fájdalmasan felüvöltött a közeledő vénasszony láttán.

„Jaj, anyám, Ráchel, te már megint itt vagy?”

Az öregasszony válaszként csak sercintett egyet a bagóléből.

Biztosan rájöttél már, hogy ha ennek a képnek elképzeled a folytatását, akkor azt a képet kapod, amelyet legelőször mutattam neked. Amelyiket nézve még csak annyit tudtál, hogy távoli alakok ezek, nemigen látszik, hogy kifélék. Most már tudod, kifélék.

A Gyarló előtt megállított a Fehérképű.

„Hova megy?”

„A Gyarlóba.”

„Kérem a személyi iratait.”

„Nincs nálam.”

„Hány éves?”

„Tizennyolc.”

„Elmúlt?”

„Leszek.”

„Kiskorú egyéneknek nincs helye a kocsmában.”

„Csak rajzolni szeretnék.”

„Erre a papírra?”

„Arra.”

„Vannak itt rajzai?”

„Csak egy.”

„Mutassa!”

„Ez egy portré az anyámról.”

Elvette a fehér rajzlapot, melyen rajz semmi nem volt, mindössze két sor írás, csupa nagybetűvel. Így:

ÚGY SZERETNÉK SZÉPET ÍRNI,
HOGY NE KELLJEN TŐLE SÍRNI.

A Fehérképű Rendőr elképedt.

„Ez nem rajz.”

„Nem tudom lerajzolni az anyámat.”

„Akkor miért hazudja, hogy ez ő?”

„Ez ő.”

„Eeez?”

„Igen. Ő írta. És ilyen.”

„Ilyen?”

„Ilyesmi.”

„Hogy hívják magát?”

„Szele Pista...”

„Hol laknak?”

„Itt a szomszédban.”

„Kötöny utca?”

„Az.”

„Ismerem az anyját.”

„Tudom.”

„Jól van, menjen rajzolni!”

Mentem, de nem a Gyarlóba, csak egy kicsivel odébb, s leültem az árokpartra. Rajzolni. Itt van a kép, ezt csináltam. A Fehérképű cigánygyerekek gyűrűjében áll, cigarettát kínál nekik, azok pedig tolakodnak, ugrálnak. Ez van rajta.

„Cigiztek?”

A gyerekek buzgón helyeseltek, izgatottan közelebb húzódtak, egymást lökdösték, taposták.

„Na csak lassan a testtel!”

A Fehérképű megszámolta a lurkókat, kivett hét cigarettát, magának a nyolcadikat, rágyújtott, a srácok képébe fújta a füstöt.

„Szóval cigiznétek?”

Ez persze egy pillanatig sem volt kétséges. A rendőr odanyújtotta az első szálat, de rögtön vissza is húzta.

„Szóval kell a cigi?”

„Kell!”

„Kell!”

„Akkor mondjátok meg gyorsan, hogy ki szokta lopni a húst a dögtérről!”

A gyerekek egymás szavába vágva kiabálták. „Kalán, Mifinom, Vekni, Gyökér, Ráchel, Ficsúr...”

A Fehérképű feljegyezte a seregnyi nevet.

„Mit csináltak a döghússal?”

„Kolbászt csináltak.”

„Eladták Pesten még tegnapelőtt.”

„Előfordult ilyen máskor is?”

„Igen!”

„A múlt héten is!”

„Itthon maradt-e a húsból?”

„Megettük mindet...”

„Elmondtátok ezt már valakinek?”

„Egy szakállas bácsinak.”

Ez is a dögtérről készült. A hatalmas gödör szélén a rengeteg állati tetem, a dózer disznókat, birkákat, teheneket küld a mélybe. Pejke Balázs megállította a gépet, kiszállt, odaintette a dögészt.

„Gyújtsunk rá!”

„Jó.”

Nézték a dögöket.

„Nagy pazarlás.”

„Nagy.”

„Valami járvány van most?”

„Azt mondják.”

Pejke oldalra pillantott, ahol néhány megcsonkított hulla hevert.

„Azok a frissek?”

„Azok.”

„Fene a gusztusukat.”

Egy Zsiguli fordult a dögtéri útra, dagadt alak ugrott ki belőle, szaladt a gödör felé.

„Ki ez?”

„Bektur elvtárs.”

„Aha.”

Bektur messziről ordítozni kezdett.

„Maga egy félnótás hülye!...”

Pejke az ideges, rángós szájú gyepmesterre nézett.

„Mi baja?”

A dögész nem is hallotta a kérdést, bal kezével kabátja alját húzgálta, jobbal megemelte a döghúzgáló vaskampót.

„A büdös úristenit magának! Hogy lehet valaki ennyire: hülye?”

„Ééén ?”

„Maga bizony! Miért járatja a száját mindenféle jöttment újságíró előtt?”

„Idejött és kérdezett.”

Bektur nyaka bíbor volt a dühtől. A dögész ajka remegett.

„Én csak az igazat mondtam.”

„Jól figyeljen rám, Csike István! Ha a locsogását az újságban olvashatjuk, maga repül innen, és garantálom, hogy nem talál munkát Kocskoron, de még a megyében sem! Erre mérget vehet...”

A gödör szélén álltak, odalent már vagy nyolcvan állat teteme. A vastepsiről lé csordogált, kukacok hemzsegtek, iszonyú volt a bűz. Bektur csak most eszmélt a bűzre, meglátta a cipőin, galambszürke nadrágján a hozzáverődött gazok, füvek nyomait. Indulatosan fújtatott.

„Menjünk arrébb!”

Pejke Balázs megfogta a karját.

„Maradjunk csak, elvégre jól megfizetnek! Tíz forint óránként, plusz két forint bűzpótlék. Ennyiért igazán szagolhatjuk!”

„Ki kérdezte?”

„A téesz nem szagolja, mégis kétszáz forintot kap óránként a gépért...”

Bektur hidegen végigmérte.

„Ha nem tetszik valami, takarítsa el magát!”

Megfordult, egyet lépett, amikor Pejke visszarántotta.

„Eltakarítom én magát rögtön...”

A többit mutatja a rajz, látod? Bektur a tepsin csücsül, a dögök között. Csike István, a lehető legnagyobb pánikban, káromkodik, szidja Pejkét, igyekszik kihúzni a gazdáját, a dózeros pedig beszáll a lánctalpasba, és indít.

Ezzel a rajzzal azért még nincs vége a dolognak, ez sajnos csak egy pillanatot rögzíthet. A valóságban még történt ez-az. Csike István lekapta az ingét, azzal törölgette Bekturról az ocsmány lét, közben sírósan kiabált.

„Bizony isten semmi valótlant nem mondtam a riporternek, ő írta ki a nagy nyilvántartó könyvből, hogy honnan mennyi dögöt hoztak július kilencedikétől, amióta nem szállít a feldolgozó vállalat...”

„Menjen a fenébe!”

„Le is fényképezett mindent, nem lehetett tagadni, látszik azon a dögön, hogy legalább másfél hetes, és akkor még nem is temettünk...”

Ez itt Trombitás. Ül a Gyarló legsötétebb sarkában, néma, nem muzsikál. Egyre kevesebbet trombitál. Valami baja lehet, de orvoshoz küldeni képtelenség. Vagy lehet, hogy öregszik? Már elmúlt ötvenéves, de az még igazán nem kor. És egyre gyakrabban sír. Ennek a rajznak a sarkába, ahol ő ücsörög, odaíratta anyám egyik versét. Ez az.

Miért nem alszom úgy el,
mint az igás állat?
Csak eldől az almon,
s jobban bírja másnap.

Aztán órákig nézegette a rajzot, saját magát, főleg a bakancsát, szeméből folyt a könny.

„Na mi van, érzelgős lett az én öreg haverom?”

A sör sem kellett neki.

„Írjad ide azt a másik verset is! A bakancsosat!”

„De hát ez egy vidám rajz!”

„Nem baj.”

„Nem illik ide.”

„Akkor is.”

Hát itt van ez is, olvasd!

Ormótlan bakancsom
mint rozoga bárka,
még egy lábszár férne
mindkét bakancsszárba.

Pedig ez tényleg vidám rajz, látod? Nagy élet van a Gyarlóban, hömpölyög a füst, sok az ismerős arc. Itt egy nő, kicsit fogatlan, és fából van a jobb lába. Ez, aki tapogatja, ez Vekni.

„Jaj, Vekni, mit akarsz?”

„Megkőtt az öreg szerszám...”

A tagbaszakadt férfi vigyorgott, motoszkált a nő lábai között. A földön ült, mellette jó néhány pohár.

„Vésd bele a nevedet!”

A mellette ülő, jól öltözött, divatos cigány legény a nő falábára mutatott.

„Nem tudok írni, Ficsúr...”

A nő vihogott, Ficsúr szeme felcsillant, megint a falábra mutatott.

„Én tudok, itt a nevem, látod? Beírjam a nevedet, Vekni? Rajzolok köré szívet is, jó?”

„Azt is tudsz?”

„Hát persze! Hat osztályt jártam én.

Ilyen ez a rajz. Trombitás sokáig nézegette a második vers beírása után is. Nagyon szomorú volt.

„Mi baj van?”

Nem is hallotta. Csak a rajzot nézte. Később megszólalt.

„Beírnál még valamit?”

„Mit?”

„Egy szöveget.”

„Miféle szöveget?”

„Úgy szeretném, hogy így, az én szájamból induljon ki és jöjjön el itt az Agyas Ambrus, a Mifinomék, Kalánék feje felett, és egészen Bekturig érjen.”

„Mi legyen a szöveg?”

„Azt írd be: Teszek rátok!”

„Rövid.”

„Írjad nagy betűkkel!”

„Úgy is rövid, nem ér Bekturig.”

„Akkor valami mást írjál!”

„Az elég hosszú lenne, hogy szarok a pofátokra.”

„Nem jó.”

„Hát akkor?”

„Írjad: Isten veletek!”

„Ez is rövid.”

„Nem baj.”

„Nem ér Bekturig.”

„Mindegy, meddig ér.”

Ez a rajz pontosan megegyezik az előzővel. Egyedül Trombitás hiányzik róla. Aznap este, amikor a verseket ráíratta az előző képre, rám parancsolt, hogy rajzoljam le még egyszer ugyanúgy a Gyarlót, de nélküle. És persze a szövegek nélkül. Ahol ő ült, oda pedig írjam anyám két sorát.

Én semmi se lettem,
csak pelyva maradtam.

Hát ez az. De a rajzon minden a régi, Ficsúr és Vekni szívet vésett a nő falábába, a Fehérképű Rendőr Kalánék előtt billegett.

„Hallom, a hétvégén bankettet akartok rendezni a Gyarlóban!”

„Jöjjön el, drága kapitány úr! Lesz vagy harminc hegedűs... Birkát főzünk.”

„A dögtérről valót?”

„Áááá...”

„Úgy viselkedjetek, nehogy elmaradjon az a bankett!”

„Nem lesz hiba, kapitány úr!”

A söntésnél Bektur elvtárs álldogált, széles mosollyal, elégedetten heherészett, bedobta a fél barackot.

„Még egyet!”

A csapos fogta a tiszta poharat, töltött.

„Nincs már baj, Bektur elvtárs?”

„Nincs.”

„Elpusztította a pestis az újságírókat?”

„Sajnos nem, de felőlem már ugrálhatnak.”

„Nem lesz cikk?”

„Nem.”

„Elintézték?”

„El.”

„És akkor mi lesz?”

„Hogyhogy mi lesz?”

A csapos a vendégek felé intett.

„Hordhatják a döghúst?”

„Bánja a fene, ha felfordulnak is tőle!”

Hogy mi lett Trombitással? Semmi. Elmúlt az őszies hangulata, egy hét alatt oda lett a nagy világfájdalom, úgy él, mint azelőtt. Zenél.

Ez már Pest? Még csak Kőbánya? Már csak két rajz van, elég lesz rá az idő? Huszonegy rajz: Művész Pista huszonegye.

No: ez a dögtér. A gyepmester éppen otthagyta Pejke Balázst, a dózerost, miután váltottak néhány szót.

„Azt hittem, sosem látom többé.”

„Senki sem vállalta ezt a munkát.”

„Csak maga.”

„Csak én.”

Pejke dolgozott, roppantak a csigolyák, a bűzlő tetemekre ömlött a föld. Egyszer csak a dögész fia, a kis szőke gyerek állt ott, integetett. A gépész megállította a masinát, kiszállt.

„Ezt ott tetszettek felejteni a múltkor.”

Mutatta a vizslát, mosolygott.

„De szép tiszta szemed van, te fiú!”

A gyerek megemelte a kutyát.

„Ezt én húztam fel!”

A gépész nem szólt, csak nézte a ragyogó szemeket.

„A farkaskutyát is fel tudom húzni!”

Pejke elkomorult. Leguggolt, két hatalmas kezébe fogta a szöszke fejet, egyre erősebben szorította a kis koponyát.

„Én is fel tudnálak húzni.”

A fiú megszeppent, fájt a szorítás.

„Miért húzna fel a bácsi?”

„Te miért húztad fel a kutyát?”

„Hát...”

„Tudsz-e dalolni, kislegény?”

A gyereket rázta a zokogás, csak a fejével intett nemet.

„De ölni már megtanultál, igaz?”

Ezt a jelenetet láthatod a képen.

A dögész anyja a vetetlen ágyban ült, a cihátlan ágynemű tetején, hátát a falnak vetette, amikor benyitott az unokája. Szipogott, fénylő orrát törölgette az inge ujjával, és az öreganyja ölébe borult.

„Mi lelt?”

„Nagyanyám...

„Mi kéne?”

„Nagyanyám, tanítson meg énekelni!”

„Vigyen az ördög!”

{fel} - {tovább}