IV.

Kedves Borika!

Minden szombaton este kimegyünk az állomásra vagont rakni, hogy keressünk egy kis pénzt. Elég korán oda kell érni, még vacsora előtt, mert később már nem kapunk vagont. De az igazgató nem adja ki előbb a vacsorát, még csak kenyeret sem, így éhesen melózunk egész éjjel, sokszor vasárnap délig. A múlt szombaton samott-téglát rakodtunk, de nem adtak tenyérvédőt, egy csepp bőr sem maradt a tenyerünkön. Remélem, szombatra begyógyul, és akkor jó lenne sódert pakolni. Vagy cementet. Most még az iszapszén se lenne rossz, nem úgy, mint télen, amikor össze volt fagyva, csákánnyal is alig tudtuk felszaggatni, és még a fülem is megfagyott egy kicsit. Én nem járok a kocsmába, mint a többiek, hanem gyűjtöm a pénzt, már van ezernyolcszázhatvan forintom, húsvétkor hazamegyek, akkor odaadom. Tudom, hogy ez még nem futja azt, amit a temetésre adtál, meg a tanulásomra, de majd a többit is megkeresem.

Ha lenne egy kis időd, megnézhetnéd a testvéreimet, jó helyük van-e az új nevelőszülőknél? Vigyél nekik egy kis csokit, megkeresem az árát. Itt különös újság nincs, félévkor hármas lettem, ez a második év nehezebb. Sokat gondolok rád. Levelem zárom. Üdvözletem küldöm a messze távolból.

Laci.

V.

A tanulószobában gubbasztok. Százötvenen görnyedünk a tankönyvek fölé, pisszenni sem szabad. Ezt utálom. Otthon, ha kedvem tartotta, elindultam pecázni a Csukás tóra, beszélgettem az öregekkel vagy az asszonyokkal az udvaron, vagy elcsavarogtam a haverokkal... Itt viszont naphosszat ücsörgök, és azt sem tudom, mit olvasok. Egyetlen sort átfutok vagy tízszer, aztán szórakozottan újrakezdem, de az eszem Kocskoron jár. A fiókomból előkotrom piros fedelű emlékkönyvemet, mohón lapozgatom.

– Felvettek a szakközépiskolába.

– Na ugye?

– Itt az emlékkönyvem. Ugye, beírsz valamit?

– Be hát...

A veres kurva kotorászik a rozzant szekrényben, mindenféle vackot kihajigál, aztán előhúz egy könyvet. Lapozgatja, beleolvas itt is, ott is. Végül írni kezd.

Két hajó úszik a Tiszán
Az egyikbe ülsz te
A másikba én
A két hajó egymástól elszakad
De a mi barátságunk
Örökre megmarad
Emlék Lacinak Borikától

Belekandikálsz a nő emlékkönyvébe, silabizálod a szöveget, amit kimásolt.

– Ezt ki írta?

– Ezt? Az első fiúm.

– Hány éves voltál?

– Tizenhárom.

– És ő?

– Huszonkettő.

– Mi lett vele?

– Megölték.

– A háborúban?

– Ó, te buta... – kacag Borika. – A Gyarlóban. Féltékenységből.

– Szeretett téged?

– Igen.

– Más is?

– Más is.

Sötét van még, mintha Julis nénéd fekete szoknyája alatt kuporogna Kocskor. Fogod a pecabotot, a biciklit, elindulsz.

– Hová mész? – kérdezi a sötétből Borika.

Összerezzensz. Nem gondoltad, hogy bárki is idekint lehet a lakók közül. Esetleg Jólhágó Mihály bátyádat lested volna a kerítés tetején.

– Pecázni – nyögöd meglepetten.

– Hányadikos vagy?

– Nyolcadikos.

Az erős női ujjak végigfutnak a karodon. Megfeszíted az izmaidat.

– Te vagy a legerősebb az osztályban?

– Hát... – vigyorogsz gyámoltalanul.

A nő megsimogatja a mellkasodat, aztán az arcodat, erősödő szőreidet borzolgatja. A nyelved is kiszárad.

– Segítenél odébb húzni a szekrényt?

– Igen.

Nagyon kicsi a szobája, apróbb, mint a tietek, itt még a parányi főzőfülke sem tartozik a lakáshoz. Egy kopottas dívány, egy ócska szekrény, egy megrokkant szék, egy elnyomorodott mosdóállvány. Ennyi.

– Ülj csak le! – mutatja a széket, s ő maga az ágyra telepszik.

Remeg a lábad. Úgy ülsz, mint aki futni készül.

– Kaptam száz forint fizetésemelést – mondja a nő maga elé. – Bementem a főnökhöz, mondtam, nem ezt ígérték, kitörölheti a százassal az ülepét, ennyiért én nem fogom a nyerstéglát pakolni. Hogy így, hogy úgy. Mondom, ne féltsen maga engem, egy éjszaka az ötszörösét megkeresem a maga híres fizetésemelésének. Kiléptem a téglagyárból.

– Igaz, hogy maga kilopja a palik zsebéből a pénzt? – kérdezed ártatlanul.

– Honnan tudod?

– Mondják. Mindenki mondja az udvarban.

Borika idegesen rágyújt, dacosan fölveti a fejét.

– Na és, ha kilopom? Miért nem vigyáznak rá?

Beharapod az ajkad, lehajtod a fejed, nem állod a veres kurva kihívó, ugyanakkor aggódva fürkésző tekintetét. Ültök, bámuljátok egymást. Végül a nő zavartan felnevet.

– Nem vagyok ám olyan öreg!

A szájadban megöregszik a nyál, a szájpadlásodhoz tapad, akár a rágógumi. Valamit motyogsz, bizonytalanul pislogsz az ajtó felé.

– Nem bizony. Csak huszonkilenc. Nyugodtan tegezhetsz.

Nem tudod hova tenni a kezedet, minden porcikád viszket, a hátgerincedben elindulnak a hangyák. Mocorogsz a széken, félénken köhécselsz.

– Hát akkor... izé... visszük a szekrényt?

– Ja persze! – pattan fel Borika, és nézelődik a szűk lukban. – Látod, milyen rövid az eszem?

– Hová tegyük? – kérdezed megélénkülve.

– Hová? Hová is lehetne?

– Szerintem sehová, mert akkor nem lehet kinyitni az ajtót.

– Tényleg. Na akkor itt egye meg a fene, ahol van, nem igaz?

Rád kacag, furcsa kis grimaszt vág, mintha elnézést akarna kérni, aztán egyetlen teátrális mozdulattal ledobja a fürdőköpenyét.

– Ne lökdöss, te hülye, így nem látom!

– Odanézz, ott az ikterbakterfeketeszatying!

– Mit akarsz az ablaknál? – firtatja a pucér nő.

– Beláthatnak.

– Ugyan már! Mindenki alszik.

– Hátha.

– Akkor süljön ki a szemük.

Téblábolsz, szakad rólad a víz, úgy érzed, lángol az arcod, talán a ruhád is.

– Hát akkor... – nyúlsz tétován, fölöttébb esetlenül a kilincs után.

– Gyere ide, kérdeznék valamit!

Elfullad a lélegzeted, tátogsz, akár a kifogott potyka, a Csukás tó náddal prémelt partjain. Mintha falábakon járnál.

– Itt vagyok.

– Tudod te az én nevemet?

Veres kurva.

– Ki mondta?

– Mindenki.

– Tudod, hogy miért vagyok kurva?

– Mert szereti...

– Ezt a sok tetves állatot? Ezeket a barmokat szeretni? Utálom őket.

Bambán, tágra nyílt szemekkel állsz, múlik a forróság, a remegés, meghallod az egymásnak felelgető kakasok kukorékolását is, eszedbe villan a bicikli, a pecabot, türelmetlenül kérdezed.

– Hát akkor?

– El akarok innen menni! Érted? Elmenni ebből a dzsumbujból, erről a lepratelepről... Ugye érted?

– Igen.

Szeretnél eliszkolni, berekeszteni a társalgást, és észrevétlenül lelépni, kámforrá válni, amikor Borika a mellére teszi a bal kezedet. Hirtelen kiver a verejték, és beléd szorul a szusz. Érzed, amint bénult ujjaid alatt megkeményedik a mellbimbó.

– Szép lakást akarok. Szép bútort. És gyereket.

– Igen – hebeged zavarodottan.

– Elmegyek majd az ország másik végébe. Csak legyen annyi pénzem.

– Ühüm...

A nyakadat csókolgatja. Megremegsz, mint akin végigfut az áram. A jobb kezedet a lába közé húzza...

– Szabó bácsi!

– Tessék, fiam.

– Mi az, hogy szerelem?

– Jobb lenne, ha Istennek tetsző dolgokon gondolkodnál.

– Mi tetszik Istennek? Amin a nagyok gondolkodnak?

– Az.

– Akkor az is tetszik neki, amin Másfélfejű Szarkáék gondolkodnak?

– Min gondolkodnak?

– Hogy a lopott mosóport, babkávét és villanymotort kinek adják el.

– Az ilyesmi nem tetszik Istennek, de még a keresztény embernek sem.

– Szabó bácsi keresztény?

– Az vagyok.

– Katolikus?

– Fiatal koromban az voltam.

– Már nem?

– Már nem.

– Miért?

– Tudod, fiam, akkor volt az első világháború. Nagyon vallásos voltam...

– Azt mondják, hogy Szabó bácsi Isten marhája.

– Hát... Ilyen voltam akkoriban. Aztán egyszer, bevetés előtt, beszélt nekünk egy pap. A mellén kitüntetések fityegtek. Azt mondta, hogy ahová magyar katona lép, ott fű se nőjön többet, öljük meg az anyák karjában mosolygó csecsszopókat is. Ezt mondta, pedig mit parancsol a Szentírás? Nem azt, hogy szeresd felebarátodat? Hogy ne ölj? Én akkor azt mondtam, nekem ilyen Isten nem kell. Soha többé nem gyóntam. Nem mentem templomba. Soha...

– Ne sírjon, Szabó bácsi!

– Majdnem hitetlen lettem.

– A háborúban mindenki az lesz?

„Én éjeliőr voltam és egyedül Kocskoron százvalahány sőre bika kétszáz szilaj üsző jópár darab csikó 18 pár igás ló. Veszéjes volt a szólgálat nagyon sűrűn előfordult a bika viadal jó párszor ösze is törtek így jó párszor a kórház lett a vége és ijen álapotban kerültem én időnap előt leszázalékolás formájába. Egyépként már öt éve özvegy vagyok 3 családom van 2 fiú 1 lány házasok 7 unoka déd is. Beteg vagyok meg is halok belekel nyugodnom a sorsomba. Máskép panaszom nincs. Most pedig köszöntöm a Cse Szlovák népet és az egész nemzetiséget.”

Egy áttetsző, ernyedt kéz elhúzza előlem a piros emlékkönyvet. Csonti, a nevelőtanár. Belelapoz, ámuló pofával olvas.

Egy szempár néz le rád, utad bármerre visz,
Nem illet soha vád, ha lelked benne hisz.
Nincs semmi rejtekhelyed, mely tőle elfedez,
Mindent tud felőled, mi benned gerjedez.

Csonti bazedovos szeme kikerekedik, jól megnéz magának.

– Te imakönyvet olvasol egy szocialista kollégiumban?

– Ez csak emlékkönyv.

Megint beleüti a fejét, fennhangon olvas: Szeretettel jegyzé Szabó bácsi.

– Ki ez a Szabó bácsi?

– Az udvarunkban lakik. Prédikátor. De amúgy nem rossz ember.

– Szóval prédikátor. És rendes.

– Ühüm. Például anyám gyomorfekélyére is kevert valami gyógyszert. Már elfelejtettem, miből. Méhviasz is volt benne.

– Honnan szalajtottak téged, fiam?

– Kicsit messziről. Kocskorról.

– És más is lakik még abban az udvarban?

– Lakik. Aki az emlékkönyvembe írt, az mind ott lakik.

Csonti lapozgat, eltúlzott csodálkozással hümmög, ironikusan olvassa.

Szép vagy ha szíved jó
Jó vagy ha lelked nemes
E kettő boldoggá tesz
S a világ által szeretve leszesz.
Szeretettel jegyzé Julis nénéd.

Gúnyosan ismételgeti a „leszesz” szót, a tanulószoba felszabadultan kuncog.

– Ez a prédikátor felesége?

– Nem. Ez a vén kulák felesége, Jólhágó Mihályné.

A diákokból kirobban a röhögés, dobálják magukat, csinálják a cirkuszt. Csonti pulykamérges, az asztalra csap egy fejes vonalzóval, elordítja magát.

– Mi ez a cécó?

Nagy nehezen elcsendesedik a banda, de vigyorogva várják a további fejleményeket.

– Amiért a többiek tanulási idejéből ilyen sokat elraboltál, még egy óra hosszáig itt maradsz takarodó után, és tanulsz. Megértetted?

Jó lenne belerúgni ebbe a szarháziba. Mérges vagyok magamra, amiért ilyen gyáván eltűröm a szemét húzásait. De mit tehetnék? Azért is megjátszott tahósággal bőgöm a képébe a választ, hadd röhögjön a társaság.

– Ühüm.

„ Tehát a 68 dik ezred néven el érkeztünk a magyar határig. Ez az az ország akire úgy vágytunk. Az első álomásnál már minthatörtént vólna valami először is az al tiszt urak úgy gondolták hogy Szólnokon elfoglajjuk a katonai laktanyát és a csillagokat amiket le vagdostak a Cse emberek újra felvarták sőt teroriálisan akartak viselkedni. Az első álomásnál se bakter se főnök a pincékbe ömlik a bor had testek feküdtek a borba. Az al tisztek keztek be rúgni így ezek szerint gorombáskodtak is a legénységgel szemben de még eszt gyáván eltűrtük.”

Az emberek kíváncsi gyűrűje a Gyarló kocsma előtt, középen István bátyám fekszik. Kalán, a kövér cigány árokvízbe mártott rongydarabbal dörzsölgeti az öreg szívét.

– Mindjárt jön az orvos! – lihegi Mifinom.

Egy vézna, kopott öltönyös alak halad a járdán.

– Hé, Sípszóda! – kiáltja Kalán a kitüntetésekkel felcicomázott férfi után. – Gyere már ide, koma!

– Minek? – kérdezi Sípszóda.

– Hát csak annak, hogy itt fekszik az apád – emelkedik fel a termetes cigány.

Csak megjátssza magát az öreg – legyint Sípszóda, és máris továbbindulna.

– Meggyújtalak, az anyád szentségit, utána hordhatod magadra a vizet! – fenyegetőzik Gyökér.

Megérkezik az orvos.

Az öreg Pejke elgyötörten közeledik. Kis táskáját nehézkesen leteszi a földre, hangsúlyozott erőfeszítéssel, két kézzel nyomja le a kapukilincset. Az udvarbeli asszonyok sebesen köréje sereglenek.

– Meggyógyult, István bácsi? – kérdezi Másfélfejű Szarkáné.

– Majd a sárga földben, lányom.

– Mit mondtak az orvosok? – érdeklődik Julis néni.

– Nem mondanak azok semmit.

– Valamit csak mondtak tán a kórházban.

István bátyád fájdalmas arckifejezéssel kotorászik a zsebében, papírokat húz elő.

– Gyere ide, kisfiam! – int magához. – Olvasd már el! Itt a papír...

Akadozva, bizonytalanul betűzöd.

„Az egyedül élő férfibeteget so-ma-ti-cus... izé... symp-to-mákkal, melynek hátterében Char-cot-s com-po-nen-sek húzódtak, dep-res-si-ós hangulatzavarral vettük fel osztályunkra.”

Az asszonyok zavartan köhécselnek, István bátyád kiveszi kezedből a papírt.

– Ez még az előző betegségemből való.

Két ujját gondosan megnyálazva, ügyetlenül széthajtogat egy másik iratot, belepillant, és elégedetten nyújtja feléd.

„A betegen ismételten kifejlődik qu-e-ru-lans magatartással és con-ver-si-ós panaszokkal járó jelentős u-tu-li-ta-ri-us com-po-nensekkel is rendelkező Char-cot-s állapot.”

Hümmögtök, tétován néztek egymásra, az asszonyok elbizonytalanodva topognak.

– Na látják, milyen súlyos a bajom? – kérdezi az öreg diadalmasan, és ragyogó képpel elvonul.

Kaponya oldalba bök. Kissé kihúzott fiókjából kikandikál egy pornólap. Szinte égetik a szememet azok a formák, azok a telt didik...

– Megülnéd a szőrén, mi? – vigyorog.

Cinkosán rákacsintok. A hátgerincemben megindulnak a hangyák.

– Odanézzmárpucér!... Vankalapjanincskalapjavankalapjanincskalapja...

Óvatosan Csonti felé sandítok, még az hiányzik, hogy ezzel is lebukjak. A nevelőtanár azonban éppen valami totóval vagy lottóval szarakodik. Kaponyától átveszem a pornólapot, s fél szemmel állandóan Csonti felé sandítva, lapozgatom. Egy csaj olvas az ágyon, bal kézzel a bugyiban babrál. A másik képen ugyanez, de már telefonál. A harmadikon jön egy fickó, biztosan azt hívta telefonon. Azannyát! A negyediken a csaj kigombolja a srác sliccét, előkapja a nagy családi tárogatót, és játszani kezd rajta, csak úgy köszönés helyett. Hűha! ...

Keringesz az osztályteremben, akár egy bolond birka, korán van, senki sincs még itt. A táblán ott a „KÁCIÓ”, valamelyik hülye felírta, pedig szó sincs még ilyesmiről. Időről időre megszagolod a kezedet, bólintasz, mint aki azt mondja, „rendben”. Végre benyit a legjobb haverod, Kirják. Belöki a táskáját egy padra, a táblához csoszog, letörli a „K”-betűt, szép lassan az „Á”-betűt is, aztán meggondolja magát, abbahagyja. A „CIÓ”-ra mutat.

– Jó is lenne, mi?

– Ühüm.

– Kész a matekod?

Nemet intesz. Kirják leül veled szemben, szórakozottan nézeget.

– Mi van? – kérdezi.

– Semmi.

A haver nagyot köp az olajos padlóra, lassan, megfontoltan elkeni a cipőjével, aztán megint téged bámul, idegesítően sokáig.

– Hazudsz.

– Nem.

– Valami volt.

– Nem volt.

– Na, ki vele!

Eszedbe villan, hogy az egész osztály szerelmes Borikába, az összes pörsenéses arcú, pihés kölyök arról álmodozik, hogy nála szabadul fel.

– A veres kurvánál voltam.

Kirjáknak, ahogy mondani szokták, leesik az álla, döbbenten felhördül.

– Nem igaz!

– Itt dögöljek meg, ha nem igaz!

Élvezed a helyzetet, kedvtelve nézegeted a barátodat, akinek az inge hirtelen facsaró víz lesz.

– És?

– Levetkőzött előttem.

– Mi volt még? – fulladozik izgatottan szipogva a haverod.

– Megfogtam a csecsit.

– Nem igaz! Nem igaz! – nyögdécsel Kirják sírósan.

– Megfogtam az ikterbaktert is.

– Hazudsz.

Kirják felugrik, eszelősen szaladgál az osztályteremben, aztán megáll, legörbülő szájjal mered maga elé. Az ujjadat az orra alá nyomod, fölényesen, röhögve biztatod.

– Szagold meg, ha nem hiszed!

A barátod aggodalmasan szimatolja, egészen belesápad a felismerésbe, nagyokat szippant, és elképedve rebegi:

– Azannyát!

Újabb fiúk nyitnak az osztályba. Kirják nekikrohan, érthetetlen kiáltásokat hallatva a földre teperi őket, aztán felugrik, őrült izgalommal dobog, és indiántáncot lejt a padok tetején.

– Laci megkefélte a veres kurvát! Szagoljátok meg a kezét, ha nem hiszitek!

A váratlan támadást követően még Kirjákra fenekedő srácok megtorpannak, nem akarnak hinni a fülüknek, aztán mindenki körülötted tolong, rángatják a kezedet.

– Hohó! Lassan a testtel! – óbégatsz méltatlankodva. – Álljatok sorba!

A fiúk marakodnak, mohón lökdösődnek, végül kialakul a sor. A kövér Turgonyi áll elöl, a doki fia, aki a tízóraiért kapta meg ezt a jó helyet, no meg egy doboz amerikai cigiért. Előregörbül, a kezed felé nyomja húsos orrát, orrcimpái úgy tágulnak, akár a versenylovaké.

– Két forint – mondod vigyorogva, és gyorsan elhúzod telihold arca előtt az ujjad.

A srác reszkető kezekkel guberálja a pénzt, a többiek türelmetlenül nógatják. Végül odanyomod az ujjadat az orra alá, büszkén felfújod magad.

– Na?

– Kurva jó! – lelkesedik Turgonyi.

– Na mit szólsz? – súgja. Kaponya.

– Kurva jó! – vigyorgok szélesen, megbabonázva.

Felcsattan a Csonti hangja.

– Mi folyik a tizenhármas asztalnál?

A színes pornólapot gyorsan visszacsúsztatom Kaponyának, s felajzott képzeletem a budiba röppent egy viharos vankalapja-nincskalapjára.

– Na kérem: nemcsak Komor László marad fent takarodó után még egy óra hosszáig, hanem az egész asztaltársaság. Kezeskedem róla, hogy megtanulják a rendet.

Halkan, csúfondárosan heherészünk.

– Na, Komor, halljuk, miért van olyan jó kedved?

Lomhán felállok, kedélyesen mosolygok a tanári asztal felé, pontosan úgy, ahogyan Csonti szokta.

– Mert fent maradhatok, tanár úr.

– Nem tetszik?

– Ó, igazán nagyon tetszik. Nem lehetne esetleg két óra hosszáig fent maradni?

Csonti bepörög, lángot vet az a sápkóros képe, olyan, mint a majom segge, végül mégis meggondolja magát, átveszi a hangnemet, gúnyosan nyájaskodik.

– Hogyne lehetne! Akár három óra hosszáig is.

Kaponya vigyorogva, teátrális gesztusokkal könyörög.

– Négyig, ha lehetne, tanár úr! Négyig...

– Akár hajnalig is, gyermekeim!

– Jaj, de jó! Jaj, de jó! – tapsol az egész tizenhármas asztal, néhányan lelkesen hurráznak is, az elragadtatástól a levegőbe hajigáljuk a tankönyveket. Csonti már tehetetlenül őrjöng. Kíváncsiak vagyunk, meddig képes még piszkoskodni ez a szaralak: önfeledten hergeljük. Forradalmi hangulat támad a tanulóban.

István bátyádat a kapu előtt ápolgatják. Feldúltan elrohansz, végig a hosszú Kötöny utcán. A kocsma előtt megtalálod ifjabbik Pejke Istvánt, aki az ámuldozó cigányoknak meséli legújabb hőstettét: felfedezte, hogy ég a daráló, villámgyorsan értesítette a tűzoltókat, és ráadásul félelmet nem ismerő elszántsággal segített nekik oltani. Egy ideig ingerülten hallgatod, aztán elszántan csúfolni kezded.

– Sípszóda! Sípszóda! Ég a gyomrom, oltsa el!

A férfi meghökken.

– Takarodj innen! – sziszegi, majd a körülötte állókhoz fordul. – Biztosan az apám bérelte fel, hogy piszkoskodjon egy kicsit.

– Sípszóda! Sípszóda! Ég a gyomrom, oltsa el!

Erre már elindul feléd. Állsz, nem tudsz elszaladni, a lábaid nem akarnak engedelmeskedni, egyre bizonytalanabbul, ám vadul, gonoszkodva fújod a gyermeteg mondókát. Sípszóda megmarkolja a pajeszodat, felfelé húzza. Már lábujjhegyen állsz, dühödten köpködsz.

– Nem félsz, rohadt kölyök?

– Nem! – kiáltod, de már könnyes a szemed.

Sípszóda élvezettel kínoz, egyre jobban húzza a hajadat, miközben a lábfejedet tapossa.

– Miért piszkoskodsz, mi?

A könny végigpereg az arcodon, elcsuklik a hangod.

– Keresse meg István bátyámat!

– Aztán minek?

– Mert beteg.

– Nocsak! Aztán mi baja van?

– Az, hogy egyedül van.

Sípszóda csúfondárosan cöcög, odább lép, kinyújtott karral, népes közönségére sandítva, hanyag eleganciával tépi a hajadat. Belerúgsz a sípcsontjába. A férfi felüvölt, a lábához kap. Most sem futsz el, megátalkodott pofával ácsorogsz. Sípszóda ököllel vág az arcodba. Ismét belerúgsz a lábába. Megint kapsz egyet. Belekapaszkodsz a kabátjába, némán leszaggatod a kitüntetéseit. Aztán ott fekszel az árokparton. Elősántikál Főnök Rudi, a tanácselnök.

– Pejke elvtárs, maga kihágást követett el, tettlegesen megverte ezt a gyereket...

– A bolond anyádba! – kiáltja Pejke, és őt is leteríti.

Ott kucorogtok Főnök Rudival, törölgetitek az arcotokról a vért.

„Egy faluba értünk itt fergáterungot kiabáltak de nemigen mozgot senki csak az al tisztek piszkoskodtak sőt mindenéi töb amit elkövetek. Vasvilás parasztok áldogáltak vagy 30 azaz harminc lépésre. Ugyan ijen távolságra egy kis civil csóport majdnem összebújva a nőknél szép kendők. A váró terembe 6 azaz hat aszony és 4 azaz négy al tisztünk egyre iszogatak jó nagy üvegekből és az aszonyók kiabálták hógy ezeket a civileket mind agyon kel verni és nem mesze ahógy áltam két fiatal embert már az al tisztjeink úgy összevertek hógy alig vólt emberi ábrázat rajtuk és ezek még jajgatni se tutak ki nyúlva feküdtek a vérbe. Majd be ugrotam a puskámért a vagónyba épen danólni akartak mire beléptem a váró terembe. Majd kérdőre vontam az egyik aszónyt hogy miért kel azokat agyon verni? Azért lelkem mert azok mind bolsevikiek. És kérdem hógy ki annak a vezére? Aszt monta hógy Rózsa Sándor. Na mamám most mán fogja be a pofáját mert azonal keresztül lövöm. És a vasvilás parasztok felé szalatak. Az al tisztek a mózdony felé szalatak hógy azonal induljunk. Az én őr vezetőm aki Prágába megrugdosót puskacsővel verte a fejüket azoknak az ártatlan embereknek mert még egy kicsit mozgót valamék. Mondomnéki hogy miért ütöd azokat? Aszt felelte hógy kus de ekorára én is megatam a választ úgy szájba vágtam a puska tusal hógy bele hencseredet a vér tócsába. De iparkódtam mert még két ütés hátra vólt de gyorsan meg kapta azt is. A vonat már jó mozgásba vólt már alig érkesztem elkapni.”

Másfélfejű Szarka kinyitja a nyervogó nagykaput, óvatosan betolat a termetes teherautóval. Még időben észreveszed, felkapaszkodsz mellé a fülkébe.

– Azt mondta az orvos, hogy megveszi a babkávét.

– Akkor jó.

Aggodalmasan lesi a visszapillantó tükröt: a nagyseggű autó az orgonabokrokat súrolja.

– Szarka bácsi!

– Mi kéne, ha volna?

– Magát azért hívják Másfélfejűnek, mert olyan nagy feje van?

Egy pillanatra rád mered a nagy mafla képével, csodálkozva ráncolja a homlokát, aztán szó nélkül farol a kocsival tovább, hátra, egészen a fáskamráig.

– Segítesz kipakolni?

– Segítek.

Fölmászik a pótkocsira, lead néhány doboz csokoládét és mazsolát, berakod a fáskamrába, a kávé mellé.

– Maga is el akar innen költözni?

– El.

– Jobb lakásba?

– Jobb lakásba.

– Azért tetszik lopni?

Másfélfejű megáll, tamáskodva bámul, mint aki nem hiszi el, amit hall.

– Elmehetsz – dörmögi tétován.

– De...

– Eleget karattyoltál.

A sötét udvaron felfelé bandukolsz: az udvarbeli sofőr ugyanis nagyon vigyáz arra, hogy mindig sötétben tolasson hátra.

– Kap még ez a madár olyan kalitkát! ...

Megrémít a váratlan hang, összerezzensz. István bátyád áll melletted.

– Milyen madár? – kérdezed megnyugodva.

– Ez a szarkaféle. Ki más ? – int a teherautó irányába.

Együtt ballagtok az utca felé. Az öreg a markodba nyom egy csomó papírt.

– Úgy gondoltam, ezt neked adom.

– Mi ez? – kérdezed.

– Az életem, fiam,

– Olvassak belőle?

– Majd magadnak. Nekem már nem kell.

– Örökbe adja, István bátyám?

– Örökbe.

Belesel a Borika ablakán.

– István bátyám! Ismeri az ikterbaktert?

– Hát az meg mi a szentséges nyavalya?

– Az ni – vigyorogsz, és bemutatsz az ablakon.

Kaponya oldalba lök.

– Mi van? – kérdezem súgva.

– Láttad már Csonti feleségét?

– Nem. Hát te?

– Én láttam.

– Milyen?

– Térgyig csecs, púpig pina.

Kirobban belőlünk a röhögés.

VI.

Kedves Borika! Én jól vagyok, kívánom, hogy levelem téged is hasonlóképpen találjon. A pénzt megkaptam. Nagyon köszönöm, hogy fizeted az albérletemet. Ez egy elég jó kis szoba, a háziak régebben nyári konyhának használták. Igaz, hogy az alja beton, és elég hideg a szoba, mert a kályha csak füstöl és nem melegít. A paplan, amit adtak, középen ketté van vágva és kétfelé csúszik a huzatban, úgyhogy ráterítjük a nagykabátot is, meg az összes ruhafélénket, mert fázunk. De amúgy jól kijövünk Kaponyával.

Kérdezed, hogy miért csaptak ki a kollégiumból. Ezt nem volt időm megírni a múltkori levelemben. Lázadást csináltunk Kaponyával meg a többi fiúval, de csak kettőnket vágtak ki. Van itt egy olyanforma pacák, mint otthon Sípszóda, csak ez nevelőtanár, és Csontinak nevezzük, mert olyan sovány, mint a csontváz, de biztos lehetsz benne, hogy azt a kevés húst is leverem róla, ami esetleg van rajta. Szóval, fent kellett maradni takarodó után tanulni. Elővettük az irodalom tankönyvet, és elkezdtük szavalni a Toldiból azt, hogy amott gubbaszt egy túzok magában, fejét szárnya alá dugja. Valahogy így van. Közben őrá mutattunk. Utána azt szavaltuk, hogy rendet, rendet, rendet végre, ki a szemetet a szemétre, és megint Csontira mutattunk. A nagy szavalásra lejöttek a többiek a hálókból a tanulószobába, leültek, csak úgy egy szál gatyában, és akkor énekeltünk, hogy előre, ország népe harcra, ma diadal vár... Képzelheted. Csonti teljesen megőrült. Azóta nagyon sokat olvasok, szeretem az irodalmat. Persze jövőre megpróbálok bejutni a kollégiumba, hogy ne kerüljek neked olyan sokba. Gyűjtöm a pénzt, mert vagont rakni még mindig járunk. Más újság nincs. Sokat gondolok rád. Ugye, ha a szünetben hazamegyek, eljössz velem, és meglátogatjuk a testvéreimet? De anyámat nem merem megkeresni, félek attól, hogy így lássam. Levelem zárom. Üdvözletem küldöm. Laci.

{fel} - {tovább}