Művész Pista huszonegye

Távoli alakok ezek, nemigen látszik, hogy kifélék. Pedig valakik. Akkor is valakik, ha te azt gondolnád róluk, hogy senkik. Mert sokan gondolnak effélét: „az ilyenek senkik”. Persze ezek annyira távoli alakok, hogy még azok szerint is lehetnek valakik, akik közelről látva feltétlenül lesenkiznék a társaságot. De az ilyen képekre még azt is rá lehetne írni, hogy: „Tájkép.” Vagy: „Tájkép gödörrel.” „Tájkép figurákkal.” A figurák lennének ők. Illetve „azok”. Mert az „ők” csak „valakikre” illik. De ezek a figurák itt annyira távoli alakok, hogy az ember bizonytalan: alakok-e? És ha igen, vajon mifélék? Bizonyára csak amolyan epizodisták, gondolhatnád. Főszereplőket nem lehet ennyire madártávlatból ábrázolni. Szóval, epizodisták. Ha egyáltalán alakok! Tulajdonképpen nem tévednél sokat: ezek, illetve ők bizonyos értelemben valóban epizodisták, sőt statiszták. Ha színpadra képzelem őket, talán a „Harmadik Nagykabátos” névre hallgatnának. Vagy hasonlóra. Úgyhogy tényleg statiszták. De egyben főszereplők is. Az én rajzolt történeteimnek a főhősei. Tehát számomra „valakik”, sokkal inkább azok, mint...

De hagyjuk a példálózást! Maradjunk abban, hogy ők egy gödör vagy tó vagy ilyesmi felé tartanak, ennyi azért látszik a képen. Ez ugye tó is lehet? Persze hogy lehet. Akár az is, ahol én kézzel szoktam halászni. Hogyhogy kézzel? Megtanulhatod: rém egyszerű dolog. Ólomtempóban kell menni a vízben, közben az ember a felszín alá dugja a kezét, hogy átvegye a víz hőmérsékletét. Ha kihűlt a kezem, körültapogathatom az iszapban fekvő halakat, belenyomhatom a fejüket az iszapba, és kiemelhetem őket. Csak ólomtempó! A hal biztosan látja a tapogató kezet, de lehet, hogy egy nagyobb csuka valami kis maskuraságnak hiszi, és eszébe sem jut, hogy a szárazra kerülhet. Egyszer tudod, mi történt? Kezem a víz alatt, s hirtelen érzem: hopp! – egy csuka. De mindjárt észrevettem, hogy ott szunnyad mellette egy másik is. Az elsőt körülcirógattam, óvatosan kiemeltem. Mikor a levegőben volt, akkor rúgott egyet. Kidobtam a partra. Mondom az ott álló srácnak: „Figyelj csak, innen kiveszek egy másikat is!” Úgy is volt. De a lényeg az ólomtempó! Nem nagy dolog. Nálunk, a Kötöny utcában többen tudnak kézzel halászni. Közel van a kubikgödör, aminek az anyagából régen vályogot csináltak. De az, amit a rajzon látsz, az nem kubikgödör. Víz sincs benne. S ezek a nagyon távoli alakok, akikről nemigen látszik, hogy kifélék, nem halászni mennek.

Tudod, volt nekem egy gyerekkori haverom, ők is ott laktak az utca vége felé, közel hozzánk. Már kis srác koromban is szerettem náluk lenni, főleg a nagy méhes miatt. Bírtam a méheket, nem féltem tőlük. Azt szerettem bennük, hogy rengeteget melóztak, és akkor is csíptek, ha utána belepusztultak. Hülyeség, de valahogy az emberek között is mindig ilyen méhecsketípusokat kerestem. Egyszer általános iskolában dolgozatot írtunk a példaképekről: a sok hülye kölyök tudta a dörgést, úgyhogy körmöltek, mint a parancsolat, különféle szovjet űrhajósokról (naná, majd amerikaiakról! – nem ettek meszet) és korunk egyéb hőseiről. Egy futballőrült fickó írt csak Albert Flóriról, de nem volt szerencséje, mert a tanár Dózsa-drukker volt. Én akkor a méhekről írtam, amiket a haveroméknál ismertem meg. A srác nagyanyja valahogy hasonlított ezekre a bogarakra, azzal a különbséggel, hogy rengeteget dolgozott ugyan még hetvenöt évesen is, de sohasem „csípett”. Sőt! Óránként adott egy szelet mézes kenyeret. Persze néha mégis komiszak voltunk vele. Amikor felfedeztük a haverommal a kis pöcsünket, kíváncsiak lettünk, annak milyen van, aki szoknyát hord. Sürgős volt a dolog, és mivel csak a nagymama volt kéznél, aláfeküdtünk, miközben tésztát gyúrt, de csak a nagy molinóbugyit láttuk, ráadásul bejött a haverom anyja, és jól seggbe rugdosott minket.

Akit ezen a rajzon látsz, az nem ugyanaz az öregasszony: ez a gyepmester anyja. Ő egészen más, de nem tudok úgy lerajzolni egy öreglányt, hogy a haverom nagyanyját ne lopjam bele egy kicsit. Nem is a vonásait, inkább az öregasszonyok iránti szeretetemet, vagy mit tudom én... Szóval, ez a portré a dögész anyját ábrázolja, amint éppen azt mondja, de inkább sírósan motyogja, hogy: „Édes jó Istenem, csak jönne az én jó fiam!” Évek óta ez a mondat ül szegény öregasszony ajkán. Tudod, az a szar ebben az egészben, hogy lerajzolom őt, őket, a sorsukat próbálom egyetlen portréban megfogni, de ettől még nem jön az ő jó fiuk. Sok ilyen öregasszony van felénk. A jó fiuk elhúzta a csíkot Kocskorról, büdös volt neki a kisváros, a városszéli vályogház, valahol a nagyvárosokban eszi ezeket a fene, s azóta ők a jó fiúk, akik tengernyi dolguktól évente legföljebb egyszer tudnak hazajönni, pedig a sóhaj naponta többször száll feléjük: „Édes jó Istenem, csak jönne az én jó fiam!”

Legjobb barátaim közé tartoztak gyermekkoromban a csirkék. Nagyon jóban voltunk. Kiültem a baromfiudvar közepére, kezemben egy palacsintával, a csirkék rohantak, ugráltak, álltak a lábamon, karomon, még a vállamra is jutott néhány: haraptam, csipegettek, haraptam, csipegettek, és már el is fogyott a palacsinta. De sok fülest kaptam apámtól, amiért nem voltam hajlandó csirkehúst enni! Nem bírtam felzabálni a komáimat, kannibalizmusnak éreztem volna. Ez a kép erősen él bennem: én és a csirkék, visszanézek nagy büszkén a haveromra (akiknek méhesük volt), mintha azt mondanám: „Látod?” Valahogy ebben a pózban, arcán ezzel a kifejezéssel áll itt ez a kis kölyök, a dögésznek a fia. Ezt mondja a képen: „Ezt én húztam fel!” És a kép sarkában ott látsz egy budit, oldalában a kampósszöggel, azon lóg egy vizsla, nyelve oldalt fittyent. „Ezt én húztam fel!” A szomorú tekintetű vizslára mutat. Talán még sohasem nézett egy gyönyörű szemű kutya tekintetébe ez a kölyök. Pedig a kutyák szeme nagyon mély! Nagyon vidám, nagyon szomorú, nagyon sértődött, nagyon megbántott tud lenni. Borzasztóan szeretem a kutyákat! Azt is, amelyik harap. Akkor is, ha engem támad. A kutyák „valakik”. És akkor ez a kölyök azt mondja a kölyökvizslára mutatva: „Ezt én húztam fel!” Majd rádupláz: „A farkaskutyát is fel tudom húzni!” Szép kis kölyök, de bíz’ isten alig tudtam lerajzolni olyannak, amilyen, pedig talán értem őt. Egyszer lepofoztam, látszólag azért, mert a kerítésünkre firkáit, de igazából a vizsla miatt. Előttünk jár iskolába a srác, de az egész család is, ha valamiért a városba megy. Ők a Kötöny utca képzeletbeli meghosszabbításában laknak, a szélső háztól úgy négy-ötszáz méterre. Na akkor reggel is keszegel a fiú a suliba, éppen indultam én is. Mondom neki: „Miért firkálsz a kerítésünkre?” Motyog, hogy ő nem. Puff! Jól megruháztam a kölyköt: még aznap sikerült őt jól lerajzolnom. Na ez az a kép.

Ott lapultam a kanális partján, de nem a dögtér felőli, hanem a másik oldalon. Figyeltem a dögészék portáját, közben vázlatokat készítettem. Látod, ez az öregasszony a gyepmester anyja, akit a második rajzon már megismerhettél. Ezen a képen a ház felől iszkol a budi felé. Ez a mozzanat többször megismétlődött aznap, illetve az alatt a néhány óra alatt, amíg a háztól néhány méterre dekkolva figyeltem őket. Amikor először sompolygott az öreglány a klozet irányába, beszélt magában. Egyébként mindig beszél magában, úgyhogy ez nem egy kivételes eset.

„Szeptemberben igazán lehetne jobb idő is!”

Az elmúlt napok kánikulája után elég csípős szél fújdogált észak felől, s az öregasszonyok az ilyesmiről napokig tudnak beszélni. Úgy látszott azonban, hogy a zorduló időjárás mint téma nem dobta fel Csike Istvánt, a dögészt, mert ingerülten mordult egyet.

„Menjen befelé a szobába, ne lábatlankodjon itt!”

Az öregasszony selypegve kotródott a ház felé, szipogott, és azt mondta, amit mindig, ha megbántotta valaki.

„Édes jó Istenem, csak jönne az én jó fiam!”

Az a szőke kis kölyök, akit a harmadik képen láttál, itt, ezen a rajzon, az apja felé rohan, közben hátrafelé mutogat, kiabál.

„Jönnek, édesapám, jönnek!”

A kép mélyén pedig, elég messze, látsz néhány alakot baltával, késsel, zsákkal felszerelve, amint egy nagy gödör felé baktatnak. Igen, ők azok, akiket legelőször mutattam, csak itt más irányból nézve, és már jóval közelebbről. Róluk is, a gödörről is láthatsz majd rajzot, persze már egy másik szituáció helyszíneként, illetve szereplőiként ábrázolva őket. Most elég annyi, hogy ott vannak, jelen vannak, és ez a tény eléggé nyomasztó hatással van a dögész kedélyvilágára, bár ezt akkor leplezni igyekezett a fia előtt. Abbahagyta addigi foglalatoskodását, ami abból állt, hogy a szekérrel csak az imént hozott disznódögből nagy darab húsokat kanyarított le, és kutyái, falkányi disznói elé vetette. A hír hallatán leguggolt, magához vonta és megcsókolta izgatottan mutogató, hadaró fiát.

„Jól van, kisfiam, menj be!”

A srác vonakodva, de eloldalgott a ház felé, még visszaszólt a küszöbről.

„Most nem hozott kiskutyát, édesapám?”

Az apja türelmetlenül intett.

„Most nem volt, de majd hozok. Eridj be!”

A dögész máris a ház sarkához osont, onnan, fedezékből leste a gödör felé igyekvőket. Tudod, ahányszor a gyepmestert idegesnek láttam, mindig a kabátja alját húzgálta, mintha az túl rövid lenne, vagy izzadna a tenyere, és ezért másodpercenként a zakó aljába kellene törölnie. Ha valamikor portrét rajzolok róla, (így örökítem meg, ahogyan aggódva les a világba, mint aki örökké fél valamitől, mindenhol ellenséget gyanít. De hogy miért ilyen? ... Az állását féltené? ... Olyan nagy dolog, ha valaki gyepmester? A fene érti. Mindenesetre akkor, a gödör felé lesve, olyan ideges volt, csaknem lerángatta magáról a kabátot.

Ekkor került elő másodszor az öregasszony.

„Ősz van már, bizony, érzem a csontjaimban.”

Húzogatta a kendője sarkát, tipegett a budi felé. A dögész ettől teljesen bepörgött.

„Befelé!”

Elmarta az öreglányt, aki sírósan magyarázkodott.

„Csak pisilni megyek...”

„Elhallgasson, anyám, amíg szépen mondom!”

Durván az ajtó felé penderítette.

„Reggel óta nem engedtetek ki...”

„Befelé, a hétszentségit!...”

„Édes jó Istenem, csak jönne az én jó fiam!” Ezen a rajzon nem látni, mi történhet a gödörnél, messze van, nem tudni, mi izgatja annyira a dögészt. Mindenesetre alig kezdett ismét leselkedni, máris felesége éles hangja hasított a levegőbe.

„A jóistenit a vén hülyéjinek!”

A dögész megpördült, ordított.

„Hányszor mondjam, anyám, hogy ne lábatlankodjon itt!”

Az öreglány azonban egérutat nyert, eliszkolt az árnyékszék felé, s menye hangja csak a budiajtó előtt érte utol, fia ordítozását pedig már bentről hallgatta. Figyeld csak a klozet külső falát! Ott a kampósszög, rajta lóg a fiatal vizsla, nyelve oldalt fiayent. Néha nagyon sajnálom, hogy festő akarok lenni. Hogy az istenbe rajzolhatnám meg úgy az imént elmesélt jeleneteket, hogy magyarázni se kelljen, anélkül is ugyanazt mondja. Ha filmezni tudnék!...

Ugye szép teste van? A dögtéren kívül, a libalegelőn állt nekem modellt mezítelenül. Vagy húsz purdé vigyorgott körülöttünk, amíg rajzoltam: ezek azok a pofák. Piszkosul tetszett nekik a dolog, odaálltak Rózsi mellé, egymást lökdösték, vigyorogtak, kiabáltak, hogy „engem is, engem is...”, míg Rózsi le nem pofozta őket; akkor szétrebbentek, de egykettőre visszaszállingóztak a meztelen lány mellé. Ugye szép? Tizennégy éves voltam, amikor kikönyörögtem Rózsitól a szeretkezést. Ő akkor már tizennyolc is elmúlt. A temetőben, egy sírkő mögötti kőlapon dőltünk le: jó meleg volt, felmelegítette a nap. Később megnéztem, ez állt a sírkövön:

SZAMOSSY RUDOLF
1905-1966

SZAMOSSY RUDOLFNÉ
1917-1972

Miért hagytál el bennünket, akik úgy szerettünk.
Miért hagytad itt helyedet üresen mellettünk.
Mióta elhantoltak, s nincs itt munkás kezed
Nincs itt öröm, boldogság, sírba szállt veled.

Jézus szíve irgalmazz nekik.
Nehéz munkás életük emlékére
Állították szerető gyermekeik.

Tudod, azóta én rengeteget gondolkodtam: ha valakinek van pénze márványra és mesterre, aki belevési a nehéz munkáséletről szóló passzust, akkor már az utókor sajnálni, tisztelni fogja a sírkő alatt nyugvókat? Szóval az izgat, hogy megvásárolható-e a tisztesség? És hogy mennyiért kapható manapság „nehéz munkásélet”?

Mert én Szamossyék sírkövére anyám versét vésném:

Később Pestre cselédnek mentem,
kicsi, fejletlen, gyenge lány.
Hogyan bírtam el azt a hajszát,
előttem máig is talány.
Luxuslakás három szobával,
főzés, vikszolás, nagymosás...
A kutyuskát sétálni vinni
gyalog, ötödik emelet,
séta után lágy vánkos várta
pihenésre a díszebet.
Jó meleg víz a fürdőkádban,
ez is kijárt a ,, Chery”-nek.
Fürödni, ó, én is úgy vágytam!
Nagyságám úgy tiltotta meg,
hogy egész a porig alázott:
eszembe ilyen hogy, jutott?
Vele egy kádban, cseléd létemre!
Ámulva méltatlankodott,
Kutyuskája pedigrés jóság,
dicsérte fajtáját, nemét.
Törzskönyvezett Fox-Terryer volt,
én meg csak egy koszos cseléd.

Úgy bizony: ezek voltak Szamossyék. Itt laktak a Kötöny utca elején, most is áll a házuk a bérház mellett, ahol egyik tanárom is lakik. Valamivel a háború előtt Pestre költöztek, anyámat vitték cselédnek, majd a hatvanas évek elején jöttek vissza az öregek Kocskorra. De a pereputtyuk fönt maradt. Amikor Rózsival ledőltünk a márványlapra kamatyolni, nem tudtam, hogy ez pont a Szamossyék sírja, szóval, nem a bosszú miatt illetlenkedtünk ott: egyszerűen ez volt a legalkalmasabb, legsimább kőlap. De még így is ledörzsölte a térdemet. Mindenesetre én beleszerettem a cigánylányba, aki viszont köpött rám, elment mindenkivel, lyuksógorom a fél város. Eleinte megverettem egypár fickót Trombitással, de ő sem győzte. Szóval alaposan becsavarodtam, úgyhogy apám beszélt a fejemmel.

„Annyi lyuk van a világon, fiam, azokat pedig nem szabad üresen hagyni. Csak arra vigyázz, hogy róka vagy mérges kígyó ne legyen bennük. Vagy darázsfészek. Csak erre vigyázz! Amúgy mindegy...”

A most következő sorozatnak talán az lehetne a címe, hogy „A Gyarlóban”. A Gyarló egy kocsma a város szélén, egészen közel hozzánk. Gyarló emberek járnak ide. Egy köpésre van a cigányváros, amit a tanácstag most valami erdősáv-telepítéssel szeretne eltakarni. Szóval idejárnak a környékről a jómadarak. Sokszor beugrom ide én is egy pofa sörre vagy egy-két féldecire, főleg délután és este: piszokul szeretek itt rajzolgatni! Ha látnád azokat a pofákat! ... Igaz, mindjárt mutatok belőlük néhányat. Már mindenkit lerajzoltam, mindenkinek ajándékoztam képet, ott lógnak a putrikban és a vályogházakban, akár a családi fényképek. Képzeld el, egyszer az egyik cigány sorba állította a családját a Gyarló előtt.

„Testvér, csinálj már egy képet!”

Nem valami könnyű vagy tizenöt figurát odarajzolni, de élethűen ám, mert náluk annak van becsülete. Gondolom, tetszett a rajz, mert másnap délután már ott várt újabb két család, bemerevedtek, amelyik purdé megmozdult, annak lecsavart az apja egy büdös nagy fülest, hogy ne zavarja a Művész Pistát a munkában. Ez én lennék, a Művész Pista. Így neveznek. Na így néz ki a Gyarló kívülről, látod? Semmi különös, olyan, mint egy tornácos parasztház. Ez a népes társaság pedig a Gyarló előtt a Mifinom családja. Még a három kutyájukat is iderajzoltatták. Ez a vénasszony Ráchel, a Mifinom anyja. Ez a kis görbe cigány Mifinom, mellette ez a kövér asszony a felesége. A többi a gyerekük, de a legkisebbek már unokák. Ez a lány az én első szeretőm, akit az előző képen meztelenül láttál, ő a Mifinom lánya.

A rajztanárom szövegeli, hogy ne ezeket a rajzokat hozzam el a felvételire, hanem „komolyabb kollekciót” és „elmélyült tanulmányokat”. Elém rakott néhány kockát meg egy iszonyú gipszfejet és -kezet: ezeket másolgassam! Hogy ne legyek ilyen önfejű, mert tehetségem, az lenne, csak a rajzaim nagyon periferikus témájúak. Mondom neki, én itt élek, ezek között az emberek között, számomra ez az ismert és tapasztalt élet. Azt mondja, jó-jó, ha annyira ragaszkodom az „élethez”, annak ábrázolásához, akkor legalább vegyem magamnak a fáradságot, kutyagoljak el a főtérre, és az ott épülő toronyházat rajzolgassam, mert az pozitív mondanivalójú, s az eddigi rajzaim csak a provincializmust árasztják. De a kockát meg a fejet a toronyház mellett se hanyagoljam, mondta ő. Na, mondom, az is egy marha volt, aki ebbe a sárfészekbe toronyházat terveztetett a düledező, földszintes házak közé, hát mi a mucsaiság, a kivagyiság, a provincializmus teteje, ha nem ez a szemlélet? Egyébként, mondom a rajztanárnak, teszek a kockájára és a fejére, szálljon le rólam, azt rajzolok, amit akarok, legföljebb nem vesznek fel a főiskolára. Hát nincs igazam?

Ha egyszer Kocskoron jársz, feltétlenül gyere el a Gyarlóba! Micsoda pofák, istenem! Trombitást, a környék legerősebb emberét biztosan ott találnád. Ez az, látod? Irtó markáns képe van, mi? A teste pedig olyan, mint a tölgyfáé, egyforma vastag mindenhol. Alkalmi munkából él, főleg a fuvarosoknak dolgozik – szinte ingyen. Kihasználják, de ezt hiába mondja neki az ember, csak rázza a fejét, és mosolyog a nagy, jámbor pofájával. Ő elégedett. Ott szokott ülni a Gyarló sarkában, mélyen a félhomályban, és játszik. Muzsikál. Valahogy összeilleszti a két kezét, és fújja, úgy szól, mint a trombita. Engem is megtanított volna már trombitálni, de nekem nem megy. Őt viszont szívesen hallgatom. Egy korsó sört elé teszel, ezért egy óra hosszáig is fújja a Rákóczi-indulót. Persze ennyiért bárkit hajlandó megpofozni. No nem haragból, csak úgy kötelességtudatból. Egyszer láttam a Gyarló ablakából, hogy jön az osztályfőnököm, Szogu István. Tudod, említettem már, hogy az egyik tanárom az utca elején lakik a bérházban: ez az. Arra gondoltam, ellenőrizni jön. Elég sok volt a rovásomon, meg amúgy is nagyon pipa volt rám a tanár úr, mert elszedte egy karikatúrámat, amelyen őt úgy ábrázoltam, mint faliórát, amint éppen felhúzza a szakfelügyelő, a tanár úr szájából pedig kiugrik az igazgató kakukk képében, és kakukkol a hortyogó osztálynak. Jó, mi? Ehhez hasonló ügyek miatt jobbnak láttam, ha szólok Trombitásnak, adjon már a Szogu tanár úrnak vagy két fülest, én meg kérem a sört. Trombitás pedánsan elintézte az ügyet. De ez már régebben volt. És ne gondold, hogy ez a Trombitás egy keretlegény, akinek ha valaki füttyent, ölni is hajlandó, ha megfizetik sörrel. Trombitás az én haverom, csak énrám hallgat, ő azt mondja, a szárnyai alá vett. Imádja a képeimet. Agyas Ambrusnál lakik a haverom, a Fuvarosnál, az istállójában, de a falat teleaggatta az én rajzaimmal. Legalább azok is fogják a szelet. Szóval Trombitás egy művészetkedvelő tróger, biztos lehetsz benne, ha ő lenne a felvételi bizottság, én már néhány hónap múlva a főiskolán vigyorognék... De hát az ilyesmit a nagyfejűekre bízzák, és ráadásul ez a szar vonat is csak döcög, messze van még Pest? Szólsz, ha odaértünk? Még nem jártam Pesten. Te voltál Kocskoron? Nem? Kár. Ha eljössz, a Gyarlót ne hagyd ki. Ezen a rajzon Trombitást látod, amint éppen muzsikál. De a verseket is nagyon szereti, főleg, ha én mondom. Én viszont csak az anyám verseit tudom kívülről, de azt mindet.

„Mondjál verset!”

„Miről?”

„Amiről akarsz.”

„Mégis?”

„Anyádról.”

És akkor én elszavalok egyet.

Kitűnően lettem érett
minden tárgyból,
már bölcsőmben megdicsértek
koplalásból.

Nyolcévesen igen szépen
robotoltam,
s azután is mindig osztály-
első voltam.

A rongyosok sorában is
elöl jártam,
s nem sírtam, ha máson rendes
ruhát láttam.

Didergésből minden télen
jeles voltam,
az alázat nehezen ment –
bemagoltam.

Trombitás szeme ilyenkor mindig könnyes volt, bevonult a Gyarló legsötétebb sarkába, és aznap nem muzsikált.

Ez a Fehérképű Rendőr, ez a peckes. Olyan pofával járja körbe a kocsmát, akár Ferenc Jóska a Monarchiát. Kegyesen fogadja a köszönéseket. Engem gyerekkorom óta ismert, néha mégis elém állt.

„Kérem a személyi iratait!”

Hát ezen meg kell dögleni! Ez a mondat körülbelül úgy hangzik az ő szájából, mintha azt mondaná, hogy: „Hercegnő, kegyeskedjék nyújtani a kacsóját!” Utcabeli suvernyák volt ő is valamikor, hat-hét évvel idősebb nálam, de ezt már elfelejtette, most hivataloskodik, kéri a személyi irataimat.

„Nincs nálam.”

„Hány éves?”

„Tizennyolc.”

„Elmúlt?”

„Leszek.”

„Neve?”

Előhúz egy papírt, tollat, firkálni kezd.

„Szele Pista.”

„Hol dolgozik?”

„A gimiben tanulok.”

„Mit keres itt?”

„Rajzolok.”

„Miért?”

„Főiskolai felvételire készülök.”

Trombitás fenyegető árnyéka közeledik: a Fehérképű lelép. De a történtek ellenére is azzal a királyi tartással. Ezen a rajzon azt látod, hogy a Fehérképű Rendőr megveregeti egy kövér cigány vállát, aki meglepetten hátrafordul, elkomorodik.

„Nem mondok semmit.”

Ezt mondta Kalán. Ez a neve a Gyarlóban.

„Jól van, Kalán, nem is kell. Hogy vagy?”

„Éhesen. Félignél lejjebb...”

„Pedig van pénzetek. Isztok.”

„Úgysem mondok semmit!”

„Nem is kell, Kalán. Mit is mondhatnál? Hiszen nem történt semmi. Vagy történt?”

„Én semmit sem tudok, kapitány úr!”

„Na látod...

Őszintén szólva már megfordult a fejemben, hogy megkérem Trombitást, igazítsa meg egye kicsit a Fehérképű fazonját, de hát nem... Féltem a haveromat, igaz, egy kicsit félcédulás, de így is ráfázna az ügyre. És egyébként sem intézheti el örökké más az én lovagias ügyeimet! Eleinte kérni sem kellett őt, intézkedett. Nekem pedig tetszett a dolog, meg az is, hogy engem senki sem mer bántani. Aztán amikor megverettem az osztályfőnökömet, és otthon nagy vigyorogva elmeséltem az esetet, akkor történt valami. Apám úgy hahotázott, mint akinek viccet mesélnek, de anyám... Ő könnybe lábadt szemmel nézett maga elé, majd hirtelen elfordult, és tenni-venni kezdett a hideg tűzhely körül. Nem szólt. Tudod, akkor arra gondoltam, hogy talán ugyanilyen lehetett az arca, amikor megtudta apám legelső kurvakalandját, s valahogy biztos voltam benne, hogy azóta nem írt egyetlen verset, egyetlen sort sem a verses naplóba.

Aki ezen a képen Rózsi szoknyája alatt nyúlkál, az a fuvaros, Agyas Ambrus. Néhány éve épített egy marha nagy, sátortetős házat; olyan hangosan hallgatja benne a Szabad Európát és a többi ilyen adót, hogy az utcán is hallani. Veri a pofáját állandóan, hogy ő „ezeknek”, azaz a kommunistáknak, a „komcsiknak” nem dolgozik, közben annyit melózik, majdnem belegebed. Röhej. Hát kik vannak ebben az országban? Nem „ezek”? Vagy ő talán Fordéknak szállít a szaros stráfkocsiján? Na mindegy. Itt a Rózsi szoknyája alatt nyúlkál, néha szagolgatja a kezét, iszik, itatja a lányt. Ezt még le tudom rajzolni. De melyik rajz adja vissza a fuvaros szövegét: Én „ezeknek” nem dolgozom. Egy jelenetet könnyű lerajzolni: egy csomóban Agyas Ambrus, Mifinom, Ráchel, Rózsi. Isznak, beszélgetnek.

„Mifinom, viszem a lányt. Holnap jöhetsz hozzám rakodni.”

Lerajzolhatom Mifinom tekintetét, irigykedő képét.

„Mi finom estéje lesz, gazduram! Mi finom lányom van nekem!”

„Az, az...”

Eddig ábrázolható. Csakhogy ennek a világnak a lényege nem abban van, ami lerajzolható, hanem abban, ami számomra egyelőre ábrázolhatatlan. Nem is tudom, érdemes-e elmennem a felvételire? Talán jobb lenne mindjárt leszállnom... Elhagytuk Szolnokot? Még nem? Ugye, érted a bajomat? Gondolod, ha megtanulom a mesterséget a főiskolán, ezek nem lesznek tovább kérdések? A fene tudja. Mindenesetre ezen a rajzon még nem tudtam megfogni a figurákat. Csak a külsejük hasonlít.

„Akkor jössz holnap rakodni?”

„Majd máskor, gazduram. Inkább fizessen a lányért még két finom féldecit!”

„Ahogy akarod.”

A rajzban, a figuráknak a mit tudom én mijében, benne kellene lennie a közben lezajlott párbeszédnek is. Tudjam a rajzolt Mifinom és Rózsi jelleméből, hogy mit mondhatnak egymásnak, míg a fuvaros az italért megy.

„Menj utána, lesd ki, hova dugja a bukszát!”

„Hát tudom én azt, apám! Ha levetkezik, mindig a csizmaszárba dugja.”

A fuvaros letette a két poharat Mifinom elé. Ráchel szó nélkül felhajtotta az egyik féldecit. Mifinom feljajdult.

„Jaj, anyám, Ráchel, hogy száradna el a nyelved!”

A fuvaros szenteskedett.

„Ne káromkodj, Mifinom!”

„Lehet már káromkodni, gazduram: Krisztust agyonlőtték Szibériában...”

A fuvaros megragadta Mifinom kabátját.

„Te koszos cigány, te csavargó, szidni mered az Isten fiát?”

„Jaj, jaj, dehogy, éppen azt akartam mondani, hogy nem káromkodok többet, mivel a gazduram olyan istenfélő ember...”

„Hát csak beszélj tisztességgel!”

„Úgy lesz, gazduram, erre ihatunk is. Egészségére!”

„Neked is. Hanem mégis jó lenne, ha eljönnél rakodni. Vagy menj el dolgozni valahová.”

„Minek? A munka nincs megfizetve. A jó munkát sem fizetik meg, de a rosszért is majdnem annyit adnak.”

„Vehetnél házat itt a Kötöny utcában.”

„Ott sem lenne finomabb életem, mint a cigányvároson.”

„Te tudod. Akkor viszem a lányt.”

Ne gondold, hogy a Gyarlóba csak cigányok járnak! Itt van ez a kép a Gyarló belsejéről: csúcsidőben készült. Na ez a Trombitás, ő nem cigány. Agyas Ambrus, a fuvaros, az sem cigány; a dögész sem, ez a két fiatal srác rizsőr, ők is magyarok; ez a középkorú pacák Pejke Balázs, a détés, aki éppen a szájához emeli a poharat, ő sem cigány; ez a seggfej, aki tele van kitüntetéssel (vásárolja őket), ez Sípszóda, az önkéntes tűzoltó. Ő is magyar. Én is magyar vagyok. Ez a kopasz hapsi a csapos a Gyarlóban, szintén magyar. Ez engemet is bármikor kiszolgál pálinkával, pedig még nem töltöttem be a tizennyolcat. A csapost nem érdekli, ha, mondjuk, egy tízéves cigánygyerek iszik, mint a homok, csak pénze legyen. Nahát ilyen ez a jó magyar ember. A pult előtt áll egy dagadt pofa, az egyetlen alak a Gyarlóban, aki öltönyt, nyakkendőt visel. Na a Sípszódán kívül, csak hát a tűzoltóé olyan viseltes, hogy nem is tűnik öltönynek. De a Bektur elvtársé (ő az a dagadt krampusz) szépen vasalt, tiszta, galambszürke, amint az egy tanácsi osztályvezetőhöz illik. Amikor őt lerajzoltam, mikor is? ... Tavaly szeptemberben, persze... Szóval akkoriban piszkosul meg volt szélesedve, esténként beviharzott a Gyarlóba, legurított egy felest, közben háttal állt a söntéspultnak, szemével a tömegben kutatott.

„Még egyet!”

A csapos kiöntötte az újabb féldecit, persze nem ugyanabba a pohárba, Bektur elvtársnak tiszta pohár dukált.

„Valami baj van, Bektur elvtárs?”

„A pestis pusztítsa el az összes újságírót!”

Akkor én már sejtettem, hogy miért olyan mérges, ugyanis találkoztam egy nagydarab, szakállas fickóval a dögtér közelében, aki megnézte a rajzaimat, elkért egyet, hogy leközölteti az újságban a cikke mellett.

„Add ide, apafej, majd befűtünk ezeknek!”

Ezt mondta a riporter. Akkor este, amikor a Gyarlóban ezt a képet csináltam, úgy látszott, megkezdődött a fűtés, a dagadt Bektur nyaka legalábbis már lila volt a méregtől, és én élvezettel figyeltem, hogyan környékezi a guta. Bektur bedobta a második felest is, kiviharzott az ivóból. De ha egy kicsit jobbra nézel, ott látod a rajzon a Fehérképű Rendőrt a cigányok között, éppen Mifinomék mellett. Na ez is a „fűtés” miatt szaglászott a Gyarlóban.

Ez itt Ráchel. Mifinom anyja: látod, milyen ingerülten figyeli a Fehérképűt? Sietősen szippantott néhányat a cigarettájából, majd elnyomta az asztal lapján, a csikket pedig a füle mögé rejtette. Ez a szokása. Nem bírta sokáig a rendőr tekintetét, valószínűtlenül mély, károgó hangon odaköpte.

„Mit bámul?”

A Fehérképű egyet sem szólt, csak az asztal fölé szagolt, mire Ráchel előkapta a füle mögül a csikket, rágni kezdte, és megszólalt.

„A seggemet szagolgassa!”

A Fehérképű méltóságos pofával ácsorgott a felcsattanó röhögésben is, majd megjegyezte.

„Sok pénzetek van.”

Ráchel mérges lett.

„Maga engem ne idegesítsen, mert elrágom az eremet!”

A Fehérképű szeme megvillant.

„Na rágjad!”

A vénasszony marcangolni kezdte a csuklóját, de a rendőrön kívül már csak Mifinom figyelt rá. Síri hangon, fáradtan mondta.

„Jaj, anyám, Ráchel, csak elrágnád már végre! Mi finom életünk lenne!”

A Fehérképű az asztalon sorakozó poharakat számolta.

„Fizetés volt?”

„Nem volt, de fizetett vagy két kört a fuvaros, azt ittuk, higgye el, parancsnok úr!”

„Sok pénzetek van...”

A Fehérképű szúrósan végignézett Mifinomon, majd lassan megfordult, másik csoport felé indult. Ráchel utánaköpött.

„Ó, hogy a varjak mérjék fel a beleddel a határt!”

{fel} - {tovább}