Csak egy évszám: menny és pokol

Ezekben a napokban megemlékeznek majd 1956 hőseiről, az ifjúság forradalmáról, a magyar nép hősies szabadságharcáról, a pesti srácokról, a lobogó napokat követő megtorlásról, az áldozatokról, a felkelt nép eltiprásáról. Október 23-án ezt teszik Karcagon is: emléktáblát avatnak a városháza előtt, Györfi Sándor szobrászművész keze által kivitelezettet, aztán az Északi temetőben megkoszorúzzák a forradalom karcagi mártírjának, Kemény Pálnak a sírját. Akik ott lesznek, úgy érzik majd, az ötvenhatosok nem éltek hiába, a mártírok nem haltak hiába, volt értelme a szenvedéseknek, s a hálás utókor az ötvenhatosokkal együtt vallja ma is, hogy „A hazáért mindent, a hazát semmiért!”

Így történt

A Karcagi Híradó című újság néhány nappal a forradalom kitörése után megalakul egy fiatal gimnáziumi tanár, Filep Tibor szerkesztésében, s október 29-én már meg is jelenik az első szám, hogy aztán a karcagiak lapja végigkísérje a forradalom és a bukás eseményeit. Lelkesült mondatok sütnek ránk ma is az avíttas lapokról: „Ősz van a természetben, de tavasz a szívekben. Friss március életteli, üde levegője árad: a szabadság, a fiatalság, az élniakarás ereje és szava tör át október bilincsein. Az évtizedes elnyomás, a magyar néptől idegen erők rabbilincse pattant fel, hogy kiszabaduljon végképp a magyar nép.” Aztán már konkrétabban, a helyi eseményekről: „Október 27, reggel 8 óra. A gimnázium kapuja csöndben kitárul és több mint 300 diák zászlóval, nemzetiszín szalaggal elindul, hogy némán, tisztelettel megkoszorúzza Kossuth és Petőfi szobrát. A menet lassan, fegyelmezetten és némán halad, elérik a Kossuth-szobrot és ekkor felcsendül az első Kossuth-nóta. Az utcán lévő nép megáll és hangtalanul figyeli az eseményeket, majd lassan gyülekezik a diákság mögé. Mikor a koszorúzás után a Himnusz első hangja felcsendül, már nő a néma tömeg és egyszerre minden magyar vigyázzba áll, könnyes szemmel és felhangzik minden torokból a Magyar Himnusz. Ekkor még nem gondoltuk, hogy október 27. történelmi nap lesz, hogy Karcag dolgozói ezen a napon eggyéválnak, hogy összefogva bátran kiállnak és követelik a szabadságot, az ország függetlenségét.” Alig éneklik el a Himnuszt, egy ipari üzem munkásai jönnek, majd újabb üzemek dolgozói tűnnek fel, aztán a tüntetőkhöz állnak a katonák, a rendőrök, s megérkeznek a termelőszövetkezetek dolgozói is. Egy bizottság tizenkilenc pontból álló memorandumot szerkeszt, s ezt a nép elé terjeszti. Hatalmas tömeg harsogja az első pontot: „Az oroszok azonnal menjenek ki az országból!” Megalakul a Forradalmi Tanács. A következő számban az újság diadalmasan adja hírül a tömeg által skandált követelés teljesülését, ám a harmadik számban korrigálnia kell: „Korai örömnek bizonyult csütörtöki számunk Kivonulnak c. cikke. Az orosz páncélosok azóta is egyre vonulnak. Katonai szakértők az itt átvonult egységeket mintegy 10 hadosztályra teszik... Pénteken újabb nagylétszámú orosz csapat lépte át Záhonynál a határt... a beáramlott egységek megszálltak minden magyar repülőteret, kivéve Kunmadarast, valamint gyűrűt vontak több magyar város, így elsősorban Budapest körül.” Megalakultak a demokratikus pártok, adományokat gyűjtenek a fővárosiaknak, „Karcag dolgozói naponta átlag két teherautó élelmiszert küldenek a tejszállítmányon kívül.”

A negyedik számban közli a Karcagi Híradó, hogy az élelmiszerszállítás szünetel a budapesti harcok miatt. A Karcagon fölös mennyiségben lévő rizs ellenében a Nyírségből burgonyát, almát, zöldséget akarnak beszerezni. A november 14-i újság közli, hogy este 20 órától reggel 5 óráig van kijárási tilalom. Orosz küldöttség járt Karcagon, s „megelégedésüket fejezték ki, hogy Karcag város dolgozói a legválságosabb napokban is példásan helyt álltak a rend és nyugalom megőrzésében.”

Csajkakübli

A nyugdíjas férfit még ma is feltüzeli, amikor szóba kerül az 1956-os forradalom és szabadságharc. „Én semmit nem csináltam október 23. és november 4-e között, csak lázasan hallgattam a rádiót, és a kollegákkal folytonosan kicseréltük híreinket a nagyvilágból érkező hírmagazinok alapján. November 10-én elmentem Pestre, hogy végignézzem a sebhelyeket, az ávósok sortüzének a nyomait a Kossuth téren. Tíz nap után egy köteg Október 23 című újsággal jöttem vissza. November végén egy tömeggyűlésen beszámoltam az orosz tankok nyomairól. Forró hangulatú este volt, a zsúfolt helyiségben rengetegen hallgatták az áramszünet miatt gyertyaláng mellett elmondott beszédemet. Bizonyság a kunsági tisztességre, hogy egyetlen áruló sem volt a tömegben, senki sem köpte be azt, amit tőlem hallottak azon az éjszakán. December 8-a után a salgótarjáni sortűz olyan tébolyító erővel bátorított fel, hogy tiltakozásként egy plakátot csináltam a barátaimmal azzal a felirattal: ‘Szabad Magyarországot!’ Ennyi volt az én szerepem. Március elsején ezek miatt tartóztattak le és jött utána a kistarcsai internálótábor, majd a szolnoki politikai osztály, hatvannégy napi borzalom veréssel és megalázásokkal, majd a börtön. A népbíróság négy esztendőre taksálta szerepemet a forradalomban.

A barátokkal mi mindent az egyik társunkra kentünk, mert tudtuk, hogy kiment az országból. Szerencse, hogy a menyasszonyára semmit sem kentünk rá, pedig úgy tudtuk, ő is kint van: majdnem elájultam, mikor a szomszéd cellából meghallottam a hangját. Drámai vallomást tett a lány a bírósági tárgyaláson. Kiderült, hogy négykézlábra kellett állnia, s a gumibotot feldugták neki. Rettenetes! Nagyobb ereje volt ennek a vallomásnak, mint amikor mi elmondtuk, hogy vertek minket agyon.

Kistarcsán a fogadtatás volt rettenetes. Egy magas kőfal elé állítottak vagy tízünket, neki kellett nyomjuk az orrunkat a falnak. Valaki kilőtt egy sorozatot, s én azt hittem, a szomszédaimat lövik. Később kiderült, hogy körülbelül két méterrel a fejünk fölött ért falat a sorozat, hullott a fejünkre a vakolat meg a kőpor, de nem nézhettünk fel. Egy olyan kis szobába kerültünk, ahol a tíz embernek csak a fele tudott lefeküdni, az is szorosan. Nem vittek ki a vécére. Amikor már nem tudtam visszatartani a székletemet, elvégeztem a dolgomat a csajkába, s a tartalmát kidobtam az ablakon. Utána dörzsöltem a csajkát mindennel, mert másnap abból ettem.

Kistarcsa után Szolnok következett, a Ságvári utcában kezdődött meg a módszeres vallatás. Kérdeztek barátokról, kollegákról, s hogy ne másokról kelljen beszélnem, magamról mondtam képtelen rémtörténeteket. Rettentően büszkék voltak magukra a vallatóim, hogy miket kiszedtek belőlem. Bedilizés ellen azt csináltam, hogy naponta legalább négy órán keresztül memorizáltam azt az önvallomást, amit aznap írtam le, aminek egy deka valóságtartalma sem volt, de gyakran meg kellett ismételni az előző napi vallomásokat. Vigyázni kellett, hogy egy meg nem történt dolgot másodszor is ugyanúgy írjak le, mert ha nem, hülyére vertek. A Ságvári úton borzalmas napokat éltünk át. Amíg ültünk a vécén, verték a fejünket gumibottal. Nem volt papír, de ha lett volna se tudom használni, mert csak pár másodperc volt az egészre. Persze, rászáradt az ember alfelére az ürülék. Másnap, mikor mentem a vécére, kinyomtam a bélsárt, de nem pottyant ki, mert kosárszerűen összeragasztotta az előző napi a szőrt. Ott lógott, mint egy kolonc: gyorsan hátranyúltam, letéptem szőrrel együtt. Borzasztó gusztustalan, de ott állandóan ilyen megalázó helyzetbe kényszerítettek. Később már ki se akartam menni a vécére. Betettek egy küblit a cellámba félig vízzel, ebbe végeztem a kis és nagydolgomat. Nem adtak inni, őrült szomjas voltam. Amikor reggel beadták a küblit, ami előtte ki tudja, kié volt, akkor nekiestem, s mielőtt telecsináltam, ittam belőle egy nagyot. A szomjúság nagy úr. Előfordult, hogy egyáltalán nem adtak be küblit. Mikor már rettenetesen kellett vizelni, levettem az egyik bakancsomat és teleengedtem, s félóránként egy féldecit kilocsoltam belőle. Mikor felszívta a szivacsos beton, megint locsoltam egy kicsit. Józan ésszel nem lehet fölfogni, amit ott műveltek velünk. Az én smasszeromnak óriási lapát-tenyere volt: ha odasózott nekem, repültem vagy másfél métert. Észrevettem, hogy ha megállok dacosan, akkor kapok még egyet, meg harmadikat, negyediket, de ha hagyom, hogy vigyen az ütés ereje, s még be is segítek egy kicsit, akkor megelégszik ennyivel. Időnként megkérdezte egy ütés után, hogy na, ez hány kiló volt? Mondom, tíz mázsa. A szomszéd cellában egy szerencsétlen csak száz kilóra becsülte, erre aztán addig ütötte, amíg azt nem mondta, hogy legalább ötszáz. Nem tudok erre az időre másként gondolni, mint a pokolra.

Mikor átkerültem a szolnoki börtönbe, annyira tönkre voltam menve, hogy anyám nem ismert meg az első beszélőn. Őrült éhséggel mentem át a börtönbe. Az első napon látom, hogy a cellatársaim dobálják a kenyeret a küblibe. Mit csináltok? Mondják, ezt nem lehet megenni! Fogtam a kenyeret, széttörtem, széthúztam, hát vagy harminc ökörnyálszerű foszlányban nyúlt. Elkértem a többiektől, darabokra szétmarcingoltam, s a magasan lévő, plafon alatti ablakban szétraktam, hogy megszárítsam, akkor hátha gusztusosabbá válik. Három órán belül kőkemény lett, mint a parittyakő. A börtönben már jobb dolgom volt, csak amikor Pestre kerültem a gyűjtőbe, rettenetes volt hallgatni hajnalonként a kivégzésre vitt emberek utolsó kiáltásait. A legtöbb a szabad Magyarországot éltette.”

Ifjú szívekben élnek

Negyedikes karcagi középiskolások – amolyan pesti sráckorban lévők – mondták el véleményüket 1956-ról írásban. Így: „A 20. sz.-i politikát úgy ahogy van megvetem. Egyre jobban megvesznek a politikusok. ‘56 ennek szép példája. Gusztustalan bábjáték az egész.” „Nekem nem igazán jelent semmit (ha ott lettem volna, akkor most biztosan nem ezt írnám), s nem is tudom, hogy mi történt valójában.” ,,’56-ról a forradalom jut eszembe. De azt nem tudom, hogy milyen forradalom ez, mi történt ekkor. Semmit nem jelent számomra.” „Nem tudom, hogy milyen események történtek ekkor, s azt sem tudom, itt Karcagon mi történt.” „1956-ban tudomásom szerint forradalom volt. De még nem lopta be magát a köztudatba.” „Szüleim gyerekek voltak, az ő szüleik nehezen élték meg sok szenvedés közepette. Azóta sokszor emlegetik.” „1956-ban forradalom volt, de ez nem jelent számomra semmit. Abszolút nem olyan, mint 1848. márc. 15.” „Hát nem emlékszem semmire. Akkor született anya, apa meg 2 éves volt.” „A nagyszüleim ezt átélték és tudják mi ez. Én viszont a jelenben élek, ez már nem olyan fontos nekem.” „Talán annyi dereng, hogy a kommunisták győztek az oroszok segítségével és így legyőzték a forradalmat. Kun Bélát megölték.” „Nem tudom, mire kellene emlékeznem, vagy hogy mit kellene, hogy jelentsen nekem.” „1956-ban a kulákoktól elvették a földjeiket és jószágaikat és több embert elhurcoltak.” „Az édesanyámat és testvérét már árvának mondták a városban, mert a nagyszüleim ekkor Pesten tartózkodtak és két hétig nem tudtak róluk, egy pincében rejtőztek, de végül hazatértek. Göncz Árpádot ekkor csukták le, ez nagyban szerepet játszott köztársasági elnökké választásában.” „Helyileg, körzetileg nem tudok semmit az 1956-os évekről.” „Az a baj, hogy sem az általános, sem a középiskolában nem fektetnek túl nagy hangsúlyt a 20. századi történelem tanítására.” „Ekkor az országra települt oroszok és a kommunisták ellen felkelt a tömeg, amelyet levertek. Nekem a nagyszüleim mesélték, hogy innentől kezdve nem volt szabad a saját véleményüket elmondani.” „Ebben az időben oroszok által halt meg nagyapám egyik testvére.” „Erről részletesebben nem sokat tudok. Minden évben néhány tanuló műsort ad elő.” „1956. október 23. a magyar nép történetében az egyik legjelentősebb nap. Nagyapám csak lélekben támogatta a forradalmat, de neki is rész jutott abban a dicsőségben.” „1956 számomra egy évszám. Csak ennyi. A forradalom és ellenforradalom tényétől egyébként sikerült teljesen összezavarni.” „Egy kicsit már unalmas, hogy mindenki ezt emlegeti.” „1956. okt. 23-ai forradalom és szabadságharc karcagi részében nagyapám részt vett és utána a következményeket is vállalta, amiből később sok meghurcoltatás származott. Ezért nekem igenis sokat jelent ez.” „Nagymamám még emlékszik arra, ahogy a tankok vonultak Karcagon. Mesélte, hogy amikor felgyújtotta a villanyt, hirtelen az egyik tank ágyúcsöve felé fordult. Egy darabig ott álltak farkasszemet nézve egymással. A tank aztán tovább vonult. ‘56 – bár sokat emlegetik – nem sokat jelent nekem.” „Én egy konzervatív, keresztyén családban nevelkedtem. 1956 családi beszélgetéseink során is szóba került. A mi családunkban nagyapámat elfogták és börtönbe vitték. Mindenkinek mást jelent ‘56.”

A harmadikosok is hasonlókat írtak: „Ekkor jöttek be az oroszok. Vagy nem. Sajnos, csak ennyit írhatok. De szégyellem magam.” A legtöbbjük azonban egy sorban elintézi, hogy nem tud semmit 1956-ról. Van, aki a címer kivágást tudja csak leírni. Az egyik diák felcsattan: „Egyáltalán van valaki, aki tudja, hogy forradalom volt-e vagy ellenforradalom?” Nagyjából ennyi. A többi néma csend.

A hetedikesek közül sokan üres papírt adtak be. Az egyik gyerek szerint akkor volt a szüreti bál. Vagy a második világháború. Jónéhányan csak annyit tudnak, hogy akkor forradalom volt. Egyetlen tanuló tudta leírni a forradalom vázlatos történetét pontosan, tudott a megtorlásról, sőt ismerte a karcagi mártír, Kemény Pál nevét is. Akinek a sírjára most, az ünnepen, virágokat teszünk. Az ötvenhatos hősöknek emléktáblát állítunk. Mindegyikük hitte, hogy érdemes volt 1956 eszméiért élni és meghalni. Mindegyikük remélte, hogy ifjú szívekben élnek tovább.

Jellasicsok

Első nemesi kiváltságukat II. Endrétől kapták 1224-ben, majd hamarosan már IV Béla tatárok előli menekülésében segítenek. Századokon át kimagasló tisztségeket viseltek. A Jellasics nemzetség több tagja halt hősi halált a mohácsi csatában, egy másik Szigetvár védelmében esett el. A család komoly érdemeket szerzett a török elleni harcokban. Az egyik Jellasics százezer forintot adományozott a magyar és ugyanennyit a horvát tudományos akadémia megalapítására. Egy Jellasics megírta a horvát nyelv, egy másik pedig a horvát nemzet történetét. Egy Jellasics Pécsett nemzetőrséget állított fel és harcolt Kossuth oldalán, amiért később állásvesztésre és vagyonelkobzásra ítélték. Ennek a Jellasicsnak a fia Perczel Mór seregében küzdött a magyar szabadságért, s ezért több évi hadifogságot szenvedett. Minderről szinte semmit sem tudunk.

A balfácán

Mindenki tud viszont a horvát bánról, Jellasics Józsefről, aki szembefordult a magyar szabadságharccal, de 1848. szeptember 29-én, a pákozdi csatában vereséget szenvedett. A mai Horvátország kiemelkedő hősének számító Jellasics József zágrábi lovas szobra a legutóbbi évekig Magyarország felé mutatott a kardjával, a délszláv háború eseményei hatására azonban némileg elforgatták a szobrot, úgyhogy a kard ma már Belgrád felé mutat.

Ki is volt ez a Jellasics József, akiről A vén zászlótartó című vers jóvoltából minden magyar gyerek tudja, hogy gyáván megfutott. A Magyar Larousse a következőket írja róla: „1854-től gróf, horvát bán, Habsburg császári táborszernagy (Petrovaradin, 1801–Zágráb, 1859). Az I. báni határőrezred parancsnoka, 1848. márciusában a kamarilla – a magyar országgyűlés megkérdezése nélkül – Horvátország bánjává nevezte ki, s a magyar forradalom leveretésére próbálta felhasználni. Jól felszerelt és kiképzett határőr és népfelkelő csapata (35-40.000 fő) élén szept. 29-én Pákozd és Sukoró mellett vereséget szenvedett. Később Windischgrätz hadtestőrparancsnoka lett.”

A Jellasics-kép felvázolásában az Abádszalókon élő és az iskolás gyermekeket magyarságra nevelő Pacsai Norbert volt segítségemre. Van mit mondania, hiszen a horvát bán anyai ágon neki a szépapja volt.

– Azt hiszem, elsősorban nagyon ügyetlen ember volt Jellasics József, másodsorban pedig azt gondolom, hogy horvát szempontból nagyon jó hazafi volt.

– Miért volt ügyetlen?

– A pákozdi csata elvesztése egy balfácán hadvezérre vall. Egy maroknyi keszthelyi legény például egyszerűen lekapcsolta az utánpótlást. A csatában alig lőttek kettőt-hármat, már nem lehetett újra töltsöt vezényelni. Akkor tudta meg, hogy élelem sincs már másnapra. Gondolom, inkább a szíve, s nem az esze vitte bele ebbe a csatába.

Miután Jellasics József rádöbbent, hogy csupán eszköz volt a bécsi udvar kezében, visszavonult a politikától. Anyja magyar volt, így a horvát bán nagyon szépen beszélte a nyelvünket.

Ferenc József apja?

A család kutatja Jellasics József pályáját, akárcsak a többi Jellasicsról, róla is minél többet szeretnének tudni. Izgatja őket egyebek között az a kérdés is, hogyan lett a báróból olyan hirtelen gróf? A családi legendárium őriz egy történetet magyarázatként, de Pacsai Norbert óva int attól, hogy ezt bárki is a tények birodalmába emelje. A családi legenda szerint Ferenc József édesapja Jellasics József volt. A jóképű fiatalemberen Bécsben állítólag megakadhatott a fölöttébb vérmes asszony hírében álló Zsófia királynő szeme, s mivel férje tutyimutyi ember volt, Jellasics gondoskodott trónörökösről. Ez nyílt titok volt Bécsben, s ha már így esett a dolog, rangot kellett adni Jellasicsnak, mert akárki ugyebár mégsem lehet a születendő gyermek apja... Ha némi alapja van ennek a történetnek, akkor aligha lehetett olyan balfácán az a horvát bán!

– Mi lett a horvát nemzeti hős családjával?

– Jellasics szépapánk nagyon szomorú lenne, ha tudná, hogy a család ilyen mértékben elmagyarosodott – mondja Pacsai Norbert.

Az elmagyarosodás folyamata már a fiával elkezdődött. Ez a fia katonaorvos lett, Pacsai Norbertnek megvan a disszertációjának a másolata.

– Nem horvát nyelven írta, nem németül, nem latinul, pedig mindegyik kézenfekvő lett volna. Magyarul írta meg. Ez is azt jelzi, hogy a család, elkerülvén Pozsegából, erősen elmagyarosodott. Valószínűleg azért történt ez így, mert amióta Szent László királyunk a zágrábi érsekséget megalapította, a horvát-magyar viszony nagyon kiegyensúlyozott volt. Csodálatos hősöket adott nekünk a horvát nemzet, Zrínyit és másokat is. Leszámítva azt a szerencsétlen pákozdi csatát, a horvát-magyar viszony egészen Trianonig nyugodt volt – töpreng Pacsai Norbert.

Dokumentumokat vesz elő a beszélgetésben elhangzottak alátámasztására.

Jellasicsból Horváth

Jellasics József unokája, az imént említett katonaorvos fia, megpályázott Budapesten egy akkor igen magasnak számító hivatalt: a főváros összes postájának lett az igazgatója. Ahogy az apjának, úgy neki is magyar felesége volt. Ekkor fordult igazán magyarrá a család, s ebben alighanem múlhatatlan érdemeket szereztek a magyar asszonyok.

A postás Jellasics Józsefek valami ok miatt Kolozsvárra költöztek, s az ő fia (aki szintén Jellasics Józsefnek született, de már Horváth Józsefként halt meg) Brassóba került. Ő volt Pacsai Norbert nagyapja. Akkor olyasmi jelentősége lehetett a vasútnak, mint ma a repülésnek: a Budapesttől számolt leghosszabb vasútvonal vége Brassóban volt.

– Az ottani hatalmas fűtőház vezetője lett nagyapám mondja Pacsai Norbert. – 1918-ban, megijedve a román beözönléstől, úgy gondolta, Magyarországra költözik, ezért Nagyváradon telepedett le. Biztos volt benne, hogy a Királyhágón innen már biztonságban van. Persze, a románok áthaladtak fölötte.

A nagyapa a nagyváradi fűtőház vezetője lett, mindig fehér ruhában járt, még a füstös gőzösök között is. Mind a kilenc gyermekét taníttatta, akik szellemileg képzett, lelki életet élő kitűnő emberek lettek. Közülük talán legismertebb az országban Horváth Ilona, akinek a szakácskönyveit a legtöbb háziasszony forgatja.

Mint látjuk, a Jellasics név mostanra Horváth névre változott. Miért?

– Az előttünk járó generációk röstellték a Jellasics nevet – magyarázza Pacsai Norbert. – Főleg Horváth nagyapámat csúfolták gyermekkorában. Tanulták A vén zászlótartót és gyáva Jellasicsnak nevezték. Ő könyörögte ki az édesapjától, hogy magyarosítsanak, mert nagyon fájt neki, hogy legyávázzák. A dédapám gyászjelentésén ő még úgy szerepel, mint gróf Jellasics József. Később, miután Horváthra magyarosított ez az ág, a József nevet örökítették tovább. Édesanyámék kilencen voltak testvérek: az első fiút szent királyunkról Istvánnak keresztelték, de a második fiú neve már József lett.

Beperelt kommunisták

Az ember azt gondolná, hogy egy Jellasics lányból lett anya és egy zalai magyar ősökkel rendelkező apa közül az utóbbi tulajdonít különös fontosságot gyermekeik magyarrá nevelésének. A Pacsai családban ez nem így volt.

– Magyarságunk ébrentartásában, a hazafias szellemű nevelésben édesanyánknak lényegesen nagyobb szerepe volt Jellasics leszármazottként is (akik persze Erdélyben jócskán keveredtek székelyekkel), mint édesapámnak – emlékezik Pacsai Norbert.

Az édesapja már az oroszok elől menekítette volna a családját. Azt gondolta, ha a Dunán átmegy, az oroszok már nem érik utol. Zalai ősei révén Zalában telepedett le: negyvennyolc óra sem telt el, megszállták az oroszok.

Később visszahívták Berettyóújfaluba árvaszéki elnöknek. Hiába volt szociáldemokrata, nagyon hamar összeütközésbe került az új hatalommal, főleg az iskolák államosítása és Mindszenty József letartóztatása miatt.

– Édesapám ellenőre volt a Bihari Naplónak a szociáldemokraták részéről – meséli Pacsai Norbert. – Egyszer valakik este lefoglalták a szerkesztőséget és másnap egy egészen más újság jelent meg az ellenőrök nevében. Édesapám nevében például egy mélységesen egyház- és hitellenes cikk jelent meg. Hogy mennyire naiv lélek volt, mutatja, hogy a bíróságon feljelentette a kommunistákat. Persze, keze-lába tört, úgy vágták ki, úgyhogy szegény, mint budapesti hangszergyári segédmunkás ment nyugdíjba, de így is szép kenyeret biztosított a családnak.

Kényszerlakhelyre költöztették a Pacsai családot. Egy szerencsétlen embert kineveztek kuláknak, kipaterolták a fészerbe, a Jellasics-utódokat pedig betették az ő szobakonyhás, földes lakásába. Kilencen laktak itt.

Pacsai Norbert a berettyóújfalui gimnáziumban kifogott egy olyan orosz tanárt, aki őt nem szívlelte, szinte vadászott rá. Meg is bukott félévkor. Akkor édesanyja húga áthozta őt Törökszentmiklósra, orosz tagozatos gimnáziumba. Nagyszerű tanári kar dolgozott itt. Pacsai Norbert itt jelessel érettségizett le, oroszból is, úgy, hogy az érettségi elnök a berettyóújfalui gimnázium igazgatója volt.

Pásztor, hegedűvel

Érettségi után olyan nehéz anyagi helyzetbe került a család, hogy elképzelhetetlen lett Pacsai Norbert továbbtanulása. De a gondviselés megint segített. Akkor indították a felsőfokú technikumokat, mivel nem volt mezőgazdász az országban. Zsámbékon is indult egy ilyen iskola, amelynek az igazgatója Pacsai Norbert legidősebb nővérének a férje lett, aki ösztöndíjat is szerzett neki, így agrárközgazdaságot tanulhatott. Végzés után egy gyönyörű, Veszprém megyei faluban, Nagyalásony téeszében igyekezett megszolgálni az ösztöndíjat. Így látta őt a Szabad Föld riportere is: hegedűvel a hóna alatt, karikással a kezében ballagott a gulya után, jobb híján, mert a háromnapos búcsú miatt nem akadt más pásztor.

Aztán Abádszalókra kerültek, felesége szülőfalujába, az idősödő szülők miatt. Pacsai Norbert nem bánta meg, beleszeretett a Tisza mellékibe. Az itteni téeszben dolgozott. Három évet bírt ki. A munkások szerették, szakmailag sem volt vele probléma.

– Olyan dolgokba kellett volna belemennem, amik etikailag kifogás alá esnek – mondja Pacsai Norbert. – Az akkori állapotot mindenki öröknek vélte. Én arra gondoltam, hogy amikor hanyatlani kezdenek az erkölcsök, az mindig valaminek a végét jelzi: lásd például a római birodalom összeomlását!

Ekkor lett tanár, jóval kevesebb pénzért. De az maradt, akinek látni szerette volna magát. Elvégezte Egerben a főiskolát, biológus lett. Egyre nagyobb nekigyürkőzéssel tanít Jellasics József szépunokája, mert egyre nehezebben kezelhető gyerekanyag kerül az iskolába. Míg Pacsai Norbertet egy rossz jegyért elnadrágolták, most a szülő visszaüzeni, hogy az a rajz bizony nem kettes. Egyre kevésbé számít az erkölcs, s ez az egész nemzetünket iszonyatos módon tönkreteszi, véli a Jellasics-utód.

Eddig a kis magyar családtörténet. Tanulhatunk a Jellasicsoktól. Pacsai Norbert édesanyja (akit a zalai magyar ősökkel bíró apa lejellasicsozott, ha meg akart sérteni) jó magyar embereket nevelt a gyerekeiből. Ez a jellegzetesen közép-európai családtörténet talán azt is jelzi, hogy milyen sok erő van a magyar népben, a magyar kultúrában, ha még a horvát bán családját is magyarrá tudta lényegíteni.

Erőnk tere

A mezőváros egy egész világ, amely kiismerhető. A jó karcagiak tudták, milyen földek vannak a Keservesi út mentén, milyen szénát ad az Üllő laposa, de az elméjüket művelők is tisztában voltak vele, melyik kaszinóba járnak francia nyelvű, s melyikbe német nyelvű irodalmi folyóiratok. Az emberek számon tartották, hogy kinek maradt oda a fia a fronton, kinek az ura veszett oda a harcokban, kik szenvedtek rövidebb, s kik hosszabb hadifogságot. Tudták, hogy melyik iparos végez megbízható, jó munkát, melyik ember rabja az italozásnak, melyik bábához kell szaladni, ha eljött az ideje. Tudták, kinek melyik határrészen mennyi földje van, kinek van jó lova, jól tejelő tehene, mocskos, rozoga tanyája, lusta felesége. Karcag jellegzetes mezőváros, átlátható volt, s ettől otthonos. Híre ment, ha egy asszonynak foggal született fia, s mindenki tudta, ez táltosfiú lesz. Amikor a dologkerülő iparosok és hasonszőrű társaik megjelentek a város közéletében, a karcagiak bezárták a kapukat, s azt dünnyögték este az asszony fülébe, hogy csúnya világ jön. Az emberek tudták, ki előtt kell hallgatni, ki előtt beszélhetnek. Megjegyezték, kik söpörték le a padlásokat, kik jelentették fel a másikat, kik énekelték lelkesen, szívből a mozgalmi dalokat, kik forszírozták a gyapot termelését, kik agitáltak szívósan a szövetkezetek mellett. Tudták, kit nyilvánítottak kuláknak, kiket üldöztek el a városból, kiket tettek tönkre, kiket vertek meg, kik pakoltak be az elvett házakba, kiket vittek el az éj leple alatt...

Tudták, kihez fordulhatnak segítségért egy hiányzó szeg, egy szerszám, esetleg szakértelem miatt. Sokan tudták könyv nélkül a múlt században versbe szedett romantikus kun történeteket, néhányan pedig a kun nyelvű imádságot is ismerték. Mindenki hallott arról az alagútról, amelyik a Morgó csárdából kiindulva a körülbelül tíz kilométerre lévő Ágotai csárdába vezetett, s melyet sűrűn használt Rózsa Sándor egérútnyerés céljából. A határjáró emberek tisztában voltak vele, hogy Karcag város 67 ezer holdas óriási határában hol, milyen madár költ, merre kószálnak őzek, hol garázdálkodnak vaddisznók. A lakosok tudták, kik döntötték le a szovjet hősi emlékművet, s hogy ki fotózta le az emlékmű döntögetőket, hol vannak azok a csutkakúpok, amelyekben a nagy pártemberek lapultak, kik használták ki a zivataros helyzeteket értékeik gyarapítására. Megjegyezték a pufajkába bújtatottak nevét, számon tartották, kiket szedtek össze, kiket vertek holtra vagy félholtra, kik nem kaptak állást hónapokig, évekig, kiknek kellett elmenekülniük Karcagról, kiknek a gyerekei nem tanulhattak tovább, kiket dugtak börtönbe a semmiért. A nép figyelt és hallgatott. Az emberek az eszükbe vésték, kik vették el a földjüket, állataikat, munkaeszközeiket, kik kényszerítették be őket a téeszekbe. Tudták, melyik vezető mit lopott, melyik mikor rendezett orgiát, melyik issza le magát a sárga földig rendszeresen, kik álltak be munkásőrnek, kik használták az ideológiát lift gyanánt, hogy felemelkedjenek. Huszonötezer ember: éppen ideális méret. Tudtuk, melyik lány hajlamos vétkezni, de annyi vétkéről nem tudtunk, hogy elszálljon minden illúziónk. Tudomásunk volt a városnak olyan szülötteiről, például a néprajzos Györffy Istvánról, a turkológus Németh Gyuláról, akikhez feladat lett volna felnőni. A Karcagon élők ismerték Györffy híres könyvét, a Nagykunsági krónikát, melyben bemutatja a város növényekben, állatokban oly gazdag határát, de azoknak is megegyezték a nevét, akik ezt a gazdag vidéket lepusztították, eldózerolták a tanyákat, vegyszerekkel ölték meg a rovarokat, vízimadarakat, nyulakat, őzeket. Mindig akadt hírvivő, hogy elterjessze, ki sebesült meg a Karcag határában lévő nemzetközi bombatér közelében az eltévesztett cél, s az idő előtt kidobott bombák miatt, melyik hodályról vitte le a cserepet a légnyomás, kinek a lovait ölték meg a repeszek. A város tudta, amit tudott, az emberek kommunikáltak egymással, ám azokkal találkozván, akiket nem éreztek közülük valónak, megszakadt vagy formálissá vált az érintkezés, ilyenkor jött a hümmögés, a semmitmondó hát igen, a gyors elköszönés. Amióta élek, tanúja vagyok ennek a nyakas hümmögésnek. A mezőváros így védekezik. Ez a város egy egész világ, amely kiismerhető, otthonos. A bent lévők számára mindenképp. A kint lévők közül sokan azt hiszik, bent vannak, s talán nem jönnek rá, hogy sohasem fogadja be a város még a fiukat sem. A mezőváros egy élő szervezet. Egy láthatatlan erőtér. Erőnk tere.

{fel} - {tovább}