Volt egyszer egy bombatér

Az a hétezer hektárnál valamivel nagyobb terület, ami egykor a kunmadarasi, nagyiváni, hortobágyi, nádudvari és karcagi határ része volt, ma a senki földje. A környék lakossága nemes egyszerűséggel csak bombatérnek nevezi ezt a részt, amely 1942 óta szolgál katonai célokat, ám akkoriban még egy-egy gyakorlat végén megtisztították a terepet és visszaadták mezőgazdasági művelésre az érintett városoknak és lakóiknak. 1956-ban, ahogy a kunmadarasi repülőteret, úgy a bombateret is elfoglalták a szovjet csapatok, amelyek aztán nem törődtek se a környezet értékeivel és óvásával, se a környékbeli emberek nyugalmával, testi épségével. A gyakorlatok végén állítólag csak a negyedtonnásnál nagyobb fel nem robbant bombákat próbálták megkeresni. Nem jelentett nagy gondot nekik, ha mégsem találták meg: a bombatéren harmincöt éven át háború volt.

1.

A nyolcvanas években, tehát a kemény szovjet jelenlét idején, szobrászművész barátom a karcagi határban talált egy dűlőútra dobott bombát. Nem volt nehéz megtalálnia, már csak azért sem, mert ha kicsit jobban nyomja autóján a gázpedált, egyenesen az ölébe is hullhatott volna. Ami a bombából megmaradt, betette az autóba, elvitte. Később ki akarta állítani, ám a szemfüles politikai komisszárok még időben megneszelték, hogy ezúttal a rendszer fellazításának esete forog fenn. A szobrász posztamensre helyezte a bombaroncsokat, s a szerkezet épen maradt részére ráírta: béke. Persze orosz nyelven, cirill betűkkel.

A bombatéren a szovjet és más, barátinak nevezett országok katonái a pusztítást gyakorolták évtizedeken át. Sokat töprengtem: mit lehetett volna még odaírni a béke szó folytatásaként a bomba oldalára, ha történetesen épen marad? Talán azt, hogy poraitokra. Béke poraitokra. Ami innen, lentről nézvést úgy olvasható, hogy béke porainkra.

2.

Időnként majdnem úgy sikerült a repülőgépeknek megszabadulni a terhüktől, hogy kevés híján a főtől való fánkra írhatták volna: Béke poraikra. Egy idős nagyiváni férfi mondja.

– Hiába titkolták, mindenki tudta, éppen hajszálon múlott, hogy nem Nagyivánba csapódott be a bomba egy-két esetben. Tudtuk, hogy négy kilométerre sincs a falutól az a hely, ahol leesett a repülő a bombájával együtt, és juhnyáj meg ember égett meg a hodályban.

A környék lakosai, parasztok, gátőrök, határjáró emberek beszélnek, ha valaki kérdezi őket. Egy nagyiváni öreg már 1943-ban végigélte a németek gyakorlatozását, ami miatt a kisborzosi és a nagyborzosi határrészen csak reggel és este tudtak csépelni. Másfél évtized múlva már a szovjetek tévesztették el a célt, s bombát dobtak a karcagi határt jelző Németéri-csatorna mellé. Egy gátőr megsebesült szénagyűjtés közben, s lovak sérültek meg és pusztultak el. Máskor az ecsezugi határrészen esett le egy bomba, egy hodály teteje bánta a pontatlan célzást, mesélik a határbeliek. Egy-egy bombázás után előfordult, hogy kigyulladt és leégett a természetvédelmi terület növényzete.

Előfordult, hogy a Németéri-csatornán pecázó apa és fia kapott majdnem szívbajt, mert a repülő eltévesztette a célt, és idő előtt, a pecázók közelében kioldotta a bombát. A példákat szinte vég nélkül lehetne sorolni. Évekig jártam a karcagi határt, csatornáknál, rizstelepeknél szinteztem még a hetvenes évek első felében. Dolgoztunk a baljós hely közelében is. Miközben intenzíven bombáztak, megpróbáltunk munkálkodni, méghozzá azon a területen, amelyik fölött a gépek rárepültek a célra. A teodolit távcsöve közel hozta a detonációk látványát. Emlékszem egyik akkori segítőmre, egy öreg rizsőrre, aki belenézett a szintező-műszer távcsövébe és sápadtan megszólalt:

– Az anyjuk szentségit, ezek atomot löktek le!

Valóban, a robbanás után takaros felhő emelkedett, a magasba, aminek amolyan gombaféle alakja volt. Azt azonban senki sem hitte el, hogy ez valóban atombomba lett volna. Latolgattuk a dolgot, s abban maradtunk, biztos valami imitáció lehet. Egy biztos: nyugtalanító volt. S nyugtalanító volt Karcagtól észak-északkeleti irányban esténként az égen függő sztálingyertyákat látni. Így éltünk.

A környékbeli településeket és azok lakóit anyagi károk is érték a bombatér miatt. A karcagi önkormányzat a rendszerváltozás után kárigényt jelentett be a Honvédelmi Minisztériumnál a kunmadarasi repülőtér és a bombatér tevékenysége miatt. A területből 580 hektár tartozik a karcagi határhoz. „Bombatérkénti működése alatt e területet nem tudtuk rendeltetésszerűen használni, így városunk jelentős haszontól esett el az elmúlt 33 évben. Az elmaradt haszon miatt városunknak 30 millió forint vagyoni kára keletkezett, így vagyoni kárigényünk 30 millió forint... Településünket további, nem vagyoni kár is érte, melyet városunk lakossága szenvedett el. Így: zajártalom, stresszhatás, hangrobbanás-épületkár, légszennyezés. A nem vagyoni kárigényünk 1 milliárd forint.” A kártérítés elmaradt.

3.

Nagyiván még közelebb van a bombatérhez, az ottani emberek a saját bőrükön érezték hétről hétre, mit jelent ez a társbérlet. A község Nádudvar felőli részén mondja egy férfi vályogháza előtt állva.

– 1984-ben, amikor a nagy bombázás volt, súlyos kár érte a falubelieket. Engem is. Kijött egy becslő bizottság, két katonatiszt, tolmácsokkal. Mondtam nekik, hogy mikor rakétát lőttek ki, az se csinált olyan kárt, mint ez a bomba. Azt próbálták megmagyarázni nekem, hogy ők rakétákat nem is lőttek ki. Mondom, bebizonyítsam magának? Azt mondja, bizonyítsam. Bementem a főzőbe. Ott van egy rakétának az alja, ami tévedésből szántóföldre esett le Nagyivántól olyan másfél kilométerre. Szétszedtük, az aljából hamutálcát esztergályoztattam. Mutattam az orosz tisztnek, aki csak csóválta a fejét, és megígérte, hogy kártalanítanak. Aztán küldtek postán 2 ezer 800 forintot. Hát mi az? Összerepedezett a ház két helyen, újra kellett rakatni hét kőlábat. Hatalmas detonáció volt, telibe kapta a házat.

A nagyiváni községházán 1990. október 26-án kelt levél is ezzel a témával foglalkozik, „...a lakáskárokat elismerték... lakásonként 1500-8-9000 ezer forint összegű kártérítést állapítottak meg, mely összegek valójában a lakások újrameszeléséhez voltak elegendőek. Az említett lakások, valamint ezen túlmenően is még legalább 100-150 lakás a hangrobbanások és a nagyméretű gyakorlóbombázások miatt igen jelentősen megrepedezett, megszakadt...”

4.

A rendszerváltozás után bemerészkedtem a bombatérre. A szovjetek még itt voltak, de már nem bombáztak, nem őrizték a teret. Pokoli hely, holdbéli táj. A föld tele van bombatölcsérekkel, közöttük vannak egészen nagy méretűek is, melyekben könnyedén eltűnne egy ház. Bombák, rakéták, repeszek hevertek a földön szanaszét, s ott rozsdásodtak a célnak használt járművek, harckocsik, teherkocsik, buszok.

Egy nádudvari parasztember beszámolómat hallgatva megjegyezte:

– Én nem merek bemenni a bombatérre, mert nem tudom, hogy aknára vagy bombára lépek-e, aztán majd elszállok, mint a madár. Ki kéne ezt tisztítani! Egy házat is előbb bemeszel az ember, csak utána költözik be.

A szovjetek kivonulása után felcsillant a remény Karcagon, Kunmadarason, Nagyivánon, Hortobágyon és Nádudvaron, hogy megszűnik ezen a vidéken a háborúsdi, s a földet ismét arra használják majd, amire való.

– Annyi jószág volt itt a háború előtt, hogy majd leszakadt tőle a föld! – mondja egy nádudvari öreg.

Jószágok helyett azonban a köd vonul a bombatér agyongyötört földjén, időnként pedig a magyar honvédség tart itt lőgyakorlatot. A környék lakói már-már elfelednék a háborús pszichózis légkörében eltelt évtizedeket, ám egy-egy ritka robbanás, mely megremegteti az ablakokat, figyelmezteti őket: a bombatér még mindig az, ami volt. És a közelmúlt tragikus nagyiváni gyermekbalesete ékesen mutatja: nem veszélytelen hely!

5.

– Úgy voltunk vele, hogy csak megszabadulnánk már az oroszoktól egyszer! – mondja egy nagyiváni ember. – Éjjeleket nem aludtunk, remegett a ház a bombázástól. Nagyivántól hat-hét kilométerre hullott a bomba. Olyan öröm volt hallani a tévében, hogy kiment az utolsó orosz katona is! És negyvennyolc óra sem telt el, már mondták a faluban, hogy odakinn megint gyakorlatoznak. Elszomorító. Hát nem óvni, védeni kéne ezt a nemzetet? A magyarságot? A környező falvak, városok lakóit, hisz szenvedtek eleget negyven esztendő alatt. Hát ne szenvedtessük már tovább őket! Ha egész életemben ezt a szörnyű terrort kell élnem, miért születtem meg erre a földre? Hát így kell elpusztulnom? Csak a bánat könnyeit tudom hullatni, mert nekem is vannak unokáim. Hát mire nőnek fel? Az én sorsomra?

A bombatér tehát csak néha hangos, ilyenkor magyar katonák gyakorlatoznak rajta alighanem olyan fegyverekkel, amelyekről már az iraki háború során kiderült, mit érnek. Az itt élők nyugalmat szeretnének, s azt, hogy felvirágozzék ez a hátrányos helyzetű, elszegényedett vidék. Azt remélik, még több vendéget csábít majd a Hortobágy, a berekfürdői gyógyvíz, a híres nagykunsági népművészet és egyebek. Karcag önkormányzata úgy véli, az idegenforgalom jelenti a munkanélküliséggel sújtott város számára a kitörési pontot. De csalogatja-e a turistákat a bombatéren folyó lőgyakorlat? Aligha. Még az itt élők is idegesen figyelik az Ecsezug felé eső határt.

– Hol van az előírva, hogy az a rakéta ott csapódik be, ahol szeretnénk? – kérdezi egy karcagi parasztember.

Robbanás vagy tücsökzene? Nyilván az utóbbi. Egy aktív bombatér tőszomszédságában nem lesz egyszerű fölfuttatni az idegenforgalmat. Hacsak nem szervezünk társasutakat a rombolást élvezők számára: túrát a bombatérre.

Sok itteni emberben él az aggodalom: ha a bombatér a honvédség kezelésében marad, előfordulhat, hogy egy idő után ismét nemzetközivé szélesedik a használata.

– Ha csak a magyarok használnák, tán még ki is bírnánk – jegyzi meg egy nagyiváni ember. – Ők talán kímélnének minket. Na de el vagyunk adósodva, így aztán eladnak ezek mindent! Ha megkínálják őket mondjuk a németek egy kis márkával, már gyakorlatozhatnak is. Nem tudom, pár év múlva nem ez lesz-e?

A világpolitikába mi nem látunk bele, de a haditechnikába se.

– Kitalálnak valami új fegyvert, és majd jönnek, hogy nem tudom én, hány köblös földre lenne még szükségük ennek a kipróbálására – bizalmatlankodik egy nádudvari férfi. – Ki biztosít minket arról, hogy nem így lesz? A végén kiszorítanak a saját földünkről.

A bombatér környékén élők néha tanakodnak: mi lesz itt, ha a NATO tagjává válik Magyarország? Sok jót nem várnak.

A terület egyébként fokozottan védett, a Hortobágyi Nemzeti Park része. A szovjetek kivonulása utáni csend fontos volt: „A változás hamarosan megmutatkozott a fokozottan védett és a védett állatfajok számának növekedésén, jó élőhelyet találnak az üres mocsaras területeket és a száraz pusztákat kedvelő fajok” – írja a karcagi városi lap 1996. november 15-i számában Kapocsi István, aki a terület kezelésével megbízott kollégájával, Teleki Sándor természetvédelmi őrrel bejárta a bombateret. Így folytatja: „Területbejárásunk során több mint tíz fel nem robbant bomba mellett mentünk el, kézi távcsővel körülnézve távolabb is előbukkant egy-egy szürkére festett, ránézésre jó egészségnek örvendő példány. Komoly problémát jelent, hogy ezekhez az esetleg működő töltetekhez bárki hozzáférhet. Emlékezetes a tavaszi nagyiváni gyermekbaleset, amikor egy fiú életébe került túlzott kíváncsisága. A kezében felrobbanó szerkezet is bizonyítottan a bombatérről származott.”

Ha elfeledkezünk is róla időnként, a bombatér nyugtalanítóan jelen való ezen a vidéken. Jelen van az álmainkban is. Ha az ablakunk alatt egy teherautó megdöccen egy kátyúban, felriadunk álmunkból, összerándul a gyomrunk, s egy pillanatra azt hisszük, bombáznak.

A csecsen fantom

Dudajev Kunmadarason szolgált, mondta a karcagi Bosnyák Imre az egyik nyári estén. A téma felfedezőjének (aki magát mindig csak sártaposó újságírónak hívja) valóban igen jó érzéke van az érdekes, tollhegyre kívánkozó dolgok kiszagolásában.

– Amikor a televízióban megláttam Dudajevet, úgy tűnt, mintha már találkoztunk volna – mondta Bosnyák Imre. Én főleg az emberek szemét jegyzem meg. Neki hiúzszemei voltak. Itt szolgált Madarason, ezt megerősítette egy olyan ember is, aki bejáratos volt a reptérre. Olyannal is beszéltem, aki a karcagi kórháznál autóstoppoló Dudajevet átvitte Kunmadarasra.

Aki felvette a kocsijába, az Szabó Miklós volt, jelenleg a karcagi önkormányzat képviselője. Megkérdeztem, emlékszik-e még erre a régi esetre?

– Még most is előttem van az arca! Mikor megláttam a televízióban, mondom, honnan ismerem én ezt az arcot? Aztán rájöttem. A kórháznál vettem fel a kocsimba 1980 körül. Meg mernék rá esküdni, hogy Dudajev volt! A kocsiban magyarázott, mosolygott. Pár magyar szót is tudott. Elég alacsony, vékony ember volt, prémgalléros bőrdzsekiben, csizmában. Elegánsabbnak tűnt, mint a többi tiszt. Mondta, hogy repülőstiszt.

A következő tanúra egy kisebb településen akadok. Az illető nevét nem írhatom le: őt a szovjet hadsereg taníttatta ki, de hogy mire, arról nem hajlandó beszélni. Csupán annyit mond, hogy nyelveket is tanult. Neki belépője volt a kunmadarasi repülőtérre, úgy járt be, mintha haza menne. Megerősíti, itt szolgált Dudajev, a későbbi csecsen vezér, ismerte őt, a reptér parancsnokának az egyik belső emberével volt rokonságban. A fényképét megismerte az újságokban és a televízióban, amikor mutogatni kezdték. Most is felismerné, ha esetleg „feltámadna”.

Tudjuk, Dzsohar Dudajev, a csecsének vezére, meghalt 1996. április 22-én hétfőre virradóra Gehi-csu falu térségében. Jelentették a hírügynökségek. Eleinte a csecsenek cáfolták a hírt. A vezért persze már előtte is szerették volna eltenni láb alól, hiszen korábban már három sikertelen merényletet kíséreltek meg ellene. De ez az akció „eredményes” volt. Dudajev Groznijtól 30 kilométerre tartózkodott, amikor rakétatalálat érte a rejtekhelyét. Állítólag több testőre és közeli munkatársa is meghalt. Mindezt április 24-én közölték a lapok.

Úgy tűnik, hiába volt óvatos a csecsen vezér (kétszer soha nem éjszakázott ugyanazon a helyen a háború kezdete óta), ezúttal rajtavesztett. Április 25-én, csütörtökön már a csecsenek is kénytelenek beismerni a halál tényét. „A csecsen lázadó kormány hivatalos közleményben jelentette be Dzsohar Dudajev elnök halálát” – közölték a lapok. Hozs-Ahmed Jarihanov, aki Dudajevék képviselője volt a csecsenföldi béketárgyalásokon, adta át a közleményt a sajtónak. Egyes hírek szerint Csecsenföld délnyugati részén, Salazsi közelében már kedden este eltemették Dudajevet. Eddigi alelnöke, Zelimhan Jandarbijev lépett a helyére. Hamarosan fölröppent az ő halálhíre is. „Hírügynökségi jelentések szerint Jandarbijev hétfőre virradóra szintén életét vesztette az ellenségeskedő csecsen erők harcában” – írták a lapok április 30-án, kedden. Május 2-án, csütörtökön már arról szóltak az újsághírek, hogy Jandarbijev él. A feltámadt vezér kedden meg is jelent „a szeparatisták tévéadásában”, írták a lapok. Mennyi bizonytalanság! Június 19-én lehetett olvasni Dudajev felesége, Alla Dudajeva beszámolóját férje haláláról. Elmondta, hogy férje haja megperzselődött, fején pedig hatalmas, vérző seb tátongott. Gondolom, így elég nehéz lenne őt azonosítani. A Dudajev-rejtély nem tisztázódott. Sőt! Megjelent a képernyőn egy halottnak hitt csecsen vezér. Aztán olyan hírek kaptak szárnyra, hogy Dudajev él, a rakétatámadásban csak megsebesült.

A kunmadarasi Dudajev-rejtély sem akart tisztázódni. Pedig beszéltem emberekkel, akik látták őt a reptéren. Az egyik volt repülőtéri alkalmazott elmondta, hogy találkozott Dudajevvel.

– Abban az ezredben volt Dudajev, amelyiknek én is dolgoztam. 1972 és 1974 között szolgált itt főhadnagyként, repülőgépszerelő technikusként. Ebben százszázalékosan biztos vagyok, a televízióban bemutatott arcképe után megismertem. Találkoztam vele. Köszöntünk egymásnak, de kapcsolatunk annyi volt, hogy „zdrasztvujtye, zdrasztvujtye”. Itt volt a családja is, de azokat nem ismertem. Dudajev Kunmadarason a 21/7-es hangárban dolgozott, ahol MIG-21-es gép volt. Beszélgettem egy régi kollégámmal: ő is felismerte Dudajevet.

Akikben biztos voltam, hogy ismerték, régi vezetők, csak a fejüket rázták: nem hallottak Dudajevről. Egyikük még a nevét sem mondta ki, úgy fogalmazott, hogy „a nevezett személyről nincs tudomásom”. Tovább növelte a balladai homályt a sok megkérdezett arcára kiülő félelem. Volt, aki miután megtudta, mit akarok, azonnal kijelentette, hogy „nem tudok semmit!” Nem baj, elég ha bólint. Szolgált Dudajev Kunmadarason? Igent intett a fejével. Mikor? A hetvenes években? Nemet intett. A nyolcvanas években? Nemet intett. A hatvanas években? Igent intett. Nem kerültem közelebb a megoldáshoz: a jelzett időpontok túl távol esnek egymástól.

Ráadásul újabb ösvényen is Dudajev nyomába eredtem: egyes hírek szerint Alla Dudajeva a karcagi kórházban szülte meg egyik gyermekét. De ki emlékszik már erre? Szinte lehetetlen tanúra akadni. Szerettem volna tisztázni Dudajev magyarországi tartózkodásának időpontját, ezért egy ismerősöm segítségével moszkvai sajtóforrásoktól kértem felvilágosítást. Amíg a válaszra vártam, embereket kérdezgettem a csecsenekről és harcukról.

Elég szélsőséges véleményeket hallottam. Egy idősebb férfi szerint szét kéne lőni az egész bagázst, Sztálin kéne megint, az nem gatyázna velük, mondja. Egy középkorú férfi kérdésemre talányos arccal csak annyit mond, hogy: „Dudajev élt, Dudajev él, Dudajev élni fog!” Hasonló értelmű az, amit egy másik férfi mondott: „A csecseneket lázadóknak, szakadároknak, szeparatistáknak nevezik a sajtóban. Oroszországból nézve azok is. De egy ilyen kicsi és sokszor leigázott országból nézve, mint a miénk, úgy tűnik, hogy a csecsenek a szabadságharcukat vívják”. Talán a világban máshol is gondolhatják így. Április 26-án olvashattuk a lapokban, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének a képviselői felállással adóztak Dzsohar Dudajev csecsen elnök emlékének. Május 17-én arról írtak a lapok, hogy Oroszország tiltakozott Ukrajnánál, amiért a nyugat-ukrajnai Lembergben a korábbi Lermontov utcát Dzsohar Dudajev utcára keresztelték át.

Aztán megjött Moszkvából a válasz: Dudajev nem szolgált Magyarországon, viszont itt szolgált Maszhadov. Az a Maszhadov, aki most Lebegy tábornokkal összehozta a csecsenföldi békét. De ez már egy másik fejezet.

Már éppen pontot akartam tenni a Dudajev-rejtély végére (ha rejtély, hadd maradjon az), amikor megcsörrent a telefon. „Ne foglalkozzon Dudajevvel!” – mondta egy férfihang, és letette a kagylót.

Hejgető és sirató

Jászberény lett a csángók fesztiválvárosa. Az idei nyáron immár ötödször hozták ide autóbusszal a gyimesi és a moldvai magyarokat. Igaz, hogy Nagy Miklósnak, a jászberényi buszsofőrnek tizenötezer lejt kellett a határon leszurkolnia minden csángó után, hogy kiengedjék Romániából az autóbusz negyvenhárom utasát. Letette a pénzt saját zsebből, ezen ne múljon az V. Csángó Fesztivál sikere...

A jászberényiek és a hazai vendégek remekül érezték magukat a népművészeti kirakodóvásáron és a szabadtéri színpadnál, a csángók azonban kissé elveszetten bolyongtak a tömegben.

– Nincs magyar pénzünk – panaszolta Bece József pusztinai nyugdíjas tanító. – Nem tudunk egy üdítőt venni ebben a melegben.

– Szeretnek Jászberénybe jönni? – kérdezem a gyimesbükki Kulcsár Jánost.

– Nagyon. Édesapámnak a szülei még ide rukkótak be, Jászberénybe. Mondták, hogy mekkora nagy híres város volt ez. S édesapám, hogy volt a háborúba’, szép segítséget kapott Magyarországtól. Eljöttek személyesen, s felvették. A kárpótlást. Lett színes tévé, s egyéb. Most már megvan halva. De édesanya most kapja a pótlást, hatezer-valamennyi lejt. A magyaroktól.

Egy bizalmatlan, zárkózott moldvai csángót faggatok, hogy minek tartják magukat.

– A moldvaiak egy része azt mondja, ő román. Mert rátanították a papok. Azt mondják, hogy a római katolikus az román katolikus. A csángók egy része szereti, hogy magyar legyen, s egy része nem szereti.

– Megtörtént Pusztinában, s megtörtént Klézsén is, hogy lementünk, az RMDSZ-szel tartsuk meg a csángó gyűlést, de nem tudtuk megtartani, mert a pap rájött, rábeszélte a népet, s az elégette az ábécéskönyveket, a történelemkönyveket, s a video-masinát összetörték. A nép! Magyarul beszélgettek, de üttek. Szerencse, hogy elmenekültünk. De aztán a papoknak balesete lett. Vezetett kocsit, át akart menni a vonatvonalon... Na, hogy mondják maguknál? Vasúton! Akkor ráment a mozdony, megölte a papot. Azt a papot, aki rosszat csinált nekünk. Volt vele egy másik, a segítsége, az súlyos sebesült lett. Nem örvendek, de...

– Milyen nemzetiségűek a csángók papjai?

– Moldvai papok, mert Tóth vagy Pál nevűek. Ők is csángók, római katolikusok, de magyarellenesek. Mindent megtesznek, hogy ne legyen magyar mise, ne énekeljünk magyarul a templomban. De az öregasszonyokat, akik nem tudnak románul, magyarul gyóntatják. Odahaza a csángók magyarul beszélnek. A családban. De a papok nagyon üldöznek minket. A moldvai csángók között a magyar nyelv elég jól áll egyes falvakban, mint Pusztina, Klézse, Lészped, Szépfalu... A többi csángó faluban beszélnek régi nyelvet, ami maradt az őseinktől. Azok jó negyven százaléka már elfelejtette, nem tudnak magyarul beszélni. Pedig jó római katolikusok s magyarok. A katrinca (szoknya) szélire lent szalagot fonnak a gusztusuk után. Piros-fehér-zöld fonalból csinálják, ők maguk se tudják, miért. De aki ráfigyel, az tudja, mit jelent.

A moldvaiak már készülődnek a menettáncos felvonuláshoz. A gyimesi csángók is beállnak a sorba, hogy énekelve, néha táncolva végigvonuljanak a jászberényi utcákon és tereken. Barátságos, közlékeny emberek.

– Gyimesbükkön lakunk – mutat a társaira Mihók Oltyán Demeter. – Fele lakos magyar, fele román.

– Nincs feszültség a két nép között?

– Nincs – veszi át a szót Karácsony János. – A románokkal semmi gond nálunk.

– A gyimesi csángók minek tartják magukat?

– Melyik hova húz. Én magyar vagyok.

– Mi magyarul beszélünk, román állampolgárok vagyunk – szólal meg Karácsony János után a hegedűs Mihók Mihály. – Otthon magyarul beszélünk. Mindig. Románul akadozunk.

– És a gyerekek?

– Magyar szót hallanak. De van, amelyik románt. Mert olyan a szüleje. Ha román ajkú, románt hall, de azután megtanulja a magyart is.

– Az én fiam nem beszél románul – szól közbe Karácsony Jánosné. – Osztán majd iskolába fog menni, s akkor tanul. Mert román iskolába megy.

– Magyar iskola nincs?

– Van magyar nyelvű es, csak az messzebb van, ezért a románba kell adjuk. Mi es abba jártunk, mégis katolikus magyarok vagyunk.

– A mise milyen nyelvű?

– A faluban van katolikus pap es, ortodox es. Az románul misézik, a katolikus meg magyarul.

Ismét a moldvai csángókat faggatom. A pusztinai Laci Katalin ötéves unokájáról áradozik.

– Milyen nyelven beszél a gyerek?

– Rományul. Városba’ laknak, s ott a romány megy.

Klézséről, Bakó megyéből érkezett Jászberénybe Benke István gazdálkodó, hogy a többiekkel együtt énekeljen a csángók fesztiválján.

– Otthon milyen nyelven beszélnek?

– Többet a csángó nyelven.

– Az milyen nyelv?

– Magyar. Mi beszélgetünk oláhul is. A feleségvel magyarul. Nem tiszta magyar. Ahogy tanultuk az anyánktul meg az apánktul.

– Hány gyereke van?

– Nyolc. Négy félre van menve, még van négy. Erőst köszönöm az Istennek.

– Hogyan élnek?

– Dolgunk után. Nencsen, mint másnak, kocsi. Nencsen más. De van, ami kell.

Nagy Miklós, a jászberényi buszvezető félrevon, elmondja, hogy nagyon rossz körülmények között élnek a moldvaiak.

– A minimum sincs meg. A lakásban csak a legszükségesebb berendezési tárgyak találhatók. A konyhában tűzhely, egy vagy két edény. Ez a színvonal. A ruházatuk is nagyon gyenge. Teljesen önellátóak, amit megtermelnek, azt fogyasztják el. Eladni nem nagyon tudnak, mert nincs mit, venni nem tudnak, mert nincs miből. Az utcák is rendezetlenek, az út se portalanított. Busszal tudnak közlekedni, de az csak egy van, reggel és este.

– És hogyan élnek a gyimesiek?

– Állatot tartunk, szénát csinálunk nekik – mondja Mihók Oltyán Demeter. – Megyünk az erdőre, hozunk egy terü fát, vágjuk deszkának, jő az oláh, eladjuk. Ha az erdőpásztor engedi. Málnát szedünk, amit még külföld is használ.

Több gyimesi és moldvai magyarnak is feltettem a kérdést, hogy milyen jövő vár a csángókra? A gyimesbükki Bilibók György optimista, szerinte a gyimesiek megmaradnak magyarnak. Úgy véli, a moldvaiak is.

– Nem tudom, lesz-e olyan erő, aki őket be tudja olvasztani! Kitartós emberek a moldvaiak. Klézsén például egyetlen ember volt román, policia parancsnok, az is el kellett menjen. Olyat kellett vigyenek, aki a nyelvet ismeri. S ott senki román tanár, tanító nincs, aki magyarul nem tud. Csak annyit kellet volna még segíteni rajtuk, hogy a hitvallás, a mise magyar legyen. Mennyi idő telt el, s ők még mindig azt mondják, hogy nem oláhok vagyunk, hanem magyarok!

– Hogy mondjam, hogy maga értse? – töpreng a klézsei Bentre István. – Nagyon ütköznek ők is öszve. Az oláhok a magyarokval. Oláhok akarnának: ők! Magyarok akarnának: ők! S aztán nem bírjuk mük látni mostantól, hogy mi lesz ezután. Nem tudódik, hogy jövünk ki bajval.

Egy hallgatag moldvai férfi, aki a nevét sem hajlandó elárulni, nagy nehezen megszólal.

– A csángóknak a jövő sorsa súlyos. Inkább megy a beolvadáshoz, mint a magyarnak maradáshoz. De a csángó legnagyobb ellensége a saját papja.

Hogy mennyit tehet a magyarnak maradásért a csángó fesztivál, nem tudom. A rendezvény egyébként nagyon megnyerte a csángók tetszését, többségük már nem először van itt.

– Erőst szép volt már tavaly is – állítják a gyimesiek. Sokan akarnak jőni, de nem tudnak.

– Ki jöhet el? Aki jó énekes és táncos?

– Akinek útlevele van.

– A csángók számára mit jelent ez a fesztivál? – kérdezem Kallós Zoltán népzenekutatót.

– Egy ezreléke ha eljut a csángóknak Jászberénybe. Ez nagyon kevés. Nem itt kéne csinálni ezt a fesztivált, hanem ott. Sajnos, erre nincs mód. Minden az egyházon múlik. A Vatikánon. A románok és a Vatikán egy konkordátumot kötött annak idején, a harmincas években, amely szerint csak románul mondhatnak misét. Jó katolikus? Imádkozzon csak románul! A moldvai katolikus janicsár papság teljesen átvette a securitate szerepét. Amikor olyanokat mond a pap a templomban, hogy halálos vétek a magyar ábécét a gyermek kezébe adni, akkor nincs mit várni. Tudjuk, hogy mi történt Klézsében, s azt is teljesen a papok szervezték.

Közben az éneklő, táncoló menet elhalad előttünk. Hejgetve.

Twister – Márton napján

Vasárnap még a híres Márton napi vásárban forgolódtak a kunszentmártoniak némi zsebükhöz szabott vásárfia után kutakodva a tekintetükkel. Márton napján, kedden, a Rádió Szentes élő adását hallgatták, amely Kunszentmártonból sugárzott kívánságműsort. Sokféle kívánság elhangzott Szent Márton városában, de egyetlen olyan sem, amelyik forgószelet rendelt volna. Mégis megjött. Ahogy a helybéliek mesélik, a Körös habjaiból kélt ki, átvágott az ártéren, végigrobogott a város fölött, s nyomában romok maradtak. Főleg a Petőfi utcában.

Akár Bosznia

Egy ötvenhét esztendős kunszentmártoni férfi igazít el, mikor a Petőfi utca után tudakozódunk. Ő ugyan a Mentő utcán lakik, de kedden az unokája lélekszakadva szaladt érte, hogy menjenek, csináljanak már valamit, mert baj van, meséli Bartusz József.

– De mit tehettünk volna? – kérdezi. – A lányoméknál levágta a forgószél a palát a két ház közé a faanyaggal együtt. El nem tudja képzelni, mi volt itt, aki nem látta! A vejem éppen a Petőfi utcán igyekezett egy temetésre, mikor jött a tornádó: villanykarókat kapott ki a helyükről, leszaggatta a villany drótot, azt hitte, ott hal meg. Még este kilenckor is remegett. Szerencse, hogy éppen senki sem tartózkodott az úton, mikor odavágta a háztetőt.

Meséli, egy perc alatt semmivé lett sok ember élete munkája. Van olyan férfi, Gyóllai István, akit a levegőbe emelt a széltölcsér, tehetetlenül lebegett a föld felett. Bartusz József aztán a lányáék Szapáry utcai házától elirányít a Szapáry és Petőfi utca sarkára, Révész Imréékhez, mert, mint mondja, ott kezdődött az igazi nagy baj.

Olyan erejű volt a szél, hogy a tetőszerkezet háromnegyed részét a Petőfi utcai úttestre rakta le.

– Az előszobából nyílik a padlásfeljáró ajtaja – mutatja Révész Imréné. – Ahogy beléptem, felpillantottam, csak a kék eget láttam. Lécek lógtak törötten, a két kémény lezuhant. Borzalmas látvány volt.

Révész Imre éjszakánként többször felkel idős édesapjához, így ebéd után pótolja némileg az éjszaka kiesett alvást. Kedden éppen szunyókált délután három óra után. A szokásos sziesztát hatalmas robaj szakította félbe.

– Mintha egy Mig vadászrepülő húzott volna el mélyrepülésben a ház fölött, olyan hangot hallottam – mondja.

Tizennyolc esztendős lányuk, aki szakmunkástanuló, sokkos állapotba került, sikított és dadogott. Az ajtót nem lehetett kinyitni, olyan erővel nyomta a szél. A kutya tiszta üvegszilánk lett, s mikor végre kinyílt az ajtó, bevágta a szél a halálra rémült állatot. Annyira retteg szegény pára, hogy a tornádó óta el nem mozdulna gazdái lába mellől. Napokig reszketett.

– Pár nappal a forgószél előtt láttunk valami hasonló természeti csapást Amerikából – magyarázza a ház asszonya. – Nagyon sajnáltuk azokat az embereket. És itt van ni! Megjött Kunszentmártonba is.

– Ez volt életünk munkájának az eredménye – mutatja a lefóliázott födémű házat Révész Imre. – Három évig építettük, tizenkét éve költöztünk be. Ma is nyögjük a kölcsönt.

Soha nem volt magas fizetésük, úgy kuporgatták össze a házat, a berendezést. Még ki sem fizették, már elvitte a szél a tetőt.

– Nem tudjuk feldolgozni ezt a szörnyűséget, ez örök nyomot hagy bennünk – mondják. – Azóta szinte nem ettünk, de három-négy doboz cigaretta elfogy naponta.

Nem tudnak aludni. Félóránként nézik az órát. Töprengenek, mit hoz a holnap? A kimerültség határán állnak.

– Hallgatni, ahogy csörög a fejünk fölött a fólia! Mintha kísértetek járnának!... Talán majd akkor alszunk, ha már áll a tetőszerkezet. Akkor remélhető némi megnyugvás.

A kiteregetett ruhák is szárnyrakeltek a forgószélben, s állítólag a vasút fölötti nagyfeszültségű vezetéken lógnak. De ez lenne a legkisebb baj.

Ha valaki végigmegy a Petőfi utcán, belátja, nagyon találó volt Bartusz József megjegyzése. Azt mondta: „Akár Bosznia.”

Tyúkok a forgószélben

Még Öcsöd alatt is találtak Kunszentmártonból odáig repített szarufákat. Udvarokról tyúkokat kapott fel a szél, vitte, mint a pillét, ki tudja, hova lettek? A Petőfi utcán két arrajáró férfi kapaszkodott össze, fogták a fa derekát, s a lábuk nem érte a földet.

Fólia feketéllik a Petőfi utca házain. Viktorin József Petőfi utca 11. számú házának gerendáit a szomszéd Tábori Imre bácsi konyhájába vágta be a tornádó, miközben az ő házának a tetejét is teljesen kicsavarta, vagy hat méterre kifordította a járda fölé, mondják az utcabeliek. A tragédia utáni ocsudást követően ezt azonnal le kellett bontani, mert balesetveszélyes volt, s még a falat is kidöntötte volna.

Viktorin Józsefek házának tetőszerkezetét szanaszét törte a forgószél, a fákat a szomszédból szedték össze. Minden üveget kinyomott a keretéből. A melléképület összes cserepét letakarította. A műhelyről és a garázsról ugyancsak. A kerítést elől-hátul kidöntötte. A melléképületben megrepedt a hátsó fal. A főépület mennyezetét megemelte a széltölcsér. Viktorinék a sok üveget a szobában, a vitrinben vagy a rekamién találták meg szilánkok formájában. A kenyértartó polcról hullámpalát takarítottak le. A falból üvegdarabok álltak ki.

– Szerintem olyan nyolcvan százalékos a kárunk – mondja Viktorin József. – Csak a falak állnak.

– Teljesen olyan volt, mint a videón a Twister című film szólal meg a felesége. – Azt hittük, csak a filmekben van ilyen borzalom. Hát nem...

– Iszonyú dübörgést hallottunk – veszi át a szót a férj. Mintha tankok vagy repülők jöttek volna. Az asszony a kamrába rohant be, mert látta, hogy jön vele szemben a szomszéd palája. Szegény anyósom két éve halt meg, szíves és asztmás volt, de ha még marad egy kicsit, ezt biztosan nem élte volna túl.

Iszonyú erejű volt a kunszentmártoni forgószél. A temetőben hatalmas márványtömböket döntött le, sírfedlapokat kapott fel. Viktorinék jól megtermett kétágú tujájának egyik ágát csak letörte, de a másikat úgy elragadta, hogy még a távolabbi szomszédoknál sem találják.

– Mikor evett utoljára?

– Kedden reggel fél kilenckor a munkahelyemen – mondja Viktorinné.

– Nem éhes?

– Érzem az éhséget, de olyan ideges vagyok, hogy nem tudok enni.

– Aludni tud?

– A fólia csattogását hallgatom, s azon gondolkodom, hogy mi lesz holnap? Borzasztó ez a várakozás.

Ebben a házban még nincs fűtés: a béléscsövet is elvitte a szél, lezárták a házat.

Ez a ház 1952-ben épült még szoba-konyhás hajléknak, s a huszonnégy éve itt lakó Viktorin Józsefek csináltak belőle apránként két szoba összkomfortost. Hol a fürdőszobát alakították ki, hol a nyitott gangot üvegezték be, hol a gázt vezették be, hogy kényelmesebb legyen az életük.

– Ez a huszonnégy évi munka lett majdnem semmivé egy perc alatt – mondja Viktorin József. – Amit beletettünk a házba, azt most elvitte a szél. A szomszédban Tábori bácsinak hatvankét évi munkája semmisült meg.

A férj munkanélküli, aki jövedelempótló támogatást kap. A feleség gépésznő a Pannónia Szőrmekikészítő-Konfekció és Kereskedelmi Rt-nél. Az elemi csapás nélkül is éppen elég gondjuk volt.

Kétszer ad, ki gyorsan ad

Ki gondolta volna, hogy ennyi segítő kéz nyúl a bajbajutottak felé! Révészék egymás szavába vágva sorolják, ki mindenki jött segíteni: itt volt a tűzoltóság, a honvédség, egy önkéntes mentőszolgálat, a kisújszállási alpinisták...

– Éjjel-nappal, étlen-szomjan dolgoztak ezek az emberek. De mennyit! Ők fóliázták le nálunk a födémet. Az alsó épületre a cserepet a székesfehérvári és a győri önkéntesek rakták vissza. Segítettek a polgárvédelmisek is. A polgármester úr is itt volt, biztatott minket, hogy ne csüggedjünk, nem hagynak magunkra. Hozták is a fóliát mindjárt. Egy válságstáb járt házról házra... Jöttek a gimnazisták is, eltakarítani a romokat. A telefonunk állandóan csöngött, rengetegen kérdezték, hogy mit segíthetnek? Mikor jöjjenek? Mint a forró drót... Szinte meghatódtam – sorolja Révész Imréné.

Viktorin Józsefékhez, mint a többi károsulthoz is, sokan siettek segíteni. A házigazda mutatja az ablakokat, amiket a harmadéves szakmunkástanulók üvegeztek be. Nagyon sokat segítettek a romokat eltakarító gimnazisták is. A házak tetejére Kunszentmárton polgármestere mérte ki a fóliákat, hogy ne legyen még nagyobb baj eső esetén, mert a vályogfal, ha megázik, omlik.

– Éjjel egyig folyt itt a munka kedden – mondja Viktorinné. – Olyan kopácsolás volt!... A tűzoltók világították meg a födémeket az autójukkal, hogy le ne essenek fentről az emberek, és lássanak dolgozni. De nem csak világítottak, dolgoztak is! Meg a honvédség. Meg az önkéntesek. Ide még Fehérvárról, Mezőtúrról, Gyomaendrődről is jött segítség! Azt sem tudtuk, hogy kik. Rengeteget dolgoztak. Ahogy befejezték, úgy eltűntek, hogy meg sem tudtuk köszönni. De jöttek segíteni az elektromosok és a gázosok is. A rendőrök pedig távol tartották a kíváncsiskodókat... Az ember szinte restelte azt mondani, hogy köszönjük, de már elegendő segítségünk van.

Szívesen emlékeznek egy kisfiúra, aki elszaladt a szomszéd utcába és hozott nyolc szál gyertyát az első este, mert Viktorinék minden gyertyájukat a temetőbe vitték halottak napján. Ő így tudott segíteni. A gimnazisták pedig tanítás után elszaladtak dolgozni, fóliát tűztek a veranda üres ablakkereteire, öt órakor pedig sűrűn kérve az elnézést elmentek az edzésre. A háziaknak jólesett ennyi segítőkész embert látni.

Révész Imréék kezdenek bizakodni: pénteken szállítják az anyagot, hétvégén már csinálják az új tetőszerkezetet.

– Csak ne jöjjön az eső! – sóhajtják.

A kivitelezőnek csaknem másfél millió forint értékű munkát kell elvégeznie Révészéknél.

Az újjáépítés persze nem olyan egyszerű. Az utcabeliek panaszkodnak, hogy kukacoskodnak a biztosítók emberei, legorombították őket, amiért lebontották az életveszélyessé vált tetőket, azt követelik, szerezzenek videofelvételt közvetlenül a tragédia utánról, s fizetni is csak utólag akarnak. Akkor miből hozzák helyre a házakat? – kérdezik. Az emberek anyagilag sem készültek fel ekkora csapásra.

– Sok a károsult – mondja Viktorin József. – Mindenki menne anyagért. Van Tüzépünk, de nincs faanyag. Van téglagyárunk, de cserepet Békéscsabáról kell hozni.

A nehézségek ellenére gőzerővel folyik a helyreállítás. A fóliával borított házakon hétvégén talán már tető lesz. De mindenki hozzáteszi: „Csak ne essen az eső!” Viktorinék is ezt mondják. Náluk is dolgoznak hétvégén. Szorít az idő, mondják. Csütörtök este van.

Elhagyjuk Kunszentmártont. Borult az ég. Mezőtúr előtt esni kezd az eső.

{fel} - {tovább}