Fészekrakók

Reggel öt óra. Körbejár a pálinkásüveg, aztán beindítják a betonkeverőt. Ismerősömnél, Gyulánál alapozunk. Tízszer tíz méteres sátortetős házat épít, ilyen típusú épületekkel van tele az utca. Gyulának tizenhárom munkatársa jött el segíteni, négyen „elfelejtettek” eljönni, ígéretük ellenére. Egyelőre vidáman, fütyörészve megy a munka, még a saroglyányi vizes beton sem tűnik túl nehéznek. Aztán kapunk egy zápor vizet odafentről. Rögtön sár lesz, csúszkálunk, mérgelődünk. „Hülye idő van az idén.” Fel sem száradunk, ismét zuhog a nyakunkba az áldás. Aztán délelőtt mégegyszer. Ingerült a hangulat, minden apróságért káromkodások csattannak. Szidják a magasságos égben lakozót az eső miatt, szidják a gazdát, aki csak gatyázik, szöszmötöl, vakarózik, még egyetlen saroglya betont sem fogott meg és ráadásul a sört is „elfelejti” kínálni, végül a pimasz provokálásokra hoz öt üveggel, Miklós nem is állja meg szó nélkül.

– Vigyázz, még megemeled magad! – mondja gúnyosan.

A gazda nem veszi a lapot, nem fordul mégegyszer.

– Kösz, én nem iszom – mondja a legendáshírű nagyivó, Pista, aki virtusból megivott egyszer egyik társával egy marmonkanna pálinkát, legalábbis ezt mesélték a többiek. De most dacból nem kér, azért a három kortyért, ami ebből az öt üvegből neki jutna, a kezét sem emeli meg.

Ismét fellegek gyülekeznek az égen és a homlokokon, most éppen azért ingerült a társaság, mert Gyula az utcáról hordatja a betont a telek hátuljába, az alsó épület alapjába, amit szintén elkészítünk egy füst alatt. Szóval az utcáról hordjuk a betont, csúszkálunk a pocsolyában, pedig a telek mélyén is van egy halom sóder, ott is lehetne betont keverni, de nem... Még nincs dél, de a saroglyázók egyike, Miklós párja, egy szemüveges, kövérkés fiú már kétszer elejtette a tele saroglyát, Miklós leverte miatta jobb kezéről a zománcot, ujjai hegyéről csepeg a vér. Amikor párja harmadszor is elejti a saroglyát és könyörgő tekintettel néz Miklósra, az válogatott szitkokkal illeti „szappannakvaló” párját, éktelenül dühös, minden átmenet nélkül Gyula, a házigazda le- és felmenő rokonságát emlegeti ízes faluszéli akcentussal. El akar menni, neki ebből elege volt.

– Ne menj el, mert akkor Gyula nem fogja neked visszasegíteni, ha építkezel – tanácsolja Pista.

Miklós mond egy cifrát, marad. Aztán amikor már egy saroglyát cipelünk és a betonkeverőre várunk, kifakad.

– A múlt szombaton Jenő bácsinál voltam falazni, azelőtt Sanyinál alapot ásni és alapozni három napon át, azelőtt Jenő bácsinál alapoztunk... Ez így megy tavaly óta. Reggelente az ujjaimat alig tudom kiegyenesíteni, fáj a kezem, azt mondja a feleségem, hogy meg van erőltetve, minden hétvégén csupa izzadság és mocsok vagyok. És mit gondolsz, ezek közül mindenki visszasegít majd? Jó is lenne! Jövőre építkezem. Szerintem ez a smucig disznó se jön majd el – int Gyula felé.

– Miért nem adsz egy kis sört a munkatársaidnak? – kérdezem Gyulától, amikor négyszemközt maradunk. – Jobb kedvük lenne.

A házigazda legyint.

– Meginnák ezek a szenteltvizet is, ha a kocsmában árulnák.

– Morognak rád.

– Tudom.

– És?

Elveszíti a türelmét.

– Tudod te, hogy mennyibe kerül az építkezés? Bele fogunk rokkanni! Látod, még csak az elején tartunk, alapozunk, sok anyagot még be sem szereztem és máris le vagyunk gatyásodva. Nekem még tíz üveg sör ára is számít. De csak menj, próbálj pár helyen érdeklődni, hogy mibe kerülnek a telkek! Ebből már lesz némi fogalmad, hogy mibe kerül az ilyen fészekrakás. Pedig semmi flanc: láthatod, a sátortetős házam ma már a legszerényebb ház lehet itt, ahol már az emeletes és a tetőtér beépítéses a divat.

Megfogadtam Gyula szavát, másnap szétnéztem a településen, telket kerestem.

Az idősebb asszony botra támaszkodva jött ki, bizalmatlanul nézegetett.

– A telek után... – próbálgatom a szerepemet.

Nagynehezen beenged a portára.

– Mekkora a telek? – igyekszem oldani a feszültséget.

– Százötven négyszögöl.

– Ára?

– Hát nem is tudom, amikor legutóbb voltak itt a fiamék, háromszáznyolcvanat mondtak kadrátjáért, de fél éve már felém se néztek...

Már sír, görcsös zokogás rázza, attól félek rosszul lesz, legszívesebben lelépnék, de nem lehet, ömlik a könny és a panasz. Hosszú percek múlva megnyugszik, folytathatjuk az „üzleti” tárgyalást.

– Háromszáznyolcvanra mondta, de azóta már följebb mentek az árak...

– Köszönöm – hátrálok a kapu felé – majd meggondolom és újra jelentkezem – mondom és elmenekülök.

Még két helyen érdeklődtem, de ott sem mondtak szolidabb árakat. Egy itteni lakossal beszélgetve rákerítettük a sort a meredeken felszökő telekárakra.

– Az utóbbi években nagyon felkapták ezt a helyet! Tíz, tizenöt éve még a legjobb helyeken is lehetett portát venni néhány ezer forintért. Ma már egészen más a helyzet. A fürdő miatt. Már több az üdülő, mint a lakóház. Nézze, micsoda épületek! Jönnek ide mindenhonnan, nagy gyárak is építenek olyan üdülőket, hogy az embernek felakad a szeme a csodálkozástól. A tanács még a kubikgödröket is kiosztotta.

Egy prospektust nézegetek: a fürdőt két forrás látja el vízzel, melynek hőfoka 52-60 fok. Gyógyító hatása elsősorban a mozgásszervi, légúti, idegrendszeri betegségek kezelésénél lehet eredményes. A fürdő termálvize a calcium-magnézium hidrokarbonátos, chloridos, szulfátos, kénes, jódos, brómos gyógyvizek közé tartozik – ajánlgatja a szegényes kiadvány.

Ebédelünk Gyulánál: birkapörkölt. A nap is kisütött. Nem sok kell a jobb hangulathoz.

– Mikor vetted a telket? – kérdezem Gyulát.

– Két éve.

– Azóta voltál a fürdőben?

– Nem. Nincs arra időm. Dolgozom. Hozd csak elő a papírokat! – szól a feleségének, aztán mutogatni kezdi.

– Feljegyeztem mindent, itt van mindenről a számla. Látod? Telek 25 ezer 440 forint, ügyvéd ezeregyszászhuszonkettő, százalék négyezer-háromszázhatvanegy, telek szétmérése ötszázhúsz, felértékelés kettőszázhuszonnyolc, kerítésnek vas oszlopok ezerhatvan, ennek a fuvardíja ötven, betontörmelék fuvar (az alapba) százhatvan, a sofőrnek száz, L-vas kerítéshez négyszázharmincnyolc, U-vas ötszáznyolc...

– Minek ez a sok papír?

Az ebédelők már békésen, elégedetten sörözgetnek, most bekapcsolódnak a társalgásba. Lebukott X., mondják, anyagot fújt meg a cégtől, nem tudott igazolni egy csomó anyagot, fuvart, úgyhogy észnél kell lenni borzasztóan, elég ha egy haragosa, vagy egy rossz szomszédja feljelenti az embert... Aztán biztatnak, nézzek szét az üdülőnegyedben, miből építette Z. azt a „kis” vityillót, Y pedig amazt, és főleg kikkel építtették fel. Sokat sejtetően mosolyognak, tudnak amit tudnak, de csak annyit mondhatnak, hogy ott kellene szétnézni.

A saroglyák ismét egyre nehezebbek, a megkínzott izmok végeérhetetlennek érzik ezt a délutánt. Gépiessé válik a munka, a betonkeverőből ráborítják a betont a saroglyára, néha túl sok sikerül, de a saroglyát cipelők ilyenkor sem szólnak egy szót sem, viszik összeszorított fogakkal, egy hang nélkül, gépiesen lépkednek, úgy érzik, hogy néhány méter után megnyúlik a kezük, az alap közelében pedig már ellenállhatatlanul nyílni kezdenek a saroglyát markoló ujjak, lazul a szorítás, pedig még három méter, még kettő, s úgy érzi az ember, olyan lassan teszi meg ezt a távolságot, mint egy lassított film szereplője... Aztán nagy sóhaj, amely mintha nem is örömmel, inkább csak úgy tényszerűen azt akarná kifejezni: „na, ezt sem ejtettük el.” Már a sört sem reklamálja senki, fásultan jövünk-megyünk, mint akik kiléptek az időből. Ez a közöny csak alkonyatkor lazul, élénkülnek az emberek, kezdenek türelmetlenek lenni, mikor lesz már vége? Aztán fél kilenckor ez is elérkezik: gyors, szótlan búcsúzás, Gyula fáradtan megköszöni a segítséget, „nincs mit”, mondják a munkatársai.

Ülünk a félhomályban Gyulával, néha fel-felparázslik cigarettája. A nyomasztó csöndet végül megtöri.

– Nagyon bizalmatlanul fogadtak itt a környék lakói, a fene tudja, miért. De nem érdekelt: veteményeztem, öntöztem, gondoztam a kertet, kerítést építettem... Aztán kezdtek barátságosak lenni a szomszédok: rendesen köszöntek, beszélgettünk az időjárásról, a krumplibogarakról, szerszámot adtak kölcsön... Később a bizalmukba fogadtak. Az egyik például azokról beszélt, akiktől a kertet vettem. „Nem éppen miforma emberek azok” – kezdte. „Hóbortosak: nem esznek húst. Aranka néni, aki amott lakik, pucol egy kis sárgarépát, ezt-azt, kiteszi egy üvegben a napra, úgy főz. Azt mondja, megfő. Meg, hogy jó! Zöldséget eszik, mint a kecske. Borsót, babot, répát, meg azt a seggenülő tököt. De az öccse, akitől maga vette a portát, a Jani bácsi, az is kutya egy magyar! Egyszer hoztam valamit hazafelé a szekéren. Látom, hogy Jani bácsi egy gödörben áll hónaljig, földdel körültemetve, anyaszült meztelenül. Mondom, mit csinál itt kend? Azt mondja, kúrát vesz, ez a jó tavaszi föld kihúzza az emberből a téli betegségeket. Na, mondom néki, akkor csak gyógyuljon kegyelmed!” Aztán egy másik szomszéd hajolt a fülemhez: „Idefigyeljen, szomszéd! Ezekre a mögöttük lakókra vigyázzon ám, mert nem valami egyenes emberek! Besúgók. Furton furt leselkednek, aztán szaladnak a tanácshoz. Nincs itt, semmi titok...” Aztán a harmadik szomszéd mondott kígyót-békát a negyedikre, és így tovább.

Hallgat, felparázslik a cigaretta.

– Engem vajon mikor kezdenek a hátam mögött piszkos szomszédnak nevezni?

Az asszony, Gyula felesége, tisztogatja a szerszámokat a sötétben. Ingerülten felcsattan a hangja. Gyula sóhajt.

– Fáradt szegény... Nagy-nagy szerelem volt a miénk... Mostanában azon gondolkodom, hogy meddig bírjuk ezt a hajszát szerelemmel...

Kiérek a főutcára, a villanyok alá. Autó áll meg mellettem, ismerősök.

– Itt nyaralsz?

– Alapoztunk egy ismerősömnél – intek az utca felé.

– Ebben a paraszt-utcában? – biggyeszti a száját egy tizenéves aligruhás vízitündér.

– Ott, a paraszt-utcában – intek búcsút nekik.

Glória trotli

Az idős férfi 1958. április 7-éről mesél, amikor városába, Karcagra látogatott a világbirodalom feje, Nyikita Szergejevics Hruscsov.

Ama nagy nap előtt azonban sok minden történt. Őt, aki akkor egy téesz elnöke volt, behívatták a megyei pártbizottságra, ahol is közölték vele a látogatás tényét, s hogy ő lesz az egyik fő szervező, mert a nagy vendég a szövetkezetüket is megnézi. „Talán azért éppen azt, mert nem húzgálták szét 1956-ban” – tűnődik az öreg. „Esetleg azért, mert szép marháink voltak.”

Később megérkeztek a Nagykunság központjába a biztonsági emberek, feltérképeztek mindent, még a tanyavilágot is. Amikor elérkezett a nagy nap, a környékbeli települések munkahelyeiről rengeteg embert hoztak át Karcagra, a látogatás helyszínére. A munkahelyekről, iskolákból is kivezényeltek mindenkit a város főterére. Addigra a politikailag megbízhatatlan embereket lecsukták, a korhely természetűeket pedig valamelyik szomszéd városba száműzték. Nyikita Szergejevics útvonala mentén a fákat legallyazták, a házak falát kimeszelték. Dísztribünt építettek: előtte 18 ezer ember dübörgő tapsa fogadta Hruscsovot, amikor megérkezett. A tömeg előtt természetesen rendőrök és munkásőrök álltak, nehogy valami baj legyen, emlékezik az egykori elnök. Hiába, túl közel volt még 1956! Az emelvényről Hruscsov beszélt, minden rendben, a terv szerint történt, csupán egy fotóriporter borult fel a magas kétágú létrájával.

A gyűlés után Hruscsov elvtárs autóval elindult Berekfürdő felé, a téesz központjába. A Madarasi úton, amerre csak elhaladtak, mindenhol biztonsági emberek voltak, álltak a kapukban, meghúzódtak a padlásokon. Az autó végül a szövetkezet központjához vezető bekötőútnál állt meg, ahol Hruscsov egy szép hintóba szállt. Olyan sár volt, hogy az öt fekete ló alig bírta a nagy vendéget. Először a nyolcvan fejőstehenet nézte meg Nyikita Szergejevics: ezek istállóját kimeszelték, a teheneket lemosták, ragyogott minden. Ott Hruscsov továbbképzést tartott a téesz elnökének a silózásról, majd megszemlélte a százhúsz hízómarhát. Aztán embereket kérdezett meg, hogy érzik magukat, elégedettek-e. Természetesen azok voltak. Ezután vissza Karcagra, következett a vacsora az egykor kultúrpalotának nevezett közművelődési intézmény dísztermében: vagy kétszáz elvtárs, megyei és városi vezetők, az üzemek, szövetkezetek főnökei, kiváló dolgozók, tehát csupa megbízható ember esett neki az Újházi tyúkhúslevesnek, a birkapörköltnek és a sült húsnak. Este kilenc körül kísérték ki Hruscsovot a vasúthoz, mivel vonattal utazott el Karcagról. Helyi kísérői természetesen visszatértek a pompás vacsoraasztalhoz, s éjfélig eszegettek...

Az öregember szinte elérzékenyül ezen a ponton. Nagy időkre emlékezik, amikor még igen fontos ember volt. Fontos és fiatal, aki a Nagy Vendég oldalvizén – úgy érezhette – bekerült a történelem fősodrába. Akkor ő is a Gundelből hozott karcagi pörköltöt falta, akárcsak Hruscsov elvtárs... Párás tekintettel emlékezik, aztán visszazökken a valóságba, elköszön. Totyog, s amikor azt hiszi, már nem látom, a járdáról fölveszi a csikket.

Juhok, juhászok

Valamikor a század elején Györffy István gyönyörűen írt a folyószabályozás előtti nagykunsági pásztoréletről. Nekem úgy tűnt, mintha ez lett volna egy ősi kultúra, életforma elsiratása. A téeszek fénykorában, amikor villanypásztorok vigyázták a nyájakat, úgy látszott, végleg vége. De nem, Karcag határában a Gyarmati út mentén él egy juhász család. Szopkó János és felesége, Márki Mária a saját földjén ismét saját nyájat terelget. A feleség családja valóságos juhászdinasztia.

A kukori fia

– Mi négy órakor kőttünk télen, nyáron meg kettőkor – mondja Szopkó Jánosné. – Mikor a papa felkőtt, akkor fel kellett kelni a kukori fiáig mindenkinek. Volt egy hatalmas silógödör répaszelettel. Na, indulás lefele! Mint a bányába. Kitermeltük a napi eleséget a birkának. Nyolc gyerek volt, dolgoztunk kicsi korunk óta. Befogtuk a két szamarat, de a papa már kiabált a tanya véginél... Hun vagytok? Soha meg nem dicsért bennünket. Vagy hogy megszeretgetett volna... Ilyen nem volt. Vele dolgoztunk, fejtük a birkát. Azért is megrótt bennünket, ha többet fejtünk mint ő. Ha kevesebbet fejtünk, azért vágott nyakon. Mikor eljött a kukoricakapálás ideje, mondta, hogy menjetek, fogjátok be a szamarat, kapáljatok meg! Az olyan jó volt, mintha üdülni mentünk volna! Mert nem hallottuk, hogy gyere ide, gyere oda. Mikor a búzát mérték: szedjétek a zsákokat, menjetek búzáért! Mentünk, felszedtük. Voltak ott emberek, felrakták, úgy sajnáltak bennünket. Vittük a szamárral hazafele a járandóságot.

Márki Mária szerint az édesapja nagyon jól tette, hogy ilyen szigorú volt a családjához, mert embert nevelt belőlük. Mikor mentek a gyerekek haza az iskolából, Márki Elek juhász bevárta őket, indultak az etetéshez. Ha elkéstek a tanyasi iskolából, elnézték nekik, mert tudták, hogy ők szinte már munkások.

– A szaktudásnál nagyobb örökséget nem tudott volna adni apánk. A juhászatba mink belenőttünk, de a papa is ugyanígy nőtt bele a pásztoréletbe. Nagyapa is egy vadember volt, abban az időben még ezt mondták ezekre a régi pásztorokra. Tizenhatan voltak testvérek. Ezekre sütni, mosni, főzni... Kellett a szigor. Nálunk is. De megtanított bennünket dolgozni kicsi korunktól. Imre öcsém olyan kicsi volt, hogy még nem tudott villázni. Neki bele kellett mennie a bőgőjászolba, mert akkor még az volt. Eridj belefelel Taposd belefele! Hogy ne húzza ki a birka, ne kerüljön az aljba széna. Nálunk minden volt. Nevelt a mama baromfit, hizlaltak hízókat, készítette a gomolyát, ő hordta be a csacsiszekérrel... De nagyon sokat kellett dolgozni. Észre sem vettük, hogy álmosak vagyunk. Hozzáedződtünk. Ha éjszaka felkőtenek, én megmondom, hány óra van. Úgy belerögződött az emberbe.

A majdnem Kossuth-díjas juhász

Híres juhász volt Márki Elek. 1949 őszén belépett a téeszbe. Bevitt száz darab birkát, mert mindig annyi volt neki. Bevitték a száz juh téli takarmányát. Gyönyörű állomány volt. Márki Elek olyan eredményeket ért el, mint senki más akkoriban. „Lehet, hogy azóta sem!” – jegyzi meg a lánya. Egy biztos: Márki Elek neve Karcagon és a Nagykunságban fogalom, s a juhászok körében országszerte ismert.

– Akkor ő olyan volt, mint most az, akit a Henkel úr öblítőjén látni: reklámember lett belőle – mondja Szopkó Jánosné. – A papa jóval felülmúlta a terveket. Mikor ikreket ellettek a birkák, nem volt olyan, hogy megdöglik az egyik bárány, mert nincs elég tej. Fogjátok a bárányokat! Fogjátok a nagy tőgyűeket, szoptassátok! Úgy ismert minket az a pici jószág, jött utánunk. Ha nem szoptattuk rendesen, mert már siettünk volna az iskolába, ment a bárány a papa után. Akkor szorultunk, mert látta, hogy éhes. A többletszaporulatból a papa is kapott. Ment a család jólétire. Egy kis nádas házuk volt, az is maradt meg, nem vágytak többre.

Pedig, azt mondják, Márki Elek Kossuth-díjas volt.

– A forradalom előtt volt kitűzve a Kossuth-díj, de leállt minden. Kapott volna egy Skoda autót, ami borzasztó nagy szó lett volna. Karcagon abban az időben egy volt, a tanácsházán. Mikor egy évben egyszer elment az országgyűlésbe, mert képviselő volt egy időben, akkor a téesz két embert adott helyette: azok szinte nem tudtak megmozdulni nélkülünk! Mi voltunk a főfők! Kicsi, pici, mint a létrafok, de hát mink értettünk a birkához. Bejött a birkaellés: a papa megmondta előre, hogy ott legyetek mindig, mihelyt hazajöttetek az iskolából! Mindig a munka járt az eszében. Mikor már nyugdíj előtt állt a papa, Piri húgom volt kint vele a tanyán. Mindig azon reszketett az öreg, hogy elalszik. Este lefeküdtek, Piri megmosta a lábát a papának. Már mikor aludt egyet a papa, felütötte a fejit, hogy jaj, kislyányom, nízd meg, hány óra! Tíz óra, apja. Megint aludt egy kicsit. Nízd mán meg, nem aludtunk még el? Két óra, apja. Mán meg ne nagyon aludjunk, mer el találunk aludni! Mikor már nyugdíjas volt, hazaköltöztek a városba. Volt a papának a cserépkályha mellett egy fotel, ott üldögélt. Mentek az unokák az ölibe, ugráltak, csíkoztak rajta, nagy bajusza volt, pödrötték... Nem bánta. Mink nem mertük meg se közelíteni gyerekkorunkban, olyan volt. Öregkorára, mikor a mama meghalt, már nem találta magát sehol sem. Sokszor mondta, hogy ő olyan rosszul érzi magát. A bánatbetegség fogta el.

Amíg juhász lesz az ember

Márki Mária kitűnő tanuló volt. Egyik tanárnője beíratta Törökszentmiklósra a technikumba, de nagyon vágyott haza. Naponta írt egy levelet. Végül a mama érte ment, hazavitte, pedig nem akarták engedni, mert ott is csak ötösöket szerzett. Ismét a szeretett nagy családban élt, majd férjhez ment.

– 1956-ban esküdtünk – mondja a feleség. – A forradalom után mezőgazdasági munkával kezdtük. Ősszel kiadták a földet, tavasszal visszavették. Két évig még a magunk uraként kínlódtunk.

Szopkó János is bekapcsolódik a beszélgetésbe.

– Tizenkét hold földet béreltünk, de megöltek az adóval. Mikor eladtam három szerződött bikát, kaptam érte tizenkétezer forintot. Ez akkor nagy pénz volt. A tanácsházán fizettek. A végrehajtó valahonnan kiszimatolta, azonnal karonfogott, átvitt az adóhivatalba. Abban a pillanatban legomboltak rólam nyolcezret! Fiatalok voltunk, kezdő házasok, kellett volna a pénz. Terveink voltak. Idegességemben elmentem az apósomhoz. Mindig mondta, hogy fiam, ne kínlódj ezzel a maszekoskodással, mert megfojtanak. Hívott juhásznak, de nem mentem. Mikor odaértem, éppen evett az öreg. Mi újság, fiam? Hej, erre meg arra, van itt elég! Micsoda? Mondom, az adóhivatalnál elvették tőlem a pénzt, igaza volt magának. Kellek-e még valahova juhásznak, mert most már elmennék. Az öreg megpödörte a bajuszát, becsukta a bicskáját. Gyere, fiam, megyünk! Mentünk a Táncsics téeszbe. Az öreg előtt nyílott az ajtó, elismert ember volt. Mondta az elnöknek, hogy ez a vejem, kezeskedek írte, el kék helyezni juhásznak. Semmi akadálya, Márki elvtárs! Mert akkor még így beszéltek. Na, 1959 telén pakoltunk ki a Tarattyó útra. Nem várt senki, csak a fűtetlen szoba.

Kisgyerekkel nagyon keserves volt az indulás. Be akart gyújtani a feleségem a kemencébe, de az is lyukas volt. Egy kiló szalonnát vettünk a szomszédtól, azzal mentünk ki.

A feleség átveszi a szót.

– Két évig állandóan veszekedtünk: ha juhászok volnánk, más lenne! De ő nem! Nem érti a fortélyát. Na, mondom ebből már nem lesz házasság, elválunk... A nővéremék mindjárt juhásznak mentek: eladtak egy csapat süldőt, rögtön volt pénzük. Mink meg csak az adót fizettük. Nagyon soká lehetett rávenni a páromat, hogy menjünk juhásznak. Addig egy kis beszorított tanyaparlag volt, azon jószágozni... Az ilyen hely a jó, ahol most vagyunk, mert mehet a jószág, ameddig akar.

Kései rendszerváltás

– Nekünk borzasztó jó ez a hely itt! – mondja Szopkó János. – Körül vagyunk legelővel, még mezsgye sincs közel.

– Ez mind saját? – nézem a széles határt.

– Nehéz volt megszerezni – bólint Szopkó Jánosné. – Először a tanyát: ezért szinte mindent feláldoztunk. Ki akartunk lépni a téeszből, amikor volt rá lehetőség. Jó volt a kereset, mert sokat dolgoztunk: egymillió-nyolcszázezer forint lett a vagyonjegy. Ennek a felét adták ki, mert adós volt a téesz. Még az is jó lett volna. Ezt a tanyát akartuk a vagyonjegybe megvenni. Semmi áron nem adták. Nem lehet, menjünk a határba! Hát onnan jöttünk még fiatal korunkban, öregségünkre menjünk ki? Még egy évem volt a nyugdíjhoz. Megkérdeztem, hogy elnök úr, aki vissza akar maradni, visszamaradhat még? Minél hamarabb, Marika néni! A férjem már nyugdíjas volt. Ha mind a ketten kiválunk a téeszből, azt mondják egy hét múlva, hogy tessenek hazapakolni a lakásra, tovább ne használják a tanyát. Meg kellett venni. Mink ide vagyunk honosodva.

Juhászversenyek győztese

A föld egy részét felvásárolták.

– Voltak olyan emberek, akik örültek, hogy pénzt kaptak érte, mentek a kocsmába, és leeresztették a torkukon. Így voltak boldogok. Mink meg úgy lettünk boldogok, hogy ettől is megvettük, attól is, és gyarapodtunk. De kárpótlási jegyen is vásároltunk földet. Nagyon sok erővel, megfeszített munkával, sok spekulációval jutottunk idáig. Mink segítséget, kölcsönt nem kaptunk, így nehéz az indulás. Gépet szerettünk volna kegyetlenül, de elszalajtottuk, mert nem kaptunk felvilágosítást. Ezt nagyon sajnáljuk, mert kamatmentes kölcsönről volt szó, ezzel bírtunk volna. Fűkasza, rendsodró, ilyesmi kellett volna ide, nem akartam én szántani, vetni, csak a szénabetakarítást megoldani.

Nagy nehezen azt is elárulja Szopkó Jánosné, hogy többször nyert a juhászversenyen. A sok férfi versenyző közül az egy szem nő. Megmondta a birka életkorát, súlyát, hogy hány bárány van benne, mikor ellik... Mindent, amit kérdeztek. Ő volt a legjobb juhász.

Az elszalasztott lehetőség

– A mama rengeteget dolgozott – mondja Szopkó Jánosné. – Ötszáz birka tejét feldolgozta gomolyának, ő vitte be Karcagra Ádlerékhez. Ádler gyapjú- és búzakereskedő volt. Egy fia volt, olyan idős, mint Sanyi öcsém. Mikor kijöttek hozzánk, a két hároméves gyerekkel bementek a hodályba egy fiasbirka csapathoz. Sanyi megfogta a birka tőgyit, fejte a szájába a tejet. Az Ádler gyerek meg úgy félt, hogy borzasztó! Na, ez az Ádler aztán kiment Ausztráliába. Majd 1967-ben jött egy távirat a papának, hogy Elek bácsi, ha csak tud, az összes családtagjával együtt jöjjön ki Ausztráliába, húszezer birkám van, mindent fizetek. Azt mondja a papa, hogy dehogy megyen ő! Nekünk se esett le a tantusz, hogy menjünk ki a férjemmel. Ezt a lehetőséget elszalajtottuk. Azóta már visszajöhettünk volna. A honvágy visszahozott volna bennünket. Már késő, így kell végigcsinálni.

Három gyerekük, két lányuk, egy fiuk a városban él. Nem folytatják a juhászkodást, de például az idősebb lány úgy megfeji a birkát, mintha mindig ezt csinálta volna, a fiú úgy megkörmöli a juhot, mintha naponta gyakorolná. Belenőttek.

Reggel fél öttől talpon vannak. Ellátják az állatokat, fejik a birkát... Rengeteg a dolog, kitölti az egész napot a legeltetés, a tej kihevítése, a gomolya készítése, a főzés, a különféle ügyek intézése. Ezt már felfogták, csinálni kell, mondják. Este kilencre végeznek a sok teendővel, de ez most majd kitolódik a meleg miatt, mert később kell behajtani a jószágot. Ekkora már olyan fáradtak, hogy ritkán tudnak végignézni a televízióban egy filmet. Sötétbe burkolózik a tanya. Néha vakkant egy kutya. Néha felriadnak: jaj, nem aludtak még el?

Földkatedrálisok

Illyés Gyula a mi katedrálisainknak nevezte a kunhalmokat, az Alföldnek azon tájképi elemeit, amelyek Györffy István, a magyar néprajztudomány megalapítójának leírásában 20-50 méter átmérőjű, kúp vagy félgömb alakú képződmények, legtöbbször víz mellett, de vízmentes helyen terülnek el, temetkezőhelyek, sírdombok, őr- vagy határhalmok.

Először Horváth István használta a kunhalom kifejezést. Jerney János őskutató szerint a kunhalom nevezete a magyar nép ajkán nem él, egy pár évtized óta az írói nyelv kezdi divatba hozni.

– Bár a kunhalmoknak csak egy kis része kötődik a kunokhoz, indokolt a kunhalom gyűjtőnév használata. Így különbséget tudunk tenni a mesterségesen létrehozott és a természetes úton keletkezett kiemelkedések között – mondja dr. Tóth Albert főiskolai docens, aki megszállott kutatója e tárgykörnek, és több tanulmány szerzője. Vele indultunk el, hogy felkeressünk néhány kunhalmot. Hála az esőknek, harsogó zöld a határ. Autónk szép kukorica- és napraforgótáblák mellett suhan tova.

– Az Alföldön negyvenezerre becsüljük számukat. Alapjukat részben már a rézkor embere megvetette: az árvizektől védett magaslaton telepedett meg, ide építette lakóhelyét, ide temetkezett. A hely az idők folyamán lakódombbá alakult át, amelyre rátelepedett a bronzkor, majd a népvándorláskor embere. Az egyik sajátos halomtípus, a tellhalom, így keletkezett. E mesterséges képződmények az ember művei, több ezer év alatt emelkedtek fel mai magasságukig. A mélyükben találhatók az ott élt emberek csontjai, az elfogyasztott állatok maradványai, az egykori házak alapjai, cseréptöredékek... A tellek a legrégebbi halmok. Évezredek kultúráját őrzik, például a keltákét, a gepidákét, a szarmatákét, az avarokét, a magyarokét, a kunokét.

A régi, Pest és Debrecen közötti országúton, a Só-úton igyekszünk Karcagtól kelet felé. Valamivel a Zádor-híd előtt elfogy a betonút. A múlt század első évtizedében épült téglahíd roppant különös: nem folyik alatta víz, csak vele párhuzamosan, nem vezet rajta át az út, hanem elhalad mellette. Valamikor kilenclyukú volt, mint a hortobágyi, de két évtizeddel korábbi, így mintául szolgált annak építéséhez. Egy nagy árvíz még a reformkorban elvitte a híd szélső pilléreit, azóta ötlyukú. A belvízszabályozás előtt a Zádor-ér csordogált alatta. A Zádor-híd közelében van a Zádor-halom, a régi országút déli oldalán: kár, hogy egy magassági jegy és a halmon lévő villanyoszlop elcsúfítja. Ettől keletre látható a Lőzér-halom, igen szép kilátás nyílik róla a puszta és Karcag felé. A hozzá fűződő népmondát Györffy István dolgozta fel a Nagykunsági krónikában. Tovább haladva kelet felé, a Hortobágy-Berettyó mentén található az Ágota-halom, amelyen a középkorban kápolna épült Szent Ágota tiszteletére. A reformáció idején lebontották. Egészen az 1950-es évekig működött az Ágota csárda, amelynek falába a kápolna tégláit beépítették.

– Az Ágota fontos határhalom a Nagykunság és a Hajdúság között. Sokszor három település határai is egy kunhalomban találkoznak össze. A Gergelyhalom például Kunmadaras, Kunhegyes és Karcag határán áll. A határhalmok alapját eleve egy laponyagra vagy porongra telepítették. Előfordult, hogy egy-egy halomnál lévő csárda mestergerendája jelentette a megyehatárt. Ilyen volt a Hortobágyon a Meggyes csárda is.

Gyerekkoromban én is sokszor hallottam az öregektől, hogy az Ágota csárda mestergerendája alatti asztalhoz, ha az innenső oldalán borozgatott a betyár, az asztal túlfelén lévő hajdúsági pandúr hozzá sem nyúlhatott. Ha odaát ült a betyár, akkor a kunsági perzekutoroktól volt nyugta. De ha itt is, ott is szorult a kapca, elmenekülhetett egy titkos alagúton, mely az Ágota csárdát kötötte össze a karcagi Morgó csárdával – a néphit szerint. De csak ott. Tény azonban, hogy egyes kunhalmokhoz makacsul tovább élő legendák fűződnek. Rózsa Sándor alagútján kívül az Ágota-halomhoz még egy szép szerelmi történet is kapcsolódik. A kun történetet Uy Péter verselte meg a múlt század húszas éveiben, s máig igen népszerű ezen a vidéken a Zádor és Ágota című mű. Láthatjuk: halmok őrzik a két szerelmes nevét. Egy harmadik domb is kapcsolódik e legendához. Néhány kilométerre található az Asszonyszállási-halom, amelynek földje középkori temetőt és XV. századi templom alapját rejti. A legenda szerint az itteni faluban lakott Ágota, akibe beleszeretett a Kevibe való kun vitéz, Zádor.

Miközben Kisújszállás felé haladunk, dr. Tóth Albert nagyon szép kun nevű halmokat sorol. Bócsai, Bengecseg, Orgonda... Nem egy elpusztult középkori falvak nevét őrzi: Hegyesbori, Magyarkai, Marjalaki. Néha a földtulajdonos nevét örökítik meg. Előfordul, hogy egy-egy esemény kapcsán kap nevet a halom. Ilyen például a sok település határában található Akasztó-halom, amelyet Kisújszálláson a Porosállás nevű határrészen találunk meg, közel a városhoz. A teljesen szántott, de egyébként ép kunhalom neve egy 1777-es térképen még Vermes volt, nyilván a rajta lévő csík- és gabonavermek miatt. 1863-ban, a nagy szárazság és éhínség idején (Tompa Mihály megrázó verset írt a nép akkori szenvedéséről) a Délvidékről feljött betyárok elhajtották a kisújszállási Ábri Kálmán birkanyáját, de rajtavesztettek, s ezen a halmon akasztották fel a tetteseket, Liptákot és Viglást.

– A birkanyáj gazdájának a dédunokája, Ábri Károly mesélte, hogy régen többen emlegették az Akasztó utcát, de a maiak már nem tudnak róla – magyarázza dr. Tóth Albert. – Az ő édesanyja viszont, Mari néni, egészen pontosan elmondta a betyárok akasztásának történetét, s az Akasztó utcáét is. Ezen vitték végig az akasztásra ítélt két betyárt. A népi hagyomány és a levéltári adatok egyébként azonosak. A betyárok históriáját Zsoldos István kisújszállási tanár kikutatta a levéltárban, részletes adatokat talált, még a hóhér Nagy Piszkos vendéglőben elfogyasztott reggelijének számláját is meglelte. Később ezt a kunhalmot az egyik akasztottról Lipták-dombnak is nevezték.

Túrkeve felé arról beszélgettünk, hogy a kőkorszak óta az ember itt mindig talált magának megélhetést. A vízközel és a vízmentes hát, az Alföldnek ez a sajátos térszín-mozaikossága mindig is kínálta magát megtelepedésre. Nem igaz, hogy az embert riasztotta ez a kemény vízi világ! Ezért válhatott a Kárpát-medence ilyen kultúraötvöző népvándorlási kohóvá. Az óriási számban létrehozott kunhalmok is a táj vonzó voltának bizonyítékai. Aki tehát a kunhalmokat pusztítja, az emberi kultúra ellen vét. Egy-egy kunhalom tönkretétele nem kisebb bűn Mátyás Corvinájának elégetésénél. Ez utóbbival, ha megtörténne, tele lenne a sajtó, s egy nemzet háborodna fel miatta, joggal. Ám, ha egy kunhalmot csonkolnak meg vagy hordanak el, ki háborodik fel?

A szenvedélyes eszmefuttatás végén, már a gyomai földúton haladva mutatja dr. Tóth Albert, hogy ott van a Tere-halom. Az ép és különleges régészeti értékkel bíró tellhalom tetejéről jól látható a Berettyó száz méter széles, kiszáradt medre. Györffy Lajos, a túrkevei múzeum egykori igazgatója itt sejtette a nagy hun király, Attila fapalotájának helyét, ahol Attila és Krimhilda egybekelt. Az eseményt Priszkosz Rhétor történetíró is említi. Ezt a feltevést azonban a régészeti feltárás eddig nem támasztotta alá.

A negyvenezerből már csak néhány száz, viszonylag ép kunhalom maradt. Védelmükre van jogszabály, de ennek komoly felvilágosítással kellene párosulnia, mert a legfőbb pusztító erő a tudatlanság. Tulajdonjogi rendezés is kívánatos volna: az önkormányzatoknak meg kellene venni a nagyon kevés, valamelyest ép kunhalmot, egy-egy kis peremövezettel. Így talán megmaradna néhány földkatedrálisunk a következő évezred embere számára is.

Képzelt riport egy nem létező kórházról

1.

Készültem az anyaságra. Áhítattal vártam a pillanatot, amikor én is életet adok. Képzőművészeti albumokat lapozgattam, gyönyörű madonnákat nézegettem bennük, verseket olvastam.

A nagy áhítatot már a terhességem alatt is megzavarta néhány dolog. Nem használom a férjem nevét, a rendelőben, a kartonozóban is a lánynevemen szerepeltem, emiatt kis rüfkék röhécseltek rajtam, mutogattak egymásnak, mint valami rossz kurvát, délig nem vitték fel a kartonomat a szakrendelőbe, az orvos nem is tudta, hogy reggel óta reá várok. A kórházban is súgtak-búgtak a lánynevem miatt, hozta a nővér a gyerekemet, hogy „szoptassa meg anyuka a kis zabit!”

Én sokáig azt hittem, hogy a szülészet az élet temploma. Biztos azért használok ilyen fennkölt kifejezéseket, mert nagyon belepistultam a művészetekbe, az irodalomba, de hát tanár vagyok. Kilenc hónapig egy orvoshoz jártam, aki nagyon rendes, tapintatos volt. A baba csak nem akart megszületni, viszont az orvosomnak el kellett utaznia külföldre, mégsem indította meg a szülést csak azért, hogy megkapja a pénzt. Kioktatott, hogy fogadjak egy másik orvost, bárkit, csak a főorvost ne és ha az mégis közelít hozzám szüléskor, sikítsak, ordítsak, nehogy hozzám nyúljon. A főorvosról sokat beszéltek a városban, a szülőágyon meghalt anyákat emlegettek vele kapcsolatban, műhibákat, minden nő félt, hogy megvizsgálja őket, mert utána belázasodtak, rosszul voltak. Másik orvost fogadtunk, adtunk neki pénzt. Mikor ott van az ember magára hagyva, s olyan fájdalmakkal találkozik, amilyenekre nem számított, megnyugtató egy jó orvos jelenléte. Aznap frontátvonulás volt, kilencen szültünk. Egyetlen ügyeletes orvosnál. Egyik nőtől a másikhoz szaladt. De mellettem ott állt a fogadott orvosom, aki aztán naponta bejött hozzám, hogy vagyok, mint vagyok? Akinek nincs fogadott orvosa, annak marad a vizit, de hát az semmit sem ér: a főorvos berohan a kóterembe, nyomában a sleppel, megkérdezi az első kismamát, van-e panasza, de mire az kinyitja a száját, már három ággyal arrébb járnak. Az orvosok egyébként lejáratják egymást, viziten egészen megalázó kioktatást is hallottam, és a benti barátnőm, Sárika szülésekor az egyik orvos rászólt a másikra, hogy ne így csinálja, hanem amúgy, mire az kikérte magának, összevesztek, sértegették egymást, elfeledkeztek Sárikáról.

Odabent nem lehet pihenni. Állandó a ricsaj, a zaj, a hangoskodás, ajtócsapkodás. Ismertük egyes nővérek éjszakai élményeit, kivel voltak, milyen volt. A vécén állandóan egy brancs lebzselt, cigiztek, pletykáltak. Ebéd után lehetett volna elvileg pihenni, aludni, de minket csak ilyenkor volt szabad telefonon hívni, úgyhogy a nővér percenként ordibált, hogy ez meg az jöjjön a telefonhoz. Én csak este tíztől reggel négyig tudtam pihenni, akkor sem mindig, mert rengeteg a csótány. Villanyoltás előtt láttam egyet a fejem fölött a mennyezeten, fél éjszaka attól rettegtem, hogy az arcomra esik. Kimentem éjszaka a tálalóba, felgyújtottam a villanyt, csak úgy hemzsegtek a bogarak: attól fogva enni is alig tudtam. Igaz, a benti kaja csótány nélkül is kritikán aluli. Én otthoni ételt ettem, anyám főzött, a férjem minden délben behozta, persze lefizette a portást, a liftest, ezek naponta várták a jattot. De a külvilággal csak általuk tarthatjuk a kapcsolatot, és ezek az emberek szemét módon tudnak viselkedni, ha nincs pénz. A szülészeten egyébként félelmetes a kosz. Hatvan-nyolcvan kismamának két zuhanyzó jut és két vécé. Ezek a helyiségek kriminálisan néztek ki, az embert visszatartja az undor a belépéstől, amíg tudja, húzza-halasztja a dolgát, mert fél a fertőzéstől. A fürdőszoba is állandóan úszik, a vízben csikkek, véres vatta, csodával határos, ha valaki nem szed össze legalább egy bőrbetegséget. Három-négy mocskos nőt neveznek takarítónőnek, akik csak maszatolnak, általában a reggeliidő alatt, hogy elmenjen az étvágyunk. Annyira undorító ez a hely, hogy akinél valami komplikáció lép fel, az is igyekszik letagadni, lerázza a hőmérőt is, hogy hazamehessen.

Én teljesen idegbeteg lettem, mire hazakerültem, egy hétre volt szükségem, hogy megnyugodjak. Nagyon sajnáltam szegény Sárikát, a barátnőmet, mert neki még bent kellett maradnia.

2.

Másodszor szültem, nem voltak olyan illúzióim az anyaságról, az életet adó nő nimbuszáról, mint Magdikának. Tudtam, mi vár a szülészeten, de ha – ne adja az ég – esetleg tizedszer kerülök ide, akkor sem tudom megszokni a rajtam mászkáló millió legyet. Az éjjeliszekrényem fiókjában rengeteg csótány fészkelt, be voltam tojva, hogy rámásznak az ágyamra. Járt ott két rovarirtós ember, de az irtás helyett csak a nőket bámulták, akik a dög melegben lengén, kitakarózva hevertek, kint volt mindenük, egyébként is csak a kórházi cuccokban lehet az ember, de hogy azok milyenek! Szakadtak, nincs gomb, kint van a mellünk... Nem csoda, hogy a két rovarirtós férfi jól szórakozott, rötyögtek, megjegyzéseket tettek... Kevés az illemhely, főleg amikor szülés után három nappal beadják a hashajtót, mert olyankor mindenkinek futnia kell. Én is toporogtam az ajtaja előtt, rimánkodtam, hogy jöjjön már ki valaki! Előfordult, hogy eldugult a vécé, mert beledobták a véres vattát, hát olyankor az őrület környékezett bennünket. Ráadásul ott cigizett állandóan öt-hat csaj, főleg cigányok, röhögtek az emberen.

Hozzánk nagyon durvák voltak a fiatalabb nővérek, az ebédet is csak úgy odalökték, azt sem mondták, jó étvágyat, ha kérdeztünk valamit, foghegyről odaköpték a választ... A nagyobb kórtermekben van vagy tíz ágy, én ilyenben feküdtem, nem volt protekcióm, mint Magdikának, a barátnőmnek, az ilyen hodály egyszerűen rettenetes. Hol az egyik, hol a másik kel fel valamiért, beszélgetnek, bejön az ápolónő, csörömpölés, háromóránként szoptatás, nem lehet pihenni, este fél tizenegy körül végzünk a tej kifejésével, a fürdéssel, a vacsora ötkor van, de olyan silány, hogy tízkor már farkaséhesek vagyunk, ennek ellenére ki kell bírni reggel nyolcig, akkor aztán odalöknek két száraz, ványadt kiflit egy kis tejjel... Amikor először szültem, nagyon tudatlan voltam, hozzányúlni se mertem a gyerekemhez, nem tudtam, hogyan kell beletenni a szájába a mellemet... És nem segítettek, nem magyarázták el.

A látogatást nagyon várja az ember, ez ugye érthető, aztán meg imádkozik magában, hogy vége legyen, mert a látogatók nem jöhetnek be a kórterembe, nekem kell kivánszorognom a folyosóra, az előtérbe, ha fel tudok kelni egyáltalán. Persze, fel kell kelni, mert csak kell beszélni a férjemmel, a szüleimmel, akik a szülés óta most látnak először, kíváncsiak, örülnek, hát húzom a faromat, kimegyek, mosolygok, pedig a rosszullét kerülget az ácsorgástól. Utána alig győzzük kiheverni, sziszegünk egy mozdulattól is. Nevetni is nehéz, pedig néha kell. Például, amikor az egyik cigányasszony ordítozott szüléskor.

– Jaj, anyám, meghalok! Ó, hogy rohadjon le az uram fasza! Jaj, anyám, beszarok!

Akkor jön az orvos és poénkodik, hogy ezek ilyenkor lefürödnek szülés előtt, aztán legközelebb csak akkor, ha megint idekerülnek. Sok cigány van a szülészeten, egy szobába rakják őket. Mindig halljuk a reszelős hangjukat meg a köhögésüket. A szülésznő egyszer behozott egy gyereket, megszeretgette, mondta, nézzük meg, Karcsika, ez a gyönyörű cigányfiú a kedvence, nem érti, hogy lehet ilyen csodaszép gyereket eldobni.

3.

Tényleg nagy nálunk a zsúfoltság, sokszor megtelnek a folyosókon felállított kempingágyak is. Akiket felvettünk, bizony még délelőtt tizenegy órakor is a folyosón ácsorognak, várják, hová feküdhetnének le, várják, hazamegy-e valaki. Ez naponta így van.

A folyosón málladoznak az összevérezett falak, hullik a vakolat, kilátszik a tégla, a kórtermekben a mennyezetről nagy darabokban hullik a mész, néha a malter is. Alig van takarítónőnk, minden reggel a hátuk mögött kell állnom és szekírozni őket: „Mindenhol járt az a seprű?” „Kevés a vízben a hypo!” „A sarokban az a pókháló már egy sast is megfogna, Terikém!” „Elhúztad az éjjeliszekrényt, Rozikám?” „Viola, a szemetesvödröt mikor leszel hajlandó kiüríteni?...” Ha én már nem bírom cérnával, akkor a főnővér próbálja őket noszogatni.

A vécé is nagyon kevés, de az ide bekerült nők egy része itt találkozik először angolvécével, nem tudja kezelni, viszont cigarettázni tud benne, emiatt már fel is jelentettek bennünket. Hát, így elég nehéz higiéniáról beszélni! Itt vannak a szeméttárolók, ezekbe kéne tenni a koszos vattákat, de hát szinte csak véletlenül találnak bele.

Azután mindig fekszik itt két-három naccsága, akik azt hiszik, hogy az ápolónők a cselédeik. Pedig mi nem vagyunk senkinek a cselédei. Az ilyen naccságáknál jobban csípem a cigányokat, mert azok olyanok, amilyenek, nem teszik a fejüket. Behozott ide a mentő vagy három napja egy Helga nevű cigányasszonyt reggel nyolckor, kilenckor már a gyerekét is rendbetettük. Mikor szülés után Helgát betoltuk a kórterembe, leugrott az ágyról, szaladt bagózni a többi cigány közé. Ott aztán mindjárt előadást tartott nekik az új uráról, aki ilyen jó, meg úgy szereti, majdnem háromezer libájuk van, két autójuk is volt, de az egyiket eladták, hogy ennivalót vegyenek a libáknak, a másikat pedig átalakították, tudjanak vele terményt szállítani...

– Tudjátok, most divat az ilyen kocsi, de nem jut eszembe a neve.

– Targonca – mondta egy cigányasszony.

– Targonca, az apád fasza! Wartburg az.

Az ilyen szövegeken legalább jól szórakozik az ember. Kérdezem Helgától.

– Van személyi igazolványa?

– Nincsen. Elveszett a múlt héten.

– Mi legyen a gyerek neve?

– Mit tudom én!

– Találjon már ki valami szép nevet!

– Nekem mindegy.

– Van már gyereke?

– Van. Öt.

– Azoknak mi a nevük?

– Hát van ilyen is, olyan is.

– Karcsika van már?

– Az tán nincs.

– Akkor legyen Karcsika!

– Hát legyen...

Akkor már sejtettem, hogy Karcsika a kórházban marad... Másnap délelőtt nézzük, Helga sehol. Az egyik takarítónő akkor jött fel a boltból, mondja, hogy a mi Helgánk a buszmegállóban ácsorog. Kórházi pendelyben. Ugrasztottunk két beteghordó legényt, azok futottak is, de már elment a busz, Helgával együtt.

De a naccságákra valahogy mégis jobban haragszom. Meg a kis álszent rüfkéket is jobban utálom. Ott fekszik egy a folyosón, az Ildike: a kaparás után egész nap okádott, de a szeme és a szája ki van festve! Mellette van a diplomatatáskája, délután már nem lesz itt, elmegy, mintha most menne haza a munkából. Este meg már teszi a szűzlányt a fiújának. Ezt a kis kitérőt pedig senki sem tudja meg...

4.

Felnőtt vagyok, huszonhárom éves, műszaki rajzolóként dolgozom, felnőtt életet élek, s ennek a következményeit is felnőttként vállalom. Küretem volt, elég sokáig kínoztak, de nem is az fájt igazán, hanem a szöveg.

– Csak tűrje, tűrje, aranyoskám! Ha AKKOR jólesett, most se rezeljen be!

Úgy beszéltek az emberrel, mintha valami bárcás lenne, nemcsak velem, a többi nővel is, aki kapartatott. Teljesen belénkbeszélték a bűntudatot, mintha bűn lenne szeretkezni. Megaláztak minket, még a kétgyermekes családanyát is, aki nem akart egy szobába három kölyköt szülni, őt is megdorgálták, letolták, miért ilyen primitív tahó, hogy nem tud védekezni? Az a repedtsarkú ápolónő is olyan volt, mint aki sárkánytejet ivott.

A folyosón feküdtem egy kempingágyon, nagyon rosszul voltam. Később jobban lettem, figyeltem a környezetemet. A két beteghordó férfi valóságos hajszát folytatott az üres üvegekért. Az egyik összeveszett a takarítónővel, hogy hiába kapta meg a betegtől az üres üveget, az neki jár, mindig ő szedi össze és ő váltja vissza a boltban, egyébként is ő rakja a betegeket az ágyba műtét után, mit gondol, csak úgy Isten nevében cipel ekkora húsokat? ... Visszaváltották az üvegeket, biztosan meg is itták a kapott pénzt, mert amikor visszajöttek, a fiatalabbik beteghordó fölémhajolt nagy vigyorogva, és kocsmaszagot lehelt.

– Hogy érzi magát a kedves beteg?

– Köszönöm, már jól.

– Nagyon szépen tettem ám az ágyra...

Várta a jattot, de én annyira visszataszítónak találtam az egészet, hogy szinte megbénultam. Erre elment és a folyosón hangosan magyarázta a másiknak, hogy micsoda felvágós kis kurvák vannak a világon, még az illemet sem tudják. Odamentek egy másik nőhöz, attól már kaptak valamit, nem merte megtagadni.

Szerencsétlenségemre bejött egy orvos, aki jól ismer engem, a szüleimet is, kérdezte, mi van? Mondtam neki. Vigasztalgatott, aztán elment. Délután, mikor hazamentem, már az egész család tudta, hogy megtévedt a kislány, kapartatott.

5.

Én már régen bent vagyok, mint veszélyeztetett, naponta négy Seduxen injekciót kaptam, azon kívül Doperidolt és sokszor alkoholos infúziót, nehogy koraszülésem legyen. Kiszámoltam, hogy ha végigbírom a kilenc hónapot, akkor még kettőszáznegyvenhat injekciót kapok. Csakhogy a kilencvenhatodik injekció után elfolyt a magzatvizem, így a szülőszobára kerültem. Két fiam született hét és fél hónapra, éppen nem voltak kétkilósok, elvitték őket a klinikára. Császároztak. Amikor felébredtem, kértem, értesítsék a téeszben a férjemet. Először egy ápolónő hívta, de hamar megunta, átvette tőle egy Sárika nevű boltosnő, aki néhány napja szült. Végre jelentkezett a téesz, az öreg portás vette fel.

– Jó estét kívánok, az állatorvos úrral szeretnék beszélni.

– Nincs bent a doktor úr. Miért keresi?

– A szülészetről keresem. Kérem, menjen el a lakására, és mondja meg neki, hogy jöjjön be azonnal!

– Honnan tetszik beszélni?

– A szülészetről.

– Melyik tehenészetből?

– A szülészetről. Nem a tehenészetből.

– Sürgős? Mi a baja a tehénnek?

– A szülészetről beszélek, érti? A szülészetről. A szülőotthonból – kiabált Sárika sírva. – A szülészetről! Én vagyok a doktor úr felesége, megszültem az ikreket jöjjön be a férjem, érti?...

– Jaj, kezét csókolom, miért nem tetszett mondani? Rohanok, küldöm a doktor urat.

Ez most már nevetséges, de akkor kétségbeejtő volt. Később elmesélte a férjem, szaladt az öreg portás és idegességében azt mondta, hogy jaj, doktor úr, tessék gyorsan bemenni a kórházba, mert a felesége nagyon sír.

Sajnos, a császármetszés közben az orvos kivágta a húgyhólyagomat. Ki van vezetve a vizeletem egy csövön, nem tudom tartani, állandóan folyik belőlem. Egyetlen egyszer jött be az az orvos a kórterembe, az egyik vizit alkalmával. Nem bírtam megállni, kitakartam a sebet és odaszóltam neki.

– Nem kíváncsi a művére, doktor úr?

Odanézett, csak úgy az ágy végétől és továbbment. Annyit sem mondott, hogy elnézést, nem akartam. Pedig akkor már nagyon rosszul éreztem magam, harminckilenc fokos lázam volt, ment tőlem a vér. De nem ez fájt nekem, hanem az a hideg közöny. Ezt az életben nem tudom megbocsátani annak az embernek. De a férjem! ... Parasztgyerek volt ő, most is a téeszben van, tudja cifrázni a káromkodást: elkapta az orvost itt a folyosón, ordított vele, hogy az Isten erre meg arra, én egy tehénre jobban vigyázok, mint maga ezekre a szegény asszonyokra! ... Jaj, de mondta, Istenem! Én pedig sírtam, mert tényleg azt éreztem, úgy bántak itt a szülő anyákkal, mint egy üzemben a futószalagon heverő munkadarabokkal. Mintha nem is emberekkel dolgoznának, hanem tárgyakkal, s olyan közönyösen veszik tudomásul: hibáztam? Hm, legfeljebb selejt lesz...

A férjem minden áldott nap beszalad hozzám. Persze, fizet. Mikor bejön a férjem, az egyik szobatársam, egy tizenhat éves kislány, Erzsike mindig sír. Odaáll az ablakhoz, nézi azt utcát, ahol munka után mindig megjelenik a fiúja és ott ácsorog sötétedésig, integetnek egymásnak, nézik egymást. A sráca látogatáson kívül nem tud feljönni. Nincs pénze.

{fel} - {tovább}