Robinson az árokparton

A társaság

Először a férje halt meg. Azután a megőszült, bádogos tekintetű kutyája. Utoljára a macskáját ütötte el egy teherautó. Ekkor végleg egyedül maradt Rózsika néni, pedig egész életében pezsgett körülötte az élet. Jó tanár volt.

A valamikor szebb napokat megélt ház ma elég nyomorúságos képet mutat. Málladozik a vakolat. A salétrom engesztelhetetlenül kúszik a szekrények dereka felé. A tetőgerenda megroggyant. A kertben a dudva uralkodik.

Rózsika néni a karosszékben horgol. Néha, talán kéthavonta levelet ír egyetlen élő és fölöttébb távoli rokonának. Legutóbb csak ennyit írt: „Megrémülnél, ha hallanád ezt a csöndet.” Öregségére vásárolt televíziót. A csönd ellen. Igaz, nem színes, nem új, de megteszi. Ül a készülék előtt, horgol, néha a képernyőre pillant és megszólal.

– Egyem azt az okos pofádat, Pubikám!

Ez az elragadtatott megjegyzés a közismert külpolitikai riporternek szól. De Rózsika néninek mindig van egy-két keresetlen szava a népszerű énekesnőhöz („Te ribanc!”), a fontoskodó rendőrfelügyelőhöz („Az a gyilkos, te hülye, nem látod?”), és persze másokhoz is. Így telnek Rózsika néni napjai. Azt mondja, egyszer majd rátalálnak: ott hever a földön a televízió vibráló, kékes fényében.

Útban

Bontanak. Lánctalpasok tologatják a vályog- és téglatörmeléket, markolók pakolják testes teherautókra. Tisztul a terep. Az erőgépeknek és a teherautóknak azonban folyton kerülgetniük kell egy elaggott házacskát, Egy hivatalos ember győzködi a gazdát.

– Jobban jár, Kékesi bácsi.

– Nem bánom én, kérem.

– Jobb, kényelmesebb lakást kap.

– Nem kell nekem, kérem. Itt maradok.

– De hát miért?

– Itt születtem, itt éltem egész életemben, itt akarok meghalni.

– Ez az utolsó szava?

– Ez.

A hivatalos ember tanácstalanul néz az építésvezetőre, aki int a fejével, hogy menjenek. Elindulnak. Kékesi bácsi elégedetten néz utánuk: látja, erősen magyaráznak egymásnak. Két nap múlva az öreg elmegy a piacra. Vásárol. Nem lakik messze, de nem tud már sietni. Mikor hazaér, látja, a ház egyik sarkának nekiment a gép. A ház ugyan nem omlott össze, de életveszélyessé vált. Azt mondják, véletlenül történt. Az öregnek nincs több szava a világhoz.

Erdősávban

Hetven év körüli parasztember kotorászik az asztalfiókban, papírokat halászik elő. Kórházi zárójelentések.

– Látja a bal vállamat?

– Látom.

– Kajsza. Lejjebb van, mint amaz.

– Mitől?

– A zsákolástól. Majd beleszakadtam a munkába. Nehéz volt, de hát kellett a kenyér a hét kölyöknek.

Nézem ezt a kis csenevész embert, el sem tudom képzelni, hogy akár ereje teljében is fel tudott volna emelni egy tele zsákot. Közben a kezembe nyomja orvosi papírjait, olvassam. Nem értem a latin szöveget, de engedelmesen futtatom a szemem a sorokon.

– Így volt – folytatja az öreg. – Felnőttek a gyerekek, régen a szárnyukon vannak. Saját háza van mindnek. Már csak a legkisebb fiam lakott idehaza, egyszer aztán mondja. Idesapám, nősülnék. Te tudod, fiam. Így gondoltam, apám. Na jó. Úgy gondoltam, majd elleszek én ezeknél, jó gyerek, költözzenek ide, minek kínlódnának az építkezéssel? Odajöttek. Én kipakoltam a nyári konyhába, jó az a magamfajta öreg cselédnek. Aztán jöttek, hogy írassam rájuk a házat. Na, nem bánom. Átírattam. Igen ám, de egyszer azt mondja a menyecske, hogy én elloptam száz forintját. Másnap azzal jött, hogy ő nem takarítja a mocskomat, mert sáros cipővel hevertem az ágyra.

– Összevesztek?

– Kitettek a kamrába a morzsolt kukorica mellé.

– Aztán?

– Aztán ott is útban voltam. Na, nem baj, mondom, van még nekem hat gyerekem, jó helyem lesz azoknál.

A történet végkifejletét előre jelzik a könnyei, el-elcsuklik a hangja, minden porcikája remeg. Aztán erőt vesz magán.

– Elpakoltam. Megyek a kis tarisznyámmal az egyik gyerekhez, aztán a másikhoz, sorban mind a hathoz. Mindegyik azt mondta, hogy ha a házat a legkisebbnek adtam, akkor egyem csak az ő kenyerét.

– Nem kellett?

– Nem. Eleinte az erdősávban aludtam, de tél volt, a hideg bekergetett a faluba, onnan a szomszéd városba. Hol az állomáson aludtam, hol a buszváróban. Amikor kizavart a rendőr, akkor egy csendes utcában kucorodtam le a fal tövébe, ott szundítottam.

Szétnézetek az odújában, ami azelőtt valami ólféle lehetett. A piciny helyiség földes. Az ajtó nagyon alacsony. Az ablak tenyérnyi. Egy dikó, rajta rongyok. A falban néhány szög, lógó ruhadarabokkal.

– Most itt lakik?

– Ez a jóember megengedte, hogy itt meghúzzam magam. Még enni is ad. Csak a birkára kell vigyáznom.

Árokparton

Az egyik faluban mesélik:

– Van itt egy öregember, az egyszer fél napig feküdt az árokparton, senki se nyúlt hozzá.

– Miért?

– Részeges volt az öreg, elég sokszor feküdt az árokparton. Megszokták. De most az egyszer tényleg rosszul volt, s nem az ital terítette le. Kórházba került végül.

Másik esetről is tudnak. Egy asszonyt emlegetnek, aki úton-útfélen összeesik.

– Néhány napja a boltban lett rosszul – mondja az orvos. – Lefektettük, kapott egy injekciót, rendbejött.

– Mi a baja?

– Szervi baja nincs, sokszor szimulál. De én úgy teszek, mintha elhinném a panaszait. Ha ellene mondanék, addig csinálná a dolgokat, amíg be nem bizonyítja nekem is, no meg a környezetének, hogy igenis beteg. Hogy komoly baja van.

Egy másik faluban is tudnak példákat.

– Van itt egy idősebb asszony – mesélik a boltban – , annak mindig felakad a szeme. Állandóan csinálja a cirkuszt. De valósággal úgy néz ki, mint aki az utolsókat rúgja. Még a tévében sem tudják így eljátszani. Volt is már vagy háromszor az idegosztályon.

– Miért csinálja ezt?

– A fene tudja! Egyedül van, mint az ujjam.

Falusi orvos meséli:

– Amikor ebbe a faluba kerültem, feltűnt, hogy rengeteg színlelt rosszullét (mi úgy mondjuk, hogy Charcot syndroma) fordult elő. Ezeket komolyan kellett venni, mert az indítékokra esetleg csak utólag derült fény, ha fény derült egyáltalán. Hej, de sok éjszaka felköltöttek ilyesféle problémákkal! Nem egyszerű dolog ez a színlelés: igen nagy feszültség van az ilyen emberekben, átélik a szerepüket, s ez szaporább szívverést, izzadást is okozhat. A szándékos ájulásnak mindig valamilyen oka van. Magányosak. Mint Robinson.

Az ismerősöm meséli. Ballagott a faluban, szembe jött vele egy öregember. Kezében két kanna. Egyszercsak megállt, nagy csörömpöléssel összeesett. Az ismerősöm odarohant hozzá, emelgette az öreg fejét, paskolgatta az arcát. Szétnézett. A kút mellől ketten is figyelték. Odakiáltott.

– Hozzanak már egy kis vizet!

Egyikük, egy félmeztelen, középkorú férfi lassan elindult, lóbálgatta a kannáját.

– Siessen már!

– Nem kell idegeskedni! – legyintett.

– Nem látja, hogy...

– Nincs annak semmi baja!

– Hogyhogy?

– Hát csak úgy, hogy tetteti magát.

A félmeztelen ember az egész kanna vizet rázuhintotta az öregre. Az felugrott, káromkodva eloldalgott. A közelben állók röhögtek.

Az orvos szerint nincs olyan szervi baja az idős embernek, ami az ájulást indokolná. Viszont annyira átéli a rosszullétet, hogy még az injekciós tű okozta fájdalomra se reagál.

– Akkor miért csinálja? – kérdezem.

– Szerintem lelkifurdalást akar ébreszteni a gyerekeiben. Ki akarja provokálni, hogy törődjenek vele, szeressék, hiszen a rosszullétei is mutatják, mennyire rászorul.

Magányosan

Felkeresek egy „szimulánst”. Idős férfi. Beszélgetünk erről-arról, közömbös dolgokról, de igen hamar rákeríti a sort a hálátlan gyerekeire, aztán már következik is a betegség.

– Beteg ember vagyok – sóhajt.

– Mi baja?

– A szívem! – tapogatja a helyét. – Meg itt is – mutat a hasára. Kotorászik a zsebében.

– Itt van – mutatja.

Az első zárójelentés a belgyógyászatról való. „Divergáló hasi panaszokkal vettük fel. Felvételkor azt állította, hogy még nem feküdt kórházban. Kivizsgálása során organicus eltérést a hasi szervekben nem találtunk. Később kiderült, hogy hasonló panaszok miatt egyszer már részletesen kivizsgáltuk. Miután inkorrect magatartására figyelmeztettük, távozott. Otthonában csak tüneti terápiát igényel. Ismételt panaszok esetén neurológiára irányítandó.”

A következő zárójelentést már a pszichiátrián írták. „Az egyedül élő férfibeteget somaticus symptomákkal, melynek hátterében Charcot-s componensek húzódtak, depressziós hangulatzavarral vettük fel osztályunkra.”

Egy évvel később, ugyanott fogalmazott papír. „A betegen ismételten kifejlődik querulans magatartással és conversios panaszokkal járó, jelentős utulitarius componensekkel is rendelkező Charcot-s állapot.”

Az Orvosi lexikonban ez áll: „Charcot betegség: a mindennapi idegorvosi gyakorlatban a hysteriát nevezik így, mert a hysteria terminus társadalmilag diminuáló jelentéssel bír nemcsak a laikus, de még az orvosok között is.”

Egy nagy tapasztalatokkal bíró orvossal beszélgetünk, mi az oka ezeknek a mű-ájulásoknak?

– Sokféle oka lehet. Főleg a magány, a szeretethiány, családi és anyagi gondok, egyebek. Az ájulást produkáló ember ezzel a látványos tettével szinte demonstrálja a környezetének, hogy segítségre szorul. Egy-egy ilyen ájulás felfogható amolyan S.O.S-nek is. Az ilyen embernek nem az ájulás a baja, azzal csak a figyelmet akarja felhívni igazi problémáira, amelyek azonban nem a szervezetében keresendők, hanem a környezetében, a családjában, tehát a külvilágban, de ezek a külső problémák apránként hatnak a szervezetére, de elsősorban az idegrendszerére, és (ha a külvilág közönyösen fogadja a vészjelzéseket, az ájulásokat) az út sokszor az öngyilkossághoz is elvezethet.

A cociálista otthon

Amikor utoljára találkoztam Miklós bácsival, a gyerekeire panaszkodott.

– A lányom addig hízelgett, hogy „írassa a nevemre a házat, apukám, látja, olyan szerencsétlen vagyok!”, míg ráírattam. Addig a vejemnek is drága apuka voltam, azóta meg vén szaros vagyok.

Hosszan panaszolja, hogy milyen aljasságokat követtek el ellene. Leöntötték egy bili ürülékkel. Éjszaka beszögelték rá az ajtót.

– Be is megyek én a cociálista otthonba, be én! Már beszéltem is velük, a jövő hónapban odapakolok.

Keresem a szociális otthonban. Egy vézna, munkásruhás öreg mutatatja a folyosón az irányt.

– Arra tessék, ott az iroda!

Az irodában egy jó erőben lévő férfit igazít el egy fehér köpenyes nő.

– Megmondod a hentesnek, hogy szépet adjon, mert nekem lesz. Érted?

– Ühüm – bólint a bamba férfi, mire útnak indítják.

Érdeklődök Miklós bácsi után.

– Elment. Egy hétig volt itt. Pedig jó helye volt.

A várost övező zártkertek egyikében lelek rá. Föld alá vájt veremben él, a tető csutkaszárból készült.

– Jó meleg ez, egymagamnak elég nagy.

– Mit eszik?

– Kerti munkákat vállalok.

– Ennivalóért?

– Azért.

– Nem jól van ez így, Miklós bácsi.

– Igaza van. Nem csutkaszárnak kéne az én fejem felett lenni!

– Nem bizony.

– Hát nem. Nem csutkaszárnak. Földnek.

A kötél

A szomszédunkban lakott Rebeka néni. Sokszor elnéztük töpörödött, vézna alakját, amint karján egy-egy kosár gyümölcsfélével elindult a város piacára. Fogához verte a garast, mindig attól félt, mi lesz, ha leesik a lábáról? Gyümölcsöt aszalt, befőttes üvegben melegítette a napon a gyökeret, sárgarépát. Ilyesmit evett. Vittünk neki süteményt, szabadkozott, nem akarta elfogadni. Nagy nehezen sikerült rátukmálni, de fél óra múlva már beállított húsz tő virággal. Sírt. A testvére miatt aggódott, aki kórházban volt.

– Nem is tudom, mit teszek magammal, ha meg talál halni a bátyám! Én elsinkelem magam.

Rebeka néni sohasem volt férjnél, András bácsi sohasem volt nős. Együtt éltek egy kis házban. András bácsi hamarosan meghalt. Halála után néhány nappal újságolta Rebeka néni.

– Tessenek elképzelni, vettem egy gázpalackot! Meg egy gáztűzhelyet.

– Jól tette, Rebeka néni, könnyebb lesz a főzés.

– Nem főzni vettem én azt, kérem!

– Hát?

– Azért, hogy elsinkeljem magam. Nem élet ez így, tessék elhinni! Mennék a testvérbátyám után, de az Isten nem akar magához szólítani. Na, nem baj, gondoltam, majd segít a gáz.

– Meg ne próbálja, Rebeka néni!

– Már megpróbáltam.

– És?

– Este bekapcsoltam a gáztűzhelyet és lefeküdtem, de azzal ám, hogy többé nem ébredek fel, csak az utolsó ítéletkor.

– Valaki megmentette?

– Nem.

– Hát?

– Elaludtam. Egyszer felébredek, látom, süt a nap. Nézem, ez már a mennyország? A szobám volt. Ott állt a gáztűzhely is. Jaj, de szerencsétlen vagyok, lehet, hogy mégsem haltam meg? Hát nem sikerült, kérem. Állítólag a gáztűzhely biztonsági. Ezért nem haltam meg. Most tessenek megmondani, érdemes volt ezért annyi pénzt kidobni?

Szegény Rebeka néni próbálkozott még gyógyszerrel is, de nem a megfelelőt vette be, így csupán hasmenése lett. Makacsul élt tovább. Nemsokára eltűnt. Néhány nap múlva megtalálták a padlásán. Egy kötélen lógott. A halálára tartogatott tiszta ruha volt rajta.

„Parasztnak, tanyára”

Főutak, utak lábára kötözött koloncok a falvak, elrobog mellettük a modern élet, mondta egy ismerősöm. Nincs igaza. Az elmúlt néhány esztendőben nemcsak a mezőgazdaság korszerűsödött, de csöndes vagy kevésbé csöndes drámák színpadává is lett számtalan falu és kisváros. Egyebek között a vidékre telepített üzemek is átrajzolják a falvak portréját. Természetesen az itt élő emberekét is.

1.

Fekete füst gomolyog egy kéményből az ipari füstöt sohasem látott földek fölött. Kevés helyen örültek úgy ennek, mint J.-n. A fekete cafatokat okádó kémény tövében ott az új gyár. Ennek a kellékes részlegében dolgozik S.-né.

– A pénz miatt kezdtem dolgozni – mondja –, de ennél sokkal többet kaptam. Azelőtt nagyon ingerlékeny voltam, gondolom, az anyagiak is bolygattak. Amióta eljárok, elmúlt a zaklatottságom. Úgy látszik, gyógyszer lett nekem a gyár.

– Nem viseli meg az idegeit, hogy mindig csak egy részműveletet végez? Mindig ugyanazt.

– Ellenkezőleg, még élvezem is. Az ember abba az egy dologba jól begyakorolja magát, nem kell félni, hogy hibázik.

– Mit szólnak a férjek az asszonyok munkavállalásához’?

– Nőtt a becsületünk, mert már nemcsak költjük a pénzt, de keressük is. Az nagyon jó, hogy a nők is eljárnak dolgozni, csakhát nekünk ez dupla teher. Amíg az üzemben vagyok, erre a munkára kell figyelni, ha hazamegyek, akkor meg a háztartásra. Mégis, szívesen vállalom. Amikor kilép az asszony a háza kapuján és belép a gyárba, mindjárt másként látja a világot. Jobban megismeri az embereket. Beszélget valakivel, akiről eddig azt gondolta, buta ember. Most rájön, hogy nem is olyan buta, csak nem szeret beszélgetni. És azzal, hogy megtanultam ezt a munkát meg a politikát, műveltebb lettem. Merthogy jártam marxista középiskolába is.

– Megfigyeltem, az anyós „Dicsértessék!” köszönését ön úgy fogadta, hogy „Mindörökké!”. Szokásból?

– Nehéz eligazodni ezen. Valahogy két közben van az ember. Nekünk még nem azt tanították, amit a maiaknak: vallásosan neveltek. Persze, nemcsak a marxista iskola óta, már azelőtt is változott a nézetem. De valahogy mégis, csak két közben él az ember.

– Amióta munkát vállalt a gyárban, mivel gyarapodott a család?

– Újjáépítettük a családi házat, villamosítottuk a háztartást. A két fiam tanul, egyikük villamos üzemmérnök lesz, a másik még középiskolás, de ő is hasonló pályára készül. Es ez nagyon sok pénzbe kerül. Egy keresetből mindezt nem tudtuk volna megoldani.

– Segít-e a család a házimunkában?

– A kisebbik fiam takarít, a porszívóval végignyargalja a lakást és beszerzi az ennivalót a disznóknak. Az állatokat a férjem eteti. A szabadszombatot én szabadmosási napnak nevezem, ebben segít a férjem is. Neki jobban kell a pihenés, azokkal a nagy gépekkel ő jobban elfárad: gépszerelő a téeszben.

– És a többi munkásnőnek segítenek-e otthon?

– Az egyik mondja, hogy elküldi a gyerekeket bevásárolni, a másiknak a férje segít valamit, de a legtöbb helyen odahaza minden az asszonyra marad. Szerintem az asszonyon is múlik, hogy segít-e neki a családja.

A műhelyben oklevelek. „Oklevél a Martos Flóra szocialista brigádnak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletére rendezett községi brigádvetélkedőn elért IV helyezésért.” Egy másik oklevél: „Martos Flóra brigád 1967. november 7-e tiszteletére a brigádversenyben a szocialista brigád zöldkoszorús fokozatát érte el.” Egy levél a brigádnaplóból: „Nagy meglepetés volt és öröm az otthonban lévőknek az öregekre való megemlékezésök, hálás sok köszönetet küldünk az értük való szíves fáradozásukért és nemes jó cselekedetökért S.-nének és brigádjának, és Isten áldását kérjük reájuk. Tisztelettel az Otthon öregei.”

2.

Varróüzem B. községben. Az épületben azelőtt lovak voltak. Most száz asszony munkahelye. A legtöbbnek az első: a főzőkanál mellől jöttek.

– Teljesítményben dolgozunk – mondja egy asszony. – Amikor új fazonra állunk át, akkor napi húsz-harminc forintot keresünk. Két és fél hónapig nem volt szabadszombatunk, hajtottunk a német export miatt. Ha megemlítjük, hogy nehéz teljesíteni a normát, akkor azt mondják a pesti főnökök, a tandíjat meg kell fizetni.

A varróüzem vezetőjére, B. P.-nére elég ránézni, látszik, hogy idegileg milyen megviselt.

– A kis szériát megsínyli az asszonyok pénztárcája. A négy-ötszáz darab hamar lefut a szalagról. Ilyenkor idegeskednek, s idegenkednek az új munkától. Mire azt is elsajátítják, már kezdhetik az újat. A pesti vezetők nagyon tudnak követelni. De adni? ... Meg sem hallgatnak minket.

– Mit szeretne elmondani nekik?

– Például azt, hogy az itteni brigádmozgalmat nem lehet Pestről irányítani. Hát ki lehet úgy értékelni a szocialista brigádok munkáját, hogy felkérik a naplókat Pestre és díjazzák a szép beírásokat? Honnan tudják, mi van a szavak mögött? Hiszen alig látjuk őket. A mi fejünk fölött pedig átnyúlnak, nem kíváncsiak a helyi vezetők véleményére.

– Miért nem csap az asztalra?

– Ha panaszkodunk, ránkfogják, hogy a „vidéki vezetők a rosszak”. Ha viszont valami eredményt érünk el, azt a központ kisajátítja magának. Itt volt az NSZK-export. A központ felajánlotta a szalagvezetőknek és nekem a prémiumot. Időre elkészült a munka, akkor jött egy telefonértesítés, hogy megváltozott az ábra, mi kevesebbet kapunk, majd megmagyarázzák, miért. Máig sem magyarázták meg.

B. P.-né sírással küszködik, keserűen legyint.

– Nem sok vizet zavarnak a vidéki üzemek vezetői, az úgynevezett középkáderek. Ha ezt előre tudom, nem maradok itt. Bizalmatlanok is velünk szemben. Megkaptam már egy betegségemért azt is, hogy menekülök a munka elől. Ugyan honnan tudják? Itt vannak jó félóráig, s akkor is jelentéktelen személyi ügyekkel foglalkoznak.

Budapestre utazom, megkeresem a szóbanforgó címet.

– A B.-i üzemben mindent meg tudnak csinálni, kellő felügyelet mellett – mondja az elnök. – A középvezetők, sajnos, nem állnak olyan szinten, hogy önállóan beindítsanak egy új fazont. Most is kénytelenek leszünk kártérítési eljárást indítani ellenük.

– Sűrűn megfordulnak B.-n?

– Hetente egyszer... kétszer... De a helyi problémákat képtelenek vagyunk rendezni helyettük.

– A munkásnőkkel is elégedetlenek?

– Velük semmi bajunk, mindenre készek, még éjszakai munkára is. És egyedül a B.-i üzemünkben működik szocialista címet elnyert brigád, kettő is, a pesti és a másik vidéki üzemünkben egy sincs. Persze, a munkafegyelemmel baj van, B.-n még nem tudják az üzemi rendet.

Említem a brigádok igazságtalannak vélt értékelését.

– Úgy fest a dolog, hogy a szocialista brigádmozgalmat a lentiek nem tudják irányítani – mondja az elnök. – Előfordul, hogy átnyúlunk a helyiek feje fölött, de az esetek kilencven százalékában kikérjük a véleményüket.

– Kevés időt töltenek B.-n. Fél órát mondanak.

– Szó sincs róla, legalább másfél órát ott töltünk. Különben is erőn felül segítjük őket.

– A másfél órás látogatásokkor mit lehet észrevenni?

– Azt, hogy a telepvezető és a szalagvezető nem mer selejtes ruhát visszaadni. B.-n erős a sógor-komaság, az egymás iránti elnézés. Senki sem akar magának egy kis községben ellenséget szerezni.

Visszamegyek B. községbe, a varróüzembe. Elmondom az elnök véleményét. Az üzemvezető sírvafakad.

– Volt egyszer egy 12 ezer darabos szovjet export, ebből kétezer szabványa el volt szúrva: Pesten csinálták. Ezért ki a felelős? Velünk pedig nyolcvan blúzért akarnak kártérítést fizettetni. És mi az a nagy segítség? Lejött a technológus a szovjet export ügyében tíz órakor és fél egykor már elment. Utána jöttünk rá, hogy a fazon egyik oldala két centivel szélesebb. Hát ilyen ez a nagy, erőn felüli segítség. És most, hogy valaki kiteregette a szennyest, az elnök brigádvezetői gyűlést akar összehívni Pesten. Hirtelen egy kis demokratizmust!... Hat évig nem volt...

3.

Z. kemény kötésű férfi. Nehezen kezdett beszélni, de amikor rászánta magát, órákig mondta alig kihevert „kalandjainak” történetét.

– Gépészmérnök vagyok. Pesten éltünk egy beteges gyerekkel, lakásra sem volt remény, vidékre kellett jönnünk. Így kerültem K.-ra 1967-ben. Két évre rá felkerestek a városka vezetői, hogy a vidéki ipartelepítés K.-t sem kerüli el, irányítsak egy olyan üzemegységet, melynek a központja Pesten van. A semmiből kell megteremteni, olyan emberekkel, akik nem is tudják, mi az az üzemi munka. Elkezdtük: eltelt egy kis idő, és mi már úgy gazdálkodtunk, hogy a hulladék hulladékából is árut készítettünk. A központban hallottam is olyan cinikus megjegyzést valamilyen pazarlással kapcsolatban, hogy „nem baj, majd kigazdálkodja a K.-i üzem.” Meg is becsültek minket, ajaj! Egyszer lent volt az egyik vezetőségi tag többedmagával, de másfél óra után menni akartak. Miért olyan sürgős? „Mert a Volga szállóban ünnepségünk lesz” – mondta. És kik lesznek ott? „A központ dolgozói”. „És vidékről? „Maguk oda be sem férnek”.

Ekkor még csak a régi kaszinóépületünk volt, no meg egy saras udvarunk. Valódi üzemet akartam teremteni, minél több pénzt kellett szerezni a központtól. Sikerült: kaptunk néhány milliót, lett új présműhely, betonoztuk az udvart, lett raktár, szociális épület, kerítés. Hogy ez sikerüljön, minden eszközt bevetettem. Mikor felmentem a központba, a nőknek virággal, édességekkel kedveskedtem. A vezetőknek? Mázsaszámra küldtük fel a krumplit, amikor nem lehetett kapni. Becsomagoltuk egyenként a tojásokat, küldtük. A kacsákat tucatszámra, megpucolva... Nem ingyen volt, de nagyon-nagyon olcsón. Elvárták. A kihasználásig ment a dolog. Meguntuk. Egyszer aztán mondtam, hogy többet nem tojnak a K.-i tyúkok. Pedig nagyon jó vezető maradhattam volna 1973 után is, ha folytatom az ajándékozást. Ha nem említem meg a lenti bajokat, hanem mindenre azt mondom: majd megoldjuk.

Gépeket ígértek. Ahogy érkeztek, látom, ezek elhasznált, elavult konstrukciók. Fent meg is kérdeztem, hogy miért a központ kapja az új gépeket, mi pedig a régieket? Mire: „Jó az parasztnak tanyára!” Egy tanácskozáson döngették a mellüket a pesti vezetők, hogy megszüntették az emberölő műveleteket. Persze, hogy megszüntették! Pesten! Úgy, hogy leküldték nekünk azokat a gépeket. Nem egészen egy év alatt tizennégy százalékkal szigorították a normát. 1970-ben hat forintos órabérrel kezdtek a mi asszonyaink. A pesti üzemben dolgozók már akkor többet kerestek havi ezer forinttal. Ma is magasabb az órabérük néhány forinttal, pedig a munka és a szaktudás ugyanaz. Hát emiatt is összekülönböztünk a főnökökkel.

Egy szakmunkásom építkezéshez kért támogatást. Felküldtük a kérelmét a központba, három hónap múlva jött a rövid válasz: vidékre nem vonatkozik. Aztán üdülő-beutalókat kértem olyan arányban, amilyet képviseltünk az egész cégen belül. Válasz: már elfogyott. Mikor megkérdezték a dolgozóim, miért kap több pénzt a pesti munkás, azt válaszolták, hogy vidéken olcsóbb az élet és Pesten jobban kopnak a ruhák, sokat kell közlekedni. Elég cinikus szöveg, nem?

Hét évet húztam le itt, nem voltam diplomatikus, ezért lett az a vége, hogy velem nem lehet dolgozni. Nyolcvan kilósan kezdtem az üzem megteremtését, hatvannyolc lettem, amikor leköszöntem. Közben felnőttek a gyerekeim anélkül, hogy érezték volna, nekik apjuk is van. Barátokat sem gyűjtöttem. De énszerintem ez a sorsa a legtöbb ilyen vidékre telepített üzem vezetőjének: a pestiek átnyúlnak a feje fölött, ki van szolgáltatva nekik, magára van hagyva a gondjaival, mert Pestről csak pofavizitre járnak le. És a pénz!... Amikor ünnepség volt a központban (Kiváló Üzem címet nyertünk), egymásnak adogatták a pestiek a borítékokat; nekünk csak néhány könyv jutott. Félévkor a cég 126 százalékra teljesítette a tervét, a K.-i telep pedig 136 százalékra. Ebből az alkalomból 22 ezer forintot osztottak ki, amiből kilencszáz forint jutott a K.-i dolgozóknak, ugyanennyi a másik vidéki telephelynek, a többit a pestiek kapták. Pedig a két vidéki üzem foglalkoztatja az összes létszám felét.

4.

T.-i párttitkár mondja.

– A varróüzem indítása után a dolgozók panaszkodtak: nincs anyag, nincs folyamatos munka. Reklamáltunk a cég pesti vezetőinél, mindent megígértek, de minden maradt a régiben. Reklamáció, ígéret, reklamáció, ígéret... Meguntam, írtam egy levelet.

Ideadja.

„Tisztelt Igazgató Elvtárs! A türelmetlenségem rákényszerített arra, hogy bizonyos dolgokról tájékoztassam az igazgató elvtársat. A T.-i üzem irányításának tisztázását jó volna rövidesen lerendezni. Az üzem beindítása óta öt-hat fő már részt vett az irányításban... Továbbra is probléma van a folyamatos anyagellátással, és az ahhoz tartozó egyéb kellékekkel, a dolgozók átlagkeresetével; még mindig nincs meg az üzem bérszabályzata... A Járási Bizottság megbízásából a múlt évi termelést és a dolgozók átlagkeresetének kimutatásához használatos statisztikai adatközlő lapot már kb. kettő hete felküldtem és idáig még semmilyen választ nem kaptam. Engem pedig a Járási Bizottságtól molesztálnak, azt kérdezik, milyen cég az, amelyik nem reagál a pártszervezet kérésére. Ilyen körülmények között jó néhány vezető és dolgozó nem tud dolgozni, ezért határoztak úgy, hogy nem dolgoznak tovább a vállalatnál. Mi is kénytelenek vagyunk a sorozatos elégedetlenséget megvizsgálni, szükség esetén Végrehajtó Bizottsági ülésen tisztázni... Kérem, hogy az ügy tisztázásáért elsősorban itt a párt és tanács vezetőségével vegyék fel a kapcsolatot. Az üzem és az ott dolgozók elbírálása nem jó, ha gyarmati módon megy, mert ez rövidesen visszaüt... Elvtársi üdvözlettel CS. A. Párt. Biz. titkár.”

5.

Egy másik kisvárosban tekintélyes méretű, újonnan épült üzem irodájában ülök a fiatal vezetővel: ő bizalmatlan és zárkózott. Mutatom neki a megyei lap egyik cikkét, mely ugyancsak egy vidékre telepített üzemről szól. „A Pannónia bundáit árulják Koppenhágában, Párizsban, s még sok külföldi város áruházaiban, üzleteiben. A kunszentmártoni munkások véleménye az: nem kérdezi meg az átvevő cégek szakembere, hogy a bunda a kettes, vagy a négyes gyárban készül-e? A kiváló minőség a fontos és ezt betartják Kunszentmártonban, sőt hozzák a mennyiségi mutatókat is.” Az idézett cikk adatokat közöl a Pannónia Szőrmekonfekció Vállalat egyes gyáregységeinek átlagbéreiről. Kiderül, hogy a központi gyárban 1976-ban háromezer 72, tavaly háromezer 359 forint volt az átlagbér; a csepeli gyáregységé már körülbelül ötszáz forinttal, a szegedié pedig megközelítőleg nyolcszáz forinttal volt kevesebb. A Pannónia kunszentmártoni gyárában 1976-ban kétezer 240, tavaly pedig kétezer 484 forint volt az átlagbér. Könnyű kiszámítani: még nagyobb a különbség.

Az ifjú főnök olvas, azután hümmög. Rosszkedvű. Nem akar beszélni. Szeretném szóra bírni.

– Maguknál minden rendben?

– Nagyjából.

– Semmi gond?

– Apróságok.

– Úgy tudom, hogy majdnem kétszáz munkásnővel kevesebb van a szükségesnél. Ez sem gond?

Jódarabig nem válaszol, majd ingerülten kérdezi.

– Tud ezen segíteni talán?

Most én hallgatok. Aztán mégiscsak kérdezek:

– A bérek?

Csönd.

– Magára mi van bízva?

– Hagyjon békén!

– Dönthet önállóan?

– Igen.

Telexpapírt fúj le az asztalról a huzat. Felveszem, elolvasom. „Keerek engedeelyt indigoo és tollbeteet vaasaarlaasaara. V. I. üzemvezető.”

Játék kerestetik

1.

„Vót a cipózás. Azt játszották, hogy kenyeret sütnek. Öt-hat fattyú leül a földre egy sorba, egymás ölibe, mán úgy értem, egyik a másik elé. A hátsó legény derekán kötelet vesznek körül, oszt viszik előre a többi hóna alatt. Elől jól meghúzzák, megkötik, hogy szorosan legyenek. Akkor osztán odaáll a pékmester, jön a vevő.

– Van-e kenyér?

– Hát, nem tudom, megsült-e mán, de megnézzük a fenekit...

Mert a kenyeret úgy nézik, hogy kopogtatják. Hát itt is: ódalra fordítják a sor fattyút (a cipókat). Na, elő a hajtószárat, kétrét hajtva... Tuggya, milyen az? Csatos, méteres hosszú, rettentő nagyot lehet véle ütni. Hát meg is ‘kopogtatták’ véle a ‘cipók’ fenekit rendesen. Előbb jobbrúl.

– Megpiszkálom mán alattuk a parazsat, mert rosszul fogja!

Avval átfordítják balra a cipókat, csatt a seggükre onnan is. Hiába, még nem jól kopogott a cipó.

Telt az idő, megint megnézték. Hajtószárral. Több sorral is.

– Mán meg nagyon fogja! – kiáltott a pékmester.

Akkor alájuk egy veder vizet, mivelhogy azt mán odakészítették. Hadd hűtse a cipókat. Hát, még a pallásról is hullott a mész, úgy ugráltak a legények...”

2.

Tanyázunk. A hetven esztendős Ökrös Lajos mesél a régi tanyavilágról. S az akkori emberekről.

Játék kerestetik: de hol?

Máig sem változott a tanyák közvetlen környezete: a parlag sivár, elhanyagolt, akár nagyapáink korában. Igaz, nincs hagyománya a Kunságban, de még most is alig találni egy-egy virágágyást, zöldségeskertet, gyümölcsfát. Imitt-amott egy szilva- vagy almafa még csak-csak, de leginkább avégre, hogy legyen mihez megkötni a tehenet. Ahol a téesz megpróbált ezen változtatni és gyümölcsfákat telepített (a központokba), gondozás hiányában jó részük kipusztult, mondják.

Kórászolok a karcagi határban.

Hajításnyira tanyaközponttól, köves úttól, árválkodik egy csúfságos-csúf tanya. Esztendők óta nem láthatott egy marék sarat a vályogfal. A házban leírhatatlan rendetlenség. A gyerekek akár a grádics fokai: egyik kicsi, másik kisebb. A határbéli emberek megsúgták: vigyázzak, ha hozzájuk megyek, a gyerekek tetűt vittek a tanyai kollégiumba. Igaz, nem most volt, de hát sohasem lehet tudni. Akkoriban viszont – mesélték – az anyjuk összezajdult a téesz nőbizottságának elnökével, száma nélkül káromkodott, méghogy az ő gyerekei!...

– Ez semmi! – okosítottak a téesztagok. – Látta volna nyáron az itteni állapotokat! A kisbaba olyan rongyokba volt csavarva, mint a kapca, legyek lepték a szemét, száját. Az anyja pedig mellette ült...

Ez a család állatokat sem tart. Az egyik brigád adott nekik két malacot, a szövetkezet árpát. Amint a jószágok felélték a terményt, levágták őket: harminc kilósak lehettek. Napok alatt odalett az ajándék. Pedig a családfő évente harmincegy ezer forint fölött keres, s ez meghaladja a téesz tagjainak átlagjövedelmét. Csak hát szívesen megterheli magát borral.

– A maguk szegényei – mondják rájuk a szövetkezet dolgozói.

Nagy a karcagi határ, s ekkora földön csúfság is akad tagadhatatlanul. Vannak tanyák, melyek falát kitúrta a disznó, és úgy szaladgál a lyukon ki-be, akár a patkány (no, az is kerül). De rájakereshetjük a példát egy másfajta nyomorúságra is. Erre meg egy másik tanyai ember élete pászol. Vannak neki lovai, ökrei, tehenei, birkái, aprójószágai – mégis fonák ez a jómód. A gazda ugyanis egyre újítgatja reményeit: csak visszaadják a földjét (tizenöt hold szik). Tartja a lovakat, ökröket, jók lesznek majd szántani.

3.

Elő sem győzném számlálni azt a sok játékot, melyekről hírt adott nekem Ökrös Lajos és Perge István. Szedem „penna” alá, egyiket a másik után. Csak hát a 64 esztendős Perge István is a múltat idézgeti, merthogy „a játékokat is elpusztította a második háború”.

– Vót, aki váltig dicsérte a lovát, milyen jól lendít. „Na, fel tud-e engemet állítani?” De ezt csak jófájú, erős emberek kérdezték, mert csak ők tudták megcsinálni. Egy kötélnek mindkét végére hámfát kötöttek. A férfi hanyatt feküdt, lábát nekivetette a küszöbnek. A kötél másik végire, a hámfa elé odagombolták a lovat. Na, hajtani sem vótak restek, még ostorral is ösztökélték. De bizony, egy jófájú embert nem tudott elhúzni a lú. Olyan lú nem született, amék Debreceni Sándort (most itt lakik a Vasút utcán) elhúzta vóna.

Ökrös Lajos is emlékszik az ilyen erőpróbákra. De arra is, hogy jó néhány virtuskodó legény feje szétloccsant az ajtófélfán, úgy felrántotta a ló.

Perge István újabb vetélkedő játékot mesél.

– Vót a bothúzás. Két ember leült egymással szemközt, a talpukat összevetették. Megmarkolták a botot: na, ki tudja felállítani a másikat?

Henri Troyat leírja Tolsztoj élete című könyvében, hogy a baskírok földjén, Szamarában, a kumiszkúrán lévő nagy orosz író „Lev Tolsztoj mindenkit legyőzött a bot-viadalban: a két ellenfél szemtől szembe ült a földön, a talpuk összeért, s egy dorongot húztak, amíg az egyik föl nem emelte a másikat.”

Vajon föltehetjük-e, hogy ezeknek a pogány, kegyetlen erőpróbáknak egy részét még a nomád, pusztai népek közül hozták magukkal a népvándorlás utolsó hullámával érkező kunok? És egyáltalán: mire voltak jók ezek a játékok?

– Mire? A második háborúban mind odavesztek ezek a gyönyörű szál gazdalegények, mint Sánta Józsi, Elek György, Elek János... Öröm vót rájuk nézni, olyan fájú emberek vótak. De azok a kis szikkadt szolgalegények, akik így vetélkedtek, akiknek minden hajnalban megrúgták a talpát, osztán szalonnán dógoztak vakulásig, azok mind hazajöttek, ha le nem lüttík űket. Mert mindent kibírtak, edzettek vótak – magyarázza Perge István.

– Velem vót katona a két Elek fiú – meséli Ökrös Lajos. – Vérmes, erős, nagy módban élő emberek vótak. Idehaza dolgoztak azok, kaszáltak... De csak míg kedvükre vót. A koszt meg elsőrendű: hús, bor... Hát ezek odakint úgy legyengültek, hogy a küszöböt sem tudták átlépni. Aztán odavesztek. Még Rimaszombati Károly is, pedig az még hatalmasabb vót.

4.

Ökrös Lajos ötven esztendeig élt tanyán, néhány éve költözött be Karcagra, így hát lebontották még az ő gyönyörű, műemlék értékű tanyáját is.

– A szövetkezetek úgy megerősödtek, fejlődtek – mondja –, hogy nemigen szenvedhetik már a tanyákat. Főleg az elhanyagolt, arcpirító fészkeket. S az ilyenekben lakó trehány emberek is kikopnak a karcagi határból.

Ökrös Lajos tanyáját újra felépíti a karcagi Május 1. téesz, de már a Tarattyó úti központban. Szemben az ultramodern létesítményekkel tanyamúzeumot csinálnak, mondják, egy régi életforma tárgyi emlékeit mentik. De erre az életformára legalább annyira jellemzőek voltak a szokások (a játékok) is.

Manapság nem játszanak a tanyákon. Valamilyen módon talán ez is jellemző a korra. Amint a már leírt játékokból is tükröződik a múlt. Olyasféle szerepük lehetett e játékoknak, mint a védőoltásnak. Immunitást adtak.

– Beleszúrtak az ajtóba egy zsákvarró tűt – idéz Ökrös Lajos egy amolyan „kitolásos” játékot. – Mondják az egyik legénynek, aki nem ismerte a csíziót: „Nem tudod kihúzni a fogaddal, ha kilencszer körülfordulsz egy tengericsutkára támaszkodva!” „Én?” Elkezd forogni. Igen ám, csakhogy közben valaki a tű alá tartotta a lámpát, hogy izzott belé. Az meg forog, nem látja, mert amire kilencet fordult, mán úgy tartják, mintha világítanának a mutatványhoz. No, megvót a kilenc fordulat, szalad a tűhöz, bekapja... Hát, csak úgy sistergett a szája...

Hogyan is mondta Perge István? „Mindent kibírni.” Talán ösztönösen, de azokhoz a megpróbáltatásokhoz szoktatták magukat a kunok generációi, az alul levők, amelyekben elkerülhetetlenül részük volt. Ezeket a játékokat ugyanis nem a nagymódban élők, hanem főleg a szegények űzték.

Játék kerestetik, írtam riportom fölé. Nem találtatott. A tanyavilágban is megszűntek a játék, a tanyázás objektív lehetőségei (nem a kunok lettek kedvetlenebbek). Az ötvenes években bomlani kezdő tanyavilág Karcagon végső idejét éli.

– Ki fog öt-hat kilométert gyalogolni a legközelebbi tanyáig? – magyarázza Perge István. – Senki. Ott vannak a jószágok, „elszórakoznak” azokkal. Meg osztán télen is dolgoznak az emberek a téeszben, nem úgy, mint annakelőtte. Ha kerül egy kis idejük, a tévét lesik.

{fel} - {tovább}