Nyomorodásig

1.

A derekam! Hogy így, hogy úgy.

Nem is csuda: ha virrad, ha nem, már piszkálja a kihűlt tűzhelyet, melegíti a moslékot, keze vizes lesz, szalad az ólba fáért. Kutyálkodik vele az idő, kezefején repedezik a bőr, de ő csak hipp-hopp, viszi a jószág étkét, kerül-fordul, mosogat, már készíti a család reggelijét, kapja magát, szalad a boltba, térül-fordul, rotyog az ebéd...

A derekam! Hogy így, hogy úgy.

„Rokkantra dolgozza magát édesanyám. Mivégre?”

2.

– Hogy adja? – meríti kezét a kukoricás zsákba a vevő.

A vevő megrág egy szemet, kiköpi.

– Dohos ez, sokra tartja.

Elmegy, körüljárja a terménypiacot, visszatér, megint szájába vesz egy szem kukoricát.

– Hol tartotta ezt a tengerit, jóember?

– Góréban volt egész ősszel.

– Hacsak a határban nem látott valami górét...

Megint elmegy, visszatér. Egy kilóért tíz fillérrel kevesebbet ígér. Hosszú alku. Parola.

3.

„Tudod fiam, az a kis haszon csak sarkallja az embert Meg aztán úgysem tudok nyugton ülni. Esetleg ha dolgoznék valahol...”

Merthogy ő nem dolgozik sehol. Azaz, vállalatnál, téeszben nem. Csak otthon, a háztájiban.

Nyikorog a talicska, rajta kukorica. Több zsákban. Összeszorított fogak. A kezei szinte megnyúlnak. Röpke pihenő. Tovább, odahaza már rotyog az ebéd, nemsokára jönnek a gyerekek...

– Hogy van, szomszédasszony?

„A derekam!” Hogy így, hogy úgy. „Viszek már a disznóknak egy kis tengerit. A fiam mondja, adjak el belőlük, dehát csak marad...”

4.

A vevő tízszer elmegy, mindannyiszor „visszatéved”.

– A tyúkot megeszi-e?

– Ez a szelíd hízó? Ezen elsétálhat a tyúk, csipegethet a hátán, csak felnéz rá a koca, de nem bántja. Láthatja, hely az van a hátán, olyan széles, mint egy baromfiudvar.

A vevő hümmög, elmegy, de tizenegyedszer is visszajön.

– Olyan kis beletlen.

– Mert reggel óta nem evett. Ha megeteti, akkora lesz, mint egy sátor.

A vevő tizenkettedszer is elmegy, de az eladó már tudja, hogy elkelt a hízó. Csakhogy ott vannak még a malacok, hát csak topogni kell tovább a hidegben, fújni repedezett, házimunkában elkérgesedett markát. Jónéhány nyolchetes malac vár vevőre.

– Ára?

– Négyszáz.

– Párja?

– Olyat mondok magának rögtön, csak bakafántoskodjék!...

– Hallja-e jóasszony, kár volt még ezeket elvenni az anyjuk alól!

– Nincs szeme? Nézze, micsoda hosszúderekú malacok!

– Ez? – kapja fel az egyik visító malacot az eladó. – Megvan tíz kiló!

De a vevő konok. Kerül egyet, újra arra jön, tüntetően elmegy a malacok mellett, mintha ott sem lennének. Az eladó utánaszól.

– Gondolja meg, jóember, azóta hárman is kérték!

– No, egye fene! Azért a négy szebbért megadom a négyszázat, de a hitványért csak háromszázat.

Ma délután van, kezd csontkaparó hideg lenni. Ők meg csak alkudoznak, egyezkednek: „Na jó, adom a kisebbjét háromszázötvenért, de csak akkor, ha a rédiát maga íratja át.” Ebben maradnak.

5.

„Hasogatnak az ízületek, reggelente majdnem sírok, alig tudok felülni az ágyban. A derekam...”

Hogy így, hogy úgy.

„Édesanyám, mi lesz, ha leesik a lábáról?”

„Bírjuk még, fiam.”

„Még igen, dehát apám is hanyatlik.”

„Hát nem élhetünk dologtalanul!”

„De nyomorodásig? Semmi szórakozásuk, elalszanak a tévéfilmen is.”

„Jaj, fiam, dehogyis nincs! Látnád, ahogy a cigányok a lovakat árulják a vásáron! Kész passzió...”

„A vásártéren és az ólban telik el az életük. Vesznek valamit, kipendítik, bajlódnak vele, eladják, megint vesznek...”

6.

„Kedves fiam, mindig zsörtölődsz a jószágozás miatt, dehát te nem értheted már ezt a skatulya lakásotokban, ahol gombra jár a meleg is, akár a villany. Mit tudod te a mi életünket a jó, fűtött műhelyben, ahol csak a csavarok passzítása a gondod! Dehát honnan is tudhatnád a mi küzdelmes sorsunkat? Gyermekkorod óta odavagy iskolában, itt-ott, a városban. Ezért biztos nem örülsz mostani levelemnek sem. Apád szénát vett a barmoknak, azokat a világért nem adná, tudod. Én ugyan eladtam néhány tyúkot, meg tojást, ezzel is kevesebedett a gond. Hát mi ebből garasolgatunk kedves fiam, öregek vagyunk már, gyűjteni kell valamicskét tehetetlen korunkra is, mert akkor sem szeretnénk a nyűgötök lenni. Megvettük a koporsónkat meg a fejfákat is, szépen rácirkalmazták a betűket, csak még az hiányzik, hogy mikor tesznek a földbe. De arra is előteremtjük a költségeket, apád a marhákból gondolja. Csókolunk benneteket, apád, anyád.”

7.

Beáll egy szénásszekér a placcra, a kucsmás ember kifogja a teheneket, enni lök nekik. Vevő jön, körüljárja a szénát.

– Hogy adja?

Mondja hány ezerért.

– A két tehénnel együtt?

Az eladó szörnyű méregbe gurul.

– Magának ez semmi pénzért nem eladó!

De komoly vevő csak nem akad. Órák múlva előkerül az első, benyúl a széna közé jó mélyre, kihúz maroknyit, hosszan vizsgálja a széna színét, szagolgatja.

– Azt szagolgathatja! Drága jó sarjú ez! Olyan gyenge, mint a saláta!

A vevő rágcsálja.

– Az aztán nem keserű, mert csak a lábán érte az eső!

– Adja olcsóbban!

– Inkább hazarázatom.

– Ne beszéljen már, jóember! Most is eltölt egy napot. Legközelebb is. Nem ér annyit az egész.

– Futja az idő. Eladom, mire szántani kell.

– Isten neki, megadom! De csak akkor, ha maga fizeti a mázsálást és hazafuvarozza a szénát.

Közben a vevő felesége a baromfipiacon három-, négyéves tyúkokat árul, no meg a tojásokat.

– Friss a tojás?

– Az hát.

A vevő kézbe vesz egyet, rázza. Másodikat, harmadikat... Az eladó türelmetlen.

– Hallja-e, nagysága! Ha magát ennyit ráznák, maga is meglötyögősödne... Ha nem kell, ne vigye!

De viszi. Sőt, a tyúkok is érdeklik. Lábuknál fogva súlyozza őket sokáig. Az eladó kikapja kezéből, ráripakodik.

– Ne lógassa azt a szegény jószágot, hallja-e? Magának jó lenne, ha fővel lógatnák lefelé? Fújjon a tolla közé, meglátja, hogy olyan sárga ezeknek a bőre, mint a kikerics. Kukoricát adtunk nekik, nem tápot!

– Tojik is?

– Ez? Kétszikűt!

– Öreg már. Redves a lába.

– Fajtája. Csirkekorában is ilyen volt. Vegye csak meg, majd meglátja, micsoda aranykarikás húsleves lesz ebből!

Csak ez a hideg, ez a ríkató, kuruc idő! Ez a pogány élet!

8.

„A derekam, a visszerem, ízületek...” Így is, úgy is.

„Hát a kis menyemet miért nem hoztad? És a kis csiribiri unokáimat?”

„Édesanyám, hogyan mondjam ezt el magának?”...

Az asszony állt a tükör előtt...

„Látod, nem is leszek olyan rettenetesen csúnya halott! No, hogy tetszik a fejrevaló koszorúm? Meg tudjuk ám venni a szemfedőket is! Nem lesz velünk bajotok...”

Csatt! Röppentek az asztal dús étkei, az asszony értetlenül nézett máskor szelíd fiára.

Kelt falun...

1.

Szeretet kedves gyermekeim szerencsésen meg érkeztem Nyíregyig, de szerencsétlenségemre buszjárat nem volt, így elindultam gyalog haza a faluba, a táska nagyon nehéz volt. Egy párnap nagyon beteg voltam, gondolom hogy ott pihentem, a fürdőn megszíjt a víz és a gyaloglás, cipelés nem volt kelemes. A szilva szedetlen, a szőlő is, lesz munka elég. Kedves lányom említetted, hogy elküldöl egypár használt ruhát, nem bánom hamár mostanába volna, az a kabát már leghamarab jó volna mire jön a hideg. Neharagudj, hogy kérem. Ha lehetne gyertek vagy gyere haza mert 9-10-11 én szedni kell a tsznél a krumplit és jó volna ha akorára jöhetnétek legaláb segítnétek, nem sok az, 400 öl, de magamnak sok, írd meg hogy jöhettek vagy nem. Jó lenne ha eljönétek, mert sajnos én elég roszul érzem magamat minden hajladozás után két nap rág a kín. Kedves gyermekeim neharagudjatok hogy ha zavartalak beneteket de tán nektek is jó lene othagyni egy kicsit azt a betonházat meg a városi zajt. Egyebet nem írok csókol beneteket anyátok. Kelt 1977. X. hó 6.

2.

Szeretet kedves gyermekeim a levelet megkaptam, igaz nekem kelet volna írni de sajnos megin roszabul érzem magamat, sok a munka és én nagyon sokat dolgoztam de ha azt vesszük ez is addig van amíg élünk. Szegény apád öt éve lesz hogy meghalt kimegyek majd a temetőbe. Én sokat rosszabbul érzem magamat mint máskor éjel napal elég nagy a fájdalmam, amíg a gyógyszer tart adig jó de ha bármit is csinálok roszul érzem magam, de ez már így lesz. Úgy érzem mint akit megnyúztak elevenen, az ízületek most elég jók, de a gerincem és a fejem a régi. Most van a kert leszántva, vetegetni fogok, a szomszédok mondják vigyázak magamra, hanem bírom ne csináljam a munkát, dehát tudod hogy munka nékül semi vagyok, a munkától meg semi leszek. Húsz év alat anyi nyugodt napom volt amit veletek töltötem, demár nehéz nekem az utazás mert túl kimerült vagyok, a fejem mindig fáj és szédül is, a baloldalamon végig a fejem tetejétől a talpamig kínos fájdalmakal vagyok elátva különösen mióta szedtem az inyekciót és a nővér roszat adot egyszer alig tudtam haza jöni a rendelőből és két hétig vizes ruhával raktam magam. Egyebet nem írok csókol beneteket anyátok. Kelt 1978. IV. hó 22.

3.

Szeretet kedves gyermekeim soká írok mert napirenden roszul vagyok és elnem tudom gondolni miért de sem nem írtok sem nem jösztök felém se, vagy én már egy gyermekemnek se kellek, a többi kettő sem ír, pedig édes lányom úgy érzem nekem idős beteg létemre nagyon hiányzik a szeretet a gyermekeimtől. Nem tudom mit vétettem nektek, nekem ez nagyon fáj mert nem tudom miért van ez az egész, édes lányom ne sértődj meg de úgy érzem gyermekeim közül csak te vígasztalhatod meg anyádat, gyertek már haza. Jancsi fiam azt mondta a nászaszonyomnak hogy én csak sírok meg a betegségemről tudok beszélni. Sajnos ha sírok az ő születésük és nevelődésük fáj hogy mit éltem át velek és értük fáradhatatlan szeretetemel és végül ez a hála érte, hátha rájok volnék utalva akor mi volna. Jancsi fiamnak is Palkó fiamnak is hamar az orrába húzták a karikát, de nem baj hogy nem vagyok már az anyjok mert megtudnak a saját lábukon álni, de ezt nekem meg az apjoknak köszönhetik, azt kívánom hogy anyiszor jusak eszükbe ahányszor kenyér van a kezökbe. Kedves gyermekeim ne ítéljetek meg, hanem gyertek mert meglátjátok egyszer késő lesz, a világos ablak helyett már csak a sötétítő deszkát látjátok. Szeretet kedves gyermekeim tudatom veletek hogy újra elmúlt egy év, nehezen de eltoszítotam az ünepeket minek már az nekem mikor mindig letipor a betegség, az lenne az ünep ha eljönétek. Egyebet nem írok csak azt hogy halehet gyertek, 12 tőt fialt a koca, csókol anyátok. Kelt 1979. I. hó 2.

4.

Szeretet kedves gyermekeim most nagyon beteg vagyok, a tél igen szigorú volt hozánk sok havat kellet takarítani meg is fáztam, ami 30 ével ezelőtt volt vesemedence gyuladás az van most is, szörnyű fájdalmas, de egyéb bajom is van sújosab, mégis jártam a szőlőbe kapálni mert őszel nem volt betakarva most azért kel. Ithol nagyon kevés jó idő volt majdnem hogy álandóan fúj a szél fagy is volt, a gyümölcs fákba szőlőbe kárt is okozott. Az időre tekintve sok rosz fájdalmaim vanak, a kezem lábam dagadt és a görcs bántja, de ez már így van és ez nem is minden kedves lányom. Egy hete anyira beteg letem hogy az mondhatatlan, regel felkeltem és kimentem a vécére, de már visza alig tudtam jöni, bementem hogy lefekszek de még le ülni se tudtam nehezen kimentem a kapuba de egy lélek sem volt az utcán, elvánszorogtam a szomszédig de szólni se tudtam jó hogy jöt Szabó Jóska az kiáltot az embereknek akik ki is jötek és azonal kerítettek egy kocsit és elvitek orvoshoz. A fájdalmam nagy volt azt hitem megszakadok, a bal oldalom meg meredt és a szívtájon retenetes volt a szagatás, kaptam inyekciót de nem akarta a test beveni úgy hogy töbszúrást kelet teni. Még utána is szedtem inyekciót és 7 féle gyógyszert és azt mondta doktor úr hogy ne dolgozzak semmit mert meghalok én pedig mondtam hogy nincs aki mentesítsen a munka alól it van a tavasz és a nagy kert énrám marad nem vadulhat az el, a szeretet kedves gyermekeimnek érik ott a gyümölcs majd ha jönek, mert ugye eljötök édes lányom. Különös újság nincs csókol anyád. Kelt 1980. IV hó 25.

Nincstovább falvak

Rázatjuk magunkat az ócska autóbuszon. Javakorabeli asszonyok beszélgetnek.

– A fiadéknál voltál?

– Ott.

– Hogy vannak?

– Jól, hála istennek. Aranyos a kismenyem is, csak hát olyan, akár a téesz-csirke. Ez elé szórhatom a kukoricát, azt sem tudja, mi az. Nem ért meg minket, mindent a boltban vásárol.

– Városi?

– Az. Városi.

1.

Ez az a falu, amely végállomás. Amelyet, mint fojtogató(?), ölelő(?) kar, körülkerít a Tisza. Ahonnan nincs tovább. Ez az a hely, ahol az autóbuszról szinte csak idős emberek szállnak le. Ahol a falvakban oly megszokott sátortetős házak is hiányoznak. Ahol csak a régi, kopott házacskák guggolnak az út mentén, soknak a búbján nád. Ezen a településen a faluvégi házak farral fordulnak a Tiszának, mintha haragudnának reá.

– Van is miért – mondja egy idős asszony. – Itt rajtunk kívül, ahol most a folyó van, még két sor ház óvta népét, de elnyelte őket a Tisza. Mostanáig ette, pusztította a falut a folyó, de már kikövezték a partot, amott pedig építettek valami sarkantyút, így aztán nem mohoskodik a víz.

– Az én gyerekkoromban is leszakított egy sor házat a víz – emlékezik egy öreg férfi. – Még 1970-ben, a nagy árvíznél is beleomlott két ház a templom mögött.

– Gyönyörű itt a folyó.

– A pesti rokonaink is ezt mondják, nem értik, miért nem értékeljük a falut.

– Nem értékelik?

– Van busz, van, de csak félreesik mindentől a falu. Aki ide jön lakni, az igen eltévedt ember.

– Pedig olcsó itt a ház.

– Mégsem kell senkinek. Ez az én házam, nagy portával: itt nem ér többet 20-25 ezer forintnál. Ha a szomszéd faluban volna, megadnák érte a 80 ezret is. Szerintem ha kihalnak az én korombéliek, meg az utánunk jövők, két-három évtized múlva nem sok lesz a faluból.

Ez az a falu, ahová a munkavállalók csak aludni járnak haza. Ahol nincs önálló gazdasági egység, és megszűnt az önálló tanács is. Ez az a falu, ahol a 380 lakásból 240 egyszobás, a többi kétszobás; ahol csak mutatóba ismerik a fürdőszobát és a vízöblítéses WC-t, ahol az új nem épül, ahol potom áron igyekeznek lakáshoz juttatni a fiatalokat, de ők nem nagyon kapnak az öreg házakon.

– A vasúttal kezdődött minden baj – sóhajt egy öreg. – Itt akarták lerakni a töltést annak idején, de a gazdák sajnálták a földet. Most aztán se földjük, se vasútjuk – mondja, s bizonyára szegény ember lehetett, mert kárörvendően nevet, majd kesernyésen hozzáteszi. – Azóta vagyunk a világ végén.

Állunk a Tisza gátján, a helybéliek a túlpartra mutogatnak: arra van a megyeszékhely, csaknem idelátszik; itt szemben pedig, talán három kilométerre, a megye egyik legiparosodottabb területe található. A nagy gyárakig látni a nincstovább faluból. Jaj, csak egy híd vagy egy komp lenne! – így a V-i lakosok. De nem lesz egyik sem, ők is tudják. Nincs ami megmenthetné a falut.

Ez az a hely, amihez csak az idősebbek ragaszkodnak. Ez az a falu, melyet örökké rombolt, pusztított a Tisza; melyet elsorvasztottak kedvezőtlen adottságai, s ez az a falu, melynek a kegyelemdöfést saját lakói adták meg. Gyermekeiket már máshová segítették, hogy boldoguljanak, s ne kelljen olyan keservesen élniük, mint őseiknek. A faluban csaknem ezer ember él, de a lélekszám csökkenési üteme meghaladja a járás bármelyik községéét.

2.

Magyarország lakóinak fele városban él, de arányuk – a jövőkutató tudósok szerint – 70 százalékra emelkedik, mire elérjük az ezredfordulót. Híradásomban az ezer lakosnál kevesebb lélekszámú településekről lesz szó, melyekben az ország népességének 11,6 százaléka koncentrálódott a századfordulón, de 1970-re 7,8 százalékra csökkent arányuk. Hasonlóan erős népesség-csökkenés figyelhető meg az ötezres létszámot meg nem haladó községekben is: például a 20 ezernél több lakost számláló településeken 1900-ban a népesség 16,1 százaléka élt, 1970-ben 23,4 százaléka. Az apró településeken nem volt, vagy alig volt munkaalkalom, és nem biztosítható a lakosság megfelelő szociális, kulturális, kommunális ellátása. Emiatt a városok és nagyobb települések vonzóereje – elsősorban a fiatalabbakra – erősen hatott. A magyar települések koncentrálódási folyamata tovább tart. Sorvadnak, elpusztulnak a külterületi lakott helyek és a kedvezőtlen adottságú kis falvak. Ez a folyamat az egész civilizált világban végbemegy, hiszen a városi lakosság helyzete minden tekintetben előnyösebb. Az előrejelzések szerint az ezredfordulóra másfél ezer apró falu tűnik el az ország térképéről.

3.

Sz. az a falu, ahol a gyerekek beszaladnak a házakba, ha idegent látnak. Ez az a falu, ahol az öregek naphosszat a kerítésre támaszkodnak, s a fiatalasszonyok hasát lesik: gömbölyödik-e? Sz.-ben ugyanis tavaly nem született gyermek, és jó esztendőnek tartják 1976-ot, mert akkor három újszülöttnek is örülhettek. Ugyanakkor kétszer annyi öreget temettek. Ez az a falu, ahol három 92 éves ember is él, hetvenen nyugdíjaskorúak, jövőre és azután pedig még hetvenen lesznek nyugdíjasok. A falu lélekszáma 240, és fiatalok hiányában furcsán hangzana: ifjúsági klub.

Ez az a hely, amelytől néhány kilométerre mutogatja erejét az élő Tisza. Ahol a falu alatt a Holt-Tisza lapul. Ez az a település, amelytől néhány kilométerre a főközlekedési út röpíti az embereket a világba. De az ittenieknek csak biciklijük és szekerük van; nem tehetik a lábukat a főútra, mert elavult, lassú járműveik miatt büntetést róhatnak rájuk.

Ez az a hely, ahol akkora a sár, hogy az egyetlen fuvaros, ha agyonveri lovait, akkor sem szállít el harminc mázsa szenet. Hiába van a nyugdíjasoknak kedvezményes utalványuk, nem tudják kihozatni a tüzelőt a közeli városból. Ide már sok mindent vitt a fuvaros, háztartási gépeket, televíziót, új bútort; de építőanyagot még soha. Ebben a falucskában a legújabb ház is az ötvenes években készült. Mindenki azt fújja, náluk nem lehet építkezni, mert nem adnak rá engedélyt. A tanácstag hiába bizonygatja ennek az ellenkezőjét, nem hiszik el.

Sz. az a falu, ahol sok a gázpalack, de ezt csak nagy nehézségek árán tudják cserélni. Ide a kenyérszállító autó is hetente csak kétszer megy, s káromkodnak a rakodók, mert a sár miatt nem áll a bolt elé a kocsi, így az árut messziről kell cipelniük. Ez az a hely, ahol csaknem minden házban televízió van, amelynek a képernyőjéről a lakók egy másik életet látnak.

Valaha itt sok-sok bolgárkertészet volt, innen hordták még húsz éve is a legszebb árut a környék városaiba. Akkoriban naponta háromszor is fordult megrakott szekerével a fuvaros.

Most az asszonyok napszámba járnak a krumpliföldekre. Sz.-ben inkább krumplit termelnek, mint egyéb zöldségfélét, mert az nem rohad rájuk, ha nem szállítják el idejében. Ahol nem is olyan régen még tehéncsorda és disznókonda járt ki a faluból, most naponta hordják a tejet, hetente a tejtermékeket és a húst máshonnan, s az egyetlen bolt előtt hosszú sorban állnak ilyenkor a lakosok. Ez az a falu, ahol most csak két tehén van, s talán száz sertés tengődik. Itt nem lehetett takarmányt kapni, s az emberek felhagytak az állattartással. Ide már kiszállítja a téesz a takarmányt, de kevesen akarnak állatokkal kínlódni. Az öregek panaszkodnak, hogy a téesz nagyon messzire, a szomszéd falu vagy város határában méri ki nekik a háztájit. Biztatják őket gyűlésen, újságban, rádióban, tévében az állattartásra. Ezek az emberek azok, akik rájöttek, hogy a nyugdíjból is meg lehet élni.

Sz.-ben az emberek annyi presszókávét isznak, mint máshol tejeskávéból, kakaóból szokás. A kocsma forgalma havonta csaknem százezer forint: minden lakos több mint 300 forintnyi italt csorgat le a torkán hónapról hónapra, beleszámítva a kisgyermekeket, aggokat, betegeket is. Ez az a hely, ahol a boltban nem ismerik a felvágottat, a göcseji sajtot, fogalmuk sincs, mi az a joghurt, még nem kaptak téliszalámit, nem hallottak a grillcsirkéről, ahol azt sem tudják, mi a majonézes saláta, de mindig kapható ital, cukorka és lebbencstészta. Ez az a bolt, amely hónapokig zárva volt, mert elmarták a vezetőjét, ezért egy doboz gyufáért is a szomszéd városba kellett buszozni.

Sz.-ből a közeli város ipari üzemeibe járnak dolgozni. Ez az a falu, ahová mindig késve jön az autóbusz. Ennek a busznak az utasai késnek el állandóan a munkahelyükről. Ezeknek az ingázóknak a béréből vonnak le némelyik hónapban háromszáz forintot is a késések miatt, az ő szabadságuk megy rá erre a játékra, az ő képükbe vágta egyik munkahelyi főnökük, hogy ha nem tudnak időre bejárni, vállaljanak odahaza napszámot.

Ez az a falu, ahol iskolaszünetben egy héten csak kétszer van busz, vasárnap pedig egyáltalán nem indul jármű. Ez az a hely, ahonnan nem járnak rokonokat látogatni, ahonnan nem tudnak elmenni a kórházba beteget vizitálni. Itt csak egy telefon van, a megszűnt iskolában. Ez az a telefon, amely csaknem mindig süket. Ez az a falu, ahol az orvosi rendelő épületében istálló is van. Ez az a rendelő, ahová az orvos hetente egyszer kijár, s akire sokszor hiába várakoznak a betegek. Ez az a rendelő, amelyik kívül esik a falun, és járda sem vezet hozzá.

Ez az a hely, ahol esőzéskor járhatatlanná lesznek az utak. Itt, ha valaki autóbusszal utazna a városba, gumicsizmában megy a megállóig, ott leveti, felhúzza a cipőjét, a csizmát beadja a közeli házhoz. Erre sohasem járnak delegációk, különféle rendű-rangú vezetők, ide csak csencselő külföldiek tévednek be, csak üzérkedő cigányok kínálják a bóvlit.

Ez az a hely, ahol csak három embernek van könyve. Még senki sem járt színházban, moziban is csak kevesen. Itt nem délre, hanem estére főznek az asszonyok. Ez az a hely, ahonnan elmenekülnek a fiatalok; az öregek hosszan sorolják, hogy melyik gyermekük az országnak melyik zugába vetődött. Ez az a hely, ahová látogatóba is alig jönnek vissza, igyekeznek a holtág-falut, a nincstovább falut elkerülni. Ez az a falu, melynek ülepénél csak a Holt-Tisza büdösödik. Amely mellett a közeli főközlekedési úton elrobog az élet.

Sz. az a hely, amely senkit sem érdekel. Ahol az öregek boldogok a villamosítás miatt, mondván, hogy a világossággal behozták a faluba a világot is. Ez az a hely, ahol csak a tehetetlenek, öregek, ügyefogyottak, a ritmust felvenni képtelenek, a restek, a lusták, az élhetetlenek maradnak. Ahol majd tévén nézik a csábító világot, de a világ mit sem tud róluk.

4.

Valamit azért mégis tudunk róluk. Azt, hogy a lakosság település-hálózaton belüli átcsoportosulása ma is tart. Például 1960 és 1970 között a félezer alatti lélekszámú falvak népessége 12,3 százalékkal; az ezer és ezerötszáz közöttiek népessége 6,4 százalékkal csökkent. Az említett évtizedben 200 ezer ember hagyta el a kisebb településeket, azokat, ahol nem volt a közelben munkalehetőség, s emiatt is elmaradottak voltak az életkörülmények. Magyarország településeinek 90 százalékában ma is ötezernél kevesebb lakos él.

Bekiáltunk a kéménybe

1.

A vonaton ismerősök beszélgetnek: Kapás Imre bácsi beteg, már kiadták a kórházból, az orvosok lemondtak róla, mindössze negyvenhárom kiló az öreg, pedig volt vagy hetven...

Mi baja?

– Rákos.

Lemondóan legyintenek.

– Csak a csoda segíthet.

Egy töpörödött öregember, aki eddig hallgatott, most megszólal.

– Vagy egy tudós ember.

Értetlenül néznek rá.

– Micsoda?

A kisöreg magyaráz, terjedelmes történetbe kezd.

– Amikor gyerek voltam, a komám, Palkó lelökött egy csutkakazalról. Az anyám felölelt, úgy vitt be a házba – ápolom is a sírját szegénynek. Két esztendeig feküdtem betegen, még iskolába se jártam akkor, úgyhogy csak egy iskolám van. Kilenc doktor bukott ki mellőlem, nem tudtak meggyógyítani. Na, akkor oszt jött egy tudós asszony. Egybül azt mondta, hogy eltört a farcsontom, a sárvíz meg elfutotta a combomat. Azt mondta, hogy ha a sárvíz felhúzódik, meghalok.

Kifújja az orrát, körülményesen összehajtogatja a zsebkendőt, csak azután folytatja.

– Szóval, elfutott a sárvíz. Olyan lázas voltam, hogy ötpercenként kellett inni. A tudós asszony megparancsolta, hogy a szoba meleg legyen, ne járkáljanak se ki, se be, olyan vízben fürdessenek, hogy ne égessen, de ne is fázzak tőle. Két ruha kellett a fürdetéshez. Tíz percig fürdettek zárt ajtók megett, olyan szappanos vízben, hogy habzott, mint a ser. Az egyik ruhával fürdettek, a szappanos ruhával, de nem dörzsöltek, inkább nyomkodták hozzám a ruhát. A másik ruha a torkomon volt, és fürdetés után ezt a ruhát a sebekre tették, nem is vették le. De elébb megcsinálták az orvosságot: sárga szurok, meg fehér szurok, meg juh-faggyú. Addig kellett ezt keverni egy új cserépedényben – amit semmire sem használtak – , amíg el nem keveredett. Na, fürdetés után ezt kenték rá egy fakéssel a sebekre, ráragasztották a ruhát, azt oszt soha le nem vették: az kiszítta a törött csontokat, a törött csontszilánkok még két esztendő múlva is jöttek kifelé. Na, ezért mondom, hogy valami ilyenforma tudós ember segíthetne a maguk ösmerősén is.

2.

Egy ismerős öreget faggatok, ismer-e „tudós” embert? Mihály bácsi vakarja a fejebúbját.

– Akadt itt olyan is... Rontó tudású... Két sor foga volt, meg hat ujj a kezén... Mesélte az apám.

Odasomfordál a kisunoka, fülel.

– Gyerekkoromban egy ló mindig benézett az ablakon. De nem nappal ám, hanem íccaka. Nem mertünk tűle aludni. Ezt én is láttam. Na, egyszer oszt megunták az apámék, elkapták, vitték a kovácshoz, megvasaltatták. Reggel apám anyósárúl kellett leverni a patkót. Úgy szakadt rúla a víz, mint aki a Tiszát úszta át.

Az unoka rángatja az öreg kabátját.

– Mi lelt?

– Nagyapám! Egyszer azt vettem észre, hogy nagyanyám ott feküdt a lábam előtt. Tudja miért?

– Na?

– Mert leesett a seprűnyélről.

Az anyád erre meg arra, káromkodik az öreg, nevetve szidja kölyköt, s utánahajítja a zsíros kalapját. A zsinatolásra összeszaladt a család.

– Én inkább olyan gyógyító tudású emberre gondoltam.

– Olyan is volt, több is. A nevük máig is olyan: Orvos Szabó. Sok van belőlük, egyik Pityu, másik Józsi, harmadik Binci. A jószágot tudták ezek kitisztázni a bajból.

A menye letorkolja az öreget.

– Ne emlegesse már az ilyen babonákat, apuka! Az orvos, az a tudós ember, az segít az ember lányán, nem azok a kuruzslók meg mindenféle boszorkányok.

– Márpedig én azt mondom – toppant egyet Mihály bácsi –, hogy az orvosoktól óvjon engem a jóisten! Itt volt a Mocsári szomszéd: az orvosok csak abajgatták, oszt ki gyógyította meg? Az a csontkovács Szlovákiában... Na, hol is, hol az istenben volt az? Szelőcén, vagy mi az annya kínnya. Na, ott.

Közbeszól az öregasszony is, aki a gyerek szerint leesett a seprűről...

– Csak az Isten a tudós, nem az ember.

– Ugyan már, anyuka! – mérgeskedik a menye.

– Bizony, így igaz ez, lányom – emeli fel az ujját az öregasszony. Annakidején mondtam én, hogy Mocsári szomszédot vigyék Máriapócsra, sok töredelemtől kímélték volna meg. Sok csodát tett már ott az Isten. Én ugyan oda vinném el az uramat, ha – ne adja Isten! – súlyos baja lenne.

– Inkább a kocsmába vigyél, mert én a borban jobban hiszek! – morcoskodik Mihály bácsi.

– Csak beszélnek, beszélnek, de ha majd leesnek a lábukról, az orvosért rimánkodnak – replikázik a menyük és szalad a konyhába.

3.

Szállodában alszom egy éjszaka. A délelőttös portás egy öregasszonyról mesél, aki tudós asszony hírében áll a falujában.

– Hallottam, hogy egy kisgyerek az istennek sem akart fejlődni. Nem nőtt. A szülei hordták orvostól orvosig – a kicsi csak nem nőtt. Végül elvitték a tudós asszonyhoz. Na, azóta úgy nő a gyerek, mint akit húznak.

– Mit csinált vele a tudós asszony?

– Én nem tudom, meg más se tudja. De a gyerek nagyon megindult a növésben.

– Hol lakik ez az asszony?

– Valahol az újvárosi részen, nem tudom pontosan. De a postásunk tudja, mert az ő családjába való volt a gyerek: majd megkérdezem tőle.

A közkedvelt kisvendéglőben a fiatal felszolgáló leánykával is rákeressük a szót a tudós asszonyokra, emberekre.

– A mi utcánkban is élt egy tudományos asszony – mondja halálos komolysággal. – Majdnem a szomszédunkban lakott. Féltünk tőle.

– És miben állt a tudománya?

– Egyszer nem tudtunk neki tejet adni, mert elvitték mások. Akkor megharagudott ránk. Másnap anyukám hiába ráncigálta a tehén csecsit, egy csepp tejet sem adott. Jött egy másik utcabeli öregasszony, az is tudományos volt, majdnem szemben lakott emezzel, csak ők haragban voltak.

– Miért?

– Azt nem tudom, biztos féltették egymástól a tudományukat. Na, kérdezi anyukámtól ez a tudományos asszony, hogy mi baj van? Mert látta rajta, hogy valami nincs rendben. Anyukám elpanaszolta neki a baját, hogy nem ad tejet a tehén. „Biztosan az a boszorkány apasztotta el!” Ezt mondta az asszony. Bementek anyukámmal az istállóba, az ajtó megett felállították a seprűt szőrivel felfelé, beleszúrták a villát, meg egy kést, s azt mondogatta a tudományos asszony, hogy „szúrjad villa, vágjad éle, hadd fájjon a segge vége!” És a tehenünk másnap tejet adott.

– És maga elhiszi ezt?

– El hát.

– Miért?

– Láttam.

– Él még az a tudós asszony?

– Már meghalt. Lakott ott a környéken két gyerek, azokat nagyon szerette. Azt mondta, majd rájuk hagyja a tudományát. De éjszaka halt meg, így nem hagyta rájuk. Azt mondják, az almafájára hagyta, a kertjében. Mert azt tövestül kiborulva találták meg hajnalban, pedig a szellő se rebbent éjszaka, villám se volt. Alig tudták elfűrészelni azt az almafát az emberek, olyan volt az, mint a vas.

4.

A kapun tábla figyelmeztet a harapós kutyára. Döngetem a korhadozó deszkakerítést.

– Ki az?

Mondom neki.

– Jöjjön nyugodtan!

– De a kutya...

– Nincs kutya. Elment. Elcsavargott. De holnap estig hazajön.

– Honnan tudja?

– Tudja, a magamfajta öreg cseléd, ha elvész a kutyája, éjfélkor belekiabálja a kutya nevét a kéménybe háromszor...

– És mire jó ez?

– Hazajön.

– A kutya?

– Az hát. Három napon belül.

Töprengek. Állunk a kémény előtt, ki a kutyáját hívja, ki az egészségét, ki a gyerekeit, ki a szüleit... Ha nagyon hiányzik.

Ahol én lakom, ott nincs kémény.

{fel} - {tovább}