|
|
|
|
Körmendi Lajos: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
|
|
– Túl virgonc a kutya – nézte a számadó a kis pulit.
– Kölyök – vetette oda a bojtár.
– Esőt érez.
Kórizs Sankó csak legyintett, mint aki nem hiszi az elhangzott jóslatot, de nem szólt. Szép kék ég ragyogott fölötte. „Még hogy eső!” – dünnyögött magában. A nyáj szétterülve legelt, az öreg puli unottan ásítozott és vakarózott.
– Na, én megyek! – szólt oda a számadónak.
– Estére itt legyél!
A legény bólintott.
– Megázol – intette az öreg.
Sankó csak rántott egyet a vállán. Elindult. Még távolabb is hallotta a számadó énekét:
„Felleg borítja az eget,
Karcag felől jég fenyeget,
Zivatar lesz, attúl fílek,
Hogy a nyájam mind elszíled”.
Repedezett földön lépkedett a város felé. Hónapok óta egy csepp eső sem hullott, a fű már rozsdaszínűre égett, az időnként feltámadó szél port cipelt magával, mielőtt erőtlenül lehanyatlott volna.
Kórizs Sankó gondolt egyet, rövidebb útra tért, a mocsár felé vette az irányt. A nagy aszályban a jól megtermett, embernél is sokkal magasabbra nőtt nádkotúk oszlopai között lépkedett, porlott a lába alatt a barnásfekete korhadék.
Maga mögött hagyta a kotúk oszlopait, már a nagy szárazságban megfeneklett lápon ment, ami alatt egy-két esztendeje még két méter mély volt a víz. A szemével tájékozódási pontok után kutatott, hogy majd visszafele jövet biztosan tudja az utat. Egy szép nagyra nőtt, sűrű rekettyebokron akadt meg a szeme, tudta, ez majd eligazítja este is. Kitartóan bandukolt tovább.
Beért Karcagra. Megkereste a számadó házát, az asszonynak átadta az öreg üzenetét, aztán már fordult is, kapkodta a lábát a vásártér felé.
A vásárba érve sóváran leste a sok mutatós portékát, a szép nadrágokat, a cúgos cipőket, a kun süvegeket, a subákat, a korsókat, a csizmákat. A szűrszabó portékájánál meg egyenesen gyökeret vert a lába! Mennyei zene volt füleinek a mester mondata.
– Ha ezt a szűrt a nyakába kavarintja egy fattyú, annyi szeretője akad, hogy nem győzi űket selyemkendővel!
Kicsit odébb gyönyörű ködmönök kellették magukat.
– A ködmönnek három ujja van, hogy lehet az, hékás? – kiáltotta vidáman az eladó.
A legény gondolkodott kicsit, aztán megvonta a vállát.
– Hát úgy, hogy két ujja van, meg a hátujja! – nevetett.
Hirtelen nagyon éhesnek érezte magát. Elindult a sült kolbász finom illata után, és a sátorra akadva nagy élvezettel falt. Téblábolt a vásározók között. Hamarosan komákkal találkozott, s a nagy örömtől mindjárt megszomjaztak.
A csapszékben az alku végén egymás tenyerébe csapó jó néhány eladó és vevő itta az áldomást. Egy ismerős juhász lépett ki az ajtón, megszólította a befelé igyekvő Kórizs Sankót.
– Fiam, inkább a jószágho kék menni!
– Mír?
– Égiháború lesz – mondta a pásztor.
– Honnan tudja?
– A szamár a vakondtúrásokon hencsereg – mutatta az öreg.
Valóban, a csapszék előtt hempergett és ordított egy szamár. A legény felnézett az égre: egyetlen felhő sem volt odafent. Rántott egyet a vállán, s belépett a csapszékbe. „Még hogy égiháború!” – dünnyögte.
Ittak, idő teltén már énekeltek is:
„Bort iszok én, látod pajtás,
Nem élek én búval, mint más.
Mert ha búval élnék, mint más,
Megölne engem a sírás.”
Ami ezután történt, arról nem szívesen beszélt a legény, de egy tanácsi jegyzőkönyv tanúsítja, hogy nem a jószághoz igyekezett.
„Inspector úr szóval jelenti, hogy a vásárból jővén az éjszaka számos ifjak találtattak korhely kóborlásban, azonközben rútul káromkodtak, sok féle iszonyú teremtette mondásokkal mocskolták őt, sok dühösködéseket tettek úgy mint Kórizs Sándor fia, Nemes Péter fia, Berczi Gergely fia, kiket áristomba hajtatott. Ezen fiúk azzal mentik magukat, hogy a vásárban a bortól megittasodván nem tudták mit cselekszenek, mely helytelen mentség lévén harminc pálca ütésekkel fenyíttetik.
Inspector úr jelenti, hogy Nagy Sámuel nevű fiú, ki a korhely ifjakkal találtatott, feladattatik, hogy a városban minden passzus nélkül kóborol, rosszalkodik, valamely nyomorult leányon erőszakot is tett, teherbe ejtette. Maga sem tagadja a fiú a leánnyal való közösködését, s mint hogy semmije sincs a gyermek tartására fizetendő, tizenöt pálca ütésekkel büntettetik, nem lévén bizonyos hazája, a városból kitiltatik, ki is kísértetik Karcagról”.
Már délelőtt volt. Sáros úton csúszkált Kórizs Sankó, néha megborzongott a hűvös szélben. Időnként megállt, fájdalmas arccal tapogatta a hátulját, káromkodott magában.
Csak remélte, hogy az éjszaka kitört égiháború nem zavarta szét a nyájat, mert ha igen, a számadó megnyúzza őt, amiért nem ment vissza időben a jószágok mellé.
Mit fog hazudni neki? Azt mégsem mondhatja meg, hogy az áristomban hallgatta a csapkodó istennyila utáni dörgést, a szél üvöltését, de azt sem, hogy ma reggel harmincat kapott a hátsó felére, miközben azt kiabálta: „Majd akkor mírjenek rám pálca ütíseket, ha mernek, mikor egy hét múlva vígigtáncolok az uccán huszárruhába!”
Kolokány és sás között csörtetett a nyáj felé. A láphoz ért. Amint az összefonódott, korhadt szárakra és gyökerekre lépett, rögtön elmerült a lába. Nagy eső volt, a víz megemelte a lápot.
– Na, itt nem megyek át! – sóhajtotta.
A nagy szél elszakította a láp egy részét, s az úgy úszott a tisztán, vagyis a sík vízen, akár egy csónak: a rekettye volt a vitorlája.
Gondolkodott erősen: nem mer a számadó szeme elé kerülni, ismerte be magában. Szíjat hasítana a hátából.
Most is fújt a szél, s az úszó sziget lassan haladt a vízen. Távolodott, mint az ő álmai.
Tudta, belőle már nem lesz juhász.
Elindult vissza Karcag felé. Hamar eltelik egy hét, gondolta. Végignézett magán, s elképzelte, hogy feszít majd a huszárruhában.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gulyás Júlia nevű lány. Karcagon született erre a világra, itt nőtt fel, itt akadt meg rajta a szeme egy jóravaló füredi legénynek. Egymásba szerettek, egybekeltek, így lett Gulyás Júliából Zábreczkyné.
Amikor néhány hónapos házasok voltak, az ellenség megtámadta az ország déli határát. A fiatal férj nyugtalan volt, csak járt a házban fel-alá, nem találta a helyét. Napokig vívódott, végül odaállt szép, fiatal asszonya elé.
– Tudom – mondta a felesége. – El kell menni.
– El – bólintott az ember.
Júlia annyit tudott, hogy Szolnokra vonult be a férje, s onnan a déli határhoz irányították. Aztán nem jött semmi hír.
Az ifjú asszony állt a házuk előtt, nézte az elkésett, délre repülő darvakat.
– Tavasszal tán megjön majd az én uram is – sóhajtotta.
Csillagos volt az ég. Megborzongott, fázósan összehúzta magán a ruhát. Rossz sejtelme támadt.
Nem tudott aludni, csak dobálta magát a fekhelyén. Másnap este megint az udvaron állt, nézte a mennyboltot, mint aki valami jelre vár.
– Gyere be, lyányom! – szólt ki az anyja. – Hideg van.
– Vörös udvara van a holdnak: három napon belül eső lesz.
Másnap estefelé eleredt az eső. Vigasztalanul esett egész héten. Az ónos felhők hideg, apró szemű szitálásától, ami olykor hevesebb dobolásba kezdett a tetőn, semmit sem látott az égboltból.
Múltak a hetek, odakint sár volt, majd fagyos szél süvített, s az egyik reggel már fehér hó borította be Karcagot. Kemény volt a tél. Júlia hallotta, hogy Pestről Debrecenbe menekül a kormány.
Még mindig nem jött hír a férjéről.
Az anyjával megbeszélte, s a házba elcsigázott honvédeket fogadott. Esténként kiállt a ház elé, és sokáig nézte a dél felé özönlő hófellegeket.
Még foga volt az időnek, mikor hírt kapott férje sebesüléséről. Nem tétovázott, eldöntötte, hogy megkeresi. Pakolt egy kis élelmet, s a batyuba tette öccse ruháját is, ami éppen jó volt rá.
– Isten megáldja, édesanyám!
– Jaj, édes lyányom! – pityeredért el a mama.
Lassan haladt a hajó a Dunán dél felé. Zábreczkyné Gulyás Júlia állt a fedélzeten, arcát vágta, haját tépte a szél, de ő egyre a partokat fürkészte, mint aki valami jelre vár. Végül Bajánál kiszállt, s gyalog indult tovább. Itt már a front közelében járt. El kell jutnia sebesült urához, mondogatta magában! Hogy ez sikerüljön, férfiruhát öltött, aztán beállt a honvédseregbe.
– Jurátus lennél, öcsém? – kérdezte tőle egy tüzér.
– Az. Jurátus – bólintott az újonc.
– Mi a neved?
– Zábreczky Gulyás Gyula.
– Honnan?
– Karcagról.
Dél-Bácskában esett át a tűzkeresztségen. A fiatal honvéd hamar kitűnt ügyességével és leleményességével, nagy hasznát vették Dembinszky seregében a tehetséges tüzérnek. A tisztek is szerették a vidáman éneklő, szivarozó, tréfás kedvű Zábreczky Gulyás Gyulát.
Hanem a férfiruhával és szivarfüsttel leplezett ifjú hitves a férjét nem találta meg. Ment volna, hogy tovább keresse, de nem hagyhatta ott a csapattestét a szökés gyanúja nélkül.
Egy fagyos februári nap reggelén észak felé meneteltek, amikor hírt kapott: elesett a férje a piski csatában!
A tréfás kedvű tüzér hirtelen megkeseredett, izzott benne a bosszúvágy. Egyre vakmerőbb katonai vállalkozásokra jelentkezett, és kitüntette magát bátorságával és leleményességével, olyannyira, hogy hamarosan már tisztként szolgálta szabadságáért küzdő hazáját.
Így virradt rá 1849. február 26-a. Dembinszky és Windischgrätz seregei néztek egymással farkasszemet Kápolna térségében.
Felhők sötét seregei meneteltek az égen. Zábreczky Gulyás Gyula nézte a semmi jót sem ígérő fellegeket, s a párjára gondolt. Így indult a csatába.
Titkolta sebesülését, attól félt, a súlyos seb ellátásakor menthetetlenül kiderül, hogy nő.
Ült a lován, vonult a sereggel Poroszlón át Tiszafüred felé. Egyre rosszabbul volt, de nem emiatt aggódott, sokkal inkább attól tartott, hogy esetleg felismerik férje füredi rokonai. Idegesen léptetett az utcán, igyekezett takarni az arcát. Már-már fellélegzett, amikor váratlanul meglátott egy markotányos lányt, a karcagi Bene Erzsókot. A sebesült úgy érezte, mintha a villám vágott volna belé, de hamar visszanyerte önuralmát, s apró jelekkel kérte Erzsókot, hogy hallgasson. A markotányos lány alig észrevehetően bólintott.
Zábreczky Gulyás Gyula főhadnagy egyre rosszabbul lett, elhanyagolt sebe miatt kritikus lett az állapota. Aradra vitték, egy tábori kórházba. Ott tért magához. Múltak a hetek, s a lassan erőre kapó lábadozó hallotta, hogy Világosnál letettük a fegyvert.
Többé nem látták mosolyogni.
Amikor felgyógyult, visszatért Karcagra. Belépett az öreg ház ajtaján. Az édesanyja elejtette a tejesköcsögöt meglepetésében.
– Jaj, lyányom!
Átölelték egymást. Az anyja faggatta, hogy hol járt, mit csinált, de neki is csak annyit mondott, hogy az urát kereste. Nem említette senkinek sem, hogy honvédtiszt volt.
Ősz volt megint. Esténként kiállt a ház elé, nézte az égen kurrogó darvakat. Dél felé vonultak.
A ház előtt találta a tavasz is, látta, hogy megjöttek a darvak. Szomorúan sóhajtott egy nagyot, bement, de másnap ismét az eget kémlelte. Egész életében.
Hamar elröppentek a számára kiszabott évtizedek. Töpörödött, ősz hajú öregasszony lett belőle. Senki nem tudta Karcagon, hogy a szabadságharc egyik hőse él közöttük.
Bene Erzsók nem árulta el a titkát senkinek.
Hanem amikor a háza előtt holtan találták Zábreczkyné Gulyás Júliát, akkor megszólalt, s elmondta az igazságot.
De akkor már senki sem hitt neki.
Kezembe került egy verses napló, rajta a cím: „Egy élet története”. Írta egy bizonyos S. L. karcagi parasztember 1949-ben. A napló írójáról megtudjuk, hogy tizenegy éves, amikor meghal az apja, majd ő néhány év múlva kikerül a hattyúsi tanyára, három fiútestvére megnősül, hősünk egyedül marad az anyjával. Huszonegy éves mikor besorozzák, majd behívják Kárpátaljára, ahol hegyivadász lesz, sokat szenved a nagy hóban. 1941 tavaszán kelet felé mentek: „Új életre vágyó boldog ukrán népek, / Boldogan, örömmel fogtak vélünk kezet.” Hét hónap után leszerelik, de sejti, hogy „A háborús élet nem fog elkerülni”. Igaza lett, 1944 tavaszán behívót kap: „Eljött a SAS értem, mint valami orkán”. Az orosz frontra viszik. Már hallja az ágyúszót, sebesülteket lát. Az első roham, úgy tűnt, sikeres. A naplóíró rendkívül őszinte, nem szépíti a dolgokat. A győztesnek hitt roham után, visszafelé jövet: „Ahogy elindultunk a vérmező tájról, / Hullott ránk az áldás az orosz oldalról. / Bújtunk az árkokba, a holttestek mellé...”. Jablanov faluban minden házból lőnek rájuk, a naplóíró kezében lévő golyószórót is szétlövik. Másnap visszavágnak, beássák magukat a faluban. Ő éppen figyelő egy padláson, amikor „Zúgva, bömbölve jött egy aknagránát”. Lerohan a futóárokba, s a házat, ahol volt, egy gránát „Mint szél a pelyhet, úgy szórta az széjjel”. Egy hétig csend volt. Egy járőrrel az oroszok kikémlelésére indul. Egy földalatti bunkerban váratlanul oroszokra lelnek, akik megijednek. A magyarok is meglepődnek. „De bátorságot nyertünk, amikor futottak”, vallja be őszintén a naplóíró. E vitéz tettért bronz medált kap. Átkelnek a Prut folyón, néptelen falun átmenve orosz tankokkal találkoznak: „Meghűlt a vér bennünk; mikor megláttuk őket” – írja. Visszafordulnak, de a néptelennek hitt falu minden házából lőnek rájuk: „Futkostunk lapulva a falu utcájában”. Mikor visszaértek a Pruthoz, „Hömpölygött a vize, mint a tenger haragjába, / Vitte el a lovat emberestől együtt”. Hátrálnak, újabbnál újabb védőállásokat építenek ki, de jönnek az oroszok, „Mormogták foguk közt a huri, huri! szavakat”. A támadás vége: „Elbújdostunk hátrébb, akit el nem fogtak”. Sikeres ellentámadás után leváltják őket, mert „...a zászlóaljunk hetven százaléka / Elmaradt közülünk a véres csatákba”. Innentől kezdve csak visszavonulnak, aztán már nem volt út semerre, megadják magukat. Az oroszok azt ígérik, néhány nap múlva kapnak papírt, mehetnek haza. Aztán leszedik róluk a jobb ruhákat. Hajtják őket, éhesek, egy faluban kéregetnek, mint a koldusok. Reggel „szólt a davaj lárma”, mennek Beregszászra, gyűjtőtáborba, majd tovább Szojvára, ahol „Korpaleves főtt reggelre és este vacsorára”, két hétig ezt ették. Tovább kelet felé, havas hegyek között, nyolc napig a szabadban aludtak. Éhség, szomjúság: „Mikor elérkeztünk locsospocsos tájra, / Négykézláb szürcsöltük fogunk között a vizet az útszéli sárba”. Sztaliszamburg falu: „Itt kaptunk főtt ételt takarmány répából”. Hideg, alvás istállóban. Vonatra zsúfolták őket. Éheznek, szomjaznak: „Ha eső esett kint és csepegett a plafon, / A szánkat tartottuk alá, hogy torkunk vizet kapjon”. Tetvek marják őket. A naplóíró betegnek jelentkezik, de megbánja, mert a halálvagonba kerül, ahol a beteg „Halálverejtékben, gyötrő kínok között, / Utolsó szavában egy korty vízért könyörgött”. A halottak ruhájával tüzeltek. Megérkeznek Kujbanckba: „...ott várt már egy kondér moslék”. Szőrtelenítés, tetűirtás, rögtönzött kórház, vaságy: „Úgy éreztem magam, mint a mennyországba”. A naplóíró tejbegrízt kap: „Olyan jólesett, mint az anyám teje” – írja; majd megjegyzi, hogy már közel állt a végelgyengüléshez. Gyógyszer nincs, a sűrűn forduló hullaszállítók egy kamrába dobálták a halottakat, ahol azok kővé fagytak. Hősünk flektífuszt kap, de felgyógyul. Egy lágerba viszik, ahol ruhát kap, olyan lyukasat „Hogy száz macska sem tudott volna benne egeret fogni”. Három nap vonattal, új láger, föld alatti bunkerban laknak. Kemény fapriccs, „állatias moslék”. Az erősebbeket munkára viszik egy faluba, csöves kukoricát hoznak be, a foglyok „Mint a malacok nálunk, úgy ropogtatták”. Majd olajpogácsát vittek be: „Azt meg úgy ették, mint az esküvői tortát”. Éhezés, didergés után eljött a tavasz: „... a bőröm a csonthoz volt száradva”. A naplóíró is dolgozni kezd: „Telt-múlt az idő az orosz fogságba, / Dolgoztunk minden nap pribékek szavára”. Aztán 1948-ban elindulnak haza, véget ér a parasztodüsszeia: „Végre beérkeztünk Karcag állomásra, / Rég nem látott édesanyám ölelő karjába”. A naplóíró megnősül, fia születik. Ennek a közlésével ér véget a napló, amiben azonban van egy durva cigarettapapír, rajta a cím: „Orosz cigaretta papír”. Alatta szöveg: „Hoztam egy mutatót messze orosz földről, / Oroszországnak a kellős közepéből, / Hogy megmutassam, milyen az orosz kultúra, / Hogy milyen nép lakik a paradicsomba”. Ő már tudta, de mutogatni aligha mutogatta, mert ezért a néhány sorért, a naplóról nem is beszélve, 1949-ben már kemény büntetés járt volna. Addigra a paradicsom, az a fajta, amit odakint látott, eljött hozzánk. A karcagi parasztember, S. L. mégis rendkívül őszintén írt, felesége mostanáig rejtegette naplóját. Ez a feltétlen igazmondás becses dokumentummá avatja ezt a naplót, s egyszer majd, egy igaz kép megrajzolásakor, talán ezt és a hozzá hasonló népi visszaemlékezéseket is előveszik történészek, hogy biztosat tudjunk egy korról, amelyről annyit hazudtak.
A községi tanács dísztermében lágy, az alkalomhoz illő zene szól, úttörőpajtások köszörülik a torkukat, s ekkor, ekkor a község vezetőinek kíséretében feltűnik történetünk hőse, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Linának, amint azt a falu is teszi. Lina, mint a nevéből és fátyolos, meghatott tekintetéből kitetszik, nőnemű lény. Minden jel szerint ő az ünnepelt, a ceremónia fénypontja. Az úttörők neki szavalnak, neki énekelnek, a vezetők az ő kedvéért viselik a szoros nyakkendőt és a kifényesedett könyökű-térdű ünneplőöltönyt, s az a teleírt papírlap is Lina tiszteletére téríttetett ki az asztalra, hogy a tanácselnök a meghatottságtól és a nyakkendőtől elfúló hangon felolvassa ünnepi beszédét: „Szeretettel köszöntjük a mi Linánkat, a népesedéspolitika hősét...” Miközben történetünk hősének átadja a jutalmat, felujjong a zene és a jelenlevő dalosajkú úttörők szent fogadalmat tesznek, miszerint őrsük felveszi a megtisztelő Lina nevet.
Történetünkben a sokgyermekes anyák jutalmáról lesz szó. A rendelet szerint hat élő gyermek után ezer forint jutalmat kap az anya, s minden újabb gyermek születése után kétszáz forinttal nő az összeg, amely felmehet kétezer forintig. Nem kétséges, hogy a sokgyermekes anyák tiszteletünkön kívül ezt a jutalmat is megérdemlik.
Elindultam hát, hogy megkeressem Linát és az ő gyermekeit.
A tanítónő lelkesen, őszinte hevülettel magyaráz a gyerekeknek. Mondandójának summája:
– Nagyon kell szeretni az édesanyákat!
Szétnéz az osztályban, felszólít egy jelvényekkel felékesített fiút.
– Na, Jóska, meséld el, te mennyire szereted az édesanyádat!
– Én nem szeretem anyámat!
– Miért nem szereted?
– Én nem szeretem anyámat!
Egy másik fiú siet a meghökkent tanítónő segítségére.
– Néni! Ezt eldobta az anyja.
– Amikor hazamentek, mit mondtok?
– Semmit.
– Köszöntök?
– Nem.
– Hát a tanítónak?
– Annak köszönünk.
– Miért?
– Mert az magyar.
A tanító meséli.
– A faluban egyetlen cigánygyerek jár óvodába. Mi előkészítőt szerveztünk, mert egyik sem tud magyarul, de nem is ért.
Öt-hatéves kisfiú áll feszes vigyázzban, gyönyörű szemei vannak.
– Hol van a térded?
Nem tudja.
– Hol van a könyököd?
Nem tudja.
– Mutasd meg a fejedet!
Nem tudja megmutatni.
– Mondjátok neki cigányul is!
A nagyobbak lelkesen segítenek, megismétlik a mondatot cigányul. De a kicsi így sem tudja, hova mutasson.
Borzasztó, hogy ezek a gyerekek csak a csúfnevükön ismerik egymást – mondja a tanítónő. – De még a saját nevükkel is így vannak!
Felállít egy kislányt.
– Hogy hívnak?
– Húgyos.
– Nem. Téged Tyukodi Ritának hívnak. Érted?
– Értem.
– Na, hogy hívnak?
– Húgyos.
– Sok rokonotok van?
– Sok.
– Rokonnal lehet-e házasodni?
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert egyforma a vírük.
– És?
– Hát egyforma a vírük, oszt a gyerek nem lesz okos.
– Hanem?
– Hát... Bíka lesz a gyerekük feje.
– Iszik az apád?
– Nem iszik.
– Ivott?
– Ivott.
– Most miért nem iszik?
– Mert megátkozta magát.
– Mit mondott?
– Hogy száradjon rá a csontjára a bél, ha iszik.
– Féltek az átoktól?
– Jaj, nagyon!
– Mi leszel, ha nagy leszel?
– Zsokés.
– Van lovatok?
– Van.
– Szoktál lovagolni?
– Nem.
– És ha nem lehetsz zsoké? Akkor mi leszel?
– Más.
– Micsoda?
– Hát... csikós.
– Hol?
– Pesten.
Egy másik fiút kérdezek.
– Te mi leszel?
– Rendőr.
A padszomszédja közbeszól.
– Nem lehetsz rendőr, mert apád börtönben van!
– A tied is!
– Az is.
– És mit csinálnál, ha rendőr lennél?
– Megbüntetném azt, aki lop.
– Te nem lopsz?
– De lopok.
– És a többiek?
– Mindenki csóreszol.
A tanítónő bólint: őt is meglopják minden évben.
– Mi a legnagyobb ünnepetek?
– Ha valaki megjön a rubiából.
– Az micsoda?
– Börtön. Éjjel engedik ki belőle.
– És?
– Taxit fognak. Érte mennek. Visznek sört. Meg pálinkát.
– Itthon?
– Főznek. Tyúkokat. Káposztával. Nagy ebéd van. Jönnek a rokonok.
– Ilyenkor mentek iskolába?
– Ilyenkor nem megyünk iskolába.
Egy kislány mondja.
– Tanító néni! Én is vótam locsolkodni húsvétkor!
– De te lány vagy!
– Nem baj.
– Hosszú a hajad.
– Alágyűrtem egy sapkának, oszt mentem.
A tanítónő nekem magyaráz.
– Szeretnek csalni: Kérdezem egy gyerektől: hol voltál tegnap? Azt mondja, beteg volt. Mondom, láttak a többiek. Erre: ja, akkor a testvéremre kellett vigyázni. Mondom, hogy ez sem igaz. De már készen volt az újabb hazugság.
– Környezetismeretből éppen a sündisznóról beszéltem, mutattam a képét – meséli a tanítónő. – Az egyik gyerek felpattant: „Néni, olyan finom paprikás van abból!”
A tanító meséli.
– Kirándulni mentünk a gyerekekkel. Útközben láttunk egy döglött libát. Mondtam nekik, meg ne tudjam, hogy valaki elviszi ezt a dögöt!
– És?
– Hát, nem is tudtam meg, ki vitte el.
Nyomorék kezű gyereket látok. A tanító magyaráz.
– Mondom az anyjának, hogy a gyereknek mindkét kezén összenőtt két-két ujja, nem tud írni, vigye orvoshoz! Azt mondja, nem baj, legalább nem viszik katonának.
Kiszólít egy tíz év körüli fiút.
– Ez egy nagyon okos gyerek, a nagyanyja neveli. Mondom a nagyanyjának, hogy remélem, tovább tanul a fiú. Azt mondja az öregasszony, hogy ááá!... Majd megnősül, oszt jól van.
– Az idén három lány ment férjhez a felső tagozatból mondja a tanító. – De a tanácshoz, az anyakönyvvezető elé nem mennek, csak a fényképészhez. A többi úgy van, mint a magyaroknál: fehér fátyol a menyasszonynak, két gyerek viszi... A lányokért egyébként pénzt adnak. Az egyikért 5 ezret, a másikért 5 és fél ezret adtak. Szombaton volt a harmadik esküvő.
Körülnéz a teremben, felszólít egy gyereket.
– Mennyit adott a bátyád Arankáért?
– 15 ezret.
– Biztos?
– Vakuljak meg, ha nem!
Kérdezem a gyerekeket.
– Mitől függ, hogy melyik lányért mennyit adnak?
– Ha szép, többet adnak. Ha csúnya, kevesebbet.
– És még mitől függ?
– Akivel sokan háltak, az nem sokat ér.
– Hogy néz ki egy temetés?
– Jönnek a rokonok.
– Sokan?
– Sokan.
– Aztán?
– Isznak.
– És?
– Pálinkát öntenek a halottnak. Meg sört.
– Hát még?
– Pénzt dobnak neki.
– Mennyit?
– Van aki százast.
– Hát még?
– Cigarettát.
– Azt minek?
– Hogy legyen a halottnak odaát.
– Mi lesz a halottal odaát?
– Elrohad.
– Akkor minek neki a cigaretta?
– Mert visszajön.
– Mikor?
– Karácsonykor. Éjjel. Tizenkettőkor.
– Honnan tudod?
– Láttam.
– Kit?
– A bátyámat.
– Ő halott?
– Halott.
– És láttad?
– Láttam.
– Biztos, hogy ő volt?
– Biztos.
– Féltek a halottól?
– Félünk.
A tanító meséli.
– Építtetett a tanács a cigánytelepen egy WC-t. Az ajtaját eltüzelték, a WC-t nem használják, ez a telep legtisztább helyisége. A szükségüket úgy végzik, mint azelőtt: körbeaknázzák a putrit... Egyszer vetítettem odakint egy fehér ház falára. Megy a film, érzem, büdös van. Körülnézek, látom, valaki ott végezte el a dolgát mellettem. Ejnye, mondom, vigyétek már innen ezt az aknát! Körülrakták nagy göringyekkel, egyet a tetejibe, az egyik gyerek ráült, onnan nézte a filmet.
– Megy egy ismeretlen gyerek az utcán, megsaccoljuk, hány éves lehet, utánanézünk, beiskolázzuk. Már szinte minden gyereket beiskoláztunk – mondja a tanítónő.
– Linát ismerik?
– Mindenki ismeri.
– És a gyerekeit?
– Azokat is. Ide jártak. Olyan éhesek voltak, hogy kiszedték a szemétkosárból az ételmaradékot. Enni nem adtak nekik, csak inni.
– Múlt időben beszél.
– Igen, mert már mind a kilenc gyerekét állami gondozásba vették.
– Merre vannak?
– Nem tudom.
Járókelőket állítok meg az utcán.
– Ismeri Linát?
– Bár ne ismerném! – sóhajt egy középkorú asszony.
– Milyennek ismeri?
– Milyen asszony az, aki részegen hempereg az utcán és még a kutyák is megugorhatják?
Egy öregasszony.
– Milyen anya az, aki eldobja a gyerekeit?
– Eldobta?
– El. Osztán még dicsekszik is, hogy jutalmat kér értük.
Egy javakorabeli férfi.
– Ezeké a világ.
– Hogyhogy?
– A tanács is ezeket ajnározza! Már csak az hiányzik, hogy az elnök ölben hordja Linát a kocsmába. Még ez az idő is eljöhet.
A községi tanácsnál a gyámügyesnél érdeklődöm Lina felől.
– Szemtelen egy nő! Amikor legutóbb terhes volt, bejött hozzám, kért ötszáz forint előleget, hogy majd megadja, ha szülés után megkapja a sokgyermekes anyák jutalmát.
A tanácselnök szívja a fogát.
– Több ilyen Linánk van. Más falusi vezetőktől tudom, hogy ők is meg vannak áldva a Lina-félékkel.
– Kikre gondol, amikor a Lina-félékről beszél?
– Züllött, részeges emberekre, akik megszülik a gyereküket, de nem nevelik fel, viszont a jutalmat követelik. Nemcsak a cigányokról beszélek, azoknak nagy része ragaszkodik a gyerekéhez. Sok Lina-féle magyar van, ajaj!
Az elnöknek elmesélem a bevezetőben leírt víziómat a sokgyermekes anyák jutalmának ünnepélyes átadásáról.
– Na, még csak ez hiányozna! Igaz, hogy a rendelet szerint ünnepélyesen kell átadni a jutalmat, de ezt mi nem vehetjük komolyan. Képzelje el az ünnepélyes átadást Linával, aki toprongyos és mezítlábas!
– Akkor hogyan adják át neki?
– Elküldjük postán. Még csak az hiányzik, hogy vérszemet kapjanak a Linák a nagy ünnepléstől! A lakosság az ilyen ügyek miatt nagyon elmarasztalja a tanácsot, még a tanácsülésen is kikeltek ellenünk.
– Most hol van Lina?
– Nagyfán, a férjével együtt.
– Elvonókúrán?
– Igen. Egyébként kilenc gyerekük van, csaknem mind gyógypedagógiai eset. Most már mind a kilencet állami gondozásba vették. De már eddig is 30 ezer forint állami gondozási díjhátraléka van Lináéknak.
– Lina mindig megkapta a jutalmat?
– Meg.
– A gyerekeire költötte?
– A fenét! Elitták. A legkisebb gyerekét például már haza sem hozta a szülőotthonból, viszont sietett a jutalmat felvenni. A kocsmában meg dicsekedett vele. Nézze, én megértem a lakosok indulatát, de mi törvényesen jártunk el, nekünk Linának muszáj kiadni a jutalmat.
– A sokgyermekes anyák jutalma mégiscsak egy szép, humánus gesztus.
– Az. De az ilyen Lina-félék...
– Nos...
– Nézze, nem egy nagy ügy! Most mondja meg őszintén, mi az az ezerhatszáz, kétezer forint? Semmi. Nem tétel. Többet is kibír ez az ország.
– Na jó, de a jutalomnak az ilyen aggálytalan, differenciálatlan kiosztása nem devalválja a gesztus értékét azok előtt, akik tisztességesen élnek, dolgoznak és nevelik a gyerekeiket?
– Devalválja. De mit tehetünk? A jutalom jár, adjuk, bár magunkra haragítjuk vele a lakosságot. De a rendelet az nekünk parancsol.
Idézem a 19/1957. (III. 22.) Korm. számú rendelet egyik részletét:
„A gyermekek számának megállapításánál az anya örökbefogadott vér szerinti gyermekét, valamint az általa örökbefogadott gyermeket is számításba kell venni. A jutalmazás szempontjából közömbös, hogy a gyermekek az anyával közös háztartásban élnek-e vagy sem (pl. állami gondozás, a különváltan élő apa háztartásában él stb.) és hogy a gyermekek egy vagy több házasságból származnak-e.”