Békés barbár földjén

Vizek ura

A folyó születése

Időtlen idők óta pusztított már az aszály. Kiégett a fű, kiszáradtak a fák, elhullott állati tetemek bomlottak. A szél forró volt és hatalmas porfelhőket kergetett a végtelen pusztán. Minden élőlény, ha volt még jártányi ereje, elvándorolt a hegyek felé, néha beleszimatoltak a levegőbe, azt várták, megérzik a víz illatát.

Egyetlen hatalmas fa állt még zöld lombkoronával a síkságon.

Az arasznyi repedésekkel ráncolt földön léptek dobbantak. Egy férfi közeledett a nagy fához. Megállt előtte, körbejárta, aztán ütni kezdte a dobot, himbálta magát, néha valami morgásféle tört elő a torkából, lépett egyet, dobolt, rövid, erőteljes kiáltást hallatott, fordult, lépett, morgott, dünnyögött, dobolt, forgott, dobolt, forgott, dobolt, forgott, majd egy félelmetes, torokhangú üvöltést küldött az ég felé, s megállt. Fojtott, delejes hangon szólalt meg. Ó, Felső Világ Ura! Ó, Vizek Ura! Ó, Zöld Szín Ura! Segíts! A férfi lassan mozogni kezdett, rá-rávert a dobra. Segíts! Lassan megfordult. Ó, Felső Világ Ura! Segíts! Fordult egyet. Legyen víz! Segíts! Legyen zöld! Segíts! Legyen fű! Segíts! Forgott. Segíts! Segíts! Ó, Felső Világ Ura! Föld megmozduljon! Nagy fa kidőljön! Törzse legyen a puszta folyója! Ága legyen a síkság folyója! Lombja legyen a folyók ártere! Segíts!

Föld megmozdult.

Nagy fa kidőlt. Törzse lett a Tisza. Ága lett az Aranka, a Maros, ága lett a Körös, ága lett a Zagyva, a Sajó, ága lett a Bodrog, a Kraszna, ága lett a Szamos... Lombja lett a folyók ártere.

Lett víz. Lett zöld. Lett fű. Lett sok élőlény.

Történelem

Sok ember jött a folyóhoz kelet felől. Elcsigázott lovasok huppantak le a nyeregből, a vízhez mentek, ittak. Jó volt a víz. A fáradt lovak is a vízhez mentek, ittak. Jó volt a víz. Szekerek értek a folyóhoz, asszonyok, gyerekek szaladtak inni. Jó volt a víz.

Az emberek mosolyogva vertek tábort: jó a víz!

Nézték: van sok élőlény. Van jó víz. Van sok zöld. Van kövér fű. Itt jó lesz nekünk, mondták.

Este nagy tüzet raktak, főzték a folyóból kifogott halat. Fáradtan ültek, némán nézték a felcsapó lángokat. A végtelen pusztára gondoltak, ahonnan jöttek. Felpillantottak néha a csillagokra is, fürkészték a jövőt. Aztán megették a halat. Jó itt a hal, mondták, és hallgattak tovább. Sok idő telt így el.

A folyó nem számolta az éveket.

Sok ember jött a folyóhoz kelet felől. Foglyul ejtették vagy leölték azokat, akiket ott találtak. Az elcsigázott lovasok lehuppantak a nyeregből, a vízhez mentek, ittak. Jó volt a víz. A fáradt lovak is a vízhez mentek, ittak. Jó volt a víz. Szekerek értek a folyóhoz, asszonyok, gyerekek szaladtak inni. Jó volt a víz.

Az emberek mosolyogva vertek tábort: jó a víz!

Nézték: van sok élőlény. Van jó víz. Van sok zöld. Van kövér fű. Itt jó lesz nekünk, mondták.

Este nagy tüzet raktak, főzték a folyóból kifogott halat. Fáradtan ültek, némán nézték a felcsapó lángokat. A végtelen pusztára gondoltak, ahonnan jöttek. Felpillantottak néha a csillagokra is, fürkészték a jövőt. Aztán megették a halat. Jó itt a hal, mondták, és hallgattak tovább. Sok idő telt így el.

A folyó nem számolta az éveket.

Sok ember jött a folyóhoz kelet felől. Foglyul ejtették vagy leölték azokat, akiket ott találtak. Az elcsigázott lovasok lehuppantak a nyeregből, a vízhez mentek, ittak. Jó volt a víz. A fáradt lovak is a vízhez mentek, ittak. Jó volt a víz. Szekerek értek a folyóhoz, asszonyok, gyerekek szaladtak inni. Jó volt a víz.

Az emberek mosolyogva vertek tábort: jó a víz!

Nézték: van sok élőlény. Van jó víz. Van sok zöld. Van kövér fű. Itt jó lesz nekünk, mondták.

Este nagy tüzet raktak, főzték a folyóból kifogott halat. Fáradtan ültek, némán nézték a felcsapó lángokat. A végtelen pusztára gondoltak, ahonnan jöttek. Felpillantottak néha a csillagokra is, fürkészték a jövőt...

A folyó nem számolta az éveket.

A folyó látogatása

A folyó szépnek látta a föléje hajló fűzfákat, a ragyogó napsütést, az éjszaka csillagos palástját, a virágzó fákat, a dús mezőket, a szorgalmas méheket, a pillangókat, a kérészeket, a hangos madarakat, a békákat, a siklókat, szerette a szelet, a felhőket, az esőt, a havat, a távoli szántóföldeket, a lovakat, teheneket, juhokat, de különösen az embereket, akiknek örömmel nyújtotta át a legszebb süllőket, kecsegéket, harcsákat, csukákat, pontyokat, s közben szívesen hallgatta beszédjüket a távolabbi városokról, piacokról, házakról, boltokról, templomokról.

A folyó nem számolta az éveket.

Addig-addig hallgatta az embereket, hogy leküzdhetetlen kíváncsiság tört rá. Szerette volna látni azokat a távolabbi városokat és az ott élőket, ezért felkerekedett, s elindult. Nagyon tetszett neki a szántóföldek mértani rendje, a falvak sok széles utcája, a fehér falú házak, az országutak keréknyomai, a ligetek facsoportjai, a nádasok, a mocsarak, az eldugott szigetek, a ménesek, a nyájak, a pusztai kutak, a kérődző villás szarvú marhák... Ment, mendegélt a folyó, s hamarosan egy kisvárosba ért. Benézett a kertekbe, házakba, a kocsmákba, a boltba, az istállókba, az ólakba, a méhesekbe, az iskolába, s hamarosan a főtérre ért.

Rögtön meglátta a templomot: áhítatos csöndben lépte át a küszöbét. Megrendülten nézte a hatalmas, kopár, fehér falakat, majd így szólt a bent ülőkhöz.

– Ez amaz én szerelmes népem, a kiben én gyönyörködöm.

A békés barbár földjén

1.

Mindig álmodoztam, mily régen ábrándoztam erről a voyage-ról!

Ön tudja, a méh nemcsak az ő urának kertjében szedi a hasznot, hanem idegen határokba is megyén, és édességgel megterhelt lábakkal tér meg otthonába. Ugyanígy a régi görög bölcs filozófusok közül sokan kevésnek ítélték, hogy mindig Athenásban lakjanak, és csak az ott kapott tudományokkal szolgálják hazájukat. Ezek a bölcsek messze idegen földekre, Szicíliába, Itáliába, Galliába és egyéb helyekre látni, hallani, tanulni, értelmet venni minden tartóztatás nélkül elindultak. És a latinusok sem restelltek elmenni Chaldaeába, Egyiptusba, Szíriába, Görögországba... Az ő példájuktól, de főképpen természetemtől indíttatván én is, minden nyomorúságot, nyavalyát, éhséget, szomjúságot (melyek a bujdosót gyakorta szorongatni szokták), embereknek szidalmát, gyalázását, gonosz ítéletüket semminek alítván, a világnak egy részét meglátni, és vékony elmémet a mezőkben a természet csudáival, a városokban az embereknek munkáival, azoknak hallásával, látásával éltetni, öregbíteni, gyönyörködtetni igyekeztem.

Én, aki sokat tanultam, sok idegen országokat, tengereket, várakat, városokat, templomokat, kutakat, folyóvizeket láttam, és bujdosásaimban sok szükséget szenvedtem, újra felkerekedtem és a nagykunok földjére 1946. június havának 6. napján megérkeztem igen törődött állapotban, fennen síró szóval. Az én keserves zokszavam megnyerte egy ember irántam való jóindulatát, megindította egy asszonyi személy szívét, kik is karcagi házukba fogadtak, jól tartottak, hosszú ideig gondomat viselték.

Sokat sírtam, mert eszembe vettem, hová vetett kegyetlen sorsom. Láttam, a kunoknak mily kevés gyümölcstermő földjük van, bő vizeik nincsenek, kopár és boldogtalan tartomány, hogy ha Jupitert az égből alávetnék, soha rosszabb földre nem eshetnék. Sokféle vadaknak anyja e föld, van sok ökör, vadszamárok, vadlovak, kiket az ember nem erdei tanyán, mezei ösvényen, de a városok fő helyein, hivatalokban és egyes csinos házakban ismerhet fel, mintha ama nagyszeszélyű Caligula választotta volna őket ide.

Sok félelemmel nyugodtam le. Igen csigázott és tehetetlen lévén, egy ideig az utat nyomni nem kívánhattam. Az idő múlatására, szívem vigasztalására elmeséltem jótevőimnek sok bujdosásimat Lengyel-, Mazur-, Prúz-, Dánia, Frízia, Hollandia, Zélandia, Anglia, Gallia, Német- és Csehországon, hánykódásomat a prussiai, pomerániai, svéciai, norvégiai, Fríziai, zélandiai, britanniai tengeren. Beszédemet azonban nem értették, valósággal Londinumban éreztem magam, ahol mint itt, mindenek előtt a nép deáktalanságán csodálkoztam.

De hát mindezt már réges-régen, hosszú évekkel ezelőtt megírtam önnek. Meglep, miért nem kapta meg leveleimet sem Karcagról, sem Kisújszállásról, sem Túrkevéről, sem Kunszentmártonból, sem Kunhegyesről, sem Kunmadarasról, éppen azokról a helyekről, ahol a levelekkel éppoly féltő gondoskodással bánnak, mint az újszülöttekkel. Errefelé, amint azt korábbi híradásaimban is írtam önnek, szent dolog a levél, ezer kézen megy keresztül, vasúton és más módon, óceánok hátán átkerül a föld egyik feléről a másikra, és tévedhetetlenül eljut ahhoz, akinek küldték, ha életben találja, és tévedhetetlenül visszajut a feladóhoz, ha a címzett meghalt, vagy már maga is visszatért ugyanoda. Nem vesztek el a levelek?... De most már késő lenne ilyen apróságok után nyomozni, inkább belecsempészem újabb leveleimbe mindazt, ami azóta történt velem, hogy Barbaricumba megérkeztem. Igérem önnek, nem fogok panaszkodni, hiszen vitáink során én ragaszkodtam ehhez a voyage-hoz, mondván:

– Nem! Nem Párizsba kívánkozom!

Szégyenletes, ha egy utazó nem hétköznapi dolgokkal foglalkozik. Ön bizonyára másként gondolja. Ha ott lennék, vitatkozna és azt mondaná:

– Csodák és színek, poézis, tűz és élet kell nekünk!

Milyen könnyű lenne az ön kívánságát teljesítenem! Megírnám, hogy küzdöttem oroszlánokkal és tigrisekkel, kóstoltam emberhúst... És ön elhinné, elmesélné a barátainak, s azok is elújságolnák az ő barátaiknak, és amennyire minálunk ismerik a Nagykunságot, ők is elhinnék regényes kalandjaimat.

Barátom, a mi számunkra a Nagykunság terra incognita! Pedig, amint azt itt szerzett István nevű barátom mondta, a Nagykunság is Európában van.

Ahhoz, hogy az embernek öröme és haszna legyen az utazásból, élnie kell egyideig az országban, és ha csak kicsit is, de bele kell olvadnia annak a népnek az életébe, amelyet meg akar ismerni. Rövidre tervezett, ám igen hosszúra nyúló utazásom előestéjén ön, mintha kettesben indulnánk erre az ismeretlen földre, poharát emelve így tüzelt:

– Rajta hát, induljunk! Mi leszünk talán az utolsó, argonautákhoz hasonló utasok, ránk még, ha visszatérünk, rokonszenvvel s irigységgel fognak tekinteni.

Később, visszazökkenve a realitásba, már csak engem emlegetett utasként.

– Írjon úgy – mondta ön – mintha semmiről semmit sem tudnánk!

Ha csöppnyi irónia szorult volna belém, megkérdezném:

– Miért? Tudnak valamiről valamit?

Ezt természetesen csupán úticélommal kapcsolatban értettem volna, hiszen tudom, hogy ön, önök milyen kiváló, művelt, nagytudású emberek. Éppen ezért, aligha elégítené ki önt, önöket egy ilyen elnagyolt leírás: „A Nagykunság vadon vidék, barbárok lakják, félig nyers hússal táplálkoznak, amelyet szesszel öblítenek le. Mogorvák, hallgatagok, nemigen közlékenyek. Vasárnap semmit sem csinálnak, nem beszélgetnek és nem nevetnek, délelőtt a kocsmában ülnek. Este mindenki a maga zugában ül egyedül és külön-külön isszák le magukat, és hiába beszélsz hozzájuk, csak azt hallják meg amit a televízió mond...”

Utazás alatt, a „vállalkozásban”, számomra a legjobb még mindig a visszatérés reménye. És hogyan térhetnék vissza, ha csak ennyit vennék észre egy derék nép életéből?

Az ön kedvenc mondása ötlik eszembe.

– Le devoir avant tout!

Az én kötelességem pedig most az, hogy megismertessem egy furcsa fickóval, akit az imént már István néven említettem volt. Ez a jámbor, gyermeki rajongással teli férfi éppen egyidős velem, a Nagykunságon született, de néhány éve egy nagyvárosban él, ahogy mondja, látótávolságra szülővárosától. A mi fogalmaink szerint tehát elégedett ember is lehetne. De nem az. A leghőbb vágya, hogy hazaköltözhessen szülőföldjére.

– Nem jobb abban a nagyvárosban, ahol lakik? – kérdeztem tőle. – Olyan az ön szándéka, mintha valaki Londonból valamelyik gyarmatra szeretne költözni. Miért vágyik haza?

– Nehezen tudnám megmagyarázni. Most, ebben a pillanatban úgy érzem, azért akarok hazaköltözni, mert itt senkit sem ismerek, aki órákig ülne a budin és hangosan olvasná Babits Mihály verseit. Otthon viszont van ilyen ember.

Mint vérbeli utazónak, rögtön a vitorlás hajó jutott az eszembe, amely ma már elaggott, kacér dámára hasonlít, aki használ pirosítót, fehérítőt, felvesz vagy tíz szoknyát, fűzőbe préseli magát, hogy hatást gyakoroljon szeretőjére, és egy múló pillanatra néha még sikere is van, de mihelyt megjelenik a fiatalság, a friss erő, minden iparkodása kárba vész. Gondolataimban először a Nagykunság mint vén dáma, István mint szerető jelent meg. Ez a szereposztás azonban, mint kiderült a lehető leghamisabb, ugyanis jelen esetben a fiatalember pirosítózza magát, s próbál tetszeni városának.

Ha belegondolok a sorsába borzongás fog el. Hogy a vitorlás-hasonlatomnál maradjak: állni szemben a parttal a kiszállás lehetősége nélkül sokkal bosszantóbb, mint hónapokat tölteni tengeren anélkül, hogy partot látna az ember.

Ön már ennyiből is érti, hogy Istvánt szülővárosában a népre hivatkozó en canaille kezeli. Én most Leandrosznak látom ezt a szelíd barbárt, aki átússza a viharos Helleszpontoszt, s amikor ki akar kapaszkodni a partra, sziklára kapaszkodó ujjaira rálép Héró és visszarugdossa a habokba.

És nem azért van ez így, mert mind jellemüket vagy bármilyen tulajdonságukat tekintve valamennyi szinte egy kun Agamemnon. Helyén van a szívük is, én magam láttam olyan elöljárót, aki bizonyos ünnepen valamelyes összeget (igaz, nem a sajátjából) szétosztott szűkölködő, öreg munkásainak, meg a parasztocskáknak, akik közül egyiknek a lába fagyott le, amikor fáért volt, a másik összeégette magát, amikor a gabonát szárította a magszárító kemencében, megint másik úgy meghajlott, mint a görbe fa valamilyen gonosz betegségtől, és nem tudja kiegyenesíteni a hátát, a harmadiknak meg a hályog elvette a szeme világát... Lám, nemcsak magának, ahogy ezen a vidéken mondják, nemcsak a „hasának” él az, akinek megadatott, hogy kezelje a javakat, gondolnám némi hamiskás mosollyal a szájam szegletében.

Hanem István miatt aggódtam, s bevallom önnek, nem minden érdek nélkül. Ez a kissé darabos, mondhatni nehézkes, igen konok fickó volt az, aki bemutatta nekem Cumaniát. Szokatlan és fölöttébb furcsa volt az a rajongás, ami István szavaiból áradt, ám nem titkolt elfogultsága ellenére is jó idegenvezetőnek bizonyult, mert szülőföldjét, Kunországot elég alaposan ismerte, de ami annak határain kívül esett, arról is volt némi fogalma. Egyszóval meglehetősen tájékozottnak, majdnem azt mondtam, műveltnek tűnt ez a jámbor barbár – persze, csak itteni fogalmak szerint. A világért sem hasonlítanám önhöz, akinek műveltsége legendás hírű, azonban képzelje csak el, milyen kellemes meglepetés volt nekem, hogy itt, ezen a világtól elrugaszkodott helyen, ezzel a némileg iskolázott vademberrel tudtam beszélgetni Dante, Goethe, Tolsztoj műveiről, sőt Sterne, Goncsarov és mások sem voltak számára ismeretlenek, tehát azok a jeles író-utazók, kiknek szavaival, mondataival – de hiszen tudja! – oly szívesen fejezem ki magam, főleg önnek írott leveleimben. István azonban ennél több szót érdemel, ugyanis mutatott nekem egy magyar utazó által papírra rótt könyvet Európáról. Bizonyos Szepsi Csombor Márton lepett meg igen érdekes, a tizenhetedig század második évtizedének legvégén készült útleírásával, mely úgy megragadott, hogy ennek mondataival küldöm önnek nagykunsági élményeimet, legalábbis néha. Nagy kincs egy olyan kalauz, mint István azon a földön, ahol az ember szinte semmit sem ismer. Ezért aggódtam jóemberem miatt, féltem, magamra hagy, visszamegy a nagyvárosba, ha megunja ezt az itthoni kitaszítottságot. Többször célzott rá, hogy úgy érzi, olyan most, mint egy vénlány, aki árulja, kelleti magát, de hiába, homályos ígéreteken kívül semmit sem kap. Az ő helyzetében én elszomorodtam volna. Azt hiszem, ön a spleen kifejezést használná, de őbenne nincs semmi világfájdalom. Próbáltam makacs vonzódását megfejteni, s egyúttal föloldani a benne lévő feszültséget, ezért megemlítettem neki, hogy bizonyára megismert egy lányt, azért akar hazamenni Cumaniába. Nem reagált megjegyzésemre. Sokáig hallgattunk, mentünk az utcán, aztán percek múlva váratlanul megszólalt.

– Nem miatta. Magam miatt.

Tudom, önnek is talány ez az esztelen ragaszkodás egy istenverte földdarabhoz, s bevallom, nekem is az. Kalauzom többször próbált valamiféle magyarázatot adni különféle példázatok által, tudja, ahogy primitív népeknél azt olyan gyakran tapasztaltuk. Ragaszkodását látva sokat meditáltam. Mi olyan mélyre bocsátottuk gyökereinket otthon, hogy akárhová és bármilyen hosszú időre utazom is el, mindenüvé magammal viszem drága városom földjét, és nincs olyan óceán, amelyik lemoshatná. Miért nem lehetne ezzel így ez a viszonylag tájékozott vadember is? Talán ki sem mozdult még kisszerű világából... Nem folytatom... Mindegy.

Ön persze már arra lenne kíváncsi, milyen ez a föld? It’s hot, very hot, sir. De csak nyáron. Télen ellenkezőleg.

Soha nem érzett élvezettel vettem szemügyre mindent, betértem az üzletekbe, benéztem a házakban, kimentem a külvárosokba, piacokra, figyeltem a tömeget általában és minden egyes szembejövő embert külön-külön. Bámultam az utcákon, tereken itt is, ott is felállított rendkívül ízléses monumentális táblákat, melyeken zászlókkal övezett feliratok biztosítják az ámuldozó utazót és a lelkes lakosokat, hogy éljen ez, meg az, továbbá, hogy különféle fontos célokat el fognak érni. Jó azt tudni. Elhiheti, szívesen elálldogálok egy egész órán át valamelyik útkereszteződésnél, és nézem, hogyan találkozik két kun. Először megpróbálják kitépni egymás kezét, aztán kölcsönösen érdeklődnek egymás egészségi állapota iránt, végül minden jót kívánnak egymásnak.

Hála gondos idegenvezetőmnek ésszerű útmutatásainak, rövid idő alatt megnéztem a hivatalos épületek, múzeumok és emlékművek nagy részét, mindent, amire büszkék az itteniek. Egyebek között láttam a művelődés céljait szolgáló hatalmas épületeket, melyeknek mindegyike majdnem akkora, mint mondjuk az Ermitázs illemhelye.

Illendő talán az étkekről is szólnom. Eléggé nehéz, kissé durva, de egyébként igen jó étkeket esznek, ám ezek az ételek egészséges gyomrot követelnek. Hanem a kunok erre nemigen panaszkodhatnak. Az éttermekben egyébként a tisztaságot a fényűzésig viszik, meghaladva a szükségesség mértékét, különösen az asztalneműben. Ha itt lehetne, barátom, ön is elámulhatna a különleges alumínium evőeszközök láttán! Az abroszok vakítóan fehérek, de ezt a már-már kínos fehérséget ügyesen feloldják levesek és paprikások üdén zsíros foltjaival. És ilyen, egészen a gyötrődésig fokozódó, túlfeszített figyelmességgel nem találkozni sehol. A nép közt nem látni civódást, se verekedést, se részeg embereket az utcán. Mindenki fut és siet. Munkátlan és lustálkodó alak rajtam kívül nincsen. Rosszul öltözött embereket nem látni, mert nagy részük ízléssel, elegánsan öltözik, s mintha rájuk öntötték volna az itt divatozó munkásruhának nevezett holmit. A szegények is tiszták, jól fésültek, ápoltak és főképp borotváltak. Ön, barátom, tekintélyes szakállával itt lehetetlen helyzetbe kerülne: ahogy kitenné a lábát az utcára, rögtön alamizsnában részesítenék. Az utcák óriási szalonokra hasonlítanak, amelyekben csak uraságok járkálnak. Úgynevezett egyszerű vagy alja népet itt nem látni, mert nincs. A paraszt fakult zubbonyában, pantallóban, fehér ingben egyáltalán nem látszik parasztnak. Még némely igásló is oly csöndesen és megfontoltan lépdel, mint egy úr. Az ember utazik a vonaton, mely zsúfolva van, s akkora a csönd, „mint a sötét az emberi sírban”, hogy az ön egyik külországbéli kedvencének, Puskinnak a szavával éljek. Ön bizonyára irigyel engem, mivel ilyen finom népek között utazom. A vonat ispotályi tiszta illatát kissé egzotikussá teszi csipetnyi hagymaszag, lábszag és cigarettafüst. A kunok egyébiránt figyelmesek a kellő humanizmusig, vagyis annyira, amennyire ez szükséges, de nem tolakodóak, s főleg nem szemtelenek, mint mondjuk a franciák. Válaszolnak tényszerű kérdésekre, ellátnak a szükséges tudnivalóval, megmutatják az utat, de az már nem tetszik nekik, ha egyszerűen csak beszélgetni akar velük az idegen.

Ugye nem neheztel rám, amiért gondolataimat au naturel szolgálom fel? Sokat töprengek e csaknem tökéletes népet látva. Az emberek olyanok, mint a növények: sosem nőnek szerencsésen, ha nem kapnak megfelelő gondozást. A nyomorban sínylődő népeknél a faj kivesz, és nem egyszer elcsenevészesedik.

Mit látok itt? A föld olyan mértékben van megművelve már a hatvanas-hetvenes években, hogy minden program szerint él és nő. Az emberek birtokukba kerítették és megsemmisítik szabadságának még a nyomait is. A mezők ma már festett parketták. A fával, a fűvel ugyanazt művelték, mint a lóval és az ökörrel. A fűnek bársonykinézést, színt és lágyságot adnak, lassan már az útfélen is, nem csupán a parkokban. A mezőn nem találni haszontalan földkupacot. A parkban nincs véletlenül nőtt bokor. És az állatoknak ugyanilyen sorsuk van. Mindenki erős, szép, egészséges. Az állatokba úgy belesulykolták a viselkedés szabályait, hogy az ökör szinte megérti, miért hízik. Az ember viszont igyekszik elfelejteni, hogy minden istenáldotta napon és egész életén keresztül miért rak folyton szenet a kohóba, vagy nyit és zár egyazon szelepet. Az emberben elnyomják annak tudatát, hogy eltért igazi céljától. Talán ezért találni itt sok olyan embert, aki első pillantásra korlátoltnak látszik, pedig csak szakember. És ebben a szakszerűségben rejlik a nyitja annak, hogy sikert érnek el minden téren.

Nincsenek csodák! Minden prózai színvonalon megy végbe. Nincsen poézis! Ez egy ilyen voyage. Ön tehát nem azt kapja leveleimben, amit várt. De ha izgulni akar és kéjesen borzongani, olvasson útirajzokat! Szerintem sokkal rettenetesebb a veszélyes utazásokról szóló elbeszéléseket olvasni és hallani, mint átélni őket. Mondják, hogy még a haldoklónak sem oly rémes a halál, mint azoknak, akik a halál szemtanúi. És ha már eleget borzongott a könyvek fölött, utazzon! Otthon. Ne Lengyelhonban, Mazur-, Prúziában, Dániában, Fríziában, Hollandiában, Zélandiában. Angliában, Galliában, Német- és Csehországon! Ne a prussiai, pomerániai, svéciai, norvégiai, fríziai, zélandiai, britanniai tengeren! Otthon utazzon! De vigyázzon, barátom! Hihetetlen gyorsasággal viszi a vonat: kunyhók, tanyák, városok és várak tovatűnő látomások lesznek csupán.

Bevallom mindezt Istvántól tanultam.

– Az embernek érett fővel leginkább a szülőföldjén érdemes utaznia – mondta.

Talán igaza van, mégis ellentmondtam neki. Idéztem a méhecske példáját, amely idegen határokba jár gyűjteni a hasznot, amint arról előző levelemben önnek is példálóztam utazásomat magyarázandó. Volt okom utazni, vagy nem volt okom maradni, most már egyre megy. Vajon nem örök utas vagyok-e én, mint mindenki, akinek nincs családja és állandó otthona, „családi tűzhelye”, ahogy a régi regényekben mondták?

István így válaszolt ellenvetésemre.

– Mézet egyetlen helyen lehet csinálni: a kaptárban. Az én kaptáram a Nagykunságon van.

Hitetlenkedtem ennyi fanatizmus láttán. Arra kértem kalauzomat, beszéljen még erről a ... erről a ... nem is tudom miről. De azt tudom, hogy mindez kapcsolatban van hazaköltözési szándékával.

– Az ilyesmiről az ember csak egész életévei beszélhet – mondta ez a jámbor barbár.

Maradjunk ebben, barátom! Fogadja meg tanácsomat: utazzon! Otthon! Good journey, happy voyage! És kívánja ugyanezt ön is, mert én is útra kelek Istvánnal, aki valóságos Vergiliusom lett Cumaniában. Útrakelünk tehát, mert vár a határ, a természet, a föld, melynek „a szárcsák / játszanak árterein, míg jólismert mocsarából / felkel a gém, hogy a fellengős felhők fele szálljon” – ahogy azt az ókori költő írta.

Előttem állt egész Cumania! Hűséges kísérőmmel elhagytuk tehát Karcagot, a nagykun Athenast, a Kunországnak nem éppen a közepén épített metropolt, s útrakelénk. Egy itt olvastam verset idéztem elmémbe újra és újra, s ezt választottam utam vezérlő elvéül: „Mondják, tengeren átevezők tájt tájra cserélnek, / Ám észt mégsem. Ezért rossz tanuló valahány”.

Ah, barátom, ha valaki, hát ön igazán tudja, mily gyönyörűséget kínál az utazónak egy elragadó táj! A szemnek az ormok és a szurdokok, a fülnek a csacsogó madárnép nótája, az orrnak pedig a rétek mézes illatai, melyek valósággal elbódítják az embert. De mily fájdalmasan nélkülözte volna ön mindezt itt Barbaricumban! Szemének csupán oly egyhangú puszta jutott volna látvány gyanánt, amilyet mondjuk a hangya láthat a királyi bálterem végtelen padlatát róva. Nincs itt orom, hegyek még a szemhatáron túl sem óhajtanak felsejleni, csak a kietlen puszta terül az elcsigázott és reménytelen utazó lába elé. Egy-egy kunhalomnak nevezett emelkedő ugyan megtöri a végtelen síkot, de ezek nem olyan magasak, hogy róluk égbe szökkenhessen akár a tekintet is. S az ön füle, mely oly élvezettel fogadja bé az erdei és mezei symphoniákat, itt a traktorok és más vas-szörnyek kakofóniájától hasadozna fájdalmasan. Látni ugyan madarakat, ám számuk oly csekély, hogy a mi otthoni városunk sétálókertjében és vadkertjében bizonnyal többet találnánk. Egykor ez a pogány puszta is más volt: sokszor megfutotta a Tisza, s hagyott maga után fejedelmi asztalokra illő halat, jó lakást a fák, bokrok, ligetek sikátoraiban otthonos vadaknak s madaraknak. Amióta engem balsorsom e kies tartományba hozott, csak végtelen táblákon cammogó traktorokat látok, fátlan pusztaságot, melyen forgószelek nyargalásznak, s a porfelhők, mint megannyi gigászi lovas rohantak neki a városnak és döngették konokul a házak falát. S ez még alig elég! Mint valamely óriás alkimista, úgy zúdították a vegyszereket gépekről és repülő szerkezetekről a táj ölébe főleg a hatvanas és a hetvenes években, mondván, így majd dúsabban terem. Kik ezt elrendelék, magahányó, kevély emberek voltak, nem néztek a levegőegek vándoraira, szinte készakarva pusztították őket, s ha fészküket alították valamely tenyérnyi nádas mélyén, készek voltak azt felgyújtani, s a kiszórt vegyi anyagoktól amúgy is elcsigázott szárnyas népet otthontalanná tenni. Az egyhangú síkon napokig mehetne barátom, de emberi hajlékot nem lelne fel. Régen tele volt a vidék kicsiny házacskákkal, kiket az egyszerű nép tanyáknak nevezett, s melyek körül lovak, marhák, juhok legeltek, disznók túrták a földet, baromfiak tarkították a gyepet. E tanyákat azonban ama magahányó, kevély emberek gépekkel leromboltatták, a körülötte nőtt fákat a földből kitépték, a parasztoktól a földjüket elvették, s a marhákat, lovakat, disznókat, baromfikat valóságos óriási falanszterekbe kényszeríték. S az illatok! Mit a tanyák környékén legelésző néhány barom pottyantott, azt valósággal áhítá a föld, most azonban az állati falanszterek környékén szinte öklendezik a mindent elborító undokságtól, melynek illata kedvezőtlen széljárás esetén messzire érzik. Néha úgy vélem, ez csak egy lidérces álom, és a rút álomból megiszonyodván felébredek. Jövendő jó szerencsém felől igen kétséges valék, mindazonáltal Istenre hagytam magamat. Kell is az ő segedelme, mert mire egy ilyen kietlen pusztán általmegyen, az ember ugyan megfáradt-szabású. Egy ilyen út után szólhat az allons enfants de la patrie is, az utas nyugodni kíván. Itt érti meg igazán a jámbor kíváncsiskodó, hogy fáradt ember az nyugovástól nem retteg.

A régi időkben csárdák várták az utast, hogy szomját oltsa, éhét elverje, s nyugodjon egy kicsit. E régi csárdákról már csak az öregek tudnak mesélni, olyanok, akik idejüknek legalább a nyolcvanadik esztendejében járnak, de ők is csak hallomásból ismerik azok életét. Csárdák persze azóta is vannak. A Nagykunságot felhasogató utak mellett álló kisebb-nagyobb épületekben adnak enni és inni az utazóknak (ittlétem óta, egészen a nyolcvanas évek végéig ezt tapasztaltam), többnyire egyszerű ételeket, amilyen példának okáért a pörkölt, s amely melegen élvezhető, ám a jámbor utas mégis hidegen, zsírba fagyva kénytelen elfogyasztani egyik-másik helyen, s még jó, ha nem talál benne valami vigyázatlan vagy balszerencsés legyet. A veszélyes, agresszív és tülekedő autófolyam meg-megszakad egy ilyen csárdánál, többnyire valamelyik kies mezőn épített város közelében, mely bizonyára nevezetes és minden nemzetségek között híres-neves, s e hírnevet csak öregbítik a csárdák, ahol akad néhány asszonyi személy, kiknek egyikéről sem mondható el, hogy nagy őrizet alatt vagyon. Mikoron kívánságát megjelentetné egy ilyen kétes dámának, kedves barátom, az nyomban teljesedésbe menne. Erős italokkal magukat megnyomtatván szép énekléssel minden fertályórát megékesítenek. Orcáikat, kiket a természet kimutatni rendelt, befedik az kócos hajuk által, csecseiket pedig, kiket rejteni kívánt, mindenkor kimutatják. Gondolhatja, hogy felvillanyozódtam e megkapó és megkapható jelenségek láttán! Nem is tudom, minő túláradó öröm fénylett fel arcomon? Talán.. Facies hippocratica? Néztem ez angyali lények egyikét: elől, hol édes szavait bocsátá felém a légbe, hiányzott egy foga, s kérés nélkül is megmutatván imádott halmait, látám, hogy két csecse helyén mintha két dohányzacskó volna, olyan, amilyet a praktikus kunok kostökből készítenek az aromás füstölnivaló tartására. Mikor szétvont ingét, s mi mögüle feltárult, meglátám, szinte elaléltam, s hangosan felkiáltottam: Es war zu schön, um wahr zu sein! Elragadó volt! A nyaka alatt, középen, hol a láncon lógó medál helye vagyon, egy légy pihent gondtalanul, s oly megkapóan esett rá a fény, hogy szárnya ragyogott, olyan volt, mint valami míves ékszer.

Sok gyönyörűséget tartogatnak tehát ezek az útszéli csárdák az ilyen utazó ínyenceknek, amilyennek én is jelentem magam, már ennyiből is láthatja, kedves barátom. S akkor még szó sem esett egyéb gyönyörűségekről, amilyen példának okáért a meleg serital, a játékosan billegő asztalok, vagy a közelmúltban, Mária Terézia alatt fényesre suvickolt illemhely, melynek falán családias levélváltások olvashatók arról, hogy ki mit szeret a lányokkal vagy a fiúkkal mívelni, hol és mikor, s remekmívű anatómiai rajzok illusztrálják, mivel. Kedves barátom, képzelje csak el, ha ennyi műveltség, felhalmozott tudás található egy útszéli fogadó legkisebb helyiségében, mennyi lehet a legtekintélyesebb méretű szobájában? S mennyi lehet azon ország hivatalaiban? Az academián? Látja, mily megnyerő a kép? S a kép még nem is teljes! A kép, amit egyébként egy ügyes kis masinával én csináltam, s amit hosszú utazásomból megtérvén feltétlenül megmutatok önnek. A kép tehát különb-különbféle termő és termés nélkül való fákkal teljes. Ezek a csárda körül állnak kissé mélabúsan, s egy játszókertre emlékeztetnek, főleg a ravasz tervszerűséggel elhelyezett autógumik miatt, melyek itt nagyon népszerű díszek és játékok, a kisdedóvók udvara is tele van velük, olyannyira, hogy először azt gondolám, valami roncstelepre kerültem. De nem! Az óvoda udvarán letett autómatuzsálem nem sokkal lehetett fiatalabb az ön által szeretve tisztelt Viktória királynőnél, s itt, mint játék élte tovább hasznos életét. Nos, itt, a csárda körül is ily szellemes és praktikus játszókert vala autóroncsokból és gumikból, de mindez igen ízlésesen elhelyezve. A roncsok tiszta, szép, ódaköltők tollára méltó ülésein az imént mondottam fehérnépek szirénkedtek esténként, az országutak Odüsszeuszait csábítva szorgalmatosan.

Ha valaki csak ennyit tud egy idegen tartományról, az sem kevés. Én azonban többre vágytam. Fortes fortuna adiuvat, gondoltam nagy elszánással, nem törődvén a reám leselkedő veszedelmekkel, melyekből pedig bőven termett Barbaricumban. István, hűséges Vergiliusom, látta nagy elszántságomat, s ez nem volt ellenére. Elindultunk hát ismét, hogy éhünk elütvén, szomjunk csillapítván végigjárjuk utunkat, mit vállaltunk nagy nekibuzdulással. S nem rettentett semmi! Az sem, hogy némely bennszülött szeme oly erős szikrákat lök az idegen felé, akár egy kovakő, de az sem, hogy a kiégett mezőn tövis szúrja talpam, s az sem, hogy idegen repülő szerkezetek riasztják a békés utast bombát dobván közelébe. Kedves barátom, Kunország íme feltárja előttem rejtett titkait, s én sietek önnek beszámolni róluk. Mindenről, amit vékony elmém felfogni és megjegyezni képes.

Isten önnel!

Mint már céloztam rá, kedves barátom, ez a nagykun álladalom érdekesebb és tanulságosabb, mint azt gondoltam vala. Nincs az az ékes mondolat, mely képes lenne az itteni életnek akármily apró, sőt csepp, csipet, pici, pinduri, icurka-picurka, szikrányi, mákszemnyi jelenségét a maga gazdag valóságában visszaadni. Mert az élet itt csupa gazdag semmiség! Az élményekre éhes utazó lát maga körül rovarokat, úgymint kecsér, lágyma, iganc, derec, külény, merőc, lélme, szövönc, alkornyász... Nehéz lenne mindet ujjhegyre szedni. Hallja a madarak csataráját, csetepatéját, fecsegését, gágogását, kacagását, és szeretné érteni a szárnyas állatok nyelvét, miről pletykáinak oly jóízűen, min kapnak össze, s legfőképpen azt, vajon min ihig-vihog a madárnép?

Ugye megmondtam, kedves barátom, kint a pusztán, hol csak a nagy semmi van, mennyi gazdag semmiség vár! Téved azonban az aki úgy véli, a nagy dolog nem a kis dolgokból üsmerszik meg. Ám vannak itt láthatatlan gyönyörűségek is, melyekről még sejtésem sem lévén, ámulva hallgattam bennszülött kalauzomat, Istvánt, ki nem egyszerű hozzány, azaz nem csupán tartozék. Bevallom önnek, egyre meghittebb barátságot érzek kedves barbárom iránt, ki oly alaposan igyekszik bemutatni ezt a sivár földet, mintha az élete függne tőle. Ültünk tehát a vörösre égett szikes mezőn, pihentünk, ittunk egy kicsit. Túlnan kis nádas törte meg a kietlen puszta sótól fehér, szinte fűtelen látványát, s amint hallám, lakozott ott kacsa, ruca, egyéb nagyszájú szárnyas sokadalom, de talán még kélgyó is, melytől megriadtak és éktelen jajveszékelésbe kezdtek. S ekkor szólalt meg István. Kedves barátom, amit most leírandok vala, azt tudom, nagy gyönyörűségére szolgál önnek, lévén az ily dolgok kiváló tudója és fáradhatatlan búvárlója. Ha már idevetett a balsorsom 1946-ban, s ha már oly sok éven át itt élvén ily becses tudás birtokába jutottam, nem késlekedek kincsemet megosztani önnel. Tudom, nagy élvezettel fogja ízlelgetni az István mondotta határneveket. Figyeljen micsoda remek barbár ízek nemde? Kunhegyes határából például: Besenyő hát, Bikás lapos, Bodzás telek, Szejkő lapos, Kis és Nagy Purgány halmok, Kocsord, Kolbágy, Kormó hát, Kors ér, Gyolcsi puszta, Kolbász puszta, Török Bori halom, Túzok laponyag... Mit szól, kedves barátom? Egy nép a neveiből ismerszik fel leginkább. Folytassuk hát, csak néhány példa erejéig! Kunszentmárton: Köttön, Csorba. Kunmadaras: Ajtos dűlő, Berek, Darvas halom, Ecse, Üllő. Kisújszállás: Csegei sziget, Csivag, Csorba, Daraksa, Gástyás laponyag, Gyalpár, Kara János, Turgony, Konta, Mirhó, Szoszkoma, Tarján ér, Ürmöshát. Karcag: Bengecseg, Bézi sziget, Botonás, Bócsa, Csobi porong, Csorna ér, Deme sziget, Dusa porong, Ecse zug, Érbuga, Hegyesbori sziget, Hódos fenék, Hőgyezug, Karczagtelke, Kargaderék, Kargafenék, Katymár hát, Kise porong, Zádor ér, Murza laponyag, Penesziget, Tarattyó út, Tarcsahát, Tíbuchalom. Tudom, önt máris eszi a mormáncs ennyi barbárszép szó olvastán, melye mindegyike szinte maga az ősi Ázsia. Én is úgy érzem, ezeknek a földrajzi neveknek van ízük, zamatuk, illatuk, színük, fényük és formájuk is. Ízlelgesse csak, kedves barátom, bátran ezeket a nomád ínyencségeket, s hogy lucullusi vacsorája még gazdagabb legyen, íme néhány kun lakosnak a neve 1571-ből, ahogyan azt a török defter megőrizte. Olyan falvak lakosai voltak ezek, mely falukat a kutya pogány elpusztított volt. Karcag Újszállás lakosai között volt Csőreg, Dormán, Bektur, Adon, Böles. Orgonda Szentmikóson volt Kimse, Karcak András és Karcag Balázs. Csorbán volt Kacsag Ferenc, Tobak István, Zsirmon Zoltán. Mestörszálláson volt Kara, Kapudán, Ogán. Marjalakán volt Csoba, Beköcs, Tajpa, Csokmán, Arhos. Kisturgonyán volt Jangorcse, Nesta. Móricon volt Kara, Csobon, Pabar. Hegyesboron volt Bölöjte. Kolbászon volt Kocsor, Kocsbur, Kara, Bekös. Bócsán volt Szagur, Bektur, Csörke, Bökmes. Fábián Sebestyénen volt Csorbán, Csicsek, Kocstor. Kakaton volt Tapse. Homokszálláson volt Csöbök.

Elképzelheti, mit éreztem, miközben István záporozta rám a puszta kellős közepén ezeket a szavakat! Sebesen jegyzém őket füzetembe, el ne szálljanak, mint némely könnyen riadó vad madár. De a felsorolástól függetlenül is olyan kifejezéseket használt Barbaricum fia, hogy az ember szinte csettint. Például a télre célozva monda: Micsoda kotorgány idő szokott itt lenni! S ő maga is mennyire élvezte ősei sok-sok szavát, kifejezését! Mosolygott, s áhítattal, átszellemült orcával ejtette ki a szavakat: bicsak, bögöly, buzogány, csákány, csalit, csanak, csök, hurok, kabak, koboz, komócsin, komondor, kun, kuvasz, nyőgér, pőcsik, terem, torontál, tőzeg... Vagy: árkány, cötkény, csabak, daku, boza, barag, kajtár, kamcsi, kangyík, kapkány, karambél, ontok, torgányó. S meg is magyarázta István, hogy melyik szó mit jelent. Például az árkány annyit tesz, hogy csikófogó hurkos pányva. A daku egy ködmönféle viselet. A boza egy italféle. A barag kutyát jelent. A kajtár vándormadarat. A kamcsi ostort. A kangyík értelme: nyeregrész, szíj. A kapkány róka és görényfogó csapda. A karambél mezei fátyolvirág. A torgányó is növénynév.

Örömöm nagy volt. Mintha kedves barbárom, míg egyéb dolgokat megmutogata, vín egy korcsmára, ahol mind ő s mind én megzajosodánk az sertől. Így örvendtem egy már kihalt nyelv eme sok-sok leletének, s ezek a kun szavak valósággal megigéztek, mint megannyi mívesen faragott kőláb, jól rakott katedrális. Feledém a tüzes nyilait lankadatlanul lődöző napot, a piaci lármát csapó madárnépet, a fehéren izzó sziksós földet, az elalélt, satnya, ritkán kornyadozó fűcsomókat, elfeledém ezt a pusztát, melynél alig lehet rettentőbb a pokolbéli katlan melege, de amely rögvest áthághatatlan tengerré változik, amint megkönyörül az ég a tikkadó természeten és vizet küld szomja csillapítására, feledém e kegyetlen világ minden megpróbáltatását és érdekes látnivalóját, s elmerülék az István által elém szórt ősi szavak szépségének és különösségének csodálatában. Minden szó szinte egy darab Ázsia, oly szép és gazdag, mint ez az óriási kontinens. Elgondolkodék az ezen országban mostanában sűrűn hallott legnagyobb óhajról, hogy tudniillik csatlakozni szeretnének Európához. Annyit emlegetik Európát, s annyira csak Európát emlegetik, hogy az ember gyanút fog: ennyire Európa-rajongó csak egy ázsiai nép lehet. Vajon miért feledik el gyökereiket, melyek minden kétség nélkül a messzi keleti pusztákhoz kötik őket? Vajon miért nem említik soha Eurázsiát, vagyis múltjukat és jelenüket együtt? Pironkodnak miatta? Letagadnák a keleti füves pusztákon töltött sok-sok évszázadot, évezredet? A keleten maradt testvéreket, rokonokat? Mit gondol, kedves barátom, megmaradhat így egy nép? Megmaradhat? Meg? Au contraire! Aki idegen és talmi értékek után sóvárog, s a magáét nem becsüli, hova jut? Európába? István szerint nem. Az ilyen nép olyanná válik, mint a géva a nyakon, mondta egyszer hű Vergiliusom, az itteni pórnép nyelvé fogalmazva meg a nemkívánatosságtól való félelmét.

Nem értem, kedves barátom! Az a nép, amelyiknek csak egyetlen pihenő alatt ennyi drágakövét tudják az idegen elé szórni, amint azt István tette volt a kun avagy kunszerű szavakkal, az a nép alig tud ezen drágakövekről valamit, ha még használja, igyekszik elfeledni, és siet elméjének valamely elhagyott és sötét kriptájába zárni, s a világ minden kincséért nem támasztaná fel fiai vagy unokái kedvéért. Szomorú vagyok, kedves barátom, s ön megérti bánatomat: gyászos dolog még egy tőlem mégoly idegen nép haláltusáját csak végignézni is. Ön tudja: én nem funerátornak jöttem ide!

Említettem volt önnek, kedves barátom, hogy ezen az elátkozott földön, amit Nagykunságnak neveznek, nem elég a sok-sok isteni csapás, melyek aszály, terméketlen föld, jégeső, árvíz avagy harapós fagyok képében mérik az emberekre a kemény megpróbáltatásokat, még tetézik a sok bajt azzal, hogy ide szórják bombáikat a magas levegőeget uraló harci repülő szerkezetek. Erre már céloztam önnek egyik előző levelemben. Ön talán túlzásnak érzi, de itt mintha örökös háború dúlt volna, s a szomszédos falvak, városok ezt igen megszenvedték volt. De csak sorjában!

Évekkel ezelőtt mentünk Karcag határában, olyan elszánással és lendülettel, mintha legalábbis azt mondtuk volna: Avis au Japon! István, önkéntes kalauzom ebben a földi purgatóriumban nagy élményt ígért. Mondhatom, kedves barátom, a porfelhőbe fulladt dűlőutak, a kiszikkadt földek, az ájult természet nem sok jót ígértek. Ahogy áthaladtunk egy csatorna hídján, jobbra fordultunk, megálltunk. A kiégett, sárgásbarna legelőkön túl látszott egy kis falu, melynek neve Nagyiván. A templom és a házak körvonalai lágyan reszkettek a forróságban. Némi homloktörölgetés után elindultunk. Hamarosan egy sárga tábla figyelmeztetett, hogy a bombatérre nem mehetünk be. A levegőben időről időre feltűnt egy-egy repülőgép, s néhány kilométerrel odébb, keleti irányban, lecsapott a célra, aztán hirtelen felemelkedve eltűnt a messzeségben. Az orosz és a magyar nyelvű felirat ugyan tiltotta, de a tilalmat megszegni oly édes, így mégis továbbmentünk hű Vergiliusommal a pokol mélye felé. Magasodott előttünk egy őrtorony, őrt azonban nem láttunk benne. Errefelé még tanyák is lapultak a közelben, s azt gondolám, lakói vagy süketek vagy vakok, mert másként hogyan bírnák elviselni ezt az örökös bombázást, géppuskázást, a Karcagig világító sztalingyertyák éjszakai fényét? Én mondom, barátom, elképedtem, hogy mi mindenhez képes hozzászokni, alkalmazkodni az ember! Mentünk tovább, s bevallom önnek, furcsa izgalom vett rajtam erőt, olyan erős, hogy ha fegyver lett volna nálam, talán előrántom és ráfogom még egy fűben riadozó nyuszira is. Hála Istennek, utunk során eddig a pontig még nem esett bajunk. Il y a une providence pour les voyageurs! Hamarosan egy sorompó állta utunkat, rajta kétnyelvű felirat: Állj! Lőnek! Barátom, később, amikor már otthon, e veszélyes kalandból ép bőrrel megmenekülvén ezeket a sorokat írom, minek tagadjam, még akkor is remegett a kezem a feszültségtől. Mert a sorompó és a tábla ellenére, mondanom sem kell ugye, haladtunk tovább. Az út lassan a gyepbe veszett, erre már csak a repülők jártak. Valószínűtlenül kihalt volt a táj, mégis az volt az érzésem, hogy valakik, nyilván katonák, itt vannak valahol és figyelnek minket, talán éppen fegyvereik célzókeresztjén át. Álltunk, kémleltük a célterületet: Tankok, nagy járművek rozsdásodtak gyolyóütötten, a pilóták alighanem ezeken tanulták a célzást. Valóságos kráterek tátongtak mindenfelé, a bombák ütötték a földön ezeket az iszonyatos sebeket. István intett, visszafordultunk. Megkönnyebbültem, amikor magunk mögött hagytuk ezt a lidércnyomásos vidéket. Az átélt élmény annyira megzavart, hogy kísérőmtől angolul kérdezem: Are you of the country? Csak értetlen arcát látva kaptam észbe, s helyesbítettem: Idevalósi ön? István kérdőn nézett rám, hiszen már az eddigiekből is tudhatnám a választ, végül így szólt. Igen. Ide születtem. Mire kiszaladt a számon: Du guignon. Kalauzom megkérdezte: Tessék? Legyintettem: Semmi.

Találkoztunk egy emberrel, kit István, illő üdvözlés után, a bombatérről faggatott. Az elmondta, hogy született karcagi, s gyermekkorában az a terület, amelyre ma a bombákat dobják, több száz marhának és több ezer birkának adott jó legelőt, s a város sok tehén- és lótartó gazdája hetekig járt ki erre a területre szénát kaszálni. A repülőgépek pilótái, amióta ideette őket a fene, azzal szórakoztak, hogy alacsonyan repültek a szénát gyűjtő fölé rettenetes hangorkánt keltve, mire a kinyűgözött lovak elvágtattak a világ négy sarka felé, s órák teltek el, mire gazdáik összefogdosták és lecsillapították őket. Ha az őrtoronyban lévő katona fellőtte a piros színű rakétát, utána már nem lehetett a földeken dolgozni, s aki mégis megpróbálta, lovas katona termett mellette, fenyegetőzött azon a ronda muszka nyelven, még a géppisztolyát is ráfogta a magyarokra. Sokszor a nagyon szépen szárított és gondosan összerakott szénaboglyák helyén másnap a gazdája csak apró hamukupacot talált. A hetvenes években már nappal sem volt biztonságos azon a területen dolgozni, mert annyi volt a bombatölcsér, mint a rostán a lyuk, nem beszélve a rengeteg bombarepeszről, kilőtt töltényhüvelyről, fel nem robbant rakétáról és egyebekről. Az idős férfi elmondta még azt is, hogy egy család pár évvel ezelőtt kiment horgászni a Németéri csatornára, de egyszer csak repülőgépek szálltak el felettük, s a fejük fölött oldották ki a bombákat, amelyek a közelükben értek földet. Olyan félelmetes volt, hogy a kislány sírógörcsöt kapott. Ez a sokat látott ember tanúja volt annak is, ahogy az orosz katonák trotillal robbantották a halat, nem vacakoltak a horgászással. A férfi, mint említi, sajnálja az unokáit, mert azok felsírnak álmukban az örökké gyakorlatozó repülőgépek miatt. Az egyik, amikor meglátta az égen függő sztalingyertyákat, így szólt: Papám, mi az, háború lesz? Aztán az öreg már az egyik rég kaszálásakor esett szörnyűséget meséli. Két parasztszekérrel mentek ki a Németéri csatorna gátjára. Megálltak, éppen meg akarták fordítani a gát tetején a kocsit, amikor látták, hogy húznak a repülőgépek. Nagyon közel robbant a bomba, egy füstfelleg kerekedett, a légnyomás őt levágta a töltés oldalába, hét szilánk fúródott belé, a lábába, a farába, egy átvitte a baloldali tüdejét, mellkasában összezúzott három oldalbordát, ott rekedt meg. Három ló rögtön kifordult a hámból, ott pusztultak el, annyira telibe kapták a szilánkokat, őt a szekérderékban vitték, Ágotánál már eszméletlen volt, végül a szolnoki kórházban kötött ki, ahol megműtötték. Hat hétig feküdt bent, hat hónapig volt betegállományban. Próbáltak egy kis kártérítést kérni az oroszoktól, de nem kaptak, magyarázta a férfi, aztán elköszönt, ment dolgára.

Kedves barátom, tudom, nehéz elhinni ennyi rémséget abban a világban, ahol ön él, s ahol csak a hírekből ismerik az olyan dolgokat, amik naponta riadalmat okoztak itt Kunország peremén. Pedig ez még nem minden. István is mesélt hazafele menet: látta, hogy a repülőgépekről néhány esztendeje egy hodály közelébe dobták a bombát, s a robbanás leseperte a cserepeket a tetőről, kiszakította az ajtó- és ablakkereteket. Egy kunmadarasi juhász a réten lévő tanyájában éppen névnapját készült ünnepelni, amikor a közeibe lelöktek egy bombát, a mennyezetről hullott a mész, a tapasztás, a por az ünnepi vacsorába...

Nincs hely azt a sok jajszót leírni, mi a bombatér miatt Cumania lakóiból kiszakadt, s ezek az emberek mégis kitartanak lakóhelyükön nec plus ultra, nem szedik a sátorfájukat a könnyebb megélhetés reményében, nem kerekednek fel, hogy szebb és gazdagabb, nyugalmasabb és boldogabb vidéket keressenek lakhelyül. Szelíd barbár kalauzom mondta kérdésemre, hogy ők olyanok, mint egy piciny madár, az itt honos széki pacsirta, amely bármi van, nem költözik el, inkább kipusztul. Hát e kicsiny madár ideájával búcsúzom most öntől, barátom, s igyekszem erőt meríteni, hogy folytatni tudjam utamat a pokol e mély bugyrában.

Milyen bántóan kevés, kedves barátom, amit én tudok a Nagykunságról, amely pedig lassan szinte a hazámmá leszen! Oly régen időzök rajta, hogy ellenségeim már nyugodt lélekkel megvádolhatnak egy kiadós mazochizmussal, szinte élvezem a száműzöttséget, a kivetettséget. Mit tagadjam, néha eszembe ötlik, milyen jó lenne otthon, talán éppen az ön becses társaságát élvezném most, s csodálnám szellemének Pazar tűzijátékait, de lehet, hogy csak ülnék magányosan a súlyos esőfelhőktől oltalmazó meleg házban (amit az ön közelében bérelnék), és teát szürcsölgetve merengenék a bátor utazók viszontagságai felől. Aztán az otthon vágyképeit elűzi a nyugtalanító jelen, s Kunország brutális, kíméletlenül, érdesen az elmémbe tolakszik. Eltűnik belőlem minden hazai ilyenkor: Alles, was gut und teuer. Marad a kínzó kötelesség, ami azóta él bennem, amióta a Nagykunság elátkozott földjére léptem: megismerni a vidéket s annak népét. Megismerni azokat, akik nem ismerik önmagukat, saját múltjukat, jeles fiaikat, önnön értékeiket, hogy büszkék lehessenek rá.

István segedelmével én bevettem magam egy könyvtárba, s búvároltam az irodalmat. A tizenharmadik század közepén Magyarországra betelepült kunok, mint amolyan nomád katonanép, az évtizedek, évszázadok alatt szépen elvérezgetett a magyar királyok szolgálatában. A kunok száma megfogyatkozott, a megmaradottak zöme beolvadt a magyarságba, elhagyá nyelvét, mint azt már említettem volt egy korábbi levelemben. Elhagyták sátraikat, földhöz rögzített házakba költöztek, keresztények lettek. Mire mindez megtörtént, már a nyakukra telepedett a török, falvaikat felégette, a lakosokat felkoncolta, bujdosásba kényszerítette, az elfogottakat rabláncra fűzve elhurcolá. Egy 1698 körül írott versben „régtül fogvást való kietlen pusztaság”-nak nevezi a Nagykunságot az ismeretlen költő, s máig érvényes fohászt küld az ég felé: „Immár kegyelmezz meg Urunk népeidnek / Minden határiban az magyar nemzetnek! / Vedd ki igájokból idegen népeknek, / Többé szidalomban immár ne légyenek!”

Kedves barátom, ez a néhány sor még néhány éve is oly hitelesen szólt, mint évszázadokkal ezelőtt, mert idegen katonák voltak ebben a szerencsétlen országban, s magán a Nagykunságon is tartottak az orosz megszállók egy repülőteret, ráadásnak még egy bombateret is. Oly otthonosan berendezkedtek itt, mintha soha nem akartak volna hazamenni. A tisztek, s főként a tisztek feleségei oly magabiztosan közlekedtek a sáros avagy éppen poros utcákon, hogy minden idegen utazó azt hinné, ők vannak itthon, s a kunok azok, akiket megtűrnek itt. Arcukon ott ült a dölyf, amit én csak birodalmi gőgnek neveznék, ami semminek tekinti a bennszülötteket, akik csak azért léteznek, mert ők, a nagy hadsereg nagyhatalmú tisztjei létezni hagyják őket. Magabiztosságuk abból is fakadt, hogy tudták Magyarországon ha valaki akárcsak rossz szóval is illeti őket, azonnal a rendőrségen, hamarosan pedig a börtönben találja magát. A helyi hatalom legfőbb helyein az ő embereik voltak, de még a sokkal kevésbé fontos helyeken is. Arra kínosan vigyáztak, hogy számukra megbízható emberek legyenek a vezetők mindenhol, azokat pedig, akik elégedetlenek a gyarmatosítók nyújtotta hazug és amúgy laktanyásan kedélyes élettel, azokat igyekeztek mindenhonnan kiszorítani. Ő, barátom, valóságos paradicsoma volt ez az ország a középszerűnek: aki tehetsége révén nem lehetett senki, mint az oroszok lakája sokra vihette. Az élet palettáján a legfőbb szín a szürke volt errefelé, éppen az a szín, mely számomra mind közül a leggyűlöletesebb. Tehetségtelenek és félműveltek dirigáltak, valósággal élet-halál urai voltak, mert törvény ugyan volt, de azt ők hozták abból a célból, hogy a pórnépet kordában tartsák, ők viszont nyugodtan átléphessenek mindenféle korlátokat. Azt is megfigyeltem, kedves barátom, hogy ide Cumaniába például előszeretettel hoztak máshonnan vezetőket, mert annak nincs kötődése a helyiekhez, és gátlástalanul képes nyomorgatni a reá bízott település népét. A parasztok legjobbjait, a nagyobb gazdákat beszolgáltatásokkal tették tönkre nem sokkal ideérkezésem után, elvették földjeiket, jószágaikat, szerszámaikat, házaikat, megverték és elüldözték szülőföldjükről, fiaikat pedig nem engedték tanulni. Önnek fogalma sincs, kedves barátom, milyen összetört emberek, jobb sorsra érdemes, ám csak tengődő életek vannak itt! Olyan volt ez a társadalom, mint egy megáradt folyó: a felszínen a szemét úszott. Vagy ahogy István mondta a maga brutális nyíltságával: a szar. Ha itt belenéztem egy nyílt tekintetben, mi pulzált felém? Save our souls! Sok vezető az 1956-os forradalom megtorlásakor edződött, embereket vertek agyon, másokat csak beteggé vagy nyomorékká tettek, megint mások évekig, évtizedekig nem kaptak miattuk rendes munkát. Nekik viszont jó zsíros állásokat adtak, igazgatók, párttitkárok és egyéb fontos beosztású emberek lettek a verőlegényekből, általában meghaladta a képességeiket a kapott feladat, úgyhogy szép lassan kikoptak onnan, egyre lejjebb csúsztak, de még ez a lejjebb is sokkal feljebb volt annál, ahová normális körülmények között, egy emberi világban, mondjuk, a mi hazánkban, valaha is eljuthattak volna.

Az 1698-as, már idéztem vers vége: „Íme! Meghagytál még valami keveset: / Ne fogyasd el Uram, e maradék népet! / Rabságra s csúfságra ne küld már többeket, / Zabolázd meg – kérünk – az kegyetleneket!” Látja, barátom, ilyen világba csöppentem. Szomorú föld ez, melynek népe tűrni volt kénytelen az esőtlen, tikkasztó nyarakat, a sártengerré váló őszt, a csontokat is kaparó hideg telet éppúgy, mint a nyakára ültetett urak országlását, vagy az idegen katonák minden viselt dolgát. Az ötvenes évek elején itt megírta az újság, ha valakinek már arra is futotta, hogy rumot tegyen a teájába, avagy három kiló cukrot halmozzon fel a lakásán, de két-három évtized múlva már minden esetben mélyen hallgatott a sajtó arról, hogy részeg orosz katonák a teherautójukkal balesetet okoztak, s ez több kun-magyar halálát okozta. Arról sem lehetett olvasni sehol, hogy harci repülőgépük elsöpörte a repülőtér mellett meglapuló vasúti pályát, mert lezuhant. Nem esett szó a sajtóban a halastavakról sem, melyek uszonyos népét kifogták, elvitték, az ott kovártélyozó vadkacsákat és vadlibákat lelövöldözték, s ha a halak a vagy a mezők magyar őre elküldte volna őket, a vadlibák sorsát ígérték neki. Kunmadarason, a repülőtérhez közeli kertekben leszedték a gyümölcsöket, a gondosan nevelt fák szépen metszett ágait letördelték, s ha a gazda a rendőrséghez fordult, még neki lett baja. Kunország lakói évekig, évtizedekig nem láttak borjúhúst, amit pedig ők is szívesen fogyasztottak volna, ám a garnizonban sűrűn ettek ebből készült ételt.

Ez a világ pedig akkoriban kezdődött, amikor én 1946-ban a Nagykunságra érkeztem. Az oroszok 1944 októberében érték el Karcagot, mindjárt agyon is lőttek tizenkilenc fiatalt, nőket erőszakoltak meg, felélték, elvitték az állatokat, mosdottak az angolvécé kagylójában, itták a kölnit, raboltak ékszert, órát és minden elképzelhető holmit. Aztán pedig évekig, évtizedekig ünnepeltették magukat, mint felszabadítót. Magyar vazallusaik az utcákat, épületeket telefestették a hódítók jelképeivel, jelszavaival, teleharsogták az országot a megszállókat dicsőítő dalokkal, indulókkal, a jövevények ünnepeit erőltették rá a helyi lakosságra, míg azok ünnepeit megtiltották, esetleg éppen csak eltűrték.

Napestig sorolhatnám mindazt a méltánytalanságot, amit Cumania népének el kellett tűrnie a megszállóktól, de mára elég. Kedves barátom, kemény fájú nép ez, ahogy István mondja, annyi kibírt már, ezt is kibírja. Akkor, a nyolcvanas években, én feltenni sem tudtam egy mégoly nyakas kompániában sem annyi erőt, hogy túlélje egy ekkora és ilyen brutális hatalom, az új Bizánc szorítását, melynek, őszintén szólva, elképzelni sem tudtam, hogy vége legyen. István azonban bizakodó volt. Azt mondta az én Vergiliusom, hogy ő még megéri népe szabadulását, az oroszok kivonulását. Barátom, akkor úgy véltem, ez az együgyű barbár nem tudja, hogy a világ mostani nyugalma nekünk, boldogabb égtájon élőknek, fontosabb, mint az ő maroknyi népének a szabadulása. Biztos voltam benne, hogy a helyzetük reménytelen, mégis ráhagytam Istvánra: a csalfa remény is remény. Valameddig éltet.

Én tévedtem. A kilencvenes évek elején kivonultak az oroszok Magyarországról. Elhagyták nagykunsági repülőterüket, bombavető terüket is.

Örülök, kedves barátom, hogy ismét önnel lehetek legalább gondolatban a messze nyugatra menendő levelem révén. Sok törődéssel jár megismerni a nagykun tartományt, így elég ritkán jutok ahhoz a mennyei élvezethez, hogy epistolát írhassak önhöz. S ha leülök is a hóval borított pusztához hasonló levélpapír elé, pennámat, akár egy dárdát, magam elé szegezvén nagy bártan a témák közé rúgtatva, hogy olya ejtsek el, mi önnek is kedvére van, nos, kedves barátom, fáradozásomat sokszor kudarc kíséri. Mint most is. Minden erőfeszítésem ellenére oly borús gondolatok rajzanak elő agyam titkos kaptárából, hogy azok aligha szolgálhatnak örömére. Egyre egy találkozás jár a fejemben. A férfi István nevű kalauzom barátja, vele beszélgettünk át egy egész éjszakát. Ha Istvánra azt mondtam egyik korábbi levelemben, hogy egy olvasott barbár, akkor új ismerősöm még inkább az: meghökkentően művelt, igen sok nyelven beszél, annyin, hogy mi ketten együtt sem érhetünk a nyomába, ám ugyanakkor számomra riasztóan hat fanatizmusa, tüskés természete és humortalansága. Ez a férfi nem érti a viccet, a humor iránt teljességgel érzéketlen, a tréfát támadásnak veszi, s ilyenkor kimutatja nyers, barbár erejét. A teát szürcsölve issza, pontosan úgy ahogy egy mongol pásztor a jurtájában. A húsokat válogatás nélkül szétmarcangolja és bekebelezi, nem nézi, hogy itt a kövére, ott a bőre, amott a porcogója ahogy azt mifelénk látja az ember a szépen terített asztaloknál. Ó, nem, ő nem finnyás! Nos, kedves barátom, ez az ellentmondásos, egyszerre vonzó és taszító férfi, kiben benne lakozik egy szent, s ugyanakkor egy szörnyeteg is, órákon át beszélt nekünk a magyarságról, amelynek a pusztulását szerinte régen kitervelték valahol valakik, s ez a felőrlődés menetrendszerűen halad a végső megsemmisülés felé. Zoltán, mert így hívják (de engedje meg, hogy én csak Szultánként emlegessem levelemben, ahogy elneveztem) magvas és hosszú okfejtéséből csak foszlányok ragadtak meg bennem, arra azonban emlékszem, hogy különféle népeket emlegetett, akik erre a szerencsétlen térségre özönlöttek, a töröktől lerontott tájakat is idegenekkel népesítették be, de később is jöttek ide mindenféle gyülevész hadak, mondta Szultán, akik közül az egyik élősködött a magyarságon, a másik a fejére nőtt, a harmadik az ellenséggel cimborált... A magyarok tragédiáját emlegette Szultán dacosan és fájdalmasan, hiszen feldarabolták az országot, s a határokon kívül rekedt magyaroknak most folyik a megsemmisítése, a korábbi magyarlakta területekre özönlenek az idegenek, s az addigi magyar többség kisebbségbe szorul, aztán néhány nemzedék alatt felszívódik az idegen nép tengerében. Szultán szerint már a határokon belül is folyik a magyarság felszámolása, évtizedeken keresztül bűntudatot sulykoltak ebbe a népbe, idegen ideálokat erőszakoltak rá keletről, adnak neki nyugatról, elvágják az új nemzedékek gyökereit, a gyerekek lassan már a saját nagyapjuk nevét sem tartják érdemesnek megjegyezni, nemhogy a szépapjukét, a rokonokét, hogy a rokon népekről már nem is beszéljünk...

Meg kell hagyni, Szultán nagyon sokat tudott. Ha szóba került valaki Karcagon, rögtön mondta, kik voltak a szülei, nagyszülei, testvérei, rokonai, sőt, hogy kik voltak a régebbi ősei, s azok az ország vagy a világ mely szegletéből kerültek Cumania központjába?

Mily hosszan sorolta a kunok rokonnépeit is! Mily sokat mesélt a kazakokról, a karakalpak, a tatár, a baskír, a csuvas, a jakut, a kirgiz, a türkmén, az özbeg, a kumuk, a balkár, a nogáj, a karacsáj, a gagauz, az azeri népről! Aztán a törökökről, az ujgurokról, a tuvaiakról, a mongolokról, és még ki tudja miféle népekről! Akik egyébként a magyarságnak is rokonai, Szultánnak ez szent meggyőződése. Inkább, mint a finnugorok, mondta, csak hát a magyarságot bekebelezni remélő mindenkori hatalmaknak az volt az érdekük, hogy ez az Európa népeitől élesen elütő náció, a magyarság, csak egy öt-hatmilliós kis finnugor rokonságot tudhasson a háta mögött. Nem úgy van-é, kedves barátom, hogy a kutya is hamisabb és harapósabb, ha erős társak állnak mellette? Hát így lett volna ez a magyarsággal is, mondta Szultán, ha egy százmilliós törökséget tud testvérként maga mögött. Beszélt a múltról, az ősökről, az eurázsiai óriási füves pusztákról, melyek kilökték magukból azokat a hallatlan vitalitású népeket, amelyek a népvándorlás újabbnál újabb hullámaiként végigsöpörtek Európán, s rettegésben tartották még a kontinens nyugati részén élőket is. Szultán fölöttébb ihletetten beszélt az avarokról, a hunokról, a türkökről, az ujgurokról, a kirgizekről, a mongolokról, akik egymást váltva megjelentek a belső-ázsiai pusztákon, megerősödtek, s még a hatalmas kínai birodalmat is arra késztették, hogy megépítse a Nagy falat határai védelmére. Szinte egy nagy előadást tartott ezen népek kultúrájáról, a harcmodorukról, a viseletükről, szokásaikról, lakhelyeikről, írásbeliségeikről, mert volt írásuk, mondta, s képeket mutatott egyebek között a mongóliai rovásírásos kőoszlopokról, Tonjukuk. Bilge kagán és Kültegin főemberének sírjáról, mely fölött a kőoszlopon a türk nép viselt dolgai olvashatók. Aztán az ujgurok komoly írásbeliségéről mesélt, majd a füves pusztákról, s kedvtelve időzött a nomád nagyállattartó életforma leírásánál, s felhívta a figyelmet, hogy nomádokat még ma is lehet látni például Mongóliában vagy Kazakisztánban. Hát ebből a kultúrából való a magyar nép is, mondta Szultán mély meggyőződéssel, de az igaz, hogy csatlakozott a magyarokhoz két-három finnugor törzs, ez látszik a nyelvben, ám a honfoglaló magyarok többsége török eredetű volt, a vezető rétege szintén, s a kultúrája, amivel megjelent a Kárpát-medencében, ugyancsak. S még csak ezután kezdett Szultán a kunokról beszélni, akikről valóban elképesztően sokat tud, a múltjukról csakúgy, mint a jelenükről. Erősen fájlalta, hogy ez a kétségtelenül török nép elveszítette nyelvét és beleolvadt a magyarságba, mert mint mondta, a magyarság még gazdagabb lenne, ha a kunok megőrizték volna kun mivoltukat. Eljátszott a gondolattal: ha nem a Magyarországra betelepülő kunok hullatták volna elsősorban a vérüket a hadjáratokban, csatákban, mint kiváltságokkal rendelkező katonanép, hanem a magyarok, akkor ezt az országot most lehet, hogy nem Magyarországnak, hanem Kunországnak hívnák. Ez persze csak ábrándos és romantikus elméleti artistamutatvány, amelyről kiötlője is tudja, hogy komolytalan, ám oly jól esik legalább eljátszadozni a gondolattal. És Szultánon látszott ez a jó érzés, ami nem csoda, hiszen született karcagi, ősi kun család sarja, aki fanatikusan, rajongásig szereti népét, s kétség sem férhet hozzá, hogy a kunok avagy a magyarság ügyéért habozás nélkül feláldozná az életét. Elképzelheti, kedves barátom, hogy egy ilyen embernek mily fájdalmas lehet népének felőrlődése, amiről levelem elején írtam.

Érdekes volt megfigyelnem Istvánt is, az én önkéntes Vergiliusomat, aki egész éjszaka egyetlen szót sem szólt. Máskor sem beszélt sokat, de most önmagát is felülmúlta visszafogottságában. Arcizma sem rezdült, de gyanítom, hogy több kérdésben egy húron pendülhet Szultánnal. Amikor éjszakai diskurzusunk végén barátja ismét felemlegette a magyarság pusztulását, megkérdeztem véleményét e gyászos téma felől. István csak annyit mondott, hogy erről nem beszélni kell. Kérdőn nézhettem rá, mert kiegészítette az elhangzottakat. A szikla sem szól egy szót sem, csak útjába áll a pataknak.

Mit mondjak, barátom? Olyan volt ez az éjszaka, mint az itteniek legkedvesebb ételén, a birkapörköltön a szaft: sűrű. Az ember kívánja, aztán gyomorrontást kap tőle. Úgy értem, az olyan gyomrúak, mint én, kik könnyebb és emészthetőbb étkekhez szoktunk.

{fel} - {tovább}