|
|
|
|
Körmendi Lajos: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
|
|
(A bevonulás hírére)
A holnapunk
a kútba lett taszítva,
félhomályba
vész.
az életünk.
(Újabb hírek után)
Feketében
a szó.
Gyászol.
(Bratislava, leánykori nevén Pozsony, napfényben)
Az óváros szűk, macskaköves,
girbe-görbe utcái
ráncok a város homlokán,
az időről meditál a kő.
A klarisszáktól
ünnepélyes orgonaszó hömpölyög elő,
gyalogosok, huszárok, dragonyosok,
repülők vonulnak,
szétgurult gyöngy az idő.
A Duna fölött a hegy
a búbjára tolja a várat,
megtörli izzadt homlokát,
régi házacskák omlanak porba.
(Midőn egy külhoni leánynál aludt)
Fonott kalácsvidék.
Doromboló ágy.
Szép pokol.
(Prága, egyedül)
Habzsolom Prágát.
Csavargás az óvárosban, hol filigrán udvarok
huzatában aléltan leng néhány abrosz-madár.
Kortyolgatom a remek sört, Hasek jut eszembe,
később, már a kiismerhetetlen, szűk utcákon,
Kafka. Közönyösen elhaladok a Hradzsiny
előtt, rá sem nézek, észre sem veszem
a Károly-híd szobrait, elkerülöm Krejca színházát.
Közben anyámra,
egyre anyámra gondolok: vigyáznak-e rá a nyárfák,
az Alföld hórihorgas éjjeliőrei?
Ám közben sóvárgok. Sóvárgok
Prága után.
(Petrodvorec, nyári rezidencia)
Aranyszobor-tumultus.
A szökőkút lépten-nyomon feltör,
mint otthon a káromkodás.
De én csak a tenger, a tenger felé...
Itt van karnyújtásnyira.
– Ha egyszer eljuthatnék ide!
– Hiszen itt vagy! – mondja egy lány.
Csak mosolygok rajta.
Ha egyszer eljuthatnék ide!
Itt van minden a látvány mögött.
Távcsőközel.
A varázslat tovalebben,
s mint rossz filmnegatívba,
a fehér éjszakába fakul.
Vodkázni hív egy részeg úr.
(Gdansk)
Békebeli tűzoltósisak, papagáj,
zöldülő mozsár, könyvek, sebtében kifaragott
faszobrok, friss péksütemények, fapapucsok
között a Mária napi vásáron Gdansk
óvárosában, a Királyok útja mögött
annak a cipómeleg, lágy öregasszonynak
a képe égetődött belém, aki el sem adott,
nem is vett, csak volt, s nélküle
az egész ünnep hamis lett volna,
a közeli templomban is csak obulusok
potyogtak volna a síró Jézus szeméből,
nem könnyek. Ám ott volt az a kis
öregasszony, aki miatt jó lenne lengyelül
tudni, talán neki is vannak olyan
zsebkendő sarkába kötött tájszavai,
mint az én nagykunsági vénségeimnek.
Ott állt a békebeli tűzoltósisak, papagáj,
zöldülő mozsár, könyvek, sebtében kifaragott
faszobrok, friss péksütemények, fapapucsok
között, ott állt, nem vett, nem adott el,
csak volt.
(Midőn elnézte főnökét)
Vikszelt pofa.
Kapcsolatjobbágy.
Arcán a kopómosoly.
(Midőn újságíró volt)
És mi van,
ha nem csupán
a központilag kijelölt
horizontig látok?
(Egy ismerőshöz)
Azt akarják,
hogy mint a kutyák
mámorosan locsold a fát,
s ne akard tudni,
ki verte görnyedtre nagyapád!
(Mozgó Világ)
Beszélni vétség.
Hallgatni sötétség.
Vétkeztem.
(Midőn belátta végzetes ballépését)
Azt hiszed,
bölcs vagy,
csak mert állad
kiszőrösödött,
mint macskaszar
a pincében?
(Midőn kirúgták az újságtól)
Hogy te messze ne juss,
van rá §.
(Midőn először találkoztak)
Udvaromon láncon ugat a Hold.
Emlékeim csak lehulló morzsák.
Reggelre szétpereg Magyarország.
A világ helyett beérjem veled?
(Midőn eldöntötte, hogy hazaköltözik)
Láttam egy bolondot.
Hozzávasalták egy méteres,
vastag fatörzshöz.
Ha odébtette, léphetett
egyet. Így tudott haladni.
Az éjjel a bolond helyébe
álmodtam magam. Amihez
hozzá lettem vasalva
nem fatörzs volt: leginkább
egy szikes földdarabra
emlékeztetett. Csak
együtt haladhattunk.
(Midőn a politikai rendőrség embere verset elemzett)
Jó herceg! Látom, forgatod versemet,
de nem a színét, csak visszáját lesed.
Ezért, mély tisztelettel, azt üzenem néked,
ne a vers hátulját bújd, hanem az enyémet!
(Midőn magában őt beszéltette)
Zúgnak ölemben parti hullámok
örvénylik húsom a tested alatt
vérszínű alkony hull a szememre
lágyszavú szellő messze szalad
hullámzik ringat húsban a tenger
zord világunknak rádhagyott része...
(Midőn megérezte Noé háláját)
Hasad duzzadó halma:
Ararát.
(A neve: Julianna)
Minden
megtörtént már,
ami
fontos.
Megszületett.
(Felesége hasát nézve)
December,
a csontig.
Néha
ragyog a
havon a
nap.
Ma már
elgondoltalak.
(Párja már kórházban, veszélyeztetett)
Végigszagolok mindent,
a mosóport, a kilincset,
a párnát, mint a kutyák.
Megnyalom a grízt,
tapogatom a ruhádat,
ízlelgetem a kenyeret,
amit még te vettél.
Téged kereslek.
(Fia születésekor)
Vártalak. Örömmel.
Most is rólad beszélek.
A falnak. Körömmel.
(Midőn fiát a klinikára vitték)
Világomból az áldott szél
tegnap elszelelt.
Mosoly nem fénylik arcomon.
Csak barázdákra telt.
(Fia műtétekor)
Szakáll rejt – félelem bokra.
Álmodom magam habosra.
(Születésnapi évszakváltás)
Ősz van
a fákról már hullanak az álmok
a sudár jegenyeleány
elhullajtja lenge ruháit
Ősz van
in flagranti testemet
az elmúlással
(Fia újabb műtétekor)
Én már csak darazsat eszem.
Poklosodom.
(Midőn fia majdnem meghalt)
Csak állok ott,
tagló előtt megkövült barom.
Nem akarom.
Nem akarom.
(Midőn nem írt)
Beszédes
írói alkat:
hallgat.
(Midőn belevágott a politikába)
Azt hiszed,
tudod,
milyen a dagály,
mert
dinnyét faltál
és most
puffad, feszül
a hasad?
(Fia újabb operációjakor)
Odakint, már a hűlő gangon,
felsír a fal gyermeki hangon.
Mély sebbel a vályog fölhasad.
(Midőn megőszült szakálla)
Fekszem. Még hat óra.
Nem vártál, Megváltóm,
a megválthatóra.
(Midőn virrasztott)
Csavargatom a rádió gombját.
Hiába: süket zúgás.
Az utca mély tavában csüng a hold.
Elpusztult volna a világ,
s ez, ahol vagyok,
a túlélés kicsiny szigete?
Galapagos-szoba?
Csak másnap tudom meg,
hogy elromlott a rádióm.
Milyen valószínűtlen magyarázat!
(Ezredvégi hangulat)
Mindnyájam pokla –
én.
(Midőn szomorú volt)
Az ablakokban e víg napokban – mennyi arany, ezüst
fa van! – Az utca sáros, – ám bent sok mákos – rudak-
ban, és persze diós. – Az est tévés meg rádiós, – a csa-
lád bágyadt, hever, – mint kit a nátha lever. – Némán
emésztenek. – Űznék a langy telet, – a köhögést, a ví-
rust, – e lucskos, hótlan stílust, – és kívánnak nagyot:
– hódunyhát, kis fagyot. – Mint ahogy egy seb level, –
szivárog az ünnep el, – csak csömör marad és dúlt
epe. – Krisztus urunk számos szúrt sebe – nem fájt
úgy, mint most fáj a magyar: – fáj a fej, epe, gyomor,
agyar. – S az asztalon újra fuszulyka, – kolbász, veres
bor, fűszeres pulyka, – gesztenyés rolád kacsint. – A
magyar nyög, makacs, int: – „Nem! Nem és nem! Töb-
bet nem eszem!- Csukva a száj, ám falja a szem. – Ké-
sőbb csippent a kéz, nyílik a száj, – fogak közt hús
forog... Futni muszáj, – majd kagyló, tört derék, ter-
pesz, – száj szögletben diszkrét herpesz, – hideglelés,
láz, fog vacog, – az éjszaka ronggyá gyűrt vacok... –
Döglés, kótyagos fej, zaba: magyar átok. – Csak
sok-sok film, nem az Angyal szól hozzátok. – Pedig az
ünnep szép is lehetett volna, – beszélgetve, ülve, egy-
mást átkarolva.
(Midőn nem mulatott)
Mi volt, mi nem, számbaveszem, – miközben a szám-
ba veszem – a bort, s a múló évet faggatom: – élünk,
nem robbant fölöttünk atom. – De volt földrengés,
szélvész, szökőár, – s a boltjainkban a felszökő ár –
emelve vérnyomásunk. – Lassan nem is lesz másunk. –
Nem lett most sem repülőm és tanyám, – de rosszab-
bul lett és meghalt anyám. – Foltozgattuk zsebünk
növő likát, – mint a Megváltót, vártuk harmadikát, –
és a hónapokkal a kedv apadt, – torkunkra többször
bősz vírus ragadt... – E zord év végére még pontot
nem tettem: – a buékra éppen állástalan lettem. – E
táj múltból visszatért régi jó – urai szeretnék, ha a ré-
gió – (ahogy egykor volt téve és tanítva) – gondosan
lenne írótlanítva. – Mi jön? Éhkopp? Torz világ,
ahogy látta Kafka? – Az új év restvérű testvérű cudar
cafka? – S jönnek földrendítő fogadkozások? – És
tüntetések, hogy pénz nincs, ám az ár sok? – S jön
majd harag, mert csak némelyek odva – lett a földi
jókkal dúsan megrakodva? – Tavaly, lám, kiderült
százféle titok, – mégis minden talányos, mint a
megalitok
(Midőn munkahelyet próbált keresni)
Árulom magam,
mint egy vénlány.
Hazámnak.
(Midőn vacakul volt)
Az ember gondjával házal: – vizsgálódtat a kórházzal.
– Mi üzen rosszat? A lép? Fül? Epe? – A máj? Gyomor?
Lenézett ülepe? – Mutatja duzzadt prosztata, – lett egy
elhasznált, rossz tata? – Iszik szirupos löttyöt, vesznek
vért, – s ő nem kérdezi meg, mért – háromszor, mért
ékítik – vénáját azzal, hogy kékítik? – Ha zuhan a vér-
nyomás vagy felszökik, – jegyzésén szerkezet őrködik, –
vasmarokkal meg-megszorítja a kart, – ébreszt, pedig
csak mérni akart. – Kint tél, nem jön meg a megváltó
kikelet. – Bent pohár, csobog mintának vizelet. – Reg-
gelire lekvár, illetve dzsem, illetve jam, – ahogy a nővér
mondja pórias-prózaian. – Kékes kép pulzál, a műszer-
vonal le-fel megy: – lám, az ember szíve dadogva feszül,
ernyed, – és tüdeje mint pudvás lebernyeg, – akár egy
lyukas labda, épp csak szelelget. – Csontja túlvilági fil-
men: árny-fény-üveg, – s egy másik filmen gyulladt arc-
üreg. – Gyötört epéje szórva finom homokkal, – dúsan
felékítve paprikás-nyomokkal. – Szeme romlik, fülének
kést ígérnek... – Sohasem lesz vége ennek a télnek! – Az
ember roskad, bús, dúltan hazatántorog, – rémült, dü-
hös, káromkodik, gyógyszert szed, morog, – s amíg szí-
vét ágyban gond taposta, – mohón nézi, mit hozott a
posta. – Amire vár: jó szó, zöld tavasz. Apróság. – Csu-
pa avittas új-ság. Csupa friss ó-ság.
(Midőn állandóan köhögött)
Ugat
a halál
kutyája.
(A temetőben)
Ezt írtam egykor:
„én azonban
már
az
Istennek
sem
hiszek
el
semmit”.
Néha
hülyeséget beszél
az ember,
Uram.
(Midőn régi írásait nézegette)
Azt íratta velem
az ifjúi gőg, hogy
„dühünkben
szájbakurjuk
istent”.
Mintha
parazsat vinnék,
égetnek már
ezek a szavak,
Uram.
(Könyve megjelenésekor, Juliannának)
Öt perc az élet,
de talán van még belőle kettő.
Veled.
(Midőn a vizsgálóasztalon feküdt, az orvos szólt, „rák”, elsötétült a világ, s gyors búcsút mondott magában a kunságiakhoz)
Úgy tűnik,
ennyi.
Jó volt köztetek.
(Egy áttépelődött éjszaka után, már megnyugodva)
Szarás, halál –
ha menni kell,
hát menni kell!
Pedig
milyen sok dolgom
lett volna még!
(Midőn töprengett)
Egy fiatal azt hiszi magáról,
hogy halhatatlan.
Egy halhatatlan
másként beszél a halálról,
mint egy halandó.
Én az eszemmel ugyan tudtam
a halált,
de csak most,
ötvenkét esztendősen
fogadtam el,
hogy halandó vagyok.
Eddig tartott volna
az ifjúság?
(Midőn Nagy Gazsira gondolt)
Izzik-e még ama Örök nyár...?
Szabadság? Közel van vagy távol?
Tények: ötven év, Bérbaltavár.
Lapok A fiú naplójából.
Már elzúgtak forradalmaink?
Velünk a halál parolázgat?
Álmodunk, az örök éj ha int,
Éveket, hitelmentes házat.
Hol vannak már a szép hetérák?
Félrelöktek és a lét megunt?
Marad a kín, a kórház, a rák.
Azért sem adjuk meg magunk!