|
|
|
|
Körmendi Lajos: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
|
|
Lábnyom csak,
mit itt hagyna
egy hangya.
(1985)
az újság azt írja hogy
„haporodnak a hörcsögök”
ma este
nincs kedvem haporodni
ugye nem haragszol
?
megspórolom spermiumom jó éjt
haporodnak a szörcsögök
haporodnak a hírek
haporodnak az álmok
álnok álmok haporodnak az álmok ólmok
ilyenek azt mondják
az északi féltekén mindannyian ilyenek leszünk
el akartam menni el el
ahogy mondani szokták a világ végére
de minek
?
a világvége itt is megtalál itt
a világvége itt talál meg
itt talál meg igazán az északi féltekén
félteke
háromnegyedteke
teke
tekézünk
féltekézünk
e földi féltekén
a Föld féltökén
el
el innen mondtam akkor
el innen el
A Tasman-tenger mellé legalább
mert itt szénné álmodom magam
hogy álmodjak olvasok
kiszól a könyvből
Raszul Gamzatov
a bátorság a maradáshoz kell
A bátorság bátorság
nem kérdi, ?
milyen magas bátorság
a szikla !
botorság
bútorság
batárság
en
mégis
elmennék
mondtam Raszulnak
pedig batártalanul szeretem a városom
pedig bútortalanul szeretem a hazám
mondtam Raszulnak aki a dagesztáni könyvéből figyelt rám
botortalanul szeretem a hazám
egy ilyen vallomás kimondása
a tervem
ö-TÉVES tervem
mondtam Raszulnak
mert neki még jelent valamit
ha azt mondom
bátortalanul szeretem a városom
micsoda ötletek
!
fogoly ötletek
egy vallomás
melyet nem ért meg senki más
egy sláger szárnyain
körözök
a
vidék
fölött
és várok
mint a sas
A sas,
amelyik nem repül el
a magas szikláktól
a széles rónák fölé –
nem igazi sas. igazi sas vagyok
Az a sas,
amelyik nem repül vissza
a széles rónákról
a magas sziklákhoz – igazi sas vagyok
nem igazi sas.
igazi
sas
vagyok
elrepültem visszarepültem
úgy
örültek
nekem
hogy a lábam se érte a földet
de én
igazi
sas vagyok
igazi sás vagyok
sós vagyok
a verejtéktől
sós
S. O. S.
úgy repültem haza Velencéből Varsóból Prágából
Szófiából Moszkvából Bukarestből
Grácból Drezdából
úgy repültem haza Fiuméből
S. O. S.
mint akit tűzzel kergetnek
az idegen városok inge szűk volt
bő volt
fáztam bennük
ráfáztam bennük
igazi sas vagyok
tehát
visszarepültem
dudorásztam egy nótát
: gyászruhás hölgy vonult az égen mint az estve
meszelt orcáján a szem gyárkéménnyel festve
festve
?
zöldre
zöldre van a
zöldrevanazöldrevana
otthon nincs is rácsos kapu
otthon nincsen rácsos kapu
otthon nincsen rácsos kupi
nincs
olyan
ház
A falu végén
a legszélső házban
a fiatal háziasszony
kitette az ablakba
a meggyújtott mécsest. eltörött a mécses
Ez azt jelenti:
Ne felejtsd el ezt az ablakot, betört az ablak
ne felejtsd el betört a fejem
ezt a fényt.
kialudt a fény
E fény nem alszik ki,
amíg vissza nem térsz.
Messzi utadon, nehéz,
kényelmetlen szállásokon,
éjjeleken,
éveken át
világítani fog.
S majd amikor utadról fáradtan, ahogy közeledtem fáradtan
elgyötörten elgyötörten
szülőfalunk felé közeledsz városunk felé
ez lesz az első fény, eloltottak
amely szemedbe villan. minden fényt
Emlékezz erre erre
az ablakra, mindig
emlékezz erre emlékezni
a fényre. fogok
hazataláltam
mégis hazataláltam
illetve visszataláltam arra a helyre ahol születtem
ahol felnőttem
ahol tegeződtem a fákkal
ahol ismertek engem a füvek
hát mégis visszataláltam városomba
késeket hoztak
azt mondták így nem érvényes az arcom
így már érvényes
?
haporodnak a kések
(1985)
A jázmír átüti a föld szikes páncélját,
és a napfénybe emeli az arcát.
Te pedig viszed az ásót,
felásod a családi sírhelyet két-három ásónyom mélyen,
morzsánként átböngészed,
kidobálod a jázmír gyökérdarabjait,
majd a sír egész területét felhinted sóval,
jó vastagon,
s visszatöltöd a kiemelt földet.
Hamarosan már a köd gulyái legeltek a tájon,
később csontodat kaparó szelek jöttek,
hályogot vontak a vizek szemére.
Amikor enyhe szellők óvakodtak a temető elgémberedett
sírkövei közé,
virágokat ültettél a sírra.
A fák ágain már viaszos petárdák robbantak levelekké.
Teltek a hetek, s egyszer, egészen váratlanul,
megjelent a kiirtott jázmír.
Áttört a só vastag rétegén,
szétfeszítette az időközben betonná szikkadt földet,
s kitört a fényre.
Néhány nap múlva már fölébe nőtt
a melegágyban nevelt palántáknak,
a gondosan kinemesített virág-csodáknak.
A holtak szívéből hozta üzenetét a fentieknek:
élni kell!
(1985)
Riadt denevér az álom,
a hunokig csapong.
Az éjszaka csak indigókék sóhaj.
A múlt tárnája kong.
(Almati, 1985)
A végtelen pusztán kéne nyargalódni
holtakból épülő kurgánok között.
Égi máglya alatt aszalódni,
s hallgatni, a patakvíz hogyan csörög.
Kőszobrok előtt mélán eltűnődni,
míg hajunkra a játszi szél köt bogot.
E pusztán – kipcsak anyaölön – időzni,
hogy szíved majd otthon vessen lobot.
(1985)
Ahmetzsán fölemelt egy almát,
késével sok szeletre hasította,
szertartásosan körbekínálta
az ujgurok között.
Kérdőn néztem rá.
Azt mondta. Az alma én vagyok,
szétosztom magam
az enyéim között.
Azóta
álmodom magam
almának, késnek.
(1985)
Kazán kitakarva izzad.
Olyan kék az ég, oly meleg van,
úgy ragyog a nap,
hogy az már-már megtévesztő.
Azt hinné az ember,
hogy itt a gondtalan,
kellemes idő hona van.
Mintha észak felől a gáttalanul zúduló,
zúgva nyargaló zord szelek
sohasem vágnának végig
Tatársztán arcán
jeges kancsukáikkal,
mintha sohasem tuszkolnák
a tatár föld tetemét
jégpáncélba.
De most még ragyog a nap,
s Kazán kitakarva izzad.
(Kazán, 1989)
(Musza Dzselil Virághalál
című verse kottájára)
Elszállt a sok dalos madár,
Az ég sötét palástot ölt.
A kis virág sem díszlik már,
A gyenge szár derékba tört.
Szép szirom-arca hóba ér,
Mint kit az élet elhagyott.
A nyírfatörzs egy hófehér
Márvány sírkővé megfagyott.
A jég bakái állnak itt,
Üvölt a zordon fergeteg.
Egy pillangóval álmodik
A kis virág, mit hó temet.
Már tűz a nap, sarjad a zöld,
A tiszta víz vígan csobog.
Mély álmából ébred a föld,
A virág szíve feldobog.
Készülök már Isten elé.
Az én telem most közeleg.
Ereimben szívem felé
Lassan kúsznak a gleccserek.
(1992)
Krétaszín felhők alatt
más sors tatárnak lenni,
mint gyötrődő magyarnak?
Fák ingatják fejüket.
Fonnyadó asszony a nyár,
a táj gyorsan öregszik.
Eldobott rög a madár.
Földbe enyészik a nap.
Jön tarkómon hátamon
– lásd, most hazagondolok! –
a galambősz fájdalom.
Álmaim pernyéje száll.
(Kazán, 1989)
(Gabdulla Tukaj Lehet szeretni
című verse ürügyén)
Szép a tél, ha hull a hó,
ezüst mezők ragyognak.
Szép-e, mondd, a vacogó,
hajszolt hazátlanoknak?
Nyáron a nap tüzet ont,
hűsít a víz és házad.
Tatároknak szép-e, mondd,
e vörös-szőke század?
Szép a föld, a hegy, mező,
a folyók, erdők szépek.
Szép-e, mondd, egy rettegő,
egy otthon megtűrt népnek?
(1989)
A kazáni vár, akár egy kutya,
liheg az augusztusi napon.
Ül a táj fölött, álmosan őrködik,
arcát az Idel felől iderebbenő
suhanc szellők cirógatják.
A tatár férfi díszes tübetejka
alá nyomja barna haját,
megtörli homlokát, a vár felé tekint,
ahonnan szállingózni kezdenek
a szőke hivatalnokok.
Mesélni kezd.
Amikor építették a kazáni várat,
Ulu Muhammed kán megparancsolta
a kőmíveseknek:
akit először meglátnak, építsék be
a falba,
hogy sokáig álljon ez a város.
A kőmívesek a kán fiát látták meg
először, de őt nem merték befalazni.
Gyorsan fogtak egy kutyát, beépítették.
Mikor a kán megtudta, szomorú lett.
Így szólt. Már látom,
a kutyáké lesz ez a város.
A barna tatár ember jó ideig
a földet piszkálta cipőjével,
majd fátyolos tekintetét
a vár felé emelve
a hazafelé igyekvő
szőke fejekre mutatott.
Hát azoké lett!
(Kazán, 1989)
Medvés, rozsomákos dús tajték a tajga,
Medret rág a víz a buja őrületben.
Kiritkul az erdő, a zöld álom lebben,
Kibukkan lomb alól vad sziklák haragja.
Következnek délre a ligetes puszták,
Kövek könyökére bársony lepel vetve.
Urga szuszog múló álmában nevetve.
Ürge, kutya, ménes ezt az éjt megúszták.
Mondai pusztán túl moccan a sivatag,
Mongólia fénylik, mint arany kirakat,
Hegyre rúgtat a nap, mint dzsingiszes bálvány.
Hetyke gép ablakán, a táj fölött vagyok:
Ahány jurta guggol, fehéren felragyog,
Akár Isten szeme az emberek láttán.
(1990)
A folyó kissé szénsavas vize fölé hajolok, s rögtön
eszembe villan, hogy ez valami ősi ösztön lehet,
lehajolni a vízhez, iható-e, az ember történelem előtti
mozdulatával letérdelni, belekortyolni az áttetsző,
elég sekélynek tűnő kis folyóba, amely itt-ott elmocsarasította
a völgyet, s a Tola szeszélyesen kanyarog a kopár
mongol pusztákon, és közben egy sámánéneket dudorászik.
Letérdelek, a víz fölé hajolok, valahogy úgy, ahogy a mongol
pásztorok teszik, ahogy a hódító oroszok tehették,
ahogy előttük a mandzsu katonák ihattak, ahogy a lámák
olthatták szomjukat, ahogy Dzsingisz kán ivott.
Letérdelek, a víz fölé hajolok, melyben hibátlanul tükröződik
a valószínűtlenül kék és tiszta égbolt, amilyet még
sohasem láttam ezen az elátkozott planétán.
Letérdelek, a folyó fölé hajolok, hogy megkóstoljam az enyhén
szénsavas vizet, s ekkor váratlanul megpillantok
a víz tükrében egy odafönt köröző sast, megigézve nézem
a hatalmas madarat, hirtelen az égre pillantva látom,
fölöttem köröz, alighanem engem vesz szemügyre, aztán
behúzza
a szárnyait, zuhanni kezd, s én közönyösen mormolom,
hogy egy nyúlnak megint vége.
A folyó fölé hajolok, hogy megkóstoljam a kissé szénsavas
vizet, s döbbenten látom, arcom helyén
a víz tükréből egy nyúl arca néz rám.
(Urga, 1990)
Szibéria felhőket böfög.
Mint egy kutya, szimatol a szél.
Fövő lekvárként álmom pöfög.
Akár a fohász, elszáll az éj.
Keleten, ím, lobot vet az ég,
Sziklavértbe öltözik a táj.
Moccan a gémberedett vidék,
Lüktet az égen tűz-Kubiláj.
(Urga, 1990)
A köveken zöldes zuzmók kapaszkodnak szívósan, ügyet
sem vetnek a körülöttük megcsillanó apró kövekre,
a füstkvarcokra, amelyek szétszórva hevernek a kietlen vidéken.
Itt-ott gyér fűcsomó, mögöttük váratlanul rámvicsorít egy
mély tárna, visszahőkölök, kiver a verejték, gondolatban
végigélem, hogy magába nyel a föld, akár egy kígyó az egeret.
Mélyről szakad fel bennem a megkönnyebbült sóhaj, az ég
felé emelem a tekintetem, s akkor, ott, a szomszéd hegy
ormán, meglátok egy királyi párt, amint trónszékükön ülve
szórják a kincset a lábam elé. Körülnézek,
itt is, ott is megcsillan a zúzmós kövek között.
(Tereldzs közelében, 1990)
A megáradt víz nekivadultan rohan és örvénylik a
kavicsos mederben, eltökélten, engesztelhetetlen
haraggal robban neki a part kiszögeléseinek, az íves
kanyaroknak, a félig kimosott fagyökereknek,
tajtékzik és bömböl, akár egy medve, vagy ahogy a
mongolok hívják, emberi vad.
Egy csendesebb szakaszt keresek. Látom, éppen egy kutya
akar átkelni a folyó szétterülő habjain, lábalja a
sekély vizet, emeli a hasát, bele ne érjen, ám oly hideg
a kis folyó, hogy először csak nyüszít, de a
túlpart felé közeledve már vonít a fájdalomtól.
Magamat látom ott. Elszántan próbálok átkelni az idő
tajtékos medrén, őseimet keresni odaát,
az árnyékos túlparton, megtudni, ki vagyok én.
(Tereldzs, 1990)
Mámorosan állok a végtelen puszta köldökén, mélyre szívom
az otthonról is ismerős üröm illatát, a földet nézem,
simogatom, talán a hunok nyomát keresem tekintetemmel,
vagy a tunghuk, a tokhárok, a szienpik, a tabgacsok,
az ázsiai avarok, az úzok, a szogdok, a türkök, az
ujgurok, a kirgizek, a dzsürcsik, a karakitajok, a
mongolok patanyomát. Lehet, hogy a kunokét is?
Simogatom a földet: talán éppen itt lovagolt valaha
Temüdzsin Karakorum felé. Vagy Ögödej. Vagy Güjük.
Esetleg erre járt Kubiláj Kína felé tartván seregével.
Kaparom a földet az ujjaimmal, fölmarkolok belőle egy
keveset, tapogatom, sokáig a tenyeremben tartom,
mintha azt várnám, hogy a pórusaimba ivódjék, s közben
mindvégig érzem az üröm felzaklató illatát,
melyben talán az oszlásnak indult holtak bűze és a
szerelmi tajték szaga keveredik sajátos eleggyé.
Tenyeremben tartom a földet, majd szép lassan kicsorgatom
az ujjaim közül a talán hun, talán kun, talán úz,
talán ujgur, talán szienpi, talán avar, talán türk őseim porát.
(Nalajh közelében, 1990)
Elhagyom a lehangoló blokkházakat, áthaladok a jurtavároson.
A Gandan kolostor bejáratánál egy festő akvarelleket
kínál, vigyek haza egy kis ázsiai pusztát jurtával,
vágtató mongol harcosokat. Belépek a kolostor magas,
tornyos főkapuján át az udvarra, a galambok közé.
Nézem a kolostor kínaias tetejét, a kis kőoroszlánt, a
Gyémántjogarú Buddha szentélye előtti füstölőt, a furcsa,
tarajos föveget viselő lámákat, akik bevonulnak a szentélybe.
Én is körbejárom a füstölőt, beletartom a kezem a gomolygó
füstbe, aztán követem a lámákat. Odabent egyhangú
recitálás fogad, a lámák tibeti nyelvű könyvekből
imádkoznak. Beleszippantok a tömjénpálcikák füstjébe,
kitartóan figyelem a sárga-vörös leples szerzeteseket,
hallgatom a különös hangszereket.
Nem tudom, mennyi idő telt így el. Fáj a lábam, a nyakamnál
a csigolyám, fáradt vagyok. Kioldalgok. Imamalmokra
lelek, elszántan forgatom őket, mint aki remél valamit.
(Urga, 1990)
Hegyek derekánál zakatolt a vonat, öregesen, komótosan.
Rátapadtam az ablakra, ittam magamba a látványt.
Az a kevés erdő, ami a helyek tetején vagy oldalán
megkapaszkodott, sárga levelekkel fürdött az aranyló
napsütésben, s egy kissé távolabbi hegycsúcson már kihívóan
szikrázott a hó. Szeptember végét írtunk,
szokatlanul nyájasak voltak a napok.
Hamarosan kiértünk a füves pusztára. Otthonias volt a
látvány, a kitárulkozó végtelen pusztaságé,
zavartalanul ősi vidék, maradéktalanul az enyém, egészen
olyan, mint az otthon oly sokszor bejárt puszták.
Vajon látta-e valamelyik távoli ősöm ezt a vidéket, nagyon
régen, évezrede talán vagy még régebben? Talán
mint hun harcos, netán avar vagy türk vitéz, esetleg
ujgur vagy kirgiz lovas?
Vajon hányféle nép épült bennem eggyé?
A kietlennek látszó mongol vidéken száz kilométert is
megtett a nagymamásan döcögő vonat anélkül,
hogy akár egyetlen fát is megpillantottam volna. Az
irdatlan puszta látszólag üresen hevert egészen
a szemhatárig. Pedig sokféle élet népesíti be a halottnak tűnő
tájat, fűfélék légiója, rovarok, föld alatti üregekben
élő rágcsálók, levegőben köröző madarak...
Időnként tevék mellett haladtunk el, máshol óriási ménesek
igyekeztek a téli szállás felé. Az üröm illatát
éreztem egyre, de az is lehet, hogy csak érezni véltem,
beleképzeltem a pusztába, mélyen beszívtam, mint
otthon, ennek a füves pusztaságnak a legnyugatibb végén.
Az üröm illata azt súgja: az idő mélyén már éltem itt.
(Urgából Peking felé menet, 1990)
A képzeletemre bízom magam. A vonat a sivatagban halad,
bizonyára folytatódik az a köves, gyérfüvű táj,
ami eddig is magába nyelte a szerelvényt, s aminek, úgy
tűnik, nem akar vége szakadni. Meresztem a szemem,
a sötétséget vallatom. Semmi. Fények sem látszanak.
Gyerekkorom óta nézegettem a térképen a Góbit, elképzeltem
ezt a kietlen földet, melyet tevék tápodnak itt-ott,
s melyből a homokot időnként felkapja a szél, és finoman
behinti vele még a távoli Pekinget is.
Más sivatagok még annyira sem érdekeltek, mint az égen
szétfoszló bárányfelhő, ám a Góbi, ahol most vakon
botorkál velem a vonat, nagyon vonzott, mintha titkos
álmaimban azt reméltem volna, hogy esetleg látok
valamit, valami apróságot, valami mágikus semmiséget,
ami valami régi ős emlékére utal. De csak a
szívós éj, csak ez a lehangolóan fekete lepel a tájon.
(Góbi, 1990)
Megyek a sétányon, melynek mindkét oldaláról
riasztóan nagy szobrok nézik ezt a múlandó
életet, mélyen elgondolkoznak látván a havat, a
kizöldülő fákat, a verőfényt, a sárguló
leveleket, aztán megint az erőszakos szeleket követő
havazást, a sétányon végigballagó és egymást
gyorsan váltó nemzedékeket, s néznek engem is, aki
az ő idejükkel mérve oly gyorsan meggörnyedek,
porrá esek szét, hogy szinte már ott sem vagyok a
sétányon, a Szellemek Útján, aki most ott menni
látszik, az nem én vagyok, hanem az, akit ők kigondoltak.
Még végig sem érek a hét kilométer hosszú úton,
még csak egy kis részét láttam a sétány két oldalán
töprengő emberi és állati alakoknak, máris
testetlenné, szellemivé válok, aki idegenül bolyong
a szobrok kő-idejében.
(1990)
A tömeg magába kortyint. Sodródok az emberáradattal,
szinte tehetetlenül, akár egy apró fadarab a
játékosan örvénylő folyón. Beleolvadok a pekingiek
áradatába. Az emberek nevetgélnek, beszélgetnek,
fényképezik egymást, lehetetlen pózokba merevítik
testüket néhány pillanatra.
Öregek, fiatalok, gyerekek arca villan fel előttem, de
egészében arctalan marad ez a nyüzsgő ünnepi
sokadalom. Sodortatom magam a Tiltott Város előtti
betonsivatagon, a tíz méter magas vöröses téglafal
közelében, aztán beljebb, egyre beljebb kerülök a lüktető
áradatban, ami, úgy tűnik, kitölti a tér minden
négyzetcentiméterét, s kénye-kedve szerint ragad magával.
Rádöbbenek hirtelen, hogy megtörik ez az ellenállhatatlan
erejű hullámzás. Visszahőköl és oldalra tér ki a tömeg
néhány négyzetméternyi üres betonplatz előtt. Nincs fal,
nincs korlát, nincsenek őrök, az emberek mégis
megtorpannak az égésnyomokkal csúfított betonrészek előtt.
Akkor értem meg a váratlanul elkomorodó arcokat, amikor
rálépek az égett betonra, figyelmetlenségből vagy
tudatlanságból, esetleg csak a sodródás lendületétől
odalökődve: hiszen ez az a hely!
Visszalépek a tömeg legszélére. Sokáig nézem az égésnyomot,
a helyet, ahol nem is olyan régen
még tankok tetemei lángoltak, halott diákok hevertek.
(Peking, 1990)
A bezárt kapu résén keresztül nézem a hatalmas
kőlapokat, rajtuk a többnyelvű feliratokat,
Konfuciusz egy-egy bölcs mondását. A konfuciánusz
templom udvarán úgy sorakoznak ezek a jelekkel
telerótt kövek, akár az otthoni temető sírkövei.
Tekintetem sóváran matat az ismeretlen keleti nyelvek
kőbe vésett jelein. Mindegy, mi van a jelek alatt,
maguk a kalligráfiák vonzóan titokzatosak és szépségesek,
szeretném végigfuttatni ujjaimat a szeszélyes
vonalakon, s érezni a lüktető kő hűvös türelmét.
Jó lenne egy kicsit barangolni a jelek végtelenbe ívelő
ösvényein, alámerülni a kalligráfiákba sűrített
mindenségbe, kiszökni az időből egy (talán perzsa) felirat
csábító labirintusán át.
Hiába. Maradok ahol vagyok, sóvárgó alak egy zárt kapu előtt.
(Peking, 1990)
Fellépkedtem a háromszintes, tető nélküli lépcsős építményre,
lassan, méltósággal, ahogy az egykori császárok
vonulhattak.
Beálltam a kör közepébe, az Ég Oltárára, az égi hatalmak
színe elé, ahol a kínai császárok is álltak évente
kétszer, hogy fontos ügyeiket megbeszéljék a fentvalókkal.
Álltam a világ közepén, agyam lázasan kutatott mondanivaló
után, de csupa hétköznapi téma jutott eszembe,
például a tegnapi vacsora fogásai, a méregerős, apróra vagdalt
csirkehús, a koreai káposzta, a pácolt marhaszelet,
a mandulás csirke, az édes tintahal, a bambuszrügy, a némi
töprengés után megízlelt pekingi kutya, a sütemények...
Álltam a világ közepén szégyenkezve, mert csak a kínai
kisgyerekek gyorstüzelő gatyája ötlött eszembe, s minél
inkább akartam kitessékelni agyamból ezt az alpári témát,
annál makacsabbul időzött gondolataimban
az apróságok lába között felhasított nadrág képe.
Szerettem volna valami méltó, amolyan császárosnak
mondható témával előrukkolni, ami illik a helyhez,
az Ég Oltárához. Ezen a napon azonban csak a mandulás
csirke és a gyorstüzelő gatya tolakodott agyamba,
s egy szép női arc, barna figyelem, amint orrát piszkálja
kéjesen.
Szomorúan álltam e kivételes helyen, amiért semmi fontosat
nem tudok mondani e kivételes pillanatban.
Kiléptem a márványkörből. Ballagtam a pekingi tömegben.
Töprengtem. Tulajdonképpen minden pillanat kivételes.
Mindig, mindenhol az Ég Oltárán vagyunk.
(Peking, 1990)
Egy meglehetősen csendes, elhagyatott helyen láttam meg
a lányt. Még zúgott a fejem az iménti örvénylő
tömegtől, amely minden képzeletet felülmúlt, csak
ámultam ezt a pezsgő, fürge, kirobbanó
életerőt látva, s hagytam magam sodorni az idegen
utcákon szénfekete hajú nők, kitekert végtagú
koldusok és az egekbe nyújtózkodó üvegpaloták között.
Lassan az emberfolyam szélére sodródtam,
s észre sem vettem, hogy kilökődtem belőle. Egy fás,
bokros, füves részen találtam magam. Szinte
édeni volt ez a szépség és nyugalom az iménti
tülekedés után. Álltam. Mélyeket lélegeztem.
Élveztem a zöldet. Aztán fölfedeztem, hogy a lombok
függönye mögött elegáns szálloda lapul. Akkor
pillantottam meg a lányt. Hosszú, hollósötét haját
meg-meglebbentette a pimasz szellő. Mandulavágású
szeme elől türelmesen félrevonta tincseit, engem nézett,
ha haloványan is, mintha mosolygott volna.
Mindig szerettem volna egy ilyen keleti szépséget ölelni,
és most, a rátalálás hevületében már-már
szerelmes szavakat fogalmaztam magamban, egyre
közeledtem a lányhoz, szaggatottá vált a
légzésem, úgy éreztem, összeakad a lábam, s mintha
egy idegent hallottam volna, elfúlt hangon
kérdeztem: „Mennyi?” A lány rezzenéstelen arccal
mondott egy összeget. „Sok”. És elindultam
a halandók örvénylő áradata felé.
(Kanton, 1990)
A csepűhajú nap blúzodba bandzsít.
Utánad pisszeg a szél,
hajad bakacsin-függönye lebben.
Kis mongol vért sejtek benned. Vagy mandzsut.
A sokaságban gyorsan tömeggé lettél,
pedig már készítettem a helyet a szívemben.
(Kanton, 1990)
Tompán hevertem az ülésen, mintha félálomban töltöttem
volna eddig az időt. Emlékeztem ugyan egy-egy
foszlányra a lenti burjánzó vegetációról, szakadékos
hegyek felülnézetére, a folyók lomhán kígyózó
testére, a rizsföldek geometriájára, de valójában
nem tudtam, most láttam mindezt álmosan
le-lepillantva a repülőgép ablakából, vagy még előző
utániról maradt e néhány képtöredék.
Ez a fásultság azonban lassan mintha oldódni
kezdett volna, s amikor odalent feltűnt a
sivatag, nyomban megélénkültem, talán azért, mert
eszembe jutott a magányos fa a Góbiban.
Az ablakhoz húzódtam, de a fát nem, csak a nagy
semmit láttam, amit itt-ott megtört egy-egy
sós vizű tó. Lassan úsztunk el a holdbéli táj fölött.
Később látni véltem odalent néhány tevét és
jurtát, aztán mintha már a füves puszta fölött
repültünk volna. És akkor, ott fent, olyan
tízezer méter magasan úgy éreztem, az orromba
csap az üröm illata. Az otthoné.
(1990)