Édesem, ma oly fanyar vagyok

A találkozás

Egészen olyan nap volt ez is, mint a többi,
talán szebb valamivel,
nem lógtak ónos felhők a házak szemébe,
nem söpörték az ótvaros utcákat
öreg, szuszogós szelek.
Ültem az autóbuszon.
Megálló következett.
Még mindig az ónos felhőkre
és a szuszogó szelekre gondoltam,
alig figyeltem
a le- és felszállók apályára és dagályára,
csak akkor hökkentem meg, amikor
önmagamat
pillantottam meg
a járdán.
Álltam a tumultus mögött, valami üzlet előtt,
a kezemet néztem,
s az arcomon végtelen csodálkozás és némi
rémület
látszott.
Álltam a járdán,
a karórám számlapja egyre nőtt a csuklómon,
egyre nagyobb, nehezebb lett, erősen húzta a
karomat,
már akkora volt, mint egy pajzs,
vastag, akár egy malomkő,
lerántott a földre,
és kétségbeesetten vonszoltam volna magam után,
de nem bírtam,
csak vergődtem
az óriási számlap körül,
amelyen eszeveszetten,
egy ventilátor sebességével száguldottak a
mutatók...
Láttam járdabeli magamat
a buszból,
láttam a hirtelen behavazott hajamat,
láttam a szürkülő arcomon végigreccsenő
ráncokat,
aztán azt is láttam,
hogy lelassulnak a mutatók,
az irdatlan számlap szép lassan zsugorodni
kezdett,
feltápászkodtam a földről,
öreges mozdulatokkal
leporoltam a ruhámat
és elindultam arra, amerről a busz jött.
Felpattantam az ülésről,
ám éppen akkor csapódtak az ajtók,
elindult a busz.
A következő megállónál elsőként ugrottam a
járdára,
embereket löktem félre,
lábakon tiportam át,
visszafele rohantam, arra, amerre láttam eltűnni
magamat.
Sokáig tartott ez az eszelős vágta,
lihegtem,
fújtattam,
loholtam,
már a sarkamban voltam,
s akkor,
éppen akkor,
amikor már a szuszogásomat is a nyakamban
éreztem,
akkor találkoztam veled.
Megálltam,
mert még senkit sem láttam ily szépen kacagni.

(1985)

Karjaid közt

egész erdő lángba borul
arcodon ha rózsa virul
karaid közt lassan égek
kormozom a mindenséget

(1981)

Álmodozik az ember

lábad között kökénybokor
vadnyúl-kezem ott kóborol
mire én is odaérek
barna medvével felérek

(1981)

Üzenet

Fekszem viseltes rongyon
zsíros kenyér a gondom
bájvivő dalnok
bajvívó bajnok
mások
kik darázzsal etetnek hallják
szeretem Varga Juliannát

két kicsi melled halom
reá szép fejem rakom
templomos éknek
messzire nézek
félek
akár Isten emberi barmát
szeretem Varga Juliannát

néma táj Barbaricum
vigyázza barbár ikon
tolat kint a gond
ugat bent a gond-
olat
bár mérgüket mind nekünk adnák
szeretem Varga Juliannát

(1981)

DAL

tavaszi felhő
hóna alatt
lányos hasadra
csókol a Nap

liheg az este
érted loholt
felsüt az ágyon
két telihold

őszig a játék
oly figurás
szép tatár arcod
lángragyogás

elhagy az ősz is
rugdos a tél
rőt kutya bámul
arcom helyén

(1981)

Julianna-évszakok

bénán hever Barbaricum
gyötört arcán jégpáncél
csontig kékült szájam öblén
kökénybokrot ráz a szél

megérett a földieper
piros húsa fölhasad
hosszú hajad legszebb zászlóm
fejem fölé tartalak

lehullott a mézes szilva
részeg darázs dalolgat
az ágyunk egy nagy léghajó
csillag tűnik maholnap

tép a szél és vág a hó és
tél az erdőt tördeli
némán kéne szép testedbe
végre beledögleni

(1981)

Jesoloi képeslap

Hangya húzza a morzsát, nyög és szuszog, de semmit sem
Hagyna a fűben, sejti, mi is kopaszra esszük az asztalt.
Evés után egy nagy lomha állat hív, a tenger, a stég
Eves cölöpei között morog, prüszköl a beste, rágja a
Mohás fát, elfut a csahos jószág és újra szalad, majd újra
Mohos hullámok rontanak felénk tajtékos pofával...
„Fogadjunk, nem mersz belemenni!” – mondod és
Fogaidon csattan a türkiz nevetés, látva, hogy vacogok,
Gebedek, lilulok a rozmároknak való hideg háborgásban,
Gebém a hullám, zötyögtet, lelök, nyihog és rugdos,
Habok örvénye leránt a mélybe, kínba fereszt,
Hozzád úsznék, a mocskos tajték el nem ereszt, már
Szökellne alfelemből Zephyrosz és Notosz... Ezt elmondani
Szó kellene, elmesélni e már majdnem-novemberi fürdést...

(1984)

Azt álmodom

Kiszárad, lassan tócsa lesz
bennem minden tenger.
Most akarsz már megváltani
lázzal, szerelemmel?

Zord északom a szívemen
szorgalmasan matat.
Csak azért is azt álmodom,
hogy nőni kezd hasad.

Fényes arccal holnapolni
Melléd könyökölök:
tüdőmből felsír alomnyi
árva kutyakölyök.

(1981)

Régi kútba nézek

Kút van a kertnek ölén,
Liftezik benne a szél,
Hordja a tégla porát,
Gyűjti a kert szemetét.
Úszik a vízen az ág,
Tartja a sün tetemét,
Bús ködökön jön a vén
Ősz hajú, halk szavu tél.

Kútba hanyatlik az éj,
Városok ülnek alant,
Úsznak a kiskatonák,
Béka üvölt odalent,
Nyomja a ló-koponyát
Mélybe a rőt szinü tél,
Felforog újra apád,
Rád nevet: aj, te ne félj!

(1983)

Édesem, ma oly fanyar vagyok

Daloljak néha, arra kérsz. Könnyed tánci-táncit a papíron vagy
Dagályosan, peckesen dobogjak! – akár egy szóviador.
Lángoljak, mint jó misebor, avagy nászi ágyban éjszakai lepe!
Lángérzeményt az égre! Szeretőm ünnepe: ámul a táti sereg,
Alít Lédának, Annának: a piac, az utca rólad fecsereg. Dalt: jól
mutasson!
Amíg szárnyal, lillásnak, laurásnak hasson! Néhány háryjánosi
sasszét!...
Némán rohasztom magam szét – de engedek. Hiszen kőnyelven
hiába...
Még itt vagyok. Ám csak e kétes ügetés súgja, hogy itt vagyok,
nem odaát,
Még érzem – s nem ontom az üröm szagát.

(1984)

Magány

A szemem zöldes alkonyi táj. A drága halottak az üröm
szagával üzennek. A csönd levés-öröm? Vagyok, tehát

szótlanodom.

A te léted nem otthonom. A kövekkel, azokkal a súlyos, „hatan
sem bírjuk”-kövekkel még jól érzem magam. Tudni a kövek

     szép eszét!

Nekik nem kell súlyosdi, fontosdi beszéd. Arcukon az esők
vésője. Kemények, mégis szétesők. Ám nekem azt jelentik,

              amik.

És én is nekik. De mit jelentenek, vajon mit jelentenek neked?
Minden esti szerelmedet? Takarítást, mosást, főzést?
A kíméletlen önzést? Piacot, utazást, locsogó havat-hetet?
Vagy pénzt, hogy fölkeresd a lábtyúüzletet?... Lásd, veled élek,

 de nélküled.

Magányosan, mint a füvek. Vagyok mindenségembe zárva,
morcos, magamtól elhagyott árva. Aki velem jön, ide az sem

            követ.

Nézel: erodálódó követ. Tudod, tied vagyok, és sejted, hogy

nem vagyok.

Nem látod, e mélyzöld éjben, hogy lobognak a csillagok...

(1984)

Kettesben

Jó estét! – köszöntek ránk Verseghy
ismeretlen pornográf versei.
Ferenc urunk – mit kell tenni? – kikérdezett engemet:
„Gyakran gyakni, hegyes csöcsén vadászgatni mennyemet,
apolgatni rózsás rése édes partjait,
rázúdítani csókjaimnak zivatarjait,
jól felbírni csiklandással völgye szárnyas ajtaját,
ujjam körme sem bánthatja harmatozó pitvarát...”
Te alélsz, támadsz, mint Soror Formóza, rimánkodsz váltig:
„No! No még, no még, no még, no még, csak egy kis
Miatyánkig!”.
Vitéz tusa, tüzek, havak, víg ferenckedés,
zuhanás és magos égbe lágy emeledés,
nincsen múltam, nincsen jövőm, jelenem –
sötét tenger tükrén táncol tetemem.

(1984)

Haiku

tested lakatlan szigetén
hajót álmodik valaki –
én

(1984)

Láz

Szépséged előtt szájzár némít
Nauszikaám,
egyetlen szigetem
hová még
partra vetődhetek.
Ne szólj!

Szavaink csak bensőnk
mély-tengerében élnek,
felszínre bukva
szétrobbannak,
miként mélyről hozott halak.
Te,
dús szigetem,
tág óceánom!
Sohasem jutok el
túlsó partodra.
Pedig
itt vagy
karnyújtásnyira:
bolygó-közel.
Halál-közel.

(1980)

Aztán lemezt hallgattunk

eljöttél egy derűs reggel
hogy a woman enyém nigger

Lennon élt és Lennon él
csellótested így zenél

minden újság ránk nyafog
bennünk Lennon élni fog

muzsikáddal már átitat
egy szezonvégi áhítat

elhalmoztál dús emlőkkel
ezt viszem el szép emlékül

mert elmegyek találomra
el a saját halálomra

hisz mit kezdhetek ezekkel
a tértelen terekkel

(1984)

{fel} - {tovább}