Ló a mecsetben

A város

hát mégis kiléptem

Seneca kádjából!

a könyveim közé tűzött papírzászlóból
papírhajót hajtogattam
nyakig merültem a vízbe

nem is fájt a nyiszálás

lassan piros lett a víz
a piros-fehér-zöld kis hajó
libegett
elázott
elmerült
a hatalmas vörös tengeren

hát mégsem merültem el!

itt még tudnék
élni
talán

azt hittem megölel
a Város
Városom

eljöttem
itt vagyok

csak Julianna ölelt magához
a város

úgy nézett rám

mint

Oldzsasz Szülejmen
lovára
a mecsetbéli
mohamedánok

Quo vadis

                  ?......

azt mondják

    az

           életemben

                    vargabetű

                                   a

                                   Város

                                           Városom

vargabetű?

VargaJulibetű!

nincs hova menni

falfehéren áll

              Európa

akár

Dosztojevszkij

            a

            vesztőhelyen

a

felcsinált

     lányok

            öléig

                  csap

                       a tengerek

                                  epileptikus habja

elfogyó népek

hajigálják

a

kavicsot

a nyelvük

alá

a Városban

    Városomban

                  itt

                        Barbaricum

                                közepén

                                      nincs

                                      kavics

nincs

kavics

egyesek szerint

            az ide

            ügető

            igető

            szava

            hihető

én azonban

    már

            az

            Istennek

                         sem

                         hiszek

                                 el

                                           semmit

            nyelvem alatt

            márványszobrok

            görögnek

            a

            kavicslét

            felé

            elindulok

            és

            kérdé

            az

            Úr

            : „Quo vadis, domine?”

            „Haza mennék, amice.”

                           (1982)

Körúti béke

A közlekedési lámpa
sárgát
mutat.
Állok. A zöldet lesem: hátha.
Míg a járdaszélen váltogatom lábamat,
kirakatban nézem pihésedő államat,
s homlokom felett-alatt,
akár egy glória, tündöklik a Nap.
A lámpa nem piros, nem zöld.
Szemem elvettem,
hisz zöldszemű lányok mellettem
a sárgát lesik,
s a napot, az eget: már nem süt, nem esik.
Állok. A lányokat bámulom, a szebbeket,
a körte-kemény melleket,
s az éjszakára várni támad száz okom,
csemegézni szoknya mélyi málnabokrokon…
Amíg képzeletem ott alant kutat,
a lámpa még mindig sárgát mutat,
és járdára rogynak a fáradt vének,
az elhasznált asszonyok már hazamennének.
Fázik a kezem,
ám egyre a lányokat lesem,
de hiába blúzuk alatt a két duzzadó halom,
ha előttünk ez a sárga, e béna borzalom.
Állnak, már nem értik a pajzán hecceket,
csak számolgatják a vézna perceket,
mosolyukat szétdúlták a fagyok.
Azt hiszik, ők még ők, s én még én vagyok.
Mióta állok? Ez még a mai nap?
Vagy csak a tegnapi visszatolat?
Ahogy egykor a sok csitri kollégista lány,
úgy a körénk dermedt sárga is talány...
Jön a tél, megy a nyár, akár egy vonat,
erős szőrök dárdái ütik arcomat,
mély repedések hasadnak a házak falán,
már havat látok a lottyadt lányok haján...
Állunk a járdán, várunk szülést, halált,
várunk pirosat, zöldet... A lámpa nem vált,
sárgát
mutat.
Sárgát. Állunk. Csak az idő szalad.
Mennénk. Nem tilos. De nem szabad.

(1984)

{fel} - {tovább}