„Hát félsz, hogy elveri rajtad a port ama farkas-ítész?
Félsz Olvasót, haragost? Legszigorúbb a papír!”
(1982)

Mifelénk

Álom a versről

Fiúk szotyolázgatnak a

szavakkal,

papírra köpködik őket.

Tőlem elhúzódik a „múzsa”.
Varjak röppennek torkomból.
Verebek hussannak ajkamról.
De sziklákat görgetek
a belenyugvás verseire.

Becézni
az anyahűségű szerszámokat!
Sört írni
az akáctenyerű kubikos poharába!
Szellőt írni
a téglagyári kemencében aszalódók hátára!
Jó gazdát írni
a szomorú kutyáknak!
Közös mosolyt
a közös sorsúaknak!

Szívem fölött
nem tűrök
jégkokárdát.

Jegyzetek egy gestához

(Békepipa)
Meséljem a bokor alatti délutánokat?
Fabrikáltunk
makkból
pipát,
elszívtuk a selyemhernyók elől az összes
eperfalevelet,
a jószágok elől az összes szénaboglyát,
mert az utcákon
ordas-szavak kóboroltak,
hát szívtuk,
szívtuk a békepipát
a világért –
mosolyogtak a macskák.

(Követbot)
Kézberagadtuk
a rossz seprűnyelet,
végig a szomszéd utcán a nép nevében,
de akkoriban
mindenki
az ő nevében jött-ment,
senki sem
figyelt ránk,
csak a verekedős utcakölykök,
hiába magyaráztuk nekik
az ausztráliai bennszülöttek
törvényeit,
hogy követek vagyunk,
kenyeret
akarunk –
elvertek.

(Varázsbot)
A hétfők
lejtőiről
ránkszakadt a fosóhomokszöveg,
a keddi újságokból kihullottak
a szuvas
jelszavak,
akár a tejfogaink.
De mi hatalmasak vagyunk
íme, a csiribíámulatok,
csiribácsodák,
eltűnik e hókuszpókuszvilág,
acél varázsbotommal
ha ezt a drótot
megérintem...
Azóta hiszünk a csodákban:
lesújtott
az áram.

(Jogar)
Bőrömet szétrágták ájtatos
molylepkeszavak,
torkomig felgyűltek
a bazaltszavak:
kezemben mozsárverő jogar,
én,
Eperfaország
királya
elrendelem,
mától nem járok iskolába,
nem járok hittanra,
üdvözlégymária,
éljenrákosipajtás
országomból
kitil
tatik
tetik
!

(Marsallbot)
Kölyökkoromat fehér ingben,
kék rövidnadrágban töltöttem,
tribünlakók
viaszmosolya
átgázolt rajtam,
mint egy körmöstraktor.
Aztán
utcaköszavak verték be a plakátok
kirakatait,
azon az őszön
tankok
szántottak,
varjak
arattak.
A nekünk igért marsallbotot egyikünk sem
kereste,
már semmit sem kerestünk,
csak az
anyánk
kezét.

(Gumibot)
Megcsaltak
a tárgyak,
átváltoztak ahogy nőttem,
itt van ni:
mi lett a békepipából

? ? ?

Kezemet
nem erre neveltem.
Fejemet
nem ennek neveltem.
Gyermekkormessze az álmoktól
már csak

szél

szeretnék lenni,

vadul bontogatni
a macskaköveket,
letépni a változtatható színű
lepkekokárdákat,
a kukás v szájakba

i
s
s
z
a
g
y
ö
m
ö
s
z
Ö
L
N
I

a náthaszavakat,
a szúszavakat.

(Sex doll)
Mit mondhatnék neked a békepipáról,
látod,
szeretőm
a nyelét simogatja,
a sex dollról csacsog,
én pedig a

nagy eperfát

keresem,

tövébe ástam kiskoromban
a csatabárdot.
El a bútorozott szavak
nyomorából!
Párásak
a vers szemei,
fél,
nem születik

kistestvére.

Rögtönzések Csokonaihoz

1. (Midőn Varró János uramhoz tartott)

... megláttam végre

Azt az áldott Karcagot:

Kamaszként, szuszogva szendereg,

Hitemre, lyánnyal álmodhat,

Hisz tornya reggelig égre mered...

Oh, enyém is így tesz, dühösen, lilán,
De engem már csak tüdőbaj renget,
Csak kunkék éj ölel, s nem Lillám.

2. (Midőn nyomait kerestem)

Jaj, Vitéz,
a fülemüleköltők évszakának

VÉGE.

A sasoknak is

befellegzett.

A verebek ideje jött el

?

Végrendeletféle

Szabó Mihály fazekashoz

Öblös Miskát jótüzü bornak mintázz!
Birkatestnek tágterű tálat forgass!
Testem zsíros sár odalent? Ha még élsz,

tégy a korongra !

Mert szeretnék zöld butella is lenni,
holtomtól végső rivallásig mindig
óvni pálinkát pocakos pofámban.

Szépre alkoss meg!

Kun Miatyánk

Avagy évődő torzkép M. K. I.-ról

Bezén attamaz kente kikte
fejemben ördögök fűtsék a katlant
szavaimban farkas toportyánzékoljon
az uhu is kumukul kuvikoljon
a városatyák félénken üzbégessenek
mert ebben a városban a főutca
kikövezve
de a gondolatok

sárhajókon

jönnek-mennek
Bezén attamaz kente kikte
tégy e fejekre tüzes karakalpakot
angyalok fujják meg a türköt
legyen kumisz az idő itt aul
Bezén attamaz kente kikte
küldjél el egy kun-kánt
járjunk el egy dobogós
íjas-lovas orkánt
legyen meg az én akaratom
szen borson boka csalli bocson
igyi
tengere ammen

Mifelénk

(A születés)
Amikor megszülettem és látták bal kezem hat ujját, látták

jobb kezem hét ujját, a bábanéni térdreomlott és
az égre forgatta a szemét:

„Bezén attamaz kente kikte, szenlészen szen adon dösön szen

küklön nitziégen gérde ali kekte bezén akomozne
okne mezne bergeze pitbütörküngön...”

Éjfélkor pedig már anyám kiáltozta a nevemet a kéménybe,

erősen hívogatott hazafelé, látta, én már fehér bi-
ka vagyok, öklelem a csillagokat.

(A vihar)
Amikor a vidék ködmönén végigvág az égi kancsuka, az embe-

rek már tudják, egy fehér bika csavar egy fekete
bikát a fellegek között,

egy fekete bika gyűr egy fehér bikát a fellegek között, hát

hogyne zuhogna a verítékük, hát hogyne verné az
ablakot a bömbölésük?

Amikor az égi bikacsek végigvág a vidék ködmönén, az embe-
rek

kiszaladnak, felkapják a vasvillát,

szurkálják a fekete bikát, hát hogyne szurkálnák a fekete

bikát, elviaskodnának ezek negyven napig is.

(A városok)
Mifelénk csipásak a városok, mi tagadás, nagyon csipásak, a
mélyedésekben elakadnak a szekerek, mi tagadás, nagyon ela-
kadnak a szekerek, de még a traktorok is, juj, olyan pocsék
az itteni csipa.

(A jégeső)
Mifelénk a jégbundás fellegnek az a neve, hogy komondor,
uszítani is lehet, borzasztó hangja van és csak reánk hall-
gat. Uszítjuk is a szomszéd határnak, gondolhatják.

(Az iskola)
Az iskolában megmarkol a vaspatájú ember, levágja a fejedet,
testedet kilencvenkilenc darabra szaggatja, csontodat száz
darabra töri, feldarabol és megvizsgál a vaspatájú ember,
beszöktet vérrel, aztán összerak.

Mikortól felébredsz, mindig mosolyogsz, mindenre igent in-
tesz, lelkesen hallgatsz, bólogatsz, mászol felfelé a kattan-
kóró létrán, jaj, de magas ez a kattankóró létra...

(Az idegen)
A furcsa idegen jobbra se néz, balra se néz, biztosan lép-

ked az utca porában.

A furcsa idegen elől a mogorva, lándzsás pofájú komondorok

nyüszítve rohannak az ólak mögé.

A furcsa idegen egyetlen szemvillanásától lángot fognak a

hasas szalmakazlak.

A furcsa idegen dühös fújtatásától hetedik határba röppen

a jólrakott háztető.

A furcsa idegen káromkodásától bivalyok rontanak az égre

dörgő szekereket hurcolva, és jégeső veri a gyen-
ge vetést.

Az asszonynép reszketve kutat a hűtőszekrényben és hideg

tejjel, hússal, foszlós kenyérrel kínálja az ide-
gent.

A betöretlen, szilvaszemű süldőlány riadtan súgja: „Az ide-

gennek kakasfeje van, édesanyám!”

(A nevetés)
Errefelé ritkán, de akkor aztán tele pofával nevetnek az
emberek, s ha lent is két sor fogukat, fent is két sor fogu-
kat meglátja a pénzsóvár fogorvos, uccu, elmenekül, ha nincs
más, akár kölcsöntulok hátán is.

(Az ünnep)
Amikor a suksükölő, hordóhasú néptribunt belökték a tovaro-
bogó forgószélbe, az emberek ürüt vágtak, az asszonyok gyön-
gyöt, sarut öltöttek, amint illik, hazamentek a vályoghá-
zakba, hazamentek a toronyházakba, csontnyelű bicsakkal bál-
ványt faragtak.

(Az elöljáró)
Akinek két sor foga volt, akinek tizenegy ujja volt, az

félt a felhőktől, az félt a nyári viharoktól, az
vacogott, ha éjszaka benézett a ló az ablakon.

Akinek két sor foga volt, akinek tizenegy ujja volt, annak

a fejében jelenetek tolakodtak, annak az árnyéka
messze földön járt.

Akinek egy sor foga volt, akinek tíz ujja volt, az nem félt

a felhőktől, az nem félt a nyári viharoktól, az ő
ablakán sohasem nézett be a ló.

Akinek egy sor foga volt, akinek tíz ujja volt, annak a fe-

jében semmi sem moccant, annak az árnyéka sehova se
ment.

Ki is nevezték elöljárónak.

(A falugyűlés)
Besenyő-szeme van a házaknak, tar kobakja van a házaknak,
a gáztűzhely mellett áll egy hosszú létra, a házigazda azon
mászkál az égbe miközben alszik, később a falugyűlésen csu-
dás dolgokat mesél, hú, van is vita!

(Víkend)
Akár Krisztus tenyere, ragyog a csillagokkal sűrűn telivert

égbolt.

Ülsz a sátrad előtt, boldog vagy: ide nem vezet út a messzi-

re világító városokból.

Aztán szekérzörgés, lódobogás közeledik, emberek kurjongat-

nak, vadul horkan a ló.

Halott apád, nagyapád hangját hallod, ismeretlen nyelven

beszélnek, elvonul az éji karaván.

Reggel a mocsarak, a réti vizek tetején mély keréknyomokat,

patahelyeket látsz.

(Az idő)
Rucák búvárkodnak, bamba bivalyok hevernek a félájult vi-

zekben.

Az idő mélyén hatalmas cuppogás, vad konda fürdik, roppan-

nak a halak, a csigák.

A látóhatáron lángol egy falu, füstöl az emberi hús, jajon-

ganak a viskók.

Rabszíjra fűzve a városok, vonulnak a bombatölcsérek ásító

jövőideje felé.

A Tisza nomád, portyázó vize is gát-kalodában kushad, nem

hajigál a fénybe pajkos halakat.

A földre fekszünk, hallgatózunk, ahonnan muzsikaszó tör fel,

kincs után ásunk.

Kövér házunk falára mindegy ki akaszt dudát, mindegy milyen

idegen nótát fúj, járjuk.

Néznek a lázas szemű fiúk, látják, terjed bennünk a szolga-

ság, akár a tőzegtűz.

(Az ipar)
Amott nyúlik az égbe hét sárkányfej, fújják a füstöt, köpik

a lángot, mint a szenesember képe, olyan a búzaföld.

Büszkén mutogatjuk: a mi nagytenyerű vidékünkön is van már

ipar, hühű, de van ám!

(A munkásnő)
Rebus néném azelőtt hátébé volt, egész nap csak házimunkát

végzett: köpködte a kismalacokat, köpködte az út-
cabeli csecsemőket.

Amióta elment a gyárba gatyákat varrni, igen panaszkodik: az

ura semmit nem segít, minden reá marad otthon,
köpködheti egyedül a kismalacokat, köpködheti az utcabeli

csecsemőket, szurkálhatja a kést műszak után a

seprűbe – ez a legjobb rontás ellen –,
már vérzik is egy tribünlakó!

(Hétköznap)
Ennek a holdszemű, napszemű vézna fiúnak az arca már vén-

embert formáz.

Issza a tejet, bámulja a cserépkályhában vergődő tüzet, oda-

kint felvonítanak a kutyák.

Magától bekapcsol a televízió, idegen nyelven gajdol, min-

ket mutogat, homlokunkon vakító bilyog lángol.

A gémeskút ostora szaporán lemerül, feljön, a vályúba ömlik

a víz, teremtett lélek nincsen sehol.

Akár a véres hús, olyan az ég alja, tatárkodó szelek ban-

dáznak a sziken.

(A kisbíró)
A kisbíró dobján égígérő fa van, az égígérő fa kilenc ága
között járkál a Nap, az égígérő fa kilenc ága között sétál
a Hold, az égígérő fa kilenc ága ha imbolyogni kezd, szelek
csordái bőgnek.

Az égígérő fa kilenc gyökerénél kilenc kígyó tekereg, az é-
gigérő fa kilenc gyökerénél kilenc béka lapul, az égígérő
fa kilenc gyökerénél éjszaka van.

Az égígérő fa kilenc ága alatt csődör eszi a lángoló falut,
az égígérő fa kilenc ága alatt a kisbíró megüli a csődört,
haj, száll, mint a gondolat kilenc felső világba, hej, hoz-
za a híreket, huj!

Unottan vár a fáradt nép, morogva áll az álmos nap, hoj,
megjött a kisbíró: közhírré tétetik, nálunk minden rendben.

(A rokon)
Hú, nagy újság van a Morgó utcában, külföldről hozott leve-
let a posta, adják kézről kézre, ugrál a szemük, mint a si-
milabda: „Tudot mit čináltam én éš Dani? Othon úd’ jácotuk
hod’ Dani volt a kiráj kišašon éš én voltam a solgálo úd’
hívtak hod’ Eržébet. Kint pedik hó volt és Danival edut
sánkóstunk. Éš a ház előt volt nad’ jég és járok oda korčo-
jázni. Aza ros hod’ aňu és apu nem had’ engem nézni a tévét.
Hod’ vad’ te?” Jaj, de aranyos gyerek, tud magyarul, kapkod-
ják egymás kezéből a külföldről jött levelet, nahát, nagy
újság van a Morgó utcában...

(Civilizáció)
Lágyan szöszmötöl a diófa, hajladozik a langyos alkonyat-
ban, aztán felölti fekete ruháját, altatót dudorászik, fal-
vakkal babázik.

Feltűnik az égen egy űrállomás, tekintete átdöfi a háztetőt,
átdöfi koponyámat, gyanús holmikat talál, jeleket ad, vala-
kit dirigál.

Parazsat tajtékzik a dombtetőn egy veres bika, a keresztút-
nál egy fekete bika, öklelik a fellegeket, kaparják a kí-
gyók, békák birodalmát, bömbölnek a házunk felé.

A fogam vacog, kinő daru szőröm, kinő villás szarvam, isten
áldja édesanyám!

Lágyan szöszmötöl a diófa, hajladozik a gyöngyös pirkadat-
ban, felölti bíbor ruháját, anyám háza földjén felbuggyan
a vér.

Egy régi arc

Szemében keresem hazámat.
Rám néz: rovom a fényéveket.
Milyen messze van tekintete!
A Holdat jobban ismerem, mint…
Sziklává fárad.
Arca leletkövület.
És ott, a homlok alatt?
Üreg.                  Üreg.

Levél Helből

tudatom veled jól vagyok
mint az Úr könnye

oly sós itt a tenger

láttam Jézus Krisztust

felszögezve

égi keresztfára
szélsikálta sirály két szárnyára
láttam fenyőket akiknek sietős
de egy sem kereszttel
hanem

bölcsővel székkel

viselős

errefelé nyitják a szikla-ölű földet
fának

házalapnak

magnak

nem csak halottaknak
a költőknek

verset

?

diktál a tenger

tudatom veled

jól vagyok

járni tanulok a
vizen

Adat

tél volt
meszesgödör-Európánkban
tarkónlőtt városok

hevernek

mikor megfogantunk

A kert

egy cserép muskátli
egy cserép futóka
egy cserép nem tudom mi
ennyi a kert a garzonban
ettől is alig férünk
huszonhat négyzetméter

de szénaillatú álmaim vannak
szekerek mélyén

átzötyögök

Európa

homlokán

A feledés

Ulánusévszak.
gyermekszemek tükrébe beleisznak

a varjak.

Szobrok öltöznek

avarba.

A városok hóna alól kiröppennek
a lángoló

madarak.

Ködből épült lakótelepek

úsznak

a Tiszán.
BeLaKjUk ŐkEt

?

Sovány bejárónő

a feledés,

tesz-vesz,

kidob egy-két szép

halált,

de hercig kis sunyításainkat
leporolja.
Országutak szélére kiállunk.
leintjük

az ámokfutó

történelmet.

Társaim

ha feldobjuk egy vénséges vén
tölgyfa évgyűrűbarázdás

hanglemezét

felharsan a régi szelek indulója
rég elfoszlott harkályok

dobszólója

és valami távoli dal
valami gá-gá-gá
gá-gá-Gábor Áron rézágyúja
pörög a lemez
s a tél szemünk kútmélyéből

kúszik fel

elszállnak a lázak

akár a

vadlibák
gá-gá-Gábor Áron rézágyúja
szájunk tele a hősök hamvaival
az ősök porával
köpködünk danolászunk
harsog az új szépreményű gá-gá-

gárda

gá-gá-gáboráronvagyami takartok

MI

vihar utáni verébfiókák

mostanra

pompás fácándolmányba bújtunk
már pávaholmikra gyűjtünk

gá-gá-

gátak sem állnak többé utunkba
csalánt sem sodor többé a vérünk

Janus

„A szem a lélek tükre.”
Egy tükörben húsmagam,
bárdmagam.

Barbaricum

Dunából, Visztulából font varkocs
lobog a hátadon.
Válladon a Körösök szélfútta fürtje.
Csókodban izzanak
és elvéreznek
a csalánok.
Cézár-idő patanyoma a szemed alatt.
Falvak tetvei bőrödön.
Tanyák serkéi.
Baltás fagyok ólálkodnak a kertek alján.
Nekem nem kell
a káinmundér!
Vezetnek tenyered életvonalai:
utak, vasutak,
vezetnek ékköveidhez.
Igazgyöngytallinn. Gyémántprága.
Borostyánvarsó. Opálbukarest. Rubinszófia.
Fájdalmak földje!
A vértől még másnapos
gyomrod idegeivel
bogozik
Hel Mood Nadolski.
Nyílnak a meszesgödrök múzeumai.
Keselyűkommandók
árnyéka hussan át
egy homlok
márciusán.
A vérerek sztrádáin a szív felé robognak
a menetnóták.
Szennyvízcsatornák, vízcsövek,
gázvezetékek Laokoon-kígyói kúsznak
a földben,
a falban,
a testben.
A szőkére vakolt gótikus lányok mosolya
mégis felkél,
felragyog Barbaricum.
„Hatalmas” vagy,
hazám.
Végtelenek
a határok
az emberekben.

{fel} - {tovább}