Deres didergő reggel volt másnap. Későn ébredt a város. Hétfő volt. Kilenc óra után a napos kereste Csinost.

Csinos nem gondolt semmi jót, amikor a zászlóaljparancsnokság előtt ott látta állni Kutesovics őrnagy urat, Ferit Barótyt, Kovács hadnagy urat és a szolgálatvezető őrmestert. Előttük állt zsíros ködmönben a szomszéd házba tartozó csujesz.

Csinos még oda nem ért, ezerféle hazugságon törte a fejét, de nem talált az egérfogóból kiútat. Hiába mondja, hogy későn vette észre. Meg, hogy... Eh – gondolta, – mit töröm a fejem? Éhesek voltunk. Elhatározta, hogy megmond mindent úgy, ahogyan igaz.

Amikor az őrnagy úr elejébe ért, keményen tisztelgett és jelentkezett.

Az őrnagy úr egyszer-kétszer meglóbálta kezében a lovagló pálcáját s azután hol a csujeszre, hol a Csinos tizedes halovány arcára tekintett és szólt:

– Ugy-e Csinos maga tud románul?

Csinos lélekzete csaknem elakadt a meglepetéstől. Ő azt várta, hogy az őrnagy úr rá fog kiáltani, hogy „te paraszt így, meg úgy...” hát mi van itt? Minek az, hogy ő tud-e oláhul, vagy sem? Most mit mondjon? Melyik válik a hasznára? De nem volt idő a gondolkozásra. Előtte állt az őrnagy úr és neki felelni-e kellett. Ha már elhatározta, hogy igazat mond, most is megmondja az igazat.

– Igenis tudok.

– Akkor kérdezze meg ettől a paraszttól, hogy mit akar?

Csinos lelkéről újabb mázsás kő esett le. Hát itt még nem tudják, mit akar a csujesz? Te jó Isten! Még itt minden jóra fordulhat. Odafordult a bocskoros lábait váltogató csujeszhez.

– Cevrei batrina? (Mit akarsz öreg?)

Az öreg csujesz összetette mellén a kezét és úgy nézett Csinos tizedesre, mint a Megváltóra, (ha ugyan neki is volt Megváltója). Azután gyorsan hadarva pörögte, hogy alig lehetett kivenni a szavait.

– Oh Domnu officiere katanu furáce totz barabule! (Oh tiszt úr, a katonák ellopták mind a krumplim!)

Őrnagy úr Kutesovicsnak egyik legfájóbb oldala volt, hogyha sokáig tétlenül kellett egy helyen ácsorogni és már türelmetlenül köhécselt.

Csinos nagyon jól tudta, hogy a katonák ellopták a barabulát. De itt hirtelen átvillant agyán, hogy becsület ide, becsület oda, füllenteni fog. Hiszen teheti, rajta kivül itt senki sem tud románul.

– Őrnagy úr alázatosan jelentem, van neki eladó krumplija – mondotta.

– Az őrnagy úr odafordult a tisztjeihez:

– Ez nem is volna rossz. Azt a lovat, amelyet az előnyomulás alatt fogtunk a muszka századostól, eladjuk és az árán veszünk krumplit a legénység kosztjának följavítására. A tisztjei helyeslő bólintása után odafordult Csinoshoz.

– Aztán hogy adná?

A csujesz rettenetesen tűkön állt, mert hideg is volt és azon kivül az őrnagy úr nagyon harciasan játszott a pálcájával.

Csinos pedig azt gondolta, ha már elindult a hazugság útján hazudni fog tovább is rendületlenül.

– Kitie furátze batrina? (Mennyit loptak öreg?)

Az öreg nagyon örült, hogy alkalma van végre megmondani, hogy milyen nagy kár érte, még az ujjával is mutatta, hogy mennyi.

– Tri sekure dommule... tri sekure. (Három szekérrel uram három szekérrel).

– Mennyíért adná? – türelmetlenkedett az őrnagy úr látta, hogy a csujesz három piszkos ujjával ott gesztikulál az orra előtt.

Csinos odafordult megint az őrnagy úrhoz és jelentette.

– Három forint Őrnagy úr alázatosan jelentem.

Őrnagy úr Kutesovics erre rá vágott a három piszkos ujjra.

– Adta átkozottja, még olyan drágán akarod eladni! Ni, még ki akarja használni az embert. És rakta ám lovagló pálcájával a csujeszt.

A csujesz nem tudva mire vélni a dolgot, menekülve bozsékolt, amikor a rettenetesen haragos őrnagy elől bemenekült, az őrnagy úr odafordult Csinoshoz.

– No Csinos elmehet!

Déltájban Baróty kereste föl Csinost a körzetében. A nagy sparhelten akkor is forrott a sajkákban a burgonya.

– No Csinos, maga jól megcsinálta; először ellopják szegény embernek a krumpliját, azután megvereti.

– Hadnagy úr alázatosan jelentem, nem tehettem mást. Eláruljam az embereim?... Ha kitudódik a dolog, én is együtt szenvedek a gyerekekkel, de árulójuk nem leszek.

– Hát most már nincs is mit csinálni. Csak azt ajánlom, hogy most már egyék meg gyorsan, mielőtt ujabb baj nem lesz.

Másnap hajnalban egy órakor nagy csendben riadó volt és a Kutesovics őrnagy úr zászlóalja kivonult Hadikfalva felé a románok ellen, akikkel lejárt a fegyverszünet és a békeföltételeket nem fogadták el.

*

Radoutz szélső házaira ráborúlt a nyomasztó téli éjszaka. A vásártér közelében levő egyik ház ajtaján egy orosz katona zörgetett.

A szegényes szobában a betegágyra hajolva hallgatta a kopogást Parastiva és odaszólt leányához!

– Elissabéth, nézd meg, ki zörget!

A fiatal leány maguk szőtte szoknyáját körülcsavarta derekán és kiment. Kis idő múlva visszajött és mondotta:

– Mama, egy orosztiszt akar bejönni.

Az asszony felkelt a betegágy mellől és felcsavarta a petroleumlámpást, úgy nézte a szegényes vackon fekvő halovány arcú nőt.

– Megmondtad neki, hogy nem lehet, mert betegünk van?

Megmondtam és azt mondta, hogy annál inkább engedjem be, mert ő orvos, már itt is van.

– Buna sjára. (Jó estét.) Szólt a fiatal orosztiszt az ajtóban megjelenve. Ha beteg van a háznál annál inkább szükséges, hogy bejöjjek.

Az orosztiszt arcán kellemes mosoly játszadozott. Ne féljetek tőlem – folytatta beszédjét amikor látta, hogy azok hallgatnak.

– Hol a beteg?

Rarastive a nyitott szobaajtón át a szegényesen bútorozott és rosszul megvilágított szobára mutatott.

– Ott fekszik benn a betegünk!

A fiatal orvos belépett a szellőzetlen szobába. A petroleumlámpát közelebb vitte az ágyhoz és az ágyban fekvő, félig betakart nő halovány arcába nézett.

Az arca megváltozott. Szemeit tágra nyitotta. Majd a mellette álló asszonyra és leányra nézett:

– Honnan került ide ez a nő?

– Két napja, hogy jött Csernovitzból.

– Minek jött ide?

– Azt nem tudom. Valami magyar tisztet keresett... A fiát hozta hozzá...

– Fiát?

– Igen.

– Hol a gyerek?

Az asszony egy rozzant gyermekágyra mutatott a szoba sarkába.

Kopott kendővel letakart kis ágyhoz lépett az orvos. Mikor felemelte a takarót, ijedten lépett hátra. Az ágyban egy szőke fiucska feküdt meztelenül, megmeredt testtel.

– De hisz ez a gyerek halott!

– Halott uram, igen. Hiszen éppen azért beteg az asszony. A gyermek utáni fájdalom tette beteggé.

– Mikor halt meg ez a gyerek?

– Délután.

– Mi volt a baja?

– Istenem, mi volt? Nélkülözés. Nem volt az anyjának teje és nem tudta kellően táplálni. Ekkor már az orvos beszédközben a beteg asszonyt vette ápolásba.

Hosszú fáradozás után felnyitotta szemét és felült az ágyban. Arcán szenvedésokozta vonások húzódtak. Szemeiben kétségbeesés láza didergett. Amikor az ágya mellett ülő fiatal orosztisztre nézett, kezefejével végig törülte a homlokát, mint aki rossz álmot akar elűzni.

Nasztálya rémülten meredt a tisztre. Emlékei között régmúlt idők képe elevenedett meg. Diákbálak. Csintalan, ábrándos éjszakák. Egy hallgatag diák... Pétervár...

– Lehetséges lenne Sasa?

– Istenem megösmersz Nasztja. Megösmersz?

(Nasztálya igazi neve „Nasztja” volt és csak mi neveztük magunk között „Nasztályának” és velünk szemben Ő is igy nevezte magát.)

Akkor Nasztálya karjaira borulva hevesen felzokogott.

– Minek jöttél ide? Éppen most. Éppen neked kellett ide jönni.

– Nyugodj meg Nasztja. Nyugodj meg és mondd el, hogy kerültél ide? Mit jelentsen ez?

– Szégyenlem magam Sasa... Előtted nagyon szégyenlem. Nem birom...

– Nincs szégyenleni való semmi! Csak mondj el mindent!

– Akkor volt, mikor Sergej kapitányt agyonlőtték. De még nem is mondtad, hogy kerültél Te ide, éppen most?

– Arra ráérünk azután is. Csak most beszélj.

– Sergejt agyonlőtték, mint kémet az osztrák-magyar hadsereg katonái. Engem is halálra itéltek. A visszaemlékezés, megdidergette testét. Azután fölsikoltott.

– Fiacskám-fiacskám... Hol a fiam? Hozzátok ide a fiam!

– A fiad meghalt Nasztja. Meghalt.

– De Te orvos vagy. Hátha még él? – Már nem él. Nyugodj meg és beszélj!

– Ott találkoztam először vele. Este csak játszottam vele, de vidám volt, fiatal és szép. A kivégzés előtt láttam, hogy sajnál és szeretne segíteni rajtam. Akkor betörtek a kozákok a faluba és megmenekültem. Rettenetes harc volt ott. A templom ajtóba állva néztem, hogy ölik egymást az égő faluban a kozákok és a huszárok.

Egyszer csak a lobogó poklon Ő lovagolt keresztül.

Nem törődve tüzzel, golyóval jött az utcán nyargalva. A templomelőtti téren megállt és a bajtársa nevét kiáltozta. A bajtársa ott feküdt a templomba eszméletlenül, ahogy harcközben a mieink leütötték. Segitettem neki, hogy elvihesse. Olyan bátor volt és olyan szép, hogy a szivembe belopta magát a szerelem.

Azután mindig az ezrede nyomába szegődtem, mint egy árnyék. Lembergben láttam komoran, lehangoltan, de dacosan. Ugy szerettem volna hozzámenekülni, de nem volt szabad. Nyomon kisértem és egyszer hozzászegődhettem. Megsebesült és Colmba került a kórházba. Beszerkőztem oda, mint ápolónő...

Haldoklott. Letört. Mindenki szerette és mindenki siratta. Az orvosok lemondtak róla. Én nem. Én jobban szerettem mindenkinél. Ápoltam. Hogy hogy, azt nem lehet részleteznem. Amikor felépült, megösmert. Azok az esték, ott az orgonavirágos kertben!... Sasa!... Az volt a Menyország és mi elváltunk. Én Varsóba mentem. Azóta vártam, nélkülöztem. És már nem tudtam várni. Sok szenvedéssel jutottam idáig. De a fia, a fiam meghalt.

Nagyon-nagyon kimerítette a beszéd és hátradűlt az ágyon. Fehér volt az arca, mint a párnahuzat. Künn az ablak alatt zörögtek az elvonuló orosz csapatok ágyúi. A fiatal orosztiszt lehajtott fejjel várt és hallgatott.

– Sasa! Igazán nem lehet a gyermekem visszaadni?

– Nem Násztja. Nyugodj meg! Feledd el, hogy mi volt. Gyere velünk haza!

– Nem lehet Sasa, nem lehet! Nem hagyhatom itt.

– Hátha már nem is gondol rád.

– Az nem lehet! De hogy kerültél ide?

– Megyünk haza. A románok nem engedtek haza, azért átjöttünk az osztrák-magyar hadsereg mögé és most kerülővel megyünk haza. Ma éjjel itt alszunk és holnap megyünk tovább. Haza. De vajon otthon mit fogunk találni? A cárt elfogták. A katonáink nem engedelmeskednek. Gyere velem haza Násztja! A nagy tragédiák lezajlanak és ott a volgamenti kisfaluban meggyógyul a lelked.

– De a fiam, az ő fia?

– Eltemetjük Násztja. A háború vihara termette és a háború vihara tépte le. Hát hazajössz ugy-e?

Násztja belefáradt már a sok nélkülözésbe és most a gyermeke elvesztése feletti bánat megtörte. Jól esett neki, hogy a viharban egy erős segítő kéz nyúl felé és igent intett.

Hajnalban két oroszkatona vitte Parastivával a kis Ferike holttestét ki a radoutzi temetőbe.

A hadikfalvai úton gyalogosan meneteltek a huszárok Feri és Baróty a század élén mentek és beszélgettek:

– No igen Laczikám – mondotta Feri, – értem, hogy mért kell újra kezdeni itt a harcot. Értem, hogy mért menetelnek a hideg éjszakában a csapatok a drótakadályok felé. Hogy mért fekszenek a rohamsisakos rohamjárőreink, a drótakadályok előtt kézigránátjaikat dobásra készentartva. Értem! De úgy érzem, valahol sírt ásnak. Sírt, fagyosat, nyirkosat és sötétet. Újabb áldozatait temetik a háborúnak.

A tavasz lelketvidító derűje Istensegitsben érte huszárjainkat. Feri és Baróty egy virágos mandulafa alatt ültek és élvezték a tavaszi nap melegét. A dombok déli oldalai gőzölögtek. Szatulmáré alatt a Szucsavapartján kizöldültek a fák. Valahol egy kakuk kiabált. A kertek alatt a friss füvön apró zöld libák legelésztek. A Szucsava partján pihenő huszárszakaszok heverésztek. Baróty százada Kozma zászlós vezetésével éppen most vonult be a faluba. A fiúk daloltak vidáman.

Nincs szebb rózsa a pünkösdi rózsánál,
Nincs jobb tiszt úr Baróty hadnagy úrnál.
Bal szemére vágja tiszti sapkáját...
Szabadságra vezeti a századját.

– Hej – sóhajtott Baróty bár igazuk lenne ezeknek a gyerekeknek! Már meg is érdemelnék. De hallgatag vagy Ferikém!

– Meglehet. Szomorú vagyok.

– Kár pedig törni magad. Majd jóra fordul minden.

– Nem igen bízok én abban. Úgy érzem, nagyon öreg lettem. Lehet, hogy hazamegyünk. El is szaladnak fölöttünk az évek. Látni fogunk vidám, mulatozó embereket. De nekem nem terem vígság többé. Amig a harc dúlt, nem érkeztem átélni lélekben a megtörtént borzalmakat. Most érzem, hogy sokkal mélyebben idegződött be lelkembe a háború, mintsem azt onnan ki lehetne tépni. És az idő sem hoz feledést. Élni fogunk, ha haza kerülünk. Kenyeret fogunk keresni. Újra mindenki önző lesz és kicsinyes. Meglátod nem sok öröm lesz abban.

– De Ferikém, ne hidd! Majd megnősülsz, lesznek tapsikoló apró gyermekeid és boldog leszel.

– Még az sem lesz zavartalan. A háború mérge vérünkben van és leendő gyermekeink lelkében is pusztítani fog. Félek, hogy testben és lélekben beteg gyermekeink születnek és csak átok lesz az apaság.

– Rettenetes! Veled nem lehet beszélni. Hová lett a derűs kedélyed? Még a tűzben is mosolyogtál és most itt a derűs, virágos, nótaszóval teli tavaszban vagy ilyen keserű?

– Mosolyogtam akkor, mert embereim lelkének jólesett a mosolyom látni. Vidítottam mindenkit a kétségek között. De most ők vidámak, boldogok és én lehetek szomorú, vagy ha úgy akarod keserű. Hát lesz nekem valaha olyan kedves barátom, bajtársam és testvérem, mint te vagy?

Csinos tizedes lépett hozzájuk és jelentkezett:

– Hadnagy úr alázatosan jelentkezek zászlóaljkihallgatásra!

– Mit akar Csinos? – kérdezte Baróty.

– Nősülési engedélyt.

– Mi az? Meg akar nősülni?

– Igenis Hadnagy úr!

– Idevaló leányt akar elvenni?

– Igenis Hadnagy úr!

– Jól meggondolta? Minek magának nősülni? Nem birja megvárni mig vége lesz a háborúnak? Talál otthon is asszonynak valót.

– Az bizonyos, hogy találok Hadnagy úr, de az a kérdés, hogy hazamegyek-e valaha? Azután nekem ott van a kis földem, házam és tetszik tudni, hogy anya nélkül nevelkedik a kis fiam. Már szép nagy gyerek. Most anyát akarok vinni neki.

Csend borult rájok egy pillanatra. Halgattak. Megszólalt a harang az „Istensegítsi” templomban. Délre harangoztak.

*

A templom előtt sorfalat álltak a huszárok. Az ezredzene a Himnuszt játszotta, mikor Csinos tizedes az istensegítsi magyar leányt az oltárhoz vezette.

Ezer évek találkoztak. Az anyaországban egy kétéves gyerek árva és az ezeréve elszakadt magyarok ivadéka, piruló arcú magyar leány elmegy anyának Nagymagyarországba.

*

Szatulmáré alatt a Szucsaván hídat építettek a honvéd-utászok. Messzire hallattszott a fejszék kopogása. Néhányan csolnakokon dolgoztak a készülő hídlábak körül, másik részük a gerendákat hordta és többen faragtak.

Ladányi reszelős hangon énekelni kezdett:

Túl a Tiszán faradnak az ácsok,
Jaj de drágán adják a forgácsot.

Kelko letette a válláról a poros gerendát és csúfolkodva szólt oda Ladányinak:

– Szép lesz az hallod, csak jó reszkettesd meg a végit!

Néhányan nevettek, még a néhány lépéssel odább térdig vízben álló román lányok is abbahagyták a ruha paskolását és együtt nevettek az utászokkal, pedig nem is értették miről van szó. Ladányi ezzel nem törődött és mondta tovább:

Eredj lányom kérdezd meg az ácsot,
Ad-e csókért egy marék forgácsot?

Túl a Szucsaván Istensegítsben hirtelen felhangzott a rezesbanda recsegése.

Bohinicki abbahagyta a faragást és a ruhátpaskoló román lányok közül kirántott egyet a vízből és a kavicsos vízparton nekifogott táncolni.

– Bohinicki... Bohinicki, jön a hadnagy úr! – kiabált Bedecs.

Zmajkovics hadnagy úr megállt a falu előtt húzódó drótakadály mellett és mosolyogva nézte a Bohinicki féle táncot. Úgy járta, mint akinek keze-lába kiment helyéből és közben egyre ölelgette a nagymellű román leányt.

Istensegits felől egyre közeledett a zeneszó. A zöld fűzfák közül kicsillantak a rézkürtök. A rezesbanda előtt huszárok és civilek táncoltak. Csinos tizedest s új feleségét kisérték. Amikor a Szucsava partjára értek átkiálltott Csinos tizedes a csolnakban ülő utászoknak.

– „Halló bajtársak vigyetek át!”

Kelkó csáklyájával egy helyben tartotta a csolnakot és visszakiálltott:

– Áthozzuk Tizedes úrékat, de csak úgy, hogyha az újasszony ad egy-egy csókot.

– Ne vicceljetek – kiálltott vissza Csinos.

– Másképp pedig nem megyünk – feleselt Kelkó.

A fiatal asszony rátette kezét Csinos karjára és mosolyogva kérte:

– Egyezz bele, hiszen megérdemlik. Csak nem vagy féltékeny?

*              *

*

Május, dallos kedvű, virágos május; de szép vagy én nagy Istenem! A természet pompája itt ragyog szemeim előtt. Ezt a lőporfüstös, vérrel áztatott vidéket is, milyen bájjal tudod beteríteni isteni természet. Mennyi szépség van a Granicesti fölött fölkelő nap tűzpiros koronájában. A Szucsava kanyargó folyása fölött lebegő leheletszerű ködpárában. A wollovetzi lankákon zöldelő erdőkben csattogó madár dalban. Itt a tenyérnyi magyar földön a népek tülekedésében Istensegitsben már kezdtem úgy érezni magam, mint egy kedves magyar faluban otthon a Tisza mentén. Most elmegyünk innen. Milyen szép fehér felhő kiséri nyomon a nap sugaras reggelben a radautzi vonatot, amint dübörög Csernovitz felé. Holnap mi is azon megyünk.

Most amikor itt állok a válás küszöbén, úgy érzem, hogy sajnállak. Talán életemben nem lesz szerencsém viszont látni lankás dombjaid, erdős zeg-zugos hegyeid, völgyeid. Nincsen annyi átok, mint amennyit a magyar bakák rádszórtak Bukovina. Mégis... Szerte elszórva fekvő kis temetőkben porladó hős bajtársaim Isten veletek! Örök időkig itt fog sírotok fölött lebegni szivünk emlékezete, akkor is midőn már elmossa az idő a háború véres nyomait és sirotok körül eltűnik minden emlék.

Bukovina!... Istenem hány állomásod van, ahol emlékezetem megáll. Toporutz, Rarance, magyar ezredek haláltusája, tűzpróbája; garmadában rothadó emberi roncsok ne kisértsetek. Kirlibaba, a legborzalmasabb ágyútüzekben is hősiesen küzdő harcosok emlékezete borong most erdős hegyeid fölött... Csokonesti, Jakubény egyszerű perces megállók lesztek az élet nyugtalan, könnyű forgatagában. Szürke nevek vagytok bár, de minket ezer és ezer veszéllyel átfűtött emlék köt hozzátok. Egy gyászfogalom voltatok, a mi megzavart életfölfogásunkban. Hol az oroszok megszámlálhatatlan tömegeivel szemben diadalmasan állt néha nevetséges maroknyi magyar.

Dorna-Vattra kilenc hónapos állomása a huszároknak a háború véres forgatagában. Hol néha tíz napig vert szakadatlanúl az ellenség ágyútüze. Hol harminc fokos hidegben állt harcot a harcos. Nincs hála, nincs kegyelet, mely eleget tudna nektek tenni szegény-szegény bajtársaim, kik irt fejeztétek be földi pályafutástokat a Bisztrica menti dombok alatt. De máskép gondoltátok, amikor az iskolapad mellől kijötettek harcolni. A visszatérő lakosok a földdel egyenlővé fogják tenni sirjaitokat, mert nekik kellemetlen emlékek lennétek a házuk előtt, vagy a veteményes kertjükben, ahol éppen elástak benneteket. De tegyék bár földdel egyenlővé sirotokat mi mindig igy, fenyőgaly koszorús kereszttel fogunk látni benneteket.

Róbert!... Atyám! tőled nem búcsúzok. Visszajövök még hozzád élve vagy halva. Illatozzanak addig is sirodon azok a virágok, melyeket harcos fiaid ültettek rá.

Lunga, Grucea!... Mintha csodálkoznék, hogy a semmiből feltünik neveitek. Nyomorúságos fészkek a Bisztrica-parján, magas erdők hegyekkel övezve, hol magyar katona az előtt talán soha nem járt. Mint hogyha most is fülembe csengene az ellenség és saját tüzérségünk eget-földet megrázó tüzelésének dübörgése Szent István király napján a Trebinye alatt.

Pozorita, Lusinthál Baróty angyalaival de szépek vagytok a távol ködétől övezve.

Radoutz, Hadikfalva, Istensegits, Vollovetz, Szatulmáre, mind voltatok otthonunk. Bukovinai leányok, radautzi zsidóleányok nem voltatok Ti se rosszak. Hát még az istensegitsi, hadikfalvi magyarleányok. Titeket pedig áldjon meg az örök életű Isten. Neveljétek a jövendőbeli gyermekeitekben naggyá a magyar haza iránti szeretetet itt ebben az elszigeteltségtekben, mert magyarnak lenni akkor is boldogság, ha magyarságunkért szenvedni kell is.

Most, mikor a lanyha tavaszi reggelen látom a virágzó fákat a zöldelő dombokon és halgatom a rigó és kakuk hangját szivembe nyilal az emlékezet fájó érzése. Sirón, halkan, szomorúan markol emlékezetembe a sok-sok nemes tett emléke, amelynek tanúja voltam e véres földön és résztvevője. Hallom, hogy feljajdulnak a sirok a Ciota alatt: „Hát minket itt hagytok?” Ezt a maroknyi magyar népet látva itt, a libák után futkározó piros ruhás leányokat és a duzzadó párnákat a tornácokra kirakó asszonyokat, csüggedő lelkembe bizalom költözik. Ezer éve itt az elszigeteltségben idegen népek között, idegen uralom alatt magyarok maradtak, egyszerűek, parasztok de magyarok. Akkor örökké élni fog a magyarság.

És micsoda mondást hagyott lelkemben egy istensegítsi leány, amikor óva intettem a huszároktól: „Nem baj ha gyermekem lesz is. Magyar lesz és huszár. Eggyel több lesz a magyar!”

A városok összeomlott falait fölfogják épiteni idők folyamán, de a ti emlékezetetekre bajtársak csupán a mi szivünk fog templomot építeni; nagyot, hatalmasat. Mindennél hatalmasabbat. Azt lerombolni nem lehet, mert szivünkben fog élni és oltárán mindig égni fog az emlékezett örök méccse.

Az istensegitsi templomban misére harangoztak és Feri körül hordozta mégegyszer tekintetét a napsütésben fürdő, virágos dombokon és sóhajtva indult a falu felé.

*

Másnap hajnalban alig pirkadt az ég Granicesti fölött, mikor a hadikfalvai országúton Kutesovits őrnagy úr zászlóalja dalolva haladt. Virágos sapkáikat szemeikre húzva, vagy széles ívben lengetve fejeik fölött, daloltak:

A gőzösnek hatkereke... egy... kettő... fekete, fekete, fekete... egy... kettő...

Azon visznek el engemet... egy... kettő... messzire, messzire, messzire... egy... kettő...

Ne sírjatok hadikfalvi leányok... egy... kettő… vissza jövünk még hozzátok... egy... kettő... valaha, valaha vagy soha.

A pozsonyi állomáson a perron oszlopához támaszkodva, egy öregasszony ácsorgott órákon át. Nézte a fekete sínpárokat, ásítozó vagonokat és ha vonat dübörgése hallatszott, örömmel sóhajtott fel: „Hátha az ő vonata”? Ha azután tovább ment a vonat, csalódottan hajtotta le a fejét. Beesett szemeiből apró, elfáradt könnyek szivárogtak lassan. Nem volt már azokban könny. Elsírta már a háború négy éve alatt fia után. Ősz haja kicsillant a nap fényében fekete kendője alól.

Ha az állomáselőljáró kérte, hogy menjen csak be a váróterembe, majd ő szól, hogyha megérkezik a huszárok vonata, szomorúan tiltakozott:

– Már csak tessék megengedni, hogy itt várhassam a a fiam! Hiszen boldogság még a várás is. Úgyis mindjárt tovább mennek.

Így aztán a reggelből dél s a délből este lett és még mindég nem érkezett meg a vonat. Egész nap nem evett, csak állott ott az oszlophoz dűlve. Az arra járó vasútasokat mindég megkérdezte, nem-e ment el más irányban a vonat? De azok biztatták, bizonyosan Pozsonyon át mennek a huszárok. Nemsokára meg kell jönniök, csak várjon. De miért nem megy be? De nem ment. Állta öreg lábaival a vártát, egyetlen harcos fiát várta.

Este tíz órakor érkezett Pozsonyba Kutesovits őrnagy úr zászlóalja. Feri és Baróty elsőnek ugrott le a vonatról. Feri az oszlop mellett ácsorgó öregasszonyhoz futott. Az anya zokogását visszafojtva karolta át nagy, derék fiát és mosolyogva simogatta meg szőke fejét.

– Anyám, mióta állsz már itt?

– Csak nem régen jöttem ide fiam.

Az állomás tiszt elhaladt mellettük és megállt.

– A főhadnagy úr édesanyja ez az asszony?

– Igen.

– Nahát, ilyet még nem láttam. Már megbocsásson nagyságos asszonyom... Reggel óta itt áll az oszlop mellett, se enni, se inni, el nem mozdult innen. Tessék csak hazavinni!

– Igaz, anyám?

– Mi az az egy nap édes fiam! Boldog voltam, hogy várhattalak. Hisz négy éve, egyebet sem teszek, csak téged várlak.

– De anyám!... Anyám, bemutatom a legkedvesebb bajtársamat: Baróty hadnagy... De Laczikám, te sírsz?

– Gyerünk innen Ferim, – szólt Baróty, miután megcsókolta az öregasszony sovány kezeit.

*

Másnap Bécset elhagyta a vonat, mikor Baróty odalépett a kupéban barátjához:

– Ferikém, ne legyél olyan elgondolkozott. Minden asszony olyan gyermekes lesz, ha megöregszik, mint a te édesanyád. Persze, hogy fájt neki, hogy eljöttél ilyen hamar. Majd megnyugszik, meglátod.

– Nem, nem Laczikám! Az édesanyámat én már nem látom az életbe viszont. Nagyon jól esik a vigaszod; de egy dolog van, amivel nem lehet vigasztalni engemet. A háború sírba teszi édesanyámat.

Baróty nem tudott felelni. Lehajtotta a fejét és kinézett a vonat nyitott ablakán. De nem látta a rohanó tájakat, hanem egy oszlophoz támaszkodó öregasszonyt.

*

Villachon a zammelstelle nagy, piszkos terme tele volt katonákkal. Az asztalokon, padokon, földön össze-vissza hevertek, vagy kártyáztak. A rácsos ablakon át besütött a felkelő nap, hosszú fénybarázdákat szántva a poros levegőben.

Amikor az őr bekiáltott, hogy „sorakozó kávéra”, hangos zörömböléssel szedték elő a sajkákat. Kávé kiosztás után újból elmerültek a semmitevésbe. Ha nyílt az állomás perronjára vezető ajtó, mind arra nézett. Ha újabbak jöttek, az öregek közrefogták, honnan jönnek, miért fogták el a katona rendőrök – vallatták őket. Aszerint volt azután becsülete mindenkinek, ki mióta lógott. Ha csak szabadságról egy-két nappal később indult el és útközben lejárt a szabadságos levele, annak nem volt becsülete. Rendes vezetősége volt a lógóknak. Egy szakaszvezető, aki már kitanulta a lógás mesterségét. Aki már egy évinél is több, amióta sorba járta a frontok mögötti gyűjtőállomásokat Trienttől Odessáig. Nagyon jól tudta, hogy kell a dolgot csinálni. Ha a pasas az olasz frontról lóg és az ezrede ott harcol a rajvonalban, akkor mondjon be a gyűjtőállomás parancsnokságnál egy olyan ezred számot, amely valahol Ukrajnában vagy Romániában állomásozik. Akkor azt az ezredet fölkérdezik. Amíg onnan megjön a válasz, jó helyen kuksolhat. Ha azután az illető valaha csakugyan törzskönyvezve volt annál az ezrednél, vagy különítménynél, akkor elfogadják. Megint eltelik egy hét, míg összejön abba az irányba négy-öt másik társ is, hogy ne kelljen egy ember mellé kísérőt adni. Addig nyugodtan lehet aludni. Igaz, itt nem valami jó az étkezés, de nem is sokkal rosszabb, mint künn a rajvonalban és ha valaki jól tud kártyázni, mindig kerül valami a szabadságosoktól. Vagy kedvében járni az őrsparancsnoknak, söprögetni, padlót súrolni, vagy a konyhához beszerkőzni, még az étkezésen is javíthat. Aztán, ha jön is a transzforálás. Végig utazni Villachtól Brassóig vagy Odeszáig, sok szép idő eltelik Meg ott, ahova mennek nincs harc. Ott megint ellehet tölteni néhány hónapot. Ha azután mégis lejön az az ezred is az olasz frontra, útközben hány alkalom kínálkozik a lógásra.

És a gyűjtőállomás lógóparancsnoksága rendes iskolát tartott „a zöldeknek”. Összeköttetése elért az összes frontokra. Nagyon jól voltak értesülve, mikor és hol lesz támadás. Ösmerték valamennyi ezredparancsnokát úgy névről, mint jelleméről. Ki volt adva a jelszó: Csak hadd hozzák a szabadságos lógókat a katona rendőrök, majd megtanitják őket.

Tizenegy órakor újból kinyílott az ajtó az állomás-perronja felől. Megint vagy husz katonát tereltek be a katona-rendőrök. Vegyesen huszárok, honvédek, újmenetbeliek, kórházlógók.

A huszárok között ott látjuk Csinos tizedest. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, megrázkódott. A szőrös, piszkos pofák között sehogysem érezte magát. Szépen, tisztán volt öltözve és hátizsákja megvolt rakva hazaival. Keresett egy asztalt, vagy sarkot, ahol huszárjaival letelepedhet. De már minden le volt foglalva.

Amíg ott ténfergett hely után nézve, hozzálépett a gyűjtő-állomás alulról kinevezett parancsnoka. Két kezét a zsebébe süllyesztette és kidüllesztette a mellét, melyen megcsendültek a kitüntetések. Csinost és a háta mögött álló néhány huszárt végigmustrálta, azután a háta mögött mosolygó vezérkarára kacsintott és szólt:

– Hónapos szoba tetszene a tizedes úrnak, vagy csak ágyrajáró vendég?

Csinost bosszantotta a szakaszvezető pökhendi föllépése és haragosan felelt:

– Mi köze hozzá!

– Nana, úgy látszik barátocskám, hogy Te még nem ösmered itt a rendet. Ebben a helységben én vagyok a parancsnok.

– Először is ajánlom, hogy ne tegezzen! Nekem itt nem parancsnokom. Itt egyforma foglyok vagyunk.

– Jól van hát nem tegezem. De maga nagyon „zöld”, úgy látom szabadságról jön?

– Hát ha úgy tetszik, igen. Miköze hozzá?

– Na majd lead ebből a hetykeségből, ha egy hétig itt kuruttyol velünk.

– Mér lennék itt egy hétig?

– Mert amíg az ezreddel elintézik a dolgot, addig eltelik egy hét.

– Mért? Én nem lógtam.

– Nem, csak úgy látom, későn indult otthonról.

– Az nem igaz. Én rendes időben indultam otthonról. Kimentem Csernovitzig és ott tudtam meg, hogy az ezredem lejött az olasz harctérre. Visszafelé még hazamentem. Meg raktam magamat hazaival és azonnal indultam utánuk.

– Elég ostoba. Minek megy ki a frontra? Ott most büdös a levegő.

Támadás készül az egész vonalon. Ha én magának lennék, nem mennék utánuk. Elég volt már a háborúból. Már sem adnak a legénységnek. A tisztek még jól élnek, meg a csehek, de a magyar legénységgel úgy bánnak mint a kutyákkal.

– No az nem igaz! A mi tisztjeink olyan jók hozzánk, hogy jobbak nem is lehetnének. Igaz az Őrnagy úr nem, de a századparancsnokok nagyon jó emberek. Akár a testvérek.

– De megindulnak itt a támadások, úgy hull az ember, mint a légy. Volt már az olasz fronton?

– Még nem.

– Akkor nem is tudja mi a háború. Az orosz harctér ehhez!... Én mondom, hogy az oroszokkal való harc csak nagygyakorlat volt az olasz harctérhez képest. Ha ott lett volna Görznél vagy Assiagónál vagy a Motre-Grappán majd máskép beszélne.

– No elég nagy harcok voltak a Kárpátokban is.

– Voltak. Hiszen ott is sok ember meghalt, de ami itt megy végbe, azt elképzelni sem lehet. Akik itt vannak, annak már nagyrésze két-három évig fogságba volt Szibériában és hazajöttek, egy hónapi szabadság után újra kiküldték ide. Persze nem is ért a rajvonalba csak maga a menet századparancsnok. Nem kellene már senkinek kimenni, akkor hamarosan vége lenne a háborúnak. Én csak azt mondom, ne menjen ki.

– Én pedig azt mondom, hogy szeretem a tisztjeim. Éveken át együtt voltam velük és most is kimegyek.

Engem ugyan ne kisérgessenek szuronyos őrök. Én azt nem tűröm. Harcoltam három évig, mint jó katona. A tisztjeim úgy szeretnek, mint a testvért. Kiégne a szemem, hogyha híre menne, hogy én is ellógtam. Hogy néznék valaha szembe legényeimmel? Legyen ami lesz, de gyáva nem leszek! Nincs miért magamra vetni. Nekem sem kenyerem a háború. Én is beleuntam már, de katona vagyok és ha már eddig végigéltem becsülettel, ezután sem lógok. Engem ne hajszoljanak odahaza a csendőrök. Annyi nincs. Én végig viszem a háborút, ha az Isten úgy akarja. Ha meghalok arról sem tehetek, de ahova állit a kötelesség onnan nem lógok el, ott maradok!

*

A fenyőerdővel fedett hegyen a laricai barakkórházzal szemben nagy sürgés-forgás volt. Felvételezés kiosztás volt a huszároknál. Az altisztek osztották a kenyeret, szalonnát és konzervát. Bor és rum annyi volt, amennyi kellett. Trafik és menázsi is volt bőségesen, mégis kedvetlen volt a legénység. Estére támadásba mennek Assiagóhoz. Akiknek ráérő idejük volt, elheveredtek a hegy napos oldalán és leveleket írtak.

Feri és Baróty együtt ültek egy mohás sziklán a hegy elején és nézegették a völgyben csavargó leplezett utat, melyen állandóan meneteltek a csapatok a rajvonal irányába. Trénkocsik, teherautók, motoroságyúk egymást érték.

A völgyeket áthidaló drótkötél-pályák szakadatlanul szállították a tűzérségi lőszert az ágyúállásokhoz. A magas, havas hegyek felett ágyúk dördülései morajlottak. A kórházakból sebesült és beteg katonákat küldték hátra és a könnyebb sebesülteket küldték vissza a csapattestükhöz.

– No Laczikám itt most alaposan készülnek a támadásra: – mondta Feri lehangolva. Holnap megint benne leszünk nyakig a slamasztikában. Amerre jöttünk Trienttől kezdve mindenütt menetelő ezredekkel és tüzér ütegekkel találkoztunk.

A napos lépett hozzájuk és leveleket nyújtott át Ferinek.

Feri félve bontotta fel az idegen kéz által írt levelet.

– Laczi! meghalt az édesanyám.

Baróty lehajtotta a fejét, nem szólt semmit, csak rátette kezét bajtársa vállára.

– Most már jöhet a támadás – folytatta Feri el-elcsukló hangon. – Az előbb még féltem, ha ott a Hétfalu-fensíkján feldübörgött a harc moraja. Most már nincs senkim. Édesanyám nem győzte bevárni a háború végét.

– De nézd, még van itt valami a levélben – szólt Baróty.

Feri kivette a levelet a borítékból. Az édesanyja írt néhány sort:

Édes fiam Ferikém!

Hosszabb ez a háború az én életemnél. Nem birom én kivárni a végét. A szivem sajog a fájdalomtól, ha arra gondolok, hogy mégis hazasegít az Isten és üresen találod szegényes otthonunkat. Milyen egyedül vagyok itt! Az ablakon át besüt a délutáni nap a Dunáról. Csak a Teri néni jár át néha megnézni, hogy vagyunk. Ráhagyom a ház gondozását is mig te haza nem jössz, szegény Fiam. Bocsáss meg Ferikém, az én szivem már nem győzi könnyekkel öntözni fájdalmaim égő sebét.

Halálom előtt még egy vallomást teszek. Sok levél jött hozzám attól a leánytól, aki után többször érdeklődtél. De nem küldtem el neked. Gondoltam, majd hazajössz és lesz úgy, ahogy az Isten akarja. Most elküldöm levelét. Zárom levelem. Áldásom kisérjen veszélyes útadon. Csókol milliószor

Édesanyád.

Feri hangosan olvasta el édesanyja levelét és sírtak mindaketten. Mikor megnyugodtak kissé, Feri a másik levelet kezdte olvasni.

Édes Ferim!

Nem győztem várni már a visszatérted. Kijöttem utánad Radoutzig. Most itt vagyok. De hogyan? Azt a fájdalmat leirni nem tudom. Gyermekünket most vitték el a temetőbe. Talán nem is tudod, hogy gyermekünk született? Olyan szőke volt és mosolygó, mint Te voltál. A sok nélkülözés és hideg megölte. Pedig olyan édes volt. Ő volt a vigasztalóm a sok nélkülözésben. Most eltemették. Én pedig elmegyek haza Oroszországba; a Radoutzon átvonuló orosz csapatokkal. Ha tudnám, hogy valaha még találkozunk, nem tudnék elmenni innen; de attól félek, hogy már elfelejtettél.

Ha úgy lenne, hogy az életben már nem találkozunk, áldjon meg az Isten! Én igy is boldog voltam, mert szerettelek.

Csókol Nasztályád.

Mikor Feri végigolvasta a levelet, felnézett a levegőben keringő repülőre.

– Laczi! De jó lenne most repülőnek lenni és felszállni a felhők fölé!

*

Másnap este tizenegy óra tájban Kutesovics őrnagy úr zászlóalja fönt hasalt az Interettó elején a sziklák között. A legénység letargiában hallgatta a granátok dübörgését és zúgását. Hajnali három óra óta tart a pokoli tüz. A hegyeken s völgyekben ember-ember hátán tolong. Nem lehet előremenni. Az olasz tüzérség gránátjai ott csapódnak le állandóan körülöttük nehéz szikladarabokat szórva széjjel. Égető szomjúság gyötör mindenkit. Az olasz granátok széjjelrombolták a vizvezetéket. A júniusi éjszaka forró, fullasztó. Rum van még a kulacsokban, de az még rosszabb. Mikor hajnalban megkezdődött az ágyúzás, sok rumot megittak, hogy elkábitsák érzéseiket és most annál pokolibb a szomjúság. Előre nem lehet menni, mert az olasz tüzérség zárótüzet adott elébük az útra. Csak feküdni, húzódni és szomjazni, rettenetes hosszú órákon át. Hajnal óta nézni, hogy ritkulnak a sorok. Előlről berúgottak módjára támolyognak hátra a sebesültek. Néhányan még ugyan szaladnak szivdobogástól elfulladva, pedig az inakból kiveszett az erő, rettenetesen nehéz volt a vérző test. De a legtöbben annyira elvannak csigázva, hogy alig van jártányi erejük. Csak fától-fáig, sziklától-szikláig vonszolják testüket. Ha granát jön nagy zúgással, szivfagyasztó üvöltéssel, akkor levetik magukat a földre, vagy fa mögé és belenyomják arcukat a mohába, a felszaggatott sziklás talajba, rettenetes állati remegéssel. Elrémülve attól a gondolattól, hogy most, amikor már sebesültek és joguk van elhagyni a poklot, amikor már a tébolyködében vesző emlékezet távolából felcsillan valami derengő fény, hogy csak most kell még átvergődni öt-tiz kilométer tűzkörzeten és ott túl már várja a szabadulás, a kórház, a viz, az alvás és az élet; ott a minden, csak most ne érje még halálosan a golyó, vagy szikladarab. És ez a kálvária hosszabb, mint a stáció. Újra és újra jön a granát. Újra le kell vágódni, újra imádkozni és nyögni, jajgatni. Összekeveredve jönnek közösek, honvédek, huszárok, géppuskások órákon át megszakítás nélkül.

A nehézsebesülteket teherautókra rakják. Elindulnak a völgyben húzódó kövesúton. Egy párszáz métert haladnak. Jön egy nehézgranát. Levág az útra, a teherautót az árokra dobja sebesültekkel együtt. Az előretörtetők ledobálják a roncsokat az útról és rohannak tovább.

A magas falak mögé összehordott sebesültekre ráboritja a nehézgranát a falat. Mindent elsöpör a tűz Assiagóban.

Bent a vonalban már nincs csapatkötelék. Ezred, vagy zászlóaljparancsnokság. A feltépett szikladarabok mögött és granátgödrökben összeverődött csoportok állnak ellent a rohamozó olasz és skót csapatoknak. Lángvetők lobbannak fel a sötétben. Piros rakéták ezrei röppennek fel a magasba. A tüzérségi tüzet kérik végig a rajvonalban a Hétfalufensiktól a Monte-Grappáig. Az osztrák-magyar tüzérség hallgat. Amilyen keményen kezdték hajnalban a tüzet, azt lehetett remélni, hogy elsöpörnek mindent az útból. És most tétlenül nézik, hogy vérzik el benn a gyalogság a vonalban.

A tartalék ezredek tátottszájjal néznek be a pokolba. Segíteni nem birnak. Parancs jön. Bemenni! A zászlóalj megindul. Szerte szórt sziklák és fatuskók között előre dolgozza magát a legénység. Eléri a szerpentin utat. Az aknavetők kilógó nyelvvel cipelik az aknavetőgépeket és lővedékeket. A géppuskáslovakat köteleken tartva eresztik le a meredek hegyoldalon. Feri százada előre tör. Az ellenséges fényszóró megvilágításában jól látni, hogy szökdösnek, bukdácsolnak a granátgödrök között. Lebuknak, majd újra föl és előre. Majd eltünnek a füstben. Tovább nem látni. Nehéz granátok megint sürűn szórják a szikla darabokat. Sebesült huszárok bukdácsolnak vissza. Ujabb század lendül neki. Ha az ellenséges fényszóró végigborozdolja a felszaggatott hegyoldalt, ijedten kiabálnak a parancsnokok: Lebújni... Lebújni.

Egy hétcentiméteres üteg megmaradt két ágyúja segit az előretörőknek. Az ütegparancsnoka egyingre vetkőzve dolgozik. Az ágyúk körül derékban kettétört fák hevernek. Egyetlen fa sem áll talpon. Az ágyúcsövek izzók. A szomjúság kínzó. Sebesült tüzérek jajgatnak. Baróty egy granátlukban fekszik Csinossal. Várják a parancsot. Angol foglyok jönnek hátra. Szaladnak. Ha granát zúg, levágódnak. Derék nagy emberek. Gépfegyverek zakatolnak. Egyes árokrész egy óra alatt kétszer cserél gazdát. A Skótok rövid tőrökkel jönnek. Sokan. Egy egész hadosztály vonul fel rövid szakaszon. Piros rakéták ezrei röpködnek. Most hirtelen visszaugrik az ágyútűz. Zárótűz a huszárok mögé. Egy ezredét kereső mozgókonyha csapat őgyeleg céltalanul az égő házak között. Nem találják az ezredet. Elhuzódnak egy váléba. Ujabb parancs jön. Végig jajdul a századokon szájról-szájra: Visszavonulás!... Visszavonulás!...

Megremeg a lélek. Kutesovics őrnagy úr jön hajadonfővel pálcával a kezében. Jönnek nyomában a huszárok. Becsatlakoznak a gödrökben heverők. Baróty az útszéli gödörben vár. Feri még elől van. Az emberei megvannak rémülve. Alig értik meg, mit akar. Majd nem győzi türelemmel, előreszalad. Kérdezősködik. Feri emberei elszaladnak mellette. Ő csak szalad előre. Csinos a nyomában. Nem veszi észre. Már ottszaladnak az összerombolt árkokban, tépett drótok között. Gépfegyverek gólyója zúg körülöttük.

Granátlukból ki, granátlukba be. Rakéta fénynél felütik a fejüket. Feri nevét ordítozzák. Haldoklók hörögnek körül. Jobbról tüzelnek a honvédek gépfegyverei. Egy sebesült huszártól kérdezik a főhadnagyot. Nem érti. Össze-vissza beszél. Ujra tovább. Végre megtalálják. Egy gépfegyver mellet feküdt. Melléje térdelnek. Csinos a mentéjét a feje alá teszi. Próbálják éleszteni. Halott. Behúzódnak egy tölcsérbe. Fölöttük tombol a harc. Csinos hordágyat keritett. Elhelyezik rajta Feri holttestét. Keze lelóg. Csinos összekulcsolja mellén az elhalt ujjakat. Ránéz a halott fehér arcára a rakéta fénynél. Milyen idegen – gondolta. Baróty az iratokat veszi magához. A vörösrakéták fényinél fekete az arca. Alig beszélnek. Nem érteni szót. Hátra akarják vinni Feri holttestét. De rettenetesen jön a golyó. Csinos a kőtörmelékeken felkapaszkodik a tölcsér szélére. Valahol valaki sír... Hangja kisértetiesen rebben a golyók zúgásában. Néha elhallgat. Kis idő múlva újrakezdi. Németül kiabál:

– Mutter... liebe mutter! Ich gehe zuhaus... Mutter liebe Mutter...

Csinos nem állhatja. Átoson a drótok alatt. Akkor már keserves nyögésbe fuldoklik a hang.

– Mutter liebe Mutter... Wasser bitte... Mutter Wasser bitte!...

Egy szikla alatt fekszik. Sovány gyerek. Csinos mellé hasal. Szól hozzá magyarul. Nem érti. Próbálja kiszabadítani. Nehéz a kő. Baróty már kiabál. Kulacsában még van rum. Itatja. Mohón iszik. Fájdalmai már eszét vették. Ujrakezdi a sírást. Csinosnak a szivéig hat. Baróty kiabál. Menni kell. Más irányba figyel. Ezen már nincs mit segiteni. Pár perc és vége. A másik hang irányát követi. Körülötte tombol a harc. Huszonnyolcasok vágnak Assiagóba. Az útra. A drótok köze. Megy, szökik. Egy gödörben újabb haldoklót talál. Rakéta fénynél látja, hogy nem magyar. Olasz lehet. Csinos méregbe jön. Szuronyát a szeme elé tartja. A fényszóró sugarai odavetődnek. Az megrémül. Olvasó van a kezére csavarva. Imádkozik. Szemében ott sír a rettenet. A kegyelem kérés: Ne ölj meg!

Csinos fáradt. Letörli homlokáról az izzadtság cseppeket. Szembe ül vele. Baróty már nem kiabál. Minek is sietnének? Hátra menni nem lehet. Majd elhallgat a zárótűz. Nézi a haldoklót. A harag elmúlik a lelkéből. Sajnálja. Fiatal még és gyámoltalan. Szenved. A kulacsát az ajkához emeli és itatja. Beszél hozzá:

– Ne félj jó gyerek!... Nyápicka vagy egy kicsit. Nézzük csak, hol is fáj? Ugy, szépen le a szerelvényt. Nem kell már az neked. Nem haragszunk mi?... Hol a sebkötöző csomagod?... Lám az is megvan. No ne bozsékolj már!... Minek jöttél ide, ha most jajgatsz?

Kötözi, bugyolálja Csinos a sebesült olasz gyereket. Már elfelejti, hogy ellenség, csak szólitgatja pirongatja.

– Van feleséged? Nekem van. Vár... A Tied is vár? Mi a fenének kellett nekünk itt találkozni ezen a sziklás hegyen?... Nem élhettél volna békében otthon, meg én is. De Te támadtál hátba engem, amikor Volhiniában harcoltam az oroszokkal... Igy! Már a melled nem vérzik. Látod a másik már elhallgatott. Azért is hagytam ott. Tudtam, hogy egy-két percig él és nem birtam ki a sirását... Jobb lett volna agyonlőni, hogy ne szenvedjen. De nem volt szivem... Most téged bekötlek. No majd érted jönnek, ha vége lesz a harcnak. Aki győz. Lehet, hogy a tieid. A kutyák. Nekik könnyű. Tele a hasuk makarónival, meg segítenek az Angolok... Skótok... Fene sokan vagytok... De nekünk régen nincsen mit enni... Kevesen is vagyunk... Fáradtak... Hallod? A hadnagy úr kiabál. No most már itt is hagylak. Ha nem esik rád még egy darab szikla, akkor itt maradhatsz élve. A véred már nem folyik.

Csinos visszakúszott Barótyhoz. Baróty nagyon el volt foglalva. A granáttölcsér szélén egy gépfegyvert állított fel.

– Siessen Csinos jönnek – kiáltotta a tölcsérbe bemászó tizedesnek. Az olaszok, vagy angolok. Már régen figyelem. Gyorsan ide mellém. Nézze! Majd, ha erre száll egy rakéta. Hozza ide még a többi rakaszt is! Innen nem tágitunk. A legdrágábbat nem engedjük. Visszamenni nem lehet... Majd én Csinos!... Maga csak segitsen! Nézze ég a Monte-grappa! Vagy mi az?

– Lángvető, hadnagy úr.

Csinos hirtelen kiugrott az árokból.

– De hova szalad Csinos?

– Rögtön jövök, hadnagy úr!

Kis idő múlva Csinos a kis, vézna taljánt behozta a tölcsérbe.

– Hát ez kicsoda?

– Olasz... Gondoltam, jobb itt neki. Még ott elől könnyen agyon is lőhetnénk... Így. Hagy feküdjenek itt szépen egymás mellett... A főhadnagy úr a hordágyon, te meg komám a kövön. Nincs más fiam. Te vagy az oka. Mért ilyen hegyes a vidéketek.

– Ide gyorsan Csinos! Lássa ott bukdosnak egyik gödörből a másikba. Rajta!

Megszólalt a gépfegyver… Nekihevülve makacsul ugatott.

A vörös éjszakában megingottak az előretörő fekete árnyak.

Baróty oldalvást ránézett a szalagot tartó Csinosra. Úgy rémlet neki, hogy Csinos hangtalanul nevet. Füstös arca a vörös rakétafényben kacagásra torzult. Nehéz huszonnyolcasok keresni kezdték a makacs gépfegyvert. Kődarabok kopogtak a gépfegyver páncélján. Azután már hallotta is, hogy Csinos kacag. Előbb lassan, azután hangos hahotával. Megremegtette lelkét a kisérteties kacagás. A gépfegyver csak ugatott a kezében. Hullottak a fekete árnyak s őreá is ráragadt a kacagás.

A hátuk megett Feri holtteste mellett imádkozott a sebesült olasz, előttük imbolyogtak a fekete árnyak és ők hangos hahotával kacagtak bele a pokolba.

*

A fellegek szakadozott fátyolát eloszlatta a nyári nap forró sugara. A felszakgatott sziklás talaj fölött hangos zúgással röpültek a granátok. A kéklő levegőben egy repőlőraj motorjának búgása hallatszott. Az apró srapnellfüstökkel tarkitott levegőben nagy íveket irva keringtek. Büszkén, diadalmasan. Néha egyik másik kivált a csoportból és lecsapott a dolinákban táborozó tartalékokra és menetelő csapatokra. Lecsapott merészen, szemtelenül, mint a vércse az áldozatára. Nagy francia gépek ritmusba vesző monoton zúgással keringtek.

Az összelőtt árkokban eltorzult arccal álltak a harcosok. Parancsnokság és rendszer felbomlott. Egyik árokban egy őrmester körül összegyülekezett néhány katona hallgatta az ágyúk bömbölését és a repűlők bombáinak durranásait, máshol egy szakaszvezető vagy tizedes és csak elvétve parancsnokolt egy-egy élvemaradt tiszt.

A drótok előtt az előző napi és éjszakai harcok áldozatai meredtek üveges szemmel a forró napba. Itt-ott még feleszmélt néha egy tébolyba vesző fájdalom. Halálhörgésbe vesző sóhajok zokogtak a golyók zúgásába.

Csinos kinézett a granáttölcsérből. Alig emelte ki fejét néhány centiméterrel a kőtörmelékek közül, máris gépfegyvergolyók porzottak körülötte. Visszahúzódott és ránézett a gödörfenekén ülő Barótyra. Baróty arcán mély barázdák sötétlettek. A rettenetes éjszaka, az álmatlanság és a szomjúság elcsüggesztették. Megtört szemeivel bánatosan nézte Feri elkékült, megmeredt arcát. A sebesült olasz felsóhajtott: „akva... akva...” („vizet... vizet.”)

Csinos megrázta a kulacsát, melyben még néhány csepp viz lötyögött, abból, amit az éjszaka permetező esőből gyűjtött a sátorlapon. Barótyra nézett.

Baróty visszanézett Csinos sápadt, izzadt arcára, azután az olasz gyerekre és lassan suttogta:

– Adjon neki Csinos!

Csinos odakúszott a haldokló mellé, akinek a kötésén átvert a sötét vér. Kékűlő arcára nézett és kulacsa összes tartalmát beöntötte kiszáradt ajkai közzé.

Az ágyúk tüzelése nem szünt. A két rajvonal közzé szorulva hallgatták halálfélelemtől gyötörve a rémes harcizajt. Körülöttük nagy szemekben hullott a kőtörmelék és granátszilánk. ,A nap egyre izzóbbá melegitette a sziklákat. Szemeik előtt tűzkarikák játszottak. Csinos kendőjével letakarta Feri arcát, hogy ne kelljen mindig azokba a megtört szemekbe nézni és a legyek ne essék. A sebesült olasz egyre kinosabban nyöszörgött. Baróty nem állhatta, bedugta fülét és egy szikla árnyékába gödröt kapart, fejét belenyomta a hűvös lyukba és mély lélegzettel szivta be a föld nedves illatát.

Csinos csak ült-ült és csak olyankor bukott le, amikor borzalmas süvöltéssel elzúgott feje felett a negyvenkettős lövedék. A nap, csak nem akart haladni. Nagyon lassan múltak az órák. Az éhség is kezdte kinozni őket. Baróty a szikla árnyékában feküdt. Talán aludt? Csinos is végig nyújtotta a karját a feje alatt vánkosnak és aludni próbált. De nem jött álom a szemére. Pedig égette szemét az álmosság. Mindig azon törte a fejét, hogy lehetne kijutni élve a pokolból.

Megunta a fekvést is és kitekintett a tölcsérből. Látta, hogy a felszaggatott sziklák fölött lassú ködpára úszik feléjük, az ellenséges állások felől. Barótyhoz ugrott, megrázta és az egyre terjedő ködfelhőre mutatott.

Baróty elnézett az összekuszált drótok és sziklák között húzódó köd felé és megrémülve suttogta:

– Gáz... gáz... halál.

Nincs gázálarcuk. Ha eléri őket a gáz, égett tüdővel hullanak a kőre. A hátuk mögött messze kongott a gázriadó. Hol a menekülés? Visszafutni nem lehet. Zúgva húzódó golyók ezrei sirtak fölöttük. Innen is onnan is tüzeltek a fegyverek és gépfegyverek. Azután a halott bajtársukra néztek. Nem hagyhatják. Csinos lehajtotta fejét és imádkozott. Gyermekére gondolt. Látta lázas szemeivel, hogy nyújtja feléje gömbölyü kezeit. Majd fiatal feleségét látta a virágzó fák alatt, amint hazavitte árva gyermekéhez. Letérdelt. A haldokló siránkozott vizért. A repülők magasan búgtak. Baróty írt. A köd egyre közeledett. Nyomában minden elcsendesült. A haldoklók elnémultak. Halál... Halál...

Baróty kezetnyújtott Csinosnak. Csinos mentéjével letakarta a haldokló arcát. Baróty felnézett a forró, perzselő napra és irigy szemmel nézte a magasban kóválygó repűlőket.

Amikor már minden pillanatban várták a ködöt, a halált, ellenkező irányból kerekedett egy kis szellő és feltartóztatta a ködöt.

Baróty csodálkozására Csinos hirtelen kiugrott a gödörből. Azt hitte, megőrült. Utána nézett. Csinos hasonmászva tapogatódzott a feltépett kövek között, majd egy árokba ugorva eltünt a szeme elő!.

Baróty maga maradt két társával. Az egyik bántó némasága, a másik szivszaggató sóhajtozása tépte a lelkét.

Egynéhány perc múlva megjelent Csinos a pokoli tűzben. Kezében három gázálarccal. Egyiket odanyujtotta Barótynak, a másikat a saját arcára húzta és a harmadikat ráhúzta a haldokló olasz kékülő arcára.

– Igy ni! – suttogta – pedig a tieid küldik. Neked is úgy, mint nekem. De most már nem hagylak, ha eddig vigyáztam rád. Majd csak este lesz lassan. Talán értünk jönnek? Most legalább nem hallom, hogy sirsz. Hiába könyörögsz, nincs több víz. Én is szomjas vagyok, meg a Hadnagy úr is. Átkozott meleg igy az álarc. De ne tépd le, mert jön a halál.

Néhány perc mulva szürke, sötét gázfelhő boritotta be a tölcsért és a földre hasalva imádkoztak.

Éjszaka van. A Karvalala völgy fölé ólomsúllyal nehezednek a fellegek. Vad, fekete fellegek bóditó sötétségét vércsíkos villámok szaggatják meg percenként. Az égzengés messzedübörgő hangja kisérteties viszhanggal nyargal keresztül a fekete éjszakába vesző hegyek hátán. Azután sziklafalhoz ütődve visszadübörögnek, majd újra, meg újra fülsiketítő csattanás hasítja át a levegőt. Mocskos, megtépett felhőrongyokból nagy, sűrű szemekben esik az eső. A szél felkorbácsolja a máskor csendesen álmodozó fenyvesek csendjét. Nagy fenyők egymásnak esve sírnak, nyögnek. Ágaikat néha percekig ráza a szélvihar és dideregve remegnek a villámok fényénél. A völgyben összeszorúlt emberek rettegve nézik az éjszakában elszabadúlt elemek pusztító táncát. A völgy teljes hosszában az út mindkét oldalán trénszekerek, teher autók, konyhák állanak szorosan összezsúfolódva. A födelék nélkűl álló elcsigázott lovak földig eresztett fejjel tűrik nyöszörögve az eső paskolását és megremegnek, valahányszor belehasít a szurokfekete éjszakába egy világító fáklya.

Az Interottó mögött egy meredek sziklafal alatt apró katonasátorokban alszanak a huszárok. Az esőcseppek áradatként verik a sátorlapot. És a pokoli éjszakát még borzalmasabbá teszi az emberek pusztitó harca.

Még az elemek borzalmas ki-kiujuló vajúdása sem állíthatja meg az emberek harcát.

A pokoli, haláltáncos éjszakában kisérteties alakok szolgálják ki a negyvenkettőst, mely eget-földet megrázó dörrenésével hadat üzen az égieknek. A harminc és felesek sűrűn dörrennek bele a hangzavarba. Nincs pihenés, nincs elhúzódás. Az olasz huszonnyolcasok becsapódásai azt a benyomást keltik, hogy úgy hullanak alá az égből, mert jövetelét nem hallani a levegőégben. Néha, mintegy hangorkán hömpölyög végig a dübörgés az Assiagó völgyén. Végig-végig. A szurtos, tűzvirágos éjszakában csapatok mennek előre. Emberek. Gyerekek. Istenfélő kicsi kis szürke semmik. Bakkancsuk csobbanása elhal a pocsolyában. Villámfénynél soraik árnyéka megsokszorozódik az utat borító pocsolyában. Úgy látszik hogy most minden élő bemegy Assiagóba, a pokolba meghalni. Úgylátszik összefogott az ég a földdel, az emberi élet pusztitására... Vagy az elemek csak azért dübörögnek az Isten rendeletére, hogy eltompitsák a földi parányok gonoszsága által okozott harcizajt és lemossák a vért a sziklákról? És mentek a halálárnyak előre... előre.

Támad az olasz. Érc öklével döngeti a kaput. Végig zokog a vizes sátorlapok felett a szó.

– Riadó... riadó... Menetkészültséget felvenni!

Az álombazsibbadt sátortábor megmozdul. Az altisztek kiugrálnak a sátraikból és sátortól sátorig szaladnak. Mindenkit ébresztenek. Lerántják a sátorlapot az alvó gyerekek feje fölül. Azok megriadnak a hideg esőtől. Újra hangzik a vezényszó:

– Riadó... riadó... sorakozó!

A csapatok felszerelve sorakoznak. Kutesovits őrnagy úr a fenyőgalyakból készitett kunyhója ajtajában áll, a sziklafal tövében.

Újabb parancsot ad:

– Leülni! Felszerelve várni, mig a sor rájuk kerül az előre menésre. Másik zászlóaljak mennek előre a keskeny szerpentinen.

Az eső, vihar nem szűnik. A Karvalala völgy elején egy előre ugró sziklaormon egy új sir keresztjére kötöt fenyőkoszorút cibál a szél. Baróty onnan, ahol ül odalát a sirhoz. Révetegen nézi a sirt és beszél hozzá, magában motyogva:

– Ferikém, édes bajtársam, magam maradtam.

Magam, itt a sok-sok ember között, olyan egyedül magam... Mond Ferikém! fáj-e a halál? Az is úgy fáj, mint itt az élet? Mert ez fáj, rettenetes borzalommal fáj. Néha kisértésbe jövök, hogy utánad megyek. Kezem görcsösen markolja meg revolverem agyát. De jó volna egy pillanatban semmivé válni. Elmulni úgy, hogy ne éreznék semmit és veled lenni drága – drága... bús halottam.

Veled lenni... csak veled, mert senki jobban nem szeretett engem az életben, mint te. De ilyenkor, mintha egy kéz fogná meg szeliden a kezem. Mintha a fülembe súgná lágyan, szeretettel, hogy: ne... ne...

Úgy érzem, ezt a hangot nagyon sokszor hallottam a csaták tüzében hosszú éveken át. Úgy szól selymes, lágy zokogással a Jézus szavával:

„– Fiam! boldogok akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.”

És ilyenkor úgy érzem, az édesanyám szól hozzám a poklok zörején át és eleresztem megszégyenülve a revolverem agyát és csak magamba sülyedve zokogok. Elmerülök a könyek ködébe. Nem látok semmit, csak két kitárt kart... az édesanyám reszkető karjait és én oda menekülök hozzá az erős, a rettenthetetlen harcos, gyermekké válok nyöszörgő gyermekké, oda furakodok anyám mellére és felnyögök, mert elkínzott gyermeknek érzem magam. Semmivé válok. És az édesanyám szeliden simítja végig a fejem és így szól hozzám lágy simogató hangon, ahogy csak egy édesanya tud szólni pityergő gyermekéhez.

– Ki bántott fiacskám?... ki bántott?

És én zokogva felelem rettegve:

– Édesanyám, én olyan gyönge vagyok és a halálfélem olyan nagy és úgy vonz magához. Én anyira félek a haláltól, hogy szeretnék meghalni, hogy ne kelljen tovább félnem meghalni.

És az anyám szeretete megnyugtat és megbékít és vezet vezet át a véres éveken, úgy érzem Isten kezével vezet... vezet.

Ferikém! Tudom te mért haltál meg. Én ne tudnám, aki jobban ösmertelek a testvérnél, az apádnál, mindenkinél, mert én mindenkinél több voltam neked. Több a feleségnél, több a szeretőnél, a följebbvalónál én mindened voltam, mert én a „bajtársad” voltam. A bajtársad. Csak egy nem tudtam lenni. Csak egy volt erősebb nálam: Az édesanyád. És tudom feléd nyujtotta Ő is a karját szeretettel, hivott és a te kezed senki sem fogta meg, a végső pillanatban.

A kiskereszten megremegett a fenyőgaly koszorú amikor Baróty a századával elhaladt mellette és a zúgó szél sóhajtva ölelte át a keresztfát.

A knittenfeldi barakkórház táborból a városba vezető utat szegélyző vadgesztenyefák hullatták sárgult leveleiket. Ha az őszi szél megrázta a fákat, tüskés burkaikból kiszabadulva barna, fehérhasú gesztenyék hangos koppanással hulltak a salakos útra.

Csinos elhaladt a postapavillon mellett. Felnézett a pavillon tetején lévő órára, csak megszokásból. Nem is látta hány óra. Ment tovább. Azután megállt az út közepén. Elnézegette, hogy játszadozik a szél a földre hullott levelekkel. Nem vette észre a körülötte elsiető, hazafelé menő katonákat.

A szél a sárga leveleket felkapta, körülsöpörte egy-egy fatörzse körül, majd ujra visszateregette az utra. Azután újabb leveleket szórt az útra a fákról és megint kergette, teregette tovább.

Csinos kedvtelve nézte a szél és a sárgalevelek játékát és nem vette észre, hogy a hátamögött Baróty állt meg vállán katona bőröndjével.

Egy ideig nézte Csinos álmodozását, majd megszóllitotta:

– Csinos!

Csinos feléje fordult, azután szó nélkűl a leveleket nézte tovább.

Baróty letette a bőröndjét és Csinos két karját megragadva magafelé forditotta.

– Csinos az Istenért, hát nem ösmer meg?

Csinos rámeresztette a szemeit, megdörzsölte a homlokát és végre megszólalt:

– Baróty hadnagy úr.

– No hál Istennek, végre! Mit csinál itt?

– Nézem a leveleket, hogy játszadoznak. Tessék nézni, hogy pörögnek előre a levelek, meg vissza. Ha elfogy a levél, ujabbak hullanak le a fákról és néha nagy koppanással a gesztenyék.

Baróty sajnálkozva látta, hogy Csinos arca elborúlt és réveteg.

– Csinos mért nem jön haza? Végre vége van a háborúnak és megyünk haza.

– Hol kapok szabadságos levelet? – kérdezte.

– Minek az? Nem kell már szabadságos levél Csinos.

– Nem kell? Hát, hogy utazok akkor? – makacskodott tovább.

– Könnyen! Nem parancsol már senki.

– Hát a Király?

– Nincs már Király, fiam.

– Nincs? Hát hol van? Elesett?

– Nem. A királyok nem esnek el. Elvesztettük a háborut és a Király lemondott.

– Nem értem! Mindig lemondanak a királyok, ha elvesz a háboru? Hát Kutesovics őrnagy úr?

– Elment haza Horvátországba.

Egy ideig tétovázva hallgattak s azután szólt Csinos:

– És Feri főhadnagy úr?

– Hát nem emlékszik?... Hiszen...

– Igaz... emlékszem... Ott maradt?

– Ott...

Ujabb szélroham rázta meg a fákat és a sárga leveleket kisöpörte a deres répalevelek közé a veteményes földre.

A knittenfeldi barakkórházban az isolir barakban éjjel tizenegy órakor Csinos felült az ágyon és a csizmája után nyúlt.

A másik tizenhárom ágyban is felültek a lesoványodott magyar gyerekek, öltözködni kezdtek.

Csinos átment az ápolónők szobájába és kihozta a szekrényből a fejcédulákat. Névszerint felolvasta a gyerekeket és mindenkinek átadta a céduláját.

– No gyerekek, hazamegyünk! Itt már tovább nem maradhatunk, mert nem adnak enni. Elmentek haza a csehek, a horvátok, az osztrákok. Az őrség is elment a tábor körül. Elfogyott a karelábé, káposzta és krumpli a tábori kórház kertjéből. Más ennivaló nincs, mint a tányérvirágmag a tüdőbetegek pavillonja előtt. Ha odahaza a laktanyában kérdeznek benneteket, ezzel a cédulával igazoljátok magatokat, hogy honnan jöttök.

Lopakodva nézett ki a hold a foszladozó felhők közül, amikor a kis magyar csapat elhaladt a bólintgató napraforgók mellett. A hullaház előtt egymásra hányt fekete koporsók sötétlettek. A hullaház ajtaja tárva-nyitva ásított utánuk. A tábor drótkeritéses kapuját csikorgatta az őszi szél. Az oroszfoglyok nagy baraktábora a suttogó őszi szélben keservesen zokogott. Tárva nyitva hagyott ablakokban bújócskát játszott a holdvilág az őszi széllel. A nyitva hagyott ajtók csikorogtak. A sárguló vadgesztenyefák ágairól peregve hulltak a levelek. Amikor a postapavillon előtt elhaladtak éppen tizenkettőt ütött az óra.

{fel}