1930.

Baróty a délutáni vonattal érkezett Pestre, a Keleti pályaudvarra. Végighaladt gyalog a Rákóci-úton. Befordult a kőrútra és elgondolkozva nézgelődött, mint aki ritkán jön be a pusztáról a városba. Az egyik ujságkiadó hivatal reklámtábláján olvasta: ... Bethlen megegyezett Hágában... 1966... Tizenhárom és félmillió ...

Tovább ment. Boszorkánytáncot jártak a fejében a szavak és számok. Megállt az útszélén és nézte a csilingelő villamosokat. A rohanó autókat. Nézte; de nem látta. Felbuzogott a lelkében a puszta édes emléke. A zöld búzatáblák fölött éneklő pacsirta. A kolomp mélabús nótája a selymes mezőben. Majd azt látta, hogy a „Citrom” megnyalja gyapjashomlokú borját, a „Rózsát”... Szivéhez kapott.

– Istenem, tán a „Rózsát” kell odaadnom?... Vagy az anyját is?... Hirtelen nagy szárazságot érzett a torkában. Rá akart gyujtani, de nem volt cigaretta a tárcájában. Belépett egy trafikba.

A trafikban mély homály volt és azt hitte, hogy álmodik. Ott ált a pult mögött fekete szemüveggel a szemén, civilben a Cvikkeres főhadnagy úr.

– Főhadnagy úr, csakugyan ön az? – kérdezte meglepetten.

A Cvikkeres főhadnagy úr nem látott semmit. Mindkét szemére megvakult ott Dorna-Vattra előtt, de a hang a szivéig hatott.

– Laczikám!... Laczikám!...

Átölelték egymást a pulton keresztül és hallgattak sokáig.

Künn csilingeltek a villamosok. Tülköltek az autók. Egy ujságárus tulkiabálta az utcazajt:

– „Új Nemzedék... Esti Kurir... Az Est!... Bethlen... megegyezett Hágában...”

Hosszan elnyúlva, bánatos ritmusokban hajtogatta újra meg újra: „Az Est!... Esti Kurir... Új Nemzedék... Nem fizetünk több jóvátételt...” A nagy zajból kisirt a hangja... Baróty ránézett a Cvikkeres főhadnagy úr sötét szemüvege mögött becsukott, kialudt szemekre és szivébe sajdult másodszor a fájdalom.

– Hát nem fizettünk már eleget? A legdrágábbat... A két szemet... A napvilágot... A rózsa pompázó szinét... A gyermeke mosolygó arcát soha... soha nem látja már a Főhadnagy úr...

Az egykor kardotemelő kemény markok összesimultak. Az izmok megfeszültek és rég múlt harcok glória fénye töltötte be a szűk trafikot.

Hirtelen nagy zördüléssel felcsapódott az üzlet ajtaja. Egy olajos inasgyerek ugrott be és bántó hangon kiabálta:

– Kérek „négy királyt!”

A Cvikkeres főhadnagy út kitapogatta a polcon, a „királyos” dobozt.

(Vége.)

{fel}