1917.

Csendes este, még a fenyők havas ágai sem rezzentek. A hóval födött rajvonal is, mintha téli álmát aludná. A harántgátak között figyelők ácsorogtak. A hóvalfödött drótmezők előtt is figyelők járkáltak. Köhögésük messze hallatszott.

A zászlóaljparancsnokságon is csendes volt minden. A meleg szobában Feri – aki karácsonyi ajándékba kapta a főhadnagyi rangot – ujságot olvasott.

Róbert készülődött, hogy kimegy a vonalba.

– Küldöncöt nem visz magával Alezredes úr? – Kérdezte Feri.

– Nem. Igazán fölösleges. Olyan szép, csendes este van! Szeretek ilyenkor egyedül sétálni. Te is lefekhetsz! Nem muszáj megvárnod. Lehet, hogy benézek Baróty-hoz. Kitelik az idő míg végigsétálok a vonalon.

A hold nem sütött, még sem volt sötét. Róbert elhaladt a konyhák mellett. A segélyhely mellett. A tartalékfödözékek körül megállt egy kis ideig, hallgatta, milyen szépen dalol egyik födözékben egy huszár.

Érdekes – gondolta, amint tovább sétált – bárhogyan is megy sorsuk ezeknek a gyerekeknek, mindig van kedvük dalolni.

Micsoda dolog lenne ezeket győzelmesen hazavezetni!

Felhaladt a századparancsnokságok közelébe. Egy rakéta fényénél végig nézett a Bisztrica völgyén. A másik rakéta a Bajorhegyről röppent. Dorna-Vattra felől vonatfütty hallattszott.

Megállt a mellvédek tetején. Hallgatta a figyelők köhögését. Senki sem tudta, hogy fönt van. Igy szerette meglátogatni néha a legényeit a vonalban. A csönd, a rakéták imbolygása a hómező felett, a figyelők köhögése és a vonat dübörgése megragadta lelkét.

– Milyen békés este, – suttogta maga elé – nem lehet már ezután mindig ilyen békés csend a harctereken? Elég lenne már a vérből! Istenem, még hányan és hányan következnek?

Mélyen elgondolkozva állt ott a fenyők alatt botjára támaszkodva. Már kétszer is el akart indulni, hogy a rohamlépcsőn lemegy az állásba és felkeresi Baróty-t. De azután a rajvonalnak újabb és újabb mozzanatára lett figyelmes és tovább nézgelődött.

Az orosz állásokból eldördült egy fegyver. A dörrenése duplán hallattszott a viszhangtól. Amikor a dörrenés elpihent a Bajorhegy lábánál a Bisztrica jegén, Róbert ott feküdt elnémult ajakkal a hóban. Egyetlen lövés a vak éjszakában és az Ő szivét járta át a golyó. Egy jajj-szó nélkül dűlt le a hóra.

*

Ferit Baróty telefonálása zavarta ki az ágyból. Egy félóra múlva Róbert a zászlóaljparancsnoki szobában feküdt az ágyon, teljesen felöltözve. Arcán nem látszott szenvedés. Fehér hajszálain és kitüntetésein csillogott a lámpafény.

Ugy virradt a deres, zúzmarás reggel a zászlóaljparancsnokságra néma didergésben.

A zászlóalj telefonista halk, szaggatott szavakban adta le a jelentést és a választ az érdeklődő csapatoknak.

Róbert lovásza Sándor, nyakába borúlt az istállóban a „Bársonynak” és sírt.

Baróty a csujesz ház eresze alól nézett ki a rajvonal felé és lelke megremegett. Tegnapról-mára, milyen idegen lett itt minden – gondolta – idegen ez a ház is, ahol eddig a szeretet és a békesség lakott. Mi lesz most?

Délután temették Róbertet a Nyegri patak völgyében.

– Hogy ki volt a halott a Zászlóaljának – mondotta többek között az ezredlelkész – azt nem kell nekem mondani. Csak rá kell nézni a nyitott sírja körül álló bajtársaira, könnyes szemeikben ott didereg a felelet. Atyjuk volt. Szeretett és szerető atyjuk.

Perbe szállnék veled Istenem; de gyarló vagyok és nem teszem. A csaták fergetegeiben mindig ott harcolt, ahová a kötelesség és a hazaszeretet állította. Körülötte száz csatában égett a föld. Füstfelhő tette fojtóvá a levegőt és élve maradt mindidáig.

Most egy csendes estén elindult meglátogatni szeretett Fiait a rajvonalban és ott virrasztott katonái felett az illatos fenyők alatt, amikor egy fegyver elsült az ellenséges hegyeken és szíventalálva egyetlen jajszó nélkül esett a hóra. Nem szállók veled perbe Istenem, mert szebb halált katonának nem adhattál volna.

– Hova szaladsz Laczikám? – kérdezte a Cvikkeres főhadnagy a futóárokban siető Barótyt.

– Hivatnak a zászlóaljhoz. A főhadnagy úr onnan jön?

– Igen.

– Megjött már az új parancsnok?

– Igen!

– Milyen ember?

– Nem tudom. Úgy gondolom, nem magyar.

– Nem tud jól magyarul?

– De igen! Csak mégsem magyar. Stuccolt bajúszt vísel. Szőkevörös és a szemei szürkék.

– Lehet, hogy valami félénk sváb.

– Félénknek nem félénk. Odajöttek a srapnellok a ház köré, de nem látszott, hogy reterálna.

Fölöttük robbant egy srapnell és a futóárok falához lapultak.

– Hogy eszi a fene a marháját – szólt Baróty – bizonyosan pótlást kapott lőszerből. No de már megyek is.

Amikor Baróty végighaladt az állás mögötti völgyön, éppen hurcolkodott a segélyhely.

– Hova mentek? – kérdezte az orvostól.

– A konyhához. Ebben a viskóban nem birok megmaradni. Nem tudom mi van ezzel a marhával? Ezelőtt soha nem lőtte ezt a völgyet és ma állandóan ezt veri.

– Meg van bolondulva.

Az utászok fatelepéről éppen akkor futottak széjjel az utászok.

– Már meg ezeket veri széjjel – szólt Baróty.

– Megteszi, hogy még a konyhát is széjjelzavarja.

– De mért hallgatnak a mieink?

– Nagy urak a tüzérek. Hova mégysz Laczi?

– Föl a zászlóaljhoz.

*

Amikor Baróty belépett a zászlóaljparancsnokságra, az új parancsnok felállt és kezet nyújtott neki.

Akkor hangos kutyalárma hallattszott kivülről. Kiszaladtak.

A ház előtt két kutya marta egymást a hóban.

Az őrnagy úr méregbe jött. Szentségelt pogány módra és mindig belerúgott Sam oldalába, mikor feléje fordult.

– Kié ez a dög? – kérdezte.

– Az enyém – felelte Baróty.

– Minek hozta ide? Itt van, most megfojtotta az én kutyámat. Azért agyonlövetem ezt az átkozott dögöt. Micsoda kutya ez?

– „Sam”. A zászlóalj kedvence – felelt Baróty ismét.

– No szép kedvenc! Veszett!

– Dehogy Őrnagy úr kérem. Sam nagyon jó kutya.

– Sok ember életét köszönhetjük már neki – szólt közbe Feri is.

– De most megfojtotta az én kutyám és ezért pusztulnia kell.

– Ne tessék agyonlövetni! – próbálta kérlelni Baróty az őrnagy urat.

– Hadnagy úr!...

Az őrnagy úr felhúzta felső ajkát, hogy fehér fogaí kilátszottak.

– Hát az én kutyám nem volt kedves? Kérem főhadnagy úr intézkedjen, hogy ez a dög egy perc múlva ne éljen.

Feri a telefonista tizedessel kihozatta a fegyvert. Elfordult, hogy ne lássa Samot kimúlni.

*

– Mi van veled Laczi? – kérdezte a Cvikkeres főhadnagy úr Barótyt, amint hátratett kezekkel elhaladt a födözékje előtt.

Baróty megfordult.

– Mi van veled, miért lóg az orrod? Csak nem kaptál valamiért orrt az őrnagy úrtól?

– Éppen eleget.

– Mi volt lenn?

– Hm... Sam megfojtotta azt a nagy elkényesztetett dögöt.

– Az őrnagy úr kutyáját.

– Azt, a fene ette volna meg.

– Soh’se sajnáld! Azért nem kár.

– Nem is azt sajnálom, hanem a Samot.

– Azt mondod, Sam fojtotta meg azt a nagy dögöt!

– Úgy is van.

– Akkor a Samnak nincs baja.

– Azt meg agyonlövette az őrnagy úr.

– Hát nem tudtátok megmondani, hogy az milyen jó kutya.

– Mondtuk bizony és úgy nézett rám, mint a szolgálatvezető őrmester a laktanyában az önkéntesre.

– Hát az, hogy néz? Még ezt nem is hallottam.

– Nem?... Felhúzza a felső ajkát, kivicsorítja a fogait, miközben a szempillájával játszik.

– Hallod ez egészen új. És mi történt azután? Hopp a hét... bukj le Laczi!

Srapnellok csapódtak le fölöttük.

– Mért nem buksz le?

– Ha találni akar, úgy is talál.

– De nem úgy van az!

– Oda az alezredes úr, most meg a Sam, fene bánja ha én jövök sorba.

Este a két szénégető honvéd ott ült megszokott helyén a völgyben. Nagy parázs mellett ültek és körülöttük gőzölögtek a befödött bányák.

– Fekszel már Hornyik? – kérdezte a kis Viola a bajtársát.

– Nem. Úgyis nagyon hosszú az éjszaka. A gunyhóban hidegebb van, mint itt.

– Éhes vagyok. Süssünk krumplit!

– Van?

– Van.

– Honnan?

– A tizenharmadik század mögött találtam egy háznál a verembe.

– Sokat?

– Van ott elég, csak már fagyos.

– Az nem baj. Nekem nem is mondtad?

– Mert épen fenn voltál felvételért a tizedes úrnál. Mit csinálnak fönt?

– Bohinicki éjjeli munkára ment ki az előretoltba.

– Hát a tizedes úr?

– Az útat leplezteti Dorna-Vattra felé.

Az úton szótlanul haladt el öt-hat huszár. Hallgattak és eszegették a fagyos krumplikat félig sülve. Nem sokára visszafelé jöttek a huszárok. Vezetőjük megállt a tűznél.

– Jóestét gyerekek, mit csináltok?

Viola és Hornyik felálltak és tisztelegtek.

– Üljetek csak le gyerekek! Lesz-e már sok faszén?

– Nem nagyon. Égetni csak nem lenne nehéz, hanem szedni és vágni, az a nehéz. Hol voltak tizedes úrék?

– Temetni a Samot.

– Megdöglött?

– Agyonlőtték.

– Az oroszok?

– Nem, Pákozdi tizedes az őrnagy úr parancsára.

– Hova temették?

– Az alezredes úr sírja mellé.

– De kár érte!

– Kár!... Jóéjszakát!

*

– No, ezzel megint több bajunk lesz – szólt Baróty Feri főhadnagy úrhoz másnap reggel.

– Lesz vele baj az bizonyos.

Baróty kinézett a födözék ablakán.

– No itt jön Kovács meg a főhadnagy úr.

– Szervusztok gyerekek! – szólt a Cvikkeres főhadnagy úr, amikor belépett a födözékbe. – Hogy vagy Ferikém?

– Sehogy sem. Szökni szeretnék.

– Mi az, már most panaszkodsz? Különben lehet is. Csak úgy gyűritek kifelé a parancsokat. Halálbárca vizit, gomb vizit, bakkancs vizit és ez mind az első nap. Mi lesz még?

– Most itt a legújabb – szólt Baróty. – Azt még nem is tudja Főhadnagy úr. Minden huszárnak meg kell tanulni az Őrnagy úr nevét még ma.

– Hogy is hívják az új parancsnokot? Már én is elfelejtettem.

– Kutesovics – felelt Feri helyett Baróty.

– Az ám, „Kutyesovics”! Gyerekek ebből baj lesz. Leharapom a fejem, ha minden tizedik gyerek a fejibe tartsa délelőttől délutánig ezt a nevet.

*

Délután a szomszédos honvéd zászlóalj jobb szárnyát kezdte veretni az orosz tüzérség. A levegő tiszta volt és éles. A lemenő nap nyomán vörös uszályok fátyolozták a hegyeket. Baróty és Csinos az állásban álltak. Az állás ki volt söprögetve. Az illemhelyeket leszórták hóval. De különösen lázasan mondogatták a huszárok egyre:

– Kutesovics őrnagy úr... Kutesovics őrnagy úr.

Fél négykor megjött az Őrnagy úr. Hosszú hegymászó bottal a kezében, nagy léptekkel rótta a tisztára söprögetett állást. Sorba fogadta a jelentkezőket. Századparancsnok, szakaszparancsnok, naposok, ügyeletesek keményen vágták össze a csizma sarkát és jelentkeztek.

Végighaladt a fél zászlóaljon és nem történt semmi. Amikor a Baróty százada jobbszárnyán egy figyelőtől megkérdezte, mit látsz? Ő feléje sem fordulva felelte:

– Hegyeket!

– De mit látsz a hegyeken?

A huszár tovább bámulta az alkonyaiba vesző hegyeket. Egy pillanatig gondolkozni látszott. Az őrnagy úr sólyom szemeit rámeresztve, várta türelmetlenül a választ. Baróty a föld alá szeretett volna sülyedni, hogy éppen a legbutább emberét szólította meg. Elkeseredetten kereste Csinos tizedest a többi tiszt hátamögött. – Mért kellett éppen most kiállitani ezt a maflát. Csinos a harántgát mögé húzódott. A Cvikkeres főhadnagy úr előre nevetett a sikerült dolgon. Mindenki meg volt zavarodva. Idegeskedett. Csak huszár Keserü nem izgatta magát.

Mikor már úgy gondolta, eleget gondolkozott, jónéhányszor lehunyta a szemét, azután kivágta:

– A hegyeken fákat látok!

Az őrnagy úr hirtelen fel akart robbanni. De úgy látszott, haragjánál nagyobb volt a csodálkozása a határtalan ostobaság láttára. Rákiáltott huszár Keserüre:

– De a hét keserves... hát a fák alatt mit látsz?

Huszár Keserü egy kicsit jobban behúzta a nyakát. Hunyorgatta a szemét, amikor a gránáthulladék kopogott a drótokon. Majd még jobban belemeredt a rózsaszínü ködbe. Azután a jelenlevők nagy ámulatára keményen mondta:

– A fák alatt most nem látni semmit, mert már esteledik!

Hát ezzel aztán le is vizsgázott. Az őrnagy úr végig nézett tisztjein és azután odafordult még a huszárhoz:

– Hogy hivnak?

Huszár Keserü nem volt szokva az urakkal való sok beszédhez. Odahaza kanász lévén, így hát csak a kutyájával szokott beszélgetni, azért idegesen felelt:

– Nevem, huszár Keserü Ábel!

Hát még csak ez kellett. Az őrnagy úr tréfának gondolta a dolgot és kérdően nézett a tisztekre:

– Hogy hívják ezt az Isten marháját?

– Huszár Keserü Ábel – jelentette Baróty.

Az őrnagy úr most már kiváncsi volt arra is, vajon huszár Keserü tudja-e az ő nevét? Amikor a tizenkettős gránát nagy zúgással átsuhogott a fenyők felett, le a dornai útra, megkérdezte:

– Hát engem, hogy hivnak Keserü?

Keserü már nagyon nyugtalan volt. Mangalica szemeit úgy hordozta ide-oda a drótakadályon, hol a nagykarókat nézte, hol az alacsony villanyvezetékkel felszerelt drótmezőt. Addig mig az őrnagy úr nem jött, mindig a nevét hajtogatta és most egészen kiverték a fejéből. Csak nagy sokára vágta ki:

– Kutyasintér őrnagy úr!

Baróty szerint jobb lett volna, ha a tizenkettős az előbb odavágott volna. A Cvikkeres főhadnagy úr távcsövével az orosz állásokat kezdte nézegetni. Őrnagy úr Kutesovics pedig nem szólt semmit, csak „keserűen” felsóhajtott.

Másnap persze huszár Keserü ki lett kötve előirásosan. Baróty kihallgatásra lett rendelve és csak az mentette meg a komolyabb bajoktól, hogy az orvos igazolta, hogy huszár Keserü már akkor sem volt normális, amikor besorozták.

*

Egyik délután három huszár lógott kikötve a századparancsnoksági födözék mellett Baróty századából. A zászlóaljhoz tanúlmány tisztül beosztott német Őrnagy arra járt és levágatta őket. Barótytól megkérdezte, hogy kinek a parancsára köttette ki az embereket. Baróty megmondotta, hogy Kutesovics Őrnagy úr parancsára. A német Őrnagy csak annyit mondott, hogy: „Schveinerei”. De többet senkit sem kötöttek ki a zászlóaljban.

*

Különös szokása közzé tartozott Kutesovics őrnagy úrnak, hogy éjszaka kiment egyedül a drótakadály elejébe és egész más helyen szembe ment a figyelővel az ellenség felől.

Ha azután a figyelő jelszó nélkül beengedte, ha megmondta, hogy Ő a Zászlóaljparancsnok, annak a figyelőnek volt ne mulass.

A századparancsnokok sajnálták az embereiket és gondolkoztak rajta, hogy lehetne rajtok segiteni?

Csinos tizedes gondolkozás nélkül megtalálta a módját, hogy vegye el az Őrnagy úr kedvét a kisértet járástól.

Szakaszában kioktatta a gyerekeket, hogy ha még egyszer az ellenség felől szembe jön velük az Őrnagy úr keményen kiáltsanak rá: „Állj! Kivagy?” Ha a harmadik kiáltásra sem áll meg és nem mondja be a jelszót az Istennek se engedjék be.

Egyik este a Cvikkeres Főhadnagy úr és Baróty beszélgettek a Baróty százada balszárnyán, amikor hangos kiabálásra és az Őrnagy úr káromkodására lettek figyelmesek. Azután néhány puskalövés és csend.

Arra felé siettek, amerről a lárma hallattszott.

Éppen mikor oda érkeztek mondta be az Őrnagy úr a jelszót és kérdezte a jelhangot a hóban hasalva.

A huszár, aki az Őrnagy urat megfektette pontosan bemondta a jelhangot „Torony” azután vezényelt: „Előre!”

No ebből megint lesz hadd el hadd – gondolta Baróty.

De igen csodálkozott, mikor az Őrnagy úr oda szólt Csinos tizedesnek, hogy váltassa le a figyelőt. Amikor a figyelő átadta a szolgálatot magához szólította:

– Hogy hivnak?

– Huszár Kedves János, Őrnagy úr alázatosan jelentem!

– Ez igazán „kedves” Tőled! Jó, hogy nem vagy „Keserü”. Hát igazán agyon lőttél volna, ha nem fekszek le?

– Háborúban vagyunk.

– Hát nem ösmertél meg?

– Még az apámat sem ösmerem meg, ha szembe jön velem!

– Hány éves vagy?

Most múltam tizenkilenc.

– Derék gyerek vagy! Látom, hogy tudod a parancsot teljesiteni.

Havas mentéjét megrázta a hótól, rágyujtott egy szivarra és a tisztektől elköszönve elment haza.

Többet nem járt kisértetet.

Egyik este a konyha körűl ólálkodó huszárok meglepődve látták, hogy a trénkocsikról a kocsisok vasvillával hányják le a cukorrépa csíkot, amit odahaza nyitott vagonokba szoktak az uraságok a marháknak szállítani.

Mikor kérdezték, hogy minek hozták, a kocsisok káromkodva felelték, hogy az lesz holnap ebédre.

A rajvonalban elkeseredetten tárgyalták a huszárok a dolgot. Másnap délben volt mit hallgatni a szakácsnak.

– Ne velem pöröljetek – mondta sértődötten a szakács, – megfőzném én szívesen a paprikáscsirkét is, csak adjanak.

A huszárok legtöbb része bár éhes volt, de nem birta megenni a kesernyés, savanyú ételt.

Este megint ott leskelődtek a konyha körül, mi fog érkezni? Megint répaszeletet hoztak.

Délbe megint kelletlenül és káromkodva mentek a huszárok az ebédért.

Baróty a födözéke ablakán át látta, hogy huszárjai kiöntögetik az ebédet a hóra és kiment közéjük.

– Micsoda dolog az, hogy kiöntögetitek az ebédet a hóra? – kérdezte.

A szolgálatvezető őrmester egy sajka kotyvalékot odavitt Barótyhoz és kérte, hogy kóstolja meg.

Baróty egy kanállal szájába vett az ételből és undorral köpte ki.

– Miből van ez az étel?

– Cukorrépa csíkból. – Jelentette az őrmester.

– Tegnap is ez volt?

– Igen.

Baróty dühösen ment be a födözékbe és felhívta telefonon a Cvikkeres főhadnagyot és Kovács hadnagyot.

Ebéd után összeültek tanakodni.

Délután jelentkeztek az őrnagy úrnál és megmutatták az ebédet. Az őrnagy úr belekóstolt:

– No még ezt meglehet enni, csak nem kell finyásnak lenni. Háború van... Majd meglátom, hogy mit tehetek... Majd meglátom... A századparancsnokok kedvetelenül mentek vissza az állásba. Azért többet nem érkezett marharépa. De nem az őrnagy úrnak lehetett köszönni, hanem az ezredorvosnak. Az ezredorvos úr ugyanis, állítólag kijelentette az ezredparancsnok úrnak, hogyha tíz napig répacsíkot hoznak a katonáknak étkezésül, az összes legénység vérhasba és hastífuszba esik.

Ahogyan előrehaladt a tavasz és beköszöntött a nyár, új szokás kapott lábra a rajvonalban. Minden tenyérnyi szabad helyre virágágyakat csináltak a huszárok. A gépfegyver állás kétoldali padkáján szépen gondozott virágágyakban apró virágok illatoztak. A lövészárok napos oldalába lépcsőket vágtak és a rideg, sárga, kavicsos agyag tetejére humuszos földet hordtak, körülrakták gyeptéglával és virágokat ültettek bele. A födözékek bejáratait futóvirágokkal díszítették. Voltak, akik a tüskésdrótokon futóbabot futtattak fel. A harántgátak körül képződő térségeken, a napos sarkokban szívalakú virágágyak készültek, körül voltak rakva srapnell-hűvelyekkel és granátrepeszekkel. Az illemhely körül nagy tányérvirágok himbálták sárgavirágos fejeiket. A kis virágos terek el voltak nevezve. Egészen természetesen mondogatták egymásnak a gyerekek:

– „Kimegyek a városligetbe! Kimegyek a népligetbe!”

A támpontokat is névvel látták el. Volt „Jóbarát támpont”, „Erős támpont”. Ahol a gépfegyver szokott állni, azt elnevezték „Rettenetes támpont”-nak. Azután a rókalukak is nevet kaptak. Ahogy a huszárok képzelete éppen eltalálta: Volt „Pokol”, „Purgatórium” és „Mennyország”, volt „Barlangvasút” is.

A sok hónapi egyhelyben állásban ráérő idejét apró szórakozásra használta fel a legénység.

A futóárkoknak mindnek utca neve volt:

Az illemhelyhez vezető árkot „Rozmaring-utcának”, a felvételező őrmesterhez vezető árkot „Csap-utcának”, a századparancsnoksághoz vezető árkot „Zsák-utcának” nevezte el a legénység. Az előretolt állásba vezető árkot elnevezték „Vágóhid-utcának”. A zászlóaljparancsnoksághoz vezető nagy futóárok „Szabadság-utca” lett.

A táboriőrsöket is névvel látták el. Az egyik táboriőrs; „Káposztáskert” lett, a másik „Bolgárkert”. A harmadik „Becsali csárda” mert az egy rossz zsindelytetőből állott a kopár domboldalra téve.

A futóárkok bejáratánál ki volt írva a táblára, hogy melyik árok, melyik századhoz vezet. A huszárok még megtoldták azzal, hogy ráírták a táblákra, hogy a „gyűrű csinálóhoz” vagy a „rajzolóművészhez.”

A sok unalmas, éhes éjszaka kitermelte a gyűrücsinálás mesterségét is. Amikor a vonalat köd borította, ráérő idejűkben a huszárok keresték a srapnell-kupakokat. Egy ideig husvét körül rosszul ment a gyűrücsinálás, mert nem volt anyag. Nem lőttek az oroszok. De később megélénkült a termelés. A sok felszaporodott srapnellt azután sűrün küldözgették az oroszok. Különösen keletje volt a japán srapnellok oldaláról lehámozott vörösréz koszorúknak. A japán ágyuk csövéből kirepült golyó sokkal szebb csavarulatot kapott. Az ilyen rézkoszorúkból készült karkötőknek meg is volt a keletje. Egy egész komisz. Egy egész komissza pedig akkoriban csak a fölvételező altisztnek, vagy a tréntiszteknek volt.

Az állás tökéletesen be volt rendezve. Az egész domb össze-vissza volt árkolva. És mégis rendszer volt mindenben. A tiszti és legénységi födözékek mélyen bevoltak ásva a földbe. Erős gerendákon vastag földréteg volt és kisebb granátoknak oda se nézett. A srapnell meg éppen csak a durrogásával zavarta azt, aki a födözékben volt. Ha nagyon ágyúzott az orosz, ott volt a rókalyuk. Azt még a nehéz ágyúk sem birták bevágni, csak hogyha pont a szájára vágtak. Éppen ezért két lejárattal készültek. A födözékek nagyrészében villany égett. Az áramot lent fejlesztették a Bisztricza partján egy nagy géppel. Az áram ugyan arra volt szánva, hogyha támad az orosz, bevezetik a drótakadályba.

A virágok csak úgy máról-holnapra termettek. Aki hátul járt, vagy szabadságról jött, hozott magával virágmagot, rózsatőt és virágpalántákat. Egyszer csak elkezdtek a virágok vándorolni. Amint kinyilottak el is tüntek. Baróty csodálkozott és bosszankodott a szép virágok eltünésén. Egyszer utána nézett, hova tűnik el a sok szép virág.

Egy este kileste Csinos tizedest és Kozma hadapródot, amint lemennek az állásból hátrafelé. Csinosnak is és Kozmának is egy-egy csokor virág volt a kezében. No ezek bizonyosan valami leányhoz mennek – gondolta Baróty.

Csinos és Kozma elhaladt a tartalék födözékek mellett, a szénégető gyerekek telepe mellett és mentek beszélgetve át a selymes fűvü dombokon. Itt-ott megálltak egy-egy percre az árvánmaradt korlátkerítések mellett. Elhaladtak a tüzérállások előtt és lekanyarodtak a Nyegri patak völgyébe. Baróty csodálkozva látta, hogy a Róbert sírjához tartanak. A sírhoz érve megálltak és letették a két csokor virágot.

Közelebb húzódott hozzájuk és hallotta, hogy lassan beszélgetnek.

Baróty odalépett hozzájuk. A síron már sok virág illatozott.

– Hát ide jöttetek fiuk?

Csinos meglepődve nézett a századparancsnokára. Félt, hogy kikap a virágokért.

- Igen ide jöttünk Hadnagy úr, tessék megbocsájtani!

Baróty odanyujtotta két kezét bajtársainak a sír fölött. Azután kihúzott egy szál virágot a csokorból és rádobta a Sam sírjára.

Az ezredparancsnokság megett, az országút mellett egy kis fenyves erdőben állott az üdűlő telep. A hűs fenyők alatt néhány legénységi és tisztifödözék álmodozott. A patak partján fürdőhely volt, csak úgy a szabadban. A kabinokat néhány fűzfabokor helyettesítette. A patak túlsó partján állt egy fehérre meszelt iskola. Alaposan összeágyúzva, de azért tartalék legénység lakott benne. Az iskola előtt, a víz partján Ferenc József szobra állt.

Az üdülő társalkodójában vidám élet folyt. A hosszú teremben padokon ülve, fenyőasztalokon kártyáztak, dominóztak és sakkoztak a huszárok. Két napja, hogy leváltották őket az állásból. Most vígan élvezték a szabad életet. Nincs rajvonal, nincs szolgálat. Jobb az étkezés. Alvás, tisztálkodás. A zeneteremben gramofon mellett szórakoztak. A gramofont kísérve daloltak a gyerekek:

Ezüst nyárfa rezgő nyárfa levélét hullatja...
Hulló levél, sárga levél egy-egy könnycsepp rajta.
Valamennyi rózsalevél a lelkembe sírja:
Nem lehet a rózsám enyém szegénységem tiltja.

Ezüst nyárfa, rezgő nyárfa susogását hallom.
Azt gondoltam, szeret engem az én kis galambom.
De ha szeret, hogyha lángol a szerelme édes.
Mond meg nekem ezüst nyárfa mért nem adják nékem?

A nóta hangja kellemesen, lágyan szállt a ködpárás völgyön. Az ezredparancsnokság elől, a hegycsúcsról, tárogató mélabús hangja felelt rá.

A nyári estében álomratérő dombokon kellemes álmok andalogtak. Tizenegy óra tájban megbékélten tért nyugalomra a legénység.

Az ezredparancsnokságról is oszladoztak a tisztek, a nagy tanácskozásról.

A Cvikkeres főhadnagy úr, Feri, Baróty és Kovács hadnagy együtt hagyták el az ezredparancsnokságot.

– No holnap megint megkezdődik a játék – szólt a Cvikkeres főhadnagy úr.

– Nem megmondtam – pattogott Baróty – nem megmondtam? Nem hiába jött ki minket meglátogatni Őfensége József főherceg. Ha még csak az ezredparancsnokságot látogatta volna meg, nem tett volna semmit; de végig jött a Bisztricza partjától a honvédek állásán fel a hegyekre. Mindent megnézett. Az előretoltban elidőzött és távcsövezett sokáig. Hej én már akkor gondoltam!... Nem jó, ha a nagy urak sürűn látogatják a rajvonalat, akármilyen kedvesek is egyébként, mert abból a rajvonalbeliekre jó soha se sül ki. Ha csak az nem, hogy azon a napon jobb a menázsi. Most itt van! Már a békét vártuk és most kisütötték a támadást. Tudtam én, hogy nem hozzák ide le a huszárt csak úgy Isten nevében szórakozni.

Másnap délelőtt a szakács aprította a húst a főzőláda tetején és kirakta sorba. A legénység már nem gramofonozott és nem olvasott, hanem ott ólálkodott a konyha körűl és várta az ebédet.

Egyszerre Hineg a málháslóvezető egy nagy sovány lovat vezetett a konyhához. A lovon egy szál szőr sem volt. Vékony, kopasz farka úgy nyúlt utána, mint egy patkányfarok.

A huszárok egyszerre körül-kapták Hineg-et.

– Hová vezeti Hineg ezt a lovat? Talán a muzeumba teszik?

– Málhás ló lesz.

– Minek nekünk a málhás ló?

– Hát támadunk.

A huszárok úgy néztek Hineg-re, mintha kisértet lenne.

– Kimondta?

– Hát még nem tudjátok? Már mindenütt felszerelve vár a trén és a konyha.

A valamikor tüzes lovakon száguldó huszárok úgy néztek a kopasz lóra, fejüket csóválták és mondogatták egymásnak:

– Istenem, hogy nézne ki ilyen lovon egy zászlóalj huszár!

Baróty szobájából Csinos tizedes szaladt ki.

– Gyorsan-gyorsan kiosztani az ebédet, mert támadunk. Akkor már jött Baróty is.

– Felszerelni-felszerelni! Csinos értesítse gyorsan a szakaszparancsnokokat öt perc múlva sorakozunk.

– Hát a leves Hadnagy úr?

– Öntsék a kulacsba, vagy öntsék ki bánom is én. Itt jön a zászlóalj és nekünk az élére kell állni.

Öt perc sem telt bele, jött Kutesovics őrnagy úr a zászlóalj élén, kis sárga lovon ült és hosszú lába csaknem a földig ért.

Baróty százada kikanyarodott az útra az Őrnagy úr mögé. A huszárok kezében az ebéd. Egyik kezükben a hús porció, másik kezükben a kulacsba öntött leves. Harapták a húst, fújták a levest és úgy vágtak neki út nélkül a gyepes dombnak az Őrnagy úr nyomába. Elhaladtak a dübürögve tüzelő ágyúk mellett. Az Alezredes úr sírjára még egy búcsú tekintetet vetettek. Tisztelegtek.

A két rajvonal közzé elsőnek Baróty ereszkedet le századával. Túlról az oroszok felől nem sokára éles fegyverropogás hallatszott. Azután rövid ideig gépfegyver kattogott, majd nem sokára kézi granátok durrogtak.

A Bisztricza jobbpartján, az összelőtt templom mellett elterülő kis gyümölcsös között hosszú sorban sorakoztak a trénszekerek és tüzérek. A támadás szépen haladt. Az oroszok az első állásaikat hamarosan kiürítették. A második vonalban hosszabb ideig állták a sarat. A tüzérek hosszúkat lőttek a visszavonuló oroszok után. A harcoló csapatok eltüntek az erdőben. Egy honvéd utászcsapat sietve készítette a hidat a két rajvonal közötti szakadékon.

Négy óratájban nagy nyári zivatar kerekedett. Az ágyúk dörrenéseit elnyomta az ég dübörgése. Villámlás-villámlást ért és az eső sürű, kiadós cseppekben zuhogott. Néha elmúlóan egy-egy sortűz hallatszott még az erdőből, azután leszállt az este. Éjszakára kisütött a hold. Baróty százada egy kis tisztáson állapodott meg, a hegy oldalban. Kiállították az őrszemeket és azon vizesen ruhástól végig hevertek a vizes gyepen. A fák tüleveleiről kövér vízcseppek hullottak a sátorlapokra.

*

Kemény napok következtek. Az erdőkkel borított hegygerincen úgy kellett az oroszokat kipiszkálni szuronnyal újra, meg újra.

Egyik nap sehogyan sem ment a támadás. Hiába mentek támadásba Baróty üldöző szakaszai, jobbról Feri, balról a Cvikkeres főhadnagy úr századai, nem haladtak előre. Bevárták a hegyi tüzérek érkezését. Azok meg is jöttek és két kis ágyújokkal tűz alá vették az orosz rajvonalat. De az oroszok is eresztgették a tizenkettőssel messziről, valahonnan az útról. Másnap is eltelt eredmény nélkül. Baróty ott feküdt egész nap az oroszok előtt századával harminc-negyven lépésre, de nem tudott előbbre jutni. Egy kis kopár dombon több gépfegyvert állítottak fel az oroszok és felszántották előttük a gyepet.

A hátsó parancsnokságon nagyon idegesek voltak. Balról haladtak a honvédek, haladt a Rusz-különítmény, csak éppen a huszárok feneklettek meg. Az őrnagy úr dühöngött. A rajvonal mögött három-négyszáz lépésre egy korlát kerítésre akasztott sátorlap alatt volt a zászlóaljparancsnokság. Mögötte beásva a tartalékszázad. A sebesülteket hordták vissza, a halottak is szaporodtak, de nem ment semmi. Délután egy óra tájban azt mondja Csinos tizedes Barótynak:

– Hadnagy úr kérem, tessék adni nekem negyven huszárt én megpróbálom kipiszkálni innen az oroszokat.

– Mit akar Csinos?

– Megkerülöm az oroszok állását.

– Hogyan? Hisz mély szakadék van mindkét oldalt. Nem lehet a girincet körülkerülni.

– Valahol csak lehet. Nagyobbat kell kerülni. De én azt hiszem menni fog. Csak arra tessék ügyelni, hogy addig amig én jelt nem adok, ne tessék támadni és ne ágyúzzanak a mieink. Ha célt értem, piros rakétát fogok lőni kétszer erre felé. Ha három piros rakétát lövök, tessék megkezdeni a rohamot.

Baróty telefonon értesítette a zászlóaljat és csend lett a hegygerincen. Az orosz gépfegyverek néha ugyan egy-egy szalvét leadtak. Baróty is egy pár puskalövést tett, nehogy gyanút fogjanak.

Két óra sem telt el, jött egymásután három piros rakéta. Ott hullottak le Baróty csapata előtt. Egyidejűleg egész sor kézigránát robbanás hallatszott az oroszok mögül. Baróty rohamot vezényelt és nyomon követték jobbról-balról Feri és a Cvikkeres főhadnagy úr századai. Az orosz zászlóalj az előlről és hátulról jövő támadásnak nem tudott ellentállni és megadta magát.

A sikerült támadás örömeibe keserűség is keveredett. A Cvikkeres főhadnagy úr súlyosan megsebesült. Kézigranát szilánkok csapódtak az arcába és mellébe. Kinjában kaparta a tülevelekkel teleszórt avart és fogait összeszorítva jajgatott.

Amikor kocsira tették és az elindult vele a fogoly oroszok nyomába, jajszavai hosszan zokogott a visszamaradt bajtársai lelkében.

Amikor este az alkonybavesző árnyak ránehezedtek a völgyekre és messziről felvillant az ágyúk torka, menetközben Baróty odalépett a mellette lehajtott fejjel haladó Ferihez és kezet nyújtva suttogva szólt:

– Ferikém, ketten maradtunk a régiekből, ketten. És mi lesz holnap?

– Bízzunk Laczikám, bízzunk!...

*

– Szóval kezdhetünk mindent előlről. Ásathatjuk újból a lövészárkokat. Fonathatjuk újra a drótakadályt. Építtethetjük a födözékeket. Nem történt semmi. Elhullajtottunk egy csomó embert. Eltüntek. Ki halott, ki sebesült. Átszaladt fölöttünk a nyár. Most itt ülünk lekókkadt fejjel. A Trebinye alatt, az úton zörögnek a szekerek. Hordják a halottakat és a sebesülteket. Az erdőből a sötétben bukdácsoló huszárok zöreje és káromkodása hallatszik. István király van. Este. Harapni lehet a sötétséget. Megvertek ma bennünket. Hát Ferikém ezt már kezdem unni.

Feri nem látta a mellette álló bajtársának arcát, hallgatagon figyelte annak szomorúan kongó szavait és a Trebinye alatt zörgő szekerek zaját. Elgondolkozott s azután felelt reá:

– Laczikám, éppen azon gondolkozok én is. Végígmászni ennyi hegyet. Harcolni, fáradni, nélkülözni és most itt állást foglalni újra és készülni egy újabb téli háborúra. Hiszen mindjárt itt lesz a tél! Igazad van, kezdhetünk elölről mindent. Megint agyondolgoztathatjuk a legénységet. Ásathatunk, vágathatjuk a fákat és temethetünk nap-nap után.

Már gyomromban van ez az egész vidék. Most látom, hogy mennyire igaza volt a Cvikkeres főhadnagy úrnak. Hogy félt attól, hogy még újra kell kezdeni a harcot az oroszokkal. Ő már előre érezte, hogy baj éri. Nem tudom hogy van? Nem is igen volt időm vele beszélni, amikor megsebesült.

– Szegény nagyon csúnya sebet kapott. Az arcát vagdosta össze a kézigranát.

– Hogy zörögnek odaát a szekerek a Trebinye alatt. A honvédeket meg vereti az orosz a tizenkettes ágyúval. Hol alszunk?

– Hol aludnánk? Itt ahol vagyunk a fenyőfák alatt.

– Hm... ezért kár volt otthagyni a jó födözékeket.

Lusinthal falu szélső házainál Csinos tizedes harmadmagával állt és össze-összeütötték a kezeiket. Hideg volt. A csillagok már fényesen ragyogtak. Csikorgott a hó a lábuk alatt. Sűrűn tekintgettek Pozorita irányába, várták a zászlóalj érkezését. A cigarettafűst félve didergett körülöttük a levegőben.

Már igen fogytán volt a türelmük, amikor meglátták az őrnagy urat sárga lován közeledni. A kis ló dülöngőzve szedegette fáradt lábait. Az őrnagy úr után a huszárok jöttek hangtalanul. Csinos elejbe ment az őrnagy úrnak és tisztelgett.

– No van-e jó szállás, te paraszt? – kérdezte Kutesovics őrnagy úr.

– Igenis van, alázatosan jelentem!

– Istálló is van?

– Igenis!

– Jó meleg?

– Nem nagyon meleg, de nem is hideg.

– Hát a legénységnek?

– Mindenkinek van helye Őrnagy úr alázatosan jelentem.

– Na majd meglátom.

Az egész nap gyalogmenetelő huszárok egyre kérdezgették, messze van-e még a körzet? Csinos nem győzte megnyugtatni őket. De minden háznál újra meg újra kérdezték. A hideg kiállhatatlan kezdett lenni. A lehelletük a bajúszukra és a mentéjük gallérjára fagyott. A falu házai ablakából jóleső fény sugárzott az útra. Húzta a vágy befelé a fáradt huszárokat.

Nemsokára megérkezett a konyha, kiosztották a vacsorát és a fáradt legénység lefeküdt hegyén-hátán a kis szobákban.

Amint Baróty hazafelé ballagott az őrnagy úrtól, találkozott Csinos tizedessel.

– Hadnagy úr kérem, tudok valamit!

– Mi az?

– Van itt egy csomó leány.

– Ne beszélj! Hol?

– Itt nem messze. Ma egy szobába bementem és nagyot néztem. A falak fenyőgallyal voltak díszítve. Amint nézgelődtem, néhány szép leány fogott körűl. Olyan szépek voltak, mint a valóságos angyalok.

– No csak szaporán, mert hideg van itt az úton.

– Mindjárt, mindjárt. Mondom olyan szépek voltak, de németül beszéltek. Solti tudott velük beszélni és megmagyarázta, hogy mit akarnak. Kértek, hogy abba a szobába ne helyezzek katonát, mert nekik valami ünnepük van ma és mulatni akarnak. Most ott mulatnak.

– Gyerünk!

Amikor beléptek a szobába, elhallgatott a zene. Tíz-tizenkét leány és fiú kéz-kezet fogva állt körben és ijedten néztek rájuk. A kör közepén egy fiú ült egy széken és harmonikát tartott a térdén. Illedelmesen köszöntek. Csinost már megösmerték. Széket hoztak Barótynak és teával kinálták.

Baróty kérésére tovább folytatták a táncot. Nagyon érdekes tánc volt. A kör közepére beállt egy leány. A harmonika ütemére körbefordult néhányszor és azután kiválasztott a körből egy fiút. A fiu átkarolta a leányt és együtt fordultak néhányat a körben s akkor a leány letérdelt és a fiú ajkon csókolta. Akkor a leány beállt a sorba és a fiú maradt a körben egyedül. Azután új nóta és újra kezdődött a játék.

Baróty azt gondolta, hogy álmodik. Tegnap még a moldovai vad hegyek sivársága és itt egy csomó szép leány, kipirult arccal táncol és csókolódzik körülötte. Mi ez, ha nem álom? Úgy rajtuk felejtette a leányokon szép, fekete szemeit, hogy még a kezében levő teáról is megfeledkezett. Amikor pedig egy szép szőke leány kilépett a körből és Csinos tizedest kézenfogva bevezette a körbe és letérdelt előtte, csaknem fölrobbant. Csinos akkorát cuppantott a szép szőke leány piros ajkán, hogy széles hahotára fakadtak a körben a leányok.

Azután Csinos kezdte a játékot. Néhány fordulat után megint a szép szőke leányt vonta a körbe. Ujból néhány forduló, azután megint letérdelt a leány és megint hangos csók. Azután megint a szőke leány maradt a körben. Néhány kedves, kacér fordulat után megállt Baróty előtt.

Nagy szégyen lett volna visszautasítani a leányt így tehát Baróty azon vette észre magát, hogy már benn is van a körben és az előtte térdepelő szőkét csókolja. Az előbb Ő is nevetett Csinos tizedesen, pedig bizony éppen úgy bekapta Ő is a leány piros ajkát, mint az előbb Csinos. A leányok kacagtak. A zenész újrakezdett. Uj nóta és új leány következett. A leányoknak is tetszett a tűzzel játszani. Baróty körül forgott a szoba. A fenyőkoszorúk a falon. A harmonikás. A leányok. Eltünt emlékezetéből a háború. Baróty és Csinos kézről-kézre jártak. A leányok teát hoztak. Ittak, cigarettáztak és újra-újra táncoltak és csókolództak.

Amikor hajnalban hazafelé mentek Baróty és Csinos összeölelkeztek. Daloltak és amikor a Baróty szobája előtt elváltak sürűn csókolgatták egymást.

Barótyval még álmában is forgott a szoba. Körbe táncoltak a leányok. Másnap megesküdött, hogy ez volt a legszebb napja, amióta eljött a háborúba.

*

– Micsoda falu ez ahova most megyünk? – kérdezte másnap este Baróty Feritől, amint meneteltek a havas úton.

A fenyves völgyön szép, nagy szemekben esett a hó. Szép szélcsendes időben halk suttogással hullottak a hószemek. Előttük lovagolt az Őrnagy úr. Mögöttük csendesen diskurálva a zászlóalj. Feri előbb néhányat szippantott a cigarettájából és csak azután felelt:

– Breazába megyünk Laczikám! Hallottad valaha hirét?

– Hallotta a fészkes fene, soha nem hallottam és nem is vagyok rá kiváncsi.

– Tudom, ha annyi szép leány várna itt is, mint Lusinthalban szivesebben rónád az utat.

– Barátom, olyant már többet nem lehet találni. Néha azt hiszem, csak álom volt. Egyszerre a hetedik Mennyországba kerültem a pokolból.

– Hát alaposan benne lehettél a hetedik Mennyországban, mert amikor dalolva hazajöttetek Csinossal, még mindig csókolództatok.

– Nem emlékszem Öregem! Bizony Isten nem emlékszem. Alaposan belehettem rúgva, de ha úgy volt is. Kilátta? Eh!...

*

Este van. Csillagos, fagyos. Dideregve csörren meg a széltől az akác ágaira rakodó zúzmara, jégkéreg. Az unterhorodniki dombokon széjjelszórt házakban hangos lármával készülődnek alváshoz a fáradt huszárok. A házak ablakai pokrócokkal és sátorlapokkal vannak letakarva, hogy a fény ne szűrődjön ki az állások felé. Itt már vigyázni kell. Néhány kilométerre előre ott zajog, vonaglik a háború. Innen a dombról jól látni, mint villannak fel az ágyúk érc torkai. Hogy vágnak be a gránátok nagy tűzkutakat vágva a földbe és a levegőben. Látni a srapnellok tűzcsóváját. A rakéták százainak imbolygó tűzijátékát. Hosszan északnak, délnek húzódó vonalak villogását.

Ha nem hallatszana ide szivet megrázó csattanása a gránátoknak. Feldübörgése a megtépett földnek, holmi szép tűzijátéknak tünne az egész. De aki átélte már és tudja, hogy mi megy végbe ott elől a tűzben, annak libabőrös lesz a teste láttára. Ott emberek ősz fejükkel és gyerekek megriadt szemeikkel bujnak le a földbe a gránát gödrökbe. Ha más födözék nincs, csak egy vakondtúrás vagy egy bojtorjánkóró, már nagy megkönnyebbüléssel bújnak mögé a gyilkos tűzben. Ha még az sincs, akkor fegyvertusájukat teszik fejük elé halvány reménnyel, hogy fejüket megvédi az ellenséges golyók ellen. Ott elmúlik minden okoskodás, hősiesség és csak egy érzés vezérli az egyesek cselekedeteit úgy, mint az ezrekét, megnyomoritott parányi életüket menteni. Ha támadásuk közepette összehozza a sors az ellenséggel, nem láthatja annak eltorzult arcát, nem hallja halálorditásait. Ha lehet belevágja szuronyát az ellenség gyomrába és megforgatja benne. Vagy puskaaggyal vágja széjjel egy soha nem látott ember koponyáját és ha szúrást kap ledől rettenetes orditással a véres hullákra. Ha a szerencse kedvez és élve jön vissza a pokoli közelharcból, igyekszik elfelejteni mindent. Ha teheti először is egy nagyot alszik, jólakik és ujra embernek érzi magát. Felködlik lelkében az otthon emléke. Az anya, a gyerekek, az asszony és a kis gazdaság. Megint kezdi valami a multhoz kötni. Felejteni akar. Mindenféle tréfákat hangos hahotával fogad. A szép tűzijáték közepette igy folyik a játék. Bújócska az életért a halállal. Igy váltják egymást a napok, hetek, hónapok és egy örökkévalóság lassuságával az évek.

*

Baróty a dombról megdöbbenve néz a tűzbe. Mintha soha nem látta volna, annyira új és borzalmas. Mi az? Hát hova tünt a három év? – Suttogta maga elé. – Mintha ma látnám először a borzalmas zűrzavart.

– ... Tűz... tűz... mindent megemésztő pokoli tűz, itt vagyok hát megint a küszöbödön. Itt a pokoltornácán. Innen nézem dübörgő marcangolásod. Pokoli tűzijátékod. Oh milyen könnyen el lehet tőled szokni! Tizenkét nap... Tizenkét nap minden kellemetlenségével, fáradalmaival és el volnál feledve. Mennyivel édesebb még didergő éjszakákon át hetekig gyalogosan menetelni is, mint a te küszöbödet átlépni. Azt gondoltam már, megszoktalak. Megszoktam srapnellaid tűzcsóváit, granátjaid süvitését, gépfegyvereid ugatását. Azt hittem, megszoktam felszaggatott granáttölcséreid. Vérző sebeidet. Azt hittem, hogy megszoktam. És most tizenkét napi fáradalmas gyaloglás a poloskák által megzavart éjszakákkal és már libabőrös háttal állok itt a küszöbödön. Rettegek attól a gondolattól, hogy holnap már fölöttem is ott robbanak ujból a srapnellek és zúgnak a golyók. Tűz mindent megemésztő pokoli tűz, hát nem lehet téged megszokni soha?

– Megint álmodozol Laczikám?

Baróty nem vette észre a sötétből hozzálépő barátját és csodálkozva nézett reá. Megrázta fejét, mintha borús gondolatait akarná elűzni és azután felelt:

– Nézd Ferikém, hogy dübörög, villog benn Wolovetz előtt a harc. Holnap este megint benn leszünk mi is. Már azt hittem sok évi háborúskodás után, hogy megszoktam a háborút és „öregharcos” lettem. Hozzám szokott a háború démona is és... Most azután tizenkét nap végig gyalogoljuk az egész Bukovinát. Fáradunk, fázunk, káromkodunk, és most Bukovina nyavalyás leégett sivársága is úgy tünik, mint soha nem képzelt eldorádója a jónak. Most itt vagyunk a rajvonal küszöbén és egyszerre libabőrös lett a hátam.

– Hát azzal csak ámitja az ember magát, hogy megszokta a háborút. Az az igazság, hogy a sok rettegés és halálfélelem egyre jobban felhalmozódik a lelkünkben. Nem ösmerjük meg a borzalmakat mikor benne vagyunk, mert nem akarjuk meglátni. Egyszerűen nem akarunk róla tudomást venni. A vér látása lassan közömbössé válik. A jajszó és halálhörgés eltompul a gránátok dörrenései között. De hogyha néhány napig kikerülünk belőle és igy hirtelen elejbünk kerül a tűz az éjszaka borzalmas szépségével, akkor megragadja a lelkünket a halálfélelem. De nem is félelem ez valóban. Hiszen ha menni kell megyünk mi keményen előre. Nem gondolkozunk és nem tétovázunk. Ennek az érzésnek egészen más a neve. Ezt úgy tudom csak mondani, hogy „undor”. Az Laczikám! Valóságos undor minden iránt, ami itt történik. És mivel nem változtathatunk semmit, tehát egy vállránditással akarunk túl lenni rajta.

*

– Igaz volna ez Ferikém? Nem álom ez? Valóban eljött az a nap, hogy elhallgattak a fegyverek? Nem merem elhinni.

– Pedig így van! Hét napi fegyvernyugvást követte a fegyverszünet.

– Óh Istenem ezt nem lehet kibirni igy benn a födözékben. Ki kell menni a havas dombokra és bele kell kiáltani a ködös, zúzmarás reggelbe, hogy itt a béke. Itt a háború vége és mi élünk. Élünk a csodák csodájára. Hiába zúgott el körülöttünk a granátok ezrei és a gépfegyver és fegyvergolyók milliói mi élünk. Élet te, de szép, de igérettel teljes vagy.

– Gyere Ferikém! Menjünk és nézzünk széjjel künn az állásban. Ellenséget akarok látni! Borotválatlan, bozontos sapkás muszkát akarok látni. Látni és ölelni. Ölelni, mert azok is emberek. Azok is szenvedtek. Gyere Ferikém gyerünk!

Künn az állásban felderült arccal köszöntötték parancsnokaikat a huszárok. Ferit és Barótyt a vállaikra kapták és éljeneztek. Baróty átölelte Csinos tizedest és megcsókolta.

– Gyerekek, kedves gyerekeim, vége a háborúnak!

Az orosz rajvonal előtt a Cióta alatt csoportokba vetődve beszélgettek az orosz katonák.

Baróty, Feri, Csinos és még néhány huszár elindultak fegyver nélkül szembe az oroszokkal. Azok közül is kivált egy kisebb csoport és szembejött velük. A két rajvonal között, egy kukorica tábla közepén találkoztak. Néhány pillanatig szembenéztek egymással és azután kezet fogtak. Egyre szaporodott a csoport. Innen is onnan is újabbak jöttek. Majd zene is került az oroszoktól. Egyik sípot vett elő a zsebéből, a másik kis dobot. Azután egy kis csoport körbe állt külön. Dalolva kísérték a zenét. Közöttük egy nő, orosz katona. Félénken csendült kellemes hangja a durva férfihangok között. De a zene kellemes volt. Az üteme megkapó. Hirtelen letiporták az oroszok a kukorica szárat a hóba. Táncra kerekedtek és bele-bele sikongtak a zene hangjaiba. Ugyanarra a dalra tízen is perdültek újra-újra a kör közepére. Ugyanarra az ütemre és mindig másik-másik táncot jártak. Szépek voltak. Kedvesek és boldogok. Azután a leány perdült be a körbe. Kecses léptekkel kerülte körül a kört. Itt-ott megállt egy pillanatra. Élvezte a férfiak parázs tekinteteit. A katonacsizma és az ügyes, adjusztált köppeny kellemesen illett piros, szőke arcához. Baróty és Feri előtt megállt és keresztvetéssel üdvözölte őket csintalanúl. Majd tova perdült és az egész körben álló muszkák biztató taps-ütemeire addig táncolt, míg kiizadt és lekerült róla a köpönyeg. Akkor bajtársai gyorsan betakarták és szaladtak vele a rajvonalba, a födözékbe, hogy meg ne fázzon. Azután más nóta következett. Új táncok.

Egyszer csak a huszárok hátamögött megszólalt egy hegedű:

– „Már minálunk babám, már minálunk babám az jött a szokásba...”

– „Hej azt a kiskésit!” – ugrott fel a levegőbe Csinos – „itt a Bizsu!” – „Hej Bizsu, be ide a körbe! Ma lerúgjuk a csillagokat fényes nappal az égről. Le, bizony Isten!”

Bizsu beállt a körbe és az orosz zenészek lassú cincogással kísérték a hegedűt.

Bizsu ragyás pofájából nagyot köpött a bagó mellől és húzta-húzta fáradhatatlanúl egyik magyar nótát a másik után.

Feri táncközben üzenetet küldött be az állásba. Nem sokára huszárok jöttek ki az állásból kulaccsal megrakodva.

Az oroszok arra a hirre, hogy bort isznak, lekapták a fejeikről a bozontos sapkákat és belevágták a hóba. Harsogott az egész tájék a vidám kacagástól. Egymást ölelgették a huszárok és oroszok. Előkerült az orosz századparancsnok is. Este, amikor szürkülni kezdett a dombok körül a levegő, nagyon nehezen tudtak elválni.

*

– „Rakéta, rakéta. Imbolygó, piros, fehér, zöld rakéta. Mit gondolsz Feri, kilátott már ilyen tűzijátékot? Azt hiszem még senki. Talán százezer rakéta is repül itt egyszerre a levegőben? Ameddig a szem ellát a rajvonalak felett, mindenütt rakéták világítják meg a havas éjszakát. Nézd, még hátul is lődözik a rakétákat! Radoutzból is idelátszík a rakétázás. Láttam már elég rakétát, de ennyit egyszerre még el sem képzeltem. Micsoda más karácsony ez, mint a másik volt.”

– Igen, Laczikám más! Csak az a baj, hogy sem az Alezredes úr, sem a Cvikkeres főhadnagy úr nem látja már!

– Ejnye, de elrontottad a kedvem Ferikém! Nem szabad lett volna most eszembe hozni! Úgy örültem ennek a szép estének. Most látod amott a kereszteket látom. Eddig nem láttam. Hogy lehet az?

Jaslovetzban az orosz tüzérség beleágyúzott a pocsolyába. Ez is a fegyverszünet örömére történt. Feri elgondolkozva nézte az ágyúk felvillanását és megjegyezte:

– Mennyivel máskép hangzik most az az ágyúdörgés Laczi! Na, de gyerünk vacsorázni, talán keres az őrnagy úr.

– Ma nincs kedvem bemenni. Sokkal jobban érzem itt magam, a lerombolt házak között. Feri! Mit csinálunk, ha hazamegyünk? Én azt hiszem, először jól kialszom magam, azután jólakok és megtisztálkodom. Akkor azután széjjelnézek és keresek asszonynak valót. Nem azért, hogy éppen vágyom az asszony után. Nem, hanem talán az asszony visszavezet a jó útra. Talán lesz kedvem élni. Lesz életcélom.

– Várj Laczi! Előbb haza kell jutni. Még hátra van az olasz. – Vélekedett Feri.

Baróty megütközve nézet bajtársára. Lelkében hirtelen elhervadtak az utolsó napok örömvirágos emlékei. A vérpárás ködön átcsillanó otthon emléke megint a semmibe veszett.

– Csak nem gondolod, hogy mi még oda megyünk?

– De gondolom.

– Akkor mi összeroskadunk. Ha mégegyszer tüzbe kell vezetni katonáinkat belepusztulunk. Gyerünk be most már! Nem tudom már tovább nézni az örömnek ezt a kitörését. Mennyivel jobb az oroszoknak. Nekik vége a háborúnak. Nincs az a hatalom, mely mégegyszer tűzbe tudja hajtani őket.

*

Másnap este Baróty éjfélután beborozva jött haza Burlára a zászlóaljhoz. Feri eresztette be, mert a tisztiszolgák csavarogni voltak valahol Wolovetzen a lányok után.

Amint belépett a födözékbe, azonmód zuzmarásan, átölelte alsóruhában lévő bajtársát.

– Ferikém, ha te tudnád, mennyire szeretlek! – És hidegtől kipirult barna arcát odaszoritotta Feri meleg, fehér arcához.

Feri dideregve igyekezett szabadulni a szeretetteljes ölelésből. Duruzsolt:

– Jó jó, azt hittem is mindig, hogy szeretsz, de azért nem muszáj ilyen deresen összeölelgetni!

Baróty csak szorongatta és esküdözött, hogy nagyon szereti.

– Jól van jól, majd elmondhatod mindezt, csak előbb vetkőzz le! Látom, egy kicsit beszeszeltél!

– Ne haragudj Ferikém! Igaz, ittam egy kissit. De nem sokat. Dehát ilyenkor se igyon az ember?... Hé, Laczi!... Hol vagy?... Laczi gyere és húzd le a csizmám!

– Ne kiabálj! Laczi nincs itthon.

– Hát hol van? Hogy mert elmenni az én engedelmem nélkül?

– Én engedtem el Wollovetzba a bálba.

– Ejnye, azt a Szent Péterit annak a csirkefogónak, hát mégis jólláttam én.

– Mit láttál?

– Elvitte a táncosomat. Megállj te kutya gazember, gyere haza!... Tudod, hogy elmentem ma, vagy ha úgy jobban tetszik tegnap Mardzsinába egy földimhez. Jó későn eresztettek el és egyedül ballagtam a szép holdvilágos éjszakában. Mikor beértem Wollevetz-ra, minden háznál vígan mulattak a katonák. Minden ablakban szép kis karácsonyfák voltak. Az utakon itókás legények leányokat karolva sétáltak. A nagy iskolában vígan szólt a zene és bementem.

A nagyteremben mulattak ám. Együtt tisztek, altisztek és legények. Leány meg annyi volt, mint a pelyva. Forralt bort mértek. A cigányok húzták. Gondolhatod, hogy nem ültem le a sarokba. Ittam, azután táncoltam és újra kezdtem. Megint ittam és megint táncoltam.

Egyszer, amikor visszajöttem az ivászatból, keresem a táncosom, hát sehol se találtam. Ide-oda ténferegtem, hogy kivel táncolhatnék, mikor a nagy karácsonyfa alól kisurrant az én táncosom egy huszárral. Gondoltam: ez Laczi. De azután mégis lehetetlennek tartottam, hiszen Laczinak itthon kell lenni. Most már tudom, hogy az a gazember volt. No megállj! Most, hogy vessem le a csizmám?

– Majd én lehúzom, csak ülj le!

– Ezt már nem! – tiltakozott kézzel-lábbal Baróty – Annyi nincs a sifonérban... Hogy egy főhadnagy, aki hozzá még testi-lelki jóbarátom is, lehuzza a csizmám? Kötnivaló gazember lennék, ha engedném.

– De csak nem fekszel le csizmában?

– Nem! Itt ülök és megvárom míg az a gazember haza jön.

A hosszú vitatkozásnak mégis az lett a vége, hogy Baróty beletörődött sorsába és Feri lehúzta a csizmáját és ágyba fektette.

A két rajvonal közzé az utászok egy jó tágas deszkabarakot építettek egy szomorúfűzfa alá. Az egész vonal hosszában a két rajvonal közepén egy szál tüskésdrót húzódott végig. Ez volt a demarkációs vonal. A barak, társalkodó baraknak készült. A magyarok és oroszok abba jöttek össze kártyázni és cserélgetni és mesélni az elmúlt háborúról, mint egy régi-régi dologról. Pedig még a lövészárokban bennelaknak a fáradt harcosok. Még fel-fel röppent néha éjszaka egy-egy rakéta; de a figyelők unottan, ásitozva dültek a drótokhoz és olyasmi is megtörtént, hogy egyik-másik huszár átment éjszakára az oroszokhoz kártyázni vagy a lányokhoz. Viszont az oroszok meg a magyarokhoz jöttek. Itt a társalgóban cserélgettek szappant bicskáért, cukrot borotváért. Az oroszoknak volt sok szappanjuk és cukorjuk és a magyaroknak bicska, borotva, tükör és más apróság. Radoutzon a kantinban mindent lehetett venni, csak ennivalót nem. Egy karóráért az oroszok egy pár nagyon szép csizmát odaadtak. Erre is nagy szükség volt a magyaroknál. Sok huszárnak kikandikált a csizmája orrán a kapcája. Ilyenekre ujjal mutattak az oroszok és mondták:

– Nem szégyellik magukat az uraitok, hogy ilyen csizmába engednek benneteket télen harcolni?

Ilyenkor szégyenkezve húzódtak hátra a gyerekek. Azután a foszladozó mentéket és köpönyegeket fogták meg az ujjaik közzé és fejcsóválva mutatták a külömbséget az ő ruhájuk és a huszárok ruhái között.

Egyik reggel Baróty és Feri kisétáltak a társalkodóhoz. Már nagy csapat orosz ácsorgott a barak előtt. Közöttük néhány huszár is.

Egyszer az oroszok rajvonala felől jött két orosz tiszt. Nagy, magas tiszt jött elől mellig érő szakállal.

Baróty odafordult az egyik orosz altiszthez;

– Ki ez, aki itt jön?

Az orosz altisz végignézte a közeledő orosz tisztet és dühösen mondta:

– Csort! Alexajev tábornok.

Amikor a tábornok oda ért a csoporthoz a legénysége kutyába sem vette. Rá sem hederitettek. Feléje sem néztek. Zsebbetett kézzel ácsorogtak tovább és diskuráltak.

A tábornok egy ideig ott sétált közöttük, Ferivel váltott néhány szót és azután segédtisztjétől kisérve visszament az oroszok állásába.

Amikor eltávozott Baróty odafordult Ferihez:

– Láttál már ilyet? Jön a hadseregparancsnok és az orosz katonák kutyába sem veszik. Mintha senki volna. Hogy lehet ez? Éppen az oroszok. Pedig a Cárt Istennek tartották.

– Most az oroszoknak az Istenük Krilenkó zászlós és Trockij. Hogy azután ki lesz az Istenük, az nem fontos. Az a fő, hogy felbomlott a hadseregük és igy hamarább béke lesz.

– Mi lenne, ha egyszer a mi legényeink nem tisztelegnének Feri?

– Az nem történik meg soha!

– De hallod!...

*

Radoutzban ünnepnapokon élénk korzózás folyt. Tüzérek, huszárok, honvédek együtt sétáltak. Az üzletek megnyiltak. A kávéház is megnyilt. Néha mozi is játszott. Persze imelygős háborus hőstetteket és kacagtató marhaságokat. De ez is jó volt. A rajvonalból lassan behúzódtak a katonák a városba. A csődörös istálló mellett táborozó tüzérek meg mindig benn lógtak. Ünnepnapokon nagyon élénk volt az élet. De hétköznap álmos csend feküdt a városra. Csak déltájban élénkült meg egy kicsit az utcák képe, mikor a gyakorlatozó legénység dalolva bevonult.

Kellemesnek nem lehetett nevezni a városban való tartózkodást. A deszkákkal beszegezett ablakon besüvitett a bukovinai szél. A legénység a padlón aludt, csak úgy strózsák nélkül és szalma nélkül. Az élelmezés rettenetes sivár volt. Nyolc ember kapott egy napra egy kukorica kenyeret. Néha még az is elmaradt. Kivonulás, gyakorlat azért volt elég. Díszmenet és tisztelgési gyakorlat és mégis...

A legénység fürdőbe járt, megtisztálkodott. A ruhákat fertőtlenítették és a férgeket kiirtották. Néha egy-egy ezred vidám zeneszóval elhagyta a várost. Elvonultak hátra, hazafelé.

Hire jött, hogy a legénységből az öregeket hazabocsájtják. A fegyverek pihentek. A román területen álló oroszsereg bevonult Mardzsinába és az osztrák-magyar hadsereg mögött meneteltek fel Csernovitzig és úgy kerülővel haza Oroszországba, mert a románok nem engedték átvonulni néhai szövetséges társukat. Az oroszok által megszállt rajvonal szakaszok üresen maradtak. A nyitott és elárvult födözékekben és drótok között csak a kósza szél bolyongott.

A haza vonuló orosz csapatok útközben eladogattak mindent, amit tudtak. Lovakat, felszerelést. Abból élelmezték magukat.

Bizonyosra vette mindenki, hogy az oroszokkal szembe már nem lesz többé harc.

Ott lebegett a békehangulat a város fölött. Megélénkült a piac. A környékbeli falvakból csapatostól jöttek a ködmönös emberek és asszonyok a városba. Hosszú sorokba kirakták a bocskorbőrt a kereskedők a piacon. Üzletekben is kezdett élénkülni a forgalom. De a legkapósabb a kukoricamálé volt. A katonaság tenyérnyi darabokra vagdalva vásárolta a drága málét. Kenyeret sehol nem lehetett kapni.

*

Egy este Csinos tizedes a főutcán lévő emeletes ház ablakában ült. Vasárnap este volt. Az első emeleten lakott legénységével. Az utcán vidáman csevegve sétáltak egymásba karolva a leányok és huszárok. Isten-segits, Hadikfalva, Andrásfalva menekült magyarjai bent laktak nagyrészben Radautzban. Keveredett a kis ős magyar nép és az anyaország katonái.

Csinos sokáig nézegette a vidám korzózást. Szeretett volna közéjük menni, de nem volt zsebében egy fillér sem.

Egyszer úgy hallotta, hogy a szomszéd szobában burgonyát öntenek a padlóra. Egyszer... Aztán újra meg újra.

Zseblámpájával bevilágitott a szomszédos szobába.

Ott a huszárok hátizsákokból öntögették ki a burgonyát a padlóra.

– Hát Ti mit csináltok itt? – kérdezte.

A legények megrettenve álltak vigyázba, de szólni egy sem szólt.

– Hát megkukultatok? Te is Pista – szólt a őrvezetőhöz. – Beszélj! Honnan van ez a sok krumpli?

– Találtuk, Tizedes úr alázatosan jelentem.

– No Radautzban annyi burgonyát nem lehet találni minden bokorban, ahol még a civilek is éheznek. Valld be, hogy loptátok.

– Nem loptuk bizony Isten, csak találtuk.

– De hol a fenében? – türelmetlenkedett Csinos.

– Az őrnagy úr lakása mögött lévő ház udvarában.

– Mit kerestetek ti ott?

– Egy kis tűzrevaló csutkát.

– És hogy akadtatok a krumplira?

– Úgy, hogy volt is ott egy rakás izik csutka és oda volt kötve két kutya... Oszt ott volt a krumpli.

– Húszfokos hidegben ilyen egészséges krumpli? No azt mond apádnak; de ne nekem! Bizonyosan verembe volt, mi? No mond csak el, mit csináltatok?

– Nem haragszik meg pán káplár?

– Ha igazán bevallasz mindent, akkor nem.

– Úgy volt, hogy nagyon éhesek voltunk. Azután elmentünk valami után nézni. Egy kis üzletben málét árultak. Bementünk vagy hatan és körül álltuk a pultot. Az ajtóban volt egy zsákban vagy tizenöt kiló kukoricaliszt. Úgy beszéltük meg, hogy mig ott alkudozunk a kisasszonnyal az egyik elcsapja a kukoricalisztet. Le is foglaltuk a kisasszonyt; de az a marha, amikor fölkapta a zsákot, a könyökével kiütötte az üzletajtó ablakát. Persze vége volt mindennek. Meg kellett igérni, hogyha zsoldot kapunk bevágatjuk az ablakot. Le voltunk forrázva. Azután ő mondotta, hogy az őrnagy úr lakása mögötti udvarban van egy rakás kukoricacsutka, a csutka alatt gödör van és az tele van krumplival.

Elmentünk oda. Az őrnagy úr éppen akkor ment el a tisztiétkezdébe. Gyorsan elloptuk a két nagy kutyát, mely a gödör mellé volt kötve. Két darab málénkba került. Ketten bementek beszélgetni az öreg csujeszhez, mi meg addig kibontottuk a gödröt és hordtuk a krumplit.

– Rá lehetünk készülve, ha ezt az őrnagy úr megtudja, lógunk; olyan biztos, mint kétszer kettő négy, – mondta Csinos.

*

{fel}