A Dorna-völgy Oroszborgó között közlekedő elektromos vonaton nyitott kupékban egész nap esőben utaztak a huszárok. A magas fenyvesekkel-borított hegyek tetején átvezető vasúton már hideg levegő didergette meg a gyerekeket. Néha fenyőfából készült állomások előtt várakoztak, mig a szembe jövő vonat elhaladt sebesültekkel és szabadságos katonákkal. A hegyek tetején, már fagyos volt a fenyő-erdő és eső helyett hópihék szállingóztak.

– Benne vagyunk megint a télben. Ferikém – szólt Baróty.

– Elég kellemetlen. Fázok. Oda lenn még kellemes meleg idő járt. Igaz, hogy Borgón az éjszaka mar fáztam a sátorlap alatt; de nappal jó meleg volt. Most meg egész nap ez a szitáló eső, most meg már hó.

Délben egy rögtönzött állomás előtt állt meg az elektró vonat. Az állomás elejére egy kopott táblára ki volt írva az állomás neve „Tihuca”, hogy miért éppen „Tihuca” azt senki sem tudta megmondani. Ezer méteres hegy tetején sürű fenyvesek közzé szorított tisztáson egyedül álló deszka barak. Előtte két pár sin. Az egyik a fővonal, a másik a kitérő. Az állomás mögött húzódik a szerpentin út. Ház vagy falu a közelben nincsen. Van még külön egy barak, abban orosz foglyok laknak, meg az őrség. Az orosz foglyok részére a szakács egy kátránypapirossal födött sátor alatt főzte két ócska kondérban az ebédet.

Az ebéd a huszároknak egy-egy konzerva volt a tartalékból. A hideg konzervát a muszkafoglyok által rakott tüzeken igyekeztek egyesek megmelegíteni. Többen hidegen megették. Sokan kenyérnélkűl. Többen szaladoztak, hogy a kuporgásban meggémberedett tagjaikat megmelegítsék. Voltak elegen, akik a vonaton sátorlapjukat a fejükre borítva ettek.

Tihucát elhagyva, az elektróvonat most már sokkal sebesebben haladt. A ködös lejtőkön itt-ott kacskaringós lövészárkok és drótakadályok között vezetett a vasút.

Amikorra az elektróvonat Dornavölgy állomásra beérkezett, már általános hóesés volt. A hegyek körvonalai elvesztek a hó szürke fátylában. Dornavölgyön felvételezés volt; de meleg ételt nem kaptak.

Dornavölgyből Feri visszaküldött egy öregebb huszárt. Volhiniában sebesült, tüdőlövést kapott ugyanabban a támadásban, ahol Feri megsebesült. A fázás és didergés megtámadta beteg tüdejét és az orvos engedelmével visszaküldték a legközelebbi kórházvonattal.

Innen már a huszárok rendes födött marhakocsikban mentek tovább a front felé. Azt mondják a sebesültek, hogy már nem messze van a rajvonal. Dorna-Vattra előtt. De ott most büdös a levegő. A huszárok ezredére egyik sem emlékezett, hogy erre lennének.

A marhakocsikban egy-kettőre tűrhető meleg lett. Becsukták az ajtókat. Az ablakokra sátorlapokat akasztottak. Sokan voltak és befújták. Jólesett a meleg. Cigarettáztak. Künn a tartalékvágányokra Bukovinából összezsúfolt teher és személykocsikra egyre rakodott a hó. A mozdony erőlködve köpködte ki kéményén a parazsat. A vonat mellett fényes csillagok hulltak a hópelyhekkel.

Már sokan aludtak, amikor megállt a vonat és kiabálták: „Dorna Kandrény leszállni”. A vonat ajtajait felnyitották. A hideg szél és nagy hópelyhek megdidergették a gyerekeket. Inkább elmentek volna még a rajvonalig, csak alhattak volna.

A vasúttal párhuzamosan húzódó úton sorakoztak. Egy korcsma állt az út mellett és egy új faépület, az állomás. A huszárok ezekből most csak a kivilágított ablakokat látták, amint fénybarázdákat szántottak a havas pocsolyában. A hó kérlelhetetlenül esett, nagy, szapora, sűrű szemekben. A korcsma udvarán konyha volt. Egymás hátizsákjáról levették a sajkákat és sorba bementek kávéért, nagy hószemek potyogtak a kávéba. Édes nem volt, de meleg volt. Dideregtek. Az egész nap átázott ruha rajok melegedett a marhakocsikban és most a szél átjárta. Isteni jó dolog volna most visszamenni abba a sötét kocsikba és aludni.

De nem lehetett. Baróty már vezényelt sietve, mert őt is megrázta a hideg. Hogy a csudába ne, október eleje és hózivatar. Torony irányt mentek-mentek mindenen keresztül. Sok utánjárás és didergés után a hegyoldalon szerte-szórt házakkan és szénás padláson sikerült elhelyezni a századot. Feri és Baróty egy csujeszházban szálltak meg. Mire elkészültek a század elhelyezésével, a tisztiszolgák bemelegítették a szobát és elkészítették a vacsorát. A vacsora fasír-konzerva, töröttburgonyával és hozzá feketekávé rummal és csokoládé volt. Lefekvés előtt szivaroztak és a meleg szobából hallgatták, mint zúg künn a szél, a hópelyhekkel az eresz alatt kergetőzve és hogy dördül bele néha egy-egy üteg durranása a szél zúgásába.

*

Reggel a nap kisütött. Az egész Dornavölgyén hótakaró csillogott. A házak, fenyőkorlátok, a fák minden csupa hó volt, csak az út húzódott végig a völgyön feketén, sárosan. A vonat most jött Dorna-Vattrából. A huszárgyerekek sóhajtva néztek a távolodó vonat után. „De jó is volna visszamenni”. Dornavölgy, elektróvasút, Tihuca, Oroszborgó, kórház, lábbadozó, szabadság, otthon.

Dorna-Kandrényban ugyan nem volt orosz. Egész nap semmit sem kellett csinálni. Csak széjjelnézni, hova is jöttek a havas éjszakában, azután tüzet rakni, krumplit szedni, főzni és ha elfogyott újra kezdeni, szedni és főzni, közben a menázsit is fölvenni, felvételt fölvenni és enni és enni. Este pedig befűtött szobában aludni-aludni, mosolyogva nézni, hogy a háziasszony hogy pörgeti a kuckóban az orsót.

Egyébként valami bökkenő is van. Nekik nem is kellett volna idejönni. Igaz, várták ide az ezredet; de úgylátszik, Kirlibaba körül is akadt dolguk és ottmaradtak. Valószinű, hogy vissza kell nekik is menni.

Ennek mindenki örült, mert elől igen élénken szóltak az ágyúk és gépfegyverek. Azután este nagy tűz világított Dorna-Vattra körül. Egy fatelep égett. A rakéták is sűrűn imbolyogtak a hegyeken.

Egyenlőre jobb nem nézni ki a rajvonalfelé. Tele a has burgonyával. Van még kenyér is. Ma megspóroltak egy negyedet. Ha még holnap is itt lesznek, már egy félkenyér marad meg. Holnapután még több.

Másnap nem sikerült megspórolni a negyed kenyeret. Délután parancs jött: felszerelni és bevagonirozni.

Csakugyan visszafelé indult velük a vonat. Örültek. Mindegy, akárhova mennek. Néhány nap vagy hét addig is eltelik. Minden nap beüthet a béke.

Egészen este volt, amikor átszálltak az elektróvonatra. Két fényes szemét a fenyveserdők sötétségébe belefúrva indult el hegynek fel az elektróvonat. Derült, csillagos éjszaka volt. Pokrócaikat magukra terítve, egymáshoz bújva diskuráltak a gyerekek. Majd elcsendesedtek és megkönnyebbültek, amikor az ágyúk dörrenései egyre elmúlóbban hallatszott. Feri és Baróty pokrócaikba csavargódzva szundikáltak és lábuknál aludt összehúzódva a pokrócsarkán a rozsdavörös bulldog „Sam” a század kedvence.

*

Az eső ködbeporladozva nyirkosította át a ruhájukat és lelküket. Hogy dél lett azt semmi másból nem lehetett megállapítani, csak abból, hogy egyre jobban korgott a gyomruk.

A kenyérzsákokból már a kenyérmorzsákat is kiszedegették. A konyha sok kilóméterrel elmaradva cammogott utánuk. A köd csak porladozott. A szakaszok el-elmaradoztak egymástól. Jobbról és balról is csak hegyek és erdők. Az út egyre emelkedett. Minden szembejövőt megkérdeztek: messze van-e még a hegyteteje. Azok mind különféle választ adtak. Egyiknek már csak egy-két órajárás, a másik nagyot legyintve mondta:

– „Nem érnek így oda éjfélre sem”!

A ködön túl valahol ágyúk dörögtek. Annál nehezebb így a menet. Az este észrevétlenül ölelte körül a hegyeket. A sötétséget hamarosan harapni lehetett. Itt-ott zseblámpa fénye csillogott. A tisztek és altisztek így jelezték az utat a lemaradottaknak.

Egyre jött a parancs elölről „csak nem lemaradni”. És így lett a hat órából hét és a hétből-nyolc. Azután a kilenc is az úton találta még a fáradt századot. A hegyek teteje már nem volt messze. Itt már élesen fújt a szél. A ködölő cső helyett dara esett. Fehér lett az út. Tíz óra felé már alig álltak a gyerekek a lábukon. Szívesen lefeküdtek volna már a zúzmarás avarra hátat fordítva a szélnek; de Feri csak sürgette a tovább haladást. Biztatta a fáradt katonáit. Pedig neki is hasogatta beteg tüdejét a hegy meredeksége és a bukovinai ködös szél.

Az éjfélnek csak annyi hija volt, mig a szerelvényeiket lerakták a fáradt huszárok, amikorra megérkeztek az átutazó legénység számára készített nagy barakkokhoz a hegytetején.

Egyik-másik kiment a barak elé az út szélére, kezéből tölcsért csinált a szája elé és úgy kiabált le a sötét útra, sietésre ösztönözte bajtársait.

Másnap reggel nyolc órakor sorakozó volt. Még fájtak a csuklók, a hólyagok a talpon, sarkon, még húzta a hátizsák a vállukat; de már pihentebbek voltak.

Kilenc óra tájban kisütött a nap. Hegyről lefelé mégis könnyebb haladni. Most a konyha se maradt el. Igaz, hogy most üresen követte őket. Délután egy-két óra tájban megérkeztek Papfalvára.

Itt nem is rossz meglepetés fogadta a menetszázadot. Először az ezredparancsnokság által küldött konyha osztotta ki a grizesgulyást és fölvételt. Alig ment el az ezredkonyha újabb konyha érkezett a hadosztályparancsnokságtól. Ezek is hoztak mindent. Kenyeret, szalonnát, dohányt, rumot.

Itt már nagyobb volt a harcizaj. A völgyekben itt is, ott is ütegek álltak és tüzeltek. A sátorba fenyőgallyat raktak a huszárok és aludni készülődtek, amikor újabb áldás szakadt rájuk. A dandárparancsnokságtól érkezett meg a konyha gulyással és mindenféle fölvétellel. Nahát ezt már alig lehet kibirni. Még a Sam is alaposan jólakott. Mindenki teleszedte sajkáját gulyással, a feje mellé tette éjszakára és a kenyérrel pedig letakarta.

– „Majd lesz ennek még böjtje is” – mondogatták egymásnak a huszárok.

Körülöttük dolgoztak az ütegek. A rajvonalban kattogott a gépfegyver és röppent a rakéta. Lábuknál csörgedezett a Cibó-patak, de édesen aludtak, mert fejüknél ott volt egy egész kenyérrel letakart sajka gulyás.

*

– No gyerekek, hát ismét összehozott bennünket a sors? Ennek nagyon örvendek.

– Mi is nagyon örvendünk, hogy újból együtt lehetünk az alezredes úrral – szólt Baróty.

– Hát derék dolog, hogy hozzám jöttetek. Most aztán gyertek hozzám ebédelni.

A viszontlátás nagyon kellemes és boldog volt. Az ebéd alatt néha egyszerre beszéltek négyen is. Velük ebédelt a zászlóaljorvos is. Ebéd után megvizsgálta Ferit és azt ajánlotta, hogy egyenlőre mégis jobb lenne, ha nem menne ki a rajvonalba.

Igy tehát, amikor elsötétültek a hegyek, a fenyvesek között a hegyoldalba vágott szerpentinen Baróty és a Cvikkeres hadnagy úr együtt indultak fel a Capulra.

Sam egy darabig tétován nézgelődött Ferire és Barótyra. Nem tudta hirtelen elhatározni, merre menjen. Azután mégis odafutott Ferihez, megnyalta a kezét és nekiiramodott Baróty után.

A fenyők ágai összeölelkeztek a menetszázad felett. A vak sötétséget csak a föl-fölröppenő rakéták világították meg. Fegyvergolyók bántó sivítással zúgtak el fölöttük. Összeszorultak a szivek, most már minden lépés közelebb-közelebb vitte a harctér borzalmaihoz őket.

A hegyteteje felé elfogyott az erdő. Tisztás, kopár hegyoldalon földbeásott gyeptéglával födött lyukak voltak sürűn. A gödrök ajtajára akasztott sátorlapot félrehúzták és kócos, szakállas huszárok nézték az újonnan érkezetteket. Itt is, ott is elmaradt egy szakasz. A rakéta fényénél látni lehetett, amint sok szürke katona gyeptéglákat vágott és csákányozta a kavicsos agyagot.

Megint elmaradt egy szakasz. Búcsúzkodtak a jóbarátok. Itt már messze esik egyik század a másiktól.

A hegygerincen a rakéta fényénél kisérteties árnyak haladtak. A huszárok vitték a bozontos spanyol-lovasokat előre. Valahol hangos kopácsolással karókat vernek. Egy üteg tűz alatt tartja a Magurát.

*

Nagy csodálkozással merednek az új gyerekek az ellenséges hegyekre, ahonnan zúgva és sirva jönnek a fegyvergolyók. Idegesen kapkodják a fejüket.

Az öregek tanítgatják őket:

– Amelyik golyót hall az ember, attól nem kell félni. Az már akkor messze jár. A tompán síró golyók már fáradtak. Messziről jönnek. Amelyik kelepelve zúg-dong a levegőben, az gurulatot kapott. Az nagyon veszedelmes. Ahol talál eltöri a csontot.

A tüzérségi tűz kiösmerhetetlen volt az újoncoknak. Nem tudták megkülömböztetni, melyik megy és melyik jön?

Azt is megmagyarázták az öregek.

– A nehéz lövedékeket lehet hallani, mikor jönnek. Azok elől még lehet bújni. Beugrani egy lövész teknőbe, vagy egy harántgát mögé. Sokkal veszedelmesebbek a „csim-bumok”. Azokat nappal nem lehet kiösmerni. Amikor a kilövést kallani, már ott is van a gránát, vagy a srapnell. Éjszaka azonban ki lehet játszani. A kilövéskor felvillan a fény az erdő fölött, azután még van idő a födözésre. Ösmerni kell, melyik üteg hova szokott lőni. Az öreg harcos már azt is ösmeri. Fel sem néz a figyelő és mégis tudja, melyik üteg hova lő. Még a tüzérségi támadásnál is tudja magát tájékozni. De amikor úgy robban bele az éjszakába az ütegek dörrenése, mintha bográcsot zörgetnének, akkor jó vigyázni, mert cél és észnélkül vereti a muszka a vonalat.

*

– No én nem szeretnék fogoly lenni – szólt Baróty a Cvikkeres főhadnagy úrhoz, amint vacsora után ott ültek a födözék előtt a tábortűz mellett.

– Pedig nagyon sokan vannak már a nagykádernál.

Golyók süvöltöttek el a fenyők ágai között és a lábuknál heverő Sam utána kapott.

– Hol vetted ezt a kutyát Laczi?

– Bocskón szegődött hozzám.

A Főhadnagy meg akarta simogatni a Sam fejét.

– Ne tessék hozzányúlni főhadnagy úr! Rajtam és Ferin kívül csak a tisztiszolgákat tűri meg. Nagyon vérengző. Bocskón is annyi bajunk volt vele. Minden kutyát megfojtott, ha elkaphatta.

– Akkor minek tartod? Tud valamit?

– Tud. Ferit felkeresi akárhonnan elküldöm.

– Innen is lemenne a zászlóaljhoz?

– Miért ne? Amerre egyszer eljött arra vissza is megy.

– Szeretném, ha megpróbálnád.

Baróty könyvéből egy lapot tépett ki és néhány sort írt rá. Sam akkor már ott állt füleit hegyezve vele szemben.

Az összehajtott cédulát Sam nyakszíjában lévő kis nyílásba tette és a zászlólajparancsnokság irányába mutatott.

Sam egyszer elfutott öt-hat lépésre, majd visszajött azután megint elfutott. Amikor látta, hogy gazdája biztatja, engedi, nekivágott a lejtőnek és hamarosan eltünt a szemük elől.

– Mit írtál Ferinek?

– Kértem tőle konyakot és szivart.

– Hiszen van itt nekem!

– Nekem is van. Nem is azért kértem, csak azt akartam megmutatni, szükség esetén milyen jó szolgálatot tehet még nekem Sam. Hordhat üzenetet, meg lőszert is.

– Azt hiszed, Sam visszajön még az éjjel?

– Az bizonyos. Még megkötni sem lehetne.

– Gyerünk ki addig nézzünk széjjel az állásba.

A hegy elején a huszárok serényen csákányozták a kavicsos anyagot. Mélyítették a lövészárkot. Gyeptéglázták a harántgátakat. Leplezték a gépfegyverállásokat. A drótot szőtték-fonták. Elhaladtak a drót előtt álló figyelők előtt. A század balszárnyán egy kis patak csobogott. A patakon túl már német csapatok álltak.

– Milyen katonák a németek Főhadnagy úr?

– Azok elég jó katonák, igaz, hogy náluk jobb is az ellátás.

Kimentek a tábori őrsre. A táboriőrs a Magura alatt húzódó út felett volt elhelyezve.

– Főhadnagy úr ezt az őrsöt muszáj lesz megerősíteni, mert ezeket egyszer elviszi a muszka.

– Lehet egy kis drótot húzni előtte.

– Messze van itt az orosz?

– Magam sem tudom. Ma hajnalban megy ki egy járőr és kint marad holnapra is megállapítani, hogy az oroszok nappal lenn vannak-e az erdőben?

– Abban a járőrben én is benneleszek!

– Kérdés az alezredes úr megengedi-e?

Amikor visszafelé haladtak hegynek fel, egy bokor alól két csillogó szem nézett rajok.

– Ez meg Sam – szólt Baróty. – Gyere ide öreg!

Sam vígan ugrándozva nyalogatta gazdája kezét. Baróty leoldozta a hátáról a kis csomagot.

– Érdekes, hogy megtalált ez a kutya!

– Bárhova mennék megtalálna.

– Mit hozott?

– Mindent, amit kértem. Majd fönn kibontsuk.

– Ha komolyan ki akarsz menni telefonálj Ferinek!

*

Reggel sürü pelyhekben hullott a hó. Mindenfelé serényen dolgoztak a huszárok. Baróty végignézte negyven huszárját.

– Nem félsz Laczikám? – kérdezte Feri, aki szintén kijött Róberttel együtt az induláshoz.

– Kicsit idegesít az indulás, de úgy gondolom, ha künn leszek belemelegszek megint. Át kell esni ezen is, már olyan régen nem találkoztam a muszkákkal.

– Nagyon vigyázz Laczikám! Nem érdemes oknélkül reszkírozni sem magad, sem az embereket.

– Bízd csak rám!

Közben a huszárok kimentek az állásból, Sós szakaszvezető vezetése alatt.

– Mennem kell Ferikém. Most nagyon alkalmas az idő, nem lát az orosz.

– De Te sem látsz!

– Itt a Sam!

Róbert is odajött a dróthoz.

– Vigyázz fiam és küldjél értesítést ezzel a jó küldöncel! Csak ne lenne ilyen vad! Az ember nem tudja megsímogatni.

Baróty megfogta a Sam nyakszíját.

– Most tessék megsímogatni!

Így Sam tűrte, hogy Róbert megveregesse a havas hátát.

*

A Cvikkeres főhadnagy úr és a Baróty közös födözéke előtt nagy lánggal égett a tűz. Baróty távozása után körülötte foglaltak helyet a tisztek. Nagy hószemek hullongottak a parázsba.

– Egy ideig cigarettáztak és hallgattak. Majd Róbert odaszólt Ferinek:

– Én a Te helyedben nem cigarettáznék. Nem tesz az jót a tüdőnek.

– Az bizony igaz, de itt olyan jó a levegő, hogy ellensúlyozza amit a nikotin árt.

– Lehet, hogy ellensúlyozza, de hogyha nem szívnád még erősödnél is. Néha olyan fehér vagy. Különösen reggel és köhögsz is. Mégis kár volt még Téged visszaküldeni!

– Hátha levegőváltozásra küldték az orvosok – vélte a Cvikkeres főhadnagy úr.

– Ők jönnének inkább egy kis levegőváltozásra. De Ferim neked haza kell menni! Van otthon tennivaló elég.

– Az Alezredes úr még marad?

– Megvárom mig Laczi visszajön.

– Hátha estig nem jön vissza?

– Megvárom. Küld akkor ki az ebédem!

– Engem mindíg eldugnak, mint egy porcelánbabát, ha valami baj van – szólt Feri félig tréfásan félig duzzogva mikor elindult a hóban.

– Csoda gyerekek ezek – szólt Róbert a főhadnagy úrhoz Feri távozása után. – Nem bir velük az ember betelni. Kedvesek, odaadók, bátrak. De Ön is főhadnagy úr. Valahogy az Isten minket úgy össze teremtett.

*

– Sam! Sam! gyerevissza! – suttogta Baróty.

Sam azonban nem mutatott erre semmi hajlandóságot. Előreszaladt majd vissza. Sam soha nem ugatott, csak nyöszörgött, ha valamit észre akart vetetni gazdájával.

A küldöncével előre rendelte embereit. Azok a puha hóban zajtalanul követték és parancsára a fák alatt meglapultak.

Újra tovább indult föl a lankás hegyoldalon. Így haladt egy két órahosszat fától-fáig. Közben elállt a hóesés. Kiderült az ég és kisütött a nap. A Magura oldaláról visszanézett a fenyők résein át a Capulra. Nagyon messzinek tűnt fel az elhagyott állás.

No estig nem birunk visszamenni –gondolta.– Innen az ellenség felől nézve, olyan különösnek tűnt fel az állás. A kopár hegy elején húzódó drótmezők. A spanyollovasok. A leplezett kanyargós árkok.

Amikor az orosz tüzérség megkezdte az ágyúzást Baróty megrázkódott. Mintha szíven ütötték volna.

Nemsokára a Capulról dördültek el az ágyúk.

Jól kezdődik – gondolta – no gyerünk csak tovább! Újra másztak a fenyők védelme alatt. Fától-fáig, bokortól-bokorig. Mindig készen a harcra. Lappangva-lopakodva.

Egyszer Sam eltünt. Baróty hiába szólította nem jött elő. Nagysokára előjött a fenyők közül és a szájában egy nagy, bozontos orosz sapkát tartott.

– Hát ezt hol vetted te csavargó? – kérdezte Baróty és elvette a kutyája szájából a sapkát.

Sam szűkölve indult el újra abba az irányba, amerről jött. Baróty az embereivel utána.

Nagy volt a csodálkozása, amikor a fenyők és boróka bokrok közül egy erődített állás lőrései néztek rájok. Sam nem gondolkozott, átosont a drótok alatt, felugrott a mellvédre és visszanézett rájok csendesen vakkantva. Abból, hogy Sam a mellvéden nyugodtan sétál Baróty arra következetett, hogy üres az állás. Félre fordítottak egy rögtönzött spanyollovast és most már sietve haladtak át a kilövés előtti tisztáson.

Már csaknem fellépett Baróty a mellvédre, amikor az állásból dühös káromkodás és kutyamorgás hallattszott. Valaki oroszul szitkozódott. Szuronyt szegezve ugrottak át a mellvéden. Egy fenyőgalyból készített gunyhóban Sam veszekedett egy muszkával. Amikor meglátta a gazdáját elengedte a muszka lábát. A muszka látva a huszárokat a sarokban álló fegyvere után kapott. Sam megelőzte. Egy rettenetes harapással bekapta az orosz csuklóját. Az kinjában felordított és térdre esett. Alig birták Samtól megszabadítani. A hosszú háború folyamán Barótyra ráragadt annyi orosz tudomány, hogy kikérdezte a foglyot.

Megtudta, hogy ez a táboriőrs állásuk éjszaka. Ma tovább künn voltak, hogy a hó esett. Amikor a társai látták, hogy kiderül felmentek az állásba. Ő aludt és itt felejtették.

Baróty megveregette a Sam nyakát.

– No öreg ezt neked köszönhetem.

A muszka ijedt szemekkel nézett a kutyára. Baróty sebkötöző csomagjával bekötte a kezét. Elhatározta, hogy bevárja mig este lesz és lejönnek az oroszok. Jobb helyet úgy sem találhatna a tartózkodásra. Az oroszok nem sejtik, hogy itt vannak.

Alaposan körül nézett. Az állásban harminc-negyven ember kényelmesen elfért. Sokat adnak a muszkák ennek az útnak a megvédésére – gondolta. Hogyne, ez az út a Magura mögé vezetett, a tüzérségi állások felé.

Mikor a nap tányérja eltünt a hegyek hóval födött koronájai mögött, a Magura szürke árnyékot vetett a völgyre. A Capul kimagasló orma még vörös fényben úszott.

Ott bizonyosan nyugtalanul várnak – gondolta. Már akart üzenetet küldeni, de nem volt szíve Sam-ot elküldeni. Ott figyel most is, amerre a muszkák elmentek. Ha megengedném, bizonyosan felmenne az oroszokhoz.

Amikor elégé szürkült a levegő a foglyot elküldte négy huszárral hátra a táboriőrsre. Azután halotti csöndben várakoztak. A napfény már eltűnt a Capulról. A sötétség kezdett beosonni a fenyők alá. Ha a havas ágakat megrázta az esti szellő, idegesitően suttogtak.

Nem sokára libasorban jött vagy húsz orosz le a Maguráról. A huszár gyerekek szíve hevesen kalapált. Nagyon kevés kellett volna ahhoz, hogy meglógjanak. De ott volt Baróty. Szuronyos karabélyát kézben tartva biztatta Őket.

Amikor az elől haladó muszka elérte az állást és belépett az árokba Baróty elkiáltotta magát:

– „Rajta gyerekek!”

A meglepett oroszok elképpedve látták, hogy jobbról-balról, a fenyők alól szuronyos huszárok teremnek elő. Hiába volt a parancsnokuk vezényszava eldobták a fegyvert. Parancsnokuk ezt látva átugrott a mellvéden és futni kezdett. Sam hirtelen ott termett és nadrágjába kapaszkodott. A muszka altiszt hatalmas rugással lerázta magáról és belelőtt.

Sam nem érzett még soha lövést és nagyon elcsodálkozott, amikor felakart állni és nem birt.

Négy huszár össztüzet adott a menekülőre. Az egy bokornak neki bukott arcal. Mire Sós szakaszvezető oda ért már halott volt.

A foglyokat sorakoztatták. Az állást elpusztították. Két orosz rögtönzött hordágyon vitte a halott parancsnokukat.

Mikor Feri már vagy huszadszor telefonált, hogy bejöttek-e már? Mikor Róbert a Cvikkeres főhadnagy úrral leereszkedett a táboriőrs felé, kiizzadva, lihegve megérkezett Baróty. Sam-ot két huszár hozta hordágyon.

Este a zászlóalj parancsnokságon vacsorát rendeztek Baróty tiszteletére. Eljöttek a szomszédban táborozó német tisztek is gratulálni.

Baróty mindennek örült csak sokszor aggódva kérdezte az orvostól, hogy a kutyája sebesülése halálos-e.

Az orvos megnyugtatta, hogy nem kell félni, ebcsont beforr.

– No mégis eljutottunk Dorna-Vattrára – szólt Feri Barótyhoz, mikor a nyitott tehervagonokból álló katonavonat Jakubény felől a deres sineken beszökött az állomásra.

– Eszedbe van még Kandrény?

– Hogy a csudába ne volna? De mond csak! Igaz, hogy itt mindjárt támadásba megyünk?

– Bajosan. Azt hiszem már elvégezték a honvédek.

– Mikor megyünk ki az állásba?

– Még ma este.

Az állomás tájékán az út födözve volt nagy deszkakeritéssel és fenyőgalyakkal volt leplezve.

Mikor elhelyezkedtek az üres lakásokban, a legénység elszélledt a városban.

Este korzózni mentek, ilyenkor előjöttek a leányok. Ha egy srapnell becsapott a városba, szaladtak egyik útról a másikra. A sétakertben a padokon szerelmes párok hallgatták a srapnellek zúgását. A rajvonal felől szénával megrakott szekerek jöttek. Néha élénk fegyver ropogás hallattszott. Rakéták világítottak. Itt is háború volt. Borzalmas mindent lehengerlő háború, mégis egészen máskép érezték itt a huszárok magukat. Valahogy a házak... a civilek jelenlétte elvette a háború ridegségét.

Este tíz órakor előre mentek. Az országút teljesen zsúfolva volt jövő-menő katonasággal. Néha srapnellek zavarták meg a forgalmat.

*

– Nem lesz ebből baj? – kérdezte Baróty a Cvikkeres főhadnagy úrtól, amikor leváltották a dragónerokat és a huszárok az állásban talált szénát kihányták a lövészárok szélére és meg gyújtották.

– Most ködös a levegő és messzire nem látszik a tűz. Hallod, hogy a völgyből kutya ugatás és kakas kukurékolás hallattszik? Nem volna jó járőrt kiküldeni megkeresni a kakast?

– Lehet csak kérdés, hogy megtalálja-e?

– Mit gondolsz jobb lesz-e itt, mint Kirlibaba körül?

– Most csönd van, de hogy holnap mi lesz azt nem tudom.

– Nem holnap, hanem ma! Már elmúlt éjfél.

Reggel sűrű köd borította a hegyeket. Alig lehetett látni. A járőr visszajött. A kakast nem találta meg. Savanyú káposztát hoztak nagy dézsákban.

Tíz óra tájban felszállt a köd. Ott állt az oroszok állása a szemben lévő hegy elején, hét-nyolcszáz méterre. A huszárok még bátran járkáltak ki és be az állásból. Friss szénát hordtak be fekvőhelynek.

Tíz óra után egymásután több srapnell csapódott be az állásba. A huszárok beugráltak az árokba és megszeppenve húzták le a fejüket. Az orosz üteg csak a balszárnyat kezdte veretni; de kiadósan.

Már délután három óra körül járt az idő és az orosz még mindig azt a helyet verette. Fél négykor feltűnt Dorna-Vattra felől egy repülőgép. Néhányat fordult az oroszok állása fölött. A zászlóaljparancsnokság mellett délután felállított üteg hirtelen össztüzeket eresztett le az orosz állások mögé. Négy órakor már nem lőtt az orosz.

Amikor az esti szürkület leszállt, a tisztek sietve mentek ki az állásba. Sós szakaszvezető akkor mászott ki nagyot nyújtózva az árokból. Az árokpartján egymást érték a granát-gödrök.

– No a mai nap elég hosszú volt – szólt az odaérkező tisztek kérdésére.

– Már azt hittük, hogy egy ember sem maradt élve – szólt Baróty.

– Én nem tudtam az embereimről semmit, csak azokról, akik mellettem voltak.

*

A harmadik háborús karácsony estén a legénységből egy küldöttség felköszöntötte a zászlóaljparancsnokot és a tisztikart.

Róbert válaszolt az üdvözlésre:

– „Bajtársak! Tudjátok ugy-e, hogy nem mi kerestük a háborút! Az ellenségeink kényszerítették ránk. Most Őfelsége negyedik Károly királyunk felajánlotta a békét az ellenségnek. Kereken ugyan még nem utasította vissza, de kitérő választ adott.

Közeli békére nincs remény. Bajtársak! Arra kérlek benneteket, legyetek ezután is, mint eddig hűek, kitartóak, hogy a ránk kényszerített háborút Isten kegyelméből Hazánk és Királyunk dicsőségére győzelmesen befejezhessük”.

Néhány doboz cigaretta és a nem nagyon fellelkesedett huszárok visszamentek az állásba bajtársaiknak megvinni a hirt: még nincs béke.

Róbert elgondolkozva nézett a fakallantyús ajtóra, mely csendesen zárult be a távozó huszárok után. Majd végig jártatta tekintetét az asztal körül ülő tisztjein. Baróty a Sam fejét simogatta. A Cvikkeres főhadnagy úr a karácsonyfa előtt áll és hallgatagon szemlélte az apró diszeit.

– Laczikám! ugye a mi kis fánk a Kárpátokban mennyivel szegényesebb volt, mint ez a fa és mégis szebb volt!

– Akkor szebb volt. Most nem tudok úgy lelkesedni érte.

– Én tudom gyerekek mért volt az szebb – szólt közbe Róbert.

– Miért Alezredes úr?

– Akkor a lelketek tele volt szeretettel.

– Mi most is szeretjük egymást!

– Tudom. Nem is vontam azt kétségbe soha. Mi itt mindannyian szeretjük egymást. Mégis!... A lelkünkben van valami üresség. Karácsony este van. Itt ülünk a jó meleg szobában. Kivűl a hóval födött dombokon egy levél sem rezdül. Fegyverlövés vagy ágyúdörgés nem hallatszik. Enni és inni való van. Zenészek vannak. És mégsem érezzük jó magunkat. Ti se és én se, mert... igen, mert annak a három huszárnak, akik most távoztak a szemeikben ott ül a kétség. Mert mögöttünk van három harcos karácsony. Mennyivel szivesebben mondtam volna én ezeknek a gyerekeknek, hogy nem sokára béke lesz. Nem sokára letesszük a katonaruhát és odahaza szántunk-vetünk. De nem mondhattam! És ez jobban fáj nekem. Látnom kell magyar fajtám vérhullajtását. Látnom kell pusztulni a magyarpuszták fiait idegen célokért, idegen földeken. Ezért nem tud örülni a szivem, még karácsony estén sem.

És minél tovább tart a háború, annál jobban eltávolodik lelkünktől. És csak egy kötelességet bizok rátok bajtársaim, hogy ahol megmenthettek egy magyar katonát, egy csep magyar vért azt mentsétek meg!

Szomorú csendben hallgatták a tisztek ősz parancsnokuk szavait.

Róbert folytatta:

– Künn a rajvonalban ezer kis karácsonyfán apró gyertyák égnek. Odahaza milliók könnye csillog a karácsonyi gyertyák fényénél.

Ha lehet valahol egy könnyet letörülni azt törüljétek le! Ti vezetitek a katonákat. Nektek kell vigyázni rájok!

Künn a rajvonalban a havas fenyők alatt beásott födözékekben szomorúan meredtek a szürke semmibe a fáradt harcosok.

{fel}