1916.

A tél múló hóvirágai csak nagyon-nagyon lassan hervadtak el. De a tavaszi napsugár mégis áttört a sötét fenyvesek ágai között. A födözékek ajtajai kitárultak, hogy a fülledt, tüdőt ölő levegő helyett éltető tavaszi levegőt ereszenek be a földalá. A harcosok szabad idejükben már nem siettek a födözékek sötétjébe, hanem a napsütötte tereken élvezték a nap áldásos sugarait.

*

Szürke tavaszi köd lappangott az erdőben. Az ablakon át kitekintve látni lehetett a keskeny ösvényen előre haladó huszár századokat. Egyenként szakadozva, rövid karabélyaik keresztbe vetve nyakukban.

Néha megcsörrent oldalukon a kulacs. Felnéztek egy-egy néma tekintettel a Zászlóalj parancsnokság ablakára.

Róbert elnézte néha percekig szeretett fiait. A lelkében tövisként szurkált egy gondolat: Miért... miért?

Este hétórakor támadás. Támadás az oroszok előretolt állása ellen. Négy órakor tüzérségi tűz. Négytől hétig. Megint új küzdelmek, új halottak. Hát az utolsó szeretett emberét is fel kell áldozni? Hogy néznek fel ezek a gyermekek az ablakra. Tudják, hogy Ő ott van. Ő, az apjuk... Néznek... Nem szólnak, csak néznek és Ő érti... De mennyire érti... Ott ül a szó tekintetükben. Már megtanúlt bennük olvasni... Hogyne tanúlt volna... Két éve lesz már, hogy köztük él. Ösmeri névről valamenyit. Nem csak a Cvikkeres hadnagy urat ösmeri, meg Barótyt, meg Kovács zászlóst, meg a Tőkés főhadnagyot, meg az altiszteket, de ösmeri Keskeny huszárt és még Nagy huszárt, meg Kiss tizedest. Kiss? Hm. Ott a San-partján ott Kiss Jóska nevű honvéd dalolta könnyesre az Ő lelkét és szemét. Szegény Jóska fiam ugyan élsz-e még?

– Őrnagy úr alázatosan jelentem, mit csináljak Csinos tizedessel? Ki engedjük a támadásba, vagy haza küldjük – kérdezte Feri.

– Hm. Ezen már gondolkoztam. Mind a kettő rettenetes. Megmondjam neki, hogy meghalt a felesége odahaza, amikor az orvos elvette tőle első gyermekét. Hát megmondjam neki? Ugy sem ereszthetem haza, hiszen ehhez engedélyt kell kérnem az ezredtől. De még megjön az engedély, mit csinál ott az az ember? Nem fog az a tudat százszor rosszabb lenni, mint a támadás? De hát ha kieresztem és elesik? Mint Fancsali? Éppen most esik el. Árván hagyja első-szülött gyermekét. Ha elesik akkor én leszek az oka, hogy az az ártatlan csöpség apa és anya nélkül marad ebben a felbolygatott világban. De azt sem tehetem, hogy eleresszem.

– Talán be kellene osztani valami könnyebb helyre?

– Vajon hova Ferikém? Hova? Hát ha itt egy félóra múlva feldübörög a harc, kitudja, hol áll az meg? Talán itt hátúl biztonságosabb a helyzet? Nem hiszem, itt lángba fog borulni az erdő, az orosz ágyúk tűzétől. Azok a sok hónapi kényszerű pihenésben felhalmozódott tüzérségi lőszert most szórni fogják mindenfelé. Olyan messzire nem tudom hátra küldeni, hogy kikerüljön a tűz körzetből, hát én úgy gondolom, hogy az Istenre bízom. Amit az Isten ránk mért azt úgysem kerülhetjük el.

Te Ferikéin itthon maradsz. De nagyon vigyázz mindenre! Majd telefonon beszélünk. Tudom, hogy azt szeretnéd, hogyha Te is velem lehetnél künn, de azt tudod, hogy nem lehet. Minden eshetőségre el kell készülni. A fiókomban van két levél. Tudom – legalább is remélem – hogy nem lesz szükség rá, azonban mégis jobb előre készülni. Látod, olyan érzékeny vagyok mostanában. Nem illik ez katonának. De hát Istenem más a politika és más itt künn a harc. Az ember nem tagadhatja meg önnön magát. Ha valaha megérném, hogy vége lesz ennek a háborúnak, én magam sem hinném el, hogy itt jártam és végig éltem ezt a sok borzalmat. Nem szabad volna ellágyúlni, mert itt csak egy kötelesség lehet: Harcolni és győzni!!! De a halál szárnyának rebbenése hideg, didergő rettegése küzdve küzd az ember idegzetével.

*

A tüzértisztek elfoglalták megfigyelő állásaikat. A támadó huszárok előre lopakodtak az erdőben és leásva magukat várták a tüzérségi tüzet. Négy órakor megszólaltak az ágyúk. Messze területről egy rövid szakaszra összpontosították a tüzet.

Először csak egy üteg ágyú dördült el. Össztüzet adtak le háromszor egymásután, azután kezdett a többi üteg is lőni. Nehéz tizenötösök megremegtették az erdőt, amikor bevágódtak az orosz állásba, a kisebb kaliberű srapnellok össztüze szaporán durrogott. A rajvonalban hasaló huszárok előtt, csak alig kétszázméterrel csapódtak le. Egyébként az oroszoknál csönd volt. Nem feleltek a tüzelésre. Meg voltak lepődve. Még nem tudták, mit akarnak a magyarok. Csak néha eresztettek egy-egy lövést le. Azt is olyan tétován, célzásnélkül. Négy órából öt óra lett; ötből-hat és a tüzérségi tüz egyre erősödött. Hat órakor már tűzben látszott az oroszok állása és hét órakor mindenki meg volt győződve, hogy az előretoltba nem lehet élő ember. És megindultak támadásra a huszárok. Szakadozottan. A tűzérség meghosszabbította a tüzet és ennek védelme alatt nemsokára elértek a huszárok az oroszok állását. Rohamot intéztek ellene. De abban egy élő lelket sem találtak. Az oroszok idejében elhagyták a tűz alá fogott előretolt állást. Behúzódtak a fővonalba és onnan nézték a gránátok pusztitásait. Róbert nemsokára személyesen megjelent az elfoglalt előretolt állást megtekinteni. Parancsot adott, hogy az állás kilövési oldalát meg kell építeni az oroszok felé. Homokzsákokat kell elhelyezni és dróttal megépiteni. Még előre tábori őrsöket is küldött. Az ágyúk elhallgattak, csak a serényen dolgozó zászlóalj zörgése hallatszott.

Éjfél felé egy orosz járőr próbálkozott megnézni mi van az elhagyott árkokban, azonban néhány össztűztől visszafutottak. Örült Róbert, hogy egyetlen halott nélkül sikerült elfoglalni az állást. Reggel nyolc óra tájban a tizenötös megtörte a csendet. Belövéseket csinált az oroszok rendes vonalába. Szakadozott ködöt megremegtetve, gerendákat, földet magasra hányva robbantak a nehéz lövedékek.

Nyolc órakor az orosz ütegek is fölébredtek. Előbb egy-két ágyú eresztett néhány srapnellt hátra a második rajvonal mögé az erdőbe.

Róbert és tisztjei az ellenség ébredésére fölfigyelve födözést rendeltek el. Senki ne járkáljon az erdőben. Akik az állásban vannak, maradjanak a helyükön, akik tartalékban vannak, azok maradjanak a födözékjeikben.

Az oroszok srapnellozása hamarosan megélénkült. Egész ütegek kezdték össztüzeiket szórni. Egyik üteg a másik után avatkozott bele. Egyik közelebbről, a másik messzebbről és egyre szűkítették a kört. Valóságos zárótűz vonalat húztak az első és második állás közé. Minden pillanatban robbantak a srapnellok. De néha olyan hevesen, hogy pillanatokig nem lehetett megkülönböztetni egyik robbanást a másiktól. És a kört húzta egyre előbbre az első rajvonal felé. Már a legénységi födözékek felett robbantak. A fák ropogtak. A srapnellok közé gránátokat is kevert. Egész szálfák repültek a levegőben.

Róbert most már tudta, mit akar az orosz. Szándéka világos volt. Miután meggyőződött, hogy a cél csak az előretolt állás volt és abban meg is állapodtak a huszárok, elhatározta, hogy saját csapdájába fogja meg a támadókat. Zárótüzet adott a hátuk mögé és a kört szűkítve, igyekezett egy irányban összeterelni a huszárokat.

A telefonon Róbert minden csapatát beásásra utasította. Hátra jönni nem lehet, mindenki ott födözze magát, ahol van és ahol tudja.

A tizenötös üteg megfigyelő tisztje is látta, hogy kelepcébe került. A tűz kérlelhetetlenül közeledik. Már az első rajvonal mellvédjeit rombolják a gránátok. Most már csaknem mindig gránátokkal lő. Ember, gerenda, nyirfa ott kalimpált a levegőben. Beszakított rajfödözékekben rettenetes ordítással vonaglottak a haldoklók. Menekülni nem lehetett semerre sem.

Segíteni senki nem tudott. Róbert is egy szük földalatti odúban húzódott meg, egy harántgát árnyékában. Kezében telefon kagyló, állandóan telefonált. Eleinte ment is a telefonálás. De később miden drótot eltéptek a ledűlő fák és granátszilánkok. Már Feri hadnagy úrral sem tudott érintkezni. Amikor a tizenötös üteg megfigyelő tisztje látta a rettenetes pusztulást onnan, ahol állt az előretoltban, megadta ütegének az irányítást. Későbbi idejére is megjelölte a lövés irányát, ha netalán elszakadna a drót.

Egymást érték a nehéz tizenötösök az oroszok állásába. Megfigyelő helyéről jól látta, hogy az orosz mellvédek mögűl emberironcsok repülnek a levegőbe. A támadásra gyülekező orosz csapatok közzé vertek a gránátok. Még erősebb tüzelést kért. Azok ott odaát őrjöngtek a nehéz gránátok közeledtére. Hamarosan lángba égett néhány födözék. De ez már nem könnyített a huszárok helyzetén. Az orosz tüzérség makacs tüzelése egyre fokozódott. Egyre több és több üteg tüzelt. Néhány ütegünk az orosz ütegeket kezdte lőni. Nem sokat ért. A sürű tavaszeleji levegőben alig lehetett a megfigyelőknek látni. A táboriőrs mellvédjébe bennszorúlt, összezsúfolt legénység rettenetes veszteségeket szenvedett. Egy-egy gránát tucatjával tette harcképtelené az embereket. Menekülni nem lehetett. Aki szaladni próbált hátra, úgy bukott fel mint a nyúl.

Minden irányból jövő gránátok ellen, még a fák sem nyújtottak menedéket és az orosz csak tüzelt. Kiadósan, szaporán. Egyik rémes óra a másikat érte. És voltak akik jó födözékjeikből kiugrálva, őrülten hadonászva igyekeztek menekülni a pokoli zajból. Bűzlött a levegő a sok lőpor füsttől. Sebesültek ott fetrengtek szerte. Senki nem tudta menteni. Nem segített a dolgon, hogy az orosz állást porrá verette dühében a tizenötösök megfigyelő Zászlóssa. Nem segített, hogy az orosz támadó századok megsemmisültek amerre felfejlődtek. Az pillanatnyilag nem változtat a helyzeten. Már ellenállásra senki sem gondolt, de menekülni meg nem tudott. Sok ember a hideg, jeges mocsárban didergett. Csak a feje volt ki a vízből. Mások gödröket ásva, fejeiket a földalá dugva remegtek és imádkoztak.

Nem csendesedett a tűz még délben sem. A magasabb parancsnokságok rettegve nézték a jó, vítéz harcosok pusztulását. Az ütegek őrült össztüzeket adtak le megtorlásként az orosz állásokra és ütegekre. Az erdő felett zúgva jártak az ágyúlövedékek százai. De nem használt. A muszka vad makacsságában porrá akarta lőni a támadó zászlóaljat. Feri a zászlóaljparancsnokságon – nem tudva telefonon beszélni Róbertel, nagyon szenvedett. És amikor a mégis hátra vergődő sebesültektől értesült, hogy milyen borzalmas pusztúlás van ott elől, nem bírta tovább. Átadta a szolgálatot egy gépfegyveres hadnagynak és ő küldöncétől kisérve elindult az égő erdő irányába.

Lelki szemei előtt látta már Róbert és szeretett bajtársai véres testét. Ment, ment nem törődve az elülről jövő sebesültek figyelmeztetéseivel. Ment. A srapnellok robbanása az erdő zúgása nem riasztotta vissza.

*

Esti szürkület ereszkedett az erdőre. Minden irányból, a tűzkörleten kivül eső századoktól sebesültvivők hordággyal és orvosok jöttek a pusztúláshoz.

Róbert végigjárta néhány életbenmaradt tisztjétől kisérve a vonalat. Nem panaszkodott, már nem sírt. Bár könnyek csillogtak a szemeiben, csak intézkedett, parancsolt. Menteni-menteni, ami menthető. Az orvosok nekivetkőzve, megfeszített erővel dolgoztak. A még ép födözékeket befűtötték és a félig megfagyott, vizes sebesülteket oda hordták. Akik saját lábukon birtak menni, azokat útnak indították. Az állások elől egyre hordták a sebesülteket és halottakat. A tábori őrsökön szintén folyt a kötözés. Az erdőben szerteszórt sebesülteket összeszedték. A Cvikkeres hadnagy úr vezette a mentést. Rettenetes állapotban volt. Egész napot egy saját kezével ásott, derékig érő gödörben töltötte, félig vízben guggolva.

Ruhája sáros volt, véres és megtépett. De most csak azt nézte, hol van még egy seb, mely még nincs bekötve. Minden irányban kutatott, honnan hallatszik még egy sóhaj. Az oroszok előretolt-állásában maradt halottakat már nem lehetett megközelíteni. A tábori-őrsöket leváltották a honvédek. A huszárok megkezdték a visszahúzódást. Mindenki vitte, amit vihetett. Barótyt két huszár hóna alá karolva vezette. Kovács zászlóst a hátán vitte egy huszár.

Róbert nézte-nézte az összeszedelődzködő huszárjait a második rajvonal mögött. Nézte a halottakat. Felsóhajtott:

– Hiszen azok többen vannak!

Egyenesen állt, ősz haja kifehérlett sapkája alól és parancsokat osztogatott. Egész nap nem evett, csak szivarja csutkáját rágta. Hirtelen eszébe jutott Csinos tizedes. Mindenkit kérdezett – ki látta, hol van? – A sebesültek listáján nincsen. Az élők között nem jelentkezik. Senki sem emlékszik reá. Az éjjel még meg volt. Most nincs. De azt meg kell találni! Meg kell keresni. Őneki haza kell menni.

– Fiam Csinos hol vagy édes fiam? – mondogatta – és ment keresztül az összetépett drótmezőn, granátgödrökön, ledőlt fákon.

A kiséretéül szegődő tiszteket kérte, hogy keressék, találják meg, mert neki különben nem lesz nyugta.

És keresték. Keresték a bedőlt hatos számú táboriőrs roncsai alatt. Keresték a mocsárban. A fák ledőlt törzsei alatt. Közben megremegtek, ha valahol fölvillant egy ágyú. Sietni-sietni, hátha újra kezdődik minden. Hátha?... Csinos édes fiam, hol vagy?

És amikor már csaknem felmondottak minden reménnyel a táboriőrsök előtt jó messzire két huszárt találtak. Az egyik Csinos tizedes volt. Földön feküdt hason és a hátán egy másik halott huszár feküdt. Csinos még élt, csak eszméletlen volt. Amikor az oroszok megtámadták az állást az egyik sebesült huszárt hátára vette és menekült vele. Amikor hozta hátra-felé ő is megsebesült és itt maradt sok órán át.

Róbert nagyon örült, amikor az orvos eszméletre térítette Csinost.

A telefonisták rendbehozták a telefon vezetékeket. Róbert Feri hadnagy úrral akart beszélni, meglepődött, amikor arról értesült, hogy Feri még délután kiment az állásba. Hol van hát? Hiába kérdezgette senki sem tudott róla. Keresni kell.

Visszafelé a zászlóalj-parancsnokság felé, egész rajvonalat képezve kutatták fel az erdőt. Félórai keresés után megtalálták. Egy bozótos lankáson vágott keresztül, egy kis kerűlőt akart megspórolni, szerencsétlenségére. Egy srapnelltól küldöncével együtt megsebesült. A küldönce elvérzett és ő tehetetlenül nézte végig és számolgatta az órája ketyegésével együtt csörgedező vére hullását. Senki nem jött arra, kiáltani pedig nem tudott, mert ha szóra nyitotta ajkát, vér buggyant ki a melléből.

Róbert melléje térdelt és fejét karjára vette. Megkínzott lelkéből kitört az egész napon át visszafojtott fájdalom. Most már nem bánta, ha emberei és tisztjei látják is, most már elfeledte a nyakán aranymezőben díszlő csillagot. Megfeledkezett mindenről. A háborúról, győzelemről, veszteségről. Ember lett és apa. Neki soha nem volt gyermeke és a kedves arcú szőke hadnagy drágább volt az életénél. És amikor felbuggyant a vér a kedves ajkról letörölte azt és zokogva suttogta:

– Ferikém édes fiam!

A Colmi gimnázium vöröstégla épülete fürdött a tavaszi nap verőfényében. A kertben rügyező orgonabokrokon vidáman csiripeltek a verebek. A kavicsos kerti utakon csíkos ruhás ápolók és fehérkötényes ápolónők jöttek-mentek. A kórház fürdőjében lesoványodott fiatal és elgémberedett öreg katonák köhécseltek mesztelenre vetkőzve. Mellük beesett és lapockájuk élesen kiszögellett sovány oldalbordáik fölött. Vékony lábszárukban alig volt jártányi erő. Amint a katonaruhát levetették a félelmes honvédekből és huszárokból vézna, megtört emberek és gyermekek lettek. A meleg fürdő elbágyasztotta őket.

Elálmosodtak. A kórház borbélya leborotvált róluk minden szőrzetet. Kopasz, nyúzott ürgének nézett ki a sok elcsigázott gyermekkatona. Boldogan habzsolták fürdés után a muszka foglyok által hozott kávét és kenyeret. A muszkafoglyok szánakozva néztek az elgyötört katonákra. Ők a konyhához voltak beosztva és jól étkeztek. Az arcukon kisimult a bőr, megpirosodtak. Százszor jobb volt itt fogolynak, mint kint a rajvonalban harcosnak lenni. Bánták is ők, ki győz, kié lesz Lengyelország, csak ne lőjjenek és enni és aludni lehessen. Olyan szánakozva nézték ezeket a vézna, göthös gyerekeket. Ezek üldözték egy országon át őket? Ezek? Hisz alig állnak a lábukon. Ha meglöknék valamelyiket, elesne. De nem bántják őket. Nem haragszanak rájok, soha nem is haragudtak. Akkor sem, amikor rájuk sütötték ott künn a puskát. Mi közük nekik a háborúhoz? Lőttek, mert a tisztek parancsolták. Mi minden borzasztóságot híreszteltek ezekről a magukkal tehetetlen gyerekekről. Elhitették velük otthon, hogy ezek elevenen nyúzzák meg azt, aki a kezükbe kerül. Dehogy nyúzzák pedig! Nem is haragszanak ezekre a szegény gyerekekre. Szóba állnak velük s ha rajtuk állna, azonnal béke lenne.

Az orvosok fáradhatatlanok. Szünet nélkül dolgoznak. A sebesülteket kötözik. A betegeket vizsgálják és úgy osztják be, melyiknek milyen betegsége van. Külön a tifuszt, vérhast, sárgaságot, tüdőbetegeket, idegsokkosokat és őrülteket.

Az épületben úgy helyezik el a betegeket betegségeik szerint. A tisztára mosott folyosók csendjét csak a betegek önkivüli beszéde vagy sóhajtása zavarja meg néha.

Feri és Baróty is itt fekszik ebben az épületben. Ketten egy külön szobában. Az orvosoknak nagyon kevés reményük van hozzájuk. Sok a láz és kevés a vér.

Róbert meglátogatta két tisztjét és a kórházigazgató törzsorvossal beszélgetett.

– Hát hogyha az Isten csodát tesz, remélem, hogy életben marad – szólt a törzsorvos. Részemről mindent elkövetek értük. Baróty már javulóban van, de a másik... az már elindult az elmúlás felé. Én már itt nem segíthetek.

– Nem lehetne valami különleges módszerrel erősíteni?

– Édes Barátom, hacsak egy mód volna, ha a saját vérem kellene oda adnom, talán nem oda adnám? Sok a láz, kevés a vér. De még azután is baj lesz, ha átmegy is a krizisen. Még operálni kell a tüdőt. Nyugodtan rám bízhatod, mindent megteszek érte, de légy elkészülve mindenre.

– Értesítesz, ha fordulat állna be?

– Hogyne. Telefonálok.

Esteledett. Elfeküdt a nap a nagy orosz sikság nyugati szélén. A házak kupoláin még megcsillant utolsó sugarai a lemenő napnak. A gimnázium ablakai úgy néztek ki, mintha égnének. Majd a komor, vörös tégla épület szürke, sötétségbe veszett. Az ápolók és oroszfoglyok pihenőre tértek. A betegek magukra húzták a pokrócot és aludni próbáltak. Bántotta lelküket a vonat füttyszó, mely az állomás felől idehallattszott.

Feri és Baróty szobájában a betegeken kivül öten voltak. A törzsorvos, a századorvos, az ápoló, kedvestestvér és Iván, az orosz fogoly: A törzsorvos a kedvestestvérhez fordult:

– Egész éjjel mellette kell maradni. Lehet, hogy megéri még a reggelt, de ha valami történne hivasson!

– Igenis értem törzsorvos úr, de az orvosságot hogyan adjam?

– Azt már nem kell. Fölösleges. Különben ha beveszi nem árthat, csak használhat.

Amig a törzsorvos beszélt, mindenki odanézett rá és így nem vette észre senki, hogy a kis szőke Iván, a fogoly, hátra húzódva a sötét szögletben szemeiből két nehéz könnycseppet törült ki.

Az orvosok távozta után ketten maradtak a betegek mellett. A kedvestestvér és Iván.

– No Iván, ma éjjel nem lehet aludni – szólt a kedvestestvér. – Szegény fiatal hadnagy nagyon beteg. Isten tudja, mi lesz az éjjel. Hozzon be a mozsdótálba vizet, azután egy kicsit lepihenhet, csak előbb segítsen a borogatást váltani.

– Kedvestestvér magának nagyon sok dolga volt tegnap éjjel és tegnap is. Hagyja majd elgondozom én a betegeket. Menjen, aludjon! Elég, ha néha benéz. Én értek már ahhoz és biztosítom, hogy nem lesz semmi baj.

– Hát nem bánom Iván, egy kicsikét ledűlök mert alig állok a lábamon, a beteg ugyanis éjfélfelé szokott a legnyugtalanabb lenni. De akkor szóljon!

– Szólni fogok kedvestestvér!

Amikor Iván egyedül maradt a szobában a két beteg tiszttel, becsukta az ajtót. A lámpást ujságpapirossal elhomályosította. Azután odaült a Feri hadnagy úr ágya mellett álló alacsony székre.

Levette a beteg melléről a tüzes ruhát. Bemártotta a friss vízbe és jól kicsavarva visszatette. A beteg megremegett a friss ruha érintésétől. Egy pillanatig felnyögött, azután tűrte tovább a láz emésztését. Azután egy kis üvegecskét vett ki a kabátja belső zsebéből s annak tartalmából néhány cseppet beleöntött az orvosság közé. Kezébe fogta a beteg fejét, mellére vonta és úgy biztatgatta, itatta, mig a beteg csakugyan kiitta felét az orvosságnak.

Többet nem akart, bár Iván szerette volna, ha mind megissza.

Mikor visszahelyezte fejét a párnájára, oda ment Baróty ágyához és az ő borogatását újitotta meg. Azután újra leült előbbi helyére. Két szemét rámeresztette a beteg arcra és nézte, várta az orvosság hatását. Örömmel nézte, hogy nyugodtabban pihen a fehér, szőke fej a vánkoson.

Úgy ült ott. Kezébe fogta a beteg kezét, becézve simogatta és szemeiből könnyek buggyantak ki. Végigfolytak arcán és ráhullottak a beteg kézre. Lassan, nagyon lassan suttogta:

– Ferim... Ferikém... édes...

*

A halál makacsul hozzá szegődött Feri hadnagy úrhoz. Tizenhat napon át nem lehetett tudni él-e hal-e? Iván egyik éjjel úgy, mint a másik éjjel ott virrasztott a beteg ágyánál. Baróty már túl volt a veszélyen. Gyönge volt, de eszméletnél volt. Nagy csodálkozással nézte, milyen önfeláldozó odaadással gondozza a fiatal orosz katona a barátját. Ha elálmosodott a beteg ágya mellett, lehajtotta fejét a párnára és együtt aludt a beteggel. A legcsekélyebb kivánságát leolvasta az arcáról és nem türelmetlenkedett. Minden fáradtsága sokszorosan meglett fizetve, amikor a beteg egyik éjjelről a másikra könnyebbedett. Eltünt az arcbőre alúl a kék, halotti szín. Apró piros rózsák nyíltak néha az arcán, bár igaz ezek még lázrózsák voltak; de rózsák, piros életet jelentő rózsák. A kedvestestvér szivesen hagyta Ivánra a betegek gondozását. Neki így könnyebb volt és ami a legfőbb az egyik tiszt már meggyógyul, a másiknak a láza is csökken és már annyi idő óta küzd az életéért, amit az orvosok nem reméltek.

Egy éjjel Baróty hangos zokogásra ébredt. Szemeiből kitörölte az álmot és csodálkozva látta, hogy Iván ott térdel Feri ágya mellett és imádkozik, sírva. Imaközben sokszor emlegeti Feri nevét. Nem tudta mire vélni, hogy az orosz katona miért siratja a beteg hadnagyot.

Lélekzetét visszafojtva hallgatott:

– Ferikém édes – zokogta Iván – mikor leszel már jobban? Mikor néznek rám szép szemeid? Nézz reám édes! Én vagyok itt, hogy visszaragadjalak a haláltól. Visszavegyelek tőle magamnak. Én vagyok itt Nasztálya, aki meghal ha Te jobban nem leszel.

Feri ivott jól a pohár tartalmából, azután fejét félre fordítva a világosságtól elaludt. Iván nem vette észre, hogy Baróty ébren van. Leült a helyére és lassan szivárgó könnyeit törülgetve nézte a beteget.

Amikor Feri először magához tért, értesítették Róbertet. Eljött és boldogsága kimondhatatlan volt, amikor a két kedves tisztjét bár betegen, de teljes eszméletnél találta. Szeretettel mélyedt tekintete a megtört szemekbe. Azok a szemek pedig mosolyogtak reá biztatóan. A két ágy közé ült és kezébe vette a két lesoványodott kezet. Nézték egymást. Nézték és szemeik mosolyogtak a könnyek fátyolán keresztül.

– Édes Fiaim! de boldog vagyok, hogy jobban vagytok.

Kivülről lágyszellő szárnyán zöld vetések illata lopakodott be a nyitott ablakon. Egy kakuk kiabált a zöld lombok között. Róbert a kezét odanyujtotta szeretettel a kedvestestvérnek.

Iván a falmellé húzódva törülgette szemeit goromba kabátja ujjával. Ezt azonban, csak Baróty látta.

Amikor már annyira jobban volt Feri és Baróty, hogy nem ártott meg, hosszan eldiskuráltak. Iván már nem virrasztott több éjszakán az ágyuk mellett és nappal is csak annyi ideig tartózkodott a szobában, mig azt kitakarította.

Amikor egyszer kiment a szobából Baróty odaszólt Feri hadnagy úrnak:

– Tudod-e Ferikém kire hasonlít ez az orosz katona?

– Bizony én nem tudom, de olyan ösmerős nekem is.

– Mit szólnál hozzá, ha én tudnám?

– Arra kérlek, ha tudod mond meg nekem is, ha gondolod hogy érdekel.

– Ugy gondolom, érdekel; de csak egy föltétellel mondom meg, ha nem árulod el, hogy tudod a titkát.

– Miért árulnám el? Igérem!

– Ferikém ez a fiatal oroszkatona „Nasztálya.”

– Laczikám, ha éppen gúnyolódni akarsz velem, keress talán más témát. De hagyd a múlt sebét.

– Édes Öregem eszem ágában sincs gunyolódni, hova gondolsz? Ez a leány, vagyis Iván, Nasztálya.

– Honnan tudod?

– Egy éjjel, amikor még Te eszméletlen voltál arra ébredtem, hogy sír. Ott térdelt az ágyad mellett és imádkozott.

– De hogyan kerül ide?

– Az már a sors keze, hogy ebben a nagy ember gubancban ez a leány mindig útadba kerül.

– Ha bejön megszólítom.

– Én azt hiszem, jobb lenne, ha előbb megfigyelnéd.

– De hogy nem ösmertem én meg?

– Csoda? Hisz engem sem ösmertél meg.

Ferit annyira indulatba hozta Nasztálya megjelenése, hogy nem birt ágyban maradni.

– Ne kelj még fel Ferikém. - szólt Baróty.

– Dehogy nem. Hát lehet ilyenkor ágyban maradni?

Felkelt, csíkos köpenyét vállára takarva oda állt a nyitott ablakhoz. Tekintete elrévedezett a város lerombolt házai fölött. Az útcákon nyüzsgő népen. Az állomáson kórházvonatba rengeteg sebesültet és beteget vagoniroztak be. A mozgókonyhák füstölögtek egyik katonavonat végén, a nyitott vagonokban. A kórház udvarából össze-vissza zagyva beszéd hallatszott. Uj sebesült transzport érkezett. Együtt voltak itt honvédek, közösek, osztrákok, rutének, lengyelek, tótok, oroszok, pojákok, karlövéses, fejlövéses, vérhas, sárgaság, tifusz, tüdőbeteg, közlegény, altiszt egymás mellett meghúzódva. Ha valami ennivalót kaptak, lármáztak, mint az éhes libák. Amelyiknek fájt a sebe az jajgatott előre, ha a kötözésre gondolt. Lefogják tépni a sebéről a rászáradt kötést. Ha eszébe jutott ájulás kerülgette. A szimulánsok rettenetesen szerencsétlen pofát vágtak. Ha egy orvos arra fordult feléjük, kétségbeesett arccal meredtek maguk elé. Mások tárgyalták, hogy ilyen meg olyan sebbel meddig mehetnek hátra. A haldoklók megtört szemekkel nézték a tavaszi égen futó fehér fellegeket. Nekik már eszükbe sem jutott a lábbadozó. Esetleg a purgatórium, mert itt voltak künn a pokolban, odaát a más világon már, csak jobb lehet. Az ápolók pedig egymásután csoportokban hajtották be Őket a fürdőbe. Itt szappanozták, nyírták, borotválták, undorral a sok tetűrágott, piszkos, kiaszott testet. Undorral, de még sem olyan nagy undorral, hogy itthagyták volna a biztos helyet és jelenkeztek volna a frontra. Dehogy. A borbélyok sem szerettek a rajvonalba menni. Inkább, csak hagy jöjjönek ezek a tetvesek onnan. Ők megborotválják őket. Feri sajnálkozva nézte a megkínzott embercsordát.

Valahonnan az épület másik szárnyából nótahangokat hozott a szellő. Az oroszfoglyok énekeltek kórusban. Szépen. Kellemesen zsongott a fülébe a fülbemászó, monoton dal. Ezek dalolnak, kutya bajuk.

Este a kedvestestvér mosolyogva hozta be a vacsorát. Üres leves, kétszersült, fasírozott burgonyával, feketekávé, palacsinta. Iván friss vizet hozott az üvegekbe. Keze remegett, amikor a Feri éjjeli szekrényére helyezte.

Feri belenézett Iván szemeibe. Abból Nasztálya ibolya szemei tekintettek vissza.

– Betegyem éjszakára az ablakokat? – kérdezte Iván.

– Ne tegye Iván – szólt Feri – azon igyekezve, hogy a hangja ne remegjen, – én nagyon szeretem a tavaszi-éjszaka zenéjét hallgatni.

Éjfél felé járt, amikor Feri fölébredt. Egy éjjeli lepke dongott a lecsavart mécs körül. Bántotta.

– Hogy erőlködik az a lepke, hogy beszálljon a tűzbe, bár megégeti és mégis vissza-vissza száll – suttogta magaelé.

Ilyen vak a szerelem is. Hát mirevaló nekem Nasztályát szeretnem? Az emlékek?

Bántotta, hogy az ablakon újabb és ujabb bogarak röpültek a szobába. Felkelt és az ablakhoz ment. Kinézett. A csillagok bágyadtan ragyogtak, a teli hold ezüstös fényében. Az állomás felől éles vonatfütty hallatszott. Azután a mozdony köhögése. Messze az erdők irányában dörögtek az ágyúk. Megbűvölten nézte a gyönyörű éjszakát. Belemeredt a holdfényben csillogó vetés nézésébe. Valahol egy fülemüle énekelt. Felsóhajtott:

– „Istenem, mennyi kín nyög ebben;i gyönyörű, szerelmes éjben!”

Nem vette észre, hogy lassan kinyílt az ajtó és Iván lépett a szobába. Csak akkor vette észre, hogy a háta mögött áll valaki, mikor annak forró lehelete a nyakát perzselte. Hátrafordult.

– Hallottam Hadnagy úr, hogy fönn van és bejöttem hátha szüksége van valamire?

Feri lelkében viharzott az érzés. Itt van a szeretett leány, csak a kezét kell kinyújtani érte. Csak akarni kell és az övé. Mi tartja vissza? Keze a leány kezét kereste. A leány nem ellenkezett.

– Nasztálya!

– Ferikém!

Ott ültek a nyitott ablaknál. A leány feje a férfi sebesült mellén pihent. Talán beszélgettek, talán nem. Talán hallgatták, hogy énekel a fülemüle. Talán hallgatták, hogy dübörög künn az ágyúk torka. Ott dübörög az ágyú és itt két sziv dobog.

Az orvos boldogan ujságolta a Cvikkeres hadnagy úrnak, amikor eljött barátjait meglátogatni:

– Képzelje hadnagy úr, micsoda áldott két gyerek ez. Egész nap sétálnak künn a kertben, az illatozó orgonák alatt. Azért pirosodnak is. Büszke vagyok rájuk. Most már csak egy kicsit erősödni kell és ülhetnek lóra.

– Sajnos nem tudom ülünk-e még lóra – felelt a Cvikkeres hadnagy úr. – Úgyhiszem, végleg le kell szállni a lóról. Drótakadály ellen bajos lovasrohamot vezetni.

Feri és Baróty össze-vissza forgatták maguk között a Cvikkeres hadnagy urat. Mindkettő egyszerre akart beszélni és így egyik sem beszélhetett.

– Gyerekek – tett rendet végre közöttük a Cvikkeres hadnagy úr: – én úgy gondolom, egyhamar nem fogunk találkozni. Hegyes vidékre megyünk és leadjuk a lovakat. Azért is jöttem ma. Még látni akartalak benneteket. Tudjátok-e mi ujság? Az őrnagy úr hamarosan alezredes lesz. Holnap eljön hozzátok, gratulálhattok neki. Remélem elmentek haza és már nem is vesztek részt a háborúban. Nagyon sajnálom, hogy el kell válnunk, de mégis örvendek, hogy hazamentek.

– No ha még nekünk is ki kell jönni, akkor harmadik telünk lesz a harctéren – szólt Feri.

Egyik este hárman ültek a kis betegszobában. Feri, Baróty és Nasztálya. Baróty ma először öltözött fel. Megelégedetten nézegette a fényes csizmáit és sarkantyúit. Feri Nasztályához beszélt. Nasztálya sírt.

– Tehát megfogadod, hogy nem leszel hazám ellensége?

– Soha, soha! Már az első nap megrettentem a háborútól. Nemcsak, hogy nem gyűlölöm a hazádat, hanem szeretem. Szeretem, mert szenved és vérzik. Vérzik az én hazám is a ti fegyvereitek alatt, de ennek ti nem vagytok az oka, mint ahogy a mi fiaink sem okai a háborúnak. A háborút, csak a nagyherceg, meg a tábornokok akarták. Meg a császár akarta. A háborút csak a királyok, meg a hadvezérek akarták. A háborúhoz semmi köze a közkatonának. Nálunk senki sem kérdezte meg a közkatonától, akarna-e háborút, vagy nem? Parancs jött, hogy menni kell. Ment is mindenki. Ment, mert aki nem ment, azt agyonlőtték. Jött a parancs és elindultak a hosszú dübörgő vonatok, az orosz puszták minden tájáról. A katonák dalolva mentek el és az asszonyok sírva maradtak otthon. És mindenféle rémhírekkel elhitették a katonákkal, hogy ti rettenetes vérengző emberek vagytok. Ha utatokat nem állják, jönni fogtok és végigpusztítjátok atyuska országát. A termést elpusztítjátok, a marhákat elhajtjátok. Az asszonyokat és leányokat megbecstelenítitek. A falvakat leperzselitek. És még sok mindent. Ilyesmikkel tömték a szegény katonák fejét tele és már az első nap láttam, hogy mind azt csinálják a mieink, amit rólatok híreszteltek. Akkor ott még az első harcos-éjjel én is azt gondoltam, hogy játszani fogok veled. Akkor még hazámért dobtam magam a karjaidba. Azóta megtanultam, hogy mi a szerelem. Azóta tudom, hogy szebb és jobb férfit és bátrabbat nem láttam náladnál. Azóta szeretlek és a lelkemben nincs többé háború.

– És ha mi most elmegyünk, mit szándékozol tenni?

– Varsóban lakik egy rokonom és elmegyek hozzá. Várni fogok, mig vége nem lesz a háborúnak és vissza nem jössz értem. De igérd meg, hogy írni fogsz néha! Máskép nem birom ki a várakozást. Én megírom majd édesanyád cimére a cimem. Az édesanyádat már is szeretem.

A vonat kerekei egyenletes, monoton csattogása álomba ringatta a sebesült és beteg katonákat. A verőfényes napsütésben szép fehér uszály húzódott a kórházvonat után. A vagonokban gyönge homály álmodozott. A kis ablakon csak félénken nézett be a nap. Az emeletes ágyakon fekvők néha kitekintettek. Váltakozó tájak szaladtak el a vonat mellett. Az erdők sötétlő homályát sárguló vetések váltották fel. Leégett falvak mellett haladt néha a vonat. Máskor a vasuti sinekkel párhuzamosan huzódó drótmezők között. A folyókba belerobbantott hidakat már hadihidakkal pótolták. Egyes állomásokon már visszatelepült lakosság állt a sorompónál és integetett a kórházvonat után. Itt-ott néhány öreg katona tehéncsordát legeltetett a vasut mentén. A vonat csak ritkán állt meg szenet és vizet venni, azután újra robogott tovább.

Minden község vagy város véres emlékeket ébresztett a sebesült és beteg katonák lelkében. Krasznik, Lublin legendás harcok glória fényében kisértett. Rozvadov, Tarnov. Mind-mind az átviharzott harcok eldorádójának szinhelye.

A vonat mellett elmaradozó temetők kopott keresztjei sóhajtó karral integettek a dübörgő halálvonatnak.

– „Vigyetek minket is haza! Mi is ott születtünk a drága magyar honban. Ott a tiszaparti akáclombos kis faluban. A Hargitta alatt. A Kis-kárpátok tövében. Ne menjetek el mellettünk szótlanúl! Mit feleltek, ha otthon felőlünk kérdeznek? A mi sirunkon nem hervadtak még el a virágok. Még nem süppedtek be a sirhantok. Csak épp a sirunk körül lengyel paraszt ekéje szántotta fel a véráztatta földet. Csak épp a sirunk körül ringatódzó búzatáblák között piroslik a vérünkből kivirágzott pipacs. Csak a pitypalatty csattog harmatos alkonyaton a sirunk körűl. De otthon vár az ekeszarva. Ki szántja most otthon a fertály földet? Minket is vár otthon az édesanyánk. Az asszony. A gyerekek. És mi is nősülni akarunk még a dallos gyerek katonák. Jajj de idegen itt nekünk! Itt nem úgy süt a nap, mint otthon. Itt nem úgy suttog az estiszellő, mint odahaza, a házunk előtt az eperfákkal. Nem magyarúl énekelnek itt a marokszedő leányok. Itt az eső suhogása nem olyan álomba ringató, mint a magyar rónán. Ne dübörögjetek el szótlanúl mellettünk! Hiszen együtt jöttünk ki. Együtt harcoltunk. De haza akarunk mi is menni. Haza. Szántani, vetni. Mi az, hogy a szivünkön átütött egy parányi, zúgó golyó. Mi az, hogy darabokra tépett a csattanó gránát. Győztünk és mi haza vágyunk. Hát csak nem hagytok itt örökre? Elfelejtve, idegen népek között. Ezt nem így képzeltük. Örökre... Rettenetes szó. Örökre... Mi az az „Örökre”? Hol annak a vége? Ott, hogy a lengyel síkon végigsöprő őszi szél porrá vált testünket szerteszórja, mint apró hópihéket? Vigyetek haza magatokkal! Nem baj, féllábbal, vakon, nyomorékan, csak haza mehessünk mi is.

A dübörgő vonat nem állt meg. Sóhajtásait az idővert kereszteknek nem értette. Csak a sebesült bajtársak tekintete öntözte meg a kedves bajtársak sírjait.

*

– Gondolod Ferikém, hogy ezt a vidéket viszont fogjuk még valaha látni? – kérdezte Baróty hosszú ábrándozás után barátjához fordulva.

Feri még hallgatott egy ideig. Tekintetét végighordozta végtelenbe vesző pusztaságon, az előttük emelkedő hegyek messzi kékségén és azután felelt:

– Magam is szeretném tudni. Amerre jöttünk csupa szenvedés, csupa emlék. Minden talpalatnyi földet végigáztatott itt a harcosok vére. Beláthatatlan terület a kárpátoktól a Rokitnói mocsarakig. A napok és évek nehéz gyötrelmei zsibongtak végig ezen a földön. Vér, könny és izzadtság hullott reá. Hogy ezután mi következik, azt nem lehet tudni. Hogy én az összeroncsolt mellemel képes legyek olyan fáradalmakat elviselni, mint eddig, azt nem hiszem.

– No Ferikém csak azt mondom, hogy a háború produkált olyan dolgokat, hogy ahhoz a Verne regénye kismiska. Hogy én is ilyen széjjelvágott fejjel talpra álljak. Ha odahaza egy késsel megvágtam a kezem, úgy fájt és itt meg az orvosok nyírták a húsom, vésték a koponyám és néhány hónap, azután kész. Hanem az ott, az előretoltban csoda hecc volt mi? Disznóul elbánt velünk a muszka. Nem kellett volna nekünk megszállni azt az állást. Csak elpusztítani és azután visszahúzódni. Kiüríteni még a vonalat is. Hagy ágyúzta volna ki magát kedvire. Azután bemenni támadásba. Rettenetes sok ember elveszett.

– Mindig idő után okos az ember.

– Nem gondolod, hogy most már béke lesz?

– Magam sem tudom, hogy mit gondoljak. Most már csak a gyerekek jönnek pótlásul. Alig van néhány komoly katonánk. A tisztek is gyerekek. Még őreájuk is vigyázni kell, nemhogy ők vezetnék az embereket. De a muszkáknál sem lehet jobban.

– Ugy-e husvétkor is mi történt? Két napig összejárt a két rajvonal közé a legénység. Kártyáztak együtt, meg játszottak. Levelezőlapokat cserélgettek. Elbeszélgettek a háborúról. A békét azok is úgy óhajtják, mint mi. Azok kalácsot adtak a mieinknek és ezek bort és cigarettát. Megcsodálták egymás kitüntetéseit. Elbeszélték, mikor, hol, milyen csalafintaságot követtek el járőrben. Hegedű és hermonikaszó mellett táncoltak. Segítettek egymásnak a két rajvonal között maradt halottakat eltemetni. Az olyan orosz katonák, akik Orosz-Lengyelországból lettek sorozva és a szüleik a mi frontunk mögött vannak, hosszú leveleket küldtek haza. Ki látott már ilyen háborút? Végtelen hosszú granátgödrökkel össze-lyukgatott harcmezőn a rengeteg fegyver és ágyú között összeölelkezett a sok százezer elfáradt harcos és egy szóban tömörült minden vágyuk.

– „Béke, béke.”

Hát hol itt a gyűlölet?

– Amikor a magasabb parancsnokságon megsokallották a barátkozást, néhány srapnellt eresztettek a barátkozó katonaság fölé. Könnyes szemmel ölelték mégegyszer egymást keblükre a harcosok és lehajtott fejjel mentek vissza ki-ki a saját árkába. És újra feldörögtek a fegyverek.

Ilyen háborút én még nem láttam. De nem is olvastam. Én úgy gondoltam, hogy a háborúban gyűlölni szokta egymást az ellenség. Még az utolsó közkatona is. De, hogy összedugja a fejét egymillió frontharcos és egy imát suttogjon: „Béke, béke”... azután egy srapnell figyelmeztetésére újra felvegye a fegyvert és tovább tüzeljen arra, akit az előbb megölelt és megcsókolt, ezt nem értem… Ez vagy a népek őrülete, vagy tragikomédia. Gyűlölet és harag nélkül embert ölni. De hát akkor ki haragszik egymásra? A Császár meg a Cár?

– Ferikém nem jó politizálni.

– Nem politika ez fiam! Olyan messze van ez a politikától, mint Makó–Jeruzsálemtől. Hát ahhoz még csak van jogom, hogyha eljövök ide meghalni az osztrák politika dugábadűlte után a Király parancsára, hogy tisztába legyek azzal, miért hajszolom embereim a halálba és miért halok én meg? Nem vagyok rossz hazafi. Nem kérdeztem én, mikor megfújták a riadót, hogy miért kell elmennem, csak mentem és harcoltam. De édes fiam, évek múltak el azóta, hogy az első fegyver eldördült és az első katona csodálkozva szivéhez kapott. Azóta évek múltak. A tüdőmet széjjel roncsolták. Az ellenséges hadseregek összeölelkeztek a Rokitnói mocsarak között. Ez mind azóta történt. Hát ez nem suhanhat el nyomtalanul az ember felett, mint a nyári szellő a búzatáblák fölött. Először csodálkozik az ember és azután gondolkozik. Hátha valahol hiba van? Ha az orosz nép nem ellensége a magyarnak, talán lehetne békét kötni?

Harmadik nap alkonyatával a hosszú kórházvonat elérte a Kárpátok északi lejtőit. Azután a fenyvesek árnyékában apró patakok folyását követve haladt. A nyitott ablakokon édes fenyőillat szállt a vagonokba. Az elgyötört harcosok teli tüdővel szívták magukba a hazai levegőt. Vacsora után kinéztek mégegyszer a homályba vesző hegyekre és aludni készültek.

Baróty a cigaretta csutkáját kidobta az ablakon és Ferihez fordult:

– Nemsokára meglátod az édesanyádat Ferikém!

Feri már nem igen hallotta. Baróty halk szavát elkapta a vonat kerekeinek dübörgése.

Nagybocskón a magvaválló szilva megérett. Csaknem minden ház előtt hátrakötött fejű asszonyok és leányok keverték nagy üstökben a poszogó lekvárt. Rettenetesen morcsos gyerekek hajkurászták a disznókat el a ház elől. A disznók szilvamagot ropogtattak és szaladtak hátra a kertbe. A diófa zöld levelei már rosdásodtak. A megrepedt dióburkokból világosbarna diók kandikáltak ki. A hegyek oldalain még zöldellett az erdő; de itt-ott már belopta magát a levelek zöld palástjába egy-egy koravén fácska, sárgafoltos ruhájában.

A hegyek lankás oldalain gyüjtő leányok daloltak. A favillájokkal maguk előtt tolták az illatos szénát és néha beszélgettek. Le- letekintgettek a nap verőfényében sütkérező falura. Tegnap mentek el a katonák a faluból. Virágos kedvű, pajkos honvédgyerekek. A leányok szemeiben ott csillogott a huncutság, a lopott csókok emléke. Némelyiknek megégette a csók a száját, most igen szomorúan igazgatta villájával a petrencét. Néha felnéztek a kéklő égre. A nap már jó melegen sütött, de még hijja volt, hogy elérje a delelőt.

Délben megjöttek az ebédhozók. Egyiknek az anyja a másiknak a kisebb testvére hozott ebédet. Többen lekváros tésztát és gombócot ebédeltek. Ízlett az ebéd is, de még jobban az az ujság, amit az asszonyok egy-kettőre kitálaltak.

– A biró, azt mondta, hogy jönnek ma újabb katonák. Huszárok.

– „Huszárok! Ujjé! huszárok” – kiáltották a leányok. De hosszú is volt ez a nap. Olyan a szerelem a fiatal leányoknál, mint a kutyaharapás. Azt is a szőrivel gyógyítják.

Délután Máramarosszigetről kiindult egy katonavonat. Virágos huszárok ültek az ajtókban. A nemzetiszínű szalagos zászló ott lengett a vonat elején. Egy viharvert személykocsiban a tisztek utaztak. A nevetgélő huszártisztek között régi ösmerőseinket látjuk viszont. A két elválaszthatatlan jó bajtárs: Feri és Baróty ül egyik padon, egymással beszélgetve.

– Nagybocskón állunk meg Ferikém? – kérdezte Baróty.

– Igen, Laczikám!

– Tartalékban maradunk?

– Úgy tudom, igen. Néhányheti harcászati kiképzésre itt maradunk.

– Micsoda hely ez a Nagybocskó?

– Úgy tudom, mint te.

– Most hát megint itt volnánk a háború küszöbén. Hamar visszakerültünk, mi? De hál Istennek, nem fáj már semmim!

– Nekem sem. Hamar meggyógyítják az embert. Néhány hónapi kórház, azután párheti lábbadozó, szabadság és megint felveszi az ember az újruhát.

– Ami azt illeti nekem most nem esett nehezemre eljönni. Tudom, hogy rossz idekünn lenni; de bizony a laktanyai szolgálatból sem kérek. Ott a sok lógó, akik úgy rettegnek a menettől, mint az ördög a tömjéntől. Csupa szimuláns beteggel van tele az egész laktanya. Én nem tudok szimulálni. Jöjjön, aminek jönni kell!

– Én is így vagyok vele. Az anyánk szoknyája alá nem bújhatunk. A sok kérkedő, fecsegőket meg ki nem állhatom. Jobb lesz nekünk odakünn. Persze annak örülök, hogy ebben a gyönyörű, őszeleji-időben, néhány hetet még itt tölthetünk a hegyek között.

– Nekem nagyon tetszik ez a vidék.

*

Még a nap magasan volt, amikor a huszárok áthaladtak a hídon Gyertyán-Ligetről – Bocskóra. A bocskói asszonyok egy percre abbahagyták a lekvárfőzést és kiszaladtak a nótaszóval érkező huszárokat nézni. A szakaszok bekanyarodtak a kijelölt udvarokra. A szénáspajtákban és papkalapok alá (négy oszlopon álló nádtető, mely alá szénát raknak be) lepakolták a szerelvényt. A menetszázad irodát a falu zsidójának szobájában ütötte fel Feri. Egy szép zsidóleány takarta le új térítővel az asztalt a szobában. Baróty a szomszéd házhoz kvártélyozott. Azt mondták itt is van szép leány. A konyhák nekiláttak a főzésnek és este, amikor a hegyekről dalolva jöttek le a leányok, a huszárok már sajkával sorakoztak az udvarokon. Amikor azután az egyik házhoz is, meg a másik házhoz is befordult egy-egy szép leány, nagyokat nyeltek és megjegyzéseket tettek:

– „Egyem az Istenedet drágám, de szép vagy.”

– „Hej azt a hétszilvafáját szentem, de piros a kíped.”

A szemtelenebbje már átkarolta a leányt.

– „Az Isten is nekem teremtett lelkem.”

Vacsora kiosztás után mégegyszer sorakozó volt. Parancskiadás. Azután a friss illatos szénában sátorlapokon, pokrócokon elhelyezkedtek a hosszú vonatozásban elfáradt gyerekek. A hold teljes fényével ezüstözte be a falut. Baróty a házelőtti kis padon ülve gyertyafény mellett leveleket írt. Barna haja göndör hullámokban hullott a homlokára. Szivarjából vastag füstkarikákat fújt.

Annuska irigy szemmel nézte, hogy milyen sokáig tud írni. Ugyan kinek ír? Miért nem megy már aludni?

Baróty levelet írt szüleinek és leányoknak. Futó kalandok emlékei kisértettek a lelkében. Elnézte a tiszta fényben ragyogó holdat, muskátli virágos kis ablakot. A huszárjai lélekzetét kihallotta a szénás szinből. Elfújta a gyertyát, fejét hátra hajtotta és álmodozott. A lelkében átviharzott a múlt harcos emléke és a jövő bizonytalansága. Az úton a napos lépteinek koppanása hallatszott, majd egy készültség haladt végig az utcán.

*

Másnap pihenő volt. A hegyen gyűjtő leányok egész nap alig dolgoztak. Annuska is sokszor azon vette észre magát, hogy Baróty arca jelenik meg előtte. Alig várta, hogy este legyen. Este Feri és Baróty a konyha körül üldögéltek és örömmel nézték a legények hancurozását.

– Laczikám van-e már kinézve valami jóképű leányod?

– Azt hiszem nem kell sokat fáradni, hogy legyen.

– Igen, úgy látom, nálatok is van.

– Van, de vadóc.

– Na, azt hiszem, majd megszelídíted.

Amikor Baróty hazament a lakására Annuskát ott találta ülve a kertben egy alacsony négylábú széken.

– Annuska még nem álmos, hogy fönn van? – kérdezte.

A leány kissé húzódozva vonta össze vállán a kendőt s azután felelt:

– Nem tudok korán elaludni. Meg olyan szép este van és valahol nagyon szépen dalolnak a katonák.

– Az őrségen dalolnak a gyerekek. Szereti a dalt Annuska?

– Szeretem. Olyan szépek ezek a szomorú katonanóták. Már sok katonaság kvártélyozott a falunkban. Olyan szépen jöttek. Vidáman, virágosan és szomoruak voltak, amikor elmentek a frontra.

– Engem is sajnál, ha elmegyek?

– Sajnálok én mindenkit. Hadnagy úr már volt kinn?

– Igen.

– Sokáig?

– Bizony meglehetős ideig. Másfél évnél tovább.

– Sebesülni tetszett?

– Biz az nem nagyon tetszett lelkem, mégis megsebesültem.

A karomra és a fejemre. Itt, nézze még fehér a seb helye a hajam között.

Baróty levette a sapkáját és úgy mutatta fejét a kis léckerítésen áthajolva.

Annuska nézte a fehér sebforradást a göndör fekete haj között. Egy ideig hallgattak. Annuska végigsímította a hullámos hajfürtöket és azután szólt:

– Nagyon fájhatott!

– Nem tagadom!

– A Hadnagy úr jó ember?

– Hogy értsem ezt?

– Úgy, hogy az embereihez. Mert voltak itt nemrégen is katonák, de olyan rosszak voltak a tisztek. Káromkodtak és lármáztak a szegény gyerekekre.

– Azt már én nem tudom, jónak tartanak-e a gyerekek. Én szeretem őket.

– Hála Istennek.

– Miért érdekli ez Annuskát olyan nagyon?

– Mert nagyon sajnálom szegényeket. Nekik úgyis rosszabb. Mindig azt a nehéz hátizsákot cipelni. Soha nem tudnék szivesen nézni olyan emberre, aki bántsa a gyámoltalanabbakat.

– Hm. Boldogok lehetnek a gyerekek, hogy ilyen szószólójuk akad, mint Annuska.

Baróty kinyitotta a kertajtót és be akart lépni a rozmaringos, muskátlivirágos ágyak közé. Annuska tiltakozva állt föl.

– Csak tessék kivülmaradni Hadnagy úr! Még letöri a rozmaringom.

– Én a legszebb virágot szeretném leszakítani ebben a kis kertben, az pedig Magácska.

– No én biztosan nem vagyok az. Úgyis megyek már aludni. Reggel korán kell fölkelni. Gyűjteni megyek a hegyre. Én szegény leány vagyok.

– Legalább egy csókot adjon Annuska, azt talán nem sajnálja tőlem?

– Most tetszett otthonról jönni! Volt otthon sok szép kisasszony. Nem ilyen szegény leány.

– Nem a gazdagság a fontos, csak szép legyen valaki.

– Én biztosan nem vagyok szép. Se csókolni nem tudok.

– Majd én megtanitom.

– Hogyis ne, kikapok, az anyámtól.

– Annuska félretolta útjából Barótyt és bement a konyhába. Még az ajtóból visszaszólt:

– Tessék csak lefeküdni Hadnagy úr, az ágy készen van. Jó éjszakát... Szép álmokat.

– Baróty szerette volna elkapni a leányt, de mégis jobbnak gondolta, ha nem erőszakoskodik. Majd megjön mindennek az ideje. Igy hát csak utána nézett a leánynak és csak annyit mondott:

– Jó éjszakát Annuska!

De mégsem ment lefeküdni. Szivarra gyújtott és sétálni indult a holdvilágos éjszakában. A házak ablakai már mindenhol sötétek voltak. Az utcán egy lelket sem lehetett látni. A konyhánál a kocsirúdon ült az ügyeletes. Amikor Baróty hozzáért, tisztelgett.

– Na Jóska hogy vagy? Nem vagy még álmos?

– Most vettem át a szolgálatot Hadnagy úr kérem.

– Hát itt jó mi?

– Bár itt lehetnénk a háború végéig. De azt hiszem, azt nem egyhamar érjük meg. Kirlibaba körül pedig nagyon kemény harcok vannak. Azt mondják, akik onnan jöttek sebesülve.

– Majd megteszünk valahogy Fiam. Egyenlőre még itt maradunk. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát Hadnagy úr!

*

Baróty végig sétált a falu holdvilág fényében sütkérező utcáján. Valahonnan messziről egy vonat zakatolása hallatszott, és elmúlóan morajlott az ágyúk dübörgése a frontok felől. Valami belső szomorúság nehezedett lelkére. A nagy egyedüllét. A holdvilágos csend. A csizmájaszárán csillogott a holdsugár. Minél tovább lépegetett annál méla-búsabb hangulat ült a lelkére. Az emberek között nem engedte a kedélyére nehezedő szomorú érzéseket úrrá lenni; de itt egyedül az alvó faluban, mégis megragadta a szomorú hangulat.

Küzdött az érzések ellen. Micsoda butaság – mondogatta magában – félek? Azért... nem félek kimenni. Csak már szokatlan az ágyúmoraj.

Valahol a kakasok kukorékolnak. Miért nem alszok én már? Mit ődöngök itt egyedül? Elhaladt az állomásőrség előtt. Az őrszem tisztelgett. Elfogadta. Elhagyta a tísztiétkezdét. A Tisza irányában haladt. Annuska jutott eszébe. De, mire jó ez is...! Most már? Kár lenne, hiszen úgyis jön megint a szenvedés és a halál-félelem. Ugyan meg fog-e halni?... Talán élve marad? Az elmúlt harcok emlékei körül rajzották.

A Tisza fűzfákkal szegélyezett partján meglepődve állt meg. Néhány lépéssel távolabb tőle ott a víz szemlélésében elmerűlve áll Feri.

A kavics megcsörrent a lába alatt és Feri megfordult.

– Mit keresel itt Laczikám?

– Nem tudok aludni és kijöttem sétálni, olyan gyönyörű éjszaka van.

– Azt gondoltam, már régen alszol.

– Én is úgy gondoltam. Jártam arra a lakásod felé, de láttam, hogy beszélgetsz azzal a leánnyal és nem akartalak zavarni.

Hallgattak. Baróty a szivarjával vesződött. Azután felnézett a holdra.

– Mi van velünk Ferikém? Ugy állunk itt, mint az iskolás gyermekek az iskola előtt szűnidő után.

– Igazad van Laczikám. Sok beszélni valónk volna pedig.

– Talán üljünk lel Nézd ott egy ledült fűzfa hajlik a víz fölé. Gyere!

Leültek.

– Igazad van Laczikám, sok mondani valónk van. Nagyon fáj, sokkal jobban, mint látni engedem... Nem az, hogy újból a frontra kell menni; de betegen hagytam otthon az Édesanyámat. Az egész szabadságom alatt mindig a betegágya mellett ültem. Ápoltam. Meséltem neki bohókás meséket. Néha mosolygott is mókáimon. Már azt gondoltam, el tudom ámítani Őt is és magam is. Azután néha minden előzmény nélkül hozzám fordult és nagyon csendesen szólt miközben rámemelte két megtört szemét:

– „Fiam az oroszkatonáknak is van édesanyjok.”

Mit felelhettem? De nem is várt feleletet. Ott sírt a felelet a szavaiban. Azon gondolkozott hát még én mókáztam, mosolyt csaltam az arcára, hogy az oroszkatonáknak is van édesanyjok.

– Valahogyan én meg sajnálom, hogy eljöttünk a nagy orosz mezőkről. Még most is a fülembe cseng, mikor ott Colmban énekeltek az orosz foglyok. Itt zsong a fülembe szívbemászó dalaik zokogása, úgy éreztem akkor, hogy én is látom velük együtt a Volgát. Itt is az oroszokkal leszünk szemben?

– Igen, csak itt nem leszünk sík vidéken. A hegyek valahogyan ránehezednek az ember lelkére.

Körösmező-felől vonat zúgás hallatszott, majd kis idő múlva egy kórházvonat robogott át a nagybocskói állomáson.

– Hanem Laczikám talán aludni kellene menni! Hűvösödik a levegő.

Hazafelé ballagtak. A lefelé hajló holdfénynél árnyékuk hosszan elnyúlva kisérte őket.

*

A trénnél egyik délután a mészáros egy nagy ökröt vágott. Sovány nagy csontjait darabolták, aprították. Baróty ott volt a felvétel kiosztásánál. Újabb csapatok érkeztek a faluba. Honvédek. Most mentek hazafelé a gyakorlatról. Baróty végignézte. Azok is olyan gyerekek. Daloltak.

Egyszerre érezte, hogy valami hozzádörzsölődik a csizmája szárához. Lenézett és egy elsoványodott, rozsdavörös, bulldog állt a lábánál.

Dobbantott a lábával, de a kutya, csak meglapult és nem futott el.

– No te úgy látszik, nem félsz – szólt – és egy húsdarabot dobott neki.

A kutya nagy pofáját kitátva egydarabba nyelte el a nagydarab húscafatot.

– Úgy látom, jó étvágyad van. Még néhány darab húst dobott neki.

Amikor már nem volt mit enni, a kutya lefeküdt és állát a két első lábára fektetve hálásan nézett rá.

– No ugye, most már jobban érzed magad?

Mikor hazafelé ment, a kutya a sarkába szegődött.

– Hm. Úgy látom még vársz valamit. Ha éppen akarsz, hát gyere.

{fel}