Tavasz volt. A tél didergő köduszályai eltüntek a völgyekből. A nap arany sugarát bőségesen árasztotta széjjel Galicia felárkolt mezőin és letarolt erdőin.

A Dvornik–Tarisamborba vezető úton katonaság össze-vissza keveréke törtet előre, a menekülő orosz hadak nyomában. Gyalogság együtt lovassággal és tűzérséggel. Trénoszlopok meggyűlemlett sokasága gőzölgő konyhákkal. Csak előre-előre. Magas parancsnokságok autói az élelmezésre szánt gulyákon törtettek keresztül. Onnan előlről az elfogott oroszok piszkos áradatát kisérték hátra a huszárok. A sebesültek fáradtan támolyogtak gyalogosan.

Róbert csapata felszabadulva a lekötött, idegőrlő téli harcból ismét lóra került. A huszárok boldogan ölelték lovaik nyakát, amikor először ráülhettek. A Kárpátok keleti lejtőin leereszkedve a menekülő oroszok nyomában, elszállt lelkükről a lidércnyomás. Látva a rettegett oroszsereget futni és a vége-hossza nélküli fogoly csapatokat, új reménység költözött a lelkükbe.

A délelőtt verőfényében sütkérezve táboroztak a huszárok Dvornik alatt.

Lovaikat mosták és csutakolták. A sok éjjel-nappali küzdelem után.

Feri egy dombtetején ült egyedül, kezében papír és ceruza, levelet írt Flórácskának.

– Öregem megint egy levél, mi? szólt Baróty kezét a Feri vállára téve.

– Hogy jöttél ide? nem is vettem észre.

– Hogy is vennéd észre, hiszen a szerelem berkeiben tévelyegsz. Megint egy levél! Ha egy kis időd van, mindég újabb és újabb levél.

– Ne fecsegj annyit Laczikám! Ülj ide mellém és gyújts rá! Tudod, hogy megígértem Flórácskának, hogy mindég írok mindenről.

– No igen, hiszen ez rendben van, csakhogy én azt hiszem, hogy Te már elfelejtetted Nasztálya kék szemeit és Flórácska fekete szemeiről álmodozol.

– Micsoda jó kedved van neked mostanában!

– Hát van. Minden okom megvan erre. Először is lóra ülhettem újra. Kibújhattam a föld alól és most újra az Isten ragyogó napja süt reám. Látom a virágzó fákat és a zöld mezőt. A tavasz édes illata megrészegítette a lelkemet. A nagy orosz ármádia előttünk fut. Nincs elég okom az örömre?... Hát ha már háborúban kell lennem, százszor inkább harcolok így a szabadban, szemtől-szembe az ellenséggel, mint hónapokon át egy nyirkos földalatti oduban várjam a gránátokat. Hiszen az embereink sem voltak már harcosok, hanem munkások. Egész télen havat hánytak, fát vágtak, gödröt ástak olyan dermesztő hidegben, hogy lehelletük a bajuszukra fagyott. Most meg? Nézd! Nem öröm nézni, hogy tisztálkodik valamennyi?... Derékig nekivetkőzve mosakodnak a Sanban. Borotválkoznak, Isten szabad ege alatt nyirják egymást. Akik már végeztek, végigdőlve a gőzölgő mezőn írnak. Apró rózsaszínű tábori lapok viszik az „Isten hozzád”-ot haza. Ott messze északon dörögnek az ágyúk. Nyomják a muszkákat. Van okom örülni.

– Azt talán, ami a legfontosabb nem is mondod, hogy aranycsillag ragyog a gallérodon.

– Tévedsz, hogyha azt hiszed, hogy ez a legfontosabb. Inkább ez csaknem rosszul esik. Eddig olyan jól éreztem magam. Itt voltál te, igen kedves fiú voltál hozzám mindég és följebbvaló. Meg a Cvikkeres hadnagy úr, – már én is csak így hívom mindég, mint a legénység. – Olyan jó volt így! A többi tiszttársakat is szerettem a zászlóaljban, de valahogyan mi külön családot képeztünk. És most ez véget ért. Olyan különös. Úgy sajnálom, mintha Baróty a kis fekete mitugrász hadapród meghalt volna és itt van helyette egy komoly aranycsillagos huszárhadnagy. Én pedig nem akarok nagy lenni és komoly. Én gyermek akarok maradni a háborúban végig és jókedvű. Nem jó itt komolynak lenni. Tudom, hogy nem hiszed, pedig akárhányszor megesett, amikor megkaptam a sarzsim, hogy éjszaka, amikor már mindenki elaludt a födözékemben, levetettem az aranycsillagos blúzom. Magamra öltöttem régi blúzom és úgy nézegettem magam a tükörben. Úgy szerettem azt a pajkos gyermeket. Az asztalhoz ültem és írtam a hosszú leveleket haza a pesti, bohókás, csapodár leányoknak. Minden tücsköt-bogarat összefirkáltam nekik. Baróty hadapród még azt megtehette. Neki még szabad volt bolondságokat csinálni. De Baróty hadnagy úr? Az más. Ő már komoly katonatiszt... És reggel, amikor föl kellett venni az aranycsillagos blúzom, nagyon szomorú voltam.

– Gyermek vagy fiam, még az aranycsillagod dacára is – felelt Feri, barátja beszédes szemeibe nézve. – De abban nagyon is igazad van, hogy itt nem jó mindent komolyan venni. Hiszen akkor már százszor és százszor meg kellett volna hasadni a szivünknek. Valahányszor egy elhullatott vércsepp kivirult a hómezőben, mindég könnycsepp fagyott volna jéggé a szivünkön. De jó neked. Tudom pedig, hogy neked sem fáj kevésbé a szived egy-egy kedves bajtárs kidűlésén. Még egy lovat is megsirat az ember, hát még egy embert. Egy embert, akinek családja van otthon. Istenem, hogyne fájna látni, hogy mint szaporodik a keresztek erdeje, itt a harctereken. Már egész hadseregek vannak odaát. És mégis jobb erről nem alkotni véleményt. Ki tudná megmondani, mért hömpölyög egyik áradat előre, mig a másik jön visszafelé. És ki tudna itt rendet teremteni? Vagy itt rend van most? Mi az?... Egy repülő zúg.

Távcsövét szeméhez illesztve, kémlelte az eget.

– Sambor felől jön. Még nem tudom kié. Valahonnan lőnek rá.

A repülő ott keringett a hömpölygő ember áradat körül. Apró srapnell felhők tarkították körülötte az eget.

– Orosz repülő. A legénység kiterigetett alsóruháit szedesd össze. Nem muszáj kirakodó vásárt mutatni.

A repülő két-három kört írt le. Azután elhaladt észak-felé. Nemsokára eltűnt a levegő füstös ködében.

– No még mindég van ezeknek valami keresnivalójuk? – kérdezte Baróty.

– Ez most azt nézi meg, megyünk-e utána.

– Mond Ferikém, mi lesz ennek a vége?... Most meddig megyünk? Visszamegyünk Lembergbe?

– Azt én nem tudom, de ott jön az őrnagy úr, valószinű, hogy jobban tudja.

Róbert odaérve szeretettel nézte a két fiatal hadnagyot és szólt hozzájuk:

– No fiúk, hogy vagyunk?... Úgy látom, ti nem aludtatok. Én olyan jól kialudtam magam, hogy most már megint mehetünk egy hétig.

– Az éjjel megyünk valahova, őrnagy úr kérem? – kérdezte Baróty.

– Azt még nem tudom. Azonban alig hiszem. A legénységre és lovakra áldás lenne egy éjszakai pihenő.

– Meddig megyünk most előre Őrnagy úr kérem?

– Ameddig az oroszok engednek. Azt azonban nem lehet tudni Nikolajevics nagyherceg hol szándékozik megállni. Lehet, hogy Lembergig meg sem áll.

A kürtös sorakozót fújt ebédre. A rézkürt hangja úgy rezgett végig a folyó mentén, mint egy feltámadás harsonája.

A legénység most nem szidta a szakácsot. A szakács pedig kétszer-háromszor is belemerítette a kanalat a gulyásba és méregette a húsadagot, hogy egyformán kapjon mindenki.

Este tábortüzek körül elheveredtek a huszárok. Itt-ott néha egy magyar nóta veszett el halkan, az úton egyre előre dübörgő csapatok hangzavarában. Csodálatos bájossággal zengtek ezek a dalok. Bánatosan, bizakodón zokogott a hang a tábortüzek körűl.

Róbert tisztjeitől körülvéve gondteljes arcai nézte a parazsat. Egyszerre távolról a San-partjáról felhallattszott egy szomorú magyar ének. Felfigyeltek. Valaki ott énekelt a holdfényben csillogó, lassan csobogó víz partján. Úgy csengett gyermekes hangja, mint a patak csörgedezése. Nem tudták kicsoda a nótáslegény, de hangja belopta magát a kemény huszár szívekbe. És ő énekelt egyszerűen, dallamosan, mint otthon a magyar rónán:

Ágyúcsőre tábortűz világít...
Azon írom ezt a kis lapot...
Még ma holdas, csendes itt az éjjel...
Fönn az éjjen békés csillagok...

Ámde srapnell robban, ágyú bömböl...
S amikorra hozzád ér – e pár sor,
Az én drága szőke fiacskámat
Csókold meg helyettem édes százszor...

Amikor a dal utolsó rezdüléseit elkapta a kósza szél a Kárpátok felé, nem mertek megmozdulni. Nem mertek szólni. A dal érzése ott ült a lelkükön. Fölöttük a csillagos galiciai ég. Körülöttük az égő, üszkösödő falvak, városok, a dübörgő ágyúk csörtetése az úton. A zsarátnok vörös fényébe merülő szemekben könnyek csillogtak. Ott lebegett lelki szemeik előtt az otthon, az édes, a régnélkülözött, a visszavágyott. És együtt zokogott magyar lelkük a magyar dallal.

A dalos legény más nótára kezdett.

Nem látlak én téged többé, soha, sohasem...
Te sem látod, hogy érted könnyes a szemem...
Nevedet hiába mondom.
Könnyemet hiába ontom... Harcok mezején
Ahol majd lefognak tenni, síromra nem borul senki,
Senki, aki él... Tavasz sem fakaszt rám zöldet,
Elhordja rólam a földet, messze majd a szél.

– Ezt nem lehet kibírni – szólt Baróty felugorva, – hol van ez a dalos gyerek? Hozzátok ide! Az embert így megríkatni!

A dal elhalt. Néhány perc múlva egy fiatal honvédet vezetett az őrmester a huszártisztek elé. Halovány volt és sovány. A ruhája füstös és néhol kiégett. De a szemei szépek voltak, okosak és bátran tekintett a huszárokra.

Baróty vállára tette a kezét és kérdezte:

– Hányasoknál szolgálsz fiam?

– Tizenhármas honvéd vagyok.

Feri felfigyelt.

– Tizenhármas vagy? Akkor Pozsonyban szolgálsz!

– Igen. A széplak-utcai laktanyában.

– Pozsonyi vagy?

– Nem. Kecskemét vidéki.

– Hogy hívnak?

– Kis Jóskának?

– Hol tanultál dalolni?

– Nem tanultam én sehol sem. Csak úgy a bálban, meg a munkában.

– És van hozzá kedved?

– Istenem, hát mit csináljak? Nem sírhat mindig az ember.

– Dalolj még valamit!

A honvédgyerek leült egy nyeregre és énekelni kezdett egy új dalt:

„Amerre most magyar fiúk járnak,
Sötétfelhők nem borítnak árnyat.
A csillagok fényesebbre gyúlnak,
Ott, ahol most takarodót fújnak.

Párnám lesz az erdő friss mohából,
Mire lassan lepihen a tábor.
És a hőse ennek a nagy napnak,
Ugy-e Te vagy, gyerekarcú hadnagy?”

Felharsant a füzesek alatt egy kürt hívó szava. A fiú felfigyelt. Tisztelgett.

– Mennem kell! Sorakozó.

– Éhes vagy-e fiam? – kérdezte Róbert. Tudom, hogy az vagy. Őrmester! adjon kenyeret ennek a fiúnak! Adjon hozzá konzervát is!

Újra felharsant a kürt sorakozóra.

Jóska tisztelgett és alakja úgy tünt el a tábortüzek árnyékában, mint egy kellemes álom.

Újra felharsant a kürt a San-partján.

Takarodót fújtak a huszároknak.

Baróty boldog kéjjel nyúlt el lópokrócán a tűz mellett és halkan dudorázta;

... Bolondos... kis gyerekarcú... hadnagy...

A nap hétágra sütött a homokos galiciai földre. Izzott a homok. Elszáradt minden termény és fű. A lovak elől elcsigázott tücskök peregtek félre. Róbert zászlóalja reményvesztetten lovagolt a sívár pusztaságban. Sehol nincs víz a közelben ahol a szomjukat olthatnák. A nap még egyre jobban égetett. Ha találtak is falut, az csak rom és üszök volt. A házak helyén néhány megszenesedett, keresztbe roskadt gerenda és füstös kémény éktelenkedett. A pernye között kisebb-nagyobb serpenyők rozsdásodtak. A kutak betömve és dögökkel voltak telehányva. Az oroszok alapos munkát végeztek arra, amerre elvonultak. Legázoltak és leégettek mindent. Így csalhatták valamikor be Moszkvába Napóleont. Néhol hevenyészett lövészgödrök hosszú sora szürkéllett. Egy-két szál drótból font rögtönzött drótakadály húzódott északnak és délnek.

Ugy, hogy szemmel a végét nem is lehetett látni. És sehol semmi harcizaj. Sem egy puska lövés. Hetek óta mennek a muszka nyomában. De csak a pusztulást, romot találják. Ellenség sehol. Néhol varjak lakmároztak egy-egy eldöglött lovon. Csupaszra rágott oldalbordái undorítóan meredeztek. Sörénye, farka ott hevert csontváza mellett. Nagy üres szemgödrein legyek röpködtek, bújocskáztak. Sárga összeszorított fogait rajok vicsorította. Néhol kisebb-nagyobb sírkereszt csoportok tárták eléjük sóhajtó karjaikat. A lovak csak nagyon lassan, nagyon fáradtan lépegettek. Róbert és Feri az élen lovagolt. Baróty és a Cvikkeres hadnagy úr a nyomukban. Baróty mindig jókedvű arca is elkomorodott a pusztulás láttán.

Hangja kedvetlenséget árult el, amikor megtörte a csendet:

– Ugyan meddig megyünk még így lóhalálba azok után az átkozott muszkák után? nem állnak már azok meg soha? Gondoltam, hogy nagy ez a Lengyelország, de hogy a lovaink kidögöljönek alattunk, mielőtt végig érünk rajta, azt nem hittem! Csoda kinoz a szomjúság.

– Engemet is – szólt a Cvikkeres hadnagy úr.

De még jobban a lovainkat. Szegény állatok!

– Én félek, hogy egyszer csak összeroskad alattam szegény „Sárga”, folytatta Baróty. Ugy lépeget a puha homokban, mintha be volna rúgva. De én szivesebben is mennék már gyalog. Ugy sajnálom szegény lovam. Igaz az Őrnagy úr „Bársonyja” is alaposan el van csigázva.

– Rettenetes fojtó a levegő. Mintha vihar volna készülőben. De nincs az égen sehol egy darabka felhő. Csak ég és forróság – szólt a Cvikkeres hadnagy úr! De milyen borzasztó nehéz a ruha! Minden hozzátapad a testemhez. Csíp az izzadtság. Nadrágomon átvert a hab. Csizmám szárában folyik végig a lábam szárán a verejték.

– Jó lett volna ebből egy kicsi a télen!

– Akkor a hideg gyilkolt, most meg a meleg. De már csak vizet találnánk! Rettenetes nehéz kezd lenni a csákóm. Azt nem értem, hogy az Őrnagy úr idős ember lettére, hogy birja ki? Rettenetes hőség van!

Valahol nagyon messziről felhördült az égalja. Nem tudták, ágyúk remegtették e meg a levegőt, vagy az ég zengett. A láthatár szürke, szemkápráztató ködbe veszett. Táncolni látszott a határszél az égboltozattal.

Ujra felmordúlt a levegő. Még erősebben, kiadósabban.

„Az ég zeng... az ég zeng” mondogatták egymásnak a huszárok. Csak eső lenne! A lovak is felfigyeltek. A lágyékjukról csepegett a hab. Szemeik tűzben égtek és kinosan prüszköltek.

– Zörög az ég és felhőt nem látni sehol – szólt a Cvikkeres hadnagy úr. – Pedig ha egy órán belül nem találunk vizet, vagy nem esik, nem birunk tovább menni.

A zörgés egymást érte. Nagysokára nyugaton elvált az ég és föld pereméről egy fehértajtékos fekete hullám. És alig tünt fel, már a másik percben ijesztően emelkedett. Szinte percek alatt borította el a fél eget. Jött piszkosán, fodrosan, diadalmasan. Tele elektromossággal. Dörgött, villámlott. Vihar madarak vijogtak. Néha fehér színben fodrozódtak, majd átcsaptak sötét, liláskékbe. Azután piszkos porfellegek lobbantak át az égen. Jött a várva-várt vihar. Jött ijjesztően, fennségesen dübörögve A ciripelő tücskök elhallgattak. A nap elborúlt. A levegő megrázkódott. Még nem fújt a szél, csak ott vibrált a levegőben egy elfojtott rettenetes sóhajtása a fülledt határnak. A meleg, a forróság meglapúlt a földön. A homok puszta szomjasán nyújtotta, tárta oda testét a felleges égnek: Ess-ess, óh ess, kiadós hűs eső, hűsitsd le lázas testem! Eső édes cseppekbe hulló eső, mosd le testemről az izzadtság cseppeket. És az eső közeledett. Már elfödték az őrülten kavargó fellegek az ég kétharmad részét. Ugy kéklett a még tiszta égboltozat, mint haragos szirtek közé ékelt tenger. Ember, állat, föld, minden fűszál úgy várt, óhajtott egy parányi esőt, vizet, sok vizet. De csak nem akart megeredni az ég csatornája. Csak állt zsibbadtan, aléltan egy helyben a füledt levegő.

Róbert látva a vihar közelgését megállitotta csapatát. A huszárok lemásztak lovaikról. Azok csaknem térdreestek, amikor a teher átnehezedett egyik oldalukról a másik oldalukra. És mikor érezték, hogy a teher leszállt a hátukról kinyújtóztak, felvetették a fejüket és megremegtek. A huszárok nagyot nyújtóztak, levették sapkájukat és végig törülték mentéjeik ujjával izzadt homlokukat. Azután tenyereiket végig húzták lovaik nyakán, szügyein és úgy söpörték le róluk az izzadtságot. Azután csak álltak és nézték az elemek vajudását.

A magasan száguldó fellegek alatt kúsza felhő rongyok suhantak ép ellenkező irányba. Fönn forrott, sistergett a lég. Hosszú villámcsikok cikázták végig az égboltozatot. A hosszú fénykigyók egymást érték. Nyomukban feldübörgött az ég. A rémes csattanást messze vesző dübörgés követte. Az oktalan állatok is megremegtek. A harcok tűzében edződött huszárok sűrün keresztet vetettek magukra.

És csend volt, szívbe markoló, vészes, sötét csend.

Nem volt átmenet. Nem kezdett az esőszagú szél lassan dudorázni. Nem hullott az eső előbb ritka nagy szemekben, nagyokat loccsanva a porban. Nem lehetett tudni, hogy merről jön a vihar... Nem! Egyszerre ért össze minden. Egy földmélyéig ható cövek egyenes villám vágott le. Fülsiketitő csattanás, azután szélforgatag kavarta fel a homokot; de a másik pillanatban már vizözön zuhogott. Hamarább, mint azt leírni lehetne, oly sürű eső és szél áradat szakadt az eltikkadt földre, hogy a huszárok akaratlanul szaladtak erre vagy arra öt-hatlépést, amerre épen a levegő örvény vitte őket. Vagy lovaikhoz ütődtek. Mentéjüket a panyókáikról lecibálta. Percek multán tócsák képződtek a mélyedésekben. Sötétség oly nagy volt, hogy tíz lépést nem lehett látni. Némelyik ló megvadúlt, hogy alig birt vele a lovasa, mig a többi ló lehajtotta fejét és halk nyöszörgéssel türte az eső és szél paskolását.

És ez tartott néhány óráig. Már nagy tavak képződtek körűlöttük.

Most már azon kérték az Istent, hogy bár végeszakadna ennek a rettenetes viharnak.

Egyszerre megállt az eső és szél. Elhalt a levegő zúgása. A sötétség néhány perc alatt eloszlott és az égboltozat nyugat felén feltünt a szivárvány. A huszárok körültekintettek megkönnyebbülten. De alig hordozták körül tekintetüket, ujabb meglepetés várt rájok. Róbert kis tiszti körétől tíz-húsz lépésre egy kozákcsapat állt gyalogosan lovai mellett, tetőtől talpig átázva. Válságos pillanat volt. Az emberek, állatok úgy bámultak egymással farkasszemet. Róbert is tanácstalanul állt ép úgy, mint a kozáktisztek. Hogy kerültek ezek ide? – gondolta Róbert – csak nem az égből pottyantak alá?

Róbert lerázva magáról az első pillanatok bénultságát lóra ugrott. Az éles kürt végigharsant a nedves levegőben. Néhány vezényszó. A kardok kirepültek és a huszárok csatasorba fejlődtek.

De a kozákok csak álltak tétován és amikor felharsant a kürt, a támadásra az orosz tiszt kezében fellobbant egy fehér zsebkendő.

– Hányan vannak? – kérdezte Róbert Barótyt, amikor a fegyvernélkül felsorakozott kozákokat végigszámlálta.

– Tizenhat tiszt és háromszáztizenhat közlegény és altiszt – alázatosan jelentem.

– Fegyver mind le van téve?

– Igenis... Egynél sincs fegyver.

Róbert odalépett a fogoly kozáktisztek elé.

Kozákok parancsnoka egy nagybajuszú, hosszú, javakorbeli kapitány volt.

Kezetfogtak.

– Eltévedtünk – mondotta az orosz tiszt.

– Nem akartam az embereim céltalanul feláldozni.

Győztetek.

– Derék dolog. Honnan jöttetek?

– Erre nem felelhetek.

Egy óra múlva a fogoly kozákokat kisérve egy század huszár ellovagolt hátra-felé, míg Róbert és emberei lovaikat megitatva és szomjukat oltva néztek a távozók után.

– No ezt jól megcsináltuk – szól Róbert, Feri hadnagy úrhoz.

– Több a szerencsénk, mint kívánhatnánk -– szólt Feri. – Adott az Isten bőven esőt. Lehűtötte a levegőt és a pokoli viharban ezek meg a karjaink közé rohantak, mint a sült galamb. Most már még csak élelmet kellene találnunk.

A felfrissült lovak most már vígan poroszkáltak a pocsolyákban. Apró, vöröshasú békák ezrei ugrándoztak a lovak lábai előtt, mintha csakugyan a felhőkből estek volna. De a békák nagy bánatára néhány gólya lépkedett a hűvös pocsolyában a réten.

Hosszú piros csőrüket felemelték és úgy néztek a serényen poroszkáló huszárokra.

Kér hónapi hányódás, ide-oda tologatás, örökös harcok után Róbert megfogyatkozott huszárcsapata elérkezett Lengyelország keleti határához. Hatalmas fenyőerdők, ingoványos mocsarak között üldözték a még mindég menekülő, vert orosz hadakat.

Hatalmas fenyők alatt tábori tűz mellett táboroztak. A lovak néhány száz méterrel hátrább, az erdő egyik tisztásának szélén rögtönzött dorong és fenyőgaly istállókban voltak bekötve. Itt-ott már gallyal befödött gödrökben, árkokban laktak a tisztek és legénység egyrésze. Konyhák és trének srapnell-mentes tetők alatt kerestek védelmet. A telefonisták összehálózták drótjaikkal az erdőt.

A tisztás szélén drótakadályokat húztak és árkokat ástak. Akik szolgálaton kivül voltak, azok hátrább táboroztak. Futó harcok ideje megszűnt. A lassan felsorakozó gyalogság átvette a hevenyészett rajvonalakat az üldöző lovasságtól. Az erdő szélein, erdőkben, mocsarakon keresztül serényen építették az állásokat, drótakadályt és rajfödözékeket. Támadások szüneteltek. Sok mozgó harcokban éjjel-nappali állandó menetelésben elfáradt harcosok pihenni vágytak.

Róbert csapata tartalékba került.

Az első rajvonal mögött néhány száz méterrel megépítették a tartalék tábort. Hosszú széles árkokat befödték dorongokkal, falevelekkel és föléje földet hánytak. Nappal a szakaszok nagy, vastag fenyőket vágtak és hordták előre a rajvonalbeli honvédeknek. Drótbakokat készítettek és ha leszállt az éjszaka, előrevitték a lövészárok elé. Ilyenkor sokat kellett bukdácsolni, ha az ellenség rakétázott és puskázott.

Hol itt, hol ott csaptak le a mitsem sejtő ellenségre. Ilyenkor a megriadt oroszok éktelen puskázást csináltak. Mikor hidegre fordult az idő, rajkályhák érkeztek. Beállították a hosszúkás pléhkályhákat földalatti lakásaikba, a csöveket kieresztették a dorongok között.

Határozottan nyugodalmasabbnak igérkezett a tél, mint a Kárpátokban volt. Néha ugyan végigsrapnellezte az orosz az erdőt. Különösen a karpilovkai országút mentét szerette végigsöpreni. Megis volt minden napnak az áldozata. A temetőben a keresztek hamarosan kezdtek szaporodni. Sebesültek is sűrűn mentek hátra. De jött újabb és újabb menetszázad. Jöttek a fiatal gyerekek. A veszteségeket kipótolták. Kevesebb szolgálat esett az öregekre. Az étkezés is rendszeresebb lett. Igaz, a rajvonalban csak este kaptak étkezést, de a tartalékban mindig rendesen délben volt ebédkiosztás.

Hátrább az erdőben a magasabb parancsnokságok szép, díszes faépületeket építettek. Ide futottak össze az erdőben szertehúzódó, pókhálószerű drótok. És innen tovább hátra a főparancsnokságokhoz. Az útakat mindenfelé dorongokkal födték be. És az útak keresztezéseinél táblákat szegeztek ki, melyik út, melyik dandár, vagy melyik ezred felé vezet. Egész táborvárosok készültek az átutazó legénység részére. Ezekben a táborokban egy-egy ezred is elfért. Volt ott legénységi, tisztifödözék és konyhahely. Istállók. Ezek a táborok körül voltak kerítve nyírfakerítéssel, vagy fenyő doronggal. A bejárat felett nagy táblán kiírva a tábor neve. Minden tábornak meg volt a maga neve. Ezekben a táborokban az egymást váltó ezredek szoktak megszállni. Két-három napot bennetöltenek. Megtisztálkodnak a tábor fürdőjében. Mert a tábortól nem messzire az is van. Olyan fürdő, ahol egy szobanagyságú frissen épült faházban a fal mellett körül vályú húzódik, mint az istállóban, a vályúban melegvíz folyik és a katonák az előfödözékben, a verközőben levetkőznek derékig meztelenre és benn a vályúban lemossák egymás hátáról a sok hetes retket és tetűt. Igaz, a ruhában maradt még tetű elég, de mégis nagyon jólesik a fürdés. Pedig az bizony néha nem is éppen veszélytelen, mert a fürdő úgy van elhelyezve, hogy abban az első vonalbeliek is bejárhassanak néha, tehát közel van az első vonal mögött és ott zúg a puska golyó éppen úgy, mint künn a rajvonalban. Amikor azután két-három nap alatt feltisztálkodnak, bemennek valamelyik ezredet vagy zászlóaljat felváltani, akkor kijönnek helyükbe a több hete vagy hónapja a vonalban, piszokban, füstben, harcban fetrengő harcosok piszkosan, szakállasan, szőrösen és előbb egyet nagyot alszanak és azután megberetválkoznak. Elmennek megfürdeni és ha néhányszor rendes időben jól is laknak, egészen jól érzik magukat. Hanem a parancsnokságok gondoskodnak arról, hogy a legénység valahogyan el ne unja magát. Naponta ötvenszer van sorakozó. Vizit-vizitet ér. Most fegyvervizit, most lőszervizit, majd konzervvizit. Ez különben a legfélelmesebb ellensége a frontharcosnak, a tartalékadagok megvizsgálása, hogy megvan-e még. Jaj annak, aki megette. Pedig, de sokan megették. Hogyne ették volna, mikor olyan őrülten rossz dolog heteken át éhezni, mint a farkas. Dehát azért van a fegyelem. Úgy bizony, hogy fegyelem legyen. Már egy óra múlva tíz-húsz baka ott lóg a fenyőhöz kötözve felhúzott karokkal hátracsavarva, kékülve, zöldülve és elájulva a kíntól. Átkokat szórva. Lelkükön átviharzik Lublin, Varsó, Ivangorod bevételének emléke. A sok hónapi diadalmas előretörés. A sok dicséret ezredparancsban és ezért a pár konzerváért, amit pedig már csak akkor ettek meg, amikor már közel voltak ahhoz, hogy fölbukjanak az éhségtől, azért most szégyenszemre itt kell lógni a cár fáinak oldalán, mint a kreizleros zsidó ajtajára kiakasztott partfis, porolók és cirokseprűk. Ott dübörgött lelkükben az átok, miközben fejük felett zúgott a gránátok, srapnellek zenéje.

Ha már semmiféle vizit nem akadt, akkor jött a sorakozó tisztelgési gyakorlatra. Ez is nagyon fontos a bakának. Tíz hónapja dübörög a muszkák nyomában. Egy országon át hajtotta az oroszt. Néha egy bakára tíz muszka is jutott és mégis felhajtották idáig őket; de talán elfelejtették, hogy kell tisztelegni, jó lesz azt gyakorolni.

És csinálták a katonák übtre; „Tisztelegj, egy!... jobbra tisztelegj, egy!... kettő... három... négy. Balra tisztelegj, egy... kettő... három... négy.

Tisztelegj!!! A rajvonalból halottat hoznak hordágyon. Most lőtték fejbe a figyelőpáncélon keresztül. És ez a katona város. Laktanya szellem egy-kettőre termett. Szinte máról holnapra. Alig állt meg a front, a harcosok azonnal átvedlettek munkásokká és gyakorlatozó bakákká. Az altisztek pallérok, hajcsárok lettek. Egy őrvezető ment elől, pálca a kezében, délcegen lépegetve vikszolt csizmájában és utána negyven-ötven kiéhezett katona egy nagy szálfa alatt görnyedezve. Szemeik csaknem kidülledtek és amikor srapnell zúgott át az erdő felett, az ijedősek kiugráltak a fa alól és az a néhány szerencsétlen, aki alatta maradt, csaknem sírva fakadt a fájdalomtól, mely az oldalukba nyilamlott. Sem letenni, sem tartani nem birták, csak roskadoztak a nehéz nyers fenyő alatt és várták állati türelemmel, hogy az őrvezető visszazavarja hűtlen társaikat a nehéz fa alá; azután láb-láb mellett, váll-váll mellett egyszerre lépve cammogtak előre, rettegve, hogy megint jön újabb srapnell. A tisztek pedig mérnökök lettek. Mérték, szabták az erdőt. Árkokat ásattak, majd temettettek be. Födözékeket építtettek és bonttattak széjjel.

Munka lett a főcél, lázas, sietős, soha el nem fogyó munka. És ez ölte a harcokban élve maradt, de kifáradt legénységet. A vonalbeliek mindig figyeltek és dolgoztak, a tartalékok pedig dolgoztak és járőröztek. Szivükre szürke bánat ült. Szemük csillogó fénye kialudt. Betegség ütötte fel fejét. Vérhas, sárgaság, hastifusz kezdte szedni elég sűrűn az áldozatát. Ritkultak a sorok, de szaporodtak a keresztek a tábor mellett lévő temetőben. Az a terület, melyet először bekerítettek nyírfával temető részére, az nagyon kicsinek bizonyult.

A néha-néha felújuló éjszakai járőrharc szintén hozzájárult a temetők megtöltéséhez.

Az állások előtt a drótmezők egyre szélesedtek. A drótok előtt még ujabb táboriőrs vonalat építettek. Gödrökbe húzódva álltak itt a katonák. Még azokat a gödröket is drótok – alacsonyan kúszán húzgált – botlódrótok kötötték össze. És az éjszakában azok előtt a drótok előtt is előretolt úgynevezett „fülelők” feküdtek páncél mögött vagy a régi harcokból visszamaradt lövészteknőkben.

Gépfegyver állásokat építettek. Az utak mellett emeletes lőrésekkel ellátott állásokat. Harántgátakat képeztek ki. Fényszórók beépítették fényszóró gépüket a vonalba. Esténként végig-végig borozdolták vele a rajvonal előtti teret vagy az ellenséges drótokat. Az ellenséges figyelők pedig célbavették a csillogó szemeket és szórták rá a golyózáport. Előre érkeztek az aknavetők is. Rövidcsövű kutyák, ugattak néha fél éjszakákon innen is, onnan is.

Megérkeztek a tüzérek. Fényesre pucolt ágyukat fenyőágakkal leplezték. Szép födözékeket csináltak. A tüzérek voltak a háború arisztokratái. Födözékük távol volt a fegyverek tűzének körzetétől. Disznókat tartottak. Hizlalták karácsonyra. Nekik mindig tiszta és fényes volt a ruhájuk. Naponta tüzértisztek jöttek előre a vonalba és megfigyelő állásokból irányították az ágyuk tüzét. Belőtték magukat. A belövésben segítségükre voltak a repülőgépek is. Azok bekóvályogták a rajvonal mögötti területeket. De az ellenség is hasonlóan tudni és látni akart mindent. Azoktól is jött repülő. Ilyenkor repülőharcok keletkeztek. Szórakoztatták a legénységet. Az égen fehér felhőfoltok, majd fekete ekrazit füstök tarkáltak. Volt olyan srapnel, melynek füstje barnás-rózsaszinben játszott. Ezek tizes srapnellek voltak. Igaz néha a tüzérekre is rájárt a rúd. Ők keresték az ellenséges tüzér állásokat, de viszont azok őket. Ilyen tüzérpárbajoknál recsegett az erdő órákon át. A rajvonalbeli bakák ezért nem haragudtak. Csak hagy menjen néha oda hátra is néhány srapnell, meg gránát. Hagy tudják meg, milyen jó azt naponta kiállni. A bakák haragudtak a tüzérekre. A támadások alatt mindig későn érkeztek és akkor is beleverettek igen sokszor a saját rajvonalukba. Most meg, ha egy-egy nap szépen csendbe kezdődik, a muszkák hallgatnak, akkor a mieink kezdik. Azokat eszi a fene ott hátul. Leadnak néhány lövést azután az orosz is rákezdi, akkor ők elhallgatnak. Bebújnak a granátmentes födözékekbe. Az orosz meg végig vereti az egész vonalat. Neki van annyi ágyúja, hogy ha elkezdi zörgetni, rezeg a víz a mocsarakban. A harcosok dirigálását átveszi a tüzérség. A végtelen drótmezők fölött hol itt, hol ott dübörög a tüzérségi párbaj. Es akármi kezdődik, annak mindig a vonalbeli legénység issza meg a levét.

Azután az étkezést is laktanya módra rendszeresitik. Kecskehús bakszagától bűzlik az erdő. Honnan a fenéből jön az a sok kecskehús, hisz Magyarország nem Montenegró – mondogatják a gyerekek. Faleveles pipadohány jön cigarettának, hordószagú bor. Majd a tábori számokat újra rendezik. Megjönnek otthonról a még aratásban, vagy még előbb elküldött levelek és csomagok. A csomagokban akkorra penészes száraz minden. Dicséretére legyen mondva, némelyik paraszt kenyér bár olyan száraz, hogy csákány-baltával kell szétvágni, de nem penészes. De jó az a házikenyér, de jó.

Jön a leveles szűz dohány is. Az aztán még csak a jó. Igy az összeköttetés újból felvevődik az otthoniakkal. Jönnek ujabb csapatok, amelyek az olasz fronton nyaraltak. Azok szebbek. Ruhájuk nincs úgy összepiszkolva. Nem olyan szakállasak. No azokkal van vita. Azok mondják: Hát ez is háború nektek öcsém? Ez csak nagy gyakorlat, majd megtudtátok volna Karinthiában meg az Isonzónál, Doberdón! Erre azután az orosz puszták harcosa felel méltó lenézéssel, köpve egyet a pipaszár mellől.

„Azt mondom édesfiam, hogy csak hallgass: Ott voltál Lublinál, Varsónál vagy Bresztlitovszknál Mi? Mit túdsz Te. Elmentetek nyaralni. De majd itt megtanultok keztyűbe dudálni... Ecsém”.

Így azok... És felépült a hatalmas katonaváros. A nap minden órája újabb és újabb megpróbáltatásokat hozott és mégis olyan egyforma volt minden nap.

*

Valahogyan a Róbert huszárjainak kiváltságos helyzete volt ebben a nagy várszerű városban is. Dolgoztak ők is. Építettek. Állást foglaltak és mégis a huszároknak jobb sorsuk volt, más csapatbelieknél. Kikötés egyetlen egy esetben sem fordult elő. Róbert és tisztjei rajongásig szerették legényeiket. Hosszú hónapokon át tartó mozgóharcokban összetartottak. Az Isten szabad ege alatt laktak, aludtak, dideregtek a hidegben és izzadtak a melegben.

A legénység pedig megszerette tisztjeit. Az olyan emberek, akik állatokkal élnek együtt, jobban is tudják egymást szeretni. Mindig tudnak valamiről beszélni. Valamelyik lóról annak jó szokását, vagy rossz tulajdonságait egymásnak elmondani, ezt meghallgatni és viszont elmondani, hogy az én lovam, meg így... az én lovam meg úgy... Ez közelebb hozza egymáshoz a szíveket. Azért a Róbert csapatánál más volt a hangulat. Kevesebb a szenvedés és több a menázsi.

*

Egyik éjjel a Cvikkeres hadnagy úr és Baróty kimentek az állásba. Kovács hadapród vezetésével negyven huszár ment ki este tíz órakor járőrbe. Azokat kisérték ki a drótakadályokig és mikor végig kezeltek velük, azok eltüntek a két rajvonal közötti terület sötétségébe, ők visszamentek az állásba. Ott a födözékek között sétáltak föl és alá. Cigarettáztak és figyeltek előre. Egyszer egy födözék sátorlapja félrehúzódott és Baróty belátott a legénységi födözékbe. A födözék közepén tűz égett. A száraz fenyőgallyak füst nélkül ropogtak. Ami füst mégis keletkezett, az kiszállt a födözék tetején hagyott lukon. A tűz körül hat-nyolc honvéd üldögélt. Baróty meglepődve figyelte, mit csinál az egyik és intett a Cvikkeres hadnagy úrnak. Az a honvéd derékig mesztelenül ült a tűznél és komisz ingjét kifordítva, hol a nyakát, hol a hónaalját tartotta közel a tűzhöz és a piszkos ingen sercegve pattogtak széjjel a tetűk és sárga serték. A tűz melegétől megrettent nagy tetűket élvezettel fogdosta meg és dobta bele a parázsba, A másik katona közben levelet írt. A harmadik gombot varrt a köpönyegére. Egy fiatal gyerek állát tenyerébe fektetve bámult bele a parázsba. A többiek szintén levélíráshoz készültek.

Megszólalt az, amelyik levelet írt. Fáradt szemeit rámeresztette a tetűvadászra. Lehet, hogy még nem volt harminc éves sem, de már kinézett ötvennek.

Hangja kötekedő volt és ingerlékeny.

– Deszpót, a fene egyen meg, hagyd már abba a tetvezést. Az ember megundorodik tőled! Mit büdösítesz itt?

– Mit? – felelt a széles, ragyás száját vigyorgásra húzva Deszpót. – Mit? Csak nem szedegetem egyenkint. Ki győzné? Nézd, ez itt muszkatetű. Milyen szép csíkos a háta. Ez meg valami lengyel zsidóból fajzott, valami pajeszosból. Inkább tegyél egy párt a borítékba és küld haza a feleségednek, hogy legyen neki is valami háziállata. Mást úgysem tudsz innen haza küldeni.

Akkor egy harmadik szólt közbe, egy fekete körszakállú fiatal:

– Donnerwetter, mit marháskodsz itt Deszpót. Te mindig ilyen kötekedő vagy.

– Miért volnék én kötekedő? Talán tebenned nincs tetű, mi?

– Van énbennem is, de én olyankor szedem ki, mikor a többi alszik, nem ilyenkor, a többi orra alatt sütögetem.

– Az a te szerencséd, hogyha kigyőzöd szedni magad is. Lásd én egyenkint sohasem végeznék velük. Így meg milyen szépen piroslanak a parázson. Csak úgy sortyog a zsiruk. Olyan kövérek. Nemsokára ki kell mennem figyelőnek az előretoltba és ott hasonfekve nagyon rosszul esik, ha a hátamon kergetődznek. De az sem külömb dolog ám, amit te csinálsz.

– Mit? Az, hogy megszárítom a kapcáimat?

– No az sem sokkal kellemesebb.

*

A két rajvonal között erős fegyverropogás hallatszott. Nem összefüggően, rendszeresen, csak úgy... Hol itt, hol ott röffent bele tíz-tizenkét fegyver az éjszakába. Rakéták világították meg az erdőt. A hatalmas fenyők árnyékai düllöngőztek, egymásnak esve, majd lassan elfeküdve.

– Ugyan hol lehetnek azok a gyerekek? – kérdezte Baróty.

A Cvikkeres hadnagy úr felállt a mellvédre és belemeresztette tekintetét az éjszakába.

– Már aligha el nem érték az orosz őrsöket – felelt azután.

– Azt gondolod künn vannak – kérdezte Deszpót Stefántól.

– Még bizonyosan nem tudom. Itt velünk szemben csendben vannak.

– Mit csinálunk, ha jönnek?

– Rájok tüzelünk. Csak vigyázzunk meg ne lepjenek.

Amikor a fegyverek feldörrentek Stefán és Deszpót azon volt; hogy a páncél mögött teljesen födözzék magokat.

Azután az oroszok elkezdték srapnellozni mögöttük az állást.

– No Stefán, ha én egyszer innen hazakerülhetek, nem kell ez a föld soha. Az egész Lengyelországért nem feküdnék itt a tűzben, ha nem volna muszáj.

– Ne beszélj annyit! Nem hallani semmit, ha jönnek.

Az állásban tompán kongtak a riadókorongok.

*

Éjfél elmult és váltani mentek Deszpótot és Stefánt. Amikor a két honvéd és a felvezetőaltiszt odaérkezett arra a helyre ahol a fülelőknek kellett volna feküdni, csak nagy aknagödröket találtak. Hosszú botorkálás, bukdácsolás után az altiszt megbotlott egy emberi testben. Stefán volt a botlódrótokra dobva. Az altiszt megfogta a kezét. Hideg volt. Fején hatalmas seb sötétlett, a csillagok gyönge világosságában. Deszpótot a földrakás alól húzták ki eszméletlenül. Még élt.

Egyik figyelő beszaladt a tábori-őrsre, onnan telefonon sebesültvivőket kért.

Amikorra a huszárok sorakoztak, a lövészárok mögött, a legénységi födözék árnyékában, akkorra két hordágyon behozták a sebesültvivők Stefán holttestét és Deszpót eszméletlen testét.

Az orvos hamarosan megvizsgálta a két honvédet. Stefán elvégezte. Aknaszilánk csaknem széjjelhasította a fejét. Deszpót egy kevés élesztés után eszméletre tért. Az orvos kérdésére, hogy mitörtént, akadozva felelt:

– Nem tudok semmit. Semmire sem emlékszem... Stefánnal beszélgettünk és figyeltünk. Semmire sem emlékszem. Semmire. Stefán talán jobban emlékszik?

Stefán már nem emlékezett semmire. Stefán már megkapta a hadiékitményes nagy fakeresztet és földet is kapott eleget. Mind az övé lehet az a nagy erdőség, most már, ami itt körül elterül. János lábához tette a hátizsákját. Deszpótnak is. Deszpót hátra megy a segélyhelyre néhány napig. Stefánt a temetőbe viszik... Örök nyugovóra.

– Nézd Laczikám – szólt a Cvikkeres hadnagy úr Barótyhoz, – ez a sír nagyon szimbólikusan mutatja a mi sorsunkat. Egy víztócsa közepén egy sír. Fejéhez tüzve egy szuronyos fegyver. Fegyvertusán egy nagy bozontos sapka. Név semmi. Minek is. Minek. Ki volt ez a pária az mindegy. Talán neki is maradt otthon az élet gondja alatt görnyedő édesanyja és várja... várja. Talán az édesapja biztatta, bátorította, amikor elküldte ide a harctérre, hogy csak bátran viselje magát. A hazáért és Atyuskáért meghalni dicsőség. Es Atyuska nem feledkezik meg az Ő jó gyermekeiről. És mégis megfeledkezett. A milliós nyájból egy bárányka itt fekszik a sötét erdő ingoványában. Fegyvere-sapkája itt van. De senki sem tudja meg soha, ki volt. És nem lesz, aki sírhelyét megjelölje. Lehet, hogy gyermekei is maradtak kicsinyek, akik az anyjok szoknyájába kapaszkodnak. Ők valaha úgy olvasnak atyjukról, hogy itt, vagy ott, valahol meghalt, mint jó katona, mint hős... Ha... ha... ha... hős. Elképzelem, milyen hősiesen múlt ki! Elképzelem, hogy amikor a nehéz huszárkard elsuhanta levegőben kimeresztette baromi szemeit, irtózatosan, gyámoltalanul ordított. Két kezét oltalmazóan emelte feje fölé és félig ájultan bukott térdre a kard csapása előtt, hogy azután nyűgös életét elfelejtve, elfelejtve Atyuskát, gyermekeit, ledőljön kilógó nyelvvel, ide a mohás ingoványra és hős. Ne lepődj meg ezen Laczikám! Ez már úgy van! Amikor még virágos menet élén kijöttem, agyonlőttem volna azt az embert, aki így beszél, de amióta a keserűségek és fájdalmak könnyei belopództak a szivembe, azóta az ott dolgozott – dolgozott és magtanultam, hogy mi az egy esztendőben háromszázhatvanötször ébredni azzal a tudattal, hogy ma lesz az utolsó napom, holnap már szürke semmi. Sötét vakság. Részemre semmi. Dübörgő, megmagyarázhatatlan semmi. És a napnak minden órájában újabb és újabb halálfélelem lepi meg az embert. Nem gyávaság ez Laczikám. Dehogy! De lásd, ha ökröt visznek a vágóhídra befogják a szemét mielőtt a taglóval fejbevágják. A halálraítéltnek bekötik a szemét. De ki fogja be a harcos szemét a halálos csapás előtt? Hát talán acélból van az ember idege, hogy egy évben háromszázhatvanöt napon át nyugodtan, sőt hősiesen tudja várni a halált, miközben egy perc alatt ezrek harapnak a fűbe? Hát ezt képes elbirni az ember? Igen azt értem, ha egyszer egy napon felsorakozna a két ország népe. Nem bánom, akár hogyan, rangszerint vagy nagyságszerint, mindegy. És egy „Kataloni öldöklés”. Egyszer Laczikám egyetlen napon, aki elesne az nem szenvedne éveken át. Aki pedig győzne az élvezné a győzelmet. De így! Apránként vesz ki az emberből az ember és itt van most a kis Stefán. A kis tót gyerek, meg a névtelen muszka. Mind a ketten földet akartak, talánés kaptak is. Hát ezt a háborút végigtartani, az megőrli az ember agyvelejét.

Az idő kereke nem állt meg. A termeszei sorrendje nem zökkent ki a sarkaiból. A csillagok felcsillantak a volhiniai égboltozaton. A fogoly muszkák barna, kiéhezett tömege járhatóvá tette az útakat. Éhes, tehetetlen vággyal fohászkodtak az otthon után. Volga-menti elhagyott faházikók vagy Moszkva, Pétervár palotáiban elcsügedt anyák várták a hazavágyódó harcosokat. Épp úgy a magyar városok éjszakai csöndjébe és falvak mélabús barna éjszakáiba belezokogott az asszonyok, a párok fájdalmas sóhajtási. Elfelejtett csókos éjszakák emlékei visszakisértettek, az egyedüllét szomorúságába. A drótmezők mögött tovább virrasztottak a harcosok és gondolkoztak, álmodoztak az eljövendő karácsonyról. Másodszor... Másodszor gyúlnak ki a kis karácsonyfákon az apró gyertyák és most még több árva kis kéz tárúl vágyakozva utánuk.

*

Csönd méla, téli csönd. Karácsony a harctéren. Volhinia fenyői fehér lepelbe burkolódzva, tisztán érintetlen csöndbe terülnek el. Szürke, szomorú szemű harcosok, ha a gyorsan szaporodó keresztek mellett elhaladnak karácsony szent reggelén, szomorúan sapkához emelik kezeiket. Valy, kitudja mit hoz a holnap?

Feri és Róbert misére mennek a havas úton. Az erdőben Isten szabad ege alatt fenyőgalyakból készített gunyhóban áll a tábori oltár és sok szürke katona áhítattal emeli tekintetét a keresztre.

{fel}