1915.

Esténkért néha elnézett a hideg, tiszta égen ragyogó csillagok északi határafelé. Ott vannak az Ő bajtársai, – gondolta. A rajvonal kusza görbesége. A sok didergő bajtárs. És csak néhány nap és Ő is ott lesz ismét. Hallani fogja újból az ágyúk dörgését, a fegyverek ropogását. Az itthon nyugodt éjszakáit felváltja a front zűr-zavara.

Sok apró-cseprő jel figyelmeztette az idő múlására. Többször arra ébredt kellemes, meleg szobájában, hogy az édesanyja ott ül az ágyafejénél és nézi és imádkozik. Máskor ebédfőzés közben jött be vörösre kisírt szemekkel. Az esti órák meghitt, kettes beszélgetései egyre vontatottabbakká váltak. Szenvedtek.

Eljött a lázas csomagolás napja. A gondos anya egymás után rakosgatta rakásra a magakötötte meleg harisnyákat, érmelegítőket, sütemény, sülthús, egy-két üveg konyak és még annyi minden apróság.

Ha Feri szólt, hogy van nekünk odakünn annyi ennivaló, amennyi kell, az édesanya kérőn nézett rá.

– Édes Fiam már azt az örömemet is el akarod tiltani, hogy még egyszer elláthassalak az útra?... Hiszen Isten a megmondhatója, hogy látlak-e valaha viszont?

– Hogyne-hogyne Édesanyám, majd megsegít az Isten.

– Úgy hiszem én is, csak vigyázz magadra, én imádkozni fogok érted.

– Csak olyan időkben ne járogasson Édesanyám a templomba, mint a múltkor is.

– De édes Fiam, imádkozni megyek.

– Imádkozni idehaza is lehet.

– Az nem olyan Fiam. Más az és Te még azt nem érted.

– Azután ne küldözzön utánam semmit! Tessék csak a nyugdíját elélni, hiszen minden olyan drága.

Az állomásra ne jöjjön el velem Édesanyám!

– Nem... nem Ferikém, csak a Szent-Mihály kapuig kisérlek. Ott elválunk. Ott a Széplak-utcán látni foglak sokáig. Nem tudod Te mi az. Egy perc is vétek, mellyel előbb tűnik el termeted öreg szemeim tükréből. Azután meg nem tudnál Te is hazajönni? Mennyi sok tiszt van mindég idehaza, csak Te nem.

– Dehogy csak én Édesanyám. Ha látná hányan és hányan vagyunk ott künn.

– Alig beszéltél róla, hogy kik vannak ott künn?

– De Anyám, hisz olyan hosszú a rajvonal, hogy azt nem lehet tudni, hogy kik vannak ott.

Akkor az édesanya a tisztiszolgához fordult, aki hallgatagon cipelte a megrakott hátizsákot és külön csomagokat.

– Azután fiam Jóska, csak pontosan osszál be mindent. A teából nagyon kevés kell. A konyakból jó belekeverni. Csak a sajt és a szalámi el ne vesszen! De a süteményt legelőbb fogyasszátok el.

Áthaladtak a Szent-Mihály kapu alatt.

– No Édesanyám tessék visszamenni.

– Oh gyermekem csak még egy kicsit!... Még olyan sok mindent elfelejtettem elmondani.

– De Édesanyám innen messze lesz gyalog hazamenni.

– Nem... nem, csak még egy kicsit! Azután visszamegyek.

De hideg is van. Hidegen fúj a szél.

– Oh az semmi! Jó meleg a nagykendőm. Csak vigyázz magadra Édesfiam!... Te is Jóska... Vigyázzatok magatokra, azután irjatok.

A Széplak-utca másik végén megint nem tudott elmaradni.

– Édesfiam! Csak a Hercegh-térig. Onnan már igazán visszamegyek.

A Hercegh-tér csendes és elhagyatott volt. A késő délutáni órákban csak néha haladt át rajta egy honvéd, vagy tüzér katona. Civileket alig lehetett látni.

Hirtelen felharsant a rezesbanda éles recsegése. A tizenhármas honvédek menetszázada kanyarodott be a Hercegh-térre. Odáig rendes sorokban haladt fegyelmezetten a legénység; de amint kiértek a térre, egyszerre, szinte parancsszóra szétrebbentek. A legénység a menetszázad nyomába siető asszonyokat és leányokat karonfogta és széles, rendezetlen sorokban haladtak a rezesbanda után. A menetszázad-parancsnoka – egy piros arcú főhadnagy – szintén egy szürkerókabóás fiatalasszonyt vezetett a karján. Egy pillanatig találkozott a fiatal főhadnagy és a Feri tekintete. Tisztelegtek egymásnak és búcsút intettek.

– Most már igazán tessék visszamenni Édesanyám. Már nem jöhet tovább!

– Hát azok a lányok és asszonyok ott azokkal a katonákkal, hogy mehetnek?

– Oh az egészen más! Azok most mennek ki először a frontra.

– És ez nem mindegy? Te pedig már másodszor mégysz ki. Nem megyek vissza most már csak az állomástól, hiszen majd villamosra ülök. Csak menjünk!

– De Édesanyám, hiszen ha gyalog mennék, kijönnél egészen a Kárpátokig.

– Bizony az lenne a legjobb!... Minek is maradunk mi itthon bizonytalanságban? Úgy sem ér már a mi életünk semmit, hogyha ti odavesztek. Csak legalább fogságba kerülnél.

– Édesanyám, rettenetes dolog a fogság. Talán rosszabb a halálnál!

Elkeseredett katonák tolták a hóban az elakadt szekeret. Ki-kilapátolták a havat a kerekek alól, izzadt, éhes lovakat indulásra noszogatták. Megis indult a kocsi. Kettőt-hármat nyikordult a kerék, azután újabb hófúvásban újból megrekedt.

A katonasapkáikat végigkötötték a kocsisok, de vékony köpenyegeiket mégis átjárta a kárpáti szél. Vágta az arcukba a finomszemű, éles havat. A lovak izzadtak voltak, de ha megálltak azonnal kétrét görnyedtek és fáztak.

A trénvezető tizedes huszár mentéjének prémes gallérját felhajtotta, hátatforditott a szélnek és lova árnyékába állva osztogatta parancsait és biztatta elkeseredett embereit.

Már esteledett, pedig akkorára künn kellett volna lenni a rajvonal mögött. Ma cudar nehezen haladnak. Dehát ilyen időt ki látott. De lesz ne mulass, ha nem érnek fel a felvétellel. Éhes a legénység.

Fekete varjak míg föl-föl károgtak egy-egy fa körül. Azután azok is eltünedeztek az erdő felé. Néma, didergő hósivatagban, csak a maró szél játszadozott.

Már a lovak végkimerülésig voltak. Az emberek is úgy. Nem megy.

– De hát emberek – szólt kérlelően most már talán századszor a tizedes – menni muszáj! Ha itt maradunk reggelre eltemet a hó és itt veszünk valamennyien!

– Menni, mennénk mi Uram – felelt egy vastagbajszú öreg kocsis – Nem rajtunk múlik. Dehát abrak nélkül nem megy a ló. Se tegnap, se azelőtt nem volt abrak. A hó meg olyan finom. Ha át is halad az első kerék, a másik már elakad. Befolyik a kerék nyom.

A tizedes, – ki fiatal ember volt, alig volt több, huszonkét évesnél – már csaknem sírt, fázós kezét lehelte és úgy kérlelte az embereit:

– Az Isten áldja meg magukat próbáljuk meg még egyszer!

A lapátok megint zörögtek. Ostor pattogott. Az elcsigázott lovak neki-neki vetették szűgyeiket a hámnak. Egyik rudas térdre esett. A kocsisok káromkodtak. Húsz-harminc lépéssel előre jutottak. Ujabb hófúvásban megint elrekedtek. Elkeseredett emberek körül tekintgettek a völgybe. Sehol egy háznak nyoma nincs. Csak hó-hó-hó.

– Tizedes úr alázatosan kérünk engedélyt tüzet rakni – szólt az előbbi vastagbajuszú kocsis – különben megfagyunk!

– Nem lehet emberek, nem lehet. Hová gondolnak? Akkora tüzet nem tudunk rakni, hogy mindenki megmelegedjen még a lovak is. Meg nem is szabad. Megláthat bennünket az orosz és közénk srapnellez. Csak egy mód lehet. Tovább menni.

– Tovább-tovább, de hogyan?

A lovak nem bírnak. A hó egyre nő. A hegy még messze van. Segítség nélkül nem megy. Ismét megpróbálkoztak. Ujabb hajszoló lárma. Közben az est teljesen leszállott.

Egyszerre egy félénk csengő csilingelés hallatszott. Az elcsigázott lovak még előbb hegyezték a füleiket, mint a katonák, akiknek be volt kötve a fülük és úgy nehezebben hallottak. Azután, hogy újra és újra felcsendült, meghallották az emberek is és lesték merről jön a hang?

Utánuk jött. Felhagytak a hajrászással. Oldalvást fordultak a szélnek. Úgy nézték kik jönnek.

Az elakadt kocsikat elkerülve erős, tüzes lovaktól vontatva egy szánkó törtett a fris hóban.

– Micsoda hajcihőzés ez itt? kérdezte a szánkóban ülő egyik tiszt.

A tizedes közel lépett a szánkóhoz. Még nem volt vak sötétség és a szánkóban ülő tiszteket megismerte.

– Elakadtunk a hófúvásban Őrnagy úr alázatosan jelentem. Már három-négy órahosszat itt küzködünk. Ember és ló ki van merűlve, de nem tudunk előre haladni.

– Miért nem hívtak segitséget?

– Előlről nem jöhet senki mert nagyon messze van és hátúl a trénnél meg úgy sincs több ló – Őrnagy úr alázatosan jelentem.

– Most mit akarnak tenni?

– Fogalmam sincs róla. Talán tüzet kellene rakni? De a vonalban is várják a felvételt.

– Legjobb lesz, hogyha egy-egy szekér elébe befogat négy-négy lovat. Akkor három szekérrel valahogyan előre jöhet. Két embert hátra hagy és azok a szekerek árnyékában tüzet raknak. Mi előre megyünk és küldünk eléjük segitséget. Mi ujság különben elől?

– Azt hallottuk Őrnagy úr alázatosan jelentem, hogy támadást várnak, ma éjjel, vagy holnap éjjel.

– Úgy!... No gyerünk?

A könnyű szánkó – bár szintén belevágott a hóba – könnyen siklott az erős lovak nyomában. Egy kis ideig hallgattak. A két tisztiszolga hátát a kocsissal összevetve ült a derékban, míg Róbert és Feri hadnagy úr a hátsó szénából rakott ülésen alaposan betakaródzva ültek.

– Érdekes, szólt Róbert – alig érünk a harctér közelébe már ilyen nehéz problémák támadnak az emberre. Ugyan csak sietni kell segítséget küldeni ezeknek a szerencsétleneknek, mert hogyha itt maradnak éjszakára, menthetetlenül megfagy kocsis-ló.

– Legjobb lesz, hogyha ezzel a szánkóval küldünk vissza még hat üres lovat, azok átveszik az első szekereket és amazok újból visszamennek az elmaradt három szekérért.

A szélvihar egyre fokozódott. A hó mindegyre vastagabb és vastagabb rétegekben rakodott az útra. Már az úton semmi nyomot nem lehetett látni. Távolról lehetett látni a sötét fenyővel borított hegyek körvonalait. Messziről, előlről rakéták imbolyogtak, halványsárga fénybarázdákat szántva a viharos égboltozaton. Néha fegyverdörej hallatszott.

Róbert és Feri hadnagy úr egymáshoz simulva hallgattak. Az otthon emlékei kezdtek eltünedezni lelkükből. A harctér küzdelme, vasmarokkal szoritotta szivüket.

A kocsis csak a legnagyobb vesződséggel tudott előre törtetni. Néha káromkodás, majd meg fohászkodás hagyta el az ajkát. Hirtelen éles süvitéssel két srapnell húzott el felettük.

Feri hadnagy úr hátra nézett, az elhagyott szekerek felől tábortűz lángja világította meg a láthatárt.

– Bizonyosan észrevette a muszka a tüzet.

– Még csak az hiányzott – felelte Róbert kedvetlenül.

Újabb két srapnell zúgott át felettük a süvöltöző szélviharban.

A kocsis minden igyekezetével azon volt, hogy a lovakat minél gyorsabb menésre ösztökélje.

Azok jóerőben lévén minden erejüket megfeszitve törtettek a hóban.

Közben újabb és újabb srapnellek röppentek át felettük és hátul a trén felett robbantak széjjel tűzvirágokat hullajtva.

– Ma este kellene megérkezni az Őrnagy úrnak és Feri hadnagy úrnak, – szólt Baróty a Cvikkeres hadnagy úrhoz, amint ott álltak a lövészárok mögött néhány terebélyes fenyőfa árnyékában.

– No, én úgy hiszem ilyen éjszaka nem jönnek ki, – felelt a Cvikkeres hadnagy úr.

– Ahogyan én ösmerem az Őrnagy urat, én bizony úgy hiszem, kijönnek. De mit csináljunk Hadnagy úr kérem? – folytatta Baróty, – Már kora délután óta hányatom a havat az egész szolgálatonkívüli legénységgel az útakról, fedezékek bejáróitól, az árokból és a drót közül, de hiába, nem hogy fogyna, hanem még egyre gyarapodik. A figyelőket is minden félórában váltani kell, mert ezt a veszekedett időt nem birják ki. Különösen a Kovács hadnagy úr szakasza balszárnyán, a kopár nyergen úgy fuj a szél, hogy onnan vissza kellett vonni az őrséget. Ott azt a kis árkot szinültig megtöltötte hóval a szél és az embereket is teljesen eltemette.

Most minden félórában megy oda járőr. Csak nem bolondúl meg a muszka, hogy ilyen időben támadjon? Járőrt pedig egyáltalán nem lehet kiküldeni. Azt bizonyosan eltemetné a hó. Meg azután nagy baj, hogy még a fölvétel sem érkezett meg. Pedig már éhes a legénység. A konyha is bizonyosan elakadt.

– Hát hogy az őrséget behoztad a völgyzáróból, azt nem bánom, hanem járőröknek egymást kell érni. Nem lehet bízni a muszkában. Igaz, karácsony óra velünk szemben a gyalogság nem komiszkodik, hanem azért ki tudja. Lehet, hogy már leváltották ösmerősünket. Ma már sokkal jobban lövöldöztek a figyelők. Azután ha csendesedik a szél, mégis meg kell kísérelni járőrt küldeni ki.

A homályos hegyszoros felől hirdelen felvillant gyorsan egymást követve két tűzcsóva. Néhány pillanat múlva két srapnell zúgott át felettük magasan.

A lapátoló huszárok egy pillanatra megálltak és utána néztek a zúgó golyóknak. Lenn, messze a völgyben hirtelen fellobbant a két srapnell.

– Küldi a muszka a szeretetadományt – mondotta egyik huszár a másiknak.

– Fene eszi a marhákat – szólt a Cvikkeres hadnagy úr. Hova a nyavalyába lövöldöznek? Még csak az kell, hogy szétugrasszák a trént, akkor éhen maradunk.

Ujabb két srapnell odaátról. Néhány pillanat múlva a szél zúgásába beledördült két ágyúdörrenés. A hegyek fölött száguldó fagyos levegőt hasítva újabb „csomagok” mentek hátra. Majd megint kettő és azután megint.

– Komám! – szólt az előbbi huszár,– ma ugylátszik. hogy odaátról kapjuk a fölvételt.

– Bemennénk talán melegedni Hadnagy úr – szólt Baróty.

– Nem Laczikám, nem fázok! Meg olyan nyugtalan vagyok. Nem birnék benn nyugodtan maradni. Kérlek intézkedj, hogy a figyelőket még sürűbben váltsák le! A hótakarítást csak a legfontosabb helyeken folytassák és a hóhányó emberek mellett ott legyen a fegyver állandóan! Rendeld el a próbariadót! Fene tudja... Ilyen időben az orrunk elé jöhet a muszka és mégsem vesszük észre. Azután meg mozgó figyelőket kell kiállítani. Azok mindig egyik figyelőtől a másikig járjanak, de úgy, hogy mindig másik másik megy felváltva. Van egy kis tartalékrumunk?... Ha van, osztass ki egy keveset! Hagy tüzesítse fel egy kicsit a gyerekeket. Jómagam is szivesen iszom egy kicsit.

Baróty egy-kettőre kiadta a szolgálatvezető Őrmesternek a parancsot.

A riadó végig szaladt a századon. A hóhányólapátjaikat letették maguk mellé a huszárok és karabélyaikat kidugták a lőrésen. A Cvikkeres hadnagy úr és Baróty végig haladtak az álláson. A girbe-görbe lövészárok néhol csak mellig ért. A fenyők mellé állított gépfegyverek mellett is ott álltak a gépfegyveresek. Itt-ott rakéta röppent. A balszárnyon, a hegynyergen nyoma sem volt az ároknak. A huszárok térdig álltak a hóban.

– Kérlek Kovács – szólt a Cvikkeres hadnagy úr a balszárnyszakasz parancsnokához – minden gondod ezen a nyergen legyen! Belátom, hogy állandó őrség itt nem maradhat, hanem az is bizonyos ha csinálni akar az orosz valamit, csak itt jöhet.

– Hadnagy úr, kérem nem kaphatnék a tartalék szakaszból egy rajt segítségül? Az én szakaszom már nem győzi a szolgálatot. Amúgy is legkevesebb a létszám.

– Rendben van, azt megkapod!

A rajvonalban újból zörögtek tovább a lapátok. Az oroszok elhagyták a srapnellozást.

Tíz óra tájban megérkezett a felvétel és a konyha. A málháslovak dideregve álltak a fenyők árnyékában.

– Ne sajnáld belementeni a kanalat a sűrűjébe is! – szólt oda egyik-másik huszár a sapka alatt elvesző szakácsnak. Nektek jó ott hátul, zabálhattok, de mi nagyon éhesek vagyunk.

– Hát amit hoztam, azt mind kiosztom – feleselt a szakács, morogva, mint a kutya a vackából. (Mindig méregbe jött valahányszor emlékeztették rá a rajvonalbeliek, hogy Ő a nap nagyrészét hátul lógja el a völgyben ahova nem jár olyan sűrűn a golyó.)

– Ne feleseljetek! – dörrent rájok az Őrmester – Aki megkapta a magáét, az menjen a födözékbe!

De hiába volt ez a parancs. Az éhes huszárok kihuzták a csizmaszár mellől a kanalat és ott egy fenyő mögé állva kanalazták gyorsan a langyos ételt és lesték amikor az utolsó sajka is telelöttyent a zavaros léből, hogy jut-e még?

És amikor az Őrmester megengedte, hogy lehet osztani a maradékot, megrohanták a szakácsot.

Az egyik követelődzve támadt rá a szakácsra.

– Az enyémben nem is volt hús, csak lé.

A másik nagyon ájtatosan az Istennevében fohászkodott hozzá:

– Nagyon éhes vagyok Öregem, az Isten áldja meg, nekem is adjon egy kicsit!

Persze tízszer annyi gulyás is kevés lett volna, mint amennyi a kondérban volt. Igy hát a szakács nem birt elegettenni. Ötletszerűen löttyentett ide is, oda is a sötétben. Voltak ott földiei is és azokat mégis előnyben kellett részesíteni.

Némelyik még azt a keveset is, amit kapott, a többiek nyakára öntötte. A közelálló figyelők írigy szemmel nézték a társaik dulakodását a kondér körül. Az orrukat csiklandozta a friss gulyás illata.

Az őrmester igyekezett rendet teremteni, de ő is nagyon éhes volt és végül otthagyta az embereit. A szakács sem győzte cérnával. Éppen eleget hallgatott.

– Megállj te konyhapiszok – mondta neki egyik-másik. – Majd jösz még te a rajvonalba!

– Nekem sem adtál – szólt a másik – pedig én vizet hordtam a múltkor!

– Hát miből adjak, ha nincs? Ott a kondér és a kanál, osszál hát vele ha tudsz! Bújjatok bele! De hagyjatok már békén. Hagy pakkoljak össze és megyek.

– Félsz már ugy-e? Itt büdös a levegő – szólt az egyik huszár epésen.

– No nem éppen, hogy félek! Én is kiállom úgy a rajvonalban, mint Te... De fázik a lovam.

– Fázol Te, de nem a lovad. Mennykő üssön belétek ott hátul! Megzabáltok mindent és nekünk már csak egy kis zavaros levet hoztok!

Csaknem összeverekedtek. És ez így ment minden este. Szidták a szakácsot és mégis a nyakukba emelték, ha megjött. A szakács morogva hallgatta a sok szemrehányást és mégis boldog volt, hogy neki nem kell figyelni és járőrbe mennie.

Hirtelen éles fegyverropogás zavarta meg a vitat. Senki sem tudta hogy történt, csak azon vették észre, hogy nyakukon az orosz. Pillanatok alatt fegyvert fogott mindenki. A födözékben, a priccseken még ott gőzölgött a figyelők gulyása. Még a telefonista ott kanalazta urasan a vacsoráját, amikor már a muszkák átlépték a drótot. A balszárnyat bekerítették és néhány perc múlva ott robogott, csúszott, prüszkölt az egész század a hóban lefelé a zászlóaljparancsnokság felé.

A tisztek hiába kiáltoztak torkukszakadtából, hogy „állj, állj!” a fegyverdörej és a golyózúgás elnyomta a hangot. Egykettőre lenn volt az egész század a hegylábánál.

A falubavezető úton nem várt akadályba ütköztek.

Az őrnagy úr és Feri revolverrel a kézben álltak az úton.

– Megállni, megállni! – kiáltoztak. – Micsoda csürhe ez?

A húszárok a zászlóaljparancsnokukat látva maguk előtt, (akit tudja Isten hol gondoltak) megszégyenülten álltak meg.

– Mi történt itt hadnagy úr? – kérdezte Róbert a Cvikkeres hadnagy úrtól.

– Őrnagy úr alázatosan jelentem vacsora kiosztás volt és meglepett bennünket az orosz...

– És Önök megléptek hősiesen, ugy-e?

– Rendet akartam teremteni, de olyan hirt...

– A többit majd tessék elmondani odafönt. Most ízibe vissza! Vissza kell foglalni az állást, ha mindjárt akármi történik is. Még bizonyosan foglyok is maradtak fönt. Ilyen marhaságot!

Néhány huszár szorosan markolta a szakácsot.

– No konyhavitéz gyere Te is vissza a kondérért! Másképp nem birsz holnap hozni menázsit.

Azok a huszárok, akik figyelők voltak haragosan dörmögtek a társaikra:

– Nem tudtátok legalább addig tartani őket, mig mi is megvacsoráztunk volna! Most megeszik a vacsoránkat az anyjuk hét... szilvafáját.

A többiek meg a figyelőkre duruzsoltak:

– Még a ti szátok jár? Ti vagytok ennek az oka! Nem előre figyeltetek, hanem a kondérra.

Kis idő múlva Róberttel az élen ugyanazon az úton, hol néhány perccel előbb olyan gyorsan csúsztak lefelé, hegynek fel törtetett a megriasztott század. Szerelvény egynél sem volt, némelyik még a fegyverét is fenn hagyta. Többen mentenélkül ugrottak ki a födözékből. A telefonista hóna alatt szorongatta a ládikóját. Most már nekihevülve törtettek fel a hegyre. Vissza nem lehetett volna tartani őket. Az állás most mindenkinek elérhetetlen távolnak és kedvesnek tünt fel. Hova is mentek volna ilyen szibériai éjszakába? Mindenki otthagyta mindenét a födözékben. Nem is mertek arra gondolni, hogy a muszkák elvihetik mindenüket.

Az oroszok, – akik nem voltak sokan – a nem remélt sikertől elvakulva a födözékek kifosztásához láttak. Az ott talált sajkáknak nekiestek és ették a jó meleg gulyást. Egyrészük a fölvétel kiosztásához látott. Hiába volt a tisztjeik parancsa, nem mozdultak. És amikor hirtelen felharsant a „rajta!” eszükágában sem volt ellenkezni. Egy-kettő, szépen elhányták a fegyvert és sorakoztak a századparancsnokság előtti téren.

A fegyvert elhányták, de nem ám a sajkákat. Némelyik huszár akkora pofont lekent a sajkájából zabáló muszkának, hogy csak úgy csördült.

Tíz perc múlva minden figyelő a helyén volt. Feri hadnagy úr vezetésével előtörtető tartalék már csak a kétszakasznyi foglyot kisérhette hátra.

Az egyik raj azonmódon maradt a födözékében. Ki se szagultak a fegyverropogásra és lármára. A hó belepte a födözéküket és a muszkák nem vették észre őket. A Cvikkeres hadnagy úr őket küldte ki járőrbe. A foglyok még maguk siettették az indulást. Jó lesz menni, mert ha otthon észreveszik, hogy nem sikerült a dolog, akkor a tűzérség ideveret. Úgylátszott jobban örülnek annak, hogy hátramehetnek fogolynak, mintha ők fogták volna el a huszárokat. Jókedvvel mondogatták:

– Bugyet mir, pán, bugyet mir! Béke lesz Uram, béke lesz!

Amelyik pofont kapott, még akkor is simogatta az arcát.

A foglyok magukkal vitték hordágyon a csete-paté áldozatait. Egy huszár sóhajtozott még a sebesültvivők födözékében:

– Hiába nincs szerencsém! Most is csak súrolt a golyó, ha egy centiméterrel beljebb megy a karomba, most mehetnék a kórházba.

A Cvikkeres hadnagy úr födözékében négyen voltak együtt. Az őrnagy úr, a Cvikkeres hadnagy úr, Feri és Baróty.

A tisztiszolgák a telefonisták födözékében főzték a feketét.

Künn mély csönd. Csak a rakéták szántják fel percenként a hó fehérségét.

– No fiúk ez jól sikerült – törte meg Róbert a csendet. – Azt hiszem odaát nem így gondolták.

– Én is azt gondolom – felelte a Cvikkeres hadnagy úr. Tessék megbocsájtani őrnagy úr! Olyan hirtelen jött. Mikorra kiugrottam a födözékből, a legénység már özönlött visszafelé.

– No így már rendben van minden – szólt Róbert. Igazán jókor jöttem vissza.

– Nagyon sajnálom, hogy ilyen fogadtatásban részesítettem az Őrnagy urat.

– Hagyja csak! Már az úton köszöntött néhány srapnellel a muszka. De jobban is van ez igy. Ugy van ezzel az ember, mint a fürdéssel. Hogyha a hidegvízbe félve ereszkedik bele, úgy végig szenvedi a hideg minden didergését. De hogyha egyszerre bemártódzik, egy pillanat és már nem is olyan hideg a víz. Hát így van ez a háború is. Amikor hazafelé mentünk nagyon hamar leráztuk nyakunkról a front igáját. Valahogyan máskép lép az ember a tűzkörleten kívűl. Máskép látja az eget. A természetet. Áldást hozónak a havat a vetéseken. Otthon azután elpuhul. Könnyezik az otthoniakkal. Igen. És amikor visszaindúl végig simogatja tekintetével a kedves otthont. A vidéket. A szobában minden tárgyat. Ugy tesz helyére mindent az ember, mintha azt soha már kezébe nem remélné venni és mosolyog a sirókra, hogy – „nem is olyan nagy dolog a háború”. Azután eszébe jut az itt kinn hagyott bajtársak emléke és szeretettel gondol rájok. Valahogy dideregve visszaidézi maga elé a háborút. És úgy indul el dideregve. És minden lépés, amely közelebb hozza ide, hozzájárul ahhoz, hogy átformálódjék a vére és lelke más emberré. És mennyivel jobb így ideérni. Az idő is teljes zordságával fogadott. Azután belekerülni egy kis csete-patéba. Ez azután teszi! Most már teljesen itthon érzem magam. Most már nem lepődöm meg, hogy ha egy eltévedt golyó körülöttem dong. Amikor megérkeztünk azonnal segítséget küldtünk a trénért. Egy kis vacsora, azután gondoltuk, hogy meglátogatunk benneteket. Nem telefonáltunk, mert meg akartunk lepni. Hanem mondhatom Ti sokkal impozánsabbúl siettetek üdvözlésünkre. No de nagyszerű volt.

– Őrnagy úr kérem, hát odahaza mi ujság – kérdezte Baróty.

– Odahaza, Fiam nem sok ujság van. Nem is tud arról idekünn beszélni az ember. Odahaza mindenki azt kérdezte, hogy mi ujság idekünn. Arra sem igen tudtam mit felelni. Talán Feri szivesebben beszél otthonról?

Feri hadnagy úr éppen gondolataiban Flórácskánál időzött.

Megperzselődött szerelmes lelke a szép leány szemeinek tüzétől. Éppen azon gondolkozott, hogy írni kellene.

A tisztiszolga behozta a feketét. Azután Róbert sorba kinálta tisztjeit szivarral, rágyujtottak és Feri hadnagy úr csak azután válaszolt, a kérdésre.

– Otthonról nagyon sokat lehetne mesélni, Fiuk. De nem lehet. Odahaza olyan gyöngéd húrok rezdűltek meg a lelkemben, hogy arról nem lehet itt a véres káoszban beszélni. Odahaza az Édesanyám könnyei jégvirágokká fagytak a Széplak-utcán. Csak azt mondom nektek, hogy száz ilyen ma éjszakai csete-patéban veszek részt inkább, mint még egyszer elbúcsúzzam az Édesanyámtól. Nem elég ember ahhoz az ember. Hát, hogy lehet belenézni azokba a megtört szemekbe, melyeket könnyek fátyolositanak el, hogy lehet azok vizsgálódó tekintetét kitartani?... Azokkal a reszketeg sovány karjaival átölelt és úgy tartott... nem, nem tartott Ő... engedett, hogy menjek, ha hív a kötelesség!... De mi neki minden-minden a világon, hogyha az egyetlen gyermeke meghal? Minek akkor a múló zeneszó, mely kiséri a harcos meneteket? Mi a harang kondulás a Dombtemplomban? Mi a nap feljötte? Semmi… semmi. Neki néma sötétség lenne azután az élet. Fiuk ezt érezni, látni és mégis vigasztalni! Ezért rettegni puszta gondolatára annak, hogy gránát és srapnell is van a világon. Azért rettegni meghalni, mert annak a meggyötört anyának szívét tépné széjjel a halálom. Óh Fiuk ezt jobb nem megérni. És nem is jó otthon. Amig haza nem értem, a vágy lázassá tett; de amikor az első napok elmúltak, láttam az otthoni gyarlóságokat. Ott nem testvérek az emberek. Hazudnak. Soha véghez nem vitt hőstettekkel kérkednek. Olyan emberek buzdítanak a háborúra, akik az első ágyúlövéstől a pokol fenekére bújnának, biztos tudatában annak, hogy korcs, csenevész testeikkel úgy sem kerülnek ide soha. Pénzért gavallér fiatal emberek az orvosokat megvesztegetve otthon lógnak. Lakkcipőben sétálnak az aszfalton hangos kardcsörtetéssel. Nem Fiuk, otthon semmi sem úgy van, ahogyan azt innen képzelte az ember. És amikor eltelt a szabadság kétharmada, már néha-néha vágy fogott el a Ti kedves barátságtok után. Már valami kóbor vágy hajtott ide, hol vérvirágok teremnek a hóban. Ide ebbe a füsttel töltött födözékbe. Itt és így vagyunk mi jól csak.

– De ha én hazamennék, én majd tudnám hogyan találnám fel magam – szólt Baróty.

– No ugyan hogyan? – kérdezte Róbert.

– Őrnagy úr alázatosan jelentem úgy, hogy még vissza nem kellene jönni, mindig leányokkal szórakoznék. Vagy most az nem lehet?

– Mi az, hogy nem lehet? – szólt Feri – most Fiam nő van odahaza több mint elég. Csak egyet kacsintasz és már tizen is repülnek feléd.

– Ott nem kell szólni a tisztiszolgának?

– Nem ám Fiam, mert ott a nők szólnak neked.

– Hát én mégis szeretném azt látni. Biztositlak, hogy rajtam nem fognának ki. Őrnagy úr alázatosan kérem, mikor kerülhet rám a sor?

– Majd eljön az az idő is, csak légy türelemmel! De előbb felvarrod talán az arany csillagot?

– Én nagyon jól érzem így magam.

– Meg hiszem, de ha véletlenűl fogságba esnél, nem kapnád odaát a tiszti cullagot.

– No nekem semmi kedvem nincs fogságba esni.

– Másnak sincs, mégis megesik az is. De most már beszéljetek Ti, hogyan töltöttétek idekinn a karácsonyt? Hallottam, hogy vendégetek volt odaátról.

– Igen – felelt a Cvikkeres hadnagy úr – elég különös eset.

– De hogy került ide?

– Fogalmam sincs róla. Csak odakünn kódorogtam a legénységi födözékek körül... Tudja Isten olyan nagyon elhagyottnak, vagy minek éreztem magam. Laczi azt mondta, hogy „állítsunk karácsonyfát”. Én meg elleneztem. Nem akartam elérzékenyülni. És itt hagytam Laczit egyedül. Amint azután künn mászkáltam és láttam a csillagos eget, a havas fenyőket, hallottam a figyelők köhögését, a rajfödözékekből a szép karácsonyi éneket úgy fájt valami. Fájt a szívem. És levágtam egy kis fenyőt.

No – gondoltam – meglepem Laczit. Hát mikor bejövök, látom, hogy egy másik fácska már ott áll azon a sarkán az asztalnak. Laczi mentegetődzött, hogy ne haragudjak, de nem tudott ellentállni. Muszáj volt csinálni. De én nem hagytam. Hanem én is megmutattam, hogy hoztam egy másikat. És Isten tudja, hogy volt, akkor úgy éreztem, hogy sírni kell. Sírni és imádkozni. És nem szégyeltünk semmit. Letérdeltünk ide és itt imádkoztunk a göröngyös kárpáti földön. Itt imádkoztunk és küntről behallatszott a legénység karácsonyi éneke... Mennyből az angyal... lejött hozzátok pásztorok...

És nem vettük észre, amikor kinyílott a födözék ajtaja és belépett rajta egy fiatal orosztiszt. Ide térdelt közénk és imádkozott. Amikor felocsudtunk és ránéztünk úgy nézett vissza, olyan kérlelően és kért, hogy bocsásuk meg neki. Neki nincs senkije és Ő eljött hozzánk szeretetet keresni. Azután ide ült le, ahol most Feri ül és teáztunk, cigarettáztunk. De olyan kedves mosolygó gyerek volt, hogy én igazán nem is úgy tekintettem, mint az ellenséget. Még ha valami hóri-horgas ragyás kozák lett volna, mint ez a ma elfogott orosztiszt, akkor nem tudtam volna olyan kedves lenni hozzá; de olyan sima gyermek arca volt és olyan ártatlan szemei, hogy szinte sajnáltam. És amikor elálmosodott, lefektettem ide az ágyamra. Azután Baróty is elaludt. En még ébren voltam egy kis ideig és végül itt nyomott el az álom az asztal mellett ülve.

Már reggel volt, amikor fölébredtem. Hamarjában nem is tudtam mi történt. Azután eszembe jutott az orosztiszt és az ágyamra néztem. De már az ágyam üres volt. Laczi még aludt. A vállamra valaki ráterítette a mentémet. Itt a karom alatt ez az orosz sapka volt, amelyen este aludtam és ez a néhány szó egy szelet papirra írva:

Kedves Barátom!

Nem akartam felkölteni. Nagyon jóízüen alszik a sapkámon. Ezért elviszem a sapkám helyett az Ön sapkáját. Köszönöm barátságos vendéglátását. Nagyon kedves volt és alkalmilag vissza fogom szolgálni.

Szivélyes üdvözlettel:
Vaszily Alexander.

– No, ez igazán érdekes volt, – szólt Róbert.

– Laczikám – szólt a Cvikkeres hadnagy úr – menj ki és nézzél körül nincs-e valami ujság?

Kivűl a hegyeken elhallgatott a szél. Az apró hószemek már nem siklottak, porzottak egymás fölött. A bujkálós holdvilág néha hosszú árnyékokat szántott a hóra. A figyelők és járőrök sötét alakjai tétován mozgottak a drótok között. Egyszerre fölvillantak odaát az ágyúk. Néhány pillanat múlva srapnellzápor porozta a havat a rajvonal mögött. A figyelők a fák törzsei mögött kerestek menedéket. A többi legénység a födözékekbe húzódott. A födözékek teteje csak olyan erős volt, hogy éppen a szerte perdülő tüzes golyókat fogta fel; de már a haragosan búgó srapnell-hüvely átvághatta. Mégis nagy biztonság érzését lopta a huszárok szívébe.

Azután nagyon halk kilővés hallattszott néha hátulról az ezredparancsnokság mögül, csak tompán, elmúlóan. Egy nagy villanás után csak úgy felsóhajtott a völgy. Csak úgy felnyögött, elmorajlón és néhány pillanat múlva az ezüstözött levegőt hasítva egy-egy tizenötös búgott át oda, túlra a muszkához. Derék gyerekek a tüzérek. A muszka bizonyosan megelégszik, hogyha öt-hat darab tizenötös vág a vonalukba.

Róbert és tisztjei elgondolkozva fújták a füstöt és hallgatták az éjjeli zenét.

Róbert csak úgy révetegen jártatta végig tekintetét a födözékben. Szeretettel pihent meg tekintete Feri egészséges, szőke, piros arcán. A Cvikkeres hadnagy úr hosszúra nyúlt ón színű arcán és acélszürke szemein. Végűl Baróty hadapród mindég jó kedélyű, barna, mosolygó arcán. Elgondolkozott: Micsoda kitűnő támaszai ezek az emberek nehéz helyzetében. És csupa dacos becsület valamennyi. Ugyan megéri-e velük együtt a háború végét, vagy a háború éli túl őket.

Hosszú tűnődés után csak magának beszélt és hangja tompán kongott, mint a riadó korong:

– A béke napja, mint a múlt ködébe vesző árnyék kisért már közöttünk.

Az évek apró-cseprő regényeit nagy tragédiák és tragikomédiák váltották fel. Nagy emberi alkotásokat, eszméket romba döntött a háború. Félek, hogy akik elindították a lejtőn a követ, nem lesznek képesek azt megállítani. A lavina eltemeti azokat is, akik indították. Az otthon és a háború képe fájó harcot vív a lelkünkben. Ugy érzem, csak tegnap volt, hogy egy élet regényének tragédiájából sarjadt virágot vetett elém a sors. Gondoztam, ápoltam és már-már utána nyújtottam a kezem a viruló virágnak; de ránkszakadt a harcterek szenvedése és az emlékek elhervadnak. Csak akkor sajognak fel újból, amikor otthon vagyunk.

És a háborúk morajló hullámzása leköti éjjel nappal a gondolatainkat. Mi egy külön életet élünk. A lelkünkben elhervadnak a múlt emlékei és a jelen érthetetlensége és a jövő bizonytalansága jégburokkal borítja lelkünket...

Azért nincs mit beszélni az otthoniaknak, és azért nincs mit beszélni az orrhoniakról. A drótakadály, figyelő, járőr, felvétel, menetszázad mind-mind fontosabb mindennél.

Ugy érzem, a mai éjszaka így virrad ránk. Az oroszok megharagudtak és srapnelloznak. A tizenötösök sem alszanak az éjjel. Reggelig mi sem megyünk haza most már. Végig megyünk a zászlóalj frontján. Erős a gyanúm, hogy még lesz valami dolgunk az éjjel.

A hosszú tél után a tavasz langyos szellője felébresztette téli álmából a természetet. A kis csermejekben csörgedeztek a hólétől összegyűlt vízbarázdák a völgyek felé. Egy-egy cinke vagdosta csőrével a fák ágait. A hegyek déli lejtőin gőzölgött a föld. A zöld domboldalakat apró ibolyák díszitették. A faluban lakó rutén paraszt kiment a földjét felszántani, mintha mi sem történt volna.

Az ekéje néha döglött srapnellt és gránátot boritott fel a föld alól. Olykor törtkarú kereszteket kellett megkerülni ekéjével. Ezek itt maradtak. Ott fönn a hegyeken már elcsendesedett a harc. A tűzokádó csatakígyók eldübörögtek arra keletre, Galiciába és Bukovinába, a vert muszka hadsereg nyomába. A televény véráztatta földet szántó ruténparaszt, kirakta az útszélre a döglött srapnellokat és gránátokat, mint kártékonykavicsokat. Azután szerteszórta a kenyérmagot.

{fel}