– Most azután kialudtam magam Istenigazában – szólt Feri hadnagy úr Barótynak egy derűs, napsütéses reggelen. – Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen egyszerűen berendezett rutén szobában ilyen felségesen jól érzem magam!

Baróty nagyot ásitott mielőtt felelt, majd felkönyökölt a padon és kitekintett a kis piszkos ablakon, amelyben néhány muskátlivirág szomorkodott.

– Éppen ideje is már, hogy aludhassam. Már leszédültem volna a lóról. Nézd a huszárjainknak már van kedvük a rutén lányokat ölelgetni. De nem is olyan rossz pofák. Csak más ruha volna rajtuk.

– Ugyan hol lehet már Nasztálya? – kérdezte Feri.

– Eredj már azzal a Nasztályával. Egyebet sem tudsz, csak azt szidni, vagy siránkozni utána.

– Nem értesz te ahhoz Laczikám! Nem tudod te mi az: egy nőt szeretni, mert már éreztem csókja ízét, éreztem vére pezsgését és gyűlölni, mert... mert... Eh, dehát nem mindegy az: szeretni, vagy gyűlölni? Úgy érzem, ha megfoghatnám, bele tudnék harapni rózsaszínű testébe, haragból is és gyönyörűségből.

A szolgálattevő őrmester lépett be.

– Hadnagy úr alázatosan kérem, – szólt tisztelegve – mit osztunk ki a legénységnek a mai felvételezésből?

– Mi van?

– Van fejenként egy kenyér, szalonna, rum, füstölthús, konzerva, dohány és cigaretta.

– Akkor osszon ki mindent őrmester; érti? mindent, hogy egyenek, igyanak a gyerekek. Ebédet is főzessen eleget! Ki tudja meddig tart ez a rózsás élet.

– Az őrnagy úr nem kelt még fel? Szóljon, hogyha felkelt, érti? És a lovak? Azoknak is van elég?

– Kaptunk azoknak is abrakot, széna pedig van itt a faluban.

– Jól van. Azokat is tartsák jól! Micsoda zaj volt az künn az előbb?

– Egy csapat foglyot kisértek hátra, hadnagy úr alázatosan jelentem.

– Őrmester úr! – szólt közbe Baróty. - Milyen nap is van ma?

– Ma vasárnap van.

– Mondja csak őrmester úr! Sok fehérnép van itt a faluban?

– Vanni van; de nem nagyon fehérek.

– Hogy-hogy nem fehérek?

– Úgyhogy... hogy... hogy…

– Mit hogy-hogy?... Hát nyögje ki! ne kottkodáljon itt. Mért nem fehér itt a fehérnép?

– Azért hadapród úr kérem, mert... mert... Node tetszik engem érteni.

– Fenét tetszik... Egy szavát sem értem.

– Azért nem fehér, mert itt már sok katona megfordult és mások is szeretik a szép rutén leányokat. Azután már mindegyik aludt katonával.

– Hát azt honnan tudja olyan jól?

– Ehhez csak nem kell tudomány. Az éjjel is láttam, amit láttam.

– Hát mondja őrmester úr, például az ott, amelyik ott az őrvezetővel játszik a kertben, az is?

– Ujjé! de mennyire.

– Ugyan mit vallatod annyira! – szólt közbe Feri. – Azt gondolod más is olyan kényelmes és álomszuszék, mint te vagy? Mit csodálkozol azon? A fiatal huszárgyerekek csak nem fekszenek a fülükre, hogyha annyi harc után szoknyát éreznek a közelükben.

– No nem is azért, csak tudni akartam, mit tud az őrmester. Azt meg tudná-e még mondani, kivel aludt az a lány az éjszaka?

– Parancsára, igenis.

– Hát parancsolom!

– Szalai őrmesterrel.

– Mit?... Magával?

– Szives engedelmével igenis.

– No eleget tudsz már? – kérdezte Feri. Most már legalább tudod hogyha...

– Ugyan ne mesélj már! Ki gondol arra?

– Ahogyan kifelé tekingetsz egyebet nem gondolhat az ember.

– Pedig rosszul hiszed!

– Jól van Őrmester leléphet! – szólt Feri. Látod milyen ostobaság ilyesmit forszirozni. Most nevet rajtad az őrmester az bizonyos.

– Fene ott egye már no... hagyj már te is!

– De nem így van, hisz elvégre nincs abba semmi. Fiatal vagy és az nem is olyan rosszképű leány. Hiába… háború az háború. Ha itt jó cigaretta helyett a pipadohány, vetett ágy helyett a priccs, mért ne volna jó a rutén leány a pesti kisasszonyok helyett?

– Azért tudod, hogy hagyd már el! Nem is akarok hallani róla.

Feri kacagott. A tisztiszolgák behozták a kávét. Megitták úgy ágyban fekve. Azután elszívtak egy-egy cigarettát és elaludtak. Csak, amikor gránát csapott le valahol a faluban és megremegtette az ablakot, akkor rándult meg a válluk, mintha lebuknának a nyeregben, mint amikor fejük felett robbant a srapnell.

Ebédre is alig lehetett őket felkölteni. Róbert örült ennek. Amióta harcba vannak, ez az első pihenő nap. Az egész napot pihenőre szánta. Étkezés, fegyverpucolás, lóvizit, postaolvasás, levélírással telik el az egész nap. Ki tudja, mi lesz holnap? Nagyon dörögtek kint a San tulsó oldalán az ágyúk. Sok sebesült jön hátra. Azok rossz hírt hoznak. Hátrálni kell újból. Sok a muszka. Hát csak hadd pihenjen a legénység. Ezek már úgyis eleget harcoltak.

Eljött az este és semmi parancs nem érkezett. Még egy boldog éjszaka ígérkezett. A huszárok lovaikat ellátták éjszakára szénával és jól bealjaztak. Itt-ott nóta zendült. Félénk holdvilág ezüstözte be a tájat. Ködfoszlányok úsztak a völgyeken. A harcizaj csak nagyon halkan hallatszott. Néha messziről rakéta fény imbolygott. Gözölgő konyhák indultak előre. Vitték a jó meleg kávét és gulyást az éhes harcosoknak. Sebesültekkel rakott szekerek cammogtak hátrafelé.

Feri már lefeküdt és álmodozva nézegette a szoba piszkos gerendázatát. Baróty vetköződött. A sparheltben vígan ropogott a tűz. Kivül hűvös az idő a sok eső után.

– No hallod – szólt Barótyhoz Feri – így még csak ki lehetne birni a háborút. Minden este jó meleg szobában aludni. És érdekes mennyire megszokja az ember. Ennivaló, dohány, melegszoba, alvás és pont elég. És itt sem hal meg mindenki.

– No mindenki nem; de Isten a megmondhatója, ki éri meg a háború végét – szólt Baróty. – Én aligha. Amikor ott álltunk Lemberg előtt lesben, őrült félelem fogott el. Meg azok a halálmadarak. A fene ott egye meg azokat a csúf állatokat. Az őrnagy úr is olyan különös volt. Mért rohant olyan lóhalálba vissza, mint akit az ördögök üldöznek?

– Nekem azt mondta, hogy látta feléje lebegni az elesett harcosok szüleit.

– Badarság! Félt ő is. Tudom, hogy bátor ember, de néha a bátor emberek is félnek. Én tudom, hogy gyáva voltam; mert amikor bevonultam, nem mertem a lóhoz közeledni.

– No én megvagyok elégedve a Te viselkedéseddel. Csak mindenki úgy állja meg a sarat, mínt Te, akkor nem lesz baj. Persze meghalni, kinek van kedve? Hiszen még olyan fiatalok vagyunk. Még nem is éltünk. Azért ha gondolod... sohse szegyeld! Menj ahhoz a fruskához!

– Eh! hagyd már el! Ne bosszants vele.

– No az nem is olyan nagy dolog. Hiszen láttam milyen áhítattal néztél rá a vacsora alatt.

– Aludjunk! Majd vége lesz a háborúnak és lesz otthon elég szép asszony.

– No addig ugyan várhatsz!

– Elolthatom a lámpást?

– Tőlem igen.

Baróty lecsavarta a lámpást. A sparhelt ajtaján vörös fény szűrődött ki. Az ablakon át a holdsugár besütött a szobába. Künn a sárban valami trénkocsi akadt el és a kocsis hangos káromkodással bíztatta a lovakat.

– Alszol már? – kérdezte kis idő múlva Feri Barótyt.

– Dehogy alszom. Hogy lehetne i:yen hamar aludni?

– Tegnap este hamar elaludtál!

– Az egészen más. Tegnap még az volt az egyedüli vágyam.

– Értem!

– Mi az, hogy „értem”? Dehogy érted!

– De igen.

– Azon gondolkozok milyen tiszttársakat kapunk holnap? Csak ne valami ijedős alakok jöjjenek.

– Ne törjük ezen a fejünket, inkább aludjunk!

Csönd feküdt a szobára. Baróty órája az asztalon egyenletesen verte a másodperceket. Baróty félálomba szendergett, úgy érezte, hogy sok szép leány táncolja körül. Ha annyira izgat az a leány, mért ne mennék hozzá? Azután az ütött szeget a fejébe, hogy mit szólna ő ehhez civilben, éjszaka a más házába betörni. Hátha az anyjával alszik? De az nem valószinű, mert... mert tegnap a Szalai őrmesterrel aludt.

Lassan felhúzta a csizmáját mezitlábra, nadrágnélkül. Zseblámpáját meg sem gyújtotta, úgy botorkált az ajtóhoz. A fakallantyút lenyomta és kinyílt az ajtó. Mehetett. De még sem ment. Egy pár pillanatig hallgatódzott, azután megnyomta a zseblámpája gombját. Az egyik sarokba rögtönzött vackon feküdt a két tisztiszolga és a kipirult rutén lány. Mérgesen csapta be az ajtót. Feri felébredt.

– Micsoda lárma ez? Mit bolyongsz? Csak nem vagy holdkóros?

– Holdkóros a mennykő.

– Hát akkor mit csapkodod úgy az ajtót, hogy az ember azt hiszi, gránát csapott a házba. Vagy nála voltál?

– Volt a nem tudom kicsoda. Künn voltam szükségem végezni... és... és... künn voltam.

– És... és... künn voltam?... Ezt értem, de mért csaptad be az ajtót?

– Mert láttam valamit.

– Ugyan mi lehetett az?

– Képzeld Laczi meg Jóska itt fekszik a konyhában. Mikor kifelé mentem, nem vettem észre – füllentette – és amikor bejövök látom, hogy ott fekszik közöttük az a leány.

– No hallod! Azon lehet úgy felmérgelődni? Azok jóbarátok és nem szégyenlenek semmit. Inkább szépen megosztoznak. Hogyha akarod, csak szólj Jóskának és hozza!

– Hogy az istenyilába ne.

– Még annál különb dolgok is megtörténnek. Hogy ezek a fiúk ebben megelőznek, én azt nem csodálom. Ezek nem ismerik az álszemérmet. Meg ezek a leányok sem szeretik a sok felesleges prédikációt és formaságot. Ők egyszerűek. Kívánják egymást és punktum. Ezzel így is leszünk ezután is a háborúban. Legjobb ezzel megalkudni. Bízzál Jóskába, ő mindenütt talál. Éppen úgy meglehet szokni ezt is, mint a többit. Mint pipadohányt csavarni barna pakoló-papirosba. Lásd az első tetűvel is mennyi baja volt az embernek. Milyen hajtóvadászatot rendeztünk utánna. Most már? Békésen megvagyunk velük.

– No de ilyen marhaságra soha nem leszek kapható. Aludjunk.

A mély csöndben csak Feri kacagása hallatszott és valahol kukorékolt a kakas.

Másnap megjött a pótlás. Az öregharcosok bámulva nézték a dalolva bevonuló bajtársakat. De ha ők bámulták azokat, úgy azok még jobban őket. Sárszínű, fakó arcuk, piszkos ruhájuk és soknak nagy szakálla nagy megütközést keltett.

– Mi is ilyenek voltunk, csak nem is olyan régen – gondolták az öregek.

– Mi is ilyenek leszünk nemsokára – mondogatták ijedten az ujoncok.

Oszolj után nagy volt a diskurálás. Az öregek otthonról akartak sokat hallani. Az ujoncokat pedig az érdekelte: milyen a háború? Erre az öregek csak azt mondták, hogy „majd megtudjátok”.

Jöttek tisztek is. Egy magas nyurga hadnagy, aranykeretes cvikkerrel. Ő vezette a menetet. Civilben valami tanár, vagy bankhivatalnok lehetett. Barna Aladár hadnagy, így mutatkozott be Feri hadnagy úrnak. Barótynak is jött egy hadapród társa. Kovács hadapród vagyok, mutatkozott be Barótynak. Reméllem jóbarátok leszünk?

Cigarettával kínálta Barótyt és karonfogva sétáltak beszélgetve. Kovács mentéjének gombjai ragyogtak az őszi napfényben. A csizmája vadonat új volt.

– No barátom – szólt Baróty – de kár ezeket a szép holmikat bepiszkolni.

– Majd lesz más, ha ez tönkremegy. Meg talán addigra vége is lesz a háborúnak? – felelt Kovács. – Vilmos császár kijelentette, hogy mire a levelek lehullanak, vége lesz a háborúnak.

– Senki sem hiszi itt azt. Vilmos császár bizonyosan a fenyőfákat gondolta. Mi is azt gondoltuk, hogy mire ősz lesz otthon leszünk. Igaz, a századunknak fele már otthon is van. Ki sebesült, ki pedig a nagykádernál van.

– Mond! milyen ember az őrnagy úr?

– Annál bizony jobb ember nincs a világon.

– És bátor is?

– Az sem hiányzik nála. Hanem itt a háborúban másféle a bátorság is. Itt a bátor ember is fél.

– Hiszen az ujságok annyi hőstettről írnak.

– Igen. Nem is mondom, hogy nem vittek végbe hőstetteket, de bizony a hősök is félnek.

– Ezt én nem értem.

– Én sem értettem, amikor kijöttem, de most már értem. Te is majd megtanulod.

– Hát a leányokkal, hogy vagytok?

Baróty savanyú képet vágott.

– Hát tudod elég jól! Ha megtetszik egy leány, csak szólsz a tisztiszolgának és kész.

– A tisztiszolgának? Mi a csudának? Hát nem a leánynak?

– Ugyan mit vesződnél, hisz úgy sem tudsz velük beszélni. A tisztiszolgád elintéz helyetted mindent.

– Érdekes új szokás. Látszik, hogy a háború megint más.

– Ujjé! de mennyire más.

Délután sorakozó volt. Megtörtént a beosztás. Róbert megszemlélte kiegészített csapatát. Róbertnek tetszett a szép, újruhás, pirosarcú legénység, de mégis büszkén tekintett a sorok elején, vagy hátul feltűnő halovány arcú, fáradt lovú huszárjaira. Amig nézte-nézte a szép csapatot szemeire fátyol borult. Az új arcok helyére jól ösmert, régi harcos fiúk álltak a sorba. Azok, akikkel kiindult. Akik meghaltak hősiesen a hazáért, a királyért és a katonai becsületért.

Sorakozó urán kávékiosztás volt. Kevés kilátás volt az éjszakai alvásra. A San-partján nagyon idegesen dörögtek az ágyúk. Parancs jött. Támad az orosz és menet-készültségben kell várni. A huszárok ruhástól heveredtek le a lovak faránál. Az új gyerekek idegesek voltak, leveleket írtak haza és amikor srapnell robbant a falu-felett, keresztet vetettek. Gyalogos csapatok mentek előre. Éjfélig nem történt semmi. Elől hol jobban, hol lassabban ropogtak a fegyverek. Rakéták inbolyogtak a levegőben. A kis erdő mögött délután felállított üteg gyors tüzet adott le valahova.

A tisztek időtöltésből boroztak, cigarettáztak és egy-egy viccen nagyokat nevettek. Feri hadnagy úr elméseké Baróty esetét a tisztiszolgákkal. Ezen Róbert is jót nevetett. Baróty szégyenkezve akart kilógni a szobából, mert Kovács szemrehányásokat tett neki, hogy épen Ő tanitotta ma arra, hogy csak a tisztiszolgáknak kell szólni.

A Cvikkeres hadnagy ajánlkozott, hogy ezt a nagyszerű viccet megírja a lapjának – mert kitünt, hogy lapokban szokott írni. – Most majd Ő lesz innen a háborús-tudósító. Leginkább azért is jött ki, hogy saját tapasztalata alapján ösmerje meg a háborút. (Úgy látszott azonban, hogy ha rajta állna már vissza is fordulna.) Amikor egy-egy gránát lecsapott a közelbe, megremegett a cvikkerüveg a szemein, mint a rozoga ablak. Különben igen jól tudott mindent. Neki megmondta Tisza. Ő beszélt Höntzendorfi Konráddal. Nagyszerűen megy Szerbiában minden. Nem úgy mint itt. De most már másképen fog menni itt is. Új átcsoportosítás. Kipótlás. Azután rajta. Csak úgy, mint Szerbiában. Ha valaki közbeszólt, hogy itt sem aludtak eddig, fölényesen vetette oda: – No értem, értem, de mégis fejetlenül ment minden. És most modernebbül képezik már ki a háborúra a legénységet. Ettől függ minden. Majd a közel-jövő megmutatja.

A közel-jövő sokkal hamarább bekövetkezett, mint azt a Cvikkeres hadnagy úr szerette volna. Hajnali egy órakor már a huszárok ott ügettek a San-felé vezető úton. Ég és föld akart leszakadni olyan ágyúzás folyt mind a két részről. Az oroszok ki akarják erőszakolni az átkelést a San-on. Kozákok támadnak a gyalogság nyomában. Ha a gyalogság meghátrál, a kozákok kancsukával űzik előre őket. Rengeteg sebesült jött hátra. Útjok lerombolt házak, majd temetők mellett vezetett. Az új emberek minduntalan kérdeztek valamit, de az öregek csak röviden feleltek. A fogaikat összeszorítva meredtek bele az előttük villogó harcizajba, tűzbe. Nagy, nehéz ütegeket vontatták hátra a tűzérek. Még nem volt visszavonulás, de minden azt mutatta, hogy itt a perc a visszavonulásra. Az üres mozgókonyhák vágtatva igyekeztek hátra. Az utászok hidakat javítottak. Egy leégett kastély kertjében magasabb parancsnokság autói menet-készen pöffögtek. Egy magaslaton gépfegyverek ugattak. A Cvikkeres hadnagy úrnak lovaglás közbe odaszólt Baróty:

– Hadnagy úr kérem! itt az alkalom, hogy valami szenzációs dolgot írjon a lapjának.

– Nem-nem... Ilyen zavarban nem lehet jól áttekinteni a dolgokat. Majd azután, hogyha megállapodunk – felelte a Cvikkeres hadnagy.

– No azt szeretném én tudni, mikor és hol fogunk mi megállapodni? Ilyenformán nézett ki Busk alatt is a harc, amikor... – Szava elakadt, mert egy üteg srapnelltüzébe kerültek. Az oroszok az utat lőtték. Az új emberek között fejetlenség tört ki. Csak a tisztek erélyes fellépése tudta megtartani a rendet. A San-on átúsztattak és eltüntek a füstös ködben...

A Kárpátok oldalain sárgultak a lombok. A tűlevelű erdők csöndjét fegyverek ropogása és haldoklók sóhajai zavarták meg. A dérülte leveleken nehéz huszárcsizmák nyomai sötétlettek. A kusza drótmezők mögött harcos katonák laktak. A hegyek védett oldalain pihenő csapatok néztek semmit nem látó tekintettel a zsarátnokba.

A völgy hosszában széjjelszórt faluban összezsúfolt trénkocsik és mozgókonyhák táboroztak. A házak kapuin frissengyalult táblák fehérlettek, melyekre ki volt írva, melyik házban milyen parancsnokság lakik. Az a néhány ház ami a faluban volt, mind parancsnokság meg kötözőhely volt. Az istállók tele voltak lovakkal. A huszárok gyalogosan harcoltak fönt a rajvonalban. A szabad térségeken lévő sátortáborokban huszárok és bakák laktak. A segélyhely előtt éhes sebesültek kenyeret ettek. A súlyosabb sebesültek jajgatva várták, mig rájuk kerül a kötözés. A könnyebb sebesültek mindég lekapták a fejüket, valahányszor a hegyaljában felállított üteg megszólalt. Ha rajtok állt volna nem várakoztak volna. Minek a vonat? Csak menni minél előbb el innen. Kórházba. Megtisztálkodni a tetvektől. Borotváltan, tisztán ágyba feküdni és aludni. Róbert is a faluba tartózkodott. Zászlóaljparancsnok már egy hete. A csapatai fönn védik a hegynyerget. A hidat. Feri a segédtisztje. A volt századánál a Cvikkeres hadnagy úr lett a parancsnok. Már ugyan nem hord cvikkert. Még az első éjjel kitünt ott a San mögött, hogy kár a pénzt azokra az aranykeretes ablakokra vesztegetni, mert egészen jól lát Ő anélkül is.

Baróty szerint így sokkal szimpatikusabb. Hanem valami baj van a kréta körül. Már elég sok harci-tapasztalata van és mégis ha Baróty kérdezi, hogy mért nem ír már a lapjának valami rendkívülit, mindég legyint egyet a kezével.

– Hagyd kérlek, annyi minden történt ezen a néhány napon, hogy nem tudok belőle kiokosodni. Csak azt tudom, hogy odahaza sem Tisza, sem Conrád nincs tisztába a háborúval. Mennyivel más itt minden, mint otthon írják a lapok. Látod ma itt csönd van. A lapok odahaza az irják: „A Kárpátokban viszonylagos csönd”. Ennyi és nem több. Pedig valami csak történt itt ma is. Hat ember járőrben meghalt. A sebesülteket nem győzik kötözni az orvosok. Csákányozzák a köves agyagot a segélyhely mellett két haslövéses huszárnak, akik még élnek, de mindenki tudja – csak ők nem – hogy már nemsokára befellegzett. És ez mind egy sor.

– Nem is gondoltam hadnagy úr, hogy ön ilyen képet fest a háborúról – szólt Baróty. – Bezzeg másként megy minden Szerbiában ugy-e?

– Marhaság! Mindenütt visszavonultak. Látta azt a gyalogos csapatot, amelyik onnan jött? Nahát!... Hogy néztek azok ki, te jó Isten! Alig volt rajtok emberi ábrázat. Rémes dolgokat beszéltek. Ahhoz képest itt arany az élet. Persze a lapok otthon. A kávéházi hadvezérek. Azt hiszik itt vakok és süketek vagyunk. A főpincér a Ritz-ben többet tud a háborúról, mint itt a hadseregparancsnok. Az tudja mért kellett Lemberget kiüríteni. Tudja mért nem sikerült a lembergi második csatánk. Tudja mért jöttünk vissza a San-on. Titokban megsúgja egyik-másik vendégnek, hogy csak taktika, hogy az oroszok körülzárták Przemyslt. Csak taktika, hogy Mármaros és Munkács ki van téve a mindennapi orosz megszállásnak. Csak taktika. A legénység a legjobb hangulatban van. A felszerelés a lehető legjobb. Az élelem?... Ujjé!... Nem úgy mint itthon. Ott nem kell sorba állni a kenyérért. Meglátják nemsokára végez a német a franciával és lesz itt hadd el hadd. Ezek mindent jól értesült helyről tudnak.

– Ha a Hadnagy úr mindezt máskép tudja, miért nem írja meg a lapjának?...

– Ez volna a legnagyobb ostobaság!... Olyan embereknek írjak én, akik még puskaporszagot sem éreztek?... Hát gondolja, hogy megértené soraimat az, aki még nem volt a háborúban?... Mesélje Maga el fiatal barátom valakinek, aki még nem volt a háborúban, hogy itt meg itt Péter vagy Pál srapnellcindert kapott a hátába és hosszú szenvedés után meghalt és eltemettük itt meg itt. Hát mesélje el!... El tudja mondani úgy, ahogy itt látta?... Vagy ha el is mondja, megérti aki nem látta?... Gondolja, hogy megérti?... Én bizonyos vagyok, hogy nem!... Azt az élethez kapaszkodó tekintetet, amelyet egy haldokló bajtárs vet reánk, míg karjainkban küzd a halállal... Azt a rémült sikolyt vagy néma, szívszaggató tekintetet... Nem, azt nem lehet megírni... És nem lehet megérteni. Ott volt amikor Szalai őrmester elesett?...

– Igen ott!

– Akkor fölösleges részletezni... Látta?... Egy gránát két lábát és egyik karját letépte és még volt annyi lélekjelenléte, hogy a megmaradt balkarjával kivette a zsebéből felesége arcképét és miután megcsókolta, átnyújtotta nekem. Kérte, hogy szépen írjam meg az asszonynak, hogy, – hogy esett el. Szépen!... Szépen írjam le azt a véres emberi roncsot. Szépen írjam meg, hogy még két órán át sírt, könyörgött, hogy vitessem hátra, talán még életben marad... Érti? Két lába, karja oda volt és bízott. És bámulatos ereje volt. Még az utolsó csepp vére el nem folyt, addig élt. Már utóbb csak sóhajtozni tudott nagyon-nagyon lassan. Hogy fájt nekem az a sóhaj! Szerettem volna segíteni rajta.

De hogyan? Aki felkelt a födözéke mögül azonnal a halál fia volt. Szerettem volna otthagyni, mert őrülésig megkínzott haláltusájának látása. Nem ment... Nem engedte el a kezem. Görcsösen markolta és már csak a szemeivel könyörgött. Tudja mit éreztem akkor? Gyávaságot!... Ki vagyok én?... Senki... Arra van hatalmam, hogy a halálba küldjem az embereim százával, de arra nincs hatalmam, hogy egyet is visszahozzak a halál karmából. Van nekem jogom a halálba küldeni azokat az embereket?... Hát van?...

– De Hadnagy úr, hiszen a hazáért halunk meg.

– Igen ezt mondják és ezt mondjuk mi is. De hátha téved a Cár meg a Császár, meg a többi... Magos ég, ha ezek tévednek! Ha minden forditva van. Ha két szóval el lehetett volna intézni a háborút. Ha nem kellett volna egy gombostűt sem kihegyezni. Óh ha erre gondolok?... Vagy nem tévedhetnek?... Ők nem emberek?... És ha tiz vagy húsz év múlva jönnek rá, hogy tévedtek... No!... Mi lesz akkor?... Eljönnek ide talán, visszarakják Szalai őrmester lábait, letépett karját és bocsánatot fognak kérni?...

Azt a darabka nemzetiszinű szalagot, mely az első menet zászlójából volt nyírva és az Őrmester utolsó kívánsága az volt, hogy azzal kössem be a szemét, hogyha meghal. Azt is visszarakják?... Az ilyen hazafiut, hogy lehet esetleg tévedésből a harcba küldeni.

Oh édes Barátom csak itt most, amikor hosszú éjszakákon álmatlanul hánykolódva az Isten szabad ege alatt átgondolom jól a háborút, itt érzem, hogy nekem már semmi közöm azokhoz otthon. Akkor az első éjjel ott a San-partján még őrülten féltem. Most már?... Mit keresnék még odahaza? Szüleim meghaltak. Feleségem nincs. A háború végét talán jobb szeretném, ha nem érném meg. Lehet, hogy rájönnek, hogy tévedés volt. Kimagyarázzák magukat. Kezet fognak. Kibékülnek. A kenyérjegy, drótakadály, sok csapodár asszony, feldúlt családi fészek, Szibéria, víz, sár, sok apró kereszt, támadás, visszavonulás, ez mind vissza-vissza... Tévedés volt. Tévedni emberi dolog.

De Szalai őrmester nem tévedett, meghalt, mint becsületes katonához illik... Úgy hányták utána a lábait, a kezét a közös sírba és ő mégis nemzetiszínű szalaggal köttette be a szemét... Hát érti ezt?...

A Kárpátok fölé leszállott a tél dermedt álma. A természet elaludt. Vastag hólepel födött be mindent. A szárazágak között, a tűlevelű fenyők ágain mindenütt vastag hóréteg rakódott le.

De csak a természet szunnyadt el téli álmába. A természet sorrendje soha nem változik. Az emberek harca azonban nem lankadó hevességgel folyt.

Az erdők bozótjait még kusza drótmezők tették járhatatlanabbá. Hegyeken-völgyeken, girbe-görbe árkokat ástak a fáradhatatlan harcosok. A hegyek védett oldalain gunyhószerű födözékek készültek. A hegyoldalakat szerpentin útakkal és korlátokkal alkalmassá tették a közlekedésre. A völgyekben konyhák rendezkedtek be telelőre.

Minden a tél nyugalmát öltötte magára, csak ha feldübörögtek az ágyúk, a fehér hómezőkben fekete gödröket ástak a gránátok.

Esteledett. A hegyoldalon hosszú sorban málhás lovakon, főzőládákban kávét, bablevest és zsákokban kenyeret, dohányt vittek a rajvonalba. Néha egy-egy eltévedt golyó süvített el felettük és ilyenkor a védett-helyhez szokott szakácsok és lóvezetők lekapták a fejeiket.

A Cvikkeres hadnagy úr födözékje ablakából nézte a málhás lovak erőlködését a csúszós szerpentinen, alig két lépés széles és három lépés hosszú födözékben Barótyval. Baróty most hátul ül, a kályha fényébe bámul és álmodozik.

A Cvikkeres hadnagy úr kétszer is feléje fordul, valamit akar mondani s azután mégis hallgat. Fél megzavarni az álmos csendet. A szomszéd fülkéből telefon fónikázás, majd a telefonista hangja hallatszik.

– ... Halló második század!... Vonal vizsga... Halló első század!... Vonal vizsga... Halló zászlóalj...

A telefon fónikálása valamit eszébe juttatott a Cvikkeres hadnagy úrnak. Mégegyszer elnézett a málhás lovak alkonybavesző hosszú során, majd hátra a falu felé, hol egyenesen hosszú szürke füstcsíkok szállingóztak fel a levegőbe. Egyik havas faágon néhány varjú darvadozott gondolkoztak, mért zavarják meg éjjeli nyugalmukat az emberek. Azután odafordult Barótyhoz.

– Laczikám! Feri telefonált délután, hogy ő is feljön estére az őrnagy úrral?

Baróty elfordította szemeit a tűztől és egy-két pillanatig pislogott, hogy megszokja a szeme az est homályát s azután felelt:

– Igen telefonált.

– Gondolod, hogy Fancsali végre tudja hajtani a feladatát?

– Fancsali tizedes már sok harcban résztvett és megbízható ember.

– Nem arról van szó; de ez a nagy hó, frissen, ülepedetlenül. Képes lesz-e a hegyek egyformaságában kiigazodni éjjel?...

– Hiszen ha hó van, nincs sötét.

– Nincs, nincs, de a folytonos fehérség éppen úgy megtéveszti az embert, mint a vak sötétség. Azután meg...

Kopogott a telefonista a kis ablakon, mely a telefonfülkét a századparancsnoki födözéktől elválasztotta. A Cvikkeres hadnagy úr átvette a kagylót.

– Halló!... Itt harmadik századparancsnok... Igenis őrnagy úr... Igen én vagyok... Értem... Igenis értem... Igenis őrnagy úr... Halló!... Visszamondom:...

Fancsali tizedes kioktatandó, térképen megmagyarázandó az útirány. A legénység, kik a járőrben résztvesznek, forralt bort vagy teát kapjanak… Igenis értem őrnagy úr, este nyolc órakor...

Kilenc órakor Róbert jelenlétében tizenhét huszár mászott ki a második század előtti drótakadály között. Tizenhét: alföldi magyar. Közöttük több olyan, akit odahaza már gyermekek és feleség várt. Ahova indultak, abból nem látni mást, csak ködpárába vesző havat. Erdő, hegy, hó és itt-ott egy-egy imbolygó rakéta. Néha ideges fegyverropogás az orosz tábori őrsökről. Elnyúló moraj dübörög néha végig a hegyeken, mikor egy üteg tüzelni kezd.

Hideg van. A drótok előtt figyelő huszárok néha összeütik bokájukat. Majd távolról egy másik figyelő köhögése hallatszik. A szakács már indul visszafelé. Sietnek, nem jó itt fönn a levegő máskor se, hátha még járőr zavarja meg az éjszaka csöndjét. Olyankor jobb a hegyek alatt a födözékben beburkolózni a pokrócba és aludni. Még a fejet is betakarni, hogy ne lásson és ne halljon az ember semmit. Ha néha el is téved arra le egy golyó, az már csak bánatosan zúg-búg. Jobb tehát sietni.

– Mért nem szóltatok előbb?

– Nem tudtuk őrnagy úr. Most telefonálták fel a zászlóaljtól.

– Hivatalosan jött az értesítés?

– Igenis. A község elöljárósága értesített, hogy Fancsali tizedesnek a felesége meghalt és három árvája maradt. Mivel a gyermekeknek gondozójuk nincs, kérik, hogy Fancsalit engedjük haza szabadságra.

– Akkor Fancsalit haza kell hívni – szólt Róbert.

– Igen, de hogyan?... Azóta már az orosz állások előtt járnak – szólt Feri.

Az orosz állásokból a rakéták egymást követve röppentek a magasba. Néha pillanatokig néma csend és vak sötétség volt. Azután újra fölröppent néhány rakéta és ropogtak a fegyverek. De csak fegyverek. Bizonyosan az oroszok sem lőnek az állásból. Csak a két járőr tüzel egymásra. Róbert szivét erős marokkal szorította össze a vád. Ott harcol egy ember, aki védi a hazáját. A hazáját. És mije van neki a hazából? Van neki egy sír, ott az egyik faluban, melyen még a fagyos göröngyök sem süppedtek meg és van hárem neveletlen árvája; de már egy tenyérnyi földje nincs, ahol három gyermeke biztonságban élhetne, hol kenyeret találna. Ez az ő hazája és gigászi óriásként küzd ott lenn, abban az átláthatatlan szürke, köd és hótömegben. De jó volna egy nagyon nagyot kiáltani neki, hogy hagyja abba a harcot és jöjjön gyorsan, mert meghalt a felesége és neki nem szabad meghalni. Ki keres akkor kenyeret a kis Péterkének és Katikának. Jöjjön vissza, mert otthon három parányi gyermek nyújtja feléje karjait. És egy asszony fagyos sírja várja, hogy a férj, a szerető, a drága, a kenyérkereső apa átölelje a keresztfáját és elbúcsúzzék. Elbúcsúzzék és megígérje, hogy gondját viseli a gyermekeinek.

De onnan lenntről csak egyre süvöltöttek a golyók. Egyre ropogtak a fegyverek. Ott lenn egy magyar huszár küzd, aki parancsot kapott és még az a parancs végre nincs hajtja, addig nincs vissza út. Addig dörög ott a fegyver és apró piros virágok hullnak a hóra. Addig, mig egy égő ház rőt fénye meg nem világítja az eget, addig nem jönnek vissza.

Róbert nagyon gyöngéden símogatta meg a levegőt, mintha a kis Fancsali gyermekek fejét simítaná végig.

A fehér fenyők vörös árnyékában fáradt huszárok törtettek fel a hegyre. Nehéz az ember, ha sebesült, vagy halott; de kétszeresen nehéz, hogyha az, akit cipelünk a derékig érő hóban bajtársunk, testvérünk, nyögös harcos, akinek már beföllegzett. Sokáig jöttek, nagyon magas a hegy. Már a lobogó lángok is ellankadtak, amikor a kis csapat elérte a drótakadályokat.

Róbert nézte vagy nem nézte, nem merte nézni s kérdezni sem merte, csak várta majd jelentkezik Fancsali: „Őrnagy úr alázatosan jelentem, a parancs végre van hajtva”.

– Igen majd jelentkezik ő, megöleli és – ... Hát mi az?... Hol vannak a többiek?... Csak ennyi... Hol a parancsnokotok?...

Az öt huszár némán int egy sátorlapban levő testre a hóban.

– Mit?... Csak nem halt meg?... És hol a többi?...

– Ott lenn – felelte az egyik fásultan...

– Egy… kettő... három... négy... öt... hat... hat... de a hatodik sátorlapban fekszik... Ez... ez... de hol a többi?...

– Ott lenn – kongott mégegyszer a felelet.

A szanitészek Fancsalit hordágyra fektették és bevitték a födözékbe.

– Még egy óráig él talán – szólt az orvos.

– Egy óráig!...

És úgy emlékszik Róbert erre az egy órára, mint a pokol összes kínjaira.

Amikor Fancsali tizedes eszméletre tért, körülnézett, megragadta a zászlóaljparancsnoka kezét és nagyon komolyan, de nyugodtan mondotta, halk nyögésbe fulló hangon:

– Őrnagy úr, az Isten áldja meg, írja meg a Mariskámnak... Írja meg, hogy értük halok meg és a hazáért... És vigyázzon a gyerekekre... Őrnagy úr, írja meg... írja!

Hát, hogy mondhatta volna meg ennek a szegény átlőtt mellű embernek, hogy akihez ő küldi utolsó sóhaját, aki társa volt a boldogságban és a munkában, az az asszony már nem él. Hogy mondja meg neki, hogy a gyermekei már árvák. Hogy a gyermekei már koldusok. Koldusok, utcátrovó koldusok. Hát megmondhatja ő ezt annak az embernek, aki hős, aki most meghal. Nem, dehogy, dehogy!

– Igen fiam, megírom – szólt a haldoklóhoz. – Megírom és a gyermekeid miatt ne aggódj. A haza hálával lesz harcos fiainak családjához és emberhez illően fogja felkarolni. Igen, aki a hazáért meghal, annak a gyermekeinek nem szabad nélkülözni.

A kárpáti fenyők alatt egy kis tisztásról a hó el volt söprögetve. A tiszta tér közepén állt egy hordágy és abban feküdt Fancsali tizedes pokróccal letakarva. Az álla fehér kendővel volt felkötve. Sárszínű, zöldes-barna arcán kiütközött a halál merevsége. Bajusza széthullva simult dermedt arcára. Kezei mellén összekulcsolva, benne rézfeszület. Lábánál féliggyalult keresztfa. Az égen szakadozott fellegek úsztak. A nap hol kisütött, hol elborult, A fenyők ágait ha egy kis szellő megrezzentette, szép fehér hópetyhek hullottak a pokrócra és a halott arcára. Körülötte huszártisztek álltak. Róbert másodszor térdelt le a halál döbbenete előtt és mondott el egy Miatyánkot.

Amikor Fancsali tizedest sírbatették, a hóval fedett Kárpátok felett végig dübörgött a harci zaj.

– Ha mondom elhalgass! Nem akarok róla hallani – szólt a cvikkeres hadnagy úr Barótyhoz. – Hát azt gondolod, hogy mindent kibir az ember idegzete?

– Értem én önt Hadnagy úr! De mégis ezen a szent estén...

– Hát aztán!... Van itt valami különbség a mai és a tegnapi nap között?... Nem... Nem, semmi cifraság... Semmi elérzékenyülés... Hát még mit nem?... Hogy otthon ekkor így... akkor úgy... Nem mindegy az?... Ma már az mese...

– De tessék meghallgatni Hadnagy úr!...

– Eh, dehogy hallgatlak!... Gyerek vagy és kész...

Derékszíját mentéje alá kötötte, revolverével és Barótyt a födözékjében hátra hagyva kiment az éjszakába.

A téli éjszaka minden szépsége ott ragyogott körülötte. A teljes holdvilág ezüstös fénnyel árasztotta el a hegyeket. A falu felett szakadozott ködbarázdák úsztak. Zsibongott a csönd. Olyan csönd volt, hogy a figyelők köhögését messziről lehetett hallani. Az útról, a völgyből szekér kerekeinek zördülése hallattszott. Kutyák ugattak valahol. A sötét fenyők álmodozva álltak... Fenyők... itt egy pillanatra megállt a gondolata. – Fenyők... Hány háznál ma fenyőfácskák állnak feldíszítve otthon az asztalon... Otthon... De itt még annyi fenyőfa áll. De mennyi… szép hópihe díszek vannak rajta, meg jégcsüngők. Itt sok nagy... nagy fenyőfa van... és Baróty azt akarta, hogy ők is állítsanak egy kis fenyőfácskát karácsony emlékezetére a födözékben. De az igazán kár lenne. Otthon az más. Ott szeretik egymást az emberek. De itt?...

Tovább ment. A legénységi födözékek tenyérnyi ablakain félénk fénybarázdák verődtek ki a hóba.

Az egyik ablakon megpróbált betekinteni, megnézni mivel foglalkoznak a huszárjai. De nem tudott belátni. Az apró ablakok üvegein szép jégvirágok díszelegtek. De szépek – gondolta – és összébbhúzta mellén a mentéjét. Két... három födözék mellett elhaladt így, amikor az egyik födözék ablakán, mely védettebb irányban volt és nem volt befagyva, be tudott tekinteni.

Előbb szégyelte, hogy ellesi legényeinek titkait, azután meglepte, amit látott.

Tizen, vagy tizenketten lehettek benn a födözékben. A priccs szélén egy kis fenyőgaly állott feldiszitve. Az ágain képeslapok, cigaretták diszelegtek. Alatta fényképek. A huszárok körülállták a kis fácskát és imádkoztak. Lassan mormolva.

– Milyen jó nekik nekik – gondolta – nincsenek egyedül. Ott a sok fénykép. Gyerek is talán, De jó is lehet annak, aki gyermekeit látja maga előtt. De neki senkije itt és senkije otthon. Övé az egyedüllét töprengése. Az ő szivét marja az elhagyatottság… Hol jobb, otthon, vagy itt?... Olyan mindegy. Ki vár őreá?

Valahol rakétát lőttek. Már éppen indulni akart, amikor ének hallatszik ki a födözékből:

– Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok...

Szivébe nyilallott az ének.

– Oh Istenem – szólt suttogva magához – micsoda érzés ez a szivemben?... Én ilyet még soha nem éreztem. Bemegyek közéjük.

Vágyó szemmel nézett huszárjaira. Már fázott. Mért ne menne be?... Ő nem testvér a huszárjaival?... Ő is magyar; de ő tiszt. Hát azután? De mégis! De vajon miért ne?... Hiszen ő szereti őket... Mindet szereti... Talán azok is szeretik?... Ebben már nem volt olyan bizonyos... Mégsem ment be a födözékbe.

– Eh igaza van Barótynak.

Elindult töprengve a födözék felé. Az út mellett meglátott egy alacsony fenyőt. Körül nézett... Nem látott senkit. Elővette zsebkését és nyisz... a kis fenyő ott rezgett a kezében.

Megrázta a hótul... Az apró jégcsapok csiligeltek rajta. Boldogan nézett a kis zöld fára. Kebléhez szorította és úgy érezte, hogy boldogság árad a lelkébe. Sietve ment a födözéke felé. Léptei nyomán megcsikordult a fagyos hó. Benyitott a födözékbe. A kis fácska a mentéje alatt volt. Meglepődve állt meg. Az asztalkán már ott állott egy másik fácska díszesen. Baróty mosolyogva fogadta.

– Bocsásson meg Hadnagy úr!... Nem tudtam megállni; hogy ne díszitsem fel. Amióta az eszem tudom, az édesanyám minden évben meglepett bennünket szép, díszes fácskával. Hát tessék megbocsájtani! Valahogy ma olyan különösen érzem magam. Ez a karácsony olyan gyerekessé tett... Inkább... elteszem oda... az... ágyra!

A Cvikkeres hadnagy úr szemébe köny szökött.

– Nem-nem Laczikám! Ne bántsd azt a fát! Te bocsáss meg nekem! Én voltam az előbb illetlen. Igazad van és igazatok van. Nézd! Én is hoztam. Itt van nézd! Nem tudtam megállni, hogy nekünk ne legyen. A vérző világ ma szentestét tart és szeretlek Téged. Szeretem a Te édesanyádat. És szeress Te is engem! Nekem nincs senkim ezen a vérző világon. Senkim és lásd én is ember vagyok.

– Hanem kérlek imádkozzunk, úgy, mint azok az egyszerű emberek. Imádkozzunk és szeressük meg ön-ön magunkat!

A kis fenyőfa előtt térdrehullva imádkoztak. Imádkoztak és nem vették észre, hogy az ajtó lassan kinyílt és az ajtóban megjelent egy vézna orosztiszt. Egy ideig nézett, azután előre lépett. Betette maga mögött az ajtót és odatérdelt melléjük. Imádkoztak.

Amikor Baróty elmélyedéséből feltekintett meglepődve nézte a közöttük térdeplő orosztisztet és nem tudta, mit tegyen. Ő félve vetette rá beszédes, szenvedő szemeit és azok kértek, könyörögtek egy kis szeretetet. És amikor a Cvikkeres hadnagy úr is feltekintett meglepődve állt fel. Felállt vele szemben az orosz tiszt is és mind a két kezét feléje nyujtva szólt németül:

– Jó estét!... Eljöttem hozzátok!... Eljöttem és kérlek ne haragudjatok reám. Ma este karácsony este van és olyan egyedül éreztem magam odaát. Gondoltam eljövök hozzátok.

A Cvikkeres hadnagy úr és Baróty egy ideig farkasszemet nézett a vézna orosztiszttel, azután megrázták a kezét.

– De, hogy jöttél be? – kérdezte a Cvikkeres hadnagy úr.

– Óh semmi! Nem talákoztam senkivel. Csak találomra nyitottam ide be.

– Hát az őrszemek?

– Óh azok talán most a födözékben vannak. De az is lehet, hogy csak nem vettek észre. Haragszotok?

– Őszintén szólva inkább csodálkozom, hogy hogy kerültél ide? Inkább örvendek, hogy itt vagy. Ugy sincs senkim.

– Nekem sincs. Gondoltam, hogy eljövök az ellenséghez hátha szeretettel fogadnak?

– Ülj le közénk! Kérlek Laczikám gondoskodj teáról!

A kis födözékben az órák észrevétlenül tűntek tova. Már éjfél elmúlt, amikor a hosszú beszélgetésbe belefáradtak. A kis orosztisztet a rumostea és a cigarettafüst elálmosította. Mig ott ült az asztalnál a Cvikkeres hadnagy úr szeretettel nézte: És csodálkozott. Ez hát az a félelmetes ellenség? Ez a szeretetreméltó törékeny kis gyerek? Istenem, Istenem! Azután, amikor a feje álmosan félrebillent a saját ágyába fektette. Saját mentéjével takarta be. Baróty is lefeküdt és a Cvikkeres hadnagy úr egyedül ült az asztalnál. Nézte-nézte a kis fenyőt és az alvó oroszgyereket és a lelkére boldogság szállt. Neki is van hát valakije, akit szeret és aki őt szereti! Itt van, eljött hozzá, mert Ő is egyedül volt és a szive ide húzta.

Féloldalt végigdőlt az asztalon és a feje elpihent az orosztiszt sapkáján.

A fekete vonat fehér füstuszályt húzva maga után lankadatlan sebességgel robogott a havas pusztaságon. Egyik-másik állomáson dideregve állt meg. Melle hortyogva zihált. A csöveiről hosszú jégcsapok csüngtek alá. Füstös, olajos emberek lapátolták be a szenet telhetetlen torkába. Majd a fagyos levegőn átrezgő sípszóra megrázta hatalmas üstökét. Felmordult. Kéményéből vastag, fekete füstkarikákat okádott.

Nagy kerekei kétszer-háromszor megforogtak a fagyos sínen, azután egy ideges rángatás futott végig az egész vonaton és megindult.

Lassú tempója egyre fokozódott, majd az előbbi eszeveszett nyargalásba lovalta magát vissza.

Feri egy másodosztályú fülke sarkába húzódott. Körűlötte a harctérről jövő szabadságos és beteg tisztek ültek. Arcuk ólomszínű a sok föld alatti lakástól. Beszédjük akadozóan lassú. A legtöbben lehunyt szemmel aludtak, vagy álmodoztak. Amikor a vonat megállt, ledörgölték a jégvirágokat az ablakról és kinéztek, milyen állomáson vannak. Sajnálkozva nézték, hogy ha menetet vivő vonattal találkoztak. Majd a piszkos orosz foglyokat nézték, hogyan tódultak a marhavagonok ajtajához és nem haragudtak rájok. Csak sajnálkozva nézték őket.

Feri lehunyt szemmel szundikált és álmodozott. A gondolatai nem rendezetten kisérték egymást. Valami zagyva keveréke volt ez a gondoknak. Az édesanya... Az otthon... Háború... A rajvonali fegyverropogás még mindég fülébe csengett... Nasztálya... Flórácska az Őrnagy úr nevelt leánya, akitől reggel búcsúzott... Karácsony...

Itt egy kicsit megállt gondolkozásában. Micsoda szép leány!... Lehetne szeretni!... De Róbert mit szólna ehhez? Eh ostobaság, mire való neki most a szerelem?... Most szépen hazamegy özvegy édesanyjához Pozsonyba... Bizonyosan a templomban találja... Megvigasztalja... Szereti, becézi és... és ha letelik a szabadság megpakkolnak az útra édesanyja sültjéből... Visszamegy a harctérre megszokja megint a gránátokat, meg a srapnellokat. Sajnálni fogja az elesett bajtársakat azután... várja Ő is a halált... Elaludt...

Délelőtt kilenc óra tájban egy öreganyóka csoszogott a fagyos flaszteron a Dombtemplom-felé. Olykor meg-meg-állt, hogy biztonságosabb utat nézzen ki magának a jeges járdán. Körülötte elsiető civilek és katonák bosszankodtak, hogy az elkerülésével időt kell veszíteniök. Már többször úgy-úgy megcsúszott, hogy csak alig állt a lábán.

Egy fiatal katona megsajnálta a csúszkáló öreganyókát és melléje lépett.

– Megtetszik engedni, hogy segítsek?... Hova tetszik menni?...

– A templomba megyek édes fiam, szólt az öreganyóka felegyenesedve, amikor hóna alatt érezte a gyöngéd, de mégis erős támaszt.

– Ha megengedi elkisérem. Van elég ráérő időm.

– Óh az Isten legyen hozzád jó fiam, de jó lelked van!... De ha sietős az utad, úgy ne késlekedj, majd elcsoszogok magam.

– Mondom, hogy van időm elég!... Meg nincs is nagyon messze a Dombtemplom. Majd bátrabban haladunk így.

Azután így mentek. Az okozott kissé kellemetlenséget, hogy sok tiszt járt arra-felé és a fiatal közlegénynek állandóan tisztelegnie kellett. Ilyenkor a balkezével fogta az anyóka karját és a jobbkezével tisztelgett.

Egyszer, véletlenül nem vette észre, hogy egy tiszt ment el mellette, akinek nem tisztelgett.

– Maga disznó! – harsogta a tiszt utcahosszat. – Nem tud tisztelegni?

A fiatal katona meglepődve nézett a haragos tisztre. Megfeledkezve az öreganyókáról összeütötte a bakancsa sarkát tisztelgett és szólt:

– Hadapród úr, alázatosan jelentem...

– Mit! Maga még nem ösmeri a rangot sem? – kiabált tovább a tiszt – nem látja, hogy zászlós vagyok?

– Bocsánatot kérek Zászlós úr, nem vettem észre és azért nem tisztelegtem.

– Persze az édesanyjával sétál és nem veszi észre a feljebbvalóit. Majd megtanítom én!...

– Ez az asszony nekem nem édesanyám.

– Hallgasson, azt mondja meg, hányasoknál szolgál és hogy hivják.

– Nevem Tóth Kálmán és a tizenharmadik honvédgyalogezred második D század harmadik szakaszában szolgálok.

– Rendben van. Most leléphet.

– A tiszt eljárása ellen innen is, onnan is elröppent egy-egy bosszús megjegyzés a körül álló civilek között.

Akkor ért oda egy kopottas, gyűrött ruhájú katonatiszt. Csodálkozva nézett az útat elálló tömegre. Nem tudta miről van szó. Az öreg anyókát sem láthatta, tehát igyekezett beljebb kerülni a körbe.

Amikor a tiszt felírta a fiatal katona nevét, épen odaért melléje.

A fiatal tiszt, látva a mellette álló fáradt hadnagyot, összeütötte lakkcipője sarkát és tisztelgett.

A fiatal katona karjára támaszkodó öregasszony hirtelen felkiáltott:

– Fiam! édes fiam, Ferikém!...

Feri, – mert ő volt a gyűrött ruhás, fáradt hadnagy – karjaiba zárta a töpörödött anyókát.

– Anyám, édes jó anyám! – és törölgette a könnyeit.

Az öreganyóka boldogan simult a fiához és úgy nézett fel reá, mint valami szentre.

– Mi történt itt?... – kérdezte a körül állókat Feri.

Egyszerre tízen is mesélték az esetet.

Feri odanyujtotta kezét a fiatal katonának és szólt:

– Köszönöm fiatal barátom, nagyon nemes lélekre vall, hogy a gyöngébbeken igyekszik segíteni. Ne féljen nem lesz bántódása. – Azután odafordult a Zászlóshoz:

– Zászlós úr kérem, törölje ki noteszéből a fiú nevét, mert ma kötelessége minden épkézláb embernek idehaza gyámolítani az elesetteket és letörölni a könnyeket. Ott künn, ahol a harc tüze rommá tépi, emészti a világot, ott, ahol a hómezők végtelen sivatagában embermillók vére hull, megtanultam, hogy mindnyájan testvérek vagyunk.

{fel}