1914.

A cséplőgépek zúgása a szérűskertekben elhallgatott.

Háború... Háború.

Az emberek csoportba verődve tünődtek: Hátha nem is lesz háború? Ott fulladozott a kérdés a forró nyári levegőben.

A községen végig haladt a kis dobos...

Mozgósítás... Bevonulás...

A községháza falain nagybetűs plakátok kiáltoztak…

Háború... Háború...

Ingujjra vetkőzött karok lehanyatlottak az asztagokon. Letették a kévehányó villákat. A penészes katonaládák előkerültek a kamrákból. Az asszonyok sütöttek-főztek és pakoláztak. Közben sűrűn törülgették szemeiket kötényeikbe.

Az állomásokon bajúszos családapák szomorú szemmel nézték a síró asszonyok szoknyájába kapaszkodó gyerekeket.

Vigasztalták őket:

– Csak pár napig tart no... nem lesz olyan nagy dolog.

A városok utcáin katonaládákon elgondolkozva ültek nagy csoportokban a bevonulók. Az útakon rezesbandák jártak végig. Nyomukban megkótyagósodott emberek és gyerekek ordítoztak:

– Éljen a háboru!... Éljen a hadsereg!...

A kereskedő átszámolta a pénztárt és a számlákat az asszonynak. Tanítgatta, vigasztalta: nem soká visszajövök csak addig tartsd rendben az üzletet! Künn az utcán a civilek vállukra emelték a tiszteket…

Éljen a háború!... Éljen a hadsereg!...

A leghangosabbak voltak, akik már – szerintük – túl voltak a katonakoron vagy alkalmatlanok voltak a fegyveres szolgálatra. Meg az utcagyerekek, akiknek szórakozást nyújtott az utakon játszó katonabanda és az esténként tartott lampionos menet.

Az állomásokon virágos vagónokban daliás katonák szálltak be. Daloltak. Az asszonyokat vígasztalták. Mikor megindult a vonat mosolyt erőltettek az arcukra. Csak mikor magukra maradtak, meredtek egymásra kérdőn:

– Mi is lesz most?

Az állomásokon mindenütt virággal üdvözölték a harctérre indulókat. Katonazenekar játszott. Csak amikor a vonat belerobogott az est szürkeségébe a Kárpátok erdős hegyei között akkor kókadt le a fejük.

Már künn a harctereken eldördültek a fegyverek, ágyúk. Folyt a vér. Hörögtek a haldoklók. A városokban még mindig szólt a katonabanda. Még mindig zengett az utcákon:

– Éljen a háború!

A falvakban a kisdobos egyre verte a dobot. A plakátok szaporodtak. Újabb és újabb tömegek lendültek neki a kaszárnyáknak. Újabb vonatok dübörögtek északnak és délnek.

Amikor az első sebesültek megjöttek tejbe vajba fürösztötték őket. Selymes, finom, női kezek tépték a kötést és törülték le a könnyeket. Büszkén mondogatták egymásnak az emberek:

– Az én fiam Lublin alatt sebesült.

– Az én fiam Sabácnál sebesült.

De az anyák nagyon halkan, síró könnyek között suttogták:

– Az én fiam meghalt Galiciában...

De csak pár hétig tart az egész. Amikor egy-két hét eltelt újabb terminusokat tűztek az emberek maguk elé.

Egy hónapig, esetleg két hónapig.

És bevonultak a húsz évesek. Sorozták a tizenkilenc éveseket. Behívták az őszülő fejű embereket. Még minden menet előtt ott játszott a katonabanda. Keményen koppantak a nehéz bakkancsok a kövezeten. A fák levelei lehullottak. Az ekeszarvát az asszonyok tartották és még a háború mindig tartott.

– No, de karácsonyra bizonyosan vége lesz!

Karácsonyra megjött a kenyérjegy. Sorba állás. A szigorú tél. A fagyott lábú katonák tömege. Az orosz foglyok barna, piszkos áradata. Megjött a rémhír, hogy az oroszok a Kárpátokban vannak. Karácsony napjára megjöttek az apró, rózsaszínű tábori lapok és igen sokaknak a halálhíre.

A tavasz virágai a mezőn kinyílottak. A búza táblákat ringatta a lágy szellő. Elhalt az ajkakon a szó: Senki sem mondta már „Éljen a háború”

Ha levél jött a faluba, összefutottak az asszonyok. Boldogan, aki kapott s sírva, aki nem kapott.

A búza táblák elsárgultak. Az öreg ősz emberek megkalapálták a kaszákat. A leányok kiegyenesítették a derekukat és belevágtak a rendbe... Felmordultak a cséplőgépek a szérűkön.

Ott künn a harctereken is arattak és monoton zúgással vágta a rendet a halál masinája.

Sűrű erdő csöndjében messzire hallatszott az Őrnagy úr szava:

– Leváglak... kutya!... Valld be, hogy félre akartál vezetni!

A bőrködmönös, sunyi paraszt Pista lován, behúzott nyakkal állt az Őrnagy úr előtt, a földet nézte és hallgatott.

– Nem felelsz gazember V

Az Őrnagy úr lova türelmetlenül forgott maga körül.

– Megállj kutya! Majd szóra nyitom én a szádat. Adta gazembere!... Baróty!

Az Őrnagy úr körül ácsorgó tisztek közül kiugratott egy barnaképű, feketeszemű, nyúlánk hadapród. Sárga lova fehér volt a habtól. Tisztelgett.

– Különben a te lovad ma már sokat szaladt. Majd talán más?

– Őrnagy úr alázatosan jelentem, birja még a Sárga.

– Jó. Nem bánom. Négy huszárral őrizetbe veszed ezt a csujesz parasztot! Ha szökni akar, lődd le! Átkozott fajzat. Meg vagyok győződve, hogyha tovább haladnék utánna kelepcébe csalna. Hátra arc!

A huszár század félre állt, két oldalt a keskeny erdei-úton. F .... Róbert őrnagy úr haragosan vágtatott végig a sorok között segédtisztjétől kísérve.

Megfordult a század. Az utóvédből elővéd lett és az elővédből utóvéd. Fáradt lovaikat erősen szorították a huszárok, a haragos parancsnokuk nyomában. Az erdei-út fölött összehajoltak a fák sötét lombjai. Siettették az alkonyatot.

– Mennydörgős mennykő – gondolkozott hangosan az Őrnagy úr, – még este lesz itt ránk... Node majd adok én annak a gazembernek.

A segédtiszt úr, hallva az Őrnagy urat, hozzálovagolt. Egymás mellett vágtattak.

– Parancsol valamit Őrnagy úr?

Az Őrnagy úr ránézett fiatal segédtisztjére. Azután megrázta a fejét úgy, hogy az izzadságcsöppek szerte perdültek födetlen hajáról.

– Semmit sem parancsolok. Csak szeretnék mielőbb kijutni ebből az erdőből.

Nagy Ferenc hadnagy úr a kantárt rövidebbre fogta és néhány méterrel hátrább maradt.

A huszárszázad erős vágtában elnyúlt a keskeny erdei-úton.

Mikor az erdő ritkulni kezdett Róbert meglassította lova futását.

Feri hadnagy úr mellé léptetett.

– Ilyen marhaságot csinálni! Gondolhattam volna előre – mondta az őrnagy úr. – Mi az?...

Hirtelen megállt a század. A század vége felől fegyverropogás hallattszott.

– Segédtiszt úr! Nézze meg, mi történik ott?

Baróty hadapród már vágtatva jött és jelentette;

– Szökni akart a betyár és lelőttük.

– Hát mégis! – Kérdezte Róbert – Meghalt?

– Tökéletesen – felelt Baróty.

– Kár volt neki ilyen szép halál... Kötél kellett volna... A lova?

– Vezetik a gyerekek.

– Jó most már ráérünk lassabban menni. A lovaknak elég volt mára.

– Az első nap jól kezdődött – szólt oda Baróty, Feri hadnagy úrnak.

A beérkezett jelentések szerint ma már találkozni kellett volna az ellenséggel; de hiába robogott be csapatával messze Galicia földjére, sehol nyomát sem lelte Róbert a kozákoknak.

Amikor a nap elfeküdt a Kárpátok távoli bércei mögött az éjszakázásra gondolt. Hamar esteledett.

Az orosz határ felől lengő ködpára borította az eget nem lehetett meghatározni köd-e vagy füst?

– Csak nem gyújtottak fel valami falvat a disznók – gondolkozott magában Róbert. Nem lehet tovább így vaktába rohanni előre.

– Segédtiszt úr! Üzenetet kell hátra küldeni, hogy hol alszunk az éjjel. Előre pedig, hogy a felderitők ne menjenek tovább. Még megteszik a disznók, hogy tőrbe csalnak.

Róbert néhány lépéssel a század előtt lovagolt, lova fehér volt a habtól. A legények virágosak voltak; de fáradtak. Keményen ülték még a lovakat; de arcuk beesett, izzadt volt. Különösen a lovakat sajnálták és néha egy-egy kacskaringósat káromkodtak.

Amikor a század egy domb elejére ért Róbert meglepetten kapta fel a fejét. Megállította a lovát és kezét szeme fölé emelve, mereven nézett egy bizonyos irányba, félbalra, előre.

– Segédtiszt úr! Ön nem lát arra valami különös fényt csillogni?

– Őrnagy úr alázatosan jelentem; nem látok semmi különöset.

– Meg mernék esküdni, hogy valahol búza tábla ég; de még nincs elég sötét ahhoz, hogy a fény erőt vehessen a ködös szürkeségen. Hadnagy úr! A legközelebbi helységben fogunk megszállni. Küldjön előre egy rajt szállást csinálni mi addig lassan megyünk utánuk. Figyelmeztetem, hogy a legnagyobb óvatosság! Itt már senkinek sem lehet hinni. Az, hogy ma egy fia kozákot sem láttam engem csak nyugtalanít. Nem tudom hányadán vagyunk. Sokkal jobb szeretném, ha éjszaka nem lenne; dehát a lovaink is és legénységünk is holtra vannak fáradva és éhesek. Legyen gondja Hadnagy úr, hogy jólakjon minden ember. Természetesen ma be kell érni hideg étellel; de fő dolog úgy elhelyezni a legénységet, hogy könnyen összeállhassanak.

Feri hadnagy úr – akit azért hívtak csak így; mert aranyos kedélyű, játszi kedvű fiatal ember volt s rászokott a legénység már a laktanyában odahaza és most is csak úgy nevezi becézve – egykettőre intézkedett. Örült a legénység hogy megállnak, de hova is tudnának már tovább menni – mondogatták egymásnak – hiszen hajnal óta már akkora utat befutottak, hogy elég lesz két nap visszamenni. Node csak találkozzanak azzal a kutyafejű kozákkal. Fiatal arcok szorongva húzódtak össze arra a gondolatra, hogy milyen a háború. Karabélyaikat szorosabban markolták.

Kezdtek egyedül csak a fegyverükben bízni. Lovaik nyakát megsímogatták. Az Őrnagy úr lépésre fogta a lovát, a huszárok is kényelembe eresztették a lovaikat. Azok hangosan, prüszkölve, nyerítve bíztatták egymást.

Egyszerre innen is onnan is egy dal buggyant föl az ajkakról, mintha csak most hagyták volna el valahol. Minden összebeszélés nélkül harapódzott a dal szájról-szájra...

Átmentem a Király-hágón... Elveszett a huszár csákóm

Én Teremtőm, hol keressem, hol találom, az elveszett huszár csákóm.

Csak lassan zokogott a dal, félve röppent el a tiszamenti legények ajkáról, csak úgy befelé... Szállt-szállt a dal álomszárnyán visszafelé a Kárpátok felé. Mint félénk harangkondulás az éjszakában.

Amint a legénység kijelölt szállásában elhelyezkedett Róbert maga elé rendelte a község biráját, néhány jobbmódú polgárát és a pópát. Azok hamarosan megjelentek. Előre egy hosszú szakállas, hamisszemű pópa, hosszú reverendába. Utánna két-három ködmönös lengyel vagy rutén paraszt esetleg mindkettőnek a keveréke.

Amikor beléptek Róbert az asztal egyik szélén állt a másikon segédtisztje. Szemben velük a földes szoba közepén helyezkedtek el a hivatott előljárók. Róbert homlokát összeráncolva, szigorúan nézte a hajlongó embereket. Lelkükbe szeretne nézni. De fekete pokol lehet ennek az alázatos pópának a lelkében, – gondolta. –

Ennél sokkal messzebb elért az oroszok keze. Ezek készek lennének minden pillanatban a Monarchia elleni árulásra.

– Tehát Ön megmarad azon állítása mellett, melyet segédtisztemnek adott, hogy erre még egy fia kozák sem járt? – kezdte meg végül Róbert a beszédet a pópához intézve szavait.

– Csak ismételhetem előbbi kijelentésemet Őrnagy úr!

Róbert meglepődött, hogy ez az Istenhátamegetti faluba eltemetett pópa mennyire ösmeri a rangbeosztást.

Katonás kiejtéssel beszél németül. Gyanú ébredt lelkében.

– Tudomásukra adom uraim önöknek, minden legcsekélyebb ellenségeskedést, vagy árulást halállal büntetek. Most elmehetnek!

Amikor távoztak, oda fordult segédtisztjéhez. Meghatott hangon szólt hozzá, miközben vállára tette a kezét:

– Ferikém! Első éjszaka ez az ellenség közelében. Ismétlem az, hogy ma nem láttunk ellenséget, engem csak nyugtalanít. Ha nem csalódom, valami itt lappang a levegőben, ezek itt hazudtak. Nem láttad a szemét annak a vén papnak? Csupa gyűlölet lobog benne! Ne gondold, hogy lámpalázam van fiam! Dehogy! Csakhogy egy csapatnak örök életére kihat az a benyomás, melyet az első ütközetben szerez. Ezek a fiúk jók, tűrők, bátrak; de főleg bízók bennünk. Ha a legelső csatában valami baj érné őket a mi hanyagságunkból, soha nem bíznának bennünk.

Bizonyos vagyok benne, hogy ebbe a faluba, ha nincs is kozák, de már volt. Ide figyelj a térképre! Látod az útak hálózatát? Ez a falu három út összefutásánál épült. Innen lehet menni három különböző irányba, a Kárpátok felé és csak egy irányba az oroszok felé. Az előbb figyeltem, mig a pópával beszéltem, hogy amint kérdésem, hirtelen feltettem hátrafordult és kinézett az ablakon. Én követtem tekintetét és arra, messze, az esti alkony lila ködében megint úgy rémlett, hogy tűz csillant fel.

Ha pedig arra kozákok vannak, mert még a mieink nem lehetnek, akkor azok a kozákok csak ezen a falun keresztül mehettek. Érted-e már Feri fiam, mért vagyok én nyugtalan? Mert hazudik a pópa és a többi. Ha pedig hazudnak, van valami céluk. Azt pedig könnyen meglehet érteni mi lehet. Tehát itt ma éjjel nem lehet a fülünkre feküdni. Rendeld el, hogy egy szakasz nyeregbe a falu közepén levő térségen készültségben legyen, tüzet rakni a szabadban nem szabad. Ugyanaz a szakasz küldjön ki őrséget minden útra. Senki a falut el nem hagyhatja! Egy szakasz éjfélig, másik szakasz hajnalig legyen készültségben! De a többiek is kéznél tartsák a szerelvényeiket és a karabélyaikat. Mindég egy tiszt legyen ébren és óránként kérek jelentést!

Feri hadnagy úr távozott a parancsot végrehajtani. A huszárok közben megabrakoltak. Lovaikat lecsutakolták. Széna volt bőven a szénapadlásokon. Itt-ott még itattak. Kutakon mosakodtak. Lemosták a napi port. Mások már hosszan, ruhástól elnyúlva a friss szénán aludtak. Mások a kertekben a lengyel leányokkal játszadoztak. Voltak, kik az üzletekben beszélgettek, hol dohányt vásároltak.

Feri hadnagy úr parancsára az első szakasz szerelt fel. Nagy rakás szénát hordtak a falu közepére, karélyba állogatták három csoportba a lovakat. Hagy egyenek. Akik szolgálatba voltak beosztva, eltávoztak őrhelyükre, a többiek ruhástól, kardosan hanyatt vetették magukat az illatos szénában és nézegették a csillagos eget.

Feri, amikor minden dolgát végezte, a pap leányával kiült a kertbe. Cigarettázott és udvarolgatott Galicia Rózsájának. Nagyon szép leány volt és mit tesz az, hogy csak néhány napja a szőke Tisza-partján egy bogár szemű leány hullatta könnyeit a szép, fess Feri hadnagy úr után. Tehát Feri, bár nem volt gondatlan, itt Galicia Rózsájának tette a szépet. De még így a harmatos csókok között sem feledkezett meg szolgálatáról. Onnan, ahol ült, ha felemelkedett, végig lehetett látni a kerek fatemplom körűl elterűlő gyepes kerten. Ferinek úgy tűnt fel, hogy néha valaki oson a templom felé. Ilyenkor vágyat érzett utána nézni, de ha mozgolódott, a szép szőke angyal mindig pont akkor nyújtotta csókra az ajkát. Édes pedig a csók, ha azt a Galicia Rózsája adja is.

Pedig, de minden máskép történt volna, hogyha Feri másnapra hagyta volna a csókját. Ha utána járt volna a kései templomba járásnak, különös dolgot láthatott volna.

Azok a bujkálva érkező alakok, számszerint nyolcan, mikor megérkeztek, a sötét templomban is feltalálták magukat. Az oltár mögül pedig titkos ajtó vezetett le a templom alatt lévő pincébe. A pince egy szép tágas, jól berendezett szoba volt. Meglátszott, hogy úgy van berendezve, hogy ott szükség esetén néhány ember napokig, sőt hetekig kényelmesen ellakhasson. A hosszúasztal körül heten ültek, nyolcadik a pópa, nagy léptekkel járt föl-alá.

– Hát Nasztálya miért nem jön le ma? – kérdezte egyik szőrködmönös férfi az asztal mellől, csak úgy magától.

A pópa megállt – ránézett a beszélőre és szólt:

– Nasztálya ma udvaroltat magának a segédtiszt úrral. Azt hiszem a fiacskának ízlik a szép pap leánynak a csókja. Hangos röhej volt erre a viszhang. Egy vutkis kulacs sorba járt...

Egyszerre a homályos sarokban felcsengett egy telefon. A pópa gyorsan odaugrott. Kagylót a füléhez emelte.

– Halló!... Itt Sergej... Halló!... Igen... Itt Sergej kapitány... Nincs semmi baj... Minden emberem itt van...

... Egy század... Halló... halló! Igen egy század. Előbb szépen bekvártélyoztak. De valamit szagolnak. Azt biztosan tudom, hogy nem tudnak semmit, mégis egy szakaszt készültségbe állítottak a falu közepén és minden kijáratot őriznek. Hanem az alagútat nem őrzik. Mi bármikor kimehetünk.

– Én a híd körül várom az érkezésteket. Lovászom hozza a lovamat. Részt akarok venni a csete-patéban... Halló!... Gondolom két-három óra körül... Csak bátran. Mire a másik három szakasz beérkezne, már régen végzünk... Jó, kész. Bosszúálló arccal állt emberei elé a Cár gárdakapitánya.

– Két ember, Vladimir és Nikoláj, menjen ki az alagúton az útkeresztezéséhez. De vigyázzatok, ha a szénaboglyából kimentek, nehogy észrevegyenek a huszárok, mert levágják a fejeteket.

– Tessék ránk bízni – szólt Vladimir – majd elbánunk mi velük.

– Ti pedig itt fogtok várni, míg a harc ki nem tör, akkor amint megbeszéltük a parancsnok lakására rohantok és azt vagy foglyul ejtve idehozzátok, vagy lelövitek!

Azzal a pópa távozott a templomon keresztül.

Amikor a kertben beszélgető Feri hadnagy úr és a leány mellett elhaladt csendesen köhécselt egyet-kettőt, de különben mintha észre sem vette volna a fiatalokat, ment a lakására.

Hamarosan a leány is kibontakozott a fiatal hadnagy öleléséből és bement a házba. Feri nem volt olyan hangulatban, hogy le tudott volna feküdni. A szép leány csókja elbóditotta. Cigarettára gyújtott és gondolta, tesz egy sétát végig a főőrségig. Az sehogy sem fog ártani. Hajadonfővel, hátratett kézzel ballagott a főőrs felé. Nagy volt a meglepetése, mikor odaérve látta, hogy a huszárok csendesen suttogva, két szőrködmönös alakot vesznek körül. Amikor az ügyeletes tiszt meglátta, jelentést tett neki.

– Hadnagy úr alázatosan jelentem; az egyik járőrünk két parasztot fogott el, amikor a szénaboglyából kibújtak.

– Hol van az a járőr, amelyik elfogta? – kérdezte Feri hadnagy úr.

Két fiatal huszár jelentkezett.

– Kísérjétek előttem az őrnagy úrhoz! – szólt Feri.

Róbert, – aki szintén nagyon elfáradt az egész napi lovaglástól – ledőlt ruhástól az ágyra és aludt. Nagyon meglepődött, amikor tizenegyóra tájban hangos kopogásra ébredt. Csodálkozva látta, hogy Feri hadnagy két civil és egy csomó huszár lép be a szobába.

Feri jelentést tett azonnal:

Róbert csak egy pillanatig gondolkozott és szólt: – Motozzátok meg őket!

Nagy volt a meglepetésük, amikor a szőrködmön alatt kozák ruhára bukkantak. Mind a kettő övében rövid tőr és revolver volt. Mindent elszedtek tőlük. Feri azonnal riadót akart fuvatni. De Róbert leintette:

– Fiam csak semmi zaj! A küldöncök menjenek széjjel, de a legnagyobb csendben. Itt még más is van. Valahol bujkál a parancsnok. Nem szabad tudni senkinek, hogy mi észrevettünk valamit. Azt hiszem még egy-két óránk van. Azt amennyire lehet jól kell felhasználni. Minket ma éjjel megfognak támadni. Arra rá lehetünk készülve. Még pedig nem az orosz határ felől, hanem arról, amerre az este a tüzet láttam. Bár úgy hiszem, azt a tüzet nem akarattal gyújtották... Mi bevárjuk az ellenséget és saját kelepcéjében fogjuk meg. Míg a csendes riadó megtörténik, ezekből a fickókból kiveszünk egyet-mást.

De azok bizony minden kérdésre hallgatással feleltek. Néhány perc múlva Róbert meglepődve tekintett a szoba menyezetére. A padlásról dulakodás hallatszott. Két-három huszár azonnal kirohant. Néhány pillanat múlva a hosszúszakállas pópát hozták nagy diadallal. Róbert lovásza nekigyürekezve, egyingben, véres homlokkal lépett a szobába. Róbert meglepetésében alig tudott szóhoz jutni.

– Beszélj, hogy kerültél össze a pópával Sándor?

– Őrnagy úr alázatosan jelentem, felmentem a padlásra szénáért, gondoltam ki tudja holnap hová megyünk…

– Jól van jól... ne papolj annyit – vágott közbe türelmetlenül – azt mond meg röviden, hogy kerültél vele össze?

– Mondom, hogy felmentem a padlásra és ott a sötétben láttam hasalni. Nem vett röktön észre. Én hallottam az Őrnagy úr szavát. No – gondoltam, – ez a pap az Őrnagy úr beszédét hallgatja ki; biztosan kém. Hát a nyakába ugrottam; azt hittem vén sztari, hát bizony fölugrott ám és odanyomott a gerendához. Én is összeszedtem magam és oda-oda nyomtam a fejét a tetőhöz, meg hasba nyomtam az öklömmel. De bizony azzal megjártam; mert ott valami kemény tárgy van és abba úgy belevágtam az öklöm, hogy majd letört.

Róbert eleget hallott.

– Hadnagy úr most már elrendelheti a riadót. A falu közepén menetkészültségben várjanak további parancsomig. Motozzák meg a pópát. Különben Ő nem is pópa, hanem amint látom orosz kapitány. Nagy volt a csodálkozás, amikor a pópa köpönyegéből kihámozták a fess gárdakapitányt. Az ajtót bezáratta. Hat embert a ház körűl őrségnek állíttatott és megszóllította az orosz tisztet:

– Kapitány úr, ugy-e fölösleges magyaráznom, hogy önt nem mint harcos fél katonáját, hanem mint kémet fogtam el. Kémekkel pedig csak egyféleképpen lehet eljárni. Kötél, esetleg... fegyvergolyó. Sem időm, sem kedvem nincs hosszadalmas beszélgetésre. Mert tudom, hogy el nem árul semmit. Csak azért nem lövetem itt, ebben a percben főbe, mert nem akarom, hogy a fegyverdörej felverje az éjszaka csöndjét.

A pincében hat huszárom őrizete alatt bevárja, míg visszajövök. Ha mégis ellenünk fordulna a hadiszerencse, huszárjaim parancsot kaptak, előbb Önökkel végezni és csak azután menekülni.

Mig beszélt egy pillanatig le nem vette szemét a kozáktiszt arcáról. Az a beszéde ideje alatt merev, s mozdulatlan maradt. Sárga arcbőre ritkán himlőhelyekkel volt tarkítva. Apró, szőke bajusz csüngött keskeny ajkai fölött. Szürke szemei lángoló gyűlöletet sugároztak. Kezeivel ideges mozdulatokat tett néha, de szólni nem szólt.

Tíz perc múlva a század Róbert vezetésével kilovagolt a faluból. Bent csak egy kis őrség maradt a fölösleges podgyászra és a foglyokra vigyázni. Meleg, nyárvégi éjszaka volt. A falu kerítését elhagyva szabad térségen széjjeloszoltak a huszárok. Hangtalanul, csendben lopakodtak előre a fűzfák árnyékában. Nem volt nagyon sötét, de imbolygó ködfoszlányok úsztak a földszinén. Valahonnan, más faluból kutyák ugatását hozta a szél. Egy fákkal szegélyezett domb oldalában Róbert megállította a századát. Úgy állította fel, hogy az ellenséget három oldalról meglehetett támadni, de az erdő végett az ellenség nem kerülhette meg szárnyaikat. A huszárok lovaikat csendesítve mélyen hajoltak a nyeregben. Szívük hangosan dobogott. Egyik-másik halkan imádkozott. Az első harc izgalma néma csendet teremtett közöttük.

Róbert egy nyárfa alatt állt, Feri hadnagy úr és még néhány szakaszparancsnok társaságában. Az ütközet esélyeit tárgyalták.

– Már nemsoká itt kell lenniük, ha jönnek – szólt Róbert, – mert éjfél elmúlt. A világost pedig nem várják meg.

A kiküldőt járőr is visszaérkezett s jelentette, hogy két-három kilométer távolságból lovak patáinak dobogását hallották.

Egyszer, amint Feri a falu felé tekintett, onnan felcsillant valami fény. Egyszer, kétszer, többször ismétlődött. Jelentette Róbertnak. Róbertot nagyon nyugtalanította a jelenet. Bár Ő már nem látta a fényt, mert amikorra hátranézett Feri szavaira, nem látszott semmi. Mégis bizonyosra vette, hogy árulás lehet a dologban.

– Három huszár egy tiszttel vágtasson be a faluba és tudja meg mi történt? Adjon róla jelentést, amilyen gyorsan lehet.

Ott pedig az történt, hogy amikor Róbert a kozákkapitányt és két kozákját a pópa saját pincéjébe lezáratta alig fordult reá a kulcs s a zárban elkezdett nevetni. Hm. Azt gondolja elintézett engem örökre. Nagyon elbizakodott az osztrák tisztecske. Kötél, vagy golyó... Nagyon szép. Mig beszélt, lassan a sarokban babrált, egy téglát vett ki az üregből és néhányszor fónikázott. Hamarosan megjött a válasz. Füléhez emelte a kagylót és beszélt.

Halló... Nasztálya te vagy?... Az ördögbe is csaknem pórul jártam. Elfogtak... Most itt vagyunk hárman a pincében... Halló!... Értesíteni kell a csapatokat, nehogy kelepcébe kerüljenek... Kimentek már ezek?... Jó... Hátha másképen nem lehet, úgy lámpással... A jelet ösmered?... Ha megérkeznek, egy szakasz azonnal jöjjön értem! De vigyázzatok, mert ha őreim észrevesznek valamit, lelőnek. Letette a kagylót.

Nasztálya a templom alatti üregben kapta a telefonparancsot. Azonnal hozzálátott, hogy teljesítse. Kis olajlámpást hosszú köpönyege alá rejtve felment a templomba. Onnan fel a toronyba. A korhadó fenyőfatorony ablaka előtt rettegve állt meg. Mi lesz, ha ő a lámpását az ablakba kiteszi? Mindenki megláthatja. Nagyon gyorsan kell cselekedni. Amint lámpása csillogó fénye felcsillant a sötét toronyban, hirtelen elfehéredett a rémülettől. Egy bagoly röppent ki a torony ablakából.

Kezét szivére szorítva állt percekig. Mozdulni sem mert, annyira megrettent. Azt gondolta rajtakapták az áruláson. Mit is akar ő most tenni? Itt az ablak előtt néhányszor felmutatni, meg eltüntetni a lámpást és ott messze figyelő kozáktiszttel tudatni azáltal, hogy vigyázzanak; mert az ellenség lesben áll és várja őket.

Azután hirtelen Feri hadnagy úr mosolygó, leányos arca jelent meg előtte. Szivében, mintha ismét dobogni érezte volna a heves indulatot. De most, mintha nem a félelemtől, hanem valami más érzéstől dobbant volna meg a szive.

– Istenem, sajnálom talán azt a fiút? Hiszen még alig láttam. És nekem nem is szabad sajnálni. Nekem csak Oroszországot szabad szeretnem. Hiszen azért lettem kém, hogy vagyont s hírt szerezzek vele. No hiszen itt körül egy kitörni készülő vulkán háborog a földön és én Nasztálya, a kémszervezet első kémnője, ebben a toronyablakban tépelődöm, adjak-e jelt Oroszország harcosainak, hogy ne rohanjanak vesztükbe. Mintha számítana valamit egy ember. Jött valahonnan nyugatról egy kedves arcú, fess huszártiszt és ő a kiválasztott az elsők között és első női kém ahelyett, hogy gyűlölné, sajnálja. Tudta érezte, hogy neki meg kell tenni, jelet kell adni a kozákoknak; de jól esett elhúzni az időt. Bárcsak Feri hadnagy úr ne lenne köztük. De miért jött ide? Kinézett az ablakon a falu mélyen aludt. Vagy csak úgy látszott? Tudta, hogy itt ma mindenki izgatottan várja az első összecsapást. Sergelyt elfogták – ötlött hirtelen eszébe. – Őt ki kell szabadítani. Hirtelen elszántsággal lépett az ablakhoz. Legyen tehát! Ismét visszarettent. Lenn a templomkertben lovak prüszköltek és legelésztek. Hogy ő ezt nem vette észre! Hirtelen halk sikoly röppent el ajkáról. A padlásjárón egy férfi fej kőrvonalai emelkedett ki. Érezte szivét megállni. Majd az ablakhoz ugrott és kitartotta a lámpást a szürke éjszakába... Egyszer... kétszer... Akkor érezte, hogy izmos marok fogja át karjait és húzza ellenálhatatlanúl el a nyílástól. Sikitani akart; de egy meleg tenyér ajkára tapadt. Idegen, értelmetlen szavakat hallott. Szabadulni akart a vasmarok szorításától. Övén csüngő kis tőrét valahogyan kezébe keritetette és a huszár-felé szúrt vele. Az kivédte a szúrást és már a másik pillanatban olyant csavart a karján, hogy a kis tőr koppanva hullott a poros padlóra.

Sándor – mert Ő volt a támadó – azután betömte a száját és magával cipelte. Előbb azonban a lámpást eloltotta. Feldobogott a szíve, amikor a puha női testet magához ölelve vitte le a lépcsőn s ki a templomból. Még nem tudta kit fogott; de nagyon örült neki. Most nem tudta hova tegye? Amint kiment az útra vágtában érkezett egy tiszt három huszárral. Sándor azonnal elébük állt.

– Ki ez a nő? – kérdezte a tiszt Sándortól.

– Én magam sem tudom Hadnagy úr kérem.

–Hát hol jutottál hozzá?

– Templomtornyában.

– ? ? ? ú ú úgy?

Úgy volt Hadnagy úr alázatosan jelentem, hogy amikor mindenki elment engem az Őrnagy úr nem engedett ki. Gondoltam felnyergelve itt a jó fűben legeltetem a lovakat. Az enyém és a tartalék lovat a Csillagot. Itt őgyelegtem és egyszer hallom, hogy a torony ablakából nagy huhogással kirepült egy bagoly. Gondoltam, azt valakinek ki kellett zavarni. Benéztem a templomba. Világosságot láttam leszürődni a toronyból. Kezdtem komolyan venni a dolgot.

– Felmentem a padlásra és ott fogtam ezt a kis macskát. Éppen a lámpással jeleket adott le valakinek. Ilyen éles körme volt a macskának, – mutatta nevetve a kis tőrt. – Ha nem vigyázok, még megcsikar.

– Most hova akartad vinni?

– Én nem tudom, csak kihoztam az útra. Gondoltam majd lesz valaki, akit megtudok kérdezni.

– Vigyétek hát az őrségre! De ne engedjétek össze a kozákkapitánnyal. Egy ember jöjjön velem, a többi kisérje a nőt. Hogyha átadtátok jertek ki a századhoz! – Azután a fiatal hadnagy elvágtatott a századához. Néhány perc múlva jelentést tett Róbertnek. Feri hadnagy úr meglepetéssel hallgatta.

– Azt mondod kérlek, Sándor egy nőt fogott a toronyban?

– Igen.

– Megnézted jól azt a nőt?

– No épen nagyon nem. Ilyen időkben nem szeretek a nők szemébe nézni. De annyit azért láttam, hogy karcsú volt és fiatal.

– Csak nem Nasztálya volt ez a pópa lánya?

– Miért ne lehetne az – szólt közbe Róbert. – Amilyen pópa a pópa, olyan papleány a pap leánya.

– De ez mégis!...

– Ugyan Ferikém! Mi ebben a csodálatos? Most háború van és mi pediglen szerencsésen belecseppentünk egy jól megszervezett kémhálózat kellős közepébe. Nem csodálkoznék egy cseppet sem rajta, ha kiderülne, hogy Nasztálya egyik oszlopos tagja ennek a jól szervezett kémszervezetnek. Azon jobban csodálkoznék, ha nem derülne ki róla, hogy egy héttel ezelőtt még Szentpéterváron járt a kém iskolába.

– De most már vége a diskurálásnak. Mindenki a helyére. Ha az előérzetem nem csal, úgy hamarosan szükségünk lesz minden erőnkre.

A fák levelei néha idegesen rezzentek össze. Ilyenkor a huszárok testén hideg borzongás szaladt keresztül. Itt a titokzatos éjszakában az első ütközet küszöbén szorongó érzés nyügözte le testüket, lelküket. De csak átmenetileg.

Amikor az úton feltünt az első kozákjárőr, heves láz fogta el valamennyit. Nagyon nagy csendben haladt el közöttük tíz-tízenöt kozák. A kis kozáklovak csaknem nesztelenül lépkedtek a homokos földön. Hosszú pikáik, mint babkórók meredtek az éjszakában. Az előőrsöt hagyták észrevétlenül elhaladni közöttük. – Néhány száz lépéssel követte a főcsapat. Az élen néhány tiszt jött és utánuk hosszú sorban a homályba burkolódzó lovasok.

Amikor a domb lábához értek Róbert kiadta a parancsot a tüzelésre.

Egy halk, suttogó parancs és éles fegyverropogás töltötte be az előbb még csendes tájat. A kozákok soraiban pánik keletkezett. Lovaikról lebukott emberi testeken átgázoltak a megvadult lovak. Némelyek vadul vágtattak előre, mások hátrafelé igyekeztek. Az életben maradt kozáktisztek igyekeztek rendet teremteni. A huszárok fegyverei tovább dörögtek. A rendeződött kozákok viszonozni kezdték a tüzet. A huszárok soraiba is belovagolt a halál. Itt-ott, egy-egy elfojtott sóhajtás vagy éles sikoly jelezte, hogy a háború kíméletlen pusztítása megkezdődött.

Róbert „tüzet-szüntes”-t vezényelt. Elrendelte a rohamot. Kivillantak a nehéz huszárkardok. Felharsant az első „rajta-rajta”. A kürtök éles szavai belehasítottak az éjszaka csöndjében. A lövöldözéstől megvadult lovak ágaskodva vágtattak neki a kozákoknak. Pillanatok alatt összekeveredett a két lovascsapat. A harmatos gyepen vértócsában nyöszörgő emberek feküdtek. A harc ide-oda hullámzott a lankás domboldalon. Keleten szürkülni kezdett az égalja. Róbert – aki szintén az elsők között küzdött – egy pillanatnyi levegőhöz jutva körültekintett. Feri hadnagyot látta szorult helyzetben, kozákoktól körülvéve vagdalkozni. Segítségére sietett. Szétugrasztotta körülle a kozákokat. Tartalékot előrerendelte. Új rohamot vezényelt. Megerősödve új lendűlettel támadtak. A kozákok sorai megingott. Visszavonúltak. Előbb lassan, az üldöző huszárok nem lankadó csapásai elől menekülve, vadvágtába mentek át. Róbert egy ideig űldöztette a menekülő kozákokat, majd megállást és viszavonúlást rendelt el.

Akkor kelt fel a nap. Az izzadt huszárok tajtékos lovaikon harctól kipirulva vonúltak vissza. Kivont kardjuk még ott volt kezükben véresen. Arcuk, ruhájuk csupa vér. Amikor a csata helyén végignéztek elszorult a szívük. A harc hevében észre sem vették, kik maradoztak el.

A lankás domboldalon elhullajtott, törött fegyverek, kozákok, huszárok, lovak ott feküdtek szerte. Volt hely ahol három-négy halott muszka fölött egy huszár feküdt, átszúrt mellel. Úgy amint azokat leverte és Ő is rájukborúlt. Róbert elbúsúlt lélekkel nézte, hogy egyik-másik huszárja bajtársát felismerve mellé térdel és élesztgetni próbálja. Másik a sebesült falubelijének fejét karján nyugtatva, itatja kulaccsából.

A század egyedüli orvossa nem győzi kötözni a sebesülteket. A huszárok itt-ott egymást kötözik. A kozákok is jajgatva nyújtják karjaikat segitségért. Szederjes ajkakkal kérnek egy korty vizet. Egy szőke huszárgyerek könnyezve ült egy fekete ló fejénél. A lovát kilőtték alóla. Már megdöglött. Hosszú vércsík folyt belőle a virágos gyepre. Üveges szemeivel a gazdájára meredt. Nyelje kilóg. Mielőtt megdöglött kínjában a földet harapdálta. A falu-felől ludak gágogása hallattszott. A patakban véres arcukat mosták a huszárok. Az épségben maradt lovak megnyugodva harapták a harmatos füvet.

Feri hadnagy úr mindenütt ott van. Az erdőből néhány oroszt hoztak elő a huszárok. Ijedtükben menekültek oda. Többnyire magas alakok. Apró szemeikkel félénken néztek Róbert-re, majd a többi tisztre. Rettegve kérték, hogy ne öljék meg őket. Amikor látják, hogy ez nincs szándékukban megnyugodva csavartak egy-egy cigarettát.

A sebesülteket összegyűjtette, Róbert sorakozót rendelt el. A faluból kíváncsi civilek közelednek az ütközet színhelye-felé. Róbert szekérbe fogatott velük és a halottakat összehordatta a temetőbe.

Külön a huszárokat és külön a kozákokat. Másokkal sírt ásatott. Nagy és széles sírokat. Egyikbe tizenhét huszár a másikban pedig harmincöt kozák fogja aludni örök álmát.

Amikor készen volt a sír Róbert tiszttársaitól körülvéve letérdelt a nyirkos galiciai földre. A nap meleg sugara arany-koszorút font födetlen fejére mig imádkozott.

– Miatyánk Isten ki vagy a Mennyekben szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod... legyen meg a Te akaratod... miképpen Mennyben... azonképpen itt a földön is... Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és... bocsásd meg a mi vétkeinket... miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétetteknek... és ne vígy minket a kisértetbe... de szabadits meg a gonosztól... Amen.

Azután megkezdődött a halottak sírbatétele.

Róbert úgy búcsúzott egyenként neveiken szólítva őket. Hiszen mind ismerte. Fiai voltak még tegnap. Dalos kedvű, csintalan, magyar fiai. És most itt fekszenek sorba. Égbemeredt üveges szemekkel. Véres arccal. Ajkukon megfagyott az első és utolsó „rajta”. Amikor a zúgó, kis golyó átfutott a testükön, egy kis szúrást éreztek csak. Odakaptak és nagyon csodálkoztak, hogy leestek a lóról.

Mindenkinek van otthon apja, anyja és testvérei. Olyan is van, akinek gyermekei is maradtak otthon. Gyerekek, akik tegnap óta árvák. Tudja jól. Hiszen, amikor elindultak – virágosan – egy héttel ezelőtt öreg, ráncos arcú anyókák csókolgatták a kezét és könyörögtek hozzá:

– „Őrnagy úr az Isten áldja meg vigyázzon a fiamra.”

Mindenkinek megígérte. Hogyne vigyázna? Vigyázott is. És most itt van... Amikor leteszik a sárgagödör fenekére megcsörren fényes, vérfutotta csizmájukon a sarkantyú... Utoljára... Milyen szépen csengtek azok még csak tegnap is.

Zsebeikből előkerült sok apró-cseprő dolog. Notesz s benne arckép. Édes anyának s szeretett leánynak az arcképe. – „Sohase felejts el” – mondották a leányok, amikor eljöttek... Nem... nem felejtik el soha... Örökké rájok fognak gondolni... Előkerül a bicska, cigarettatárca... Egy-egy nikkel óra... Még megy is... Milyen csodálatos... Meghalt a gazdája és az óra megy tovább...

És így fektetik egymásután be a sírba őket. Róbert sóhajtva búcsúzkodik:

– Isten áldjon meg Laczi fiam!... Isten áldjon téged is Kerekes Pistám!... Isten veletek fiaim!...

Akik jelen voltak, mindenki könnyezett, amikor az utolsó huszárt sírbafektették. Ráhullott a sárga-homokos agyag a sok pirosnadrágra és zsinórosmentére.

Amint a kozákokat helyezték a sírba, Róbert csodálkozva nézte, milyen különbség van a kétféle halottak között. Azok ott nyugodt csodálkozással alszanak s ezeknek az arcáról a rémült borzalom rí le. Szivettépő ordítás megfagyott az arcokon. Sárszínű ruháikon megaludt vérfoltok… Máskülönben minden ugyanaz mint amott... A zsebekből előkerülő apróságok... Csak kevesebb fénykép... kevesebb óra. Látszik, hogy szegények voltak. Egy sebesült kozáktiszt imádkozik felettük... Imádkoznak a helybeli civilek is: csak a pópa nincs.

Pópa?... Csak most jutott ideje Róbertnak a pópára gondolni.

– Mit csinál a pópa? – fordult Feri hadnagy úrhoz. – Majd feleletet nem is várva folytatta: – Lovamat kérem! – Egy tiszt maradjon itt bevégezni a temetést. Gyerünk Feri! Még egy nehéz kötelességünk van.

A falu széles terén a huszárok feszes „vigyáz”-ban fogadták Róbertot. Róbert atyailag köszöntötte őket. Megkérdezte, hogy volt-e reggeli és hogy a lovak elvannak-e látva? Amikor kielégítő feleleteket kapott továbblovagolt tisztjeitől kisérve.

Szobájában néhány percig föl és alá járva tépelődött:... Mennyi minden szakadt rá egy nap alatt és egy éjszaka...

Feri hadnagy úr csendesen tett-vett az asztalon. Írogatott. Az elesettek neveit.

Az orvos nyitott a szobába. Suttogva szólt Feri hadnagy úrhoz. De Róbert megértette.

– Ne titkolódzatok előttem fiúk! Ki az aki meghalt?

– Egy altiszt, akit fejlövéssel hoztam be – felelt az orvos.

– Ez már a tizennyolcadik?... Istenem hány lesz még?

A két fiafal tiszt szomorúan nézett hol a szegényes szoba mennyezetére, hol a szomorú parancsnokukra.

Kis idő múlva elövezették a foglyokat. Elősször Sergej kapitányt. Arcáról eltűnt a fagyos nyugalom. Már nem hallgatta olyan dacosan a vádat. Amikor kimondották fölötte a halálos-itéletet elsápadt. Két huszár támogatta ki a szobából. Azután a két kozák került sorra. Utoljára vezették elő a pópa leányát. Halovány krém ruhában állt a tisztek elé. Aranyos színben játszó szőke haja lágy fodrokban hullott a vállára. Arca fehér volt mint a fal. Keble hullámzott az izgalomtól. Szemeit többször emelte fel az Őrnagy mögött álló Feri hadnagy úrra. Riadtan, kérőn, esdeklőn. Ha szólt a szavait hozzá intézte.

Amikor Nasztályát elvezették Feri hadnagy úr úgy érezte, hogy szomorúság száll szivére. Ott állt mozdulatlanúl s nézett az ajtóra. Mi az? mi van vele?... Nem tudta megérteni... Az a néhány csók ott a kertben az este csak nem zavarta meg a fejét?... Ostobaság!...

– Mi van veled Ferikém? – kérdezte Róbert. Ugye rettenetes dolog ez a háború? Pedig még hozzá sem kezdtünk. Rumot vett elő a táskájából és megkínálta. Feri mohón ivott s azután cigarettát vett elő a zsebéből és rágyújtott. Róbert tovább beszélt: – Még ez is hozzá... egy leány... Már az első nap... Egy ilyen szép leány. Hogyne menne tönkre az ember idege. Hiszen még csak tegnap derű és igéret volt a mosolya… És most egy óra múlva halott lesz... Nem is csodálom, hogy az idegeire megy ennek a gyereknek. Azután Flórácska jutott eszébe, a nevelt leánya... Úgy tűnt neki mintha Nasztálya helyén Ő állna. Eh butaság-gondolata. Flórácska nem kémnő. Neki soha nem lehet ilyen sorsa. De hátha mégis? Elakadt gondolkozásában, Feri hadnagy úrra nézett. Meglepődött. Feri arca sápadt volt és nehéz ízzadtság cseppek ragyogtak rajta.

Mi van veled fiam? Csak nem vagy beteg? Kimerített az ütközet? No az nekem sem esett valami jól. Én is fáradt vagyok. Gyere üljünk le!

Leültek a padra. Róbert szerette ezt a pajkos gyereket és most megértette. Kinn sütött a nap. Az úton huszárok jöttek-mentek.

... Sajnálom – suttogta Feri.

– Kit sajnálsz?

– Nasztályát.

– Ne beszélj bolondokat! Csak nem beszélsz félre?

– Nem Őrnagy úr kérem.

– Hogy jöttél ehhez a gondolathoz?

– Nem tudom. Amikor kiment és rám nézett könyörögve, úgy éreztem... De az igazat megvallva nem is tudom mit éreztem. Csak azt érzem, hogy inkább ezer kozák...

Künn hirtelen rövid vezényszavak hallattszottak majd néhány perc múlva fegyverek dörrentek a közelbe.

Feri hadnagy úr megrázkódott.

– Alszol Feri? – kérdezte Tölgyes hadnagy úr bajtársát, amikor végig nyujtózkodott az illatos szénán.

– Dehogy alszom.

– Meleg volt a mai nap, nem gondolod?

– De igen.

Hallgatás következett. Nézték a csillagos égboltozatot. Hallgatták a lovak rágcsálását. Messziről egy ló nyerítését hozta a szellő az erdő felől az előőrsökről. Fejük lázas volt. Szemeiket égette az álom és mégsem birtak aludni. Tölgyes hadnagy úr törte meg a csendet.

– Ferikém! Köszönöm, hogy ma kimentettél a slamasztikából.

– Szóra sem érdemes. Csak a kötelességemet teljesítettem. Meg nem is éppen nekem köszönheted a menekülésed.

– Hát?

– Nasztályának, a kémnőnek.

– Hogyan?

– Amikor ma a kémek kivégzésekor a kozákok megtámadták a falut, tudod, hogy az a lány megszabadult. Én nem is bántam. Mégis nagyon kellemetlen dolog leányok ellen harcolni. Azután, mikor a nagy kavarodásban eltüntél, visszamentem érted a tüzes pokolba. A fegyvergolyók zúgtak körülöttem. Fuldoklottam a füstben és a szomjúságtól kiszáradt torokkal a nevedet kiáltoztam. Végig vágtattam az égő falun. A kopott templom ajtajában megjelent Nasztálya. A nap rásütött világos krém ruhájára és úgy nézett ki aranyszőke hajával, mint egy szőke madonna. Úgy néztem rá, mint egy pokolba leszállt angyalra. Egyedül volt. Intett.

Az összetöredezett kerítésen átugrattam és hozzálovagoltam. Fejem sajgott a hőségtől. Csaknem leestem a lóról. Amikor közel értem hozzá, szólt;

– Gyorsan-gyorsan az Istenért! Láttam, hogy sajnált ma amikor ki akartak végezni és ez jól esett. Tudom, kit keres. Most visszaadom a kölcsönt. Nem is hiszi milyen boldog voltam, hogy volt valaki aki sajnált. Akit keres itt van. Vigye gyorsan. Még él.

– Nagyon jól esett nekem is, hogy olyan szives volt az a leány. Akkor még jobban örültem, hogy nem lőttük agyon.

A templomban ott hevertél Te eszméletlenül és minden erőmet össze kellett szednem, hogy felemeljelek a lovamra. Magamnak alig sikerült volna, de Ő is segített. Rettegett, hogy meglátják, de segített a nyeregbe ülnöm veled. Már irtózatosan hurriztak a kozákok és összekulcsolt kézzel kért, hogy meneküljek. Olyan szép volt, olyan kedves, hogy alig tudtam elhagyni. Nagyon nehezemre esett az a tudat, hogy ez a gyönyörű leány kém. Hát ilyen piszkos dolog ez a háború, hogy még az ilyen angyalarcú leányok is harcolnak. Megkérdeztem... – „Most nincs időm magyarázatra” – mondotta – „egyenlőre érje be annyival, hogy nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek a látszat mutatja és még találkozni fogunk”.

Megkérdeztem tőle, hogyan háláljam meg a segítségét, de Ő azt felelte, hogy ezzel tartozik. És nagyon sürgetett, hogy meneküljek. Olyan szép volt és sírt. Hirtelen lódobogás hallattszott és eltűnt a templomban, én pedig elvágtattam, ki az égő faluból. Tehát ha valakinek köszönettel tartozol a menekülésedért az csak Nasztálya lehet.

– Tudom, hogy Te szabadkozol, de ha értem nem jössz, akkor Nasztálya sem segített volna.

Valahonnan messziről ágyúk bömbölését hozta az éjszakai kóbor szellő. Körűlöttünk heverő huszárok hangosan horkoltak. A csillagos égboltozaton egy hulló-csillag futott keresztül. Először fölfelé haladt aztán hirtelen hullott a mélybe. Feri felsóhajtott:

– Azt mondják az öregek odahaza, hogy mindenkinek van egy csillaga fönn az égen és hogyha meghal, akkor leesik. Gyermekkoromban hittem is benne; de most már nem hiszem. Ha minden halottnak ma lehullana a csillaga és azután mindig, amíg a háború tart, azt hiszem nem maradna hamarosan csillag az égen.

– Hát ez a kis előjáték már alaposan megtépászott bennünket – felelte Tölgyes hadnagy úr. – Aludjunk Ferikém!

A tábori őrsöket leváltották. A harmatos rét felett lengő lehelletszerű ködpárából kiemelkedett a lovas előőrs homályos körvonala.

Alkonyodott a szeptemberi nap. Nagy esőcseppek kérlelhetetlen makacssággal hullottak a posványos galiciai földre. A Lemberg előtt húzódó földsáncok mögött állt tétlenül Róbert maroknyi lovascsapata. Róbert nem volt huszárjai között. Valahol Lembergben volt a parancsnokságon. Feri Barótyval beszélgetve állt lova mellett, a féllábszárig érő habarékban. Parancsa értelmében itt kellett bevárni, míg az utolsó trénkocsi és konyha át nem halad a sáncvonalon és ha kell, előretöréssel födözni a visszavonulást.

A legénység létszáma nagyon megfogyott az utolsó napok kemény harcaiban Busk körül. Az a kevés, aki még életben volt nagyon szomorú képet mutatott. A legénység arca beesett, halovány a sok nélkülözéstől, fáradalmaktól és csaknem éjjel-nappali harctól. Ruhájuk egyenlő színű a galiciai sárral. Csak elvétve látni még egy-egy nemzetiszínű szallagot némelyik huszár sapkáján. Zászlójukat – amely alatt rövid idővel ezelőtt délcegen, ficánkoló paripákon indultak a harctérre, – levették rúdjáról. Valahányan voltak, annyi darabkára vagdosták és mindenki ott őrzi a kis talizmánszerű vászondarabot, szíve felett, abba takarta a drága arcképeket, az édes otthon emlékeit.

A lovak lekókkadt fejjel tűrték a rájok zuhogó eső paskolását. Oldaluk beesett. Az éhség elcsigázta kecses testüket. Szemük bánatosan nézett a mellettük álló gazdára. Mély szomorúság sugárzott okos szemükből. A zabláikat néha türelmetlenül harapták és néha-néha egyik-másik hosszan, fájdalmasan felnyerített. A dagadó sárban ágyút húzó társuk felelt rá keserves, nyögésbe haló nyerítéssel.

Felbolygatott hangyabolynak tűnt az egész vidék. Széles területen mindenfelé, úton és út nélkül beláthatatlan tömeg törtetett... Küzködött a sárban egy irányba, visszafelé.

A gyalogos katonák összekeveredtek a lovas osztagokkal, majd a trénoszlopok a gőzölgő konyhákkal Az éhes bakák sóvár tekintettel nézték a gulyás-ágyúkat. De nem volt pihenés és idő az evésre, menni, csak menni hátra felé. Nyomukba dübörgött az ellenség ágyútüze.

Az elfáradt marhák százai, az élelmezésre szánt állatok lábukat összefenve himbálták összeroppant testüket. A széles szarvú magyar ökrök haragosan néztek az apró galiciai marhákra.

Néha egy-egy autó küzködött a pocsolyában. Benn magasrangú tisztek türelmetlenkedtek. Ha elakadt az autó, gyalogos katonák vették körül és toltak rajta egyet-egyet. Ilyenkor meg-meglódult a gép és ment egy darabig, majd kerekei újra megforogtak a pocsolyában és újra megállt. Káromkodó, torzonborz, visszavonuló huszárok a lovukról visszanéztek rája.

Olykor fáradt lovaikat sarkantyúzva lovas küldöncök igyekeztek szembe a visszavonuló árral. Parancsot vittek előre. Telefonosztagok hangos kiabálással és káromkodással tépték a vonalakat széjjel. Az alkonyodó levegőben itt-ott srapnelcsóvák virágzottak.

Feri megrendülve nézte a körülötte zsibongó forgatagot. Egy lovas küldönc írott parancsot hozott a hadosztályparancsnokságtól, hogy a legelső konyhát, bármelyik csapattesthez is tartozik, tartóztassa fel és osztasson ki élelmet a huszárjainak. Bármelyik tréntől vételezhet zabot a lovaknak.

Percek alatt nagy zsibongás támadt huszárjai között. Egy elakadt konyhát félrehúztak az útból. A sajkákat leszerelték a nyergekről és falták az örökre elfőtt rizses-gulyást, majd lovaikat látták el zabbal. A szakadó esőben türelmetlen toporgással ettek a lovak.

A tréntől került a legénység részére pipadohány is, más nem volt; de az is isteni jó volt. A jólakott huszárok rágyújtottak a már rég kihűlt rövidszárú pipájukra. Nagy lelkinyugalommal nézték a lovaik evését. Most már vidáman zördült a zabla. Sajkáikat esővízzel kimosták és helyükre szerelték. Eszükbe jutott a fegyverük is. Az üres tölténytárokat újakkal cserélték fel minden parancs nélkül. Egy lőszeres szekérről néhány láda töltényt vételeztek fel és osztottak széjjel maguk között.

Feri színtén jólakott a jó meleg rizses-gulyásból és egy fél komiszból. Felmelegedett. Örömmel látta a legénységének és lovainak felfrissülését. Irigyen nézte, hogy némelyik huszár milyen bodor füstöt fúj rövidszárú pipájából. Cigarettája nem volt, nagyon fájt a szíve egy szippantásra. Néha a szél feléje vitte a füstöt és csábította. Nem birta végtére tovább – Baróty kacagása közben – odalépett egyik huszárjához.

– István! Nem adna nekem egy szippantást a pipájából?

A megszólított összeütötte a csizmáját. Sáros sarkantyúi nagyon bágyadtan csendültek.

Azután még egy nagyot húzott a pipájából, a széles bodor füstöt hosszan, élvezettel engedte ki, majd mentéje ujjához törölte a krajcáros pipaszár végét, ameddig hajától megvolt faragva és úgy nyújtotta oda, mint a pap az ostyát áldozáskor a templomban.

– Tessék, hadnagy úr!

Feri hadnagy úr soha sem pipázott életében. Cigarettázni is csak a gyöngébb cigarettákat szívta s ezért már a harmadik szippantásnál nagy köhögési roham jött rá. Körülötte marcona, szakállas huszárok hangos, derűs kacagással álltak és bíztatták, hogy „még, még”. De Feri hadnagy úr, megelégedett a dicsőséggel, visszaadta a pipát és Barótyval beszélgetve le-fel sétált egy parányi gyepszigeten, amelyet megkíméltek a szekerek kerekei.

Csaknem egészen besötétedett már, de a visszavonuló tömegek végeláthatatlan sokadalma nem akart véget érni. Újabb és újabb és újabb oszlopok jöttek. Az ágyúk dübörgése mind közelebb és közelebb jött. Egy-egy becsapódás nem messze a menekülő csapatok közé vágott. Még nagyobbá tette a zavart. Sietésre ösztökélte a fáradt harcosokat és lovakat.

Feri hadnagy úr már nyugtalanul várta vissza Róbertet, vagy parancsát. Amikor legnagyobb volt a tolongás egy elakadt autó körül, Feri hadnagy úr előtt egy dragonér küldönc állt meg, szép, pihent lovon. Tisztelgett és valamit németül mormogva, amit Feri hadnagy úr a nagy zajban nem értett, egy levelet nyújtott át. A következő pillanatban már tovasodródott az áradattal, még mielőtt Feri hadnagy úr jobban megnézhette volna.

Feri hadnagy úr gondolva, hogy Róberttől jött a parancs, sietve bontotta fel a levelet.

De bámulatától szólni sem tudott, amikor a rövid levél alatt – Nasztálya aláirását olvasta – A levél csak néhány szóból állott:

Édes Ferim!

Menj már el onnan az út széléről! Lövetni akarom az útat, de Téged kiméllek. Menekülj, mert ha beáll az éj fogságba esel. Amit ugyan én szeretnék; de annyira becsüllek, hogy büszke katonai becsületed szeretném megkimélni attól a csapástól.

Nasztálya...

Feri hadnagy úr hosszan meredt a zavaros levegőbe. Fejében őrült gondolatok kergetőztek. Szemeivel elnézett Lemberg irányába. De az esti szürkeségen és az eső-fátyolán nem látott át. Szeme tekintete beleveszett a szürke semmibe.

Nasztálya Lembergben?... Lehetetlen!... Vagy – tán még közelebb?... Látja, hogy Ő itt van. Vagy – talán valaki bemondta neki? De ki?... De honnan és hova?... Megbolondító gondolat, hogy az a leány belelát egy ilyen zűrzavarba és még azt is megfigyelheti, hogy Ő hol van. Még levelet is küld hozzá. A saját hadseregbeli katonával. Kétségtelen, hogy a küldönc áruló, kém. De nagyon ügyes kezekben dolgozik. Ügyes kezek irányítják. Hát lehet becsületesen harcolni ilyen sátáni kémszervezettel? És milyen körmönfontság. A legördögibb terv kivitelével a legangyalibb arcú leányt használják fel.

Itt van valahol közel, de hol keresse?

Szeme körül járt környezetén. Huszárjai mind régi ösmerős arcok. Az úton hömpölygő katonák onnan előlről jönnek és mennek tovább. Hol lehet hát az a titkozatos szem, aki minden lépését vigyázza.

Nem messze egy széjjellőtt csuesz-ház állott. Két huszárt odaküldött átkutatni. Azok eredmény nélkül tértek vissza. A vonal között nincs élő lény. Senki sehol és mégis van itt valaki, vagy vannak sokan, akik mindent látnak, csak nagyon, nagyon ügyesek. Olyan ügyesek, mint az éjszaka ragadozói.

– Baróty nézd meg ezt a levelet, mert én már annak sem hiszek, amit látok. Ki írta ezt?

– Valami leány írása és Nasztálya van aláírva.

– El tudod gondolni mit jelent az, ha ez a nő soraink között van?... Érted?... Azt írja, hogy lövetni akarja az. utat. Ha Ő lövetni akarja az utat, akkor Ő látja mi megy itt végbe és beszélni is tud az üteggel. Ebbe bele lehet bolondulni.

Tépelődésük közben egészen besötétedett. Már alig lehetett látni az úton hömpölygő ember-áradatot. Csak a sebesültek fehér kötései világítottak.

Egy huszár állította meg hirtelen a lovát Feri hadnagy úr előtt. Levelet hozott Róberttól. Ezt az embert ösmerte személyesen. Mégis jónak látta ügyelni rá. Átvette a levelet és két huszárt rendelt mellé, míg ő zseblámpája fényjénél a mentéje védelme alatt elolvasta a levelet. Parancs volt Róbert jólismert kézírásával. Tíz perc múlva ott leszek – írta Róbert – legyetek készen. Egy óra múlva az utóvédek elérik a Jánosék vonalát és mi átvesszük a fedezetet.

Baróty, Feri hadnagy úr vállán keresztülhajolva olvasta a levelet.

Egymásranéztek, kezetszorítottak. Sok harcot küzdöttek már végig, de valahogy ez az éjszaka borzalmasnak igérkezett.

Leszállt az éjszaka.

Elhaltak a visszavonuló hadak dübörgései. Az esőcseppek csobbanása a felgázolt pocsolyában még kisértetiesebben hallatszott. Szél kerekedett és zúgva hajtogatta a fák koronáit. Elsuhant a harcosok felett a barna éjszaka csontot didergető sóhajtása. Néha egy-egy gránát valahol levágott a sáncok közé. A föld megremegett, mintha nehéz öklök vágnák mellbe. Ágyúk torkából kilobbanó fény végigszántotta az égboltot.

Maroknyi huszárcsapatával Róbert megindult az elhagyott harctér felé. Huszárok lovaik nyakába borúlva meresztették szemüket a sötét bizonytalanságba. Sürün botlott lovuk egy-egy elhagyott, sárba süllyedt társzekérbe, vagy gránát-tölcsérbe. Itt-ott kidöntött fákon vesződtek keresztül. Baróty négy huszárral elől lovagolt, a csapat előtt húsz-harminc lépéssel. Róbert és Feri egymás mellett lovagoltak szótlanul. Mögöttük a huszárok. Mindannyiuk lelkét vasmarokkal szorította az elhagyatottság érzete. Mögöttük elmaradozott a visszavonuló hadsereg. Előttük a rengeteg orosz ármándia, távolról harc dübörgött jobbról is, balról is. Körűlöttük a néma éjszakában csobogott az eső. Ruhájok átázott. Mentek-mentek. Talán percek, talán órák óta?... Senki sem tudta.

Útjok letarolt erdők mellett, majd megdagadt patakokon vezetett keresztül. Körülöttük sírt a szeptemberi éjszaka.

Egyszer Baróty jelezte, hogy valami lakott helyiség van előttük. Lámpafény szűrődik ki az éjszakába. Egy huszár vállalkozott, hogy kikémleli. Gyalogosan indult neki a letaposott krumpliföldeknek. A kis huszárcsapat hallgatagon várakozott. Mellettük nem messze néhány frissen hantolt sír fehér keresztje tűnt fel. Majd gránátlyukakkal körülvert összetörött ágyú. Telt az idő és türelmetlenül várták az előrement huszárt. Már azt hitték elveszett, amikor mintha földből nőtt volna ki előttük termett.

– Egy rutén ház van előttünk – jelentette. – Az ablaka deszkával van beszögelve és csak alig lehet belátni. Bent néhány asszonyt és embert láttam összebújva. Katonaságnak nyoma sincs.

Róbert Barótyt küldte tíz emberrel, nézze meg, kik azok és hallgassa ki őket, nem jártak-e már itt a kozákok? Amikor Baróty huszárjaitól követve belépett a rosszul megvilágított szobába, megdöbbenve állt meg. A piszkos, rosszul bútorozott szobában néhány férfit és nőt talált. A rozoga vackon egy halott feküdt kiterítve azt siratták. Fiatal leány volt. Kérdéseire siránkozva felelték, hogy a leányt egy gránátszilánk ölte meg. Onnan lőtték Busk felől. Kozákokat még nem láttak és félve várják érkezésüket. Baróty jelentette Róbertnak a látottakat és továbbhaladtak.

Az útjok egy domb oldalán kétfelé vált. Néhány fa dőlt törzse zárta el az egyik utat. A másik út szabad volt. Róbert néhány percig tanakodott tisztjeivel, merre induljon? Nem messze előttük kutyák ugatása hallatszott. Kis idő múlva tisztán lehetett hallani, hogy lovak patái cuppognak a sárban.

Róbert a domb mögé húzódva belemeresztette szemeit a vaksötétségbe. Csak imbolygó árnyakat látott az éjszakában. Nem lehettek valami sokan. Baróty vállalkozott, hogy rohamot intéz ellenök. Tiz huszárjával mint fekete árnyak elindultak. A néma roham csak néhány pillanatig tartott. Nagy volt a csodálkozásuk, hogy egyik perc a másik után múlt és semmi nesz nem hallatszott. Mikor Baróty visszaérkezett két lovast hoztak magukkal, akik egy harmadik lovast támogattak a lova nyergében. Baróty jelentette, hogy kozákok helyett eltévedt huszárokat találtak. Kicsibe múlott, hogy le nem kaszabolták őket.

Róbert kérdésére azután a sebesült tiszt elbeszélte, hogy délután sebesülve bukott le a lováról, a kozákok már nyomukban voltak és egy sürű bozontos mélyedésben huzták meg magukat. Két hűséges huszárja vele maradt és amikor leszállt az éjszaka elindultak, hogy megtalálják az utóvédeket. Hanem most azt ajánlja, hogy meneküljenek, mert nagy kozák csapat jön a nyomában.

Róbert elrendelte, hogy a lovakat őrizzék a domb mögött. A biztositó őrsöket kiállította. A sebesült hadnagyot két huszárjával és a még melléje adott vezetővel visszaküldte Lemberg irányába. A huszárok rajvonalba fejlődve várták a kozákok érkezését. Róbert és Feri egyideig csendesen beszélgettek egy vastag fűzfatörzshöz dűlve. Azután ki-ki a maga gondolataiba merülve hallgatott.

Titkos álmokat suttogott az éjszakai szél. Körülöttük elesett harcosok lelke lebegtek. Róbert lelki szemei előtt megelevenedett az éjszaka. Benépesült a vak sötétség száguldó huszárosztagokkal. Majd hömpölygő barna kozák ármádiákkal. Haldokló harcosok jajkiáltásait vélte hallani. Néha végigsímitotta nedves kezét lázas homlokán. Szíve idegesen dobogott.

A közeli kis erdőből hirtelen mély szívreható sóhajt, majd zokogást vélt hallani. Majd hamarosan gyermeksírást, fájdalmas férfi-nyöszörgést. Lelke mélyéig megremegett. Erőt vett rajta a félelem. Lassan tisztába jött, hogy éjjeli baglyok sikonganak. Szerette volna elűzni azokat az átkozott halálmadarakat. De azok hol itt, hol ott rikoltottak az éjszakában.

– Ferikém megbolonditanak ezek a halálmadarak. Hallod?

– Őrnagy úr kérem, én is nagyon lehangolt vagyok. Valahogy lelkemre nehezedik a környezet titokzatossága. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az a lány hátunk mögött van valahol. Mi mindent tudhatnak azok. Talán kelepcébe is vagyunk!

– Csitt fiam, halkabban! A legénységnek nem szabad semmit sem sejteni! Úgyis lehangolta őket ez a vak, éjszakai bolyongás.

– Csak történne már valami, mert ezt a nagy bizonytalanságot és semmitevést nem birja el az ember idege.

– Gondolom, nem sokáig kell már várni. Bizonyos vagyok benne, hogy az ellenség felhasználja az éj sötétjét, hogy közel huzódjon a városhoz és megtámadja. Ha ugyan nem tudja, hogy onnan már mindenki kivonúlt. Ujból hallgattak. Rövid percek multával az előőrs vágtatva jött.

Jönnek – jönnek!...

Előttük a felgázolt pocsolyába, lovak patái cuppogtak. Már látni lehetett az éjben imbolygó árnyakat. Még egy-két suttogó parancs, azután beledördültek az éjszaka csöndjébe a huszárkarabélyok.

Apró tűzcsóvák villantak. Zúgott a golyó innen is, onnan is. Aztán csend. Még némább mint eddig. A halálmadarak elhallgattak. Az ellenség megállt. Most már tudja hol vannak. Róbert parancsot adott: Lóra! Felsorakozva, támadásra készen várt. Közéjük fog vágni, azután gyorsan vissza.

Marcona huszárok kardjaikat kihúzták. Fogaik összecsikordultak.

Azok odaát már bizonyosan megindultak. Vigasztalan volt a vak sötétség.

Róbert ideges volt. Egyik pillanatban már-már parancsot adott a visszavonulásra. Majd, csakhogy maga-magával szemben ne vallja be, hogy fél, maradt. Kardját kihúzta. Élre állt és belemeredt az éjszakába. Úgy érezte, hogy látja már a szembejövő fekete árnyakat. Azután, hogy az árnyak alakokat öltenek. Fehér, halovány arcok bontakoztak ki az éj barna ködéből. Róbert belemeresztette szemét a sötétségbe. Majd megingott nyergében. Azok a lebegő árnyak ott nem harcos katonák. Asszonyok-leányok. Fehér arcukat tisztán látja. Úgy érzi egyiket-másikat már régen ismeri. Azok csak jönnek-jönnek. Kitárt karjaikkal tiltólag zárják el előle az utat. Ösmeri ezeket. Ez is ott volt induláskor az állomásnál, az is. „Vigyázzon a férjemre Őrnagy úr”! „Vigyázzon a fiamra az Isten áldja meg”! Hallotta a siránkozó szavakat. Ő megigérte, hogy vigyázni fog. Most vádlón tekintettek rá az asszonyok. Azok a nagy, üres szemek panaszosan néztek rá. Ott táncoltak a ködös sötétségben és Róbert nem birta ki a tekintetüket, eltakarta a szemeit. Azt hitte, ha nem látja, megnyugszik zaklatott fantáziája. Amikor ujra előre tekintett még jobban megdöbbent. A siránkozó, tiltakozó asszonyok előtt ott állt Flórácska, a nevelt leánya, fehér ruhában, hajában virágkoszorúval és tiltólag emelte kezét feléje.

Tovább nem birta. Kardot emelő karja lehanyatlott.

– Vissza-vissza – adta ki a parancsot. Lovát megsarkantyúzta és nekirohant a sötét pocsolyának.

Huszárjai csodálkozva bár, örömmel követték parancsnokukat. Csak el innen, el! Vágtattak árkon, gödrökön át. Már oly régen vágtattak, már úgy érezték nem lesz vége az őrült rohanásnak. Vagy még csak percek teltek el azóta? Már nem lehet nagyon messze Lemberg.

Egyszer, amikor Róbert megállt tájékozódni, mintha föld alul termettek volna elejbük, kozákcsapat csapott le rájuk.

Feri és Baróty egy kis csapatot maguk köré gyüjtöttek. Rohamot vezettek a kozákok legsűrübb tömege ellen. Azok az erős nyomástól megrettentek. Hátrálni kezdtek. A csüggedő huszárok érezték az ellenség lankadását. Nekivágtak. Néhány pillanat múlva a kozákok megfutamodtak. Hajnal pirkadása vidítólag terjesztette szürke fényét a sáros harctérre. Kis, megtépett huszárcsapat örömmel köszöntötte a hajnalt.

– Csakhogy már látunk – szólt Baróty

– Nincs vigasztalanabb, mint vak éjszakában harcolni. – felelte Feri.

– Nehéz éjszaka volt – sóhajtott Baróty.

– Nézd mennyire megviselte embereinket.

– Mennyi sebesült! A lovak is sok sebből véreznek. Csak már megállnánk valahol. Félek, hogy lehullanak ezek a gyerekek a nyeregből.

– Most már nemsokára Lembergbe érünk. Ott, ha még nincsen ellenség pihenünk bizonyosan néhány órát – felelt Feri.

Róbert aki néhány lépéssel előttük lovagolt meglassította a lovát és közéjük csatlakozott.

Valami reggelit kellene a legénységnek teremteni! Szédeleg mindenki az éhségtől, jómagam is – szólt Róbert.

Remélem még szabad az utunk. Valahol jobbról már dolgoznak az ütegek. Ugy látom a város még alszik.

Becsukott ablakú házakkal úgy nézett ki a város, mintha aludt volna. Pedig nem aludt. Amikor a maroknyi huszár átlovagolt az utcán, befüggönyözött ablakok mögül kiváncsi szemek tekintettek rájuk. A fáradt lovak kemény talajt éreztek lábuk alatt s kissé szaporábban lépkedtek.

A legénységnek is jobb kedve lett. A piactéren Róbert megállapodott csapatával. Az utóvéd úgy is figyelmezteti, hogy ha jönnek a kozákok. Pihenni kellett és enni valamit.

Néhány altiszt nekilátott valami élelmet teremteni. A felzörgetett üzletesek nem akartak kinyitni, de Baróty megnyugtatta őket, hogy mindenért készpénzzel fizetnek s mindjárt lett minden. Kenyér, dohány, egy kis rum, meg trafik is. A huszárokat kiváncsi zsidók vették körül. Rettegve kérdezték: Mikor jönnek a kozákok?

Azután egyik ezt, másik azt hozott a legénységnek. Lovaknak is került abrak.

Kilenc óra tájban kisütött a nap is. A jólakott legénység felvidúlt és amikor az utóvéd jelentette, hogy a kozákok közelednek a városhoz, kedvük lett volna szembeszállni velük.

De Róbert, parancsa értelmében, lassan kivonúlt a San-felé a sorsára hagyott városból. A házak ablakai ismét bezárultak. Az utcák elnéptelenedtek és halotti csöndben várták az ellenséget.

{fel}