Hol vagytok testvéreim a szenvedésekben? Hol száll reátok a nap éltető melege? Hol küzdötök kenyérgonddal, a ninccsel? Hol zúg ablakaitokon az őszi eső, szélvihar? Hol fekszetek neki a téli éjszakák fergetekeinek? Hol?...

Emlékeztek-e még reám, a koravén gyerekre? Dorna-Vattra előtt a domb oldalába épített födözékben hány éhes didergő éjszakán próbáltam húszéves eszem ruganyosságával, meséimmel letörölni szíveitekről a háború kérges bánatát. – Hányszor akartam elfelejtetni veletek korgó gyomrotokat, ágyúk bömbölését, a bukovinai szél marását. Ott a sparhelt előtt ültem én, a gyerek – parancsnokotok és ott ültetek ti körülöttem a priccseken lenn és fenn. – Ha elhallgattam, ti kérőn szóltatok:

– Meséljen még valamit Tizedes úr!

Kívül hómezőkön szántott a szélvihar. A harminc fokos hideg, deszkabarakunk kis ablakára vastag jégvirágokat rajzolt. Dermedten álltak a figyelők fönn a rajvonalban a domb elején. Még a fegyvergolyók is bánatosabban sírtak a fagyos levegőben. Megfogadtam kéréseteket és új és új mesékbe kezdtem. – Meséltem, hogy elfelejtessem veletek az otthon emlékét. Az édes anyát gyerek bajtársaimmal. Tizennyolc évetek minden elhagyottsága ott didergett szemeitekben. – Meséltem, hogy ötven éves öreg bajtársaim elfelejtsék az asszonyt és a gyerekeket. Hogy ne kalandozzon el lelketek a múlt fájdalmas emlékei között. Meséltem, hogy Rarance, Toporuc, Kirlibaba, Jakubény ne kisértsen véres emlékeivel. Meséltem, hogy rá ne eszméljünk gyámoltalanságunk törékenységére és a jövő bizonytalanságára.

– Emlékeztek?

Ugyan miről is meséltem?... Igaz... Ej-ej én már el is felejtettem. Talán ti még emlékeztek? Úgy emlékszem, nektek mindegy volt bármiről meséltem, csak meséljek. Soha hálásabb hallgatóim nem lesznek, mint ti voltatok.

Néha úgy füstölt az a sparhelt, hogy szemeim könnyezni kezdtek. Csodálatos! Ugyanakkor ti is éreztétek, hogy csípja szemeteket a füst... Drága könnyek, megfagytak a szibériai hidegben.

Még Fischer bácsi is az ötvenéves ősz fejével s árva egy csillagával a piszkos blúza nyakán, úgy hallgatta a mesémet órákon át, mint a kis gyerek.

Fischer Tóbiás őrvezető. Pozsonyi asztalosmester. Negyedik részlegparancsnok műszaki szakaszomon. Otthon önálló mester, künn Fischer őrvezető úr.

Emlékszik még Fischer bácsi? Csak nem hihetem el, hogy Maga is „cseh” lett volna azóta és ne emlékezne reám? Hiszen igaz, németül beszélt a legtöbbet Strancz-cal, a mosonmegyei gazdafiúval. De mindig méregbe jött, ha Bedecs a pozsonyi asztalossegéd „sváb”-nak szólitotta.

Csak nem hihetem, hogy „cseh” lenne Fischer bácsi? Hányszor veszekedtek azzal a Bedecsel. Ha együtt voltak, mindig. És mindig együtt voltak. Miért? Ezt Jedlicska tudná megmondani, a mindig csendesen mosolygó, piros arcú nyitrai tót... Mikor ti nem hallottátok, mindig azt súgta nekem, hogy csak osszalak össze benneteket, mert a födözékek építésénél egész nap feleseltek és úgy jobban telik az idő.

Én megtettem a kedvét Jedlicskának és ti egésznap veszekedtetek, újra, meg újra, minden semmiségen. Míg Jedlicska agyon nevette magát.

Most már megvallom, ezt tettem én veletek. Azért, mert amikor fogcsikorgatós reggel a szekercét és fűrészt a hónotok alá csaptátok és elindultatok a hat-hétszáz méterrel elől levő rajvonalba, köpenyeitek gallérját feltűrtétek, nyakatokat be húztátok sovány vállaitok közé, úgy szerettem utánatok nézni. És ilyenkor Kelkó, a kurtakeszi tót – aki soha nem azonosította magát a pozsonyi, meg trencsényi tótokkal – mindig azt szokta mondani:

– Tessék nézni Tizedes úr, ott megy a szükség, meg az ínség.

Nagy kópé volt ez a Kelkó! Kerek, piros arcából még akkor is jókedv és csintalanság sugárzott, amikor a negyven-ötven centiméterre lefagyott földből, éjszakának idején, holdvilág mellett csákánnyal szedte a fagyos burgonyát.

Nem csüggedt és fáradsága gyümölcsét a fagyos apró krumplikat, vagy mint ő szokta nevezni „barabulákat” rárakta a sparhelt gépfegyverpáncél fedelére és sütötte. Ilyenkor sült burgonyahaj illata töltötte be a fedezéket és a többiek irigykedve nézték a lukullusi vacsorát.

Így szerettelek én benneteket gyerekek!

Bohinicki!!! Pistikám!!! Hol vagy?!!! Hogy téged, hogy szerettelek azt nem lehet leírni. Úgy szerettelek, hogy kiteszem magam annak, hogy kritikusaim gyerekesnek, érzelgősnek fogják mondani írásomat. De én azt se bánom. Én nektek írok testvéreim... Én, ott körülöttem a födözékben nem láttam egy kritikus bácsit sem cvikkerrel a szemén nagy szakállal, összeráncolt homlokkal gránátokat boncolgatni. A gránátokat és kézigránátokat Wettsli hadnagy úr szokta bontogatni, boncolgatni, akinek tele volt a födözékje mindenféle lövedékkel, ami nem sült el, vagy újszerű volt. Ő szokta unalmában széjjel szedegetni diribrul-darabra.

Az őrnagy úr sokszor mondta neki, hogy egyszer a levegőbe repül laboratóriumával együtt, de ő csak mosolygott és szokta mondani:

– Csalánba nem üt a mennykő, ugy-e Pataky?

Hát nem ütött csalánba a mennykő, mert én is hazajöttem, meg ő is hazament Pozsonyba.

Hát mondom, ott nem láttam kritikus bácsikat körülöttem a mesét hallgatni. Így tehát kiteszem magam annak, hogy megharagszanak reám.

Ott csak gyerekeket láttam, meg családapákat. Napszámos embereket, gyerekeket, meg mesterembereket. Ugy-e hányszor mondtam, hogy veletek el mernék menni a világ végére.

Mi tudtunk építeni házakat. Bútort bele. Tűzhelyet. Ablakot. Hidakat. Lövészárkokat. Lementünk a föld alá, mint a vakondok, gránátmentes rókalyukakat építettünk. Robbantottunk. Géppuskaállást betonoztunk. Mindent, mindent tudtunk csinálni.

Beszélni is tudtunk rengeteg nyelven. Elsősorban, ugy-e, mindnyájan tudtunk magyarul. Azután tótul, csehül, románul, horvátul, sokácul, szerbül, oroszul, svábul, olaszul. A világ majdnem minden nyelvén tudtunk beszélni. Én voltam közöttetek a kapocs. Ahogyan a Jászkunság köti össze a délvidéket a felvidékkel; Erdélyt a Dunántúllal, úgy kötöttem én össze a nyitrai tótot a délvidéki horváttal, szerbbel és erdélyi székelyt a mosoni svábokkal. És szerettelek benneteket.

Különösen téged Pistikám. De mostoha volt hozzád a sors, testvér! Nem is tudom elgondolni, hogy tudtál Te hét vagy nyolc évig katona lenni? Én már mindig csak Bohinicki őrvezetőnek ösmertelek. Talán három évig... Vagy a világ végéig? Mert ha elgondolom, hogy ott három év...

Egy szomorú árva csillagoddal és a háború negyedik évében kapott bronz érmeddel micsoda hervadhatatlan jókedélyed volt neked.

Különösen ha bort kaptunk. Jó hordószagú, alaposan megkeresztelt hazai bort. Megkeresztelte már azt a kecskeméti öreg paraszt, akinek „szüret” volt a háború. Biz, az még a kipréselt törkölyre is vizet öntött, hagyta állni egy hétig, azután ráöntötte a „csigert” a többi borra. Azután megkeresztelték a gazdasági hivatalnál. Nem veszem a lelkemre, ha valótlan volt a hír; de sokan azt mondták, hogy Cseh őrmester úr is megkeresztelte a raktárban. Így aztán már azt sem tudtuk, hogy a borunk római katolikus-e, református, vagy zsidó?

Mondom, amikor Krecsuny a girodai román gyerek, aki rettenetesen haragudott érte, ha Viola a pöttömnyi honvéd, vagy Bedecs azt mondta neki, hogy – te oláh – aki mindig a konyhát leste esténkint, hogy mi jön felvétel, felszaladt ujságolni, hogy jött egy hordó bor is; akkor te Pistikám már a szegen lógó citerára kacsintottál. Szaladtál a telefonistákhoz telefondrótért; mert hiányos volt a citerámon a húr. Felvétel kiosztás után Kelkóval, Köművessel, Jedlicskával elkezdtetek lassan, lopva dudorászni.

– Náninkó meszrice libintó melice
Ani mita lugya lebseju zsekhogyin zatebu...

Már látod, nem emlékszem végig! És azután jobban szaporábban mondogattátok, miközben a rettenetesen agyonkeresztelt borból csak foghegyre szoptatok a kulacsból. Vártátok, hogy én, mikor unom már meg az írást és a kis asztalom felett fenyőkoszorúval körülvett képeslapokat nézegetni, azután az asztalracsapva kiáltani:

– Ácsi gyerekek!

... Aztán... belezokogni csak úgy a szürke éjbe… elvadulva, hogy:

A kanyargó Tisza-partján ott születtem
Oda vágyik egyre vissza az én lelkem,
Pásztorsíptól hangos ott az árvalányhajt termő róna,
Édesebb ott a madárdal, kékebb az ég hívebb a lány, szebb a róna.

Akkor azután Ladányi, fegyverneki asztalos szemei csillantak fel...

– Ez az Tizedes úr! – És mondta tovább, miközben a többiek lassan dudorászták:

Látlak-e még szőke Tisza füzes partja?
Kondúlsz-e még csendes falum kis harangja?
Vár e még rám az a kislány fájó szívvel, ahogy írja
Térdelek-e még előtted édesanyám kakukfűvel benőtt sírja?

Akkor már mindenki mondta velünk: Stefán a trencsényi tót, Jagsic a szlavóniai horvát, Stranc, Zéhman a mosoni két sváb, Krecsuny a girodai oláh és Fischer bácsi a pozsonyi asztalos mester együtt harsogta:

Szülőföldem rád gondolok mindörökre,
De úgy érzem nem látlak én soha többet.
Ha itt ér el a halálom ne hagyjatok idegenben.
A kanyargó Tiszapartján... temessetek akáclombos temetőbe.

Ugy-e gyerekek ne hozzam eszetekbe, azután mi következett? Nem divat már egymás nyakába borulni és sírni.

Akkor belekapartam libatollammal a húrokba:

A szolnoki állomáson vár a szeretőm a szeretőm,
Olyan szépen lobog a kezében a fehér kivarrott zsebkendő.
Ferenc Jóska besorozott még tizennyolc éves koromba,
Nincs is nékem semmi féle kedvem ebben a háborús világban.

Akkor már Pistikám te az én nyakamban csimpazkodtál, Köműves Fischer bácsival ölelkezett, Viola Krecsunyal és úgy fújtátok:

Legénységem oda öt-hat évig,
Gyászba borult felettem a magas ég is.
Jó anyám, de hiába neveltél...

Emlékszetek? Az Őrnagy úr néha éjfél felé, vagy még később küldte hozzánk a küldöncét, hogy nézze már meg, mi van a Pataky utászaival. Döngött a padló, ahogy mi ottan harmincan összefogódzva ugráltunk. Én hol vertem a citerám az asztalon, hol pedig összeölelkeztem veletek és kapartam mind az öt ujjammal a húrokat.

És megüzentük az Őrnagy úrnak, hogy csak még egyet, de többet már igazán nem.

– Trieszt felől sebesülten jönnek a katonák
De sok szőke, barna kis lány várja a babáját,
De csak minden tizediknek jön vissza a párja...
A többinek Dorna-Vattrán nyugszik a babája.

... Künn sírt a szél a bukovinai éjszakában. Fönn a rajvonalban a figyelők szembe néztek a halállal. Födözékünk zsindelyfedelén kopogott a srapnell golyó. Bajor hegy tetején srapnellek virágzottak. Dorna-Vattráról indult a sebesült vivő vonat hazafelé.

És mi fáradtan egymás után elcsendesedtünk. Mihalovszky őrnagy úr pörölt Kovács hadnagy úrral, hogy mi olyan rakoncátlanok vagyunk, de mosolyogva aludt el.

Emlékeztek még Kovács hadnagy úrra? Hiszen ő volt a mi kis „Lacikánk”. Kis leányos arcú gyerek. Hogyne emlékeznétek. Hát mikor Burlán sorakoztatta a szakaszt a domb oldalában épült födözékek előtt a „Cióta” alatt és búcsúzkodott:

– „Kedves bajtársaim! Másfél éve annak, amióta parancsnoka vagyok a harmadik zászlóalj utászcsapatának. Másfél év alatt nagyon megszerettem magukat.

– Én azt hiszem azért nem úgy mondta, hogy „titeket”, mert itt Fischer bácsi ősz hajára esett tekintete és az Ő huszonkét évére gondolt.

– Most elvezényeltek tanfolyamra. Köszönöm, hogy a nehéz harcokban oly jóakarattal és igyekezettel támogattak. Különösen köszönöm az altiszteknek irányomban tanúsított jóindulatukat. Most más parancsnokot kapnak. Azt kérem maguktól, hogy Őt is szeressék úgy, mint engem! Én mindíg szeretettel emlékszem magukról...

Nem tudom-miért olyan éles a bukovinai szél? Az ember szeméből kicsalja a könnyeket. És azt letörülni kell! De nagyon különös, hogy a hadnagy úr is éppen akkor törli le szemeiről a könnyeket, amikor negyvenöt embere.

Ugy-e emlékeztek Lacikára? Pedig, most már megsúgom nektek testvéreim, hogy Lacikát soha sem hívták Lacikának, hanem „Sándorkának”.

Hát így volt ugy-e?

És most már Ti nem lennétek Magyarok? Mert Pozsony most „Bratiszlava” vagy mi a fene. Mert Horvátország most Jugoszlávia, Nagyvárad „Oradea-Máre”, mert Krecsuny Girodán lakik, most csakugyan oláh?

Krecsuny, aki inkább nem evett egy napig, de haza nem jött volna az előretolt állásból a tizenhatodik századtól, ahol rókalukat épített ha ágyúzott az orosz, de bicskával ment Bedecsnek, amiért azt merte neki mondani, hogy „oláh”.

Hát az égboltozaton a csillagok sorrendje talán megváltozott? Gyermekek, édes gyermekeim, mesélek még nektek valamit, csak gyertek ide körém. Megpengetem még lantomon a húrokat. Nem bánom ha az Őrnagy úr nem is tud aludni. Hiszen az Ő világuk úgy is más világ. Mi csak harcos gyermekek voltunk ott künn ijedt szemekkel. Temettünk Rarancén, Toporutcon, Körösmezőn, Cibóvölgyben, Dorna-Vattrán.

Temettünk tavasszal, mikor virágzottak az orgonafák. Nyáron, mikor aratták a búzát. Ősszel, mikor Cibóvölgyben hullottak a tölgyfalevelek. Télen, mikor a bukovinai szél száguldva járt a dombokon. Temettünk és ijedt tekintettel néztünk egymásra: vájjon holnap?... Talán?...

Mesélek még valamit az életről, hogy kellett volna élni. A halálról, hogy nem szabad lett volna meghalni. Az orgonavirágos tavaszról. A mandulavirágos tavaszról ott Istensegítsben. A virággal feldíszített sírról ott a Nyegri patak völgyében. Nem a Ti kis és nagy regényeitekről mesélek, hanem arról az alezredesről, akit ott temettek el a Nyegri patak völgyében jobbról mellettünk, a fenyvesek árnyékába. Akinek a sírjára annyi, de annyi virágot hordtak a huszárjai. Virágokat, melyeket maguk neveltek a hegyek déli lejtőin a rajvonalban.

... Gyertek testvéreim mesélek nektek...

Nézzétek eltűnik „Bratiszlava”, Oradea-Máre... Eltűnik Jugoszlávia... Gyerekek, gyerekek halljátok?... Peng a citerám! Gyerekek csak még egyszer zokogjuk bele egy dalba a lelkünket!...

Kongó... bús harangszó siráma ne kisérts!. Nem temethetik el Fischer bácsit cseh földben!... Pistikám!... Az ekéd által kiforgatott föld az... Magyar!... Magyar!...

Hogy zúg most is a bukovinai szél, hogy dermeszti meg a lelkem!... De gyerekek Istensegítsben kinyílott a mandulavirág!... Gyerekek nem hiszem, hogy már elfelejtettetek volna?

{fel}