A forradalomtól a rendszerváltásig

1957-1989

A jó két évtizedet átívelő időszak szolnoki irodalma az országosnál talán még szorosabban kötődött a történelmi-politikai változásokhoz.

Az 1957-es esztendő első hónapjai természetszerűen némi bizonytalansággal indultak. Erre utal, hogy az irodalmat valamilyen formában közvetítő napilap a magyar költészet gyöngyszemeiből válogatott. Mikszáth, Balassi, Petőfi, Móricz, Zrínyi művei jelentek meg az újság vasárnapi számaiban. De már kora tavasszal előtérbe került az irodalmi élet megújhodásának kérdése. A lap, amely 1956 őszén „Tiszavidék”-re változtatta nevét „Irodalom – Művészet” fejléccel oldalpárt nyitott, amelyen már a megye írogatóinak írásai kaptak helyet, köztük természetesen a lap munkatársai: Szekulity Péter, Fóti Pál, F. Tóth Pál, Sári István, Tóth István. A forradalom előtti írogatók közül Gyomai György novelláival, K. Tóth Lenke műfordításaival, Hortobágyi László versekkel jelentkezett.

Az irodalmi rovat szerkesztői nagy energiát fordítottak a megye más tájain írogatók bekapcsolására. A rovat szerkesztői üzenetei bíráltak, útbaigazítottak, tanácsokat adtak a beküldött írások szerzőinek. Nem érdektelen megemlíteni, hogy az így kialakuló közvetlen kapcsolat révén kerültek az Irodalom – Művészet hasábjaira, olyan szerzők, akik a későbbiek folyamán önálló kötetekkel bizonyították tehetségüket. Ekkor jelentkeztek először verseikkel és kaptak hol biztatást, hol kemény bírálatot többek között Serfőző Simon, Hatvani Dániel Sarkady Sándor, Iluh István, Donkó László, novelláival pedig Bistey András.

Az irodalmi-művészi oldalpár szerkesztői „Munkatársainkhoz” címmel összefoglaló értékelést is adtak 1957 első felében beérkezett írásokról. Az általánosítható kifogások között a problémák leegyszerűsítése, a tárgyi valótlanság, a terjengősség és a sematizmus szerepelt, s természetesen felhívta a cikk az írogatók figyelmét a korszerű kérdések formalizmustól mentes ábrázolására is. Ennek szellemében hirdetett meg a Tiszavidék és a Megyei Tanács Művelődési Osztálya egy megyei irodalmi pályázatot. A pályázat iránti érdeklődést, egyben az irodalom megyei felértékelődését mutatja, hogy a bírálóknak 61 prózai és 264 verses alkotásról kellett véleményt mondania.

Az 1957 szeptemberében lezajlott értékelés alkalmával –, amelyre hiába várták fővárosi írók érkezését is – a prózai kategóriában Gyomai Györgynek jutott a második díj (az elsőt nem adta ki a zsűri). Bistey András novelláját oklevéllel jutalmazták. A költők sorrendje pedig Donkó László, Hortobágyi László és Nagy István volt. Sajnálatos, hogy az értékelhető pályaművek között a rutinos Gyomain és a már ekkor eléggé ismert Hortobágyin kívül alig volt szolnoki. (A lap belső munkatársai természetesen nem pályázhattak!)

Már ekkor, de méginkább 1958 első felében érezhetővé vált a szerkesztőségen belüli feszültség a Magyar Szocialista Munkáspárt politikáját – benne az MSZMP 1956-ról alkotott értékelését – fenntartás nélkül elfogadók és a „másképpen” gondolkodók között. Egy „A megyénk íróihoz” intézett felhívás arról tájékoztatja 1958. június 8-án a megye írogatóit, hogy akik nem nézték jó szemmel a megyei csoport kibontakozását, támadást intéztek az egység ellen, s egyéb elítélendő magatartást tanúsítottak. „Eltűntek ezek az emberek a vezető színterekről” – olvasható az említett cikkben. Így tűnt el a jobb sorsra érdemes Tóth István is és nemcsak a vezetésből. Pedig sűrűn megjelent elbeszéléseiben, kisregényében igyekezett „pártos” felfogást tanúsítani. Az ő esetében is érvényesült a hatalomnak az a gyakorlata, hogy a párton belüli „megtévedtek”, „elhajlók” súlyosabb büntetést kaptak.

Tóth István távozásával a szolnoki elbeszélő irodalmat jóformán csak Gyomai György képviselte. Hihetetlen termékenységgel ontotta elbeszéléseit, karcolatait. 1957-58-ban harmincnál több írása jelent meg. Ezek tárgyköre alig változott. Annyival mégis, hogy a kor szellemének megfelelően a konfliktusok legtöbbször a TSZ-tag leányzó és az egyéni gazdálkodó legény ill. annak családja között támadtak, vagy fordítva. Ha régebbi időkről szólt az írás, az uraság, vagy annak képviselője ill. a paraszti nép, a gazdag paraszt és a nincstelen vagy nagyon szegény parasztcsalád összeütközése adta a cselekmény magvát. Az író állásfoglalása ezekben mindig egyértelmű.

A másik tehetséges pedagógus író, Vajay József, a forradalom idején vállalt munkástanácsi tisztsége miatt kiszorult a közéletből. Írása többé nem jelent meg.

Nem tudni, miért kellett Szekulity Péternek is elhagynia a Néplap szerkesztőségét Tény viszont, hogy utoljára 1963 áprilisában találkozunk a nevével. (Az Új Magyar Irodalmi Lexikon 1957-es elbocsátását említi, pedig a termelés élenjáróiról írt irodalmi riportjai az említett időpontig rendre megjelentek.)

Az irodalmi folyóirat ügye tehát – mint már említettük –, lekerült a napirendről. Az Irodalom–Művészet rovat egy oldalra csökkent terjedelme nem pótolhatta a tervezett, de meg nem valósult folyóiratot. Ugyancsak pótcselekvésnek tűnik a meglehetősen egyoldalú tartalommal megjelent és ugyancsak a megyei írogatók és a Néplap munkatársainak munkáiból összeállított antológia, „Tiszapart” címmel. Az összeállítás azonban nem nyerte el az olvasók tetszését.

Egy szolnoki szerkesztésű irodalmi folyóirat elmaradása annál inkább sajnálatos, mert az irodalmi életben országosan bekövetkezett konszolidáció (Élet és Irodalom megjelenése 1597*-ben, az írószövetség 1959 őszi újjáalakulása, a Kortárs, a Nagyvilág megjelenése stb.) eredményeként az új írói nemzedék vidéken élő tagjai, a tovább élő Alföldön és a Tiszatájon kívül számos új folyóiratot indítottak útra. Pécsett a Jelenkor, Miskolcon a Napjaink, Kecskeméten a Forrás, Szombathelyen az Életünk ad teret írásaiknak. De még Békéscsaba is jelentkezett az Új Aurorá-val, Salgótarján a Palócfölddel, Tatabánya az Új Forrással, Kaposvár a Somoggyal, Győr a Műhellyel, Szekszárd a Dunatájjal.

Szolnok azonban most is elmulasztotta a lehetőséget. Ebben nyilván része volt az MSZMP helyi vezetőinek, akik minden értelmiségi kezdeményezéstől idegenkedtek, s különösen gyanús volt a nem „hitvalló” írogató ember.

A város irodalmi életébe új színt hozott Ladányi Mihály, aki a Néplap új munkatársaként remek versekkel, szókimondó riportokkal gazdagította a lapot. Riportjai arról vallanak, hogy kitűnő érzékkel ragadta meg azokat a témákat, amelyek egyéniségéhez is közel álltak, s ugyanakkor az adott időszak egy-egy lappangó gondját is tükrözték. Ilyen volt pl. az „Arcképek – várószobákból”, amelyben az önzés ill. a kényszer diktálta terhesség megszakításáról szól. Riportját azzal a gondolattal zárta, hogy „ezek a várószobák a kor vérerei, emberi sorsok torlódnak itt össze ismét.” Tudatosan kerülte a sematikus témákat. (Azokat meghagyta másoknak.) Tsz. elnökök, a „munka hősei” helyett a jászárokszállási Faragó Jánosné tanítónőt szólaltja meg. „Citerás gyerekek és táncoló öregek” c. riportjában, ösztönösen ráérzett, hogy ebben a törékeny pedagógusnőben milyen szervező, és milyen nemes értelemben vett népművelő lélek lakozik. A „Kései napsütés”-ben pedig egy karcagi szociális otthon két idős lakójának összekerülését „verseli” meg prózában beleérző, meleg emberséggel.

Ladányi már ekkor túl volt a „Tűztánc”-beli bemutatkozáson, első önálló kötetének „Az út kezdetén” megjelenésének. „Szolnoki” versei közül csak utalni tudunk a nagyívű, szülőföldjére emlékező „Koromtalan tüzek”-re. Ebben írja:

„Látod, annak az útnak őrzi
töviseit ma is a talpam

...

hol Tóth Márton holt nagyapámnak
mutatóujja minden kútgém.”

Végül részint helyi vonatkozása miatt, részint a rá annyira jellemző stílus és egyéni látásmód érzékeltetésére egészében idézzük „Tabán” c. versét.

Tabán

„Egy-egy lányt még lefognak estelente,
ki erre vágyódott a szerelemre,
egy-egy házban még szépasszony lakik,
akivel jól eljátszhatsz hajnalig.

Így őrzi már a múltat csak az utca,
az öreg házak, félig földbe bújva,
egy kis középkor, ahol dohoson
fogatlan szél – javasasszony – oson.

Reggel, midőn idetéved a nap
s lelöttyinti a göthös házakat
színekkel: festők vernek itt tanyát,
hogy elszedjék a nyomor aranyát.

Az ittlakó nedves szalmazsákról
felkecmereg, a ház elé kilábol,
s az újvárosi útnak nekivág,
hogy keressen egy kis romantikát.”

De Ladányi Mihálynak volt szava, véleménye a megyei irodalomról is. Amikor Hernádi Tibor, ez a frissen Szolnokra került, törekvően „nyüzsgő” újságíró Donkó László keserű kérdéseire „Miért nincs irodalmi folyóiratunk?” „Miért nem jönnek össze a megye írogatói?” „Miért nincs gyűjteményes kiadás, mint Szegeden?” stb. „Őszinte sorok a megyei irodalomról” c. cikkében vitaindítóként rögzítette véleményét. Ladányi „Az irodalom és a vidék” címmel fejtette ki gondolatait. Hernádi szerint ugyanis az okok a következőkre vezethetők vissza: Nincs igazi gazdája a megyei irodalomnak. (A forradalmat követően a TIT irodalmi szakosztálya próbálta gondozni az ügyet, de a kezdeti eredmények után elfogyott az erő). A tehetséges írogatók nem Szolnokon dolgoznak (Rossi Károly, Kemény Erzsébet Cegléden). A Néplap szerkesztőségében Ungi Nagy István és Ladányi Mihály versei jelentik az igazi költészetet, de az utóbbi is inkább a budapesti nagyirodalom részese, mintsem a megyéé. Kevés a jó tollú novellista. Csak Szekulity Péter, Borzák Lajos – újabban Bistey András – és Serfőző Simon, aki néhány hónapig a szerkesztőségben is dolgozott. Alig van nyilvánosság. (Mindössze a Néplap és esetenként a szolnoki rádió.) Nincs kiadó stb.

Ladányi említett hozzászólásában tényként állapítja meg, hogy az olvasó túljutott a provincializmuson. (Ezt bizonyítja a „Tiszapart” kudarca.) A ma témáit, amelyre a vidék is szolgáltat anyagot, magas színvonalon kell feldolgozni, s nem utolsó sorban meggyőződésből fakadóan. A jó irodalom nem szervezés kérdése: poéta natus helyett poéta doctus kell.

Ladányi Mihály és Serfőző Simon is hű maradt Szolnokhoz jóval távozásuk után is. Verseik gyakran olvashatók a hatvanas évek Néplapjának hasábjain. Ladányi „Téli tűnődése”, a „Múzsához”, „Ezeregyéj”, „Levél a felnőttekhez” Serfőző „Búza” „Kavics”, „Álmodom”, „Gyermekkorom felcsapódó szántói felől” jelzik jelképes jelenlétüket.

Tárgyalásunk témáján kívül esik ugyan a város irodalmi életének taglalása, mégis legalább említésre méltónak érezzük azt a pezsdülést, amely városunk kulturális életét a hetvenes években jellemezte. Gondolunk itt a Szigligeti Színház ősbemutatóira (Örkény István: Tóték, Macskajáték, Jókai Anna: Fejünk felül a tetőt, a Pódium és a Studio Színház indulására az Árkád presszó irodalmi estjeire, a Verseghy Könyvtár irodalmi szabadegyetemi sorozataira, a Váci Mihály, Veres Péter, Szabó Pál, majd a Bányai Kornél emlékkiállításra, az ünnepi könyvhetek irodalmi rendezvényeire, amelyeken a kortárs magyar irodalom szinte minden jeles képviselője szerepelt. Illyés Gyula szép gondolatával zárjuk is e rövid kitérőt: „Az aranyalmát termő fának sorsa ápolóinak kezében van. Gyümölcsével nemcsak magát vallja meg: kertészét is.”

Eredeti témánkhoz visszatérve szólnunk kell még arról, hogy a Szolnok Megyei Néplap a hetvenes-nyolcvanas években is vállalta irodalomnépszerűsítő feladatát. Irodalmi-művészeti mellékletében változatlanul helyet kaptak a megye írogatói, de nyitottabbá vált a magyar és a világirodalom alkotásai iránt is. Amikor a szerkesztőség a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár két munkatársára bízta az ünnepi számokban a 8-9. oldalon megjelenő rovat szerkesztését, tervszerű munkájuk eredményeként a lap olvasói gazdag váltogatásban tekinthették át az 1977-1985 közötti időszak irodalmi termését. 1977-től 1980-ig Őri Zoltánné és Rékasy Ildikó, 1980-1988-ig Rékasy Ildikó szerkesztette az oldalpárt, amelynek anyaga három forrásból tevődött össze: a helyi (értsd megyebeli) szerzők beküldött írásaiból, a sajtószolgálat révén kapott korábban nem közölt művekből és főként új kötetekből válogatott utánközlésből. A 414 versből és műfordításból 237 megyei költő alkotása. Ebben a számban nem szerepelnek Ladányi Mihály, Serfőző Simon, Keresztes Ágnes, Hatvani Dániel, Hegyesi János költeményei. Az arányokat tekintve elégedettek lehetünk a megyebeliek szereplésével. Kifejezetten szolnoki keltezésűek Iluh István és Mogyorósi Erika versei. A 600-nál valamivel több prózai kis- és nagyepikai alkotásból 25 megyebeli szerző műve (beleértve ebbe a nem igazán szépíró Szűcs Sándort és a megyétől messze került Ember Máriát és Szandai Sándort is). Valójában csak Bistey András 11, Iluh István 4, Paulina Éva 2, Sóskúti Júlia és Tiszai Lajos 1 írása jelzi, hogy Szolnokon is vannak prózaírók. Közülük csupán Iluh Istvánnak nem kenyere az újságírás.

Helyi irodalmunkba új színt hozott a „Jászkunság” c. folyóirat profilváltozása. Az 1954-től két évtizeden át a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat ismeretterjesztő folyóirata 1976-ban a Megyei Tanács Művelődési Osztálya kezébe került át. Ezzel megszűnt a folyóirat szigorúan ismeretterjesztő jellege, és társadalompolitikai, művészeti folyóirattá vált, amely így teret adhatott a megye, benne a megyeszékhely irodalmárainak is.

A folyóirat felelős szerkesztője, majd szerkesztőbizottságának elnöke Valkó Mihály volt. Múlhatatlan érdeme a folyóirat irodalmi profiljának kialakítása és színvonalas anyaggal való megtöltése. A lírát most is jobbára Iluh István versei képviselik olykor Keresztes Ágnes, Serfőző Simon, Dorkovics Ágnes, Donkó László költeményeivel színezve. A Dél-Magyarországban történt bemutatkozása után itt jelentek meg először Szolnokon annak a Jenei Gyulának a versei, aki a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár által meghirdetett jeligés irodalmi pályázaton a lírai kategóriában első helyezést ért el.

A prózai műnemben változatlanul Bistey András novellái uralták a folyóirat irodalmi rovatát. A folyóirat irányítása a továbbiak során László Gyula kezébe került. László Gyula a Jászkunság felelős szerkesztői teendőinek ellátásán kívül keresztülvitte, hogy 1984-ben megjelenhetett a KISZ Szolnok megyei Bizottsága, a Megyei Tanács VB. művelődési osztálya és a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ által 1982-ben megalakított Fiatal Alkotók Klubja tagjainak műveiből összeállított antológia „Tükörképek” címmel. Az antológiában 25 fiatal, vagy pályája elején álló író, költő, képző- és fotóművész mutatkozott be. Többük írása már jelent meg az Alföldben, a Forrásban, a Mozgó Világban, a Tiszatájban s nem utolsó sorban a Jászkunságban. A más művészeti ágban alkotók többsége is bemutatkozott már önálló vagy csoportos kiállításokon a közönségnek.

A fentiekből is kitűnően az antológia nemcsak szolnoki vagy Szolnok megyei alkotókkal ismerteti meg – fényképet és valamiféle önéletrajzi utalást is adva róluk – hanem a Közép-Alföld más tájáról is szerepeltet írókat, művészeket.

Szolnok irodalmát az akkor éppen itt tanítóskodó békéscsabai születésű Dorkovics Ágnes versei, Bérczes Lászlónak, a Varga Katalin Gimnázium akkori tanárának színházi kritikái képviselték. A szerkesztőbizottság elnöki tisztét ezután Fábián Péter töltötte be.

A Jászkunság 1989-ben új köntöst és új főszerkesztőt kapott Körmendi Lajos személyében. Az ő munkássága alatt kitágult a folyóirat látóhatára, s a negyedéves megjelenés helyett kéthavonta került az olvasók kezébe. A szerzői gárda is kibővült. A megyei Dienes Eszteren, Dorkovics Ágnesen kívül új arcok is jelentkeztek. Ekkor jelentek meg Pádár Júlia első, de máris figyelmet keltő versei, Balogh László egykori tiszaföldvári tanár forradalom idején írt versei, Seprősi-Czárán György groteszk tárcái, Lengyel Boldizsár riportjai; Molnár H. Lajos prózai írásai.

{fel}