A fordulat évétől a forradalomig

A hatalom tehát egyetlen párt, a Magyar Dolgozók Pártja kezébe került. Ez magával hozta nemcsak a politika és a gazdaság, hanem a művelődés centralizációját is. Már utaltunk arra, hogy rendkívül rövid idő alatt megszűntek az irodalmi csoportosulások. Elhaltak a nagy múltú országos irodalmi folyóiratok: a Nagyvilág, a Kortárs, az Új Hold, a Valóság az Új Idők, a Magyarok, a Válasz. Egyedül a Csillag maradt teljesen átszervezve egyetlen üdvözítő stílus és eszmeiség: a szocialista realizmus szolgálatában, hangadójaként az ötvenes évek elejére kiteljesedő szektás, dogmatikus türelmetlenségnek. 1949-ben a Magyar Írók Szövetségében is végrehajtották a tagrevíziót, amelynek eredményeként a polgári-humanista gondolkodást képviselő íróink, költőink hallgatásra kényszerültek, jobb esetben az irodalmi élet perifériájára kerültek.

A valóság tükrözése helyett a társadalmi és gazdasági életben megmutatkozó gondok, ellentmondások megkerülése, lakkozott, sematikus, életidegen ábrázolásmód kapott csak teret a könyvkiadásban, a publicisztikában, egyáltalán a megjelenő írásokban.

Szolnok kulturális életében ez a tendencia, ha lehet, még fokozottabban érvényesült. Minden egyesület eltűnt a város életéből. Egyetlen lap, a Szolnok Megyei Néplap maradt, amelyből a fordulatot követő hónapokban teljesen kiszorultak az irodalmi anyagok. Később is csak Petőfi és Ady egy-egy verse, Móricz és Móra novellái kerülhettek bele a lapba. A Magyar Írók Második Kongresszusát követően pedig egyre inkább az az elv érvényesült a lap szerkesztésében is, hogy „a szépirodalmi anyag csak akkor közölhető, ha az kritika nélkül közvetíti a nagypolitika szándékát”, amely egyértelművé tette, hogy az egész kultúrpolitikának, benne az irodalomnak a termelést kell szolgálnia.

A kultúráért felelős megyei pártfunkcionárius „Feladataink a kultúrfronton” c. cikkében ezt így fogalmazta meg: „Az MDP. II. Kongresszusa határozatának 3. pontja a kultúrforradalmat a felemelt 1. ötéves terv megvalósításának, valamint a mezőgazdaság szocialista átszervezésének egyik döntő feladataként határozta meg”. „Ennek megfelelően a lapban kivirágzott az u.n. „csasztuska” irodalom. Egyre-másra jelentek meg mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelőmunkára buzdító versikék, amelyeket a változatosság kedvéért egy-egy begyűjtésre ösztönző vagy a békeharcot dicsérő „költemény” színezett. Mutatóban álljon itt néhány sor:

„Szánt a traktor Szolnok vármegyébe,
Traktorista hajlik ki belőle.
A két szeme jaj de büszkén ragyog:
Kenyércsata katonája vagyok.”

Üdítően hatott Fábián Zoltán néhány termelési riportja, amelyeknek legalább a stílusa jelezte, hogy íróember tolla dicséri az élenjáró dolgozókat (Az újjászülető élet 1952. 104/3). Zelk Zoltán „Párbeszéd” c. versén kívül a lap 1952. évfolyamában egy Móricz és egy Ady novellát olvashatott az irodalomra szomjas olvasó. (A magyar falu a Senki szigete ill. Haldoklik a pap.)

Az 1953. évi első számban az évfordulóra tekintettel – Petőfi versei egy egész oldalt kaptak, s most már jószerével minden hétvégén megjelentek a Móricz és Móra novellák sőt Molnár Zoltán és Palotai Boris írásai is némi enyhülésről tanúskodnak. 1953 tavaszán az új kormányprogram, a meghirdetett szövetségi politika, az ideológiai túlzások kritikája, a gazdasági torzulások kiegyengetésére irányuló törekvés a művelődéspolitikában is észlelhető változást eredményeztek. A Hazafias Népfront felkarolójává lett a helyi kezdeményezéseknek. Az 1949-50-ben félreállított írók ismét visszatértek az irodalmi életbe, s megnőtt a vidéki folyóiratok: az Alföld, a Tiszatáj, a Dunántúl szerepe.

A nyitottabbá váló égbolt alatt Szolnokon is megpezsdült a kulturális élet. A Hazafias Népfront városi bizottságának elnökévé a Közgazdasági Középiskola köztiszteletben álló és a közművelődés ügye iránt elkötelezett Kemény Lászlót választották. 1953 őszén megalakult a Társadalom és Természettudományi Társulat Szolnok megyei szervezete, amelynek elnöke a Közlekedési Műszaki Egyetem rektora lett, apparátusába pedig szaktitkárként írogató emberek kerültek. A TTIT irodalmi szakosztálya már röviddel a megalakulás után döntő szerepet vállalt az irodalom – benne a helyi irodalom –, a színművészet népszerűsítésében. Színházi vitái, irodalmi estjei a helyi értelmiség szélesedő rétegének bekapcsolódásával egyre látogatottabbakká váltak.

Kisfaludi Sándor és Kaposvári Gyula fáradozásainak köszönhetően 1954-ben elindult útjára a TTIT Szolnok Megyei Szervezetének folyóirata, a „Jászkunság”. A Szolnok megyei folyóiratok történetében az egyetlen, amely – jóllehet 1974-et követően mind tartalmilag, mind formailag változott – máig folyamatosan jelenik meg, s immár – visszatérve az eredeti koncepcióhoz – negyvenhatodik évfolyamában jár.

A Szolnok Megyei Néplap szerkesztőségébe is új arcok kerültek, akiket fűtött az alkotás vágya. Megalakult a Magyar Írók Szövetsége Szolnok megyei csoportja. A szintén aktív közművelődési tevékenységet kifejtő Magyar Szovjet Társaság Szolnok megyei tagozatával karöltve jelentették meg az „Új élet kezdődött” c. antológiát, amelyben az újságíró Egri Lajoson, Gerencsér Miklóson, Péteri Istvánon, Sári Istvánon, Tóth Istvánon, Tóth Kornélon kívül újra jelentkezett Gyomai György és K. Tóth Lenke (most műfordítással).

Az Életünk hasábján már 1948-ban publikált Aszódi Imre. Aszódi Imre Békésszentandráson született 1921-ben. Szarvason érettségizett, s kitüntetéssel végezve el a jogot Szolnokra került, s Chioviny Mártával kötött házassága után itt működött. A TTIT megalakulása után annak egyik szaktitkára lett. Versei 1954 tavaszától sorra jelentek meg a Néplapban. Elsőként a Balladás hangvételű „Címer Márton” c. verse keltette fel az olvasók figyelmét. Benne költői emléket állított a tiszaföldvári úton a gőgös szolgabírót „megtorkolászó” öreg kanásznak. Ez a vers is mutatja, hogy költeményeinek egy jelentős része a társadalmi igazságtétel szolgálatában született. A másik forrás, amelyből szintén bőven merített, a gyermekkori élményekből, a békésszentandrási, szelevényi tanyavilág világtól elzárt életéből fakadt. Ez a táj gyakran tér vissza családi jellegű verseiben, de másutt is, még ha külön nem is említi ezt. Petőfi életképeire emlékeztet pl. egyik remek verse a „Tél a tanyán”, amely formájában szinte prózához hasonló leírás, de átfűti mégis az érzelem melege. A szabad természet szeretete lüktet a kötetlen szótagszámú, hol páros, hol keresztrímű versszakaiban társulva a szándéka szerint jobb világot hozó jövendőbe vetett hittel. „A tavasz üdvözlete” és a „Zizeg november” c. verséből való alábbi idézetek jól érzékeltetik ezt a kettősséget: Tavaszt dicsérő költeményének kezdő sorai szinte Horatius hasonló tárgyú ódájára emlékeztetnek.

„Indul a serény földműves, hámot, ekét keres
és fogatával hajnalban kihajt a fagytól kopogó deres
földekre, s várja, míg a napfény zuhogva mindent elönt,
s lenn megmozdul a sokszínű bogár, pacsirta perdíti

szárnyát odafönt.

Akkor ő is a friss barázdák ásító mélyére szórja a magot
még mozgó rögök alá, hogy majd a termés orgonahangon

zendüljön ott.”

A „Zizeg november”-ben pedig a természeti kép még direktebb mondandót takar.

„Nem baj, ha sátrat ver november,
s a tölgyfa meztelen lesz, akár az út
elszórhat a virág, befagyhat a tenger.
Csak a jövő legyen szebb mindig mint a múlt.”

A Nagy Imre kormányának ésszerű intézkedései nyomán megpezsdülő élet költőinkben is ébren tartotta a reményt egy emberközpontúbb új világ formálódásában. Aszódi „Garas Péter” c. hosszabb elbeszélő költeményében a földosztás szegényparasztság álmait megvalósító eseményeit idézi négysoros párosrímű versszakokban. Nyilván úgy érezte akkor, hogy ez az ősi, a néplélekhez legközelebb álló versforma felel meg legjobban a tárgynak.

Az „Irodaház”-ban a Kossuth téren, a régi vásárok helyén épülő – akkor monumentálisnak tűnő – építményen dolgozók örömét, tenniakarását verselte meg. Ez a derű kap hangot még a „Május 1-jén” és még szubjektívebb hangú „Hívnak evezni, fürdeni” c. költeményeiben.

Egybegyűjtött versei aztán 1956-ban jelentek meg „Forrás fakad” címmel.

Aszódi Imre nem tudta elfogadni az MDP Központi Vezetőségének határozatát az irodalmi életben mutatkozó jobboldali jelenségekről. Nem fogta be „pörös száját”, 1956 nyarán, őszén sem. Bíróság elé hurcolták, elmarasztalták, s mindez emberi és költői pályájának időleges töréséhez vezetett. Budapesten telepedett le, ahol második kötetét, a „Körülírtam verssel a világot” 1989-ben maga adta ki. Gyermekversei, verses meséi 1997-ben ill. 1998-ban majd egy évre rá, 1999-ben összegyűjtött versei „Kettéhajtogatott márvány” címmel jelentek meg.

Eszmeileg azonos úton járt Aszódival Egri Lajos. „Szolnok” szonettje tematikailag az „Irodaház”-hoz hasonló.

„Olvad a hó, most lép új tavaszba Szolnok,
s hol villámmal elporlott bástyatornyok,
ott jár a Ma, víg és tettrekész

Téglák dalolnak, száll a tiszta ész
szíven fog, állok és előre nézek:
bölcső ringott, hol gőzöl most a mész.”

Szolnok a tárgya a szolnoki születésű, ifjú éveit itt töltő, nehéz sorsú Hortobágyi László hosszabb elbeszélő költeményének, amelyből két három-három szonettből álló részletet közölt a Néplap. Az első rész első szonettje rövid történelmi visszatekintés Szolnok múltjára, a második a város peremén élő, munkába siető dolgozókat rajzolja meg, míg a harmadik a város egy részét elpusztító 1944. június 2-i szőnyegbombázás nyomaira utal.

„Itt nyugszik kopár-köves talajban
Roncsaival a MÁV kolónia.”

A második rész a háborús évek kártételét ecseteli, megemlékezik a felszabadításról, majd a következő gondolattal zárja a ciklust:

„Mostan a gyárnegyedben ballagok,
Cipőmön puha, nyirkos, hervadt sárga
Kis lomblevelek simulnak egymásra

Gyorsul az ész, s nyomában új dalok
Kontúrja ékesül a jambus lábra
De még nem készült el a koronája!”

Elkészült-e vagy nem, nem tudjuk. Egy tény: 1955 márciusától hosszú hallgatás következett, majd egy „nagyerdei sóhaj”-ban panaszolja el hasztalan vágyódását a debreceni egyetem után, ahol tanulmányait szív- és tüdőbetegsége miatt hamar abba kellett hagynia.

Ezekből az évekből még egy lírikus érdemel említést. Ferenc Lajos a TTIT szaktitkáraként tevékenykedett 1956 őszéig. Már 1948 előtt is írogatott. „Biztató” és Új Óperenciás” c. 1944-ben írt versei 1955 tavaszán kaptak először nyilvánosságot a Néplapban. Ferencz Lajos verseit verstani fegyelmezettség, a könnyed, népdalszerű, magyaros ritmusú 4+2 ütemű sorok kedvelése jellemzi. „Vágy” c. verse álljon itt példaként:

„Még az álom fehér
galambjával játszol,
Ölelkező vágyam
csillagokon táncol.

Ölelkező vágyam
ha majd velem táncol,
a galamb helyett
ugye, velem játszol.”

Versvilága tematikailag zártabb, befelé fordulóbb. Elsősorban a magánélet érzelmi húrjait szólaltatja meg akár feleségéhez, akár gyermekéhez szólnak szavai. „Apád vigyáz” c. versében írja:

„Azt érezzed mindörökkön:
apád vigyáz itt a földön!
Apád vigyáz, fojtott kedve
átbújdosott a szívedbe.

Átbújdosott, s nézd, hogy derül
jó borodnak veled örül.
Koccints vele egészségre
magyarságra, emberségre.”

Közéleti, vagy éppen politikai vonatkozások hiányoznak a Néplapban közölt költeményeiből. Ha mégis, az inkább áttételesen szólal meg, miként ez „A végtelen vigyáz” c. versében is érzékelhető.

„Mikor a szívemet
Felgerjeszti a láz,
hogy igazat beszéljek:
a végtelen vigyáz.

Kiből a percekért
ömölnek a szavak,
ahelyett elpirulnak
százszor az igazak.

A szó csak úgy talál
emberi szívre itt
ha örökkévalóval
telíti perceit.

– Ajánlás –

Amit mondtam elébb,
nemcsak költőkre szól:
ki él, senki se mentes
e szent szabály alól.”

Ferenc Lajosra mégsem vigyázott a végtelen. Máig érthetetlen, miért került bíróság elé a forradalom után, s miért ítélték el ezt a csendes, egyenes beszédű, mindenkihez kedves embert, hacsaknem azért, mert 1956 szókimondó őszén ő is felemelte szavát a TTIT ankétján számon kérve a politikából hiányzó emberséget, őszinte igazságtételt, magyarságot.

A TTIT 1954 késő őszén rendezett irodalmi estjén lépett újra a nyilvánosság elé a két háború közötti prózaírók közül Gyomai György és Vajay József. Gyomai György „Mihály” c. elbeszélését olvasta fel, Vajay József pedig a kiadatlan regényből mutatott be részletet. Az est íróvendégeként beszédet tartó Sarkadi Imre mindkettőjüket további munkára serkentette. A lapban meg is jelent Vajay „Vakok” c. jelenete. (Vajaynak egyébként már 1937-ben játszották egy ifjúsági darabját Budapesten.) A Vakok megjelenését követően azonban Vajay nevével már nem találkozunk a lapban, amely pedig az év őszétől minden csütörtökön irodalmi mellékletre fordított egy teljes oldalt.

Annál többször publikált viszont Gyomai György. A könnyedén fogalmazó, termékeny tollú pedagógus író jól kamatoztatta egyrészt tanyasi tanítósága idején begyűjtött emlékeit, másrészt a paraszti gondolkodás, életvitel ismeretét. A kor kívánalmainak megfelelően egyre többször fordult a szövetkezés útjára lépő parasztság problémái felé. Ennek a későbbi elbeszéléseiben egyre bővülő gondolatkörnek a nyitányaként értékelhető az a tárcairodalomba sorolható írása, amely „Elindul a nép” címmel a szolnoki szegényparasztság három „honfoglalását”: Szanda, Ugar „megszállását”, illetve legújabban a szövetkezetekbe tömörülést rajzolta meg.

A hivatásos újságírók közül Tóth István novelláival találkozunk legtöbbször a lap hasábjain. Ezek többsége szintén paraszti tárgyú. 1956-ban Tóth István lett a lap felelős szerkesztője. A forradalmat követő megtorlás őt sújtotta legjobban. Hosszú éveket kellett börtönben töltenie mindössze azért, mert az újság hűen közölte a forradalom eseményeit, s fejlécet is megváltoztatta.

A Néplap újságírói körében irodalmi riportjaival tűnt fel az 1926-os születésű Szekulity Péter, aki csávolyi mezőgazdasági munkásból lett előbb MESZÖV osztályvezető Kecskeméten, majd 1952 után újságíró Szolnokon.

Az ötvenes évek derekára tehát elérkezettnek látszott az idő egy megyei irodalmi folyóirat megjelentetésére. Széleskörű vita alakult ki a Néplap hasábján főleg a megoldás módját illetően, hiszen a folyóirat szükségességét sem a megye más városaiban írók, sem a szolnokiak nem vitatták. A legésszerűbb megoldást Ferencz Lajos javasolta, aki a negyedéves megjelenést, a provincializmus elkerülése végett a fővárosi vagy az ország más vidékein élők bekapcsolását szorgalmazta.

Bár a folyóirat kérdése már 1954-től napirendre került, a megvalósításig nem jutott el főleg azért, mert a hatalom nem állt a gondolat mellé, sőt – kimondatlanul bár –, de ellenezte azt. Később pedig az 1956-os események s az utána következő évek végleg lesöpörték az asztalról a helyi irodalmi folyóirat ügyét.

{fel}