A rendszerváltástól napjainkig

A rendszerváltás tehát közvetlen környezetünk irodalmi életében minden különösebb megrázkódtatás nélkül ment végbe. Körmendi Lajos, a Jászkunság új főszerkesztője bizalmat, s kellő anyagi támogatást kapva gazdag tartalmú folyóiratot teremtett. A folyóirat vérkeringésébe kapcsolta a megyéből elszármazottakat. Megszólalt benne Szatmáry István professzor, Kiss Tamás költő. Kitűnő fővárosi kritikus értékelte Sarkady Sándor verseit, hogy csak a kisújszállásiakat említsük. De bő ismertetést kapott az idős korban elhunyt Hegyesi János költő életműve, s kapcsolata a népi írókkal. Megismerhették az olvasók a sajátos hangvételű, a női lélek rezdüléseit megragadó formába öntő, Czine Mhály által is értékelt taskonyi Pádár Juliannát. Lehetőséget és teret adott a megye irodalmi hagyományai feltárásának, Téka rovatában rendszeresen tájékoztatta olvasóit, a legújabb, megyénkhez is kötődő könyvekről, állandó munkatársai közé vonta Sarusi Mihályt, Zám Tibort, Vasy Gézát.

Elindította a Jászkunsági Füzetek sorozatot, amelynek keretében önálló kötettel jelentkezhetett Jeney Gyula, Lengyel Boldizsár, Seprősi-Czárán György, Pádár Júlia, Dorkovics Ágnes, Dienes Eszter.

Ezt az ígéretes folyamatot szakította meg a folyóirat 1995-ben bekövetkezett válsága. Nem tudjuk, csupán feltételezzük, hogy a megyei vezetés változása, az anyagi támogatás drasztikus csökkentése ill. megvonása okozta-e, de az tény, hogy 1995-ben a Jászkunság mint irodalmi, művészeti, társadalmi folyóirat megszűnt. A név megőrzésével, folyamatos évfolyamszámozással a folyóirat a Magyar Tudományos Akadémia Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Testületének orgánuma lett. Visszakapta tudományos ismeretterjesztő szerepkörét negyedéves 48 oldalas megjelenéssel.

A megelőző két évtizednek azért – volt már felsoroltakon kívül – egy olyan eredménye is, hogy kialakult egy Szolnok ill. Karcag központú, az írással tudatosan és folyamatosan foglalkozó olyan közösség, amely már az addigi teljesítménye alapján joggal követelte az irodalmi megnyilatkozás szervezett, rendszeres publikációs lehetőséget biztosító formáját. Így jött létre Serfőző Simon erkölcsi, a Szolnok Városi Művelődési és Zenei Központ gyakorlati segítségével, az önkormányzat anyagi támogatásával az „Eső” címet viselő folyóirat munkaközössége Jenei Gyula vezetésével. Az „Eső” első száma a Parnasszus folyóirat mellékleteként jelent meg 1998 karácsonyára, majd a következő évben már az első önálló folyóiratszám is kikerült a nyomdából.

Ha napjaink szolnoki irodalmáról beszélünk, akkor az „Eső” köre szolnoki kötődésű tagjairól kell – bármily röviden is – szólnunk. E rövidséget az is indokolja, hogy szerzőink a „Szolnoki Téka” sorozat első kötetében, a „Torkolat”-ban írásaikból összeállított bő válogatással már minden szónál többet mondtak önmagukról. (Torkolat. Szolnoki írók könyve. Irodalmi antológia. 2000)

Korát és alkotó munkásságának kezdetét tekintve az elsőség Iluh Istvánt illeti. 1936 május 23-án született Törökszentmiklóson hétgyermekes munkáscsalád sarjaként. Első versét, a „Messze vagy hazám” címűt 1957. május 1-jén közölte a Szolnok Megyei Néplap, amely évtizedeken át biztosított számára publikációs lehetőséget. Csupán az érdekesség kedvéért említjük meg – bár máig kiapadhatatlan alkotókedvét is mutatja –, hogy 1977 és 1985 között ötvennél több verse jelent meg a lapban. A Jászkunság pedig csaknem minden számában hozta verseit. Gyermek- és ifjúkorának nehéz éveiről tiszteletre méltó őszinteséggel írt az 1996-ban az Agacsi Kiadó által megjelentetett „Boglyába gyűjtött napjaim” c. önéletrajzi regényében. A törökszentmiklósi téglagyárban, az ottani öntödében, majd a szolnoki papírgyárban átéltek leírása kortörténeti hitelességű képet rajzol nemcsak a költőnek erről az életszakaszáról, hanem a hozzá hasonló szakképzetlen segéd- ill. betanított munkások sorsáról is.

Első gyűjteményes verskötete a Magvető Kiadónál jelent meg 1975-ben. Gyermekverseit Bokros László illusztrációval a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár adta ki 1980-ban. Legutóbb, 1996-ban a karcagi Barbaricum Könyvműhelyben jelent meg „Száműzött szél” c. könyve.

Az önálló köteteken kívül tíznél több antológiában közölték verseit. Utoljára 1990-ben a szolnoki Pelikán Könyvek első darabjában a „Találkozás”-ban olvasható hat remek költeménye, amelyeknek egyike a „Tenni a jóért” című egész eddigi életműve jeligéje lehetne.

Alig néhány hónapja jelent meg Bálintné Hegyesi Júlia Bistey András írói-újságírói munkásságát tükröző gondosan összeállított bibliográfiája Tabák András értő előszavával. Húsz önálló mű és számtalan, gyűjteményes kötetekben, folyóiratokban, napilapokban megjelent novella, tárca és egyéb írás tanúsítja, hogy az írói pályán szintén 1957-ben – még középiskolai diákként – elindult író mögött máris milyen gazdag életmű áll, pedig még a hatvanas évét sem érte el.

A Diósgyőrben 1942-ben született Bistey András Jászapátin érettségizett, majd a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát magyar-olasz szakon. Ugyanott doktorált 1971-ben. Bányai Kornélról írt disszertációját 1982-ben a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár adta ki. A különböző folyóiratok azonban már 1967-től rendszeresen közölték novelláit, recenzióit. A kecskeméti Forrás az Alföld, a Napjaink, a Jászkunság sok-sok számának lapjain olvashatók írásai, de a Tiszatáj, az Új írás, az Élet és Irodalom is közölt tőle novellát. 1985 és 1993 között főleg a Mozgó Világban, majd az Ezredvégben jelentek meg munkái.

1967 óta él és dolgozik Szolnokon a Szolnok Megyei Néplap ill. az Új Néplap munkatársaként.

A Magvető Kiadó adta ki első novelláskötetét 1978-ban „Összeláncolva” címen. Gyermek- és ifjúkorának világa, a Jászság regényének, kisregényének és egyéb írásának ihletője. A Zrínyi Kiadónál jelent meg „Szibéria melege” c. regénye, amely az első világháborúban és az orosz polgárháborúban küzdött és szenvedett jászsági parasztemberekről, valamint az „Élt itt egy ember” című kisregénye Bertha Bulcsú és Galabárdi Zoltán kisregényével közös kötetben (Tizenkilenc nyarán).

A Móra Kiadó adta ki 1997-ben felvidéki, szolnoki és jászsági színhelyeken játszódó ifjúsági történelmi regényét, az „Égő tetők alatt” címűt.

„Első közös nyarunk” c. 1989-ben megjelent novellás kötete egy kisregényt és több hosszabb elbeszélést tartalmaz. A „Jász dekameron” c. jászsági anekdoták szépirodalmi feldolgozása található a „Z-könyvek” sorozat 1993-ban megjelent egyik kötetében.

Ugyancsak a Zrínyi Kiadó hozta „Lángok a víz fölött” c. és Zrínyi Miklós téli hadjáratáról szóló kisregényét és más elbeszélését. 1975-től máig jó néhány antológiában olvashatók elbeszélései, sőt több írása orosz, spanyol, német, észt, olasz, szerb fordításokban is megjelent.

Bistey András műfordítóként is maradandót alkotott, (s remélhetőleg alkot is még!) Verset és prózát egyaránt fordított olasz és spanyol nyelvből. Két olasz költő (Giorgo Virgolino és Franco Fresi) magyar nyelvű kötetének szerkesztésében és fordításában is részt vett. Ugyancsak ilyen minőségben volt részese a Forliban és Szolnokon élő szerzők írásait tartalmazó, már említett „Találkozás” c. antológiának.

Bisteynél néhány évvel fiatalabb, az 1946-os marosvásárhelyi születésű és 1987-ben az elhallgattatás elől Szolnokra települt Molnár H. Lajos. Szülővárosában tett érettségije után ugyanott színinövendék volt, majd a kolozsvári egyetemen lélektan szakos diplomát szerzett. Az egyetemi évek után üzempszichológusként dolgozott a Resicai Kohászati Kombinátnál. Innen 5 év után az Ifjú Munkás c. laphoz került munkatársnak. Riportjai „És akkor átmentem a tűzön” címen 1978-ban jelentek meg. De a megrázó riportok tanulságait levonó K. Jakab Antalnak a kötet valóságfeltáró jellegét értékelő tanulmánya csak a romániai fordulat után jelenhetett meg. Még egy válogatott riportokat tartalmazó könyve, a „Kilépés” 1980 és két regénye, a „Donkó Ákos” (1981) és a „Falrahányt esztendő” (1983) jelent meg Romániában. (A két regényt Budapesten is kiadták 1987-ben ill. 1990-ben. 1981-ben elnyerte a romániai Írószövetség irodalmi díját.

Áttelepülését követően a Szolnok Megyei Néplap olvasói elsőként ismerhették meg folytatásokban a később önálló kötetben is kiadott „Levelek a hazából a honba” c. és rólunk, a századvégén élő magyarországi magyarokról szóló publicisztikáját. Molnár H. Lajos jelenleg is Szolnokon él és alkot színművésznő feleségével és gyermekeivel, a Széchenyi lakótelep egyik betonkolosszusának kétszobás lakásában. Legutóbb a Torkolatban jelent meg részlet a „Volt egyszer egy udvar” c. új regényéből.

Rékasy Ildikó a későn érő költők közé tartozik, hiszen túl volt már a nyugdíj korhatárán, amikor belső késztetésnek engedve, viszonylag rövid idő alatt egy kötetre való verssel jelentkezett Kárpáti Kamilnál, aki további írásra biztatta, és segítette „Belesimulva” c. verskötetének kiadását, amely 1999-ben a Stádium Kiadó gondozásában meg is jelent.

Bár Budapesten született 1938-ban, szülőhelyének mégis Tiszaroffot tekinti, ahol gyermeksége első évtizedét töltötte békés, derűs családi légkörben a Tisza és Tisza menti táj közvetlen vonzásában. 1969-ben költözött családja Szolnokra, ahol 1956-ban tett érettségi vizsgát a Varga Katalin leánygimnáziumban. Szegeden kezdte meg egyetemi tanulmányait magyar-történelem szakon, de a forradalom miatt megszakadt a tanítás, és ő már nem is tért vissza, mert 1957 januárjában férjhez ment Szathmáry Györgyhöz.

Férjével a hasonló érdeklődés, az irodalom szeretete hozta össze. A feltételesen szabadlábra helyezett költőt, aki zongoristaként kereste kenyerét, követte az ország különböző üdülőhelyeire. A rendezetlen körülmények, az állandó helyváltoztatások, az életközösség megszakításához, majd 1964-ben váláshoz vezettek. 1959-től nyugdíjazásáig a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárban dolgozott. 1966-ban levelező tagozaton szerezte meg egyetemi diplomáját. A könyvtár egyik legképzettebb szaktájékoztatójaként és bibliográfusaként kiadványok és bibliográfiák egész sorát állította össze. Nevéhez fűződik – többek között – a két kiadást megért Györffy István és a Verseghy bibliográfia. Közben – amint erről könyvünk más helyén szóltunk – 8 éven át szerkesztette a Szolnok Megyei Néplap „Irodalom – művészet” rovatát, s elkészítette annak repertóriumát is. Előkészítette, szerkesztette és bevezette egykori férjének verseit tartalmazó könyvet. Férje verseivel való foglalkozás is indíttatást adott saját költeményeinek írására és kiadására.

Tarsolyában már szinte együtt van egy új kötetre való vers.

Az „Eső” körének korban következő tagja P. Nagy István, aki a Vajdaságból települt át. Szülőhelye Székelykeve, születésének éve 1961. 1993-ig, áttelepülésének esztendejéig az újvidéki Fórum Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott. Jelenleg a Varga Katalin Gimnázium tanára. Alkotó munkásságát, amelyet három sikeres verskötet reprezentál (Alkalmatlan évszak, 1985; Köralagút, 1989; Holt idény, 1993.) Sinkó- és Móricz ösztöndíjjal jutalmazták. A már említett „Találkozás” c. olasz-magyar antológiában megjelent versei és műfordításai már ráirányították a szolnoki verskedvelők figyelmét. Így hát nem csodálható, hogy első magyarországi kiadású verskötete „A hely grammatikája”, amely a Pelikán könyvek 2. számaként hagyta el a nyomdát, sikert aratott és méltán. P. Nagy István az „Eső” egyik szerkesztője, s Jenei Gyulával együtt ő szerkesztette a „Torkolat” c. antológiát.

Jenei Gyulát a szolnokiak egyrészt a Jászkun Krónikában megjelent tartalmas és figyelmet érdemlő riportjai s egyéb írásai nyomán kezdték becsülni, másrészt a Jászkunság folyóiratban közölt versei, s a Hátországban c. kötetben sorjázó költeményei alapján mint új hangú lírikust is megismerték.

Jenei Gyula Abádszalókon látta meg a napvilágot 1962-ben, de gyermekségét és fiatal éveit Kunhegyesen töltötte. Ott is érettségizett, majd a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett magyar-történelem szakos oklevelet. Szolnokra először újságírógyakornokként 1986-ban került, de két év után rövid időre a nyírteleki művelődési ház vezetője lett. Népművelői munkáját aztán Karcagon folytatta és négy éven át a városi ill. a regionális lapot szerkesztette.

1993-ban vert gyökeret – remélhetőleg véglegesen – Szolnokon. A „Hátországban”-t még két verskötete követte 1992-ben a „Valahogy”, 1997-ben „A vértorony vitorlái”. 1997-től tagja a Magyar Írószövetségnek. Jelenleg a Szolnok városi kollégium nevelője és – amint erről már történt említés – az „Eső” folyóirat szerkesztője. Elhatározott szándéka, hogy a folyóirat köré gyűjti minden előítélettől függetlenül csupán a minőségi elv alapján a szolnoki ill. az innen elszármazott alkotókat. Csak remélni tudjuk, hogy szép szándéka tartós eredményt hoz.

Kétlakinak vallja magát a fővárosban 1973-ban született, de érettségijéig Szolnokon élt és azóta is gyakran hazalátogató Benedek Szabolcs. Budapesten a Közgazdaságtudományi Egyetem politikatudományi szakán szerzett diplomával jelenleg a Központi Statisztikai Hivatal kiadvány- és olvasószerkesztője.

Első írásai Szolnokon jelentek meg, de 1994-től országos irodalmi lapokban, folyóiratokban is rendszeresen publikál. A Népszabadságban és a Magyar Hírlapban megjelenő fanyar humorú tárcái gyakran szereznek derűs perceket az olvasóknak. Egy regénye, a „Nagy Degeneráció” 1997-ben, novelláskötete a „Berényi szerelmei” pedig 1999-ben jelent meg. A József Attila Kör paródia pályázatán 1998-ban közönségdíjat kapott. Tagja is a Körnek és a Szépírók Társaságának. A „Találkozás” kötetben jelent meg a „Futball, szerelem” c. írása. Ő is egyik szerkesztője az „Eső”-nek.

Seprősi-Czárán György neve a kilencvenes évek elején vált ismertté Szolnokon. Az 1964-ben Budapesten született újságíró verseivel, groteszk „pasziánsz”-aival a Jászkunságban, cikkeivel, riportjaival pedig a méltatlanul rövid életű „Telegráf”-ban találkozhattunk. Első verskötete a Jászkunsági Füzetek sorozatban jelent meg 1994-ben „Parttalan folyó” címmel. Jelenleg a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójának munkatársa.

Három fiatalt (mindhárom huszonévesek) Lázár Balázst, Haklik Norbertet és Mrena Juliannát nem a születés, hanem a szolnoki „alma mater”-ek kötik városunkhoz. Az „Eső” és természetesen szerkesztőinek érdeme, hogy e kötődés megmaradt.

Közülük az ózdi születésű Haklik Norbert a prózai műfajban publikál hazai és határainkon túli lapokban. Két évvel ezelőtt jelent meg „Mennybemeneteli Iroda és más történetek” c. könyve. Egy évre rá Hajnóczy Péter-ösztöndíj részese lett.

A Szolnokon született Lázár Balázs első verskötete a „Szárny angyal nélkül” most van megjelenés alatt, miként a jászberényi származású Mrena Juliannáé is.

A felsoroltak „Torkolat”-beli bemutatkozása arról győz meg bennünket, hogy hosszú idő után úgy tűnik, van ismét szolnoki irodalom. Ha pedig az „Eső” folyóirat helyzete megszilárdul, beleértve az anyagi hátteret is – és nyitott marad más égtájak felé is, akkor bizton remélhetjük, hogy a szolnoki irodalomnak nemcsak jelene, hanem biztató jövője is lesz.

* * *

Miként Szolnok közel ezredéves története, úgy a szolnoki irodalom története is azt a tételt igazolja, hogy Szolnok – hazánkhoz hasonlóan – mindig befogadó város volt. Ha nem is tudta mindig megtartani őket, innen sarjadt tehetséges gyermekei egész hazánk szellemi kincstárát gazdagították. Így gazdagodott ez a város – s irodalomtörténetünk példái is ezt bizonyítják – máshonnan jött, de a város kohójában szolnokivá izzott tehetségekkel. De miként a kohót is csak tűz tudja hevíteni, ezt a tehetséget megtartó erőt is csak együttes akarással, ha kell, áldozatvállalással lehet és kell nap nap után fenntartani.

{fel}