A felszabadulástól a fordulat évéig

A mindenkori magyar irodalom sajátossága, hogy szoros összefüggésben állott hazánk történelmével: tükrözte vagy éppen befolyásolta az események alakulását. Nem volt ez másképpen a második világháború befejezését követő esztendőkben sem. A fasiszta elnyomás és erőszak nyűgétől megszabadult ország irodalma a két háború közötti magyar irodalom haladó hagyományaira támaszkodva kapcsolódott be a szellemi újjáépítés munkájába. Erős alapot jelentett ehhez Ady Endre, József Attila, Móricz Zsigmond életműve, a népi írómozgalom és a szellemi ellenállás irodalma. Tovább élt a Nyugat nagy nemzedékének humanista hagyatéka, s erre épülve tág tér nyílott a második, harmadik generáció írói és költői előtt is. Talaját veszteni látszott viszont a Rákosi Jenő, Harsányi Zsolt, Herczeg Ferenc képviselte konzervatív irodalom. Tehát éppen az a vonulat, amely a két háború közötti szolnoki irodalom arculatát – az Irodalmi Kurir körének kivételével – meghatározta. Így érthető, hogy városunk irodalmi élete csak alapos késéssel ébredt abból a tetszhalott állapotból, amelyben 1944 november negyedikétől jó két éven át „pihent”. Hozzájárult ehhez az a szomorú tény, hogy éppen leghaladóbb gondolkodású írogatóink: Tabán Gyula, Orosi József, Kertész Mihály, Rusznák Sándor a fasiszta téboly áldozatai lettek. Mások, köztük Szandai Szabó s még néhányan már előbb, a fővárosban keresték s találták meg érvényesülésük lehetőségét.

Irodalmi életünk lassú ébredését okozta az is, hogy már a háborút közvetlenül megelőző években is hiányzott a városban az írókat összefogó ösztönző erő. A harmincas évek folyóiratteremtési próbálkozásai rendre elbuktak, így a háborús években már csupán az egyre fogyatkozó helyi lapok adtak teret egy-egy vers közlésének. Az egyetlen irodalompártoló és a helyi irodalmat is népszerűsítő egyesület, a Verseghy Kör a háborús években már csak az utóbbi feladatának tudott eleget tenni s a magyar Kulturális Egyesületek Szövetsége keretében kapcsolatot tartani az ország más irodalmi társaságaival. Utolsó, érdemleges tette az 1943 decemberében a Tudományos Akadémián lezajlott bemutatkozás volt, amelyen még K. Tóth Lenke, Kiss Gábor és Gyomai György személyesen is résztvett. Baradlai-Remmillong Albert már csak Kemény László által előadott versével lehetett jelen.

A kör újjáalakulását sürgette ugyan a közvéleménynek is hangot adó helyi újság, a Tiszavidék, az újjáalakulásra csak 1947. március 27-én került sor. A „felülről” is követelt újjászervezésben nyilván döntő szerepe volt annak, hogy 1947. májusában Bóka László, akkori kultuszminisztériumi államtitkár védnöksége alatt meg akarta szervezni a város, a szolnoki „Demokratikus Kultúrnapokat”. E rendezvény egyik kiemelkedő eseményének szánták a kör írogató tagjainak és a városi zeneiskola művésztanárainak bemutatkozását a Városi Színházban.

Az említett városi kultúrnapoknak köszönhető, hogy a Magyar Irodalmi Társaságok időszaki értesítőjének, a Vándortűznek 1947. évi 4. száma a Verseghy Ferenc Irodalmi Kör gondozásában szolnoki számként jelent meg többek között a helyi szerzők írásait is tartalmazva.

A Vándortűz szolnoki számának a jelentősége abban van, hogy keresztmetszetét adta a korabeli helyi irodalomnak, hiszen lapjain ott találjuk csaknem mindazon szerzőknek a műveit, akik a háború végéig a szolnoki irodalomban nevet vívtak ki maguknak. A prózát Gyomai György, S. Sovány Mária, Vajay József, Csontos Sándor egy-egy novellája képviselte. A lírikusok közül Pataky Joachim hallatta – talán utoljára – a hangját, s míg a Verseghy Kör háború előtti elnöke, Kiss Gábor – immár egyszerű taggá degradálva – „Búcsú” című szép versével intett valóban búcsút a közszereplésnek, addig K. Tóth Lenke két szolnoki témájú közérdekű prózai írással szerepelt. A szerkesztők figyelmességét dicséri, hogy a fasizmus áldozatává lett Tabán Gyula és Orosi József verseit is közölték. A város képzőművészetéről alkotott képet Patay Mihály, Botos Sándor, Benedek Jenő, Chiovini Ferenc, Baranyó Sándor egy-egy képének másolata ill. a Művésztelep egykori törzstagjainak festményreprodukciói és dr. Elek Istvánnak, a város tudós tisztiorvosának Szolnoknak a képzőművészetben elfoglalt helyét elemző tanulmánya rajzolta meg.

A közérdekű témák között helyi szakemberek Szolnok jelenével és jövőjével foglalkozó, bizakodást sugárzó írásai egészítették ki az irodalmi és képzőművészeti élet rajzát.

Az ország irodalmi életének kibontakozásában egyébként kiemelt szerep jutott a felszabadulást követően gyors egymásutában született irodalmi folyóiratoknak. Először a „Magyarok” lépett porondra még az Ideiglenes Kormány székhelyén, Debrecenben, majd Budapesten folytatta munkáját. Az „Új Hold” a fiatal szerzőket, a „Válasz” a népi mozgalom íróit tömörítette. A kortárs művészetek modern irányzatait mutatta be az „Alkotás”. A „Kortárs”, a „Fórum”, a „Csillag” a különböző politikai irányzatok körül csoportosuló írók műhelyei voltak, míg a „Valóság” a MADISZ majd a NÉKOSZ folyóirata lett. Két éven át 1946-tól 1948-ig tájékoztatta olvasóit a Magyar-Francia Társaság szemléje, a „Nagyvilág”.

De folyóiratukkal jelezték a vidéki városok közül is néhányan, hogy helyük van az ország irodalmi életében. Így a pécsi „Sorsunk”, a szegedi „Tiszatáj”, a hódmezővásárhelyi „Délsziget” jelentkezése jelentett sajátos színt a hazai folyóiratok palettáján.

Ebbe a sorba illeszthető a szolnoki fiatalok irodalmi, társadalmi és művészeti folyóirata, az „Életünk”. Csak míg vidéki sorstársait számontartja az irodalomtörténet, addig az „Életünkről” említés sem történik. Az ok nyilván kettős. Egyrészt országosan ismert író vagy költő nem publikált a folyóiratban, másrészt mindössze három számot ért meg az 1948. március 1-jén indult kiadvány. Jelentősége azonban a szolnokiak számára mégis van, hiszen a felszabadulást követően az első – és sajnos évtizedeken át az utolsó – olyan folyóiratkisérlet, amely helyi szerzők irodalmi alkotásainak közlésére vállalkozott, amellett, hogy rendszeresen közölt műfordításokat ill. a dunavölgyi népek irodalmából is hozott szemelvényeket. Odafigyelt a színházi, zenei és képzőművészeti élet újdonságaira.

A szerkesztők szolnoki egyetemista és középiskolás fiatalok, értelmiségiek, köztisztviselők voltak, akik a folyóiratszerkesztésen kívül rendszeresen tartottak irodalmi esteket, vitákat a szerkesztőség Szapáry utcai helyiségében. A folyóiratot munkaközösség szerkesztette, amelynek tagjai az alábbiak voltak: Berkó János, Debreczeni Zoltán, Gyurkó Lajos, Hajdú Katalin, Hajóvszky László, Kovács Borbála, Molnár Ilona, Popovics Sándor, Rátfai Angéla, Török Ernő, Varga Béla, Vida Béla és Viszlay János. A csapatmunkát Thiery Árpád is segítette. A folyóirat említésre méltó lírai anyaga Kovács Borbála, Molnár Ilona, Aszódi Imre verseiből állt össze. Meglepően friss, mondhatni modern hangvételű költemények a maguk idején dicsérő és elmarasztaló bírálatokat egyaránt kiváltottak. A 17 éves diáklányok, s a náluk alig 10 évvel idősebb Aszódi Imre annak a háború által megpróbált, felzaklatott, megsebzett nemzedéknek a tagjai, akik tudatosodásuk kezdetén csöppentek bele a gyökeres változások forgatagába. Ez a lelki egyensúlyingadozás, útkeresés mutatkozik meg a folyóiratban közölt versekben is és természetesen a nagy elődök, főleg Juhász Gyula, József Attila, s Radnóti Miklós hatása. Mutatóban álljon itt mindhármuktól egy-egy rövidke költemény.

Kovács Borbála: Hajnal

A zöld vizekből néma lángok
fakadnak. Nyirkos ámulások.
oldják a rebbenést az éjben

A vállainkra kék derengést
dobált az élet. Drága sejtést
találtunk újra künn a mélyben

A vállainkról bíbor árnyak
a hűvös, álmos napba szállnak,
a színek fellazultak végre

A friss vizekre zöld vitorlák
röpülnek és a tiszta formák
kivetődnek a fényes égre.

Molnár Ilona: Koratavasz

Leveles árkok mentén surran
A jó levegő szanaszéjjel
Egy paraszt dünnyög a fiának
„Áldott eső esett az éjjel”.

Mennek. Etetni készülődnek
A gondjuk füstöt ereget föl
De érzik testük erejét, s hogy
Meleg szél fú a tehenekből

Aszódi Imre: Percenként jönnek a képek...

Lelkemben visszajárnak az álmok,
mint hollóhajú szerelmes lányok
esti tó vizébe fürdeni...

De ha szél lebbenti meg álmosan
a fákat, ahogy közöttük átoson
kavics legördül, neszei a világ...
Álmok és lányok elröppenve,
Sikolt az ábrándok lelke
s kettőbe töri a melódiát...

A prózát Török Ernő novellái s főként a szomszéd népek irodalmából átvett műfordítások képviselik. Ezzel is dokumentálva a szerkesztők egyik lényeges célkitűzését: a Délkelet Európában felszakadt zsilipek kihasználásával bekapcsolódni egy termékenyítő kulturális áramkörbe. A munkaközösség tagjai, akik többségükben a Szolnok környéki falvak szegényparasztjai közül vergődtek el az egyetemig, részt kívántak vállalni az ország szellemi újjáépítésében, ezen belül szűkebb pátriájuk történelmi, szociális és kulturális helyzetének felmérésben és ennek birtokában – önmaguk erejét is kipróbálva – hozzájárulni e táj keletibb, lassúbb, merevebb kultúrköre véredényeinek tágításához.

Csak sajnálni lehet, hogy e szép elképzelések részint a főszerkesztő korai halála és az anyagi nehézségek, részint az egyre szigorodó politikai légkör miatt torzóban maradtak. Ez utóbbi feltevést valószínűsíti, hogy az egyre inkább csak egyfajta ideológiát valló hatalom nehezen viselte el a Pintér László főszerkesztő „Március tanításai” c. cikkében imigyen megfogalmazottakat:

„A márciusi eszme nem más, mint az a függetlenségi gondolat, hogy a magunk törvényei szerint akarunk élni, és senkinek sincs joga a maga életformáját reánk kényszeríteni.”

A háborút követő években a helyi újságok még folytatták a megelőző évek hagyományait, és a tárcarovatukban helyet adtak irodalmi igényű írásoknak is. Így a Tiszavidék is szívesen közölte K. Tóth Lenke rímes prózában írt tárcáit és verseit is. Munkásságát ismertetve már említettük tréfás hangú tárcáit, amelyek segítettek derűsen nézni saját nyomorúságunkat, akkori viszonyaink fonákságait, a gondokat, leleményességgel legyőző szolnokiakat. Tárcáinak hangja felforrósodik, amikor a terhek zömét viselő asszonyokról, az édesanyákról, vagy a könyvekről szól. E tárcáinak ízét érezteti a következő két idézet. Az első az „Anyák napja” címet viseli, a másodikat a könyvnapra írta. (A könyv és az élet)

„Anyád elébe zsámolykát tégy, oly fáradtak a lábai! Mennyit kellett a tűzhely mellett s mosóteknőnél állani. Mennyit szaladt sziréna-szóra, és téged mentett, bújtatott. Mókázott véled, hogy feledd el minél előbb a bús napot. Rejtette rémült remegését, és bátor volt, hogy te ne félj. Elhitette, ha ő vigyáz rád, se baj nem érhet, se veszély. Csak lelkeden nyomot ne hagyjon, takart előled vért, halált, – ő közötted s a háború közt, mint a virrasztó angyal állt. A pusztítás vad évein át ő fázott, fáradt, éhezett. Kenyér ízét is elfeledte, de neked jutott két szelet.”

A könyvnapról írott tárcáját pedig a következő lírai sorokkal zárja:

„Barna fürtök hóra válnak, – már az ősz is szinte pár nap, jő a tél, és jő a vénség, elmúlás jár itt közel. Könyvespolcunk átölel. Átfog, mintha karja volna, kincseit még egyre ontja, tőle jő a tűz, a vér, míg az élet véget ér. S zord koporsón elpihenve, égi álom száll a szemre, semmiség a földi búcsú, nem hiányzik semmi más. Nincs, mitől elválni kár. Elmaradhat pompa, ékszer – cserbehagytak ők elégszer; elmaradnak társ, barátok, – holt a holtak híve lett – földről nem kell semmi más, csak imakönyv a szív felett.”

Kényszerű hallgatása után Kiss Gábor is jelentkezett néhány verssel, a szociáldemokraták lapjának, a Szolnokmegyei Népszavának hasábjain, amely egyébként az újjáépítés alapvető kérdéseiben való egyetértésen kívül szívósan védelmezte – amíg tehette – a demokrácia értékrendjét.

Már 1948 tavaszán jelentkeztek azonban azok a baljós előjelek, amelyek sokasodván elvezettek a két munkáspárt egyesülését követően az egész közélet központi irányításához, ezzel együtt a helyi kezdeményezések felszámolásához, a civil szerveződések, majd fokozatosan az MDP-n kívüli politikai pártok megszűnéséhez. Szolnokon is csendesen elhalt a Verseghy Kör, elhallgattak jó időre a körhöz kapcsolódó írogatók, egysíkúvá vált a helyi közművelődés is. Ezt az elszürkülési folyamatot aligha tudták feledtetni az 1848. 100. évfordulója alkalmából zajos propagandával szervezett kultúrversenyek.

{fel}