Költő mártírok

Tabán (Tabák) Gyula

1909-1944

Egyetlen olyan szolnoki költő, akinek ébresztése versköteteinek posztumusz kiadásával is megtörtént. Az első lépést a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár tette meg, amikor az 1983. évi ünnepi könyvhét alkalmából betűhív kiadásban megjelentette az első ízben 1932-ben Szegeden napvilágot látott „Csend, muzsika, ünnep” c. könyvét. A költő fivére, a köztiszteletben álló fotóművész, Tabák Lajos által átengedett sárgult füzet első címlapján, amelyről a hasonmás borító is készült, két, kézzel írott ajánlás is olvasható volt. Az első az egykori kedves tanárnak, Marks (Muray) Lipótnak szólt. „Marks Lipótnak, az „elfeledett tanítvány” szeretettel küldi. Szeged, 33. IV. 10-én. Tabán Gyula.” A 14 évvel később kelt következő ajánlás pedig így szól: „A megtört Édesanyának szeretettel és tisztelettel egyetlen emlékül visszaküldi: Szolnok, 1946. VIII. 11. Muray Lipót tanár.”

E két dedikáció voltaképpen Tabán, eredeti nevén Tabák Gyula rövid életének foglalata. A Partiumból indult s Arad megyei Borossebest majd Világost megjárt zsidó család ötödik gyermekeként Kecskeméten született Gyula középiskoláit már Szolnokon végezte.

A gimnázium négy osztályát a Verseghyben járta, majd iskolai tanulmányait a Szolnoki Társulati Felsőkereskedelmi Iskolában fejezte be 1927-ben. A hírhedt „numerus clausus” miatt nem juthatván be az egyetemre 1928 őszén Párizsba ment, s a Sorbonne-on kezdte meg tanulmányait. Itt vette fel – ott is a Zagyva-parti Tabánra emlékezve – a „Tabán” költői nevet, s itt ismerkedett meg majdani feleségével, Ágival. Megjárva még Frankfurtot, Heidelberget is versekkel, műfordításokkal tarsolyában tért haza. 1932-ben végre bejutott a szegedi tanárképző főiskolába, s itt jelentek meg kötetté rendezve versei a Dél-Magyarország Hírlap- és Nyomdavállalat RT gondozásában. Két évre rá már második kötete, a lírai betétekkel dúsított elbeszélő ciklus, a „Szalmakoszorú” is nyomdakész. 1936-ban végre honi tanári diplomát is kapott. 1933-tól már a Hitélet főmunkatársa lett, és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjaként ő teremtett kapcsolatot Radnóti és Szandai Szabó között.

Ifjúkora kedves városába, Szolnokra visszatérve az itteni polgári iskolában kapott tanári állást. Verseinek, műfordításainak, cikkeinek az Irodalmi Kurir, a Nemzeti Jövőnk, majd a Szolnoki Újság adott helyet. Szolnok után Tab, majd Vác a következő állomáshely. Itt kötött házasságot is 1942-ben, de családi boldogsága is kérészéletű. Már a következő évben munkaszolgálatra hívták be. A dunántúli Szentkirályszabadján – egy estére – még összehozta a véletlen ugyancsak munkaszolgálatos fivérével. Feltehetően a szerbiai Bor bányáit megjárva, 1944 őszén valahol úgy végezte mint szeretett költőtársa, Radnóti Miklós. Három kötetet kitöltő s kiadásra érett versei és műfordításai feleségével együtt a náci téboly áldozatai lettek.

Két kötetéből fivérei által összeállított s méltó köntösben megjelent versei „Szegény-Isten csókja vagyon rajtam” címmel Tabák Endre visszaemlékezésével az u.n. „Z” füzetek 36. számaként Budapesten került ki a Tótfalusi Tannyomdából.

Meleg emberséget sugárzó versei – legalább a megmaradtak – tehát hozzáférhetőek a verset szerető olvasók számára. Tabán Gyula torzóban maradt életműve is egy olyan szelíd lelkű poétát ismertet meg velünk, aki költői hivatásának tekinti az útkeresést lélektől lélekig. A „Csend, muzsika, ünnep” első ciklusának címe a „Fiatal vándor” is erre utal.

„Tavaszi dal”-ának minden sorát pedig az ember és az őt körülvevő természet szeretete melegíti át.

„...kikerülöm a virágot, hogy le ne tapossam
az idegen gyermeket megsimogatom.

a magányos vándornak kinyújtom a kezem
melegen csókolom meg, aki fázik,
a sükethez is van jóságos szavam,
színes kertet is mutatok a vaknak...”

Vágyódás és áhítat, valóság és álom vegyül istenes, szerelmes és tájverseiben egyaránt. Ez ad ezeknek valami sajátos lebegést, amit a sorvégek váratlan, legtöbbször félrímes összecsendítésével olykor belső rímmel még fokozni is tud. Álljon itt példaként első kötetének címadó szóképeit kölcsönző kétszakaszos verse a „Paysage intimé”.

„Higgyétek el nékem: szárnya van az éjnek:
a csend muzsikája szárnyak suhogása –
olts fel szűzfehéret kedvesem ez órán:
ünnepre muzsikál a csend orgonája.

Csend, muzsika, ünnep; valaki közelít:
nincs saru a lábán, csillag van a testén –
égi fényesség ez s jöttére kialszik
a nappali sugár a kedvesem szemén.”

A „Csend, muzsika, ünnep” hármas egysége Tabán Gyula költészetének is meghatározó vonása. A kötet is hármas szerkezetű. Az első ciklus, amelyet a Fiatal vándor c. vers nyit szabadvers expresszionista színezettel. A második, komorabb hangvételű – mindössze nyolc verset tartalmazó – ciklus után a harmadikban a már említett álom és valóság világát át- meg átszövik a szimbólumok, a metaforák gazdag változatai.

A kötet jelképrendszere a Nyugat nagy nemzedéke, de főleg Ady hatását érezteti. Erre utalnak a szokatlan szóösszetételek, a jelképek nagybetűs írása stb.

Tartalmilag a szegényekkel, és a kiszolgáltatottakkal való erkölcsi érzékenységből fakadt együttérzés a legjellemzőbb.

A már említett „Szalmakoszorú” címet viselő kötete végre 1937-ben megjelenhetett. A groteszk hangütésű, önéletrajzi elemeket is elegyítő, valahol a komikus eposz határán álló költemény ismét a rideg, sőt könyörtelen valóság és a meddő álmodozás ütközése.

Két kötetén kívüli verseinek már a 30-as évek végén befelhősödő magyar égbolt alatt a Szolnoki Újság ad még helyet. Sorsszerűségénél fogva idézzük végül „A vers” című négysorosát:

„Azt kérdezed, a vers, a dal
e fáradt mában mit akar?
De kérdezed-e mit dalol
a hattyú, mikor haldokol?”

Az újságokban fellelt mintegy félszáz versének érzelmi és gondolati tartalma annak a töretlen hitnek a dokumentumai, amely szerzőjüket a való világ kegyetlensége, értékrombolása, fajgyűlölete ellenére eltöltötte. Természetes, hogy utolsó verseiben már felerősödött a reménytelenség, a közeli halál sejtése, de ez még akkor sem a vád, hanem a megbocsátás hangján szólal meg.

„S lásd, hozzám békével
Jönnek el az égiek
Mert én megbocsájtom,
Ki ellenem vétett.”

Az irodalmi Kurir is közölte alábbi verseit.

Pap, király, hős és tengerész

Nyugaton, ahol lemegy a nap
S a végtelen vad tengerbe vész,
Ott akartam lenni egykor én
Fehér ruhás és dalos tengerész.

Keleten, ahol most a hold tűnik,
Ahol elefántcsont palota vár,
Ott akartam lenni egykor én
Igazságos, bőség-adó király.

Északon, ahol havas lepel
Nyúlik el a néma ég alatt,
Ott etetni akartam régen
Az eltévedt, bús madarakat.

S délen, hol az erdők árnyában
Meghúzódik árva, kis falu,
Pap akartam lenni a négernek,
Igazhitű és igaz szavu.

S kipróbálván egy néhány utat,
Kisvárosba tértem vissza és
Dalolom, hogy aki tud dalolni,
Pap, király az, hős és tengerész.

Mert szegény-isten csókja vagyon rajtam

Testvéreim, huszonhárom éves vagyok,
bággyadt holnap keres, víg tegnap elhagyott,
üres a tarsolyom a pénzem elfogyott,
nem is hívnak meleg családi otthonok.

Vándorolok egyre, szerelmetlen ember,
itt egy erdő fed el, ott egy szikla rejt el,
s jaj, tudom utánam könnyező szemekkel
nem néz senki, akár ha este, ha reggel.

Ismerem már utam, vége soha nincsen,
felhő megy az égen, ember megyen itt lenn,
mi sem nyomja vállam, nincsen nekem kincsem,
kincsem a kincsetek, – a kincstelen Isten.

Mert az én Istenem oly szegény mint magam,
bágyadt szerelmetlen csak azért maradtam
s azért fütyülök csak vándorló utamban,
mert a Szegény-Isten csókja vagyon rajtam,

Annak kinek nincsen csak millió bolygója
s a millió bolygón még több bolyongója,
kik kincseket gyűjtenek és rátékozolva
testükre, díszesen hullnak koporsóba.

Orosi József

1916-1944(?)

Juhász Gyula volt a költői mintaképe s végzete a Radnóti Miklósé, (meg) a Tabán Gyuláé. A szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium növendékeként a harmincas években még virágzó önképzőköri üléseken tűnt fel hangulatos, korát meghaladó módon megszerkesztett, s verstanilag is kifogástalan verseivel. Nem véletlenül, mert tudatosan készült a költői pályára. Alig 18 éves, amikor a Szolnoki Tükör már közölte verseit. A költői pályán való elindulásához követendő példának Juhász Gyulát tekintette. A maga választotta úton akkor már örökre távozott meleg hangú lírikus tartalmi és formai tekintetben egyaránt hatott rá.

Tiszta tüdőből érő dala valóban korán beérett. Verseit szívesen közölték a szolnoki lapok annál is inkább, mert gyorsan érő versei valami teljesen újat hoztak a szolnoki poézis megszokott, csak a szubjektum belső énjével foglalkozó verstömegébe. Szeme hamar rányílott a környező világ ellentmondásaira, különösen az „érdek világ”-gal együttjáró óriási különbségre: a telt zsebű gazdagok s a nyomorgó, szenvedő szegények között. Mivel kötetbe gyűjtött versei már nem kaptak kiadót, újságokban, folyóiratokban szétszórt költeményeiből bővebben válogattunk.

A Tiszán átívelő s egykori karcsú híd, amely annyi költőt versírásra ihletett, s egyéniségüknek megfelelően más és más gondolatot ébresztett, Orosi Józsefet ennek a kiáltó társadalmi különbségnek a meglátására, költői kifejezésére ösztönözte. A tőle szokatlan nyolcsoros, félrímes versszakok egyben versformáló képességét is tükrözik.

Híd alatt
A szolnoki Tiszánál

Milyen bolondos híd is ez,
úgy ível s bukik le, mintha
Lenne az istenek kezén
Gyorsjátékú égi hinta.

Égi hinta, melyen pajkos
Istennő ül s kötelet
Egy jókedvű istenficsúr
Lóbálna a világ felett

Emberek hídja pedig ez
Most is autó meg szekér –
Erőlködnek fel. Lent lesem
Várom, hogy útjuk összeér.
Selymes, sima út az egyik
Az úri, az autóé
Botorkálós, káromkodós
A másik, földönfutóé.

Úgy lesem a találkozást
Hátha eljött a pillanat
és eldől, ami el nem dőlt
Százszor százezer év alatt.
Várom, hátha egymásra ront
Ott fenn most úrnép meg szegény,
Két egymásra szabadított
Fenevad Isten tenyerén.

...De nem. A gép már elsuhant
S döcögő pont lett a szekér.
Amaz biztosan bálba megy,
Emennél biztosan enni kér
A gyerek, hát iparkodik,
hogy adjon neki ennie,
ha lesz mit... S ha nem lesz, mi lesz?
Hát akkor se lesz semmi se.

Hogy siettek, bár meglehet,
Elfordították arcukat,
Meg ne vijják valahogyan
A harcot, hajj a harcukat.

Siettek, sietni muszáj –
Úgy hagytak itten magamat,
Mint ajkamat már a mosoly
Mint az eget az alkonyat.

Juhász Gyulához

A Tiszát nézted annyi csendes esten,
Árnyad most is partján leng feketén
A sóhajom a vízen leeresztem
Hátha ott köt ki messze Szegeden.

Óh, fogd el a sóhajt álomhálóval
Boldog halott halász, a víz felett
S felelj rá valamit, nem földi szóval
Szél hozza vissza az üzeneted.

Egy ifjú vár itt rád. A homlokán még
Egyetlen gyönyörű reménysugár ég:
Hogy selymesebb a göröngy odaát,

Hol Téged, elhagyottat is szeretnek,
Ahol erős a gyenge és a gyermek
És figyelik a költő szavát.”

Költői kibontakozásának hamar gátat vetettek az egymásután megjelenő embertelen, jogfosztó törvények. Az érzékeny lelkületű fiatal költő egyre jobban átérezte ennek a társadalomból való kirekesztettségnek, a jogtalan megkülönböztetésnek a súlyát. Meg kellett élnie azt a torz világot, amikor az embert nem a tehetsége, hanem származása szerint ítélték meg. E jogtiprás okozta belső elkeseredésnek két nagyszerű allegóriában adott hangot. Amikor érezte, hogy legszebb szavai is szélbe szóródnak szerteszét, mert az igazság kimondását sőt meghallgatását is törvények tiltják, meghallói, társai csak az űzött vadak lehetnek.

Költő, írj az állatokról

Legszebb versed az állatokról írd,
Szeresd őket, ha őz, ha fenevad:
A némaságban ők a társaid,
Olyan boldogtalanok, mint te vagy.

Elrejtve hordják drága lelkűket,
ha szólnak: hangjuk vinnyog és makog,
Mint ahogy a világnak torz, süket
Hang a te legszebb, legbúsabb dalod.

Hogy szívedben mi van, ők érzik azt.
Ez az élet nekik is szenvedés,
És számukra is csak az a vigasz,
Hogy ijedt szemük messze, messze néz.

Sorsát a tolókocsiban ülő béna emberéhez hasonlítja. Tolókocsi c. verséből csupán néhány szakaszt idézünk:

„Elordítom bénaságnak kínját,
Világ hallva hallja, látva lássa.
Semmi ehhez semmi rabnak lenni,
pattan egyszer minden börtön rácsa.

Semmi ehhez elbújdosni messze,
Cafatokban is koldúlni semmi:
Egy, csak egy van arcpirító szégyen,
Egy a kín csak: így bénának lenni.

Félember vagy Isten ajándékát,
Orrod és szád nem vehették el.
S mégsem ember! Rád mutathat hátul
Akármelyik suhanc a kezével.”

A második világháború kitörése után még ez a félemberi mivolt is veszélybe került. Akkor írt verseiben a háborús élmények képei keverednek a bombák süvítése közben is szépet álmodó költő, békére vágyó, egy jobb emberibb világ eljöttében minden szenvedés ellenére is bizakodó szavaival.

Meggyőződésünk, hogy nem csupán a szolnoki, de az egész magyar poézis igazi tehetséget veszített el ebben a helyenként radnótis magasságba emelkedő ifjú emberben, akinek rövidre szabott életét is a „gyilkos erőszak” oltotta ki.

Mennyből az angyal...

Száz messzi hullócsillag hull a hóba,
ott künn az ég fenséggel kékülőben...
Milyen bús csend ült a redakcióra...
Magam is most már hazakészülőben...
Még egy pillantást az elnyűtt asztalra,
Mit majd két egész napig nem látok...
Hopp! A kilincsnél megtorpanok. Balga
Varázs fogott meg: Hang varázsa, hallga:
„Mennyből az angyal lejött hozzátok”...

Ablakhoz megyek. Nem titok a hang már:
jámbor kis család lakik szembe éppen,
Ők dalolnak, csengőbben az aranynál,
ők szent család, akár egy ódon képen,
mily szépek így, egy ódon képről festve,
– Ahogy száll tőlük a rossz, az átok –
Mily szép így ez a betlehemi esdve:
„Mennyből az angyal lejött hozzátok”...

... Hogy mindenkinek jusson ma a jussból,
S mindenki ágya legyen ama jászol,
Hogy mindenkinek jusson ma Jézusból,
hogy virradatot lásson, aki gyászol,
hogy mindenkin őrködjék a jók őre,
– Hiszen azért van karácsonyfátok –
Hogy mosoly derüljön minden redőre,
– Azért ragyognak a gyertyalángok –
Hogy minden bánat elillanjon mára.
A Szeretetnek szent parancsszavára,
hogy ne legyen ma verejték robot,
Hogy bíborköntöst kapjon a kopott,
Hogy gyönyörködjünk zúgó szélben, holdban,
Hogy térjünk egy pásztorral, egy akolban,
Hogy Ő is, te is, Én is ma megleljük
Közös egy húrunkat s úgy énekeljük,
Kéz kézben, szív szívvel, zenélő hanggal:
Ma hozzánk is lejött mennyből az angyal.”

{fel}