Két nőíró

Bodnár Andrásné

1897-1940

Szolnok harmincas évekbeli társadalmi életének egyik legismertebb, írásai és emberi magatartása révén nagyon kedves nőalakja volt Ligeti Erzsébet írónő, aki 1897. május 3-án született, s 1918. decemberében kötött házasságot a jogi végzettségű dr. Bodnár Andrással. Árvaszéki ülnökként dolgozó férjét követve került Szolnokról Gyöngyösre, majd 10 évi ottani tartózkodás után 1933-ban újra Szolnokra.

Írásai már gyöngyösi tartózkodás idején ismertté tették a nevét. „Fehér vitorlák” c. regényét a Függetlenség c. lap folytatásokban közölte. Másik regénye – Vihar után – pedig 1931-ben jelent meg. A cím a nagy vihar, az első világháború és a lezajlott forradalmakat követő első évek történéseire utal. Főhőse, Görög Ilona egy volt katonatiszt úrinőnek nevelt egyetlen leánya, akit első nagy szerelme: egy jóképű, de léha, csak vagyonra vágyó fiatalember egy gazdagabb házasságért elhagy. A férj halála után elszegényedett özvegy mielőbb szeretné már férjnél látni leányát. Erre alkalmasnak bizonyul Végh Árpád, egy háborús konjunktúralovag, akinek tőzsdei manővereken szerzett vagyona feledteti póriasságát.

A cselekmény színhelye Füred város, amely – a helyszín rajzából kiderülően – nem egyéb, mint Szolnok, ahová új református lelkész érkezik, s ahol jóformán minden szegény „bolsi”, ahol rettegett „bolsi fészek” a Tabán, s a tornyát vesztett vártemplom az elmúlt vihar mementója. A hivatásának élő lelkész egy testi és lelki sebet hordoz. Szíve beteg, ifjúkori szerelme, Ria pedig – nem győzvén kivárni, amíg ő a teológiát elvégzi – szerelem nélkül férjhez megy, elválik, majd egy gazdag ügyvéd szeretőjeként ő is Füredre jön.

Az úri társaság befogadja Ilonát és újgazdag férjét, aki pénze révén még a főügyészi állást is elnyeri. Az érdekházasságot kötött szépasszonyt újra ostromolni kezdi régi szerelme, az úri társaság kedvence, Ficzek Károly, akinek pedig a felesége gyermeket vár. Lénárt, a lelkész hiába óvja Ilonát a bontakozó kapcsolattól, a szépasszony férje elhagyására készül, amikor kiderül, hogy az bankárja sikkasztása miatt csődbe jutva öngyilkos lett.

Lénárt, még egy halálra ítélt kommunistát is megtérít a börtönben, de visszafogadásáért könyörgő egykori szerelmének nem tud megbocsátani. Ilonának is fejére olvassa vétkét, s nem is eredménytelenül. A kisváros csillogó-villogó „aranykígyója” előveszi soha nem használt tanítónői oklevelét, s a kisgyermekek oktatásában találja meg újrakezdett életének értelmét. A lelkész pedig új állomáshelyére távozik.

A regény az újjáépülő Tiszahíd, a fürdőépítés leírásával mint a vihar után bontakozó új élet jeleivel zárul.

Bodnár Andrásné regényének erénye a gördülékeny társasági stílus, a zárt szerkezet, a kisvárosi zsúrok, pletykák, a kártyás lump férfitársaság szórakozásának élethű rajza. Az írónő érezhetően törekszik az erkölcsi tanulságok levonatására. Így kap szót a rangkórságnak, a pénz talmi hatalmának, a szerelem nélküli házasságnak az elmarasztalása.

Míg férfi szereplői eléggé egysíkú jellemek: a testileg visszataszító Vég, a szoknyavadász Ficzek, a mindig erkölcsi magaslaton álló Lénárt stb., addig nőalakjai árnyaltabbak, vívódásaik is hitelesebbek. Aligha csodálhatjuk, hogy a tehetséges, s tegyük hozzá csinos és vonzó fiatalasszony hamarosan Szolnokon is a társasági élet tisztelt és kedvelt tagja lett. Bekapcsolódott a Verseghy Ferenc Irodalmi Kör munkájába, s felolvasó üléseinek gyakori és sikeres szereplője lett.

A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok külső munkatársaként számos cikket írt. Főleg tárcái érdemelnek még ma is figyelmet. Belőlük színes kép rajzolódik ki, különösen az évtized utolsó éveinek szolnoki társadalmát foglalkoztató kérdésekről. A nőkérdésről írt tárcája pl. a nők munkába állásának problémáját járja körül. Nézete szerint „a nők térhódítása a kenyérkereső pályán ott kezdődött, amikor elvitték a férfiakat a háborúba, s égető szükség volt rájuk az eke szarvától kezdve a boncasztalig”. Mivel tapasztalata szerint a dolgozó nők férjhezmenési lehetősége jóval nagyobb, mint az otthon ülő házilányé, továbbra is számítani lehet az állásba törekvő nők számának növekedésére. Az írónő rokonszenve az „esélytelen”, állást nem lelő leányok felé fordul.

A Tiszán érkező máramarosi szálfákból összerótt tutajok gallysátorai alatt egykedvűen pipázó rutén tutajosok látványa a „Te csak pipálj Ladányi” úri birtokokat elfüstölő, közügyekkel nem törődő antihőseit juttatja eszébe, s ezt ki is mondja „... az egész hiba nem is rejlik másban, mint abban, hogy itt sok szép szólam ment füstbe ahelyett, hogy megszívlelték volna a szót, és azt tett is követte volna.”

Szociális érzékenységét a szolnoki lakáshiányról írt tárcája éppúgy mutatja, mint hangulatos riportjai, szóljanak azok akár a kilakoltatásról, akár éhező koldusgyerekről, aki a kapott pár fillérért kenyér helyett irkát vásárol.

Szolnoki miniatűrjeiben megjelenik a Művésztelep kerti ünnepélyének vendégváró varázsos hangulata éppúgy mint a tiszai „ingyenstrand” társadalmi rangkülönbségnek fittyet hányó derűje. De termékeny tolla alól színdarabok is kikerültek. A Bánffy Katalin leánygimnázium növendékei adták elő „Bánffy Katalin levelesládája” c. alkalmi egyfelvonásosát.

Az 1938-as tavaszi színházi évad zárása előtt vitte színre a Sziklay-társulat „Miszter Kétezer” c. utópisztikus vígjátékát. A 20. század végén játszódó történet a teljes elgépiesülés felé haladó világ visszásságait figurázza ki azzal a végső kicsengéssel, hogy sem a századvégen eluralkodó általános gépesítés, sem a különböző eszmeáramlatok nem lesznek képesek megváltoztatni az ember érzelemvilágát. Így szerelmi életében is az éppen divatos eszmék helyett akkor is a tiszta és természetes indulatok és érzelmek uralkodnak majd.

A darab a korabeli kritika szerint merész hangjával, ötletgazdagságával s nem utolsó sorban meleg áramlású lírájával igen nagy sikert aratott.

Az első világháború s a Trianon utáni nőtársadalom kérdései már kisebb írásaiban is erősen foglalkoztatták. Ezek a gondolatforgácsok értek regénnyé az évtized végére. A szolnoki Verseghy Ferenc Irodalmi Kör kiadásában jelent meg „Mai lányok” c. regénye.

A mai olvasó számára nyilván avittnak tűnik maga a kérdésfelvetés is, a húszas-harmincas évek eladósorban érett lányainak azonban égető gondja volt a pártában maradástól való rettegés. Az első világháború pokla, a hadifogság elviselhetetlenül hosszú évei megtizedelték a „partiképes” fiatalembereket. A szerencsés hazatérők jelentős hányadát fásulttá, a gazdasági válság pedig állástalanokká, reményt vesztettekké tette őket. A házasodás vezérlő motívuma sokuk esetében nem az érzelmi kötődés, hanem az anyagi megalapozottság reménye lett. Ezek az ütközések képezik a regény cselekményét, amelynek főhőse, a barátnő – lányok sorsát szívén viselő, de az úri életformát biztosító férj szolgálatát, a házi tűzhely őrzését egyetlen igazán női hivatásnak tekintő Vera asszony. Rövidre szabott élete egyben ennek az életformának a csődjét is jelzi.

Jóllehet a női lélek rezdüléseit, a kor „mai „lányainak vívódását, a „veszedelmes” korba lépett „mai” asszonyok életét kitűnően ismerő írónő regényét néhány, még élő kortárs emlékezete őrzi már csupán, egy a hazai történelem süllyesztőjébe került korszak sajátos tükreként érdemes fellapozni a könyv még helyenként fellelhető példányait.

Bodnár Andrásné – regénye hősnőjéhez hasonlóan – nagyon korán, alig lépve túl a negyvenen – 1940. február 14-én rövid betegség után örökre távozott szerettei és olvasói köréből.

Előszó
a „Mai lányok” című regényhez

Nektek írom ezt a regényt, nektek, ti mai lányok, kik kétségbeesetten számoljátok az évek könyörtelen múlását, kiknek sorsát megpecsételte a Trianon, kiknek boldogságát eltáncolták haláltáncba kint a fronton a régi, híres bosztontáncosok.

Nektek, ti árván maradt szegény gyermekek, kik a tetszeni-vágyás nagy színjátékát játsszatok a csonka országban, csonka reményekkel, kik nem tudjátok mi a bűnötök, csak érzitek, hogy megcsúfolt az élet.

Nektek, ti mélyen alvók, vagy ébren ámodozók, kiktől a régi éjjeli zenék hangja elszállt messze, kiket nem kísér a bálokba a csokor virág, a múltban sokat jelentő fehér és vörös szegfűcsokor, kiknek nagy harcot kell vívni egy szál virágért, amíg valaki meglát és érdemesnek tart arra az egy szálra is.

Nektek írom, ti kétségbeesettek, kik levágtátok a hajatokat és visszaigyekeztek a múltba, újra-újra kezdeni ezt a tíz évet, hátha nő addig egy friss generáció, ki jobban észrevesz benneteket.

Nektek ti ismeretlenek, kik bennmaradtatok a politúros bútorok között és onnan merészkedtek ki az életbe, a küzdő férfiak sorába és amíg a sokszor mosott fehér függöny árnyat vet a finom ráncokra, hivatkozva egyéni önállóságotokra, itt temetitek néma keserűséggel a vágyakat.

Nektek ti merészek és szépek, kik piros ajakkal, villogó szemmel rójátok a korzót, táncoljátok az őrület táncait, ebbe dobva fékevesztett temperamentumotokat, elmentek a végsőkig, így akarjátok kiharcolni a boldogságot.

Nektek írom ti mai lányok, kiket ezen a gyűjtőnéven nevez az irigyelt férfinemzetség.

Gúnyol, kritizál, kicsinyel, kelleti magát, majd odébb áll. Válogat köztetek, végül a blazirtság köpenyébe takarózva visszahúzódik és csendes, fanyar mosollyal nézi a ti nehéz harcotokat.

Három lány jut ma egy nősülendő férfire. Ők pedig nagy magabizásukban a három közül egyet sem választanak.

Állnak Trianon agglegényei a sorompó előtt. Tíz visszahúzódik, míg egy választ magának egyet közületek.

És a többi leány?

Elmegy a templomba, végignézi az egy szerencsés esküvőjét, azután gondolkozik – ugyan mennyivel különb az a másik?

Egy fehérruhás menyasszonyt sok-sok irigyelt szempár kísér tele-tele keserűséggel. Mikor vége van az esküvőnek és elalusznak a csillárok, kimennek a templomtérre és folytatják tovább a harcot.

Mert messziről integet nektek valaki. Hív benneteket az ösztön. Igazi hivatásotok az élet jogaira hivatkozva követeli, hogy asszonyok legyetek, anyák és vigyétek tovább ezt az elpusztított nemzetet.

Ti pedig ehelyett, hogy egy meleg otthon színehagyott levegőjét megszínesítenétek, egyedül éltek. Kívül cifra ruhában, belül didergő lélekkel féltek kegyetlenül a sivár, kietlen jövőtől.

Az élet igazi misztériuma, a gyermek – nincs. Mialatt befurjátok fejeteket a vánkosba, tikkadt ajakkal gondoltak arra, miért lettetek ti vesztesei ennek a kegyetlen háborúnak?!

Nektek írom ezt a regényt ti mai lányok, három álmodozó leány, illetve asszonytársatok csendes vívódásáról és egy magabízó férfi felleget döngető vágyairól. A ma szomorú hangulatát, hangtalan vívódását viszem bele.

De neked is írom te mai asszony! Három közül az egy, ki már ugyan révben vagy, de békétlen és elégedetlen a magad sorsával, neked, ki veszedelmes korba jutottál, unod magad, vagy tényleg bánt az élet, és nem látod meg az egyedül élőket, a nálad szerencsétlenebbeket, hanem felhasználod asszonyi szabadságod és sötét sikátorokban, járatlan utakon keresel új boldogságot. Neked, ki lelkiismereted altatgatása közben nem veszed észre, hogy elveszed tőlük azt az egyet is, aki még megmaradt nekik, árváknak, egyedülélőknek.

Neked írom te harmincéves asszony, kit szertelen tobzódásáért mai asszonynak nevez, egy gyűjtőnéven, Trianon boldog maradéka –, a blazírt és kritikus trianoni agglegény.

Suchyné Sovány Mária

A szolnoki Verseghy Ferenc Irodalmi Kör tagjaként a harmincas évek végén verseivel és prózai írásaival hívta fel magára a figyelmet. A banktisztviselő férj mellett írogató fiatalasszony azután három gyors egymásutánban megjelenő terjedelmes regénnyel jelentkezett a negyvenes évek elején.

1940-ben jelent meg Budapesten „Tavaszi láng” c. regénye, amelyet 1941-ben a Pallas Kiadó gondozásában az „Ami bennünk ég” majd 1943-ban az „Aranyhíd” követett.

A háború után még az 1947-ben megjelent Vándortűz-ben találkozunk írásával, de további sorsáról nincs adatunk. Regényei közül az „Ami bennünk ég” volt hozzáférhető.

A 282 oldalas, XXXV fejezetre osztott regény Ács Zsuzsanna banktisztviselő életének azt a szakaszát öleli fel, amely a szerelem ízeinek megismerésétől a házasság révébe történő megérkezéséig tart. A bőséges bonyodalmakkal terhes regény azzal a fensőbbséges orvosi véleménnyel száll szembe, amely szerint „A nő lelkivilágát minden jó orvos éppen úgy ismeri, mint a saját tenyerét...” Ezzel indul a regény cselekménye. Mindjárt két férfi szeme nyílik rá Zsuzsanna szépségére. Egy – egyelőre ismeretlené és dr. Szabados László titkáré, Ács Zsuzsa munkatársáé. Mi több, az idős, elözvegyült vezérigazgató is szívesen időzik körében.

Szabados a jómódú, kissé züllött világfi heves ostroma nem Zsuzsát, inkább szüleit fogja meg. Szegény sors az övék. Az apa meg nem értett, másoktól mindig megelőzött feltaláló mérnök, akinek minden pénze, még felesége családi ezüstje is fura találmányaira megy el. A család nagyfia, Zsuzsa öccse, TBC-ben halt meg fiatalon. A kisebbik fiú apja rajongója, szintén feltaláló szeretne lenni. Az anya egy tiszaszögi birtokos leánya, akit házassága miatt apja kiközösített.

Ács Zsuzsa némi fájdalmat érezve mellkasában attól retteg, hogy öccsétől csókkal búcsúzva megkapta a TBC-t. Közben folyik Szabados erőszakos udvarlása, s a hóbortos mérnök-apa repülőszöcskéjének készítése. Zsuzsát leendő anyósáék bemutatkozó látogatáson fogadják, de Zsuzsanna megszökik. A Mátrába készül szanatóriumba, de Újszászon leszáll a vonatról és nagyapjához megy. Makkay Gábor Tiszaszög „tekintetes bírója” Zsuzsa nagyapja éppen az árvízzel küszködik. A Tápió, Zagyva, Tárna 1940. évi áradása a környék egész lakosságát veszélyezteti.

Az író hosszan időzik a Makkay-ház leírásánál, meg az idős Borbála néne gondolatainak elmondásánál, aki annak a mérnöknek a keresztanyja, aki az újszászi iskola után a maga erejéből küzdötte fel magát. Ő volt az ismeretlen, aki Zsuzsára csodálkozott, s aki megtetszett a lánynak is még akkor, mikor Szabados környékezte. Zsuzsa a Makkay-háznál találkozik Arató Attilával, a már említett mérnökkel, akiről kiderül, hogy egykori játszópajtása volt Zsuzsának. Boldog órák, napok következnek, amelyeket azonban beárnyékol egyrészt Zsuzsa takargatott, vélt betegsége, másrészt kisöccsének, Janikának a balesete, aki apja hóbortos találmányának csaknem áldozata lett.

Ács papa a tragédia hatása alatt inni kezd, befelé fordul, állás nélkül marad.

Előbb azonban lezajlik egy szolnoki szandai réti idill, ahol Attila és Zsuzsa egy öreg számadó elbeszéléséből ismerik meg Attila apja halálának igaz történetét.

Zsuzsa „vélt betegsége” miatt még megcsókolni sem meri immár vőlegényévé lett Attilát, akinek nem vallja meg tartózkodása okát. Az persze félre is magyarázza. Attila – hivatásából eredően – realista, nem tud megbirkózni Zsuzsa lelki vívódásával, ellentmondásos magatartásával. Végül csak megtörténik a házasságkötés, de Zsuzsa a szertartás alatt is sírdogál. A férj persze „nem értette”, nem érthette, mi titkot bír el az őszinte tiszta szerelem? „Már tudta, hogy a nő lelkivilága más, mint a férfié. Csukott könyv.”

Zsuzsa kétségbeesett lépésre szánja magát. Megszökik a nászéjszakáról, de a Szabados villa előtt elájul, szanatóriumba kerül, ahol végre kideríti a vizsgálat, hogy semmi baja a tüdejének, nincs többé akadálya annak, hogy férje oldalán megtalálja a boldogságot.

Itt a Vándortűzben megjelent novelláját közöljük.

Örvény a nagykanyarban

Péterke csordásgyerek. Ott könyököl a fűben, előtte kisimított papírzacskó, mögötte a cserény, attól jobbra a nagy víz, a kanyargó Tisza.

A gyereket nem érdekli, hogy mi akadozik a gyűrött papírzacskóban: kenyérhéj, cseresnyemag. Azt nézi, amit a zacskóra nyomtattak. A zsírpecséttől még jól látja a régi újság betűit, rajzait. Hát azt nézi.

– Hm..

Öregapja a csordás, megpillogja a papirost.

– Micsuda jelek ezek? Új csillag lesz-é? Üstökös féle?

A gyerek legyint.

– Csillag... Arról a múlt vasárnap óvastam. Ez más. Itt olyan csőről írnak, amely átvilágítja az ember testit. Röntgen-csőről.

– Hm...

A gyerek könyöke keményen belefészkeli magát a fűbe. Az öreg csordás nézi Péterke homloka felett a fekete haj gyepet, amit tegnap nyirkált meg a kölcsönollóval: na, gyöngyösödik már! Izzasztja a „Römgen”. Nem lehet ezzel több szót váltani, míg egy szem olvasatlan betűt talál a papírzacskón.

Jóval odébb, a nagykanyarnál, ott, ahol a parton nyírfakereszt őrzi a vizet és figyelmeztet a kavargó örvényre, áll egy fiatalember. A rátűző napsugár szinte hihetetlenkedik azon a két mély barázdán, amely most ezt a szabályos, még igen fiatal arcot megöregíti.

Csak áll a szürkeruhás fiatalember és nézi az örvényt, mely talán már száz éve is ugyanígy gyűrűzi a vizet. Csak akkor kapja el tekintetét a körbenkeringő víztölcsérről, mikor az új szürkeruha édes-tapintású szövetén a nyárfavirág pelyhe megakadt. Gyengéd mozdulattal leszedi a pelyhet, szélnek ereszti. Utána szeretettel megsimogatja kabátját. Nem érzi az új szövet durvás érdességét, simának hitte, mint a legfinomabb, legdrágább szövetet.

Más ember, ha nagy útra készül, ilyen szeretettel búcsúzik kedvesétől.

Merevbőrű új cipője is megkapja ezt a pillantást, de balcipője sarkától már egy ajkbiggyesített mosollyal búcsúzik, mert azt a suszter vagy öt centivel magasabbra verte, hogy pótolja a balláb rövidségét.

Aztán megindult az örvény felé.

A cipőben már kaccsog a víz, az élesre vasalt nadrág szegélyét is fekete-szürkére festette. Most térdnél egy kicsit megrándul a nadrág éle. Keserű mosoly ismét csak felszökik a fiatalember arcán.

– Mit akar a kezem? Miért rántja ki a vízből a nadrágszárat? Nincs ennek már értelme: úgyis mindegy... De... mégiscsak az első új ruhám ez, amelyet saját keresetemből vehettem. Eddig sohasem volt új... mindig csak öreg. Öreg, foltozott csőnadrág.

Árvagyereknek csak ilyen jutott. Ilyent hozott a tiszaháti kisfaluból a négy asszony egyike. Mert négy szegény asszony jó szívvel vállalta a neveltetését. Nem is kívántak mást fizetségül tőle, mint, hogy mindegyiket „édesanyámnak” szólítsa, mert gyermeke egyiknek sem volt.

Rászállt nyeldeklőjére is ez a gondolat: más-más kéz dagasztotta kenyerek ízét érezte, meg a szalonnáét, az erősen füstöltét és az enyhén avasét. Árva életének négy anyjára gondolt, ők bizonyára elsiratják.

Már a térdét nyaldosta a víz.

Megsiratja-e az a lány? Töröl-e könnyet abba a csipkésszélű zsebkendőbe, amelyet ő vett neki? A szőkehajú, egyformán lépkedő táncosának labdázta át a lány azt a zsebkendőt.

Bicegő lépése iramát előbbre vitte az örvény felé.

– Ha-hó! Ha-hó! Ott az örvény! Az öreg csordás hangja megállította, de csak egy pillanatig, aztán tovább gázolt, mert mit ér szerelem nélkül az élet?

Valahogy a kabátja gallérjánál fogva ráncigálták vissza.

Most már ott szárítja magát a bogrács alatt rakott tűznél. A lebbencsleves forr. Péterke már ismét könyökli a füvet, előtte a kisimított papírzacskó. A nap is süt már, az új ruha szárad, az öreg beszél.

– Aztán Attilának hívják? Jól értettem?

– Jól.

– És idevalósi.

– Itt születtem.

– Hm... Az öreg Terkának, a bábának volt szokása, hogy az újszülött gyerek jobb térgyét összeegyeztette a gyerek balkönyökével......hun segített, hun rontott.

A maga esetiben rontott...

Az öreg meghúzza a pipáját. Bal szájaszéle elnyűtten lejjebb húzódik. Már vagy negyven éve egyazon helyen fityeg az a pipa.

Másként szép szál ember lett... az apja is az volt.

– Ismerte? – élénkült meg Attila tekintete.

– Nagyon... Halász volt... Ott vitte le az örvény a nagy kanyarnál. Mikor levitte a víz, oszt nem gyütt föl többé, akkor állítottam neki azt a keresztet. Nagygondolatú ember volt, ő is nagyon sokat nézte a vizet, csakhogy más furkálta a gondolatját... a kincs csalogatta az örvénybe.

Attila most már várakozón tekintett az öregre. Az pedig élvezte a türelmetlenkedő csendet, koszorúformát font a fűzesből, zöldlevélből.

– Annak a nagy királynak, Attilának a hármas koporsóját kereste a Tiszában... én a parton álltam, ő meg bent ült a csónakban, az örvény előtt:

– Már rágyüttem, mitől gyűrűzik itt a víz! – szólt István, a kedves édesapja. Én meg csak rátromfoltam: Nem lehet igaz, amire maga gondul István. Nem maga az első, meg nem is az utolsó, akinek ez a hármas koporsó megzavarta az eszét. Mert hát nézze, – és az ujjaimon elszámoltam nekije – egy, az vasból való volt, azt szétette a rozsda, kettő, az ezüst, meg harmadik az arany csak amolyan hitványfalú lehetett, összelapultak a víz írtó nyomása alatt.

Magam sem hittem, tudja, de ki akartam verni a fejiből az egészet. Ettül nagy méregbe gyütt: – No, maga csak menjen vissza az ökrökhöz, odavaló! Oszt beevezett!...

Lehalkul az öreg hangja.

– Vékonyka asszony volt a maga édesanyja. Mikor Istvánt lehúzta az örvény, szegénynek éppen akkor volt itt az ideje. Otthon feküdt az ágyban... magát várták... világra is gyütt bába segítsége nélkül... szegény asszony utolsó erejével a dunyhát emelgette, hogy a kicsiny újszülött meg ne fulladjon. Oszt csak annyit szólt: „Ha megmarad és ha gyerek, Attila legyen a neve... az apja kívánságára”. Aztán az utolsót sóhajtotta szegény...

Péterke felnéz a zacskópapírról, jelentősen odaköhint az öregapja felé, mert másnak véli az elérzékenyült öreg orrahegyéről lecseppenő könnycseppet.

Attila is feltekint, könnyei visszafelé folynak, felnéz az égre, a felhők között keresi az anyját. Aztán leszáll tekintete a víz ismeretlen mélyébe, ott keresi az apját...

– Mi az úr foglalkozása? – tér át a szóval a másik utcába az öreg.

– Mérnök vagyok. Építész.

– Az jó!... Avval messze mehet a víztől... Nézzen csak át a Tisza másik partjára... látja ott a rombadőlt házakat?... a porrávált malmot?... a sok szegény ember semmivé lett viskóját... egy küzdelmes élet megtakarított vagyonkáját... itt építeni köll... mégpediglen sokat... itt szükség van az emberre... ígérje meg annak a folyandártestű asszonynak, akinek a maga élete a halálába került, aki saját életével megváltotta a maga életét, hogy megőrzi ezt a drágán vásárolt életet... Egy lányért... életet?!

A ruha is megszáradt már, a koszorú is elkészült.

Az öreg kiveszi szájából a pipát.

Minden esztendőben megkötöm én ezt István barátomnak. Csak holnap lesz a napja, de vigye el máma, oszt dobja ott a nyírfakeresztnél az örvénybe. Egy minuta alatt leviszi a forgó oda, ahol szegény István őrzi Attila koporsóját...

Attila elbúcsúzott, az öreg utána fordult, kísérte a szemével, megvárta, amíg a koszorú, mint egy kis pille, a víz fölé ívelt és eltűnt.

– Megkaptad István!...

Péterke előtt elfogyott a betű. Odafordult öregapjához:

– Mit néz öregapám?

– Semmit, no... morogta az öreg. Vedd elő Péterke pulyám azt a képes papírzacskót, akire a 150 kilós asszonyt, meg a törpét nyomtatták... oszt olvassuk tovább.

{fel}