Pedagógus prózaírók

Gyomai (Gojzer) György

1899-1973

Gyomai György néptanító volt a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt. A Kiskunfélegyházán szerzett tanítói oklevél birtokában előbb Sárbogárdon, Komáromban és Jászberényben majd 1925-től a Szolnok-Ugar tanyai iskolában tanított. A második világháború előtti években, s még röviddel utána is a Szolnok környéki tanyasi és vándoriskolákat igazgatta, majd az ötvenes években már csak az idősebbek emlékezetében élő Sípos téri iskola igazgatójaként vonult nyugalomba.

Különböző folyóiratokban és napilapokban két kötetre való elbeszélése jelent meg. 1930-ban a Kulturális Minisztérium irodalmi pályázatán is díjat nyert.

Hosszú évek tapasztalata alapján jól ismerte a tanyavilágot, az ott élő emberek gondolat- és érzésvilágát, szokásait és erkölcseit. Feladatából eredően átélte és átérezte a tanyai tanítók nehéz életét, s a vándortanítók kietlen sorsát. Természetes tehát, hogy regényeinek, elbeszéléseinek élményanyaga is ebből a talajból táplálkozik. És ugyanilyen közel áll hozzá a gyermeklélek a maga változó világával, de örökös szeretetéhségével a gyermeki fantázia csapongása, romantika iránti igénye.

De néptanító Gyomai György abban az értelemben is, hogy közíróként felemelte a szavát a tanyavilágot elárasztó ponyvairodalom terjesztése ellen. A szegény nép „betűéhségének” csillapítására egyrészt jó könyvekből összeállított kölcsönkönyvcsomagot vándoroltatott a tanyasi iskolák révén, másrészt maga is egyre-másra írta olyan olcsó, filléres formában megjelenő regényeit, mint a Múzsa Kiadó gondozásában megjelent „Szerelem a Sóhajtó-dűlőn” vagy a Központi Könyvkiadó által kiadott „Vasárnap délután”. Az utóbbi meséje nagyon egyszerű. Egy korán megözvegyült, roppant szégyenlős parasztember és egy pártában maradt leányzó összekerülésének, pontosabban összeboronálásának története. Amiért mégis szólunk róla, annak oka az ízes nyelvezeten, a kisparaszti gondolkodást jól tükröző párbeszédeken kívül az, hogy a cselekmény a Szolnok környéki tanyavilágban játszódik.

Korábban megjelent nagyobb terjedelmű regénye, a már említett „Szerelem a Sóhajtó-dűlőn”, válságos élethelyzetéből egy vándor-iskolába (vándoriskolát ott kellett életre hívni, ahol legalább 15 gyerek maradt volna iskola nélkül, mert 2-3 kilométeres körzetben még tanyasi iskola sem volt található. A tanfelügyelőség – nem tehetvén mást – bérelt ilyenkor egy helyiséget valamelyik tanyán, s állást adott ott egy-egy évek óta állástalan, vagy – mint regényünk hősnője – élet szélére került tanítónak) menekülő városi tanítónő sorsát kíséri végig egy tanéven keresztül a teljes magára hagyatottságtól a párra találásig. A regény cselekménye bűnügyi és szerelmi fordulatokban, váratlan – olykor kissé valószerűtlen – eseményekben gazdag. A regény legértékesebb elemei azonban azok a realista képek, amelyeken az író személyes tapasztalatai érződnek.

Példaként álljon itt a vándoriskola belsejének leírása: „A kis, földes, mázolt szoba, mely iskolaterem és lakás is egyúttal, hat lépés széles, öt lépés hosszú. Kétoldalt két X lábú asztal terpeszkedik benne. Mellettük lócák, kis székek. Az egyik sarokban szekrény az iskolai irkáknak és az ő (t. i. a tanítónő) ruháinak. A másik sarokban egy kis kályha. Középen asztal, szék. A tábla mögött az összecsukható vaságy, amelyen most is aludt. Kiegészíti még a berendezést, egy mosdó, mosdótál, három törülköző, két petróleumlámpa és egy darab szappan... A falakon két térkép, hat történelmi kép lapul... Az ajtón egy szürke lópokróc lóg, nyilván azért, hogy télidőn felfogja a szelet.”

A rokoni kapcsolataiban és első szerelmében egyaránt csalódott kis tanítónő kiszolgáltatottságát minden, úgymond rangban hozzá illő férfi ki akarja használni. Egyedül egy becsületes parasztlegény áll melléje önzetlenül. A tanítónő sem maradhat ezért közömbös iránta, a legény édesanyja is szívesen látná menyéül, ő mégis tétovázik: „... elvégre Kiskovács József mégiscsak egy egyéni gazda, aki tanyán él, és béresekkel, jószágokkal, földdel kínlódik, és ő mégiscsak egy okleveles tanítónő, aki nem szállhat le hozzá.” A problémát a Tisza koratavaszi árvize oldja meg. Az összedőlő iskola padlásáról Kiskovács József menti ki, akinek az oldalán végül hősnőnk is megleli boldogságát.

Az alaptörténetbe szőtt epizódok egyrészt a tanyasi tanítónők, különösen a vándoriskolába kényszerültek kiszolgáltatottságát érzékeltetik. (Hősnőnk is majdnem áldozatául esik az urasági intéző erőszakoskodásának). Másrészt a tanyasi paraszti életforma elmaradottságát, sötét oldalait teszik szemléletessé.

Margit a kis tanítónő – saját fájdalmát enyhítendő – egy mindig szomorú kislány tanítványának otthonát látogatja meg. A kislány születése anyja életébe került, ezért apja meggyűlölte. Margit szavai ugyan megenyhítik a komor férfi szívét, de hazafelé menet az a gondolat gyötri „hogy de sok tragédia hallgat a fehérfalú, nádkalapú tanyák ablakai mögött.”

Egy tanyasi temetésen, ahol Margit látta volna el a kántori teendőket, derül ki, hogy egy 18 éves fiatalasszonynak azért kellett meghalnia, mert a szörnyű életviszonyok lehetetlenné tették a 20 km-re található orvos időbeni kihívását.

Arra is alkalmat adnak a főcselekményt kísérő epizódok, hogy a tanyasi tanítók népművelő szerepének fontosságát hangsúlyozzák éppen a tanyasi lakosság felvilágosításában. Margit ismeretterjesztő előadásokat tart, szót emel a csecsemőhalandóság ellen, műkedvelő előadást rendez stb. Kiskovács József alakjában pedig a feltörekvő, szorgalmas, önművelése révén Margit méltó párjává váló parasztgazda alakját formálja meg, mintegy megmutatva a tanyasi sötétségből való kilábalás útját.

A regény határozott erénye a realista ábrázolás, a biztos helyismeret, a tanyasi parasztvilág, gondolkodás hiteles ábrázolása, az elmaradottság és a felemelkedési vágy együttes képe, a stílus képszerűsége, a hasonlatok, metaforák, jelzők olykor túlságosan is bő alkalmazása. („Az iskola álomba készülődött”, „Úgy élek, mint a pusztázó betyár”, A kései tökvirágok úgy sárgálltak, mint az arany”.)

A gyermeklelket jól ismerő mesemondó tanító bácsi szólal meg már az 1956-ban megjelent ifjúsági regényében, a „Nádi farkasok”-ban. A kuruc szabadságharc idején ismét Szolnokon és környékén játszódó történet hőse két testvér. Az idősebb, Gáspár diák, aki tanulmányait megszakítva a szolnoki sóhordó munkások között dolgozik, munkástársa védelmében a Tiszába taszítja a kegyetlen sótisztet. A Tiszát átúszva megmenekül ugyan, de szerelmeséhez visszatérve a rá vadászó labancok fogságába esik. Halálra ítélik, de a vérpadról csordás öccse, Miska menti meg azzal, hogy a megvadított gulyát a város piacára űzi. A zűrzavart kihasználva a portyázó kuruc vitézek rohammal beveszik Szolnok várát is.

Ebben is, de más regényeiben is megmutatkozik jókais, túlzásoktól sem mentes (nem kellően indokolt) cselekményszövése, a stílus fordulatos párbeszédekben megnyilvánuló élénksége.

Gyomai György írói pályáját novellistaként kezdte, és azzal is fejezte be a hatvanas években. Fővárosi folyóiratok, a Vándortűz, a Magyar Rádió, a helyi lapok mindig szívesen adtak helyet írásainak. Termékeny tolla akkor is méltó az emlékezésre, ha főleg kései novellái fölött már eljárt az idő. A Vándortűzből való a

Családi titok

Az öreg az istállóban áll a nyoszolya redves vén hasánál. Rágja a pipaszárat. Nagyot sóhajt. A rozsdásszínű, avas tarisznyát a vállára veti. A görbebotot a markába fogja. Sapkáját lehúzza az orra hegyéig. Aztán odaballag ájtatosan az ökrökhöz. Végtelen szeretettel megsimogatja mindegyiket. A tehenet meg is csókolja. S könnybeborult szemmel, nagy elbúsulással kilép az ajtón. Megy egyenesen a tanyának. Odaáll az ablak alá. Megzörgeti a homályos üveget.

– Gyere ki asszony!

Ólomszürke őszi délután van. Környetlen körül olyan fekete a puszta, mint az ingyenkoporsó. A tanya úgy hallgat a sárban, mint a siralomházban a betyár. Valahol a puszta köldökénél, ott, ahol a Holt-Tisza koncsorog, gyenge szelek készülődnek ködcsizmákban éjjeli barangolásra.

Az öreg bámul az ablak vaksi szemébe. S amikor meglátja benne a saját arcát, úgy elpirul, mint a süldőlány fürdéskor. S legjobban szeretne lesüllyedni vagy két ölre a föld alá. Mert nagy, kegyetlen nagy történelem létesült meg vele ma reggel az istállóban.

Mi is történt? Voltaképpen semmi. Semmi hibaság nincs a dologban. Annyi történt mindössze, hogy hajnalban Maris, mármint a menye, kijött fejni az istállóba. Hozta magával a fejőedényt meg a gyalogszéket, úgy, ahogy már egy esztendő óta minden áldott reggelen hozza. És nagy illedelmesen neki akart fogni a fejésnek.

A mécses kormos szájjal, hunyorgatva égett a nyoszolya fölött. Mivelhogy ő kint alszik mindig a jószág mellett. S ő gyújtotta meg etetéskor. És amikor Maris nagy köszöntéssel belibbent az istállóba és becsukta maga után a fakilincses ajtót, ő meglátta a mécs sárga világánál a menyecske piros arcát. Megérezte a testéből kiáradó forróságot. Ekkor, maga sem tudta hogyan, valami fiatalos érzelem megrészegítette. Átkapta félkézzel a menyecske derekát. Odarántotta a nyoszolyára maga mellé. Úgy, mint ahogy valamikor legénykorában tette a lányokkal. Aztán más nem is történt. Mert hirtelen kivágódott az istállóajtó, s odazúdult eléjük a fia, aki pedig ilyentájt soha nem szokott kijönni. De pont most kihozta a fene. A többi aztán nem tartott annyi ideig, mint egy köpés. A menye egy nagyot sikkantott. A fia valamit ordított. Az ő feje akkorát kondult, mint egy kondér, ha belerúgnak. S úgy a tehén alá repült, mint a madár. De lábbal fölfelé. Aztán a menyecske beszaladt a házba. A fia nagy káromkodással utána iramodott. Ő pedig ott maradt hanyattfekve a szalmán és úgy bámult az ajtóra, mintha kísértetet látna. S magyarázni kezdte önmagának, hogy mi is történt itt voltaképpen egyetlen rövid perc alatt.

Később kijött nagyríva a felesége. Szelíden társalogni kezdett vele.

– Hej, te vén piszok. Te vén akasztani való betyár. Hát megbolondultál? A tulajdon menyeddel akartál kikezdeni? Részeg vagy? Vagy elment tisztára az eszméleted? Kisül a szemem a szégyentől. Hogy nézzek a fiamra? Hogy nézzek a menyemre? Ő olyan ájtatosan még nem hallgatott életében prédikációt, mint ahogy ezt hallgatta. Lehajtotta a fejét. S arra gondolt, hogy ha most egy jóízű istennyila fejen vágná, de sebesen, akkor még hálás szívvel meg is köszönné az áldást az egek irányítójának.

Az asszony aztán még hosszú előadást tartott a tisztességről. Elszavalta, de nagybetűvel ám, hogy az ilyen embereket elevenen kéne megnyúzni, hogy kivesszen még a magjuk is. Aztán nagy rívással, fejcsavargatással visszaballagott a tanyába. Ő pedig kint maradt egyedül a rettentő elgondolásokkal. Mi lesz most? Mit csináljon? Menjen be közéjük, mintha semmi sem történt volna? Vagy rendezzen egy éktelen veszekedést? Hátha akkor elirányítja magáról a történelmet?

Sokáig nézte az ökröket. Vakarta a fejét. S megállapításba vette, hogy érthetetlenség történt vele. Valami fiatal láng csapott fel a vérében. Megéhezte a szépséget. Szomjas lett a fiatalságra. Megkívánta a forróságot. Ennek pedig nem lett volna szabad megtörténni.

Végtelen lassan megérkezett közben a dél. De ebédet neki nem hozott senki. Ebből megállapításba vette, hogy végtelenül komoly a házban is a sor. Mert ha a gazdának már levest se visz ki délidőn a tulajdon egyfelesége, akkor már kegyetlenül öreg a hiba. Ez pedig mind azért van, mert benne pákosztoskodott a szerelem egy kicsit a reggeli melegségben.

Később elszívott nagykomoran egy pipa dohányt. A takarmányosból nagy kas töreket vitt az ökrök elé. A tehénnek szénát adott. Mikor ez is megvolt, arra gondolt, hogy melyik gerendára lenne legkívánatosabb felkötni a nyakára való kötelet. Aztán megállapításba vette, hogy nem csinál halált a tanyába. Inkább elmegy világgá. Fel is öltözött. Elkészült az utolsó útra.

És most itt áll az ablak alatt.

– Gyere ki asszony!

Zörrent a kilincs. A felesége kivörösödött szemmel lépett ki az ajtón. Rámeredt az urára.

– Mit akar kend?

– Azt akarom – nézett maga elé az öreg szomorúan –, hogy nem maradok tovább a tanyában. Elég volt ebből a kutya sorból. Nem maradok tovább veletek.

Az asszony megérezte, hogy különös, nagytarajú hullámok csapdosnak az öreg mellében, valahol a szíve körül. Az ijedtségtől csaknem összeverődtek a fogai.

– Mért akar elmenni? – lihegte.

– Nem tudok többet a fiam szemébe nézni, – nyögte ki sokára fájdalmasan az igazságot a vén bűnös.

– Ne menjen sehova. Marisék mennek el.

– Ők maradjanak! Én megyek!

– Hová menne öreg lettére?

– Majd megtudjátok, – koppantott mindenre elszántan az ember a bottal maga elé s kezet nyújtott élete sorsának. – Isten áldjon meg, Örzsi. Ne haragudj rám. Tudod, esendő az ember öregségében is.

Olyan megindultan és keservesen suttogta ezeket az öreg, hogy az asszonyból kirobbant a jajszó.

– Maris, Pista, gyertek ki! Apátok a halálba készül, – sikította rémülten és megfogta az ura karját. – Ne menjen sehová. Nem engedem el!

– Ereggy az utamból! – emelte fel a botját az öreg gazda, s indulni akart. De akkor már kilépett a szobából a menye is, a fia is. Azok is elébe álltak.

– Hová akar menni, édesapám?

Az ember nem mert a fiára nézni. A földet leste. Úgy suttogta.

– Ahová akarok.

– Ne engedjétek!

A fiatalok belekapaszkodtak az öregemberbe. Húzták, ahogy bírták. Az asszony meg szavalta a rigmust egyfolytában.

– Vén betyár kend, de azért még nem kell a halálba menni. Máshol is megesett már ez a hiba. Mégse lett belőle semmi. Engem is megkörnyékezett esztendős asszony koromban a kend tulajdon apja. Pont úgy, mint ahogy most kend megkörnyékezte Marist. Mégse ment az se a világnak. Pedig az anyós is tudott a dologról. Magam mondtam el neki mindent!

Az öregember rámeredt a feleségére. A szeme kikerekedett a csodálkozástól.

– Mit szavalsz te? – morogta.

Azt, ami igaz. Hogyhát olyan kend is pontosan, mint az apja volt. Az is megkívánt engem egyszer. De aztán kiment belőle a vágyakozás. És nem dőlt össze mégse a világ!

– Hijnye, a hétántiját! Oszt te ezt csak most nyögöd ki nekem! – ordította az öreg nekivadulva és felemelte botját.

– Minek mondtam volna meg eddig?

– Annak, hogy agyonütöttem volna azt a vén betyárt! – rázta az öklét ég felé az ember.

– Ne üssön agyon senkit, édesapám. Inkább jöjjön kend be, – húzta a fia szelíden befelé az öreget és megbékélve magyarázott. – Ami meglétesült, azt el kell felejteni. A sort meg eztán másképp kell irányítani.

– Hogy?

– Úgy, hogy ezután én járok ki hajnalban fejni, ha olyan nagy kendben az érzelem – kiáltotta lángbaborult arccal az asszony s bevezette az öreget a házba.

– De titok marad, ami megesett!

– Titok, nem tudja meg senki, – mondták rá mindnyájan s úgy érezték, valami sötét fátyol emelkedik lassan a tanyáról.

Lomha szél ballagott végig ködcsizmában a tanyák között. S valahol a puszta köldökénél, ott, ahol a Holt-Tisza koncsorog, egy vaksi ablakból fény villant a kormosodó kisestébe.

Vajay József

1908-1977

A szolnoki pedagógus írók egyik legrokonszenvesebb egyénisége, Vajay József 1908 március 15-én született az Arad megyei Nagyhalmágyon. Apja is művelt, művészi hajlamokkal megáldott kántortanító volt, aki két házasságából származott öt gyermekével előbb a máramarosi Majszinbe került, majd a román megszállás elől Szolnokra menekült, ahol a háborút követő két évben népes családjával együtt a vagonlakók számát gyarapította. A viszonyok rendeződése után az Abonyi úti iskolában és az ipariskolában tanított. Fia, József a Vöröskereszt révén Hollandiában erősödhetett fel a háborús viszontagságok után.

A kiskunfélegyházi tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet, Ennek birtokában Kenderesen kapott állást, majd 1935-ben Pusztapón (mai Kétpó) lett kinevezett tanító, ahol négy évig tanított. Itt kezdett írogatni, majd 1939-ben Szolnokra költözött. Szociális érzékenységéről tanúskodó írásaival már Szolnokra kerülésének évében a Jász-Nagykun-Szolnokvármegyei Népművelésben jelentkezett. Az első írói sikert 1940-ben az Új Idők hasábjain megjelent elbeszélésével, a „Feloldozás”-sal aratta. Cikkek, novellák után az Otthon Írók Köre Rákosi Jenő regénypályázatát nyerte meg „Hullócsillag” c. történelmi regényével. Ezt követően írta meg „Etilkuzu” c. szintén történelmi tárgyú regényét, amely már a háborús események s az ő hadba vonulása miatt kéziratban maradt.

Fogságból való hazatérése után még egy társadalmi regényt írt saját korának történelmi és társadalmi változásaival a háttérben. Azonban mire regényével elkészült, a bekövetkezett gyökeres politikai fordulat miatt kiadására már nem gondolhatott. Így minden erejét az oktató-nevelőmunkára – amíg tehette – a város pedagógustársadalmának szolgálatára fordította. Az iránta megnyilvánuló megbecsülés jeleként 1956-ban a pedagógus munkástanács elnökének választották. A forradalom után a Rákóczi úti Általános Iskola igazgatóhelyettese lett. Szaktanári oklevél nélkül tanította itt a magyar nyelv- és irodalmat, tanítványai mégis máig őrzik feledhetetlen óráinak emlékét és nemeslelkű emberségét. 1966-ban sokízületi gyulladást kapott, s 11 évi mozgásképtelenség után 1977. január 12-én hunyt el.

A Pantheon Kiadó által 1943-ban megjelentetett „Hullócsillag” c. nyolc fejezetből álló 256 oldalas regény Kálmán király korába viszi az olvasót. Már az első fejezetben, – mint a jól komponált drámákban – megismertet a főszereplőkkel: a keresztes hadak átvonulását figyelemmel kísérő ifjú királlyal, Kálmánnal, Opor fia Ákos vitézzel, egy boszorkány hírében álló özvegy leányával, Apollóniával, aki iránt Ákos érez olthatatlan szerelmet, s Álmossal, a király öccsével.

A kereszteseket vezető, Bouillon Gottfried kíséretében levő I. Roger normann fejedelem lánya a király hitvese lesz. A házasság boldognak ígérkezik, bár Kálmánt gyakran szólítják el az udvarból az országos ügyek, a hatalomból kiszorult Álmos herceg állandó ármánykodásáról szóló hírek. A király segélykérő hívásra hadba szólítja népét. A hadba szálló seregben találjuk már Apollóniát is, aki a boszorkányság vádjától s a máglyától megmenekülve Ákos mellett apródként vesz részt a hadjáratban. (1099) Amikor a gyanútlan s a biztos győzelem reményében óvatlanul pihenő seregre Przmysl alatt a kunok rátörnek, megmenti a király életét. Buzilla, a királynő ikrekkel ajándékozza meg a királyt: a törékeny testű Lászlóval és az életerős Istvánnal.

A királyné azonban súlyos beteg, s hamarosan meg is hal urát arra kérve, legyen továbbra is legyen jó királya nemzetének.

A gyász letelte után a király Horvátország meghódítására indul. Mint mindig, bölcsen kerüli a fölösleges vérontást. Ugyancsak ügyes diplomáciával szerzi meg a dalmát tengerpart városai fölötti hatalmat. Diadalát azonban beárnyékolja László fia halála. Érseke tanácsára új asszonyt hoz a szuzdáli orosz fejedelem lányának Euphemiának a személyében, aki már akkor a fattyút, a későbbi Borics trónkövetelőt hordozza méhében. Ezért Kálmán visszaküldi atyjához.

A király utolsó éveit, hónapjait végleg megkeserítik Álmos mesterkedései, amelyekkel a király halála után fia, Béla részére akarja a trónt biztosítani. A király halálos ágyán – bár tanácsadói Álmos halálát követelik – aláírja Álmos és Béla megvakításáról szóló okiratot.

A regény írója a korabeli magyar történelem jó ismerője, s művét is erre a történelmi szálra fűzi fel.

A kalandos cselekménybe szőve alkalmat talál arra is, hogy Kálmán törvényeinek bölcsességét is érzékeltesse, így a tolvajlás szigorú büntetésének enyhítését, az izraeliták és zsidók letelepedésének megkönnyítését, a boszorkány mivolt eltörlését. A szerzőt dicséri, hogy mindezt nem „elbeszélés-idegen” módon teszi.

Jellemábrázolása apróbb következetlenségektől eltekintve hiteles. Ügyel arra, hogy hőseit mind külsőleg, mind belsőleg ábrázolja. Az utóbbit illetően főleg a belső monológok alkalmazásával él, de Kálmán és Álmos jellemét tetteikkel, meggondolt ill. elhamarkodott döntéseikkel is jól festi.

A regény szerkezete a történelmi folyamat eseményeit követi. A nem szorosan a cselekményhez fűződő epizódokkal a kor, a tömegek hangulatát igyekszik tükrözni ill. a Kálmán által hozandó törvények, rendelkezések indoklását szolgálják. Így van ez pl. az első olvasatra a cselekményből kilógó boszorkányszombat túl romantikus bemutatásával is.

Stílusát illetően előadásmódja gördülékeny, különösen a párbeszédek megszerkesztésében jeleskedik.

„Etilkuzu” c. regénye már nem kerülhetett olvasói kézbe. Érdekes, regényes feldolgozást addig nélkülöző tárgyánál fogva ismertetésre érdemes. A szerző forrásként csupán Bölcs Leo bizánci császár feljegyzéseire és a magyar krónikák vonatkozó részére támaszkodhatott.

A regény mindössze három esztendő történéseit meséli el a 893-896 között az Etelközben tanyázó magyarság életéből. Másik történelmi regényéhez képest jóval több a regényes elem, a kitalált történet. Talán ezért sem nevezi ezt a művet „történelmi” regénynek

Nagy vonalakban két szerelmi háromszög konfliktusai alkotják a regény vázát. Az egyik Tillának, Bontónak a magyar regös lányának, a besenyő Zuga iránti esztelen és reménytelen szerelme ill. Onud nevű magyar vitéznek Tilla iránt érzett olthatatlan vágyakozása. A másik szál az Iriko nevű, fogolyként a magyar táborba került besenyő leány és Levente, Árpád elsőszülött fia között szövődött szerelem, amelyet Zuga Irikót kívánó dühödt küzdelme zavar meg állandóan.

E szerelmi viszonyok hol felerősödve, hol halványabban tűnnek elő a magyarságot állandóan fenyegető besenyő hordák olykor kegyetlen pusztításai ill. a hét törzsre oszlott magyarság ellenük vívott harcainak, máskor az ősmagyarok etelközi mindennapjainak és ünnepeinek ábrázolása közben.

A szerkezetileg három részre tagolódó regény Bontó regős családi tragédiájával indul, majd az események menetében megismerjük a magyarság vezéreit, elsősorban Előd kendét és Álmos gyulát, meg Árpádot s fiát, a vezérségre termett Leventét. Már ekkor felsejlik Árpád szándéka: a Kárpátokon túl, Nyugaton szeretne békésebb, védhetőbb hazát. El is indítja – persze titkon – egyik vitézét, Borzát felderítő útra. Arról is szó esik már főleg Álmos és Árpád között, hogy hasznos lenne a magyar törzsek egyesítése.

A második rész a törzsi vezérek gondjaival, szándékainak ismertetésével indul. Jövendőt tudakolnak a táltosok, s egyre megfoghatóbbá válik a gondolat: útnak indulni Nyugat felé. Epizódok tarka sora követi egymást, a szerelmi szálak bonyolódnak. Eljutunk VI. Bölcs Leo udvarába is, ahol nagy a baj. A bolgárok szorongatják a bizánciakat. Leo a magyarokhoz fordul segítségért. Követeit Árpád kedvezően fogadja, s Levente fiát bízza meg a segédcsapat vezetésével s azzal a titkos feladattal, hogy a bolgárok elleni harc mellett törekedjék Attila örökébe, a Kárpát-medencébe is.

A harmadik részben a magyar kazár szövetség felbomlásáról, a besenyők újabb kegyetlen támadásáról értesülünk, amelynek Árpád felesége is áldozatul esik.

A bizánciak árulása folytán Levente serege is megsemmisül. Fia halálhíre Árpád számára még sürgetőbbé teszi az indulást. A vérszerződés megkötése, a kabarok csatlakozása után Árpád elindítja népét az új hazába.

A rengeteg epizód, a fárasztó, terjedelmes párbeszédek szerkezetileg szétesőbbé teszik az egyébként is „átfésületlen” regényt. Az indokolatlan érzelmi változások, a vakdüh diktálta, gyűlöletbe torkolló szerelem, s ennek romantikus túlzásokkal festett megnyilvánulásai zavarólag hatnak. Ugyanakkor érdeme a meseszövés fordulatossága, az ősmagyarok etelközi életének elképzelt, mégis valószerűnek ható ábrázolása.

„Elérhetetlen” című, ugyancsak kéziratban maradt társadalmi regénye arra az alapkonfliktusra épül, ami egy szegény tanítócsaládból származó, művészi hajlammal megáldott tehetséges és dolgos, de határozatlan fiatalember, és fellegekben járó, nagyravágyó, nagypolgári neveltetésű felesége között feszül. A jelképes cím utal arra is, hogy a főhős Turgonyi Péter számára éppúgy elérhetetlen felesége őszinte szerelmének és megbecsülésének elnyerése, miként elérhetetlen, vagy ha megközelíthető, szükségképpen tragédiába torkollik az alkotói tökéletesség.

A regény, amely Turgonyi Péter életútját kíséri végig az érettségi bankettől az álmaiban való teljes csalódottságából fakadó öngyilkossági kísérletig, a harmincas évek utolsó éveitől a felszabadulást követő esztendő végéig terjedő időt fogja át. Földrajzilag a főváros, Sopron, a máramarosi Majszin, újra Budapest, majd Pusztaszenttamás, a cselekmény színhelye, míg a kifejlet megint a fővárosba viszi az olvasót. Péter elég gyakran él a pályamódosítás lehetőségével, de erre mindig külső körülmények késztetik. Festő szeretne lenni, de balesete miatt ezt az álmát nem valósíthatja meg. Önmegvalósításának útját ezután a tanítói hivatásban próbálja meglelni. Sikeresen képesítőzik, de vidéki állomáshelyének elfoglalása helyett erdőmérnöki diplomát szerez, amelynek birtokában – már házas emberként – a majszini fatelep vezetője lesz. A Kárpátokhoz közelítő front s felesége fővárosba vágyakozása távozásra kényszeríti. A háború vége Pesten éri, ahol hídépítő munkás lesz, hogy aztán élete értelmét a tanyasi tanítóságban találja meg. Változatos pályáján újra meg újra próbálkozik a festéssel abban reménykedve, hogy legalább művészként elnyeri felesége megbecsülését. Elmélete szerint ugyanis „A nő csak annak tudja legrejtettebb szenvedélyes titkait átadni, akit valamiért csodál, bámul, értékel... Akivel szemben ezt ő nem érzi, annak a számára elérhetetlen marad.”

Amikor végre élete főművével, felesége arcképével elnyeri a fővárosi kiállítás nagydíját, tapasztalnia kell, hogy a festésben is, Anna asszony szenvedélyes szerelmének elnyerésében egyaránt vetélytársa is megfestette nejét meglehetősen intim formában. Lelki összeomlása már-már önpusztításhoz vezet, de édesanyjának és iránta mindig gyöngéd érzelmeket tápláló s azóta óvónői képesítést szerzett egykori kiscselédjének megjelenése megmenti. A két nagy részre (Születés előtt ill. Születés után) osztott regény magán viseli keletkezési idejének bélyegét. Különösen az első részben hosszas elmélkedéseket olvashatunk a magyar tanítóság kiszolgáltatottságáról, méltatlan anyagi és erkölcsi megbecsüléséről, a meglévő társadalmi ellentétek okozta mélyben lappangó feszültségről.

A második részben viszont a felszabadulással megváltozott világnak, a múlt elnyomottjai, kisemmizettjei számára feltáruló lehetőségeiről, a talaját vesztett egykori úri osztálynak, az új élet iránt megnyilvánuló értetlenségéről esik bőven szó. Más-más megfogalmazásban de mindkét részben szép gondolatok találhatók a tanítói hivatásról, ill. annak nélkülözhetetlen szerepéről az új társadalom felépítésében.

A didaktikus felhangokkal, az esetenkénti túlzóan romantikus elemekkel, a véletlenek gyakori ismétlődésével együtt olvasmányos, jobbára érdekes cselekményvezetés jellemzi a művet. Hősei ugyan nem túlzottan fejlődő jellemek, de eléggé hitelesen ábrázolt egyéniségek, amennyiben a korabeli értelmiség egy-egy típusának jellemző jegyeit hordozzák. A Turgonyi család életkörülményeinek bemutatása, a majszíni, majd a szenttamási helyszín rajza nyilvánvalóan életrajzi emlékeket is őriz.

Feloldozás

1.

A vadvizek között terpeszkedő fűfoltok hátát borzolta a szél.

Ott ült a zsenge zöld között, előtte pihés libák csipegettek, de már elunta a rájuk való nézdelődést. A falu felé pillogott. Boncosék kerítése alatt telt virágzásban fehér lett a bodza. A szél ha arról szaladt, hozta magával az illatot. Tavasz volt ebben a szagban, napsugár és ujjongó érzést feszített a mellbe, amitől Péter úgy érezte, szaladni kell. Rohanni, hogy mezítlábas talpa alig érintse a fűfejeket, aztán nagyot ugrani s a végén bukfencekkel befejezni...

Ez így is történt, csak a harmadik bukfenc csavarodott el a kislibák felé s érezte, hogy az egyik a háta alá került.

A nap sütött, a zsenge zöld tovább hajladozott a szél simogató tenyere alatt, a bodza is árasztotta kedvlengető illatát... csak a kisliba nem mozdult.

Péter élesztgette könnyes szemmel, becéző szavakkal biztatgatta mozdulásra, vizet is hozott tenyerébe a tócsák tükréből, de a pihés jószág erre sem mozdult. Kinyújtott nyakkal feküdt Péter előtt.

Később lehasalt és nagy szomorúsággal, csodában bízva leste, de csak annyi történt, hogy valahonnan arányló zöld légy libbent a liba szeme szögletébe. Akkor lapulevelet hozott s a merev jószágot letakarta vele.

Nehezen vergődött a nap korongja delelőig s akkor meglátta a falu felől anyja kékkarton kötőjét, fehér blúzát, piros fej kendőjét.

Az anyja szeme nyomban észrevette a hiányt.

Péter zavartan mosolygott, mikor a lapulevelet felemelte a sárgapihés jószágról. Akkor már a bánkódását szétfújta a szél, könnyeit felszárította a tavasz melege. Az anyja haragját is idegenül nézte... Csak a fejében lüktetett a piruló érzés. Érezte, hogy valamit mondani kellene, de félt most fátyolos hangjától. Akkor nyomban, mikor a lapulevélért szaladt, őszinték lettek volna a hangok... De most már alakoskodók. Inkább a veréstől való félelem fűtené hangját, mert az, amit a liba kimúlásától idáig érzett, úgy is kimondhatatlan... A mentegetőző szavak ott csomósodtak vergődésben megizzadt homloka mögött, de nem tudta kimondani őket... Állt, pirult, a lelke remegett s kínosan mosolygott. Az anyja félreérthette ezt a szótlan mosolygását, mert csak annyit mondott:

– Te gonosz!

2.

Rohan az idő szélsebesen s a legényembernek nagy gyönyörűsége telik serkenő bajuszában. Csorvás Péter hegyesre szoktatott bajuszát a Boncosék Annuskája is csodálattal nézte. Addig felejtkezett rajt csodálatos kék szemeivel, míg egyszer a bajusz a szájához simult. Így történt, hogy összeesküdtek. Akkor már a vadvizek helyét felszántották, s apró göröngyök közt varjak kukászták a magvakat. De a bodzafa állt még Boncosék kerítésvégében, s bódító leheletével életre melengette a csókos emlékeket.

Csorvás Péter az istálló heverőjén feküdt s a szűk ablakon nézett ki a messze csillagos égre. Szőke volt ekkor az este, olyan szőke, mint Annus haja színe, mert a hold is sütött. A jószágok ott kérődztek mellette, de nem hallotta az állkapcsok őrlő ropogását, mert a nyitott ablakon bekúszott a bodza illata, ölébe kapta s az emlékek közé vitte.

Nem álmodott, de ébren se volt. Csak a parázsló pipa hullott ki kezéből, éppen akkor, mikor úgy érezte, hogy Annus szőke haján simít a tenyere.

A többire még gondolni is rossz. Az állatok dobogtak, szaggatták tartó köteleiket. A láng villámmód terjedt, s a mocskos füstben alig tudta kivezetni őket. Akkor már ott volt az asszony is fehér alsóban, a szomszédok is vizes vödrökkel.

Mikor a lángokat elfojtották, üszkös csonkok meredeztek a csillagos égre. Hajnal felé járt már, de a hold tovább hintette sugarát, s a bodza erős illata elűzte az égett pernye kesernyés páráját. Ők ketten ott álltak s nézték a fekete, pusztulásba ment kincseket.

– Nyilván a pipámtul – mondta Péter s akkor hirtelen eszébe villant a gyerekkorában agyonlapított kis liba. Aztán, hogy Annus pattogott, szitkozódott, az anyja jutott eszébe. Ez se néz most a szemébe s ha néz is, nem látja, hogy mi kavarog az ő belsejében.

Hogy az asszony elcsendesedett, szavak kezdtek gyűlni a homloka mögé. Olyanok voltak ezek a szavak: „hogy te, Annus, ez a bodzaillat szédített úgy el, mert téged hozott vissza lányosan, fehéren... és én éppen az aranyló hajad felé nyújtottam kezemet...” és a lelke melengette, forralta ezeket a szavakat, hogy buggyanjon ki a szájon, de vélni vélte hozzá most a hangját is, és ettől elijedt... Nem. Ez a szerelemszelíd hang most nem ide való. A szemével szerette volna mindazt kifejezni, amit érez, hogy ne kelljen hallani a saját hangját. A vér a fejébe szállt, érezte, hogy pirul tőle, s a feszítő érzés hatása alatt kínosan elmosolyodott.

Annuskának kemény vonássá merevült a szája, ahogy a mosolygó emberét nézte.

– Te, gonosz! – mondta és besietett.

3.

Ettől kezdve nem beszéltek többet. Az asszony első nap észrevette, hogy az ura hallgat, felvette a neki dobott kendőt, ő se szólt többet.

És az idő haladt, egyik hónap a másikba lépett, aztán az évek kezdték ezt a táncot. Péter arca beesett, a hegyesre szokott bajusza lekókadt. Az „elemésztem magam” gondolata forgott a fejében.

Mikor a vízből kifogták, sokáig betegeskedett. Voltak, akik azt mondták rá, megzavarodott, mert a vén bodzafát akkor vágta ki, mikor minden kicsi ágán lepénynagyságú virágokból lehelte illatát.

4.

Egyszer valami Ambrus nevű öreg pap költözött a faluba, a fél lábára sántított, de hamar megszerették, mert mindenkihez volt egy-két jó szava. A gyerekek különöskép ragaszkodtak hozzá, mert olykor-olykor cukrot is osztogatott köztük.

A barka már kihányta bóbitás rügyeit s a réteken napba néztek a láncvirág sárga szemei, mikor Ambrus pap megzörgette Csorvás Péter ajtaját.

– Lehet – mondta Péter komoran.

– Nagy bánatod lehet, édes fiam – kezdte az öreg pap. – Ha nem terhelnének vele, meghallgatnám.

Péter előbb mély lélegzetet vett, a homlokán mélyültek a ráncok. Gondolt is valamit, mert tüzesen fénylett a szeme, s az arca nekipirosodott. De végül csak ennyit mondott:

– Mi köze magának hozzá!

És erősen figyelte a pap arcát.

Az nyugodt volt és jóságos.

– Menjen innen, míg bolondot nem teszek – folytatta Péter.

Keménynek szánta ezeket a szavakat, de lágynak sikeredtek. Csend lett utánuk. A szavak széthulltak, megsemmisültek, csak a hang maradt a szobában. Rezgett, csengett ez a hang, még akkor is élt, mikor a pap megszólalt.

– Te jó ember vagy, Péter.

Ahogy ezt kimondta, Péter vállai megrezdültek s a szeme peremén könnyek gyűltek össze.

Észre sem vette, hogy mikor ment el a pap, de már könnyűnek érezte magát: feloldozottnak.

Másnap, mikor Ambrus pap Csorvás Péter háza felé járt, Pétert a kerítés végében látta Annussal. Fiatal bozdabokrokat ültettek.

Ástak, lapátoltak, nyesegettek a bokrokon, s Péter fütyürészett közben.

{fel}