A Verseghy Kör vonzásában

K. Tóth Lenke

1909-1982

Ereiben ugyanaz a vér csörgedezett mint keresztapjáéban, Móra Ferencében. K. Tóth Lenke nagyanyja Móra Mártonné Juhász Anna volt, Móra Ferenc édesanyja. Szülőanyja Móra Julianna, Móra Ferenc testvére, Tóth Istvánnak, a szolnoki polgári fiúiskola kiváló igazgatójának volt a felesége. A meleg családi légkörben nevelkedett Tóth Lenke gyermekségének mindig emlékezetes napjai maradtak azok, amikor az író édesanyja látogatására Szolnokra érkezett. Ez az élményanyag sűrűsödött elbeszéléssé a Szolnoki Tükörben megjelent „Emlékezés egy régi délutánra” című írásában. Jó húsz évvel később az éppen akkor útjára induló Jászkunságban adta közre „Móra Ferenc Szolnokon” című emlékezését. Ebben keresztapja 1931-es szolnoki látogatásának emlékforgácsait gyűjtötte egybe. Beleszőtte ebbe egyrészt Móra Ferenc elbeszélését gyermekkori csínytevéseiről, másrészt közli benne az emlékkönyvébe írt Móra-sorokat is: „Nálatok minden jó volt, szép volt. Meleg jószívek, enyhe égbolt. Jó volt nagyon itt itthon lenni – de hát egyszer csak el kell menni.”

Az 1909-ben született K. Tóth Lenke már a harmincas évek elejére Szolnok kulturális életének ismert személyisége lett. A Verseghy Kör matinéin, a Művésztelep kerti ünnepélyein gyakran ő látta el a háziasszonyi teendőket. Derűsen okos csevegésével mindig magával tudta ragadni hallgatóságát. 1938-tól a Verseghy Kör titkára, majd 1947-től, a kör megszűnéséig, annak főtitkára volt.

A Debrecenben szerzett orosz és német tanári diploma birtokában a szolnoki Konstantin iskola megbecsült tanára volt és maradt nyugdíjba vonulásáig.

Kiss Béla MÁV-tiszttel kötött boldog házasságát nem áldotta meg gyermekkel a sors. Efölötti bánatát mélyen magába zárva őrizte a házi tűzhelyet 1982-ben bekövetkezett haláláig. Egyetlen olyan verse utal e titkolt bánatra a „Magyar asszonyok versei” című antológiában, amelyben e rejtett fájdalom lírai sorokban felszínre tör. A „Gyerek nélkül” című versének záró sorai árulkodnak szerzőjük érzéseiről:

„Ima, szeretet, csók, áldó szavak,
Amit az anyák bőven ontanak,
A gyermektelen szívben bennmarad,
S a szív egyszer csak tőle megszakad.”

Ez a szívében bennmaradó gyermekszeretet vált nemcsak költészete, hanem egész személyisége egyik meghatározó vonásává. Talán nem tűnik üres feltételezésnek az sem, hogy a szeretett emberi és írói mintakép, Móra Ferenc hatása is érződik ebben. Valóban, költészetének jelentős részét a gyermekek iránti szeretet, az őket szülő, gondozó és nevelő, a családi otthon melegét őrző édesanyákkal szemben érzett tisztelet tölti ki. Nem véletlen, hogy Mindszenty József még zalaegerszegi plébánosként 1941-ben ismételt és bővített kiadásban közreadott „Édesanya” című és az anyai hivatást erősítő könyvében többek között K. Tóth Lenke jónéhány versét, köztük a „Tavaszi hajtás” címűt is beválogatta. Ebben írja:

„Kicsi babából lesz a nagy ember,
Növeli őket égi erő –
Anyáknak könnye: tavaszi harmat,
Anyák mosolya: déli verő.”

De mestere volt ő az alkalmi versek írásának is. 1934-ben, a Verseghy-szobor avatásán szavalta el „Emlékezés a Magyar Hárfára” című költeményét. Ugyancsak ő mondta el az 1934-es Magyar könyvnap megnyitó ünnepségén a prológot, amelyben az ember és a könyv kapcsolatát kíséri végig panaszmentes szép szavakkal a bölcsőtől a sírig.

Szinte minden írásából, lett légyen az vers vagy próza, árad egyéniségének másik jellemzője, a nevelői hajlam. A lelkében megformált kissé talán idealizált emberképhez törekedett hasonlítani másokat is. Abból indult ki, hogy alapjában véve minden ember jó, még ha e jóságot sokszor rideg burok zárja is el. A nevelés és a nevelő feladata e burok lebontása. E nevelői szemléletnek talán legtalálóbb megfogalmazása – tudomásunk szerint – egyetlen önállóan megjelent kisregénye az: „Édesanya jobbkeze”. A második világháború idején játszódó kisregény hősnője a fronton harcoló édesapa családgondozó szerepét is magára vállaló gyermekleányka a maga példamutatásával neveli meg „rosszcsont” kisöccsét, s változtatja lépésről lépésre az önző, csavargásra mindig kész kislegényt a közösségért tevékenykedő, sőt másokat is jóra bíró közösségi emberkévé.

Ezt az elvet követte mindennapi tanári munkájában is. Sohasem elégedett meg csak azzal, hogy oktatói feladatát hibátlanul lássa el. Még az orosz nyelvet is közel tudta hozni tanítványaihoz. Megszervezte és segítette tanítványai és a szovjet kisdiákok közötti levelezést, szolgálva ezzel is az egymás jobb megismerésén alapuló gyermekek közötti barátság eszméjét, amint ezt „Szívhez szóló levelek” címmel és a Jászkunságban megjelent írásában olyan szépen kifejtette.

Közírói adottságairól számtalan, változatos témájú újság- és folyóiratcikke tanúskodik. Igazi újságíró alkat volt. Nem táplált illúziókat arról, hogy írásai az örökkévalóságnak szólnak. Egyszerűen írt azért, mert meg volt győződve arról, hogy adott időben és helyen az olvasónak szüksége van az ő mondanivalójára.

A háborút követő nehéz esztendőkben a Tiszavidék hasábjain olvashatók színes, rímes prózában írt tárcái. Kikacagtatta velünk akkori mindennapi gondjainkat: a tüzelőhiányt, a görhevacsorákat, a szolnoki közbiztonságot, az elszaporodott rágcsálókat és még sok-sok bosszúságot okozó apróságot, s az azokat legyőző emberi leleményességet.

De ugyanezzel a természetes közvetlenséggel megírt, az élet fonákságait éles szemmel, de minden emberi gyarlóságot valami derűs megértéssel fogadó írásokkal jelentkezett az Irodalmi Kurirban, a Szolnoki Tükörben, a Családi Lapokban majd később a Ludas Matyiban. Csodálatos könnyedséggel tudott mesélni, akár kicsiknek szólt az Én Újságom lapjain, akár nagyoknak mondott verses „mesét” a szolnoki csatáról vagy rímes prózát Mátyás király apródjairól.

E néhány sor csupán jelezheti milyen sokszínű tehetség szállt sírba Kissné Tóth Lenke mindenkihez kedves, szerény egyéniségével.

Az „Édesanya” c. antológiából ill. az Irodalmi Kurirból valók az alábbi versek:

Térdreborulva

Óh hányszor voltam térdrehullva
Oltárod előtt, Istenem!
és felsoroltam, mit szeretnék
és mennyi mindent adj nekem!
Kértem szerencsét, boldogságot,
Meleg otthont és hű szívet,
Kihez munkámból hazatérjek
És aki énhozzám siet.
Két dolgos kart, mely értem fárad,
S minden baj ellen átölel,
Előre visz simább utakra,
Segít a tiszta csúcsra fel!

Két kezet, melybe forrón, lágyan
Belefúrjam a tenyerem
S egy ajkat, kivel megfelezzem
A csókom és a kenyerem.

Te mind megadtad, amit kértem,
Bár nem volt rája égi érdem;
De a szívem azt sohse kérdte,
Hogy: én Neked mit adjak érte?!

A perc

Hasonlat

A lepke – a bábból kiröppen,
hímes ruhája csupa pompa.
Egyet cikáz a fényözönben,
Egyszer megfürdik az örömben,
– Aztán petét rak a falombra.
Ezzel a küldetést betölti,
Szárnya törik és hímpora hull –
És mint minden más, ami földi,
eltűnik ő is nyomtalanul.

A perc – az órából kiválik
És betoppan a kis eretnek.
Tragédiák, örömek, álmok,
Megtérések, elkárhozások
A csöppnyi perc alatt születnek.
Oszt életet, halált, vagy átkot
És száz színes élet-riportot
– S a hatvanadik másodperc az
Ő sorsára teszi a pontot!

Gondolat

A szálló perccel ki törődik?
A kis perc múlását ki bánja?
A szerelem, a csók, a mámor
A forró órákat kívánja.
A gyász az időt nem virrasztja,
Olyan mindegy a perc, vagy óra!
Hát nincs a földön senki ember,
Aki azt venné fontolóra,
Hogy szálló percet tékozolni
Vakmerő és bűnös kísérlet,
– Mert minden perc: lélegzetvétel,
Szívdobbanás, – perc is élet!

Kiss Gábor

1895-1963

Dr. Kiss Gábor volt a két háború közötti időszak legtermékenyebb, legismertebb és legszolnokibb költője. A három „leg”-közül az első kettő nem szorul magyarázatra. Az Ady Endre szolid biztatásával: („Kedves Barátom, örömmel tudatom, hogy versei tetszeni tudnak. Ami bibijük van, utódjaiknál elmaradnak. Tanuljon meg egészen úgy tanulni poétamintaképeitől, hogy ezt senki se vegye észre. Üdvözli Ady.”) megjelent fiatalkori kötetén „Az átokország diákja” címűn kívül négy, 1939-1941 között Szolnokon megjelent versgyűjtemény hitelesíti az első „leg”-igazát. Túl azon, hogy tizenhat irodalmi társaságnak volt a tagja, verseit országszerte szavalták, fővárosi lapok mindig szívesen adtak helyet műveinek, s a rádióban is gyakran hallhatta őket a versszerető közönség.

Ami pedig szolnokiságát illeti, 1920-tól, Szolnokra kerülésétől kezdve a második világháború végéig a város közéletének odaadó munkása maradt. Mint árvaszéki ülnök nemcsak az elárvultak gyámola volt, hanem fáradhatatlanul munkálkodott a lakóhelye közművelődésének fejlesztésén, a város jóhírének országszerte történő öregbítésén. A húszas évek elején elsőként lépett síkra a városi könyvtár létesítéséért. 1924. december 18-án kelt felterjesztésében kérte a polgármestert, hogy „a városi könyvtár létesítésének elrendelése iránti intézkedéseket megtenni... méltóztassék.” A Verseghy Ferenc Irodalmi Kör főtitkára, majd elnökeként járta az országot, előadóesteket tartott, s fogadta itthon más városok kulturális küldötteit. Sok egyéb mellett oroszlánrésze volt Verseghy hamvainak hazaszállításában, szobrának felállításában. Közismert „Szolnoki hárfa” c. versével köszöntötte a szülőföldbe térő hamvakat. 1944 november 4-én ő volt az egyetlen városi hivatalnok, aki munkahelyén várta be az orosz csapatok bevonulását. Tette mindezt úgy, hogy 1963-ban Szolnokon bekövetkezett haláláig híven őrizte szülővárosának, Beregszásznak s ifjúkora szépséges színhelyének, Trencsénnek emlékét. Szülővárosának küldött versében írja:

„Boldog könnyem pereg száz
Megáldalak Beregszász.

Vágyam, vérem, városom
Álmom hozzád átoson

...

Múltam titkát kiásom.
Te vagy első sírásom.
Futni fáradt éveken
Te adtad az életem.

A vérző „trencséni nyárra” pedig így emlékezik:

„Az emlékemben fenyvesek suhannak
Vág hídja zúg, hegy száll velem,
Nyár volt, szép volt a szerelem. –
S a sóhajomban fenyvesek suhannak.

Mintha a vágyam messzi vérzene,
Úgy fáj, mint rég a szélben-szállott,
Fenyőkre omló esti tér-zene, –
Mintha a szívem visszavérzene,
Úgy fáj, óh, mintha sírva vérzene.”

Nyilván ez a Trianont követő kivetettség érzése, a „nagy-messze” szakadás fájdalma kíséri végig – olykor erős irredentizmusba hajló hazafias verseit. A „szolnoki hárfás” hárfájának öt húrja közül ugyanis ez a legerősebb zengésű. Az 1933-ban megjelent „Szolnoki hárfa”, az 1935-ös kiadású „Majtény” után c. köteteiben honfiúi bánatát, mesterének, Ady Endrének mintájára bujdosó kurucok hangján szólaltatja meg. Lampérth Gézának, a Petőfi Társaság főtitkárának ajánlott „Kuruc éneke Majtény után” c. versében, mint megannyi hasonlóban, az elszakított, egykori magyar városok utáni sóvárgás is ebben a hangnemben szólal meg:

„Mostan énekelek eltörött szablyáról,
Bús Majtényról, hol már kialudt a tábor.
Énekelek kurucok sorstalan sorsáról,
Akiket elárult az Károlyi Sándor.”

Az olvasók kezébe 1938-ban kerülő „Téli szonett”, majd az 1941-ben napvilágot látó „Tebenned bíztunk” címet viselő kötetekben ez a hang erősödik fel – a bécsi döntések hatására – a bizonyosságig, s válik majdani mellőzöttsége döntő okául.

Már utolsó kötetének címe is utal verseinek másik uralkodó témakörére: a vallásos érzület sokoldalú és őszinte kifejezésére. Különösen szépek a „Miatyánk”, a Szent Pál „szeretet himnuszának” és egy-egy komor zengésű zsoltárnak parafrázisai. A címadó versből idézzük:

„Vágyó imádat ihletője voltál
Úristenem, Hozzád száll most a zsoltár,
Hull, ring elém csodálat csipkebokra, –
Zengés, szent himnusz, ég és föld zenéje
Száll templomokról templomokra:
Tebenned bíztunk eleitől fogva.”

Minden kötetén végigvonul egy beteljesületlen, hol sóvárgó, hol lemondó de mindenképpen elkésettnek vallott szerelem mélabús hangulata.

„Mért fáj a fény?” c. versének záró sorai tanúskodnak erről:

„Öröm hahóját mért nem hallhatom
Mért reszket úgy, mint hóvirág a télben
Az elkésett és elhervadt dalom?”

Egy későbbi keltezésű, Szép Ernőnek ajánlott költemény a „Minden tavasz tavasztalan” viszont úgy kezdődik:

„Már minden álom hasztalan,
Romolnak régi lázaid
Minden tavasz tavasztalan,
Hűlt vágyódások váza
Minden hanyatló alkonyat,
Minden elszálló alkonyat.”

E szép elégikus hangulatú versek szomszédságában a Téli szonettben egyre többször találkozunk erkölcsi kérdéseket feszegető költeményeivel. Erősen konzervatív szemlélet jellemzi ezeket. Mereven elutasítja a gyorsan változó világ modernebbé váló szokásait.

Választott városához, Szolnokhoz való kötődését utolsó köteteiben szaporodó vegyes témájú versek között két dalszerű versike is tanúsítja: Mintha gyorsan váltó diaképeket látnánk. „Szolnok” c. versének egy-egy rövidke szakaszában: Tárgya miatt egészében idézzük:

Szolnok,
Lelkedről fátylat oldok
Szolnok.

Szolnok,
Hozzád Tiszánk szent álmot hordott,
Szolnok.

Szolnok,
Együtt-tündöklő tornyok,
Szolnok.

Szolnok,
A parkban kis koboldok,
Szolnok.

Szolnok,
Hős ív a híd, miénk a sorsod,
Szolnok.

Szolnok,
Világít partján, utcák, boltok
Szolnok.

Szolnok,
Életláz, ifjak, versek, sportok
Szolnok.

Szolnok,
Vonat, hajó zúg, hoz-visz sorsot
Szolnok.

Szolnok,
Síró bölcsők, békült sírboltok,
Szolnok.

Szolnok,
Vagyunk, múlunk. Légy mindig boldog.
Szolnok.

Kétütemű, könnyen dalolható vers a másik, melynek „Tiszavirág” a címe:

„Lombosodó nyárfák
Lent a Tisza-parton,
Szolnok legszebb lányát
Két karomban tartom,
Megölelve tartom.

Tiszavirág repked
S hull százezer-számra
Te is elfeledted,
Mennyi boldog csókot
Csókoltam a szádra.”

Nem véletlen tehát, hogy Lengyel Dezső több versét is megzenésítette.

De mestere ő a klasszikus versformának is. A Téli szonett bevezető verse mindjárt egy páros disztichonból épített epigramma:

„Vedd a szívemből vérző szépség színes adóját,
Melyből bús ugaron télbe is hinteni mersz.
Szárnyal a szív és rezzen a rím, már várom a verset
Vemhes a hárfai húr, zengj velem, isteni perc.”

Babits nyomdokán haladva rímes, furcsa játékok egész sorát találjuk utolsó megjelent kötetében. „Nincs boldog sátram” c. versében pl. itáliai városok nevével játszadozik:

„Nápoly,
Szívem ma megtört bíbor sávoly,
Holt álmom halkan kéri, távol.
Altass el, ringass, ápolj.”

Egy-egy elkapott rímmel gyakran ellabdázik, s ilyenkor bizony a művészkedés eltakarja az érzés melegségét.

A megye megbízásából alkalmi verset ír „Áll még Pusztaszer” címmel az 1934 évi országos emlékünnepre, amelyet akkor Szolnok megye rendezett. Kiss Ferenc mondta el a magyar sakkozás centenáriumán „Száz év emléke” c. versét. A Dugonics Társaság 1937 februári ülésén a szerző szavalta el „A szegedi Maros köszöntését” és még folytathatnánk a sort.

Úgy hiszem azonban az eddigiekből is érzékelhetők Kiss Gábor költészetének erényei s talán hiányai is. Már méltatója, Császár Elemér egyetemi tanár, a Verseghy-monográfia írója is kiemelte verseinek a kor szellemét sugárzó eszmeiségét, biztos versépítését, a különböző versformák tudatos alkalmazását, gazdag rímtechnikáját.

„A mérték és a rím nem járom a számára” – írja Császár Elemér. Ez az erénye azonban olykor visszájára fordul: a rímek játékos összecsengetése néha fontosabbnak tűnik számára a kifejezés erejénél. Az öthúrú hangszerhez való ragaszkodása köteteken s azokon belül ciklusokon át magával hoz bizonyos monotóniát.

Kiss Gábor költészetét a maga korában nagyra értékelték. Alig volt fővárosi lap, amely ne emlékezett volna meg elismerő szavakkal egy-egy új kötetének megjelenéséről.

A már említett 1944-es helytállása ellenére az igazoló bizottság állásvesztésre ítélte, majd 1946 elején rövid időt vizsgálati fogságban is töltött. A fogdában írt „Szeretetkenyér” c. kéziratban maradt versében írja – mintegy megköszönve egy kilencgyermekes családanya önzetlen segítségét –

„Hallották, hogy Kis Gábor rab, hát
A szeretetet összeadták:
Telt, szép kenyér, szívükből fonták,
S elnézem drága, barna dombját.

...

Oh, hívtak híres Kiss Gábornak,
S most a szegények istápolnak.”

A fogdából való kikerülése után rehabilitálták, s 1947-ben még egy-egy verse helyet kapott az újságban, sőt a Verseghy Körben tagságát is megtarthatta korábbi tisztsége nélkül. A fordulat évét követően azonban teljesen kiszorult a szolnoki közéletből, a legcsekélyebb publikációs lehetőségét is elvesztette.

Ennek ellenére a versírás megmaradt számára vígasztalásnak. Kötetnyi verse hever még ma is kéziratban, köztük néhány műfordítás, alkalmi vers is. Az utóbbiak közül kitűnik a Pólya Tibor emlékére ill. Bajor Gizi tragikus halálára írt költeménye, valamint az 1952 őszén született s a finn-magyar barátságot köszöntő „Finnek” c. verse, melynek záró sorai így hangzanak:

„Köszöntésünk, hidd áldásnál nagyobb,
Örömét nem tűnt, verses perc hinti,
S egymás sorsáért két ország ragyog,
Két ország pompás ékessége
éretted Pest, s értünk Helsinki.”

Ránk maradt kéziratos versszövegei tanúsítják, milyen műgonddal alkotta meg minden költeményét. Klasszikus mértékben írt sorain sokszor még a verslábak jelölése is fellelhető. Szívesen alkalmazza – különösen epigrammáiban – a rímes hexameter formát. Gondossága, míves költői munkája, kísérlete késői verseinek ciklusba rendezésére annál inkább elismerésre késztet, mivel tudhatta, hogy az adott körülmények között aligha számíthat verseinek megjelenésére. Nem csodálhatjuk, hogy az „Árulás” című versében keserű öniróniával így vonja le élete tanulságát:

„Múzsám Olimposzt adta városul,
S költők lantjához kard, láng párosul,
Érzem, hazugul, hiába éltem,
Szentségtörés, vád, árulás az éltem,
Sohsem bocsátja meg már múltam,
Költők szent céhét kétszer elárultam,
Mert „doktor” lettem s „méltóságos úr”.

Bajor Gizi halálára

Így búcsúztál. Ez volt a végszó,
A legnagyobb és leghősibb szerep.
Neved, híred már halhatatlan,
S míg fennragyogsz a csillaghadban,
Sírodnál hálás néped tiszteleg,
Ravatalodra egy ország hajol
Bajor.

Pólya Tibor

Pólya Tibor, te ki álmok, színek mestere voltál,
S köztünk éltél-haltál csendes zagyvai páston,
Hányszor idézünk szellemed édes, dús derűjéből,
S hányszor kérdez az emlék: jobb-e a dolgod az égben?
Hogy’ megy a tréfacsinálás? Csillog-e drága monoklid?
Szólunk rólad, mint szüle szól szeretőn a fiáról,
S színekből a szívekbe lopózva, mienk vagy örökké.

Pataky Joachim

Pataky Joachim egyetlen regényével a „Hómezőben piros virágok” cíművel írta be nevét a szolnoki irodalom történetébe. A könyv címlapján Udvary Dezső festőművész által festett szürrealista kép már utal a mű tartalmára. A végtelen hómező fehérsége fölé boruló szürke égbolt, az alatta keringő fekete madársereg s a fehér hóban távolba vesző pirosló vérfoltok már a háború, a pusztulás, a vérontás hangulatát idézik különösen azokban, akiknek maguknak is végig kellett járniok a háború véres országútját, s akiknek életük végéig meghatározó élményt jelentett e szörnyű kataklizma. Így volt ezzel a szolnoki születésű Pataky Joachim is, aki szinte gyermekfejjel öltötte magára a 68. gyalogezred utászainak egyenruháját, s harcolta végig többszöri sebesülése ellenére és vitézségi érmekkel bőven dekorálva a világháború csatatereit a Kárpátoktól csaknem az Adriáig. Az összeomlás után az olasz frontról hazatérve út- és vasútépítő vállalkozásba fogott hasznosítva a háborúban szerzett kényszerű „tanulmányait”.

Belőle valóban a háború csinált poétát. Mert igaz, hogy Rákosi Jenő ösztönzésére kezdett irodalommal foglalkozni, de költői-írói élményanyaga csaknem egészében az első, a „nagy” háború vériszapos talajából táplálkozik.

Irodalmi pályájának nyitányát egy, a húszas évek közepén Budapesten megjelent verskötet, a „Hulló virágok” jelentette. A kis, nyolcadrét alakú füzetben 29 vers sorakozik. Nem többek e versek, mint első szárnypróbálgatások. Témakörei is eléggé zártak, hazafias kesergés a könnyen felejtők, s a hazát cserélők miatt, tisztelgés apja emléke előtt, aki hadba indulása napján így búcsúztatta: „Csak arra kérlek kedves fiam, hogy légy megnyugodva sorsodba... mert ha ilyen emberek nem kelnek fel a hazáért, akkor kit szólítson a haza?” s természetesen a háború! „Limanován”, „Harc után”, „Szétlőtt ágyú” stb egy-egy apró háborús tabló a kötetben.

Költői kifejezőkészsége további versköteteiben (Vándor székelyek, Dallos imák) jelentősen gazdagodik. 1932-ben Szandai Sándor őt kérte fel az Irodalmi Kurir Kéve c. versrovatának szerkesztésére. A folyóirat korai megszűnése miatt az ő munkássága is megtörik. Az utolsó számok egyikében megjelent költeménye, a „Megkérdezted-e már?” igazolja, hogy kár volt szakítania a versírással. Bár kétségtelenül érződik a versben Babits „Esti kérdés”-ének hatása, a versszakonként sorjázó költői kérdések megformálása, találó képalkotása önálló költői egyéniség kezenyomát mutatja. Még megpróbálkozott drámaírással is. „Májusi zivatar” c. színdarabját a szolnoki színház művészei elő is adták.

Maradandót mégis háborús regényével, a bevezetőben említett „Hómezőben piros virágok”-kal alkotott. Regénye a háború négy esztendeje szerint tagolódik négy nagy fejezetre. A cselekmény fővonulatát egy huszárszázad harcainak története alkotja a Kárpátoktól a Rokitnoi mocsarakig, majd Bukovinán át az olasz frontig. Győzelmek és vereségek, eredményes előretörések és fájdalmas visszavonulások, meddő állásharcok, pusztító pergőtüzek és értelmetlen áldozatokkal járó közelharcok követik egymást a személyes élmény átélésével hitelesítve.

A főcselekményt egy huszárhadnagy és egy orosz pópalány között szövődött, kicsit naívan ábrázolt szép szerelem romantikus szálai szövik át. Ha csupán ennyi lenne a regényben, aligha volna több a szokványos háborús történeteknél. A többletet a szereplők egymás közötti viszonyában ábrázolt jellemrajza s főleg hőseinek a háborúval szemben elfoglalt álláspontja jelenti. A zászlóalj s különösen a század tisztikara emberséges, a vezetésükre bízott katonákért személyes felelősséget érző, egymást barátként becsülő sőt szerető tisztekből áll. Nem értenek egyet az egyre inkább oktalan vérontássá fajuló háborúval, a fiatal életeket idegen érdekekért tömegével feláldozó hadvezetéssel, de katonai kötelességüket mindhalálig teljesítik. A másik oldalon harcolókat ugyanúgy a háború áldozatainak tekintik mint a saját beosztottjaikat. A szerző minden alkalmat megragad arra, hogy az áldozatok iránti rokonszenvének hangot adjon. Ezek az epizódok – légyen szó akár a frontbarátkozásról, akár a sebesült ellenfél kockázatos megsegítéséről – meleg, lírai hangvételükkel külön is megnyerik az olvasó rokonszenvét.

Megkérdezted-e már?

Megkérdezted-e már

a hulló levelet,

hová viszi a szél, –

e néma lehellet?

A napsugarától

mért játszik a vízen;

a vándormadártól:

a távol mit izen?

Megkérdezted-e már

a gyermeki álmot,

honnan veszi vajon

a sok délibábot?

A büszke hegyi sast,

mért száll a légen át

s a bogárt: mért mássza

mindig az út porát?

Megkérdezted-e már

a hegyet mért magas?

s miért mély a meder,

mit a víz árja mos?

Miért sír a bánat,

a jókedv mért kacag,

mért nyíl a hóvirág

a hótakaró alatt?

és az is érdekes,

ha egyszer kérdezed,

mért szeretik egymást

ölni az emberek?

A hang mért viharzik

s miért terjed a féreg,

mért kap a legtöbbször

érdemtelen babért?

Megkérdezted-e már

hogyha nem volna fény,

akkor is csak lenne

árny, csillogás, sötét?

Ha nem volna férfi, –

ha nem volna asszony...

ha nem volna nappal,

vajh’ volna-e alkony?

Szülővárosomban jártam

... Hogyan fut velem a vonat!
Látom a fényt... a tornyokat.
Tudod-e, hogy itt születtem...
Hogy először itt szerettem?

Igaz az, hogy visszavártál...
Igaz az, hogy visszahívtál?
Hogyan zúg zörög a vonat!
Jaj, elviszi a hangomat.

Itt belül úgy fáj valami,
Szívem verését hallani.
Szolnok! Nem vártál engem szívvel,
Ölelő karral, vidám hírrel.

Már megyek is, fut a vonat.
Már nem látom a tornyokat.
Már nem látom a vén Tiszát
Hallgatom a szívem szavát.

... Nos, mit beszélsz öreg szolga?
Kérdem tőle mosolyogva –
Hogy mostoha volt e város,

még most is olyan sáros?

Megyünk is már, fut a vonat
Már nem látom a tornyokat.
Lámpák fényét sem látom már
Megyünk, mint a vándor madár.

{fel}