Az elmúlás lírikusai

Szolnoki Ernő

1918-1944

A Zászlónk című ifjúsági folyóirat közölte első verses próbálkozásait. A végső ösztönzést a versírásra Rákosi Jenőtől kapta. A harmincas évek első felében pedig két verskötete is megjelent. „Első szavak” és „Gyöngyházfény” címmel. Néhány versét pedig a fővárosi lapok is közölték.

A „Gyöngyházfény” három ciklusba sorolt félszáz verset tartalmaz. Ezek túlnyomó része egy platói szerelem halk és szomorkás megnyilvánulásai. Hol szonett formában, hol keresztrímes versszakokban, hol meg bőven áradó, egyenetlen, csak halvány asszonáncokkal összefogott sorokban sóhajtja, sírja el testetlen vágyódását a vélhetően rideg szívű kedves iránt. A kötet címét és gerincét adó ciklus mottójául Nietzsche: így szólott Zarathustra c. művének egyik mondatát választotta, mely szerint „Szeretni és elmúlni örökkévalóságok óta e kettő cseng össze”. A majd háromtucatnyi, jobbára rövid, négy-nyolc soros versek epigrammaszerűen variálják az idézett nietzschei gondolatot. Bölcselkedése, gyakran az irracionálisba való menekülése a cselekvőképesség hiánya, az elmúlás elkerülhetetlenségének szinte állandó emlegetése, a lelkét eltöltő szomorúság erőltetett dédelgetése egyhangúvá, olykor fárasztóvá teszi egyébként hangulatos, ritmikailag jobbára kifogástalan verseit.

Talán az alábbi négysoros jól tükrözi ezt a szemléletet.

„Mert féltem ezt a harmóniát zengő
Szelíd, egyszerű, árva bánatot,
Hogy úgy elszáll, mint tiszta, fényes felhő,
S a bús elmúlás átka rámzokog.”

Szolnoki Ernő, ez a tipikusan alanyi költő „Herbárium” ciklusában megpróbál kilépni ebből a maga teremtette zárt körből, de kevés sikerrel. Bármilyen témához nyúl, Babits szavaival élve csak önmaga tud versének hőse lenni. Két szépen megmunkált szonettje, az „Álomtalan éjjel” és a „Minden fényre árnyék” jó példa erre. Verseskönyvét két ajánlással ellátott vers zárja. A „Múló ifjúság” Sándor öccsének szól, míg a „Narkózist” az egykori tisztelt és szeretett tanárnak és verseinek is helyt adó folyóiratszerkesztőnek, Vidor Győzőnek ajánlja.

Köteten kívüli verseit ugyanis szívesen közlik a harmincas évek többnyire rövid életű időszaki lapjai, így a Szolnoki Tükör is – többek között – az „Imádság” című fohászát.

Ezeken a verseken már érződik, hogy ez a szépre szomjas, a realitások és az illúziók világa között hányódó költő higgadtabban igyekszik versbe szőni érzelmeit. Nem véletlenül hozza verseit a „Kikelet” is.

Utoljára a Szabó Barna szerkesztésében 1934-38 között a színi idények alatt hetenként, egyébként havonta megjelenő Szolnoki Színházi Újságban találkozunk Szolnoki Ernő néhány versével és műfordításával. Az előbbiekből a tőle szokatlan páros rímű sorokban megírt „Betegen” című költeménye emelkedik ki. Gondolatritmusra épülő balladás hangvételű verséből idézünk néhány sort:

„Anyám, Anyám, Édesanyám,
Altass már el Édesanyám,
Ringasd, ringasd nehéz fejem,
Mint a bölcsőm, egykor, régen.
Ha homlokom mint a parázs,
Hozzám hajolsz, – tiszta varázs –
Csókod hűs és simogató,
Mint templomi orgonaszó.
Anyám, Anyám, Édesanyám.
Altass már el Édesanyám.
Áldd meg fiad, a szenvedőt,
Takarj reá szép szemfedőt.”

Műfordításaiban Alfred de Musset, illetve Theodore Borel költeményeit ültette át franciából magyarra.

A folyóirat 1938 őszén való megszűnése után költőnk neve is eltűnt a még élő lapok hasábjairól is, nyilván nem véletlenül. További sorsáról nincs adatunk, csak valószínűsíthető, hogy az ő törékeny testét is a fasiszta téboly törte meg.

Imádság

Uram, Te tudod mennyire
nem volt bennem semmire soha életéhség
s tudod, hogy amióta élek,
bántja lelkemet az örök kétség

Soha mohón nem vágytam
hiú és dőre lázban a földi örömökre,
hogy csak a nagyra néztem
a szentre, az igazra s Reád, az örökre.

S nem hittem soha nyugodtan,
hogy bölcsen, rendben jól van, amit itt lenn tettem.
és mindig attól féltem
tétován, csendben árván, hogy valamit vétettem.

Tudom, hogy gyatra torzó,
tökéletlen, leromló minden, ami tett,
s legjobb a gondba halkan
merengni, messzenézni s együtt lenni Veled.

S itt lenn, e sár-planétán
vagyok beteges, némán dologtalan mihaszna,
bizonytalan csavargó
akitől nem lehet senkinek semmi haszna.

Lecsukló fejem: árva,
messzi tájakon járva magában így bolyong
s ezért mutatnak rám is:
ihol a gyenge költő, ihol a bolond...

Új vers elé

Hanyatló alkony dús drapériája,
Bíborló függöny Isten ablakán.
Telítsd meg ezer lágyszárnyú zenével
Aszkéta-lelkem s árva kis szobám.
Hulljon le minden jaj, gátló, menekvő,
Szennyítő harc, mi börtönömbe zár,
Nyíljanak szemem láttán titok-rózsák,
Nyíljon meg életem titka: a halál.
És zengjen minden kínok orgonája,
S daloljon rímes dalt a zsongó bánat,
Bontson vitorlákat a méla vágy,
Indítson el pogány mámor-imákat.
Mítoszok drága kertje kiviruljon,
Szálljon harmat muzsikáló szívemre,
S aranycsengők hullása: árva kín,
Egyetlen örökvigasz, drága rím,
Boríts könnyzáport hervadt életemre.

Baradlai-Remillong Albert

1900-1939

Ígéretes költői pálya ívét törte meg idő előtt a szolnoki Bimbó utca legénylakásában 1939 egyik nyáréjszakáján eldördült pisztolylövés. Baradlai-Remillong Albert, a városszerte ismert költő, a Verseghy Ferenc Irodalmi Kör tagja, az egykori megyeházi tisztviselő élete delén önkezével vetett véget életének.

Végzetes tettének oka nyomorúságos anyagi helyzetén kívül minden bizonnyal az a zilált, depresszióra hajlamos lelkiállapot volt, amely korai nyugdíjazásához s ezzel együtt fiatalsága óta csak egyre erősödő elmagányosodásához vezetett.

A valamikor jómódú, de a nagyapa halála után nincstelenné vált budai polgárcsalád korán elárvult utolsó tagja, a húszas évek végén vetődött Szolnokra. Első verse 1920-ban jelent meg az Új Nemzedékben. Szolnokra kerüléséig a Nemzeti Újság munkatársa volt. Budapesti, szegedi, debreceni és szolnoki lapok közölték verseit. Első önálló kötete 1930-ban jelent meg „Egy a sok közül” címmel. Prózában is figyelemre méltók a lírai rajzok közé sorolható írásai is. Olykor egy-egy versét Révai Béla néven írta alá.

Verseit Szandai Szabó Sándor folyóirata közölte. Már e korai költemények is érzékeltetik gazdagon kibontakozó lírájának alaphangulatát: a borúlátást: az élettől semmi jót nem remélő, az embertársi szeretet után hiába vágyódó, a megváltó halál közelségét állandóan érző költő lelki beállítódását.

Kötetté rendezett versei „Borulás” összefoglaló címmel 1935-ben a tápiószelei Pisch Márton nyomdájában láttak napvilágot. Ezt a kötetét a korabeli kritika egyértelmű elismeréssel fogadta dicsérve a fiatalság üde látásmódját, borús gondolatainak, az elkerülhetetlenbe való bölcs belenyugvásának tiszta formában történő kifejezését. Már e kötettel pályája magasára érkezőnek látják méltatói, akire fel kellene figyelniök a fővárosi irodalmi társaságoknak is.

Nem kisebb szakmai elismerést hozott számára az új verseit tartalmazó „Őszi áradás” is. E versek legfőbb témája is az elmúlás a csendes őszi hervadástól a tragikus bukásig, mégis megragadja az olvasót, az emberi fájdalom sokoldalúságának ábrázolása. Verseinek mondanivalójáról sokat elárul a kötetet nyitó tíz sor:

„Mint színész a színpadon,
én is az embert mutatom.

Az embert, a bús nyugtalant,
kinek a léte bús kaland.

Az embert, aki szeret, vét,
és nem tudja a szerepét.

Az embert, ki küzd, álmodik,
és nem volt soha boldog itt.

Az örök embert, aki sír,
nevet... és akit vár a sír.”

Baradlai igazi lírikus alkat. Minden verse belső énjének kisugárzása, ezért fogadja el őket igaznak, még az az olvasó is, aki pedig nem ért egyet állandóan kísértő melankóliájával, olykor már nyomasztó spleenjével. Az elfogadást bizonyára az magyarázza leghihetőbben, hogy világfájdalmának, az általa mindig borultnak látott égbolt szürkeségének, könnyes magányának, plasztikus képekkel, a hervadás szép színeivel olyan megragadó módon tud kifejezést adni, hogy hihetővé, elfogadhatóvá tudja tenni pesszimizmusát, az őt körülvevő magányt, amelyet maga is segített megteremteni a hozzá mostohának érzett külső világ elől való elzárkózással. Az elmondottak hitelét igazolja „Ősi szomorúság” c. versének nyitó és záró szakasza:

„Valami ősi szomorúság
gunnyaszt bennem, mit úgy hoztam magammal
mint színét szememnek, hajamnak,
s mint szárnyait a madár és az angyal.

...

Mi dolgom itt, meddő utódnak?
Hisz se fiam, se – újra szülni – lányom.
Kinek kellek én, furcsa, fáradt
ember: S ha meghalok, kinek hiányzom?”

Versépítése, verstechnikája is érett, a költőmesterség csínját-bínját jól ismerő költőre vall. Rutinosan váltogatja az időmértékes sorokból való építkezést az ősi, ütemes versformákkal, a kötött szótagszámú változatos rímelésű szakaszokat a szabad áradású, belső ritmusú versekkel. Költői nyelve, e nyelvezet legfontosabb stílusjegyei Tóth Árpádéval, versszerkesztő készsége Áprily Lajoséval rokonítható.

Közvetlen ihletésből született költészete a szolnoki költők egyik legtehetségesebbjének mutatják még akkor is, ha versei egyetlen témakört: a tragikus elmúlást vagy ami lényegileg ugyanaz, az őszi hervadást járják körül.

A boldogság legendája

Elindultam én is, mint a
mesebeli szegénylegény,
keresni a boldogságot
ezen a bús földkerekén.

Mentem erre, mentem arra,
mentem balra, mentem jobbra;
mentem vígan fütyörészve
s mentem búsan, támolyogva.

Találkoztam néhány széppel
s néhány áldott pillanattal.
S találkoztam temetéssel
s visszajáró halottakkal.

Voltam költő, bolond különc,
s voltam rendes, dolgos polgár.
Voltam álom s voltam bánat,
voltam szitok s voltam zsoltár.

S közben lassan elfáradtam.
Megkopott a testem, lelkem. –
S a boldogság kopott álmát
fáradtan a földre ejtem.

Jaj

Jaj be furcsa, hihetetlen:
Egyszer én is holt leszek.
Két szemem, ó fennakad majd
S agyam, szívem megmered!

Letakarnak lepedővel,
S vadidegen emberek
Vetkőztetik meztelenre
S megmossák a testemet.

Kísértetes, rút homályban,
Fekszem, jaj! majd egyedül,
Csúf-fekete koporsóban,
furcsán és idegenül.

Haragosom bántatlanul
Bámulhatja arcomat
És reám, a bús pogányra,
Keresztet hint majd a pap.

Aztán, aztán – jaj, sikoltok! –
rámcsukják a fedelet
S eltakarják mindörökre
Előlem a kék eget!

Beásnak a sötétségbe!
Döngve hull majd rám a rög,
Úgy dörömböl, úgy kopog, hogy
Holtomban is felnyögök!

Aztán otthagynak magamra,
Elmennek az emberek,
S azt sem tudják, kit temettek:
Egy se látta lelkemet.

{fel}