Bölcselkedő írók

Heves Kornél

1870- 1945

Dr. Heves Kornél főrabbi 48 éven át volt lelki gondozója városunk zsidó vallású polgárainak. Huszonkilenc éves volt, amikor a rabbiszeminárium elvégzése után a budapesti egyetem bölcsészdoktori oklevelével tarsolyában szolnoki szolgálatának második évében először lépett be az éppen akkor, 1898-ban elkészült és 1899. augusztus 29-én átadott gyönyörű zsinagóga épületébe, hogy szent szolgálatát most már a nagytemplomban folytassa. Ki is tartott őrhelyén mindaddig, amíg a fasiszta őrület őt is – hitsorsaival együtt – a gettóba, majd a cukorgyári „pokolba” nem hajtotta.

Felsőbb utasításra őt, és Herskovits törökszentmiklósi főrabbit családjukkal együtt az auschwitzi halálvonat indulása előtt Budapestre szállították, s az úgynevezett „védett házak” egyikében átvészelte a nyilas terrort és az ostromot. Kevés számú életben maradt hívével azonban már többé nem találkozhatott, mert felesége halála és az átszenvedett megpróbáltatások testileg-lelkileg megtörték az idős lelkipásztort. Unokája emlékezése szerint a pesti főpostára igyekezett éppen, hogy táviratban értesítse érkezéséről a hite szerint reá váró szolnoki híveit, amikor elesett, és röviddel ezután meg is halt, de még halálos ágyán is hallani vélte hívei isteni szolgálatra szólító hívását.

Heves Kornél élete papi és irodalmi munkássága valóban összeforrott Szolnok városával. Túl azon, hogy a Talmud-Tórában ellátta a felsőbb oktatást, s ennek keretében 1922-től a héberben és a talmud tudományban jeleskedő fiatalokat ösztöndíjjal támogatta, s a hitélet minden területén példájával is hívei előtt járt, pályakezdése óta részese volt Szolnok közéletének mindaddig, amíg a körülmények ezt lehetővé tették számára. Alapító tagja volt a Kiss József Társaskörnek és lelkes munkása a Verseghy Ferenc Irodalmi Körnek. Maradandót alkotott mind a magyar nyelv és irodalom, mind a szépirodalom, s természetesen a hittudomány területén is. így az Érdy- és Jordánszky-kódex c. fiatalkori műve ma is értéke a szaktudománynak. „Lant és biblia”, „Új igék”, „Istenes könyvem” c. művei egymást követve Budapesten jelentek meg a húszas évek közepéig.

Tudományos cikkei, tanulmányai jobbára a felekezeti sajtóban, illetve évkönyvekben jelentek meg. Egyházi szónoklatait, imádságait, fohászait és verseit két nagy terjedelmű kötetben foglalta össze. 1938-ban jelent meg Szolnokon az „Új Hiszekegy”, majd 1943-ban a „Hozzád könyörgünk, s az Adonáj. Az „Új Hiszekegy” függelékében közli a szolnoki zsidó hitközség történetét a kezdetektől, 1841-től 1937-ig, míg utolsó művében néhány olyan rész is visszatér, amely már az Istenes könyvben is megjelent.

Heves Kornél minden írásában – tárgyuktól függetlenül – kitapintható a szépírói véna. Beszédeinek, fohászainak java szinte ritmikus próza benyomását kelti. Prózai írásainak stílusa széles irodalmi tájékozottságát tükrözi. Versei, ha zömükben nem is tekinthetők maradandó alkotásoknak – főleg Heine és Kiss József hatása tapintható ki bennük –, kedves közvetlenségükkel, olykor önironikus hangvételükkel, egy tiszta lélek derűjével első olvasásban közel kerülnek hozzánk.

Figyelemre méltóak műfordításai is. Több, nálunk ismeretlen héber költő versét ültette át magyar nyelvre.

Ami pedig műveinek eszmeiségét illeti, jól érzékelhető őszinte, pátoszmentes hazaszeretete, amelyet az ő szavai szerint áthat „a magyar lélekkel átizzított zsidó önérzet”. Amikor még nem volt divat az ökümenéről szónokolni, ő versben és prózában egyaránt kiállt az egyházak közötti megbékélésért. Az ellenségeskedés, a háborúság, a szélsőséges eszmék haragját és megvetését váltották ki.

Imádságos versei, zsoltárai a magyar zsidó vallásos költészet értékei közé tartoznak. Az „Istenes könyvem” c. kötetéből közlünk is két ilyen tárgyú versét.

Papi hivatásának megfelelően minden elmondott és leírt sorával a békét, az emberek, nemzedékek és nemzetek közötti békét akarta erősíteni.

Nekünk, szolnokiaknak örökké emlékezetesek maradnak szavai, amelyekkel akár a háború hősi halottait, akár a forradalom szolnoki mártírjait siratta el, vagy éppen Pólya Tibor korai halálán elmélkedve a minden embertársát – azok rang- és valláskülönbségétől függetlenül – egyenrangúnak tekintő, a bántalmazottakat védelmébe fogadó, szeretetre méltó festőművészt bensőséges fájdalommal búcsúztatja.

Hiszem, hogy a bölcs szolnoki rabbi emlékét nem csupán a tiszteletére emelt márványtábla őrzi, hanem valláskülönbség nélkül minden szolnoki polgár megőrző szeretete és tisztelete az iránt a „költő lelkű” pap iránt, aki annak idején e sorokat is papírra vetette.

„Három templom van minálunk
Egymás mellett egy sorjába.
Erről híres nevezetes
A nagy-Kunság rónatája

Itt, ahol a Tisza, Zagyva
Ölelkezve összefoly,
itt van ez a három templom,
melynek párja nincs sehol.”

Adonáj!

Adonáj

Tiéd a fény és a homály,
A Kárpát bérce és a rónatáj.
Minden, mi él,
Téged dicsér:
Előtted hajlong
És jiszgadált mond
Minden fűszál és zümmögő bogár.

Adonáj!

Te vagy urunk alant és fönt,
Ki éltet ád és sírba dönt
Ki porba sújt és fölemel
Holtakba új lelket lehel.
Te vagy, te vagy „Mindenható,
Bánat után vígaszt adó.
Tiéd a könny és a mosoly
A napsugár s felhőgomoly.
Tiéd a fény és a homály
Dicsőség szent nevednek.

Adonáj!

Látomás

Én látom az Istent itt közelemben,
Mintha itt járna nem a mennyekben!
Látom a fényben, látom az árnyban,
Látom a fűben és a virágban,
Látom a vészben és a viharban,
látom a mélyben és a magasban,
Csillagokkal kirakott fénypalotája,
a misztériumok ezer meg ezer csodája,
Én látom, látom.
Itt van közelemben,
Nem a túlon túli tájon,
Nem a messze mennyekben.

Varga Sándor Frigyes

1904-1976
MIL: 490.
UMIL:2211

Dr. Varga Sándor Frigyes, az 1904-ben Túrkevén született filozófiai író, költő, helytörténész, publicista, könyvtáros-bibliográfus alig fél évtizedet töltött a harmincas évek közepén a megyeszékhelyen, nevét mégis múlhatatlanul rávéste Szolnok művelődéstörténetének lapjaira.

A mezőtúri Református Főgimnázium elvégzése után a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett filozófiai és pedagógiai doktorátust 1935-ben. Közben az egyetem filozófiai intézetében, majd a főváros lélektani és képességvizsgáló laboratóriumában dolgozott. Versei, irodalmi és szakcikkei 1926-tól sorra jelentek meg a Népszava, a Magyar Könyvszemle és a Testnevelés hasábjain. Megírta a görög filozófia történetét Thalésztől Platónig, és tanulmányban dolgozta fel a költői műalkotás elméletét. 1936-ban jelent meg A Sport c. kultúrfilozófiai tanulmánya. 1933-ban látott napvilágot Budapesten verskötete, az „Ismeretlen sziget”, szülővárosa, Túrkeve anyagi támogatásával.

A kötet jobbára gazdag gondolati tartalmú szabadversek gyűjteménye. Jóllehet olykor hiányolható egyenlőtlen sorokba tördelt hosszú mondataiból a közvetlen élmény ereje, mégis megragadja az olvasót a költőnek az a törekvése, hogy az örök kérdéseket saját sorsa tükrében emberközelbe hozza. A korabeli kritika méltányolta is Varga Sándor Frigyes „nekirugaszkodását”.

Minden bizonnyal nevének ismertsége, megyei kötődése is szerepet játszott abban, hogy megbízást kapott a „Jász-Nagykun-Szolnok vármegye múltja és jelene” c. monográfia szerkesztésére. A munka „melléktermékeként” megjelentette a „Szolnok leírása és története” című művét. Megírásához az összefoglaló jellegű nagy történeti munkákon kívül fő forrásként felhasználta Somogyi Ignác egykori szolnoki gimnáziumi tanár „Szolnok város és vár története” című művét és Balogh Bélának, a kortárs tanárkollégának 1927-ben a Földrajzi Közleményekben megjelent „Szolnok” című tanulmányát. A ma helytörténésze számára Varga Sándor Frigyes írásai alapozó jellegűek, s úgyszólván nélkülözhetetlenek.

1934-től jelentek meg versei és szociológiai tanulmányai a Szolnoki Tükörben, amelynek társszerkesztője maradt a folyóirat megszűnéséig. Külön említésre méltó „A szolnoki társadalom” című kétrészes tanulmánya, amelyben tárgyilagos képet rajzol az urbanizáció útján már mérhető lépéseket megtett Szolnokról, annak lassan polgárosodó társadalmáról és az adott gazdasági viszonyok között meglehetős reménytelenséggel útnak induló ifjúságáról.

„Egységes szolnoki közszellemről – írja 1934-ben – még ma szó sem lehet. A régi mezővárosi életformák azonban itt már lassan, szinte észrevétlenül beleolvadnak a városiasság crescendójába. Az enyésző szerális közszellemmel szemben Szolnok életének alaphangját és vezető szólamát a polgárság adja meg.”

Eléggé lehangoló a kor szolnoki fiatalságáról alkotott kép: „Majdnem mind fiatal Oblomovok: életéhségüket zsebpénzük filléres lehetőségeihez szabják, s morfiumuk a semmittevés... Tájékozatlan, a képzőművészet, zene és irodalom mellett közömbösen halad el... Eszményei sztárok, rekorderek, az uniformizált élet reklám-nagyságai.”

A sors nem volt túlzottan kegyes Varga Sándor Frigyeshez. A megyei monográfia megjelenése után – a Szolnok kulturális életében bekövetkezett törés is ösztönözhette erre – újra a fővárosba ment, ahol 1938-ban a Széchényi Könyvtárban dolgozhatott díjazás nélküli tudományos gyakornokként 1942-ig, kinevezéséig. Lankadatlan szorgalommal folytatta tudományos munkásságát. Megírta az óriási bibliográfiai apparátust felvonultató „Bevezetés a táncirodalomba” c. művét és A középkori könyvfestészet színeiről írt jelentős tanulmányát.

Az OSZK bibliográfusaként a háború után jeles munkákkal gyarapította a kutatók számára nélkülözhetetlen bibliográfiák sorát.

1976-ban bekövetkezett haláláig egyetlen elismerés holtáig hivalkodás nélkül végzett munkájáért egy szerény „Szoc.Kult.”-on kívül az volt, hogy neve s munkásságának rövid foglalata néhány sort kapott a Magyar Irodalmi Lexikonban.

A Szolnoki Tükörben megjelent két versét közöljük.

A szívem

Látni akarod a szívem?
akarod –
oda adom, mint
ezt a verset,
elveheted,
hiszen különös,
végzetes közelben
élünk már; te meg én,
hogy akarhatod,
és én is akarom;
lásd, ez itten a szívem,
kósza felhő és piros szalag.
Egyszerű, mint a fa
és a fű,
gyermek és a bárány,
mint a farkas
és a májusi eső.
Akarod?
Kemény, fekete ércdarab,
zengő pirosra kalapálom,
izzó fehér lesz,
mint a nap,
engem éget el leghamarabb,
de messze csak melegít,
virágot fakaszt.
Akarod?
Én ütöttem a sok sebet
karddal, ostorral rajta,
mert nem szeretem
a szívemet:
mint paraszt a rossz lovat,
hajtom hazug csodák elé
és áldott a kátyú.
látod: ilyen az én szívem
Akarod?
Elveheted és eldobhatod.

Köd

Fonnyadt, rozsdás füvű
réteken ténfergett
és a puszta mélyén
eltévedt a részeg óriás,
az öreg őszi este
s felbotlott a
kósza ökörnyálban:
tüskés indájú
vad bozótba hullt,
ahol csak kék kökény terem
tátott szája
szürke párát gőzöl
s renyhe köd száll
a halott világra:
vézna szelek
dideregnek,
vadlúdcsapat
zajong valahol

{fel}