Az Irodalmi Kurir köre

Szandai-Szabó Sándor

1903-1978

Szandai-Szabó Sándor a szolnoki tollforgatók legismertebb tagja határainkon innen és túl. Igaz, nemzetközi elismertségét nem annyira írásainak, mint inkább szobrászati alkotásainak köszönheti: Bronzplasztikáit, főleg nonfiguratív fém munkáit a párizsi közönség is megcsodálhatta 1958-as kiállításán. Egyébként 1937 és 1974 között hazai és külföldi múzeumokban rendezett 12 önálló kiállításán – köztük az 1968-as szolnokin – bizonyította szobrászi tehetségét. 30 szobra ill. kútfigurája díszíti magyar városok parkjait. Kisplasztikái pedig bronzba öntve őrzik számos magyar író, költő arcképét.

Kevesen tudják, hogy a szolnoki evangélikus templom szószékét és hatméteres oltárát is ő készítette fehérmárvány zúzadékból valamikor a húszas évek végén. A szemlélő ma is rácsodálkozhat a templom külső homlokzatán művészien megformázott Luther-rózsájára.

Munkásságát a rangos folyóiratok – köztük a Magyar Könyvszemle, az Új Írás – elemezték, a Jászkunság pedig 1980 szeptemberében három tanulmányban is foglalkozott főleg szobrászi ill. irodalomszervezői tevékenységével.

1903. március 7-én született Szandaszőlősön szegényparaszti családból. Édesapja napszámos munkával, szolnoki építkezéseken végzett segédmunkával kereste kenyerét. Az anyja által művelt néhány holdnyi föld termése s a gyakori munkanélküliség miatt gyéren kapott munkabér együttesen is csak nagyon szűkös életkörülményeket biztosított a családnak. Édesapja téli estéken meg a munkahiányos napokon fafaragással foglalkozott. Talán fia is tőle örökölte kézügyességét. A szülők nehéz anyagi helyzetük ellenére a szolnoki elemi iskolai évek után a mezőtúri ref. gimnáziumba íratták. Itt került barátságba a szintén túri diák Tamkó Sirató Károllyal. Érettségi után Szolnokon helyezkedett el egy gipszszoboröntő műhelyben. Szandaszőlősi születésén (innen ered művészi neve is), szolnoki tanulóévein, a Kassák-Lengyel-Tabák-féle szolnoki szociofotó kiállításon való meghurcoltatásán kívül ez utóbbi köti legerősebb szálakkal városunkhoz. Az írás, az alkotás vágya korán az újságírás felé vonzotta. A Pesten megjelenő „Mindnyájunk Lapja” majd a „Magyar Úri Asszonyok Lapja”, a „Háztartás” foglalkoztatta. A Mindnyájunk Lapja rovatvezetőjeként rendszeresen beszámolt 1927-ben Szolnok társadalmi életéről. Már ekkor szeretett volna önálló, szavai szerint „művészetet, igazságot, emberséget adó lapot” indítani Szolnokon. Lapengedélyi kérelmének sorozatos elutasítása után végül „Reklám Kurir” címmel évi tízszeri megjelenéssel napvilágot látott a reklámot és irodalmat ötvöző folyóirat, amely a 4. számtól már Irodalmi Kurir fejlécet kap, de igazán irodalmi folyóirattá a II. évfolyam 1. számától, 1932 februárjától válik. A folyóiratról részletesebben szóltunk már dolgozatunkban.

Az Irodalmi Kurirban megjelent novellái, néhány verse kivétel nélkül azt érzékeltetik, hogy érdeklődése és rokonszenve a dolgozó vagy éppen állástalan kisember, az élet örömeinek legfeljebb morzsáit csipegető, lenézett vagy megalázott ember felé fordul. Ez különösen „A nyomorult”, „A kapu”, az önéletrajzi elemeket felvillantó „1910-ben születtem” és különösen „A kereszt” c. elbeszéléseiben érződik erősen.

Nem lehet megindulás nélkül olvasni a szandai kis házikóra, kora gyermekségének keservesen nehéz éveire, a jobb sorsra érdemes, de az embertelenül nehéz munkában halálosan megrokkant édesapjára emlékező „Az apám” c. novelláját. Az önhibájukon kívül élet szélére kerültek sorsának olykor móriczi mélységű bemutatása már önmagában lelkiismeret ébresztő, de a „24 óra”, a „Költözködés 1932-ben” vagy az itt közölt „Varjú a karón” c. írásai a tiltakozás, az egyéni vagy a kollektív lázadás lehetőségét, – s tegyük mindjárt hozzá, – összefogottság hiányában reménytelenségét is felmutatja.

Szandai novellaírói kvalitását nem csupán az Irodalmi Kurirban megjelent írásai igazolják. A Reklám Kurir 2. számában is olvasható „A diófa” c. elbeszélése már 1932-ben bekerült az ötven magyar író novelláit tartalmazó „Novellák könyvébe”. „Otthagytam a falut” c. elbeszélését pedig a Nyugat közölte. Babits Mihály jegyezte meg erről az írásról, hogy „különös örömet” jelentett neki az elolvasása.

Az Irodalmi Kurir megszűnését követően a fővárosba kerülő Szandai figyelme egyre inkább a szobrászat felé fordult, de baráti kapcsolatai elevenek maradtak írótársaival: Móricz Zsigmonddal, Nagy Lajossal, Kassákkal, s különösen Tersánszky Józsi Jenővel. A képzőművészek közül Aba Novák Vilmos, Szőnyi István, Iványi Grünwald Béla, Domanovszky Endre tartozott baráti köréhez.

Az írástudatlan, de a fafaragáshoz ösztönös adottsággal értő szandai napszámos fia tehát nagyívű pályát futott be. De a holt anyaggal vívott első győztes csatája éppúgy Szolnokhoz kapcsolja, mint az élő szó mestereként megteremtett irodalmi folyóirata, az Irodalmi Kurir s benne műves novelláinak nagyszerű sora.

1978-ban hunyt el. Nevét sajnálatos módon nem őrzi az Új Magyar Irodalmi Lexikon sem.

Varjú a karón

„A forró napon csoportokban kígyózott a menet. Férfiak és asszonyok rongyaikban tarkállottak. Az országúton egymás hangját még túl zsibongták, de mire a városba értek, már némán ballagtak egymás mellett, mintha halottaskocsit kísérnének.

Megállottak a piactéren, a városházával szemben. Az árujukat pakoló piaciárusok csoportja még növelte a tömeget.

Földműves munkanélküliek voltak.

A forró aszfalton ácsorgókat sűrű süket csönd lepte meg.

Hónapok óta készülődtek a tüntetéssel. Vezetőjük Fekete András volt. Csontos arcát sötét barna szín borította. Apa, anya nélkül nevelkedett a faluban. Mire megnőtt, végigszolgálta a falut, kenyérért. Amikor a háborúból hazakerült, ott folytatta a. munkáját, ahol abbahagyta. Beszédes természetével a falu napszámosainak vezetője lett.

A polgármester szobájában álltak. Két társa gyámoltalanul, lehajtott fejjel, eleinte még bátortalanul bólongatva helyeselte Fekete András beszédét, de később a polgármester szigorú kiáltására a bólongatást is abbahagyták.

Munkát kérünk! – könyörgött fekete ünneplőben András.

Nem nélkülözők voltak, hanem éhesek. Egyszerű földmunkások. El sem indultak volna kérni még most sem, ha András nem beszéli rá őket.

– Fáradságosabb a paraszt embernek kérni, mint tűrni, – motyogta András.

– Maguk zavargók! – kiabált a polgármester. – Akiknek még ilyen jó fekete gúnyájuk van, mint kendteknek, azok nem éhezhetnek annyira, ahogy azt itt sírják.

– Ez csak azért van nagyságos polgármester úr, mert tisztes gúnyánkat csak nagy ünnepeken szoktuk felvenni vagy mulatságban, de már évek óta nem mulattunk, így hát megkímélődött, – válaszolt András, – meg nem akartunk egy úr elébe rongyosán gyünni. Nem vagyunk mi zavargók, nagyságos polgármester úr. Mi egyszerű földmívesek vagyunk, akiknek a türelme jobban nyúlik, mint a legfinomabb rétestészta. Itt a munkaidő, belehaladtunk a nyárba, a paraszt ember idejébe, de nincs annyi munka, hogy ma jóllakhassunk, hát akkor mit gyűjtünk télire. Nagyobb részünk még olvasni sem tud. Nem tudunk mi magunkon tudománnyal segíteni, csak azt látjuk, hogy nincs munka. Osztán ide hozzuk az adót, hát ide gyüvünk munkát kérni. A mi vezetésünk a polgármester úr kezébe van, hát elgyüttünk kérni, hogy irányítson valami munkaalkalomhoz. Akármilyen nehéz munkát elvégezünk becsülettel, csak legyen. Csak ez a kérésünk nagyságos polgármester úr. Nem akarunk mi csinálni semmit, nem kenyerünk a zavargás.

A polgármester hahotázva verte a combját, csak úgy rengett belé a szoba:

– Hát csináljatok! Azt akarom, hogy csináljatok! Ijesztgettek? – és öklével verte az asztalt, közben durva szitkokat szórt a küldöttség felé.

Fekete Andrásnak arcába szaladt a vér, és még feketébb lett a szégyentől. Kirohant az erkélyre. A polgármester a hajdúra kiáltott:

– Fogja meg, mert leveti magát a kövezetre.

András nem ugrott le, hanem az erkély rácsán felkúszott a tetőre. Megkapaszkodott a rádiópóznában, és mászott fel a hegyéig:

– Emberek! – ordította a tömeg felé.

– Ide figyeljetek. Azt mondta a polgármester úr, hogy csináljatok valamit. Én is azt mondom. Mindegy, hogy mit, mert amit most csináltok, az butít, járjatok a fejetek tetején, legalább a gerincetek erősödik. Fogjátok be magatokat a szekeretekbe és ültessétek a lovakat helyetekbe, mert már azok úgy sem tudnak húzni. Akinek van malaca, az ajándékozza a faluszéli cigányoknak. Süssétek meg a magnak való gabonátokat ünnepi kalácsnak, vágjátok le hozzá fejős teheneteket, csináljatok egy nagy lakzit, adjátok össze az egész falu fiatalságát, hogy szaporodjatok és lepjétek el a világot. De valamit csináljatok, hogy észre vegyenek benneteket, mert így földi kukacok vagytok.

Valaki felkiáltott a tömegből:

– Károg a varjú a jegenyén!

– Hess, te csúnya madár! – ordította egy másik. A tömeg meg nevetett.

Fekete András fáradtan lecsúszott a karóról. Fekete ruháján széles csíkokat tépett a pózna. Két hajdú beerőszakolta a mentőautóba. Éles szirénabúgással suhant az autó az utat engedő tömeg közt.

– Megőrült szegény. Nem ilyen bolondot kellett volna küldeni a polgármester úrhoz. Ez oszt betette a kaput, – mondogatták az emberek.

– A fene egye meg ezt a Fekete Andrist, de nagy pocsékságban hagyott bennünket, – mondta egy tömzsi gazda.

– Hát ez elvette a szánk ízét, de én mindig mondtam, hogy ilyen bolonddal nem érdemes kezdeni, – hangoskodott egy berlinerkendős asszony.

A polgármester mondott egy szép beszédet, volt abban minden. Az emberek lassan megnyugodtak és örültek, hogy szépen megúszták a felvonulást, sietve igyekeztek haza a falujukba. Hatalmas porfelhőt vert utánuk az asszonyok hosszú szoknyája.

– Hát ez nem sikerült, – motyogták egymásnak.

– Mindenki suttogva igyekezett szomszédjával beszélgetni, csak egy nagy kamaszkölyök ordított előre rohanva:

– Károg a varjú a jegenyén.”

Rusznák Sándor

– 1944

Förstner Dénes rajza az Irodalmi Kurirban, egyetlen verskötet, sárgult újságlapokon szétszórt versek, riportok, kritikák és kortársának, K. Tóth Lenkének néhány emlékező szava őrizte meg Rusznák Sándor szolnoki újságírónak és költőnek, az Irodalmi Kurir egykori főmunkatársának, majd Szandai-Szabó szerkesztőtársának emlékét. K. Tóth Lenke emlékezetében imígyen maradt meg: „... furcsa, csak félszemmel látó félszeg emberke. Riporterként szaladgált, de volt egy dédelgetett terve, hogy „kollektív riportot” szeretne írni a piacról, az árusokról és vevőkről. Azt hiszem, egy pompás tévériporter veszett el benne.” A költőnő kissé ironikusan elénk vetített képe telitalálat. Rusznák Sándor sokdioptriás szemüvege mögött érző, testi hibája miatt vérző lelkű, de gondolatait nyíltan megfogalmazó és mindig a lényeget megragadni tudó újságíró egyéniség rejtezett. Származását, amely végzetét is okozta, sohasem tagadta meg. Vásározó édesapjára is meleg szavakból szőtt verssorokban emlékezik „Apám keze” c. versében.

„Apám vörösbarna kezeit nézem csodálva,
amik sátorkarókat ácsoltak a földbe
a vásártereken egy életen keresztül:
hideg telekben és nyári melegekben.

...

hamvas fehérségüket a fagy régen megszívta
és barnára rágta a nap mohó
sugárfogainak tüzes harapása.
Jóvá simogatni velük szeretett
és mikor buzgalma nem használt –
velük akart rendes emberré pofozni.

Én azt hiszem, – költővé erjedtem,
de szemében züllött csavargóvá zuhantam,
– áldott kezei ellenére...”

Vakká dorongolt sorsának terhét pedig magába zárva cipelte

„nehogy a testvériesülni akaró részvét
megalázó kopogása bezúzza lelkemen is a szemeket”

– írja „A vak keserve” c. költeményében.

Mielőtt kicsorduló érzései versekké formálódtak, nevét már kezdte megismerni az újságolvasó közönség. A fővárosi Mindnyájunk Lapjában jelentek meg Szolnokról szóló írásai. „Szolnok fejlődése” c. majd „A szolnoki irodalomról” írt cikkeiben kritikus szemmel vizsgálja a korabeli közállapotokat. „... a városházától néhány száz méterre a város szívében... még ma is ... nyakig gázolhatunk a sárban, mocsárban...”, „... a szerkesztők közönye nem engedi szóhoz jutni a helybeli tehetséges írókat.” „A kiadók csak abban az esetben hajlandók könyvet kiadni, ha a biznisz előre biztosított. Így aztán 10 év alatt a városban alig látott napvilágot öt-hat könyv.”

Ez ellen a közöny ellen harcolt szolnoki újságíróként s az Irodalmi Kurir munkatársaként is. Annak a követelésnek, hogy adjon helyszíni közvetítést végre Szolnokról is a Magyar Rádió Rt., lett is foganatja, miként annak a sürgetésnek is, hogy a Verseghy Irodalmi Kör is ébredjen abból a túlzott nyugalomból, amely a kör vezetőségét eltöltötte a költő hamvainak hazahozatalát követő egy éven át. Szavai ma is érvényesek lehetnek: „Mert egy irodalmi társaságnak aktívnak kell lennie, produkálnia kell magát, céloknak és feladatoknak kell szemei előtt lebegni. Vers- és novellapályázatokat kell kiírnia, díjakat kell kitűznie tanulmányokra. Észre kell hogy vegyék az emberek, hatóerővé kell válnia... mert Verseghy neve kötelez.”

Ez a minden téren tapasztalt közöny keseríti meg Bányai Kornél temetéséről írt cikkének kegyeletes sorait is. Egyedül árválkodott ugyanis Szolnok város „közéletének” botcsinálta képviselőjeként a Nyugat harmadik nemzedéke egyik legtehetségesebb képviselőjének sírbatételénél.

Riporteri adottságairól pedig – többek között – a Kunwald Cézárral, az akkor éppen a szolnoki Művésztelepen vendégeskedő 60 éves kiváló portréfestővel készített interjúja tanúskodik. Nemcsak a mester bemutatása, az avantgarde művészetre, az izmusokra, a festészet fejlődésének irányára vonatkozó kérdései mutatják ezt, hanem az interjú ürügyén kifejtett gondolatai is „a mechanizálódás százada” és „a lelki, etikai szellemkultúra” ellentmondásáról.

Költői pályájának indulása is Szolnokhoz köti. Itt jelenik meg 1929-ben „A fiatal bízó éneke” c. önbiztató hittel telített verse.

Önálló verskötete, a „Jelentkezés” még ugyanebben az évben napvilágot látott Varga József szolnoki nyomdájában. A 37 verset tartalmazó kötet prológusa a „Halkuló kérdések”. Benne az élet értelmének keresése, a költői feladat vállalása ilyen szavakban ölt testet:

S nem kérdem miért a dal, mi okból, mi végre?
Csak széthintem őket két kézzel a szélbe.”

Rímes és rímtelen versek egymásutánja sorakozik a vékonyka kötetben, amelyben a már említett általános emberi, benne saját életének sorskérdésein kívül két vonulat tapintható. Az egyik a fiatal szerelmes vágyódása a boldogság után. (Vágyódás, Szerelmes vers, Kedvesemhez stb.) Ezek közül figyelemre méltó még az „Egy leánynak” c. verse, amelynek versfői megőrzik a szeretett leány, Mitatsek Tusika nevét.

A másik, a dolgozó ember iránti megbecsülés. Ilyen a formailag kissé prózai „Fényképész leányka”, amelyben meleg együttérzéssel szól a korabeli dolgozó nő kiszolgáltatott sorsáról. A tárgyilagos hangnem általában jellemző verseire, akár önmagáról ír, mint az „Önarckép”-ben, vagy a „Születésnapomra”, akár a környező világ jelenségeit regisztrálja, miként a „Reggel” vagy a „Falu télen” c. költeményeiben teszi. „Mindent úgy látok, ahogy van” – írja –. Mintha sok versében is a félszemmel is élesen látó újságíró szólalna meg.

A kötet záróverse a „Kincsem, nótafám” a prológus alapgondolatát ismétli meg jelképes formában, amikor arról szól, hogy szíve földjén nótafa termett, amelynek lombkoronáját dalai alkotják. Ezeket is eléri azonban minden nyíló fa sorsa, s

„ágairól a szirmot
az őszi szél sodorja.”

Az „őszi szél” a „tél bakó” azonban nemcsak dalait sodorta el. Ő is a fasiszta embertelenség áldozata lett. Korán kettétört életének roncsait rakosgatva újra meg újra felvetődik az emberben a gyötrő gondolat: Mennyi kiforrott vagy kiforrásban levő értéktől fosztott meg bennünket az „ordas eszmék” végzetes szülötte, a holocaust.

A fiatal bízó éneke

Húsz éves vagyok: nálam az élet,
Aggastyán irigyelsz? ... Nem cserélek!
Előttem álmok fátyola lebeg,
Hiába korholsz: „Megbánod gyerek,
Mert mégysz előre botoron és vakon
S nem tudsz átnézni a süket ablakon,
Mely rejti előled a ködös jövőt:
Hegyre kapaszkodsz, vagy túrod a rögöt?”
Nem hiszek néked, mert enyém az élet...
Húsz éves vagyok... s hatalmas vágy éget.
Te már nem bízol eljövő csodákban:
Lábad sír felé megy, szavad hozsánna.
Fedetlen fejjel előre törni, –
Gátat akadályt, – mindent legyőzni
Akarok, tűzzel és parázsló hittel:
Szerelmes szóval, égő piros szívvel
Bennem az érzés remegése lüktet,
Erőm máglyáján ez szítja a tüzet.
Lelkemben lobban a remény szikrája, –
Lesz a hitemnek győztes aratása!

Kívánság

Fekete fátyol
Leng a lelkeden
Szomorúság a neve:
Az élet borította rád,
A sors sötét keze.

Vihar-szeretetem
Szakítsa széjjel
Ezer ronggyá e leplet
Csak a boldogság szellője
Lebegjen feletted.

Lill András

Életútjáról alig tudunk valamit. A harmincas évek elején Szolnokon élt. Az Irodalmi Kurir külső munkatársai közé tartozott. Amikor első verskötete, a Hullámjáték megjelent, az említett folyóirat kritikusa szolnoki költőként értékelte verseit, amelyek közül az Öröm és fájdalom címűt közölte is. M. Pásztor József szerint később a fővárosba került és Szolnoki András néven több budapesti újság munkatárasként dolgozott. Szolnoki kötődését egyébként „A Tisza Szolnoknál” c. verse is igazolja. Szolnoki hangulatot idéző tárgyára tekintettel egészében idézzük:

Tiszám sárguló homlokát
belepték legszebb virágai,
az öreg gyermek játszadoz
habot ver, locsol fölébük

öregebb talán az Istennél
évente egyszer virágos
kékruhás fecskék köszöntik
és partjain vetkőző lányok

A város mellette van
úgy nőtt mellére lassan
mint a gyermek édes csücsöre
anyja jövendő életére.

Öröme bánattal határos,
néha tavaszkor kelleti magát
ilyenkor megbánja és visszalép
télig zakatol medrében.

Ezt a verset „A másolóhoz” cíművel együtt a Nyugat is közölte az 1932. évi első számában. Ez utóbbi lett aztán az 1932 februárjában megjelent önálló kötet nyitó verse, mondhatni ajánlása is, amelynek záró sorai

„Betűk pallosai, ha őriztek engem, őrizzétek meg
e drága másoló vonásait, a múlandó percet
és ihletem, mely szelíd rajongását övezte.”

Az ajánlással együtt 60 verset tartalmaz a kötet, amelynek egy-két példánya még fellelhető. A szerző kiadásában megjelent igényes külsejű könyv versei ígéretes költői tehetség kezenyomát viselik. Még akkor is helytállónak tűnik ez a megállapítás, ha a jó ritmusú, tartalmas mondandót hordozó költemények között gyengébb, olykor erőltetett hasonlatokkal, homályos képekkel zsúfolt alkotások is fellelhetők. A költő gyakran belefeledkezik saját képeibe, túlhajtja hasonlatait. Ilyenkor elkerülhetetlenné válik a képzavar.

Ettől eltekintve a versek többségét elmélyült gondolkodás, saját belső énjét boncoló analízis, a környező világ ellentmondásaira érzékenyen reagáló költői lélek megnyilatkozásai jellemzik.

„Mint a szentjánosbogár...” c. versében írja:

Mint a rab, bezárva a sötétbe
nem érek soha fényességhez –
mégis égek, világítok valakinek:
szentjánosbogár, csillog a vértem!

...

Rejt a test és rejt a lélek,
valakinek mégis égek, az én
kicsi fényességem útjelzője
más lelkeknek a sötétségben.

Kora társadalmi igazságtalanságai ellen a szegények, az elnyomottak érdekében emel szót. Egy emberibb, igazabb jövő eljövetelének hitét erősíti „Töredék” c. hosszabb költeményében. Sodró érzelmeit azonban nem mindig sikerül megfelelő formában öntenie.

A föld alatt hűlt kráterek
tövében izzik még a láva,
mely egyszer kiömölt már
bűnre és piszokra most vár
vaj, mikor ömölhet újra

Rengeteg sok éve zakatol
elzárt honába benn senki
nem látott még szívébe
ki a szegénynek teremt
itt jó reményt és igazságot

Mert poéták és harsonások
mind nyomába szegődnek,
szólítgatják mély odvából,
törjön föl már egyszer végre
és tegyen itten igazságot

...

Holnap, holnap bizton eljön
és alkot itten igazságot
lávát lövell szerteszéjjel –
kis manók ülnek a torkában
és azok egyszer majd megnőnek! –

De a szegények, harsonások
úgy hiszik, hogy Messiás volt.

Jóllehet versei jobbára a gondolati líra tárgykörébe tartoznak, még ezeket is átlengi valami borús életérzés. Ez a tragikus felhang még ritka, szerelmes verseiben is visszatér. Az Irodalmi Kurir is közölte mutatványként „Öröm és fájdalom” c. hatsoros költeményét.

„Fölébredtem és már erezlek a karomban,
mintha egész éjjel tartottalak volna. –
Vaj’ mit érez majd a föld, ha te fekszel
ölében, lágy tenyered alatt a szíveddel?
Oly örömet soha, mint amit én éreztem,
de annyi fájdalmat, hogy megtébolyul tőle.”

Talán e néhány, kötetből kiragadott idézet is érzékelteti, hogy a szerző tudatosan törekszik a formabontásra. A hagyományos versszakokat a szabadvers kötetlenségeivel elegyíti. Verssorai is gyakran töredezettek, mintha a gondolatok, indulatok szabad áramlását követnék. A rímekre kevés gondot fordít, inkább halvány asszonáncok csendülnek fel olykor a sorvégeken, minden különösebb törvényszerűség nélkül. Sajátos módon még szabad verseiben is érezzük mégis a ritmus belső lüktetését, s ez ad nekik valami érzékelhető jóhangzást, sőt zeneiséget.

A kötet egésze beleértve a szinte éteri természetrajongását tükröző költeményeket is, arról győz meg, hogy a szerző – esetenkénti korlátai ellenére is –, képes a verseken végigvonuló megnyerő hanggal magára vonni az olvasó figyelmét, sőt rokonszenvét is. Későbbi, a Szolnoki Tükörben megjelent versei formailag a hagyományos és a szabadvers sajátos keverékét mutatják. Hagyományosak annyiban, hogy négysoros ölelkező rímképletű versszakaiban dominál az addig még mostohán kezelt tiszta rím. Ugyanakkor szokatlanul hosszú sorai szótagszám megkötöttség nélkül áradnak, mint a szabadversben. Tartalmilag ezek a versei is annak az eszményi fényű szerelemnek a megnyilatkozásai, amely minden ilyen tárgyú versét jellemzi. Álljon itt példaként a Szolnoki Tükörben megjelent két verse.

Írtam fésűdet nézegetve

Ember, ha megindulsz perceid vándorútján, sose nézz hátra,
tanuld meg feledni a szépet, mielőtt megérintené szemed
s ha költő vagy, lelked iránytűje a csillagokba mered,
hidd el: szavad szádig ha ér, csöndnél beszédesebb a lárma.

Én azt szeretem, mikor magas fák fölött elfúj a szél
alul a bokrok meg se hallják; elfolyna életem kis fésű
apró foga közt, a kedvest nézve milyen hibátlan növésű –
és szavát lesve, mely gyöngyszemként pereg, amíg mesél.

A szó

Szeretnék ólmot önteni a szavadba, ha mondod: szeretlek,
hogy lehulljon a szó és ne mondhasd soha másnak
Felvennélek szép szó, játszanék veled, ellopnálak,
hiszen az ember ilyen szavakért küzd s lesz eretnek.

Boldog tolvaj, ki kedvese ajkáról lopott el téged
s ha kell gyilkol is érted; az élet talán ennyi
s nem több, őt fogod egyszer Isten markába tenni,
mire Ő kérdőn mosolyog: emberke, hát ezzel is beérted?

Kertész Mihály

1888-1944

Az 1888 február 4-én Szolnokon született jónevű ügyvéd azon kevesek közé tartozik, aki egyetemi tanulmányainak befejezése után szülővárosát választotta munkahelyéül. Itt folytatott ügyvédi gyakorlatot, amíg lehetett. A húszas évek végére egymásután jelentek meg ifjúsági és társadalmi regényei. Kabarétréfáit, jeleneteit szívesen játszották a fővárosi színházak, főleg a Belvárosi Színház és az Andrássy-úti Színház. Az Irodalmi Kurirban novellával és jelenettel volt jelen. A harmincas évek második felétől mozgástere beszűkült, már csak könnyű fajsúlyú kisregényei kaptak helyet a „Mai Nap könyvtára” ill. a „Világvárosi regények” sorozatban. (Pletyka, Bp. 1933, Az utolsó jelenet, Bp. 1933. Gyilkosság a cirkuszban, Bp. 1936, A versaillesi randevú, Bp. 1937.) Az egymást követő zsidótörvények megfosztották a közlés lehetőségétől, hogy aztán őt is Auschwitz pokla nyelje el.

Maradandóbb értéket jelentenek ifjúsági regényei: A csenged domb. Bp. 1937, A csodálatos sárkány, Bp. 1939, Bohóc Péter, Bp. 1930. Témái általában egyszerű, könnyen áttekinthető, a gyermekkorúak érdeklődését mégis felkeltő, sőt végig ébren tartó történetek. Mesélőkedve, gördülékeny stílusa, fordulatos meseszövése kora gyermekeinek gondolkodását, érzelemvilágát jól ismerő szerzőre vall. Kitűnő példa erre „A csodálatos sárkány” című regénye vagy ahogyan a kiadó nevezte: „ifjúsági elbeszélése.” A regény cselekményének színtere – bár az író nem nevezi meg – a szövegből érzékelhetően Szolnok. Azon belül is a régi vásártér meg a ma Eötvös térnek nevezett „kis tér”. A fizikailag erősebb, ezért fennhéjázó, csapatba verődő fiúk kiszorítják a papírsárkány eresztésére legalkalmasabb vásártérről a gimnazista fiatalokat. Három kisgimnazista – egyikük mérnök bátyja segítségével – olyan sárkányt épít, amelyet a kis térről is fel tudnak engedni, s amely képes magasabbra szállni amazokénál. A három fiú alapszabályban rögzíti a csodálatos kétfedelű repülőhöz hasonló sárkánnyal kapcsolatos teendőket. (A szerző ügyvéd voltát az alapszabály tökéletessége is tükrözi.) A csodálatos sárkány felkelti a vásártériek irigységét, s fondorlatos módon végül tönkre is teszik azt. A pótolhatatlan veszteség ellenére mégis a kisgimnazisták lesznek az erkölcsi győztesek.

Társadalmi regényei (Az üstökös, Bp. 1928, Rög János,. 1928. meg a Kiket az Isten is egymásnak teremtett – Egy farsangi éj története, Bp. 1930.) és novellái – köztük az Irodalmi Kurirban megjelent „A költő szülőháza” – kora társadalmi visszásságait jól ismerő, az úrhatnámságot és a sznobizmust hol enyhe íróniával, hol keményebb szatírával ábrázoló szerzőt mutat. Itt most kabarétréfái egyikét közöljük.

Szakítás
(Jelenet)

Szín: Ízlélesen berendezett garzonlakás.

– Férfi: (túl a harmincon, de a negyvenen innen, már deresedő, még mindig izmos, magas, szép ember. A heverőn henyél, unatkozik, majd újságot vesz elő és szórakozottan lapozgat benne. A szolgához, aki tiszteletteljesen áll előtte) – Hány óra János?

– Szolga: Félnégy.

– Férfi: Érdemes kimenni?

– Szolga: Szeles borús idő van. Talán esni is fog.

– Férfi: (ásit) ÁÁÁ... – De unalmas! Itthon maradok. Inkább estefelé megyek el...

– Szolga: Akkor most nem tetszik semmit parancsolni?

– Férfi: Nem, János... Elmehet. (A szolga elmegy.)

– Nő: (fiatal, szép lány. Sok van benne a kezdő kokottból. Kopogtatás nélkül lép be. Mozgásán, járásán látszik, hogy nem először van itt.)

– Férfi: (felugrik s örömmel siet a nő elé.) – Szervusz, kicsi Gitta! Milyen kedves vagy, hogy eljöttél! Éppen gondoltam rád. Rettenetesen unatkoztam s úgy kívántalak... Tedd le a kalapod s a kabátod... (Segíteni akar.)

– Nő: (elhárító mozdulattal) Köszönöm, nem vetkőzöm le. Sietek. Éppen csak azért szaladtam fel, hogy... (elakad)..., megmondjam....

– Férfi: Mit jelent különös viselkedésed? ... Mit akarsz mondani? ...

– Nő: (kissé habozik) Csak azt... igen... végre meg kell mondanom... szakítani akarok Károly!

– Férfi: (egész elhűl) Szakítani?! ... Micsoda rossz tréfa ez, Gitta?

– Nő: Nem tréfa Károly... Egyáltalán semmi kedvem sincs tréfálni. Már régebben meg akartam mondani, de eddig nem volt elég lelkierőm... Féltem, hogy jelenetet csinálsz. Azért húztam-halasztottam. Ma azonban elég erősnek érzem magam, azért is nem csináltam semmiféle bevezetést, nehogy megbánjam. Most aztán tudod. Szakítok veled.

– Férfi: De hát csak így.... egyszerre... minden előzmény és indokolás nélkül?

– Nő: Indokolás?... Nem tartozom indokolni!... Emlékezzél csak, hogy miben állapodtunk meg, amikor barátságra léptünk. Ugye, abban, hogy amelyikünk megunja a másikat, egyszerűen bejelenti s minden nagyobb emóció nélkül, – szakít...

– Férfi: Szóval, – már meguntál? Ezt akarod mondani!

– Nő: Még nem. De talán rövidesen ez következnék. Jobb tehát már most szakítanunk, Károly, amikor még csupa szép emlék él bennünk ötéves szerelmünkről, mint később, egy félév múlva, amikor a ráunás keserítené el barátságunk mézét...

– Férfi: De Gitta, nem tudom elhinni, hogy rámuntál volna! Én nem adtam erre okot... Neked bizonyára van valakid!

– Nő: Nincs, igazán nincs Károly... De...

– Férfi: Hát akkor? Nem voltam talán elég figyelmes hozzád?

– Nő: Azt nem mondtam.

– Férfi: Nem voltam elég gavallér?

– Nő: Hazudnék, ha ezt állítanám.

– Férfi: És mégis? ... Csak pillanatnyi szeszély ez, akkor Gitta! Vagy – mondom – rossz tréfa. Nos, hagyj fel vele! Hiszen tudod mennyire szeretlek. Miattad lemondtam a nősülésről, szakítottam a családommal, a rokonsággal... Miattad, Gitta!... és most, mikor nincs már senkim, csak te, – el akarsz hagyni? ... Ó, nézd! Az ősz már itt leselkedik az ablakomnál, de nem mer bejönni, mert a te napsugaras lényed elűzi... Ha azonban elhagysz, – zúzmarás tél következik az életemben... Ne légy hát olyan kegyetlen hozzám, Gitta! ha keveselled, amit eddig adtam, ezentúl még bőkezűbb leszek hozzád, – csak maradj!...

– Nő: Kár minden szóért Károly. Egészen szilárd az elhatározásom. Felejthetetlenül szépek voltak az együtt töltött napok: – de elég volt. Szakítok.

– Szolga: (belép, levelet nyújt át) Egy hordár hozta. (el)

– Férfi: (feltépi a levelet) Megengeded?

– Nő: Kérlek!

– Férfi: (olvassa a levelet s az olvasás alatt teljesen átalakul az arca. boldog, diadalmas öröm tükrözik a szemében, aztán, gyorsan zsebébe gyűri a levelet s lopva a kandallón álló órára pillant. Sietős, monoton hangon) Hát igazad van Gitta. Tényleg jobb, ha ma szakítunk, mint egy félév múlva... Nos, köszönöm neked a sok-sok kellemes percet, amelyeket nekem szereztél s ígérem, hogy mindig jóleső érzéssel fogok rád gondolni... Isten veled hát! (kezét nyújtja)

– Nő: (aki figyelte arcát az olvasás alatt, nem mozdul) Micsoda levelet kaptál Károly?

– Férfi: (habozik) Ez? Egy egész közönséges... üzleti levél...

– Nő: (határozottan) Azt a levelet, egy nőtől kaptad!

– Férfi: (meghökkenve) Te átlátsz az emberen!

– Nő: Abban a levélben randevút ígér neked az a nő!

– Féfi: Ördögöd van!... Különben mit törődsz vele, hisz úgyis szakítunk!

– Nő: (elmerengve) Igaz... szakítunk... (hirtelen) Károly mutasd azt a levelet!

– Férfi: Ugyan, hova gondolsz!... Mit szólnál hozzá, ha én a te leveleidet, csak úgy akárkinek megmutogatnám?

– Nő: Tehát neked csak „akárki” vagyok?! ... Ezt érdemlem hát az ötévi kitartó hűségemért?!

– Férfi: Ne érts félre, de nem volna lovagias dolog, ha egy asszony levelét idegennek mutogatnám.

– Nő: Szóval, asszony írta! (leteszi kalapját, kabátját) És randevút ígér... és te örömmel várod!... Ez a jutalom hát!... Még ki sem hűlt a helyem – s már is más nőt vársz! (leül) Nem gondoltam volna öt évvel ezelőtt!...

– Férfi: (türelmetlenül néz az órára, amelynek mutatója veszedelmesen közeledik a négy felé, aztán vállat von, leül.)

– Nő: (melléje húzódik) Emlékszel arra a napra, amikor először találkoztunk? .. Nyári este volt és csuktuk az üzletet... a belvárosi kalapszalont... Éppen kiléptem az ajtón, amikor egyszerre csak hatalmas dörrenés reszkettette meg a levegőt... az ég elsötétült – és a következő pillanatban sűrű cseppekben zuhogott az eső... Ijedten menekültem egy kapu alá...

– Férfi: (megenyhült az emlékezés alatt) Kis babos kartonruha volt rajtad, s ahogy futottál, igézően tapadt formás testedhez és meg-meglibbent, hogy látni lehetett csodálatosan szép lábadat... fel egész a térdig... sőt feljebb is... néhány ujjnyival....

– Nő: És amint megláttál és észrevetted, hogy ernyő nélkül vagyok, – hozzám léptél... megszólítottál...

– Férfi: Milyen kedves voltál, amint elpirultál!

– Nő: mert még sohasem szólított meg férfi! .... És felajánlottad az ernyődet és haza kísértél... útközben folyton beszéltél, édes semmiségeket, amiket oly jól esett hallgatnom... Azután a kapunkhoz értünk... akkor már egész sötét volt... és a kapu alatt...

– Férfi: Megcsókoltam a szádat... Milyen forró volt! És hogy remegett a fejlett kis tested a karomban!

– Nő: Az volt az első csók, amit férfi adott!

– Férfi: (egészen hozzája simul) Felejthetetlen íze volt a csókodnak! Olyan volt, mint a frissen szedett szamóca íze.

– Nő: (sóhaj) Aztán elváltunk... De a fülembe súgtad, hogy másnap is várni fogsz rám!... Milyen hosszú volt a nap!... Olyan izgatottan vártam az estét, féltem hogy elfelejtetted az ígéretedet... De nem. Vártál! És én boldog voltam, nagyon boldog!

– Férfi: (magához öleli) Te édes!

– Nő: És a kapuban újra csókolódzás... Sokáig. Talán egy órahosszat is... egész részegre csókoltuk magunkat!

– Férfi: (csókolja) így... így...

– Nő: Vasárnap meg kirándultunk.

– Férfi: Kedves bolond vasárnapok!

– Nő: Kergetőztünk, hancúroztunk, mint két szilaj pajkos gyermek...

– Nő: (szemét lesüti, halkan) Csókolództunk... (szomorúan) Egy vasárnap aztán esett az eső és nem lehetett kirándulni és én úgy kívántam a csókod... és nem volt más mód... feljöttem hozzád... először.

– Férfi: (már lángol) Mámorító délután volt... Akkor is itt ültél mellettem... hozzám simultál... így... És én magamhoz szorítottalak... így... és elhalmoztalak csókjaimmal.... így... így... Te édes.... te jó... te drága!... (hosszan, mohón csókolja.)

– Nő: (elérkezettnek látta a pillanatot) Mutasd azt a levelet Károly! – Férfi: (kihúzza) Itt van! olvassuk együtt! (olvassa) „Károly! Hosszú lelki vívódás után végre elhatároztam magam. Ma elmegyek magához, de csak öt percre. A kalapom sem fogom letenni. Ne is kérje. Egyszerre elégedjék meg ennyivel! Később talán hosszabban is maradok, de ma még nem. Pont négykor várjon. – Éva”

– Nő: (az órára pillant) Mindjárt négy óra... Gondolod, hogy el fog jönni?

– Férfi: Biztosan.

– Nő: Pontosan négykor?

– Férfi: Az első randevúra minden nő pontosan megy.

– Nő: (szomorúan.) Akkor én megyek... nem akarlak zavarni...

– Férfi: (hevesen magához szorítja) Nem!... ne menj! nem kell nekem rajtad kívül senki!

– Nő: (visszacsókolja) Ugy-e, nem? ... Ugy-e nem kergetsz el azért a másikért?

– Férfi: Nem! Senkiért!

(Az óra most lassú méltósággal négyet üt, majd belép a szolga.)

– Nő: (minden ütésre szorosabban öleli magához a férfit.)

– Férfi: (kis szünet után) Mi az János?

– Szolga: Egy nő várakozik az előszobában. Mit mondjak neki?

– Férfi és Nő: (mosolyognak, a férfi mosolyában a szerencsés szerelmes sajnálkozása, míg a nőében diadal és ravaszság csillog.)

– Férfi: Mondja meg János, hogy nem vagyok itthon... hogy elutaztam... hogy sokára jövök haza... ne várjon... ne jöjjön... ne keressen többet.

– Szolga: (megértéssel) Igenis! (el)

– Nő: (felugrik, az ablakhoz siet s a függönyön kikukucskál) Elment!... Tényleg elment!... (nevet) Most megy le a lépcsőn! ... (Pajkos keringőt dúdolva veszi a kalapját, s a tükör előtt felteszi, majd a kabátjáért megy)

– Férfi: (kimeredt szemmel nézi) Mit csinálsz? .. Hová készülsz?

– Nő: (folyton dúdolva) Elmegyek.

– Férfi: El? Most?... Éppen most, amikor... dehát miért?

– Nő: (neheztelő bosszúsággal) Ej, de furcsa vagy! Hiszen mikor beléptem, már akkor mondottam, hogy elég volt belőled! Szakítok!... (készen van az öltözködéssel, az ajtóhoz libben, s egy teljesen kitanult kokott mozdulatával int vissza) Szevasz!... (el)

– Férfi: (dermedten, némán állva maradt a szoba közepén, felhúzza két vállát, majd gyorsan leereszti, mintha csak azt mondaná, hogy hiába töri a fejét, – úgysem érti meg a dolgot.)

{fel}