Szolnoki irodalom

Irodalmunk a két világháború között

A szolnoki szépirodalom kibontakozásáról csak a huszadik század húszas éveinek közepétől beszélhetünk. Ezt megelőzően helyi szerzők tollából származó szépirodalmi alkotásról csak a kézikönyvek utalásaiból, régi újságok híradásaiból van tudomásunk. Közülük egyedül az 1879-ben Szolnokon született és 1944-ben Auschwitzban elpusztított Tábori Kornél szerepel a Magyar Irodalmi Lexikon 292-ik oldalán (UMIL: 2030. és Szinnyei XIII. kötetének 1213. hasábján). Kriminalisztikai regényein kívül említést érdemel „Jókai regénye” c. 1924-ben, a Tolnai regénytárban megjelent könyve, amelyben ismeretlen epizódokat és leveleket tárt fel Jókai életéből.

Ugyancsak Szinnyei említi Keresztesy Pál (Honfi) vándorpoéta nevét, (VI/82.), aki 1882-ben Szolnokon volt vasúti raktáros, majd Kolozsvárott élt, és kalandos élete során 1895 verset írt össze, amelyekből a Bolond Istók is közölt. Follinus János vándorszínész is Szolnokon látta meg a napvilágot, és „Vélemény a vándorszínész társaságokról” és az „Ál-Szigligeti” c. írásaival tette ismertté a nevét. Számos színdarabot fordított magyarra.

Nagy Márton régi jász családból 1883-ban született és az egri tanítóképző elvégzése után Jánoshidán, Pélyen, Viszneken, Pusztakürtön, Újszászon végül Szolnokon tanító költőnek több verskötete is megjelent. Gombkötő Antal 1879-ben Szegeden született. Több helyen volt tanfelügyelő. Az első magyar népfőiskola igazgatója volt. 1930-tól Szolnokon élt. Irodalmi munkásságának eredménye „Gr. Bercsényi Miklós házassága” és a „Leventék könyve”.

Ugyancsak a tanügyigazgatásban dolgozott az 1881-ben Nagyenyeden született Bihari István, aki erdélyi és felvidéki tanfelügyelősködés után 1918-tól Szolnokon végezte ugyanezt a munkát. A Szolnok és Vidéke c. lap egyik alapítója, a Verseghy Kör és a Gárdonyi Társaság tagja volt.

Kalász Benedek 1875-ben Óbébán született. Tanári oklevelet 1904-ben Budapesten szerzett. Több vidéki és fővárosi iskolában tanított. 32 évi szolgálat után 1923-ban vonult nyugdíjba, és Szolnokon telepedett le. Fővárosi tanársága idején a Meseújságban jelentek meg gyermekmeséi. Nagyobb terjedelmű meseregénye kéziratban maradt. Egyik leánya Vajay József hitvese lett.

A húszas évektől jelentek meg helyi lapokban és különböző antológiákban Csontos Sándor novellái. A felszabadulást követően a szolnoki szabadművelődés egyik vezető alakja. Az 1947-es Vándortűz szerkesztője.

Két lapszerkesztő és közéleti férfiú nevét egész Szolnok ismerte. Az izraelita hitközség vezetője és a szolnoki írogatóknak is publikációs lehetőséget biztosító „Hitélet” szerkesztője volt Csató Dávid ügyvéd.

A szolnoki születésű Magyari Albert 1980-tól lett a Konstantin iskola tantója 1923-tól pedig igazgatója. A Keresztényszocialista Párt elnökeként a városi képviselőtestület tagja és a Szolnok és Vidéke c. lap felelős szerkesztője volt.

Még két verselgető nőíró is részese volt a húszas-harmincas évek szolnoki irodalmi életének. Kádárné Barabás Lenke az „Új utakon” c. „Nagy magyar antológiában”, míg Tauszig Aranka a helyi lapokban mutatkozott be írásaival.

Végül három, gazdag közéleti tevékenységet is kifejtő, az irodalomban és a zenében egyaránt otthonos szerző neve érdemel említést. Radvánszky József rk. lelkész 1904-től Szolnokon gyakorolta papi hivatását. 1926-től a városi szegényház lelkésze volt. Az ő kezdeményezésére és anyagi támogatásával épült meg 1933-ban a szegényházi kistemplom. Szépirodalmi és zenei tárgyú műveket írt. Dalgyűjteményét a „Nótás album” címen tisztelői adták ki. A Verseghy Kör alelnöke is volt.

Csongor István ifjúkorától foglalkozott irodalommal és zeneszerzéssel. Két, 1932-ben Szolnokon, majd 1934-ben Budapesten is bemutatott színmű zenéjét is ő szerezte. („Mind hősök ők” ill. „Ez a világ nem az enyém”. A városi Zeneegylet és a Tanya csoport alapító tagja volt.

Lengyel Dezső zeneszerző, aki tanulmányait Budapesten végezte, 1905-től a Fővárosi Zeneiskola hegedű tanszakának tanára, a Tudományegyetemi Zenekar megteremtője és karnagya volt. Szerzeményei hazai és külföldi kiadóknál, zeneesztétikai tanulmányai szaklapokban és folyóiratokban jelentek meg. Kiss Gábor és sok más költő versei közül többet megzenésített. Tiszavidék szerkesztője, majd főszerkesztője volt. (1945. dec. 30.–1947. nov. 20.)

Már a bevezetőben utaltunk arra, hogy a helyi irodalom más városokhoz képest jelentős fáziskéséssel tette meg még első kezdetleges lépéseit is. Hogy mégis kialakulhatott egy, a húszas évektől a második világháborúig sőt még azt követően az egypártrendszer s vele a totális némaság ill. elnémítás korszakáig valamiféle – esetenként felerősödő, máskor fellazuló – irodalmi élet, abban az alábbi tényezők játszottak szerepet.

Az első világháború, majd a forradalmak és a kétoldalú megtorlások, a trianoni trauma lélekdermesztő és eszmei zűrzavart, egyesekben elkeseredést, másokban fásultságot okozó eseményei után megindult egy lassú, de fokozatosan erősödő konszolidációs folyamat. Ezt ugyan a nagy gazdasági válság, a baloldali gondolkodásúak iránti gyanakvás és bizalmatlanság légköre, a zsidó származású, lateiner műveltségű értelmiség háttérbe szorítása, az egymást követő u.n. zsidótörvények holocaustba torkolló sorozata, a második világháború meg-megszakította, de létezését, működőképességét teljesen megszüntetni nem tudta. Ez utóbbit csak a Rákosi-rendszer parancsuralma hajthatta végre. Ennek bénító következményeit az amúgy sem megszilárdult szolnoki irodalom évtizedeken át sem tudta kiheverni.

A húszas, még inkább a harmincas években a helyi irodalom kibontakozására kedvezően hatott, hogy a város polgármesteri székébe a szolnoki származású Tóth Tamás került. Az a Tóth Tamás, akinek egyik fivére, Tóth Tihamér, a kiváló szónok és egyházi író, a másik, Tóth Tivadar pedig a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium tanára maga is tollforgató ember, újságszerkesztő volt. Polgármesterségének 10 éve a város egész közművelődésére pezsdítőleg hatott.

Segítette a folyamatot az is, hogy a városban megjelenő napilapok – bár változó mértékben – szívesen közölték helyi szerzők verseit, tárcáit, s figyelemmel kísérték a helyi irodalmi, művelődési élet eseményeit is. Így az 1923-ban már 31. évfolyamát megért Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, az 1926 és 1939 között hetenként kétszer majd háromszor megjelenő dr. Tóth Tivadar szerkesztette Szolnoki Újság, a „nemzetpolitikai” jellegű 1932-től heti kétszeri megjelenésű Scheftsik György, majd Vidor Győző ill. Áts Ferenc által irányított Nemzeti Jövőnk, valamint az 1919 őszétől megjelenő, s a Keresztény Nemzeti Egyesülés pártjának a lapja, a Szolnok és Vidéke. Szinte valamennyi szolnoki írogató számára az itt megjelenő és verseket, tárcákat rendszeresen közlő újságok biztosították a nyilvánosságot.

Ugyancsak közöltek szépirodalmi műveket a jobbára rövid életű, nem kifejezetten irodalmi időszaki lapok is. Így a hat évfolyamot elbíró Vidor Győző és K. Tóth Lenke által indított Szolnoki Városi Színház Szöveges Műsora, majd ennek folytatásaként Szabó Barna szerkesztette Szolnoki Színházi Újság, ill. a Vidor Győző szerkesztésében, népes szerkesztőbizottság munkájára támaszkodó és csak szolnoki szerzőknek helyet adó Szolnoki Tükör, valamint a Szolnoki Zene- és Moziélet.

Ez utóbbiak – címüktől függetlenül – a darabismertetéseken, szereposztásokon, dalszövegeken, drámairodalmi ismeretterjesztésen kívül szépirodalmat, társadalmi, művészeti, sőt sporttudósításokat is tartalmaztak. Bennük a szolnoki szerzők művein kívül többek között megtaláljuk Áprily Lajos, Fodor József, Gulyás Pál, Kovalovszky Miklós írásait is. (Az utóbbi ezidőtájt a kereskedelmi iskola tanára volt.)

Több kísérlet történt szépirodalmi folyóiratok megjelentetésére is. 1934-től 1936-ig jelent meg a főleg vasutas írogatók írásait közlő Alföldi Esték, a korszak népszerű íróinak, költőinek is helyet adó Kikelet az 1931-32 között élt és Szandai Szabó Sándor által szerkesztett nívós Irodalmi Kurir.

Kedvezően hatott Szolnok irodalmi életének formálódására az 1926-ban alakult Verseghy Ferenc Irodalmi Kör (röv. Verseghy Kör), amely irodalomnépszerűsítő feladatán kívül vállalta a helyi szerzők felkarolását is, és amelynek első elnöke a város polgármestere Tóth Tamás lett.

A város nyomdai kapacitása pedig, a legtöbbet foglalkoztatott három nyomda: a Varga József, Rényi (Róth) Dezső és a Wachs Nándor révén elegendőnek bizonyult nemcsak az újságok, időszaki lapok, hanem önálló kötetek kiadására is.

A szolnoki újságok főleg a harmincas években több, jó tollú, költői ambíciókat is tápláló fővárosi újságírót is a városba vonzottak, akik írásaikkal élénkítették a helyi szerzők által kissé egysíkúvá alakuló irodalmi életet.

Megemlíthető még az évenként két évadban játszó színház ösztönző szerepe abból a szempontból, hogy – a közönségcsalogatás lehetőségét látva benne – esetenként helyi szerzők drámáinak előadására is vállalkozott.

A fentiekben vázolt pozitív és negatív tendenciák tükröződnek a két háború között kibontakozott szolnoki irodalomban is.

Végül, de nem utolsó sorban figyelembe kell vennünk, hogy az ország fellendülő gazdasági helyzete, az értékálló pénz bevezetése, a munkanélküliség átmeneti csökkenése, a bankrendszer megszilárdulása, a Klebelsberg Kunó nevéhez fűződő, a pedagógus értelmiség ezreit jótékonyan érintő kultúrpolitika Szolnokon is éreztette kedvező hatását, s a közhangulat általános javulását eredményezte.

Ezt az ellentmondásosságában is az európai polgárosodás irányába vezető fejlődést törte meg a harmincas évek fordulóján a hazánkat sem kímélő nagy gazdasági válság a maga anyagi és erkölcsi kártételeivel együtt. A Bethlen-éra bukását követő kormányok ugyanis a válságból kivezető utat egyre inkább a fasiszta hatalmakhoz való közeledésben, az irredentizmus felszításában, az ország militarizálásában, az antiszemitizmus törvényesítésében, a szabadságjogok korlátozásában keresték. A bécsi döntések, majd a Kárpátalja, a Délvidék és Észak-Erdély visszacsatolását követően az út – immár visszavonhatatlanul – a második világháborúba való belépésünkhöz, ezzel nemzeti tragédiánk beteljesüléséhez vezetett.

Mielőtt a szolnoki alkotók és műveik ismertetésére térnénk, szükségét érezzük kissé részletesebben is szólni a korszak irodalmi életét befolyásoló szerveződésekről ill. kifejezetten irodalmi jellegű folyóiratokról.

Már röviden említettük a Verseghy Ferenc Irodalmi Kör irodalom- és közművelődésszervező szerepét. Mellőzve most az utóbbit, kissé részletesebben szólunk a körnek a szolnoki írogatók felkarolásában, alkotásra ösztönzésében vállalt szerepéről. Már az 1926. június 9-én történt megalakulás alkalmával elfogadott alapszabályban megfogalmazták a magyar irodalom népszerűsítésén, Verseghy kultuszának ápolásán kívül a helyi írók tömörítését is. Ez utóbbit pályadíjak kitűzésével, irodalmi estek szervezésével, évkönyvek ill. a helyi írók műveinek kiadásával és terjesztésével kívánták elérni. A működő tagok kötelességévé is tették, hogy megválasztásukat követő két éven belül székfoglalót kell tartaniok. A tagok által írt önálló alkotásokat vagy valamelyik másik működő tag mutatta be, vagy – az elnökség hozzájárulásával – maga a szerző.

Utaltunk azokra a történelmi, politikai és gazdasági körülményekre is, amelyek a helyi irodalom kibontakozását elősegítették. Lényegében ezekbe a folyamatokba illeszkedett Szolnok város értelmiségének, polgárságának az a törekvése, hogy ezt a nagyon heterogén összetételű alig 50 éve megyeszékhellyé lett szerencsétlenül szerencsés földrajzi fekvéséből eredően a hadak útjába eső, újra meg újra pusztulásra ítélt, ezért történelmi levegőt árasztani nem tudó várost bekapcsolják a nagyobb irodalmi hagyományokkal rendelkező városok kultúrkörébe.

Ezért teremtettek az alakulást, majd az 1929. évi hivatalos bejegyzést követően közvetlen kapcsolatot a nagy hagyományokkal rendelkező Kisfaludy, Petőfi és Dugonics Társasággal, valamint az ország más irodalmi társaságaival.

A két évtizeden át megismétlődő kölcsönös irodalmi estek, matinék alkalmat jelentettek a helyi alkotók közönség előtti bemutatkozására, ösztönzést újabb alkotások megírására.

Sem a kör vezetősége által tervezett évkönyv, sem a később szóba került folyóirat nem valósult meg, részint anyagi, részint felfogásbeli különbségek miatt. (Az elnökség legtekintélyesebb tagjai ellenezték ugyanis az egyébként ésszerű javaslatot, hogy a tervezett, tisztán irodalmi jellegű folyóiratot bővítsék helytörténeti, gazdasági, társadalmi témájú tanulmányokkal.)

Az elhúzódó viták közben elsikkadt a lényeg, így a kör folyóirata is megmaradt a tervezet szintjén.

Ugyanakkor a kör javára írandó, hogy a tagjai által írt önálló művek kiadását vállalta. A rendelkezésre álló adatok szerint Bodnár Andrásné „Mai lányok” c. regényének ill. Rápolthy Viktor verseskötetének kiadója a Verseghy Ferenc Irodalmi Kör volt.

Lényegében a Verseghy Ferenc Irodalmi Körhöz hasonló célokkal indult a harmincas évek elején a Kiss József Társaskör és a művésztelepi alkotókból, írogatókból, újságírókból összetevődő 1934-38 között élt Tanya Társaság. A szolnoki írogatók többsége mindhárom egyesület munkájában résztvett. Itt említjük meg a helyi kulturális élet anyagi alapjait is támogató és a szolnoki ipari- és banktőke vezető személyiségeit a harmincas évek közepén tömörítő Rotary Klubot is. Nagyjában egészében így rajzolódik ki a helyi irodalom befogadására és ösztönzésére hívatottak köre.

A helyi szerzők megmérettetését is szolgáló szolnoki kiadású irodalmi vagy jórészt szépirodalmi anyagot közlő folyóiratok meglehetősen rövid életűek voltak. Sorozatos megszűnésük okát főleg az anyagiak hiányában kell keresnünk. Ez pedig szorosan összefügg az olvasók, elsősorban az előfizetői kör szűkösségével. Egyetlen folyóirat előfizetőinek a száma sem haladta meg a 4-500-at. Jelentőségüket tárgyunk szempontjából mégis hangsúlyoznunk kell, hiszen a folyóiratban országosan is ismert szerzők társaságában való megjelenés már bizonyos rangot jelentett az újságok hasábjain való esetenkénti jelenléttel szemben. Egyébként az előfizetők száma sem az újságok, sem a folyóiratok esetében nem esett egybe az olvasók számával. A két háború között Szolnokon bejegyzett mintegy 150 egyesület, kör, társaság könyvtárában, olvasószobájában, klubjában, de még a vendéglőkben, kávéházakban, borbélyműhelyekben is kézbe vehették ezeket a vendégek.

A harmincas években három, jobbára szépirodalmi anyagot közlő folyóirat adott helyet – többek között – a szolnoki szerzőknek. Ezek az Alföldi Esték, az Irodalmi Kurir és a Kikelet. A vegyes tartalmúak közül pedig a Szolnoki Tükör érdemel említést.

Az Alföldi Esték szerzői gárdája elsősorban a vasutas írogatók köréből került ki. Főszerkesztője az a Dobos Kálmán volt, akinek verseskötete is megjelent 1933-ban „Üveghangok” címen. A folyóiratot 1934-ben alapította. Tagja volt az írók és művészek „Otthon” körének. Maga is festőművésznek készült, a Képzőművészeti Főiskola növendéke volt. Valószínűleg ekkor került kapcsolatba Glatz Oszkárral és Gyökössy Endrével, későbbi társzerkesztőivel is.

A két háború közti Szolnok legszínvonalasabb folyóirata a Szandai-Szabó Sándor által szerkesztett Irodalmi Kurir volt. Szandai már a húszas évek második felétől kísérletezett irodalmi folyóirat kiadásával. Szerkesztői gyakorlatot a fővárosi Mindnyájunk Lapja rovatvezetőjeként már szerzett, de a helyi viszonyok csak 1931. júniusában tették lehetővé, hogy – Móricz Zsigmond tanácsára – „Reklám Kurir” névvel, évi tízszeri megjelenéssel elindítsa az 4. számtól már Irodalmi Kurir címet viselő folyóiratát. Az előzménynek köszönhető, hogy egyrészt anyagi alapot teremtett a szépirodalmi folyóirat megjelentetéséhez, másrészt jó tollú munkatársakat toborzott maga mellé. Így alakult ki az a szerzői gárda, amely a lap megszűnéséig ki is tartott mellette. Itt most csak a nevekre emlékeztetünk, mivel róluk – mint önálló szerzőkről – a későbbiekben részletesen szólunk.

Közvetlen munkatársként, majd szerkesztőtársként Rusznák Sándor újságírót vette maga mellé Szandai. Tabán Gyula nevét, aki ekkor a szegedi egyetem magyar-francia szakán tanult, már ismertté tették írásai. Ugyancsak ismert név volt az ifjúsági regények s kabarédarabok írója, Kertész Mihály. K. Tóth Lenke a szolnoki köz- és irodalmi élet, újságírás kedvelt alakja volt, Lili András verseit a Nyugat is közölte. Szintén fővárosi és helyi lapokban publikálta verseit Szolnoki Ernő, Baradlai-Remillong Albert. Az utóbbinak „Egy a sok közül” c. verskötete már 1930-ban megjelent, miként Pataky Joachimnak is már több verskötetét olvashatta a szolnoki közönség.

Szabó (Szó) Gyula novelláit is szívesen közölték a lapok. Még a szolnoki újságírás „nagy öreg”-je Vezéry Ödön is adott írást a folyóiratnak.

A főszerkesztőnek azonban arra is kiterjedt a figyelme, hogy a folyóirat rangját, olvasottságát emeli, ha országosan ismert írók írásait is közölheti – még ha másodkiadásban is –. Az alig másfél évet megélt folyóiratban többek között Radnóti Miklós, Bányai Kornél, Tamás Ernő verseit, Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre, Zsolt Gyula prózai írásait adhatta közre.

Ami a folyóirat eszmeiségét illeti, megindulásától kezdve következetesen képviselte a hazai progresszió törekvését a gazdasági-társadalmi viszonyok radikális megváltoztatására. Ezt a célt szolgálta a lap kritikai rovata is, de ezt tükrözte szinte valamennyi közölt írás mondanivalója is. Nyilván ez az egyértelműen haladó eszmeiséget sugárzó tartalom is okot szolgáltatott – a szűkös anyagi viszonyokon kívül – a folyóirat megszűnésére.

Szandai Szabó Sándor folyóiratának hasonmás kiadását a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár adta ki 1982-ben „Irodalmi Kurir és előzménye” címmel.

Az 1933-34 között megjelent és rendelkezésre álló adataink szerint mindössze 8 számot megért „Kikelet” részint szolnokinak, részint országosnak tekinthető folyóirat volt. Szolnokinak annyiban, hogy ebben a városban indult útjára 1933. júniusában, s az első négy szám is szolnoki nyomdában készült. (Varga József, Szolnok és Vidéke, Rényi (Róth) Dezső), s az első két számot is szolnokiak szerkesztették; a szolnoki Zsemlye András vezette főmunkatársként az itteni kiadóhivatalt az utolsó számig. És szolnoki volt a folyóirat azért is, mert a 7. szám kivételével valamennyi számban szerepelnek szolnoki szerzők. Legtöbbször K. Tóth Lenke, Kiss Gábor, Pataky Joachim, Szolnoki Ernő, Zsemlye András nevével találkozunk. A szolnoki születésű Zsemlye András akkor 24 éves városi tisztviselő színműíróként már „Ez a világ nem az enyém” c. darabjával sikert aratott.

Választékos, olykor finomkodó stílusban írt versei közül a lap „Sorsom” és a „Bűnbánás” címűt közölte. Az illusztrátorok között Chioviny Ferenc és Pólya Tibor egy-egy alkotásával szerepelt. A szépirodalmi és művészeti folyóiratként jegyzett időszaki lap egyébként rendszeresen közölt írásokat a szolnoki képzőművészeti és zenei életről, ismertetéseket a helyi szerzőkről ill. megjelent műveikről. Gazdaságpolitikai rovatában is találkozunk szolnoki szerző (dr. Elek István) írásaival.

Ugyanakkor országosnak is minősül a folyóirat, mivel a 48 oldalon több-kevesebb rendszerességgel havonta-kéthavonta megjelenő folyóiratnak a 3. számtól kezdve Budapesten, sőt a nyolcadiknak Debrecenben is nyílt szerkesztősége. A közölt szépirodalmi és zenei művek alkotóinak többségét pedig fővárosi, erdélyi, felvidéki írók, írogatók alkották. A kor legismertebb szerzőinek írásait is olvashatjuk a lap hasábjain, köztük Áprily, Babits, Babay, Emőd, Harsányi, Herczeg, Komáromi, Makkai, Tamási, Vályi Nagy, Zilahy, Zsigray verseit, elbeszéléseit.

Ami a lap eszmei irányultságát illeti, már Tóth Tamásnak, az első szám elé írt „Útravaló”-jából érezhető, hogy a lap Trianon fájdalmas utóhatásából, a gazdasági válság okozta elkeseredésből való kilábalás elősegítését várta az irodalom eszközeivel. A második szám szerkesztői üzenete pedig még egyértelműbbé teszi a folyóirat eszmei célkitűzéseit: „... fáradságot nem ismerő, egyiramú munkával küzdjön tovább a Kikelet mint szerény, de kemény kötelességű ököl – mindnyájunk Nagy céljáért: a Revízióért!”

Bár a Kikelet szerkesztősége mindent elkövetett előfizetői, olvasói megtartásáért (kottás mellékletek, dalok, receptek, rejtvények stb), a folyóirat mégsem tudta elkerülni a szolnoki időszaki lapok korabeli körülmények okozta végzetét: nem egészen két évfolyam megjelenése után megszűnt. Szolnoki kötődése révén, helyi szerzőink egyik publikációs fórumaként beletartozik városunk irodalmi életébe.

Tekintettel arra, hogy a két háború között Szolnokon író és alkotó költők és írók működése gyakorlatilag azonos időszakra esik, eltekintünk az előzményekben alkalmazott időrendi tárgyalástól. Ehelyett megkíséreljük azt a közös szálat megragadni, amely szerzőinket bizonyos szempontból összefűzi. Ahol a feltárt ill. a rendelkezésünkre álló szűkös adatok lehetővé teszik, utalunk az életpálya legfontosabb állomásaira. Ezek hiányában csupán a művek ismertetésére kényszerülünk szorítkozni. Így is számolnunk kell azzal a gonddal, hogy vannak olyan bibliográfiailag jegyzett szerzők, akiknek a műveihez nem lehetett hozzájutni.

Az első részben követett gyakorlatnak megfelelően szerzőink szolnoki működésének, ill. műveinek ismertetése után „ízelítőt” közlünk írásaikból. Tesszük ezt egyrészt azért is, mivel ezek legtöbbje nem vagy csak nehezen hozzáférhető olvasóink számára. Másrészt azért is, mert vélhetően kiegészítik a róluk rajzolt, olykor a kényszerűség diktálta vázlatos képet.

Író szerkesztők

Vezéry Ödön

1841-1940

1941-ben Nagybányán született. Jogi tanulmányainak befejezése után 1861-ben Szatmár vármegye aljegyzője lett, de egy év után már a fővárosban találjuk, ahol a rövid ideig tartó hivatalnokoskodást a színészi élettel cserélte fel. Shakespeare születésének 300. évfordulóján lépett először színpadra Óbudán. Különböző színtársulatok tagjaként megfordult Kiskőrösön, Baján, Győrött, majd Debrecenben. Már fiatal színészként számos színdarabot fordított magyarra.

1878-ban Sípos Orbán alispán hívására került Szolnokra. Előbb aljegyzőként, majd 1881-től várnagyként szolgált a megyeházán. Az 1896-os millenniumi ünnepségek megyei megszervezésében jelentős szerepet játszott, s míg tehette, támogatta a szolnoki állandó színház megteremtését. A századelő politikai változásai miatt nyugdíjazását kérte. Átvette a Jász-Nagykun-Szolnokmegyei Lapok szerkesztését, s hosszú életének végéig megmaradt kedvenc lapja főszerkesztőjének.

Húsznál több színdarabot – köztük a Denevért – fordította hazai nyelvre. Nevét lapszerkesztői és műfordítói munkássága őrzi.

Itt egy, az Irodalmi Kurirban közölt emlékezését idézzük.

Találkozásom Petőfivel

„Rég ideje annak, több mint 80 esztendeje, amikor Petőfi Sándor a nagy költő Endrődre, Szendrei Júliához járogatott, a főhadiszállást azonban Koltón, druszájánál, őszinte, talán egyetlen önzetlen igaz barátjánál, Gróf Teleky Sándornál tartotta. A két Sándor az alig egy órai távolságra levő Koltóról csaknem naponta bejárogatott Nagybányára. Ott Sándor anyjánál, az öreg Teleky grófnőnél egy vendégszoba volt fenntartva, hol a két Sándor Mária ligetben, vagy a külső vendégfogadóban olykor-olykor lezajlott mulatságok után kipihenték az éjszaka fáradalmait.

Akkor sokszor találkoztam Petőfivel, ki többször szólított meg bennünket: – No, kis honvédek, hogy vagytok? – mert Gróf Teleki Edussal honvéd uniformisban voltunk öltözve. Apró nebulók voltunk, normalisták a második klasszisban, mint elkényeztetett úrficskák frekventáltuk az iskolát úgy ahogy jól esett. Röszler Antal professzorunk felügyelete alatt, kihez naponta Gróf Teleky Edussal privátára is járogattunk, hogy otthon ne alkalmatlankodjunk, hanem gondos felügyelet alatt töltsük a napközi szüneteket.

Röszler Antal, a mi kedves professzorunk, pocakos pápaszemes kedélyes bohém bácsi volt, mint zenész, művész egyszersmind a műkedvelő társulat direktora, annak az akkor híres nagybányai műkedvelő társulatnak mellyel Megyeri Károly is eljátszotta a Peleskei nótáriust azon alkalommal – amidőn bátyjának, – drága jó nagyapámnak, – megyeri Stand Pál, Nagybánya szabadkirályi bányaváros fő-fő bírájának látogatására érkezett Nagybányára, és a Felsőbánya utcai kúrián szállt meg.

A nagybányai műkedvelő társulatnak tehát birtokában volt a „Peleskei nótárius” még ma is nagyon élvezhető eredeti magyar bohózatnak minden rekvisituma, nevezetesen: a sasiros frakkok és papirosból cachirozott chasseur sisakok.

A privátak felügyelet nélküli délutánjain, amikor kissé több szabadságot élvezhettünk, betekinthettünk a műkedvelő társulat garderobjába, mely a Teleky-háznak egy kis földszinti helyisége volt, – ott összekutattunk mindent, a sok lim-lom között leginkább a sasirosok felszerelése iránt érdeklődtünk.

– Jerünk játszunk sasirost, – indítványoztam én.

– Jó, én leszek a káplár, – jelentette ki Edus.

Hozzáláttunk az öltözködéshez. Egy-egy vörös hajtókás kék frakkot, melynek bármilyen rövid volt is a fityegője, a földet érte. Hozzá a sisak végül a kard, melyet magunk után vonszoltunk.

No, most fel az emeletre. A vasrácsokra elhelyezett 200-300 öl hosszú emeleti folyosó deszkapadlózatán toporzékoló léptekkel, lovassági rövid galoppban végigdübörögve, olyan zajt csaptunk, hogy az egész épület csak úgy rengett belé.

Sándor bácsiék a folyosóra nyíló szobában délutáni sziesztán szenderegtek, a zajra megrémülve ugrottak fel jóízű álmukból, s az ajtót feltárva meglepetéssel bámulták a sasiros invasiot. – Ördögadta teremtette gyerekek, ne csináljatok itt olyan nagy zene-bonát, – az ember nem is alhatik miattatok.

– Egy, kettő lefelé az udvarra, ha nem lesz csend, én intézek attakot a sasirosok ellen! – E szavakkal a szobából egy hosszú lineát kihozva, borzas fejjel egy ingujban, fenyegető állásban állta utunkat Petőfi Sándor.

Mi ekkor jóízűn nevetve a folyosó végére visszavonultunk, ők pedig az ajtót magukra zárták. Ismét nyugodni tértek.

– Gyerünk Ödi! csináljunk még egy attakot. Aludjanak éjjel – bátorított Edus.

– De hátha kikapunk!?

– Oda se neki! Hajrá! tradra, tradra – rajta.

Megindultunk még nagyobb dübörgéssel. Alig haladtunk az ajtóig, – amidőn az megnyílt – Petőfi jött ki a lineával és nekem – ki az arrier gárdát képeztem, egy párszor jól a frakkomra vágott.

– No sasirosak! ugy-e megretiráltok?!

– Jaj ajjaj, – kezdtem ordítani.

– Menjünk, mondjuk meg a nagymamának! Nekünk ilyen vendég nem kell. Menjenek Koltóra, ott verekedjenek – sírt velem együtt a kis gróf.

Az öreg grófné, a nagy zajra és ordításra ijedten a folyosón termett.

– Na, Kinder ... mi baj?

– Sándor bácsi – a vendég megverte Ödit.

– Ejnye, ejnye! Lássátok, – miért is csináltok oly nagy zajt?

Így történt ez örökké emlékezetes és utolsó találkozásom Petőfivel.”

Vidor Győző

1905-1979

Kovalovszky Miklós, a nemrég elhunyt kiváló irodalomtörténész és nyelvész írta róla: „... egy .. fiatalabb kolléga... – épp a kereskedelmi szaktárgyak tanára – Proustot olvasott eredetiben, s lapot szerkesztett; csodáltam egyetemes érdeklődését és tudását, művészeti és irodalmi tájékozottságát.” Az egykori tanártárs idézett szavai tömör és találó jellemzést adnak Vidor Győzőről, múltbéli és még ma is élő diákok seregének tanáráról, a régi Szolnok elismert és cselekvő részeséről, a jó tollú újságíróról, szerkesztőről és kritikusról, a ragyogó szervezőkészségű közművelődési és tanügyi szakemberről.

Az 1905-ben Szolnokon született közgazdász 1922-ben a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója lett. Az egyetemen a gazdaság-történeti szemináriumban tevékenykedett. 1926-tól 1948-ig a Szolnoki Községi Felsőkereskedelmi Iskola tanára volt. A Verseghy Ferenc Irodalmi Kör tevékeny tagjaként előadássorozatokat tartott irodalmunk nagyjairól, s hamarosan a Szolnoki Újság munkatársa lett, majd tanári munkája mellett 1936 októberétől 1944. júniusáig a Nemzeti Jövőnk felelős szerkesztőjeként dolgozott. 1945. május 1-jétől 1946 augusztusáig pedig a Tiszavidék c. lap felelős szerkesztője volt. Közben, 1933-ban a színházi évadok alatt a Szolnoki Városi Színház Szöveges Műsorát is szerkesztette szerkesztőtársával K. Tóth Lenkével együtt. Még az év őszén elindította a Szolnoki Tükör c. időszaki lapot. A folyóirat az Irodalmi Kurir megszűnése után hézagpótló szerepet töltött be Szolnok irodalmi, művészeti és sportéletében. A lap az akkor élő legjobb szolnoki tollforgatók orgánuma volt – sajnos – csak két évfolyamon keresztül. Szülővárosához való ragaszkodása, Szolnok szeretete késztette arra, hogy alig 22 évesen (!) maga köré gyűjtve idősebb és fiatalabb kollégákat megszerkessze „Szolnok” (Fejezetek a város múltjából) c. és a várostörténet 1867-től a könyv megjelenéséig eltelt 50 esztendejének részben tudományos, részben novellisztikus feldolgozását. A 100 oldalas mű ma is forrásértékű.

Saját írásainak önálló kötetbe formálását azonban nem érhette meg. Régebben a tanári munka mellett minden energiáját lekötő újságírás-szerkesztés a szinte folyamatos közéleti szereplés a Verseghy Kör rendezvényein, a Művésztelep kerti ünnepélyein, tevékeny részvétel a Művészeti Egyesületben, a „Tanya” csoport elnökségében, a Magyar Amatőr Fényképészek Szolnoki Csoportjában akadályozta ebben. 1945-öt követően a helyi oktatásügy újjászervezése, a Verseghy Kör új életre keltése, a politikai életbe való intenzív bekapcsolódás, országgyűlési képviselőség vonta el az írástól.

1948 nyarán a fővárosba került, mivel munkássága elismeréseként a kereskedelmi szakoktatás főigazgatójává nevezték ki. A hivatali munkát később a Ponty utcai kereskedelmi ill. közgazdasági szakközépiskola igazgatói székével cserélte fel. Csak ekkor s főként rövidre szabott nyugdíjas éveiben írt össze egy kötetre való, leginkább az irodalmi tárca műfajába sorolható írást, amelyet a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár adott ki.

A „Borús évek – derűs képek Szolnok város múltjából” címmel megjelent kis kötet városunk múltjának olyan epizódjaiba is bepillantást enged, amelyek részei ennek a változatos múltú, hol elpusztult, hol újjáéledt, lakóit illetően sajátos összetételű alföldi városnak.

A korabeli szolnoki élet miniatűrjeit, egy letűnt világ jellegzetes figuráit, kis- és nagypolgárait, művészeit és művészkedőit, bohémjait, kis- és nagystílű kóklerjeit hol fanyar humorral, hol megértő íronáival ábrázolja.

Igaz ugyan, hogy napilapokban, folyóiratokban elszórt cikkein kívül mindössze az említett két könyv őrzi az írogató Vidor Győző emlékét, 2 évtizedes irodalomszervezői, szerkesztői munkája révén mégis szervesen beletartozik a két világháború közötti Szolnok irodalmi életébe.

Egy igazi műértő

„Pólya Tibor vérbeli reneszánsz ember volt a XX. században. Jelentős művész, festményei, ha olykor emlékeztettek is a holland mesterek képeire, a magyar alföldi életet tükrözték: sajátos jelleget adott nekik szelíd bájuk, kedves humoruk. Egyik úttörője volt a modern magyar plakátművészetnek. A Törley-plakátjai akkor világszínvonalon állottak. Remekül rajzolt, a 30-as évek elején Szolnokon a pénzügyigazgatóság épületében karikatúra-kiállítást rendezett szolnokiakról. Soha olyan vidám, hahotázó nézősereget, mint azon a kiállításon. (30 pengő volt egy karikatúra ára, több példány rendelésnél jelentős árengedmény!). Flóbert-puskájával ötven lépésről eltalálta az élére állított kártyalapot. (Erre a tudományára volt a legbüszkébb). Pompás elbeszélő volt, mindig a társaság középpontja. Nagy mókamesterként szerette mulattatni, szórakoztatni az embereket. Ez egyébként az igazi humanista egyik jellemzője.) Ráadásul mindezekre: igazi férfiszépség, – a múlt s jelen filmsztárjai elbújhatnak mellette. – Fel kellett figyelni rá: nyáron fehér trópusi parafasisakot tett fel, ő viselt először rövidújjú színes ingeket.

Örökös anyagi gondok között élt. De erről soha senkinek se szólt. Pénzkeresés végett Amerikát is megjárta. Egyik legragyogóbb elbeszélése volt, midőn kifejtette: ahhoz, hogy Amerikában húszezer dollárt keressen húszezeregy dollárt kellett elköltenie. Gazdasági nehézségei miatt költözött le családjával Pestről Szolnokra. Itt mindenki ismerte, szerette. Szép Ernő egyszer nem címezte meg a Szolnokra írt levelezőlapját, csupán egy fejet rajzolt, a jobbszemen monokli, két oldalt kibondorodó hajfürtök – semmi mást. A postás gondolkodás nélkül vitte a lapot a telepre Pólyának.

Szeretett a művésztelepi parkban festegetni. Jancsó Lajos ötletéből a parkot közkertté nyilvánították, kezelését átvette a városi kertészet, s ezzel jelentős anyagi tehertől szabadította meg a fenntartó Művészeti Egyesületet. A park közkert volt – ápolt és tiszta –, de a szolnokiak megtartották a bejáratnál lévő tábla kérését „Kérjük a látogatókat, ne zavarják a telepen lakó művészek nyugalmát”, elsétáltak a Damjanich-szoborhoz, a „vártoronyhoz”, egyszer-kétszer végigmentek az angol stílusú park sétányain, – egyébként csend és nyugalom honolt.

Egy nyári napon – Pólya maga mesélte el – festett a parkban. Egyszer csak lépteket hallott a háta mögött, majd valaki leheveredett a fűre. Pólyát felvillanyozta ez a lelkes néző. „Előre- hátraléptem – úgymond – gusztáltam a készülő képet, előre tartva az ecsetet méregettem a perspektívát, s buzgón kevertem a palettán a festéket.”

Egy óra is eltelt. Pólya végül is kíváncsi lett ki ez a műbarát, művészetének ez a kitartó bámulója. Hátra fordult. A fűben Bába Rozi ült, a hírhedt tabáni kerítőnő. Pólya elszontyolodott, buzgalma lelohadt. De ő csak kedves tudott lenni. Barátságosan üdvözölte Bába Rozit.

– No, mit szólsz hozzá, Rozi? Tetszik a képem?

– Nem a képet néztem én, Tibor, hanem magát, és azt számolgattam, mennyi pénzt kereshettem volna magán, ha jánynak születik.”

Szabó Barna

1892-1944

A szolnoki „nagyvárosi” részen meghúzódó kiskocsmából, s a bolttal egybeépült házikóból elindult nehezen fékezhető fiúcska a helyi gimnázium elvégzése után Pesten és Kecskeméten jogot hallgatott, de már elsőéves jogász korában eljegyezte magát az újságírással. A budapesti „Nap” Szolnok megyei tudósítójaként, majd a „Tiszavidéki Újság” belső munkatársaként dolgozott. Ezzel egyidőben már segédszerkesztője, majd felelős szerkesztője a Szolnokon 1911-13 között megjelent Újság c. kormánypárti lapnak. Ezt követően a Sípos Orbán által szerkesztett ellenzéki Független Lapnak lett helyettes szerkesztője, s maradt is az első világháború kitöréséig. A háborúból bőven kivette a részét. A szolnoki állomáshelyű 68. gyalogezred tisztjelöltjeként került orosz hadifogságba. Itt is lapot szerkesztett, majd hadifogoly színházat igazgatott. A fogság, s azt követő időszak egyébként is bő élményanyagot nyújtott számára. Japánon, Kínán, Ceylonon, Egyiptomon át hosszú és kalandos tengeri út után csak 1920. karácsonyán került haza. Itthon hamarosan az Estlapok munkatársaként küldte tudósításait Szolnokról, ahol a Szolnoki Újság 1926 évi megindulásától a lap munkatársa, majd 1937-38 között főmunkatársa volt, azaz mindaddig, amíg tollat szabadon használhatta.

Szorosabban vett irodalmi tevékenységének kezdetét az 1925 március idusára kiadott „Napló” (írások Szolnokról a szolnokiaknak) c. könyve jelenti. Ebben a tarka tartalmú kötetben várostörténet, városházi furcsaságok felvillantásától hadifogoly emlékek novellisztikus feldolgozásáig sok minden megtalálható. Egyik legjobb írásában keserű iróniával ír arról, hogy a világháborús hősök emlékművének elhelyezésére hivatott bizottság tagjai „... nem tudják eldönteni, hol álljon az emlékoszlop. Csodálatos – folytatja –, hogy a háborúban milyen jól tudták, hogy kell a magyar baka, aki olyan alázatosan és mégis olyan büszke önérzettel tudta mondani: „Melde gehorsamst, hier!”

Következő könyve megjelenéséig 13 hosszú év telt el. Igaz, megfeszített újságírói munkával. Miközben itt Szolnokon elindította és szerkesztette a Zene és Mozi Élet, majd a Szolnoki Színházi Újság c. időszaki lapokat, felelős szerkesztőként 1936 márciusában útjára bocsátotta sajátos hangvételű folyóiratát „írások” címmel. Egyidejűleg 14 (!) fővárosi lapnak volt a munkatársa. Magános harcosként küzdött Szolnok város becsületéért, amikor a várost a panamák lápvilágaként emlegették országszerte, s amikor mindenki félve hallgatott, ő ügynöke lett a pesti újságokban Szolnoknak. Ő maga így emlékszik, erre „Elevenek és holtak” (Emlékezés békére, háborúra, eseményekre, emberekre) c. és 1938 szeptember végén megjelent könyvében: „Én szeretem Szolnokot egy szerelmes diák egetvívó rajongásával és amikor azt láttam, hogy bajban van a jóhírneve, kiállottam érte a placcra”.

Emellett alaposan kivette a részét a város közéletéből is. Elnöke volt a Kiss József irodalmi körnek, főtitkára a Szolnoki Sakkörnek, választmányi tagja az írókat és művészeket tömörítő „Tanya” egyesületnek és munkatársa a Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye Múltja és Jelene nagy monográfiának. Mint ő mondja némi iróniával „Közéleti harcos voltam csupán, de a régi, kopott, divatjamúlt egyenruhában.”

Bizony, a könyv megjelenése idején már érezhető volt, hogy titokzatos viharfelhők közelednek felénk, s a hazai zsidóság egyre szorongóbb szívvel figyelte az események alakulását. Óriási optimizmus és a leírt szó erejébe vetett töretlen hit kellett ahhoz, hogy szinte percnyi pihenés nélkül bocsássa útjára ezt a könyvet és további műveit. Dehát ő – mint írja „Letette a garast, amikor bejelentette könyvét, beváltja az ígéretét. Mit lehet tudni, hátha nem lesz módja többé az ígérethez sem.”

Még megadatott neki, hogy 1941 májusában újságírói működésének 30. évfordulójára megjelentethette „Meseváros” (írások a régi Szolnokról és öreg Szolnokiakról) c. könyvét. Orosi József, Tabán Gyula, Kissné Tóth Lenke verssel köszöntötték azt az írót, akinek zászlaján csak egy név volt: Szolnok.

Ezt a megállapítást erősíti negyedik s egyben utolsó könyve, az „Ismeretlen Szolnok” 1941. novemberében. „Scribere necesse est.” – írni pedig kell – biztatja önmagát, mintha előre tudná, hogy a nyomorító hatalom röviddel ezután végleg kitépi kezéből a tollat. Ebben a művében is a szeretett város, Szolnok a téma. Olyan mozzanatokat kutat és tárt fel a város múltjából ebben a vegyes tematikájú könyvben, amelyeket nem őrzött meg a hivatalos történetírás, de amelyek nélkül ma is szegényebb lenne minden városához ragaszkodó szolnoki polgár emlékezete.

1944 végzetes nyarán aztán ő is elindult szerencsétlen szolnoki hit- és sorstársaival együtt azon az úton, ahonnan nem volt visszatérés. A „meseváros” nem tudta megvédeni múltjáról oly szépen mesélő fiát.

Változatos tartalmú írásai közül Dr. Elek Istvánnak, Szolnok egykori tisztifőorvosának, a városi közélet egyik kiemelkedő alakjának portréját közöljük.

Dr. Elek István

„A legtöbbet dolgozó és a legkülönfélébb munkát végző szolnoki. Orvos, régész, közgazdász, újságíró, műfordító, vagy amit akartok. Azonkívül és mindenekelőtt a Duna-Tisza csatorna szolnoki torkolatának fáradhatatlan előharcosa. De nem kontárja, sőt nem is dilettánsa annak, amihez fog.

Aki ismeri, aki sokat van vele együtt, meglepődve látja, hallja és vallja, hogy mennyit olvas és mennyit tud. Szinte nem érti az ember, hogyan képes ennyi mindenféle tevékenységre.

Hatkor már a piacot járja, kilenckor a hivatalában van, tízkor cikket ad le a Szolnoki Újságba, tizenegykor arról beszél, hogy új és értékes szolnoki térképet vásárolt a régi Szolnokról. Délben memorandumot szerkeszt az alföldi öntöző csatornák ügyében. Egykor Heine valamelyik verse megtetszik neki: lefordítja. Kettőkor halálos szerencsétlenséghez viszik a rendőrök, de háromkor már kihúz a zsebéből egy értekezést arról, hogy lehetne jól és okosan megoldani a szolnoki prostitúció égető kérdését. Négykor Verseghy díszbekötött verseivel kezében esztétikai vitát kezd irodalmi professzorokkal, de öt órakor már a Nemzeti törzsasztalánál ül – tejes kávé mellett – és a garden partyval kapcsolatban éles ellentétbe kerül Pólya Tiborral. Hat órakor siet a Sz. U. redakciójába, mert meg akarja tudni, szükség van-e másnap a havi városi orvosi beszámolóra. Hétkor – beteghez menet – elmeséli, hogy mit beszélt legutóbb a Rotaryban és miről szól legközelebb, nyolckor eszébe jut, hogy családja is van, hazasiet, de azonnal cikkírásba fog a biztosítók és hajózási vállalatok szaklapjába. Kilenckor végre megpihen, leveleket ír és adatokat gyűjt a negyedéves jelentéshez, majd grafikonokat rajzol arról, mibe kerül a nagy csatornán egy mázsa búza felszállítása Pestre Szolnokon át és – óh, borzalom! – Csongrádon keresztül.

Mikor „él”, mikor alszik, mikor szórakozik, mikor olvas... a jó ég tudja.

Akik itthon voltak, azt mondják, a háború, a forradalom és különösen a kommün alatt megbecsülhetetlen szolgálatot tett a városnak. Életeket, vagyonokat mentett meg, és közben megfeledkezett magáról, családjáról, hogy másokon segítsen.

Csak két hibája van. Nem szabad vele vitatkozni, és nem szabad ellene politizálni. A vitákban mindig igaza van, a politikában soha. Kitűnő debatter, az ellenvélemény legkisebb Achilles-sarkát is észreveszi, a politikában azonban elfogult Kenéz párti és – ami még nagyobb baj – szörnyen szereti az egyhangú választásokat.

Megkérdeztem, mit érzett, amikor olvasta a lapokban, hogy a Duna-Tisza csatorna aktuális lett és közeli megvalósulása lehetséges.

Ezt válaszolta:

– Mi volt az első gondolatom? Az első érzésem, amidőn Dr. Kállay Miklós földmívelésügyi miniszter szentesi beszédét olvastam? Semmiesetre sem az öröm. Én bizonyosra vettem, vártam, hogy ennek be kell következni, mert a csatorna megépítése nem előny, hanem létkérdés. Az első érzésem a beszéd elolvasása után nagy izgalom volt, hogy mi az én teendőm most, az egyetlen helyes megoldás, a szolnoki torkolat érdekében. Meg szerettem volna – mint egy ember! – mozgatni egész Szolnokot. Szerettem volna minden itt lakó, vagy másutt tartózkodó szolnokit felrázni. Írtam egy cikket. Elmentem sétálni. Diktáltam, hogy jobban tudják olvasni, egy másik cikket. Ismét sétáltam. Majd társaságba mentem, de nem tudtam másra gondolni: Mi a kötelességem? Mit kell tennem?

– Másnap korán ébredtem. Dolgoztam. Éreztem, tennünk kell, nehogy lemaradjunk, mint azt csúfondárosan éppen Szolnokon mondotta egy kultúrnapon Krüger Aladár, a csongrádi képviselő: „Szolnok arról nevezetes, hogy vagy tizenháromszor elesett, de mindig ostrom nélkül adták fel Szolnok várát” – Most meg kell mutatnunk, – gondoltam – hogy nem adjuk fel, megvédjük Szolnok várát, mert ez nemcsak Szolnok, de az egész magyarság érdeke.

Ha szobrot akar majd állítani neki a hálás utókor (mert egész bizonyosan kap valami emléket), mintázzon meg a művész egy perpetuum mobilét. Az most is. Örökmozgó, soha nem nyugvó, fáradhatatlan motorja Szolnoknak.”

{fel}