Szélpál Árpád

1897-1987
MIL: 184. p.
UMIL: 1942

A szolnoki Felsőkereskedelmi Iskola egykori eminens diákja, az 1938-ban emigrációba kényszerült Szélpál Árpád Párizsbar is emlékező szeretettel gondolt emberséget, tudást adó iskolájára, az egykori Felsőkereskedelmi Iskolára. 1986-ban a kibocsátó iskola alapításának 75. évfordulójára írta az akkor már 88 éves költő, író és publicista a következő sorokat: „Tanáraim, akik a tanulás fegyelmére szoktattak, akik értelmemet felébresztették sőt csiszolták, ma is velem vannak, amikor a világban el kell igazodnom.

Nem a tantárgy a fontos. A tantárgyak változnak, elavulnak, újak lépnek a helyükre. Az iskola a fontos. Nem a négy fal, nem a pad, nem is a katedra, hanem a tanár és a diák, az ember, aki a gyermekből embert farag egy másik iskola – az élet iskolája számára.

A törökszentmiklósi szegény szabó gyermeke naponta járt három éven át Szolnokra. Erre így emlékezik: „Törökszentmiklósról a hajnali öt órás gyors vitt Szolnokra, a kereskedelmibe, át a Tiszán, át a Zagyván, át három éven. Azóta sok folyón vitt át a sorsom: Szajnán, Rhone-on, Loire-on, Garonne-on. Most emlékeim visznek át sok határon oda, ahonnan elindultam, a szolnoki felső kereskedelmi iskolába – és tanáraim velem jönnek.”

Az 1912 és 1915 között naponta megtett út képe olyan erővel rögződött benne, hogy sok-sok évtized után is megelevenedik tudatában a gyermeki szemmel látott táj. Annak egyes elemeihez fűződő emléksor pedig filmszerű váltásokban villan elő „Fahíd” c. versében, amelyben a távoli múlt és a friss jelen képei kapcsolódnak.

Fahíd

Ahol a Zagyva a Tiszába ömlik
valaha egy fahíd lapult a tájba
ezen jártam én s velem a múlt
a szabadság vágya
negyvennyolc
a történelem
a piros sipkások között
nagyapám
szolnoki és kőtelki legények
Damjanich oldalán

a fahíd már nincs
amint mondják
helyén vasszerkezet mered
nem száll rá madár
és annak ki arra jár
panaszkodik az árterület
hét határ miben arcát leste
törött tükörré vált
amióta erőművek
fésülik a Tiszát.

nagyapám sincs
kardja és szakálla
már nem valóság csak látomány
a Füvészkert mélyén fáradtak a színek
nem vágyakoznak ecset után
a diákok nem udvarolnak
a lány többé nem talány
a kézfogás is más
nincs többé pettyes madártojás
sem ponty sem harcsa sem keszeg
a bicskások zsebében csukva a bicska
nem káromkodnak a kupecek

szemünkbe egykor fehér lámpájával
világított itt a kutyatej
pillangók szálltak menyecskék kapáltak
ölelkeztek a kazlak megett
az öreg templom mosolygott magában
tornyán megállította az óramutatót
az idő úgyis múlik ha nem mutatja
s valaha ő is fiatal vót

ki tudja miért vált a fény idővé
miért lett erővé az anyag
miért nem egyenlő az egyenlő önmagával
a szabadesés miért nem szabad
csupa kérdés a csúzlit is
mi indítja útjára el
a kavicsot mely elrepül
a feleletet mely nem felel.

most másként múlik az idő
más a fogalom
a légüres tér is más
másként forr a forradalom
aszfalton halad a haladás
hol egykor felvertük az út porát
olajszagú gépkocsi bűzlik
traktor vonszolja magát
és nem tudja hol volt egykor
Alcsi Puszta állomás

de a Zagyva – úgy képzelem –
még ott folyik Szolnok alatt
a fahíd már csak bennem dobban
ha egy emlék rajta átszalad

a vas süket a part néma
nem moccan a sás
nem rebben madár a pillanat sem csak
csak a Tisza zúg semmi más

Erdélyi József

1896-1978
MIL: 308. p.
UMIL: 518-520

A népi írókkal, költőkkel évekig egy úton haladó Erdélyi József egy sajnálatos eszmei kitérő után visszatalálva 1954-ben néhány költőtársával együtt Szolnokon is megfordult. Akkortájt – s még a 60-as években is – a Magyar utcai „Árkád” presszó gyakran látott vendégül meghívott vagy épp átutazóban lévő irodalmárokat. Egy ilyen véletlen látogatás benyomásainak köszönhető „Szépség” c. versének megszületése.

Aprólékos részletességgel szinte játékosan felépített ötsoros versszakokban meséli el találkozását egy zagyvarékasi származású kiszolgáló leánykával. A leányzó alakja, tartása, ízes beszéde ifjúkori emlékeket ébreszt a költőben, hogy aztán meglássa és láttassa benne a cselédsorból felnevelkedő nép jelképét. Igaz, a vers nem tartozik Erdélyi legjava írásai közé, de éppen programversjellege érzékelteti annak a kornak a szellemét, amelyben született. Korfestő és helyi vonatkozásai miatt érdemes szolnoki felidézése.

Szépség

Átmentem egyszer, elég régen:
ezerkilencszázharmincnégyben,
átgyalogoltam Zagyvarékason;
ama régi országfutásból
húsz év múlva, legyen e vers haszon!

Húsz esztendő múlt el azóta,
s ma, Szolnokon, egy eszpresszóba,
beültünk, három jött-ment utazó;
szép nagylány szolgált ki bennünket,
s köztünk aztán csak róla folyt a szó.

Én úgy véltem: kun lány a szépség,
csupa kecs, csín, erő, egészség,
s hazáját ha az ember kérdezi,
nem lehet más a felelet, csak az,
itt, Szolnokon, hogy zagyvarékasi.

Ott láttam én ilyen szép kun lányt,
lehet hogy épp ennek az anyját,
ez a nagylány, ez a kis édes,
soká lesz még húsz, legfeljebb ha
tizenhat vagy tizenhétéves.

Mari-néném volt ilyen szép lány,
ötven éve... Mintha őt látnám,
az én szép, jó Mari-nénémet,
anyám húgát... A temetőben
nyugszik már ő; de él az élet.

Folyik a Tisza, él az élet,
s viszontlátom Mari-nénémet,
úgy, hogy a nagyapja lehetnék...
Kérdezzük meg: hovávalósi?
Ha eltalálnám, jót nevetnék...

S faggattuk, három pesti költő.
Hallgatott és irult-pirult ő;
nem árulta el a hazáját;
valami bús lakat bezárta
azt a pergőbeszédű száját.

De hogy megmondja, megigérte;
s hogy menni készültünk, végtére, –
kinek mi köze bár hozzája? –
közölte bátran, emelt fővel,
hogy – Zagyvarékas a hazája...

Mért nem felelt rögtön?! Merész volt
a kérdés? – Nem; de tán nehéz volt
kimondani hogy Zagyvarékas...
Hogy mit jelent e név, mi mindent,
nem tudhatja azt minden utas.

Én tudom, mert az én hazám is
puszta, falu, s az én anyám is,
Mari-néném is szolgáló volt:
Rékasról kapta szolgálóit
a vármegye székhelye, Szolnok...

Ez a szépség már nem cselédlány,
nem szolgáló, nem préda, zsákmány;
ha szolgál, a közjót szolgálja,
s van útja, joga minden polcra,
helyét-tisztét ahol megállja.

S ez a lány megy, mert tud dolgozni,
hallgatni, magán uralkodni,
s állja szavát... Nagy üzem élén
láthatjuk még a fővárosban...
Nyugodj, szegény jó Mari-néném, –

Indul a nép fel, a magasba,
s nem tér vissza Zagyvarékasra
rossz hírrel; nem árultatásra,
nem szolgaságra, megy e nép, de
munkára és uralkodásra!...

Serfőző Simon

1942 –
UMIL: 1797

A zagyvarékasi tanyáról Szolnokra bejáró egykori kisdiák a Budapesten segéd-, majd betanított munkásként eltöltött nehéz négy esztendő után 1962-ben a Szolnok Megyei Néplap munkatársa lett. Szolnoktól való második elválása is ekkor következett be, amikor jó két évre magára kellett öltenie a „Magyar Néphadsereg” uniformisát.

Kisiskolás korának a rékasi tanyavilághoz és a szolnoki Thököly-úti általános iskolához kötődő emlékeit a „Gyerekidő” c. könyvében formálta regénnyé. Egy, a Rákóczi-úti iskolában lezajlott találkozó alkalmával újra felelevenítette Szolnokon töltött iskolás éveinek néhány kellemes és kellemetlen emlékét. Ott elhangzott szavaiból idézünk:

„A Rákóczi-úti iskolába egy másik tanodában eltöltött keserű évvel a hátam mögött... kerültem. Ekkorra ugyanis végérvényesen bebizonyosodott: végzetes tévedés volt elvinni engem a szolnoki vasútállomáshoz, a Kisgyephez közeli Thököly úti iskolából, s beíratni egy másikba, ahol orosz tagozatos osztályok indultak... A város különböző tanintézeteiből gyűjtötték ide össze a negyedik osztályon túljutott eminens tanulókat. Régi osztálytársaimat, gyerkőc-barátaimat elveszítettem, el a megszokott környezetet, a tanító néniket, akik megsimogatták a fejem, szeretettel vettek körül bennünket... Sehogysem találtuk a helyünket. Én különösen nem, aki ezek között az eddig ismeretlen városi gyerekek között ráadásul kisebbségi érzéssel is küszködtem. Idegennek éreztem magam, nem közéjük valónak. Mint a Zagyvarékas határából, tanyáról Szolnokra vonattal bejáró kisdiák, a kisgyepiekhez jobban illettem. Őket szoktam meg, velük egy nyelvet beszéltem: az utcagyerekek nyelvét... A Rákóczi úti iskolában a dermedtségemből hamarosan fölengedtem. Akikkel egy osztályban találtam magam, jobbára ugyanolyan sorsúak voltak, mint én. Születésük a város poros perifériáihoz kötötte őket: nem különböztem tőlük.

A tanárok közül is többen a szívemhez nőttek. Különösen, aki a magyar irodalmat tanította: Vajay József. Aki egyúttal történelem- s magyarságismeretre is tanított, magyarság-tudatra nevelt bennünket. Az akkori ideológia parancsaira nem sokat adott. Nem részesültünk kettős nevelésben – nála nem! – az iskolában mást hallottunk volna, mint otthon a szüléinktől. S ez tartást adott, később nem kellett tévutakat járnom.

Ő volt az, aki megszerettette velem az irodalmat, akihez az első versemet írtam. Aki ráirányította a figyelmem arra az élmény- és életanyagra, amelynek megírására biztatott. Máig ebből a biztatásból élek.

Köszönet ezért neki, s köszönet az iskolának, amelyre máig jó szívvel emlékszem.”

Gyermekkori városától másodízben tehát 1962-ben búcsúzott. „Bevonulás előtt” c. szabadversében erre emlékszik, míg az otromba katonaláda fogantyúját szorítja. A vers szóképei már a jövendő katonaélet fogalmait tükrözik. Búcsúzó tekintete végigsiklik a hatvanas évek elején nagyvárossá lendülő Szolnok utcáin. Nem érdektelen, hogy mi ragadja meg figyelmét: a munkásvonatokról gyárakba, építkezésekre siető, földjüket vesztett parasztokból bejáró munkásokká válók, a „Zagyvapartra leroskadt” Tabán házai s leányai.

Bevonulás előtt

Pár hónapig éltem együtt veled
gyermekkori városom,
utcáidon, hol bozontos szemöldökű
kun parasztok jöttek reggel
recsegő munkásvonatokról,
együtt éltem veled, város, szeretőim voltak
a kirakatokat kivilágító fák,
álltam dohos, részegember-tántorgó
kocsmáid előtt és a piactér felől szállt
állandóan a kék rohadtalma-szag,

most búcsúzni jöttem hozzád
ezen a szél-kísérőzenés délutánon,
nehéz, hideg autók visznek majd,
dohogó vonatok, s a közeledő
laktanyák előtt talán az
éjszaka-töltetű hold harckocsija
végigcsikorog tiszteletünkre, föltépve
a zöldelő utat, viszem a
katonaládát, szorítjuk egymást:
mi két évre szolgálatba vonulók
másodszor szakadok már el tőled,
te régi gyermekkori városom,
te a Zagyva-partra leroskadt
naftalinszagú, hűvös Tabán,
elbúcsúzom lányaidtól,
emléküket becsomagolom szépen,
akár az egy pár törülközőt és a fogkefét.

Ember (Elsner) Mária

1931 –
UMIL: 449-450.

Ember Mária, aki írói ars poeticája szerint írásaiban legfontosabbnak a pontosságot tartja, úgy igyekszik rögzíteni a valóságot, ahogyan ő látja, ahogyan ő átélte. „Szavahihető tanú szeretnék lenni.” – mondja magáról. „Hajtűkanyar” c. regényében is ezt az elvet követi.

A Szolnok megyei zsidóság 1944-es gettóba hurcolásának megaláztatásának, megkínzásának hiteles történetét írja meg ebben a regényében, úgy, hogy az átélt történéseket egy gyerek szemével láttatja meg. A regénynek tehát nem cselekménye van, csupán történése, hiszen a lakhelyükről erőszakkal eltávolított zsidó családok csak szenvedő alanyai lehettek a velük szemben eljáró magyar, majd a német államhatalom embertelen intézkedéseinek s erőszakszervezetei kegyetlenkedéseinek. A nevesincs gyerek a maga módján szeretné értelmezni a vele és környezetével történteket. Az ő meglátásaiból, gondolataiból formálódik a regény eseménysora: az elhurcolt zsidó családok kálváriája Abádszalóktól Strasshofig. Addig a Strasshofig, amelynek kényszermunkatáborában még volt legalább morzsányi reményük a túlélésre. Ezt sugallja a regény címe is „Hajtűkanyar”. A gyerekkel, édesanyjával és a velük egy sorsra kárhoztatokkal történő események leírását, az azokhoz fűződő gyermeki reflexiókat időnként egykori u.n. zsidó iratokból szó szerint idézett dokumentumok szakítják meg mintegy aláfestéséül a szörnyűségeknek.

A megye zsidóságát végleges elszállításuk előtt a szolnoki Cukorgyárban zsúfolták össze. Az ottani embertelen körülményeket ecsetelő sorokat idézzük:

Hajtűkanyar
(Részletek)

„Eleinte az udvaron laktak.

Anyu többször is végigjárta a hatalmas csarnokokat, de sehol sem volt hely. A mezőtúriakat, túrkeveieket, karcagiakat már korábban behozták – vagy velük nem tolatott annyit, oda-vissza, a vonat. Hiszen talán még jobb is lett volna kint a szabad ég alatt, mint odabent, azokban a hangárforma, hosszú termekben, ha nem esett volna mindennap az eső. De minden délután, nagyjából ugyanabban az időben, ágyúdörgés tördelte darabokra az eget, repedezni kezdett a világ, a pusztaság fölött még sokáig visszhangzott a moraj. Az emberek minden délután mintha újra meg újra meglepetés érte volna őket, a motyóikat felkapva, sikoltozva, veszekedve próbáltak benyomakodni a legközelebbi csarnokba, akkor már zuhogott az eső, legyenek irgalommal, kiáltott valaki, az isten sem irgalmaz nekünk, motyogta valaki, a magas égen villámok futottak le, vastagabb és vékonyabb erek, szálkásan fénylők. Ilyenkor már a búzának sem használ – mondta mellettük egy férfihang. Anyu csodálkozva nézett oldalra. Egy hét múlva Péter-Pál – tette hozzá, magyarázatképp, a férfi.” ...

„Szótlanul várták tovább az eső végét. A gyerek vállán elnehezült, megkeményedett az átázott kabát. Anyu hirtelen elhatározással a férfihoz fordult.

– Magának sincs helye? – kérdezte.

– Állítólag majd még kinyitnak néhány termet. A polgármester rezerváltatott helyet a szolnokiaknak. Még nincs itt az egész megye. Azt kellene figyelni. Ott, a hátsó fertályon.

A lábuk előtt kisebb patak rohant a lejtős udvaron lefelé. Buborékok csillogtak rajta és tűntek el szempillantás alatt, mint amikor a kacsák lebuknak a víz alá. A menny is úgy dörgött, mintha buborékok pattantak volna szét odafönt, több is egymás után, nem egyenletesen elosztott hangerővel.

Aztán, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen abba is maradt a zápor. Még mindig a kezükben tartva a motyót, elindultak helyet keresi. Ennyi előnye volt, ha az ember kiszorult a csarnokból – hogy azután inkább találhatott egy kis domborulatot, amin nem állt a víz. Anyu elővette az erre a célra feláldozott sáros lepedőt, legalulra terítette. Akik később tülekedtek ki a teremből, már csak a pocsolyák között válogathattak.

Az eső friss-sárgára mosta le az épület homlokzatát. Ez volt az eresz alá írva:

SZOLNOKI CUKORGYÁR RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.

Szathmáry György

1928-1990

Rövidre zárt életútját az az ellentmondás határozta meg, amely egy totalitárius, csak egyfajta gondolkodást követő eszmerendszer, annak brutális gyakorlata és egy szuverénül gondolkodó, az önálló vélemény- sőt ítéletalkotástól sem visszariadó művészlélek életfelfogása között feszült.

1928. július 10-én született Szolnokon. A Verseghy Ferenc gimnáziumban érettségizett, majd az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi karára iratkozott be. A történelem-filozófia szakot kezdte el, de hamarosan gyanússá vált ellenzéki magatartása miatt. Tanulmányai folytatása helyett kéthavi internálás következett. Zenészként helyezkedett el, de hamarosan letartóztatták, és koholt vádak alapján 12 évi börtönre ítélték. Tatabányai és váci raboskodás után 1956-ban szabadult, de a gyanakvás árnyéka nyugdíjazásáig rávetült. 1990. július 25-én hunyt el. Több posztumusz kitüntetés birtokosa.

Korán, még diákkorában kezdett verset írni, de lírája börtönévei alatt teljesedett ki. Kitűnő nyelvérzéke, formakészsége révén ötvennél több – főleg francia és német – verset ültetett át magyarra. Saját versei a magyar börtönlíra kiemelkedő alkotásai. Szülővárosa két kötettel is tisztelgett életében kellően meg nem becsült költőfia előtt: a Füveskert antológiában megjelent húsz versét hasonmás formában Szolnok Megyei Jogú Város önkormányzata és a Városi Művelődési Központ adta ki. Összes verse és műfordítása pedig 1999-ben jelent meg szerzőjükhöz méltó formában az egykori hitves értő előszavával.

Most mindkét kiadásból idézünk egy-egy Szolnokhoz is kötődő verset.

Üzenet Szolnokra

Ha fecskeszárnyon szállhatna az ének,
Ó, akkor is egy nap s egy éjszaka
Kellene fáradt és lázas szemének,
Hogy a ceglédi szőlőskerteken túl
Elévillanjon, mint oldott aranyhúr,
A nyári naptól ittasult Tisza.

Keményen szívem, mindig csak keményen!
Állj meg a hídon s nézd az alkonyat
Fátylait lenn a sárguló fövényen,
hol aranyszikrát pattog a homok,
S a zsiráftestű parti templomok
Az égre nyújtják éhes tornyukat.

Felhőt legelő múltam merre vagy?
Mért bújtál el a templomok mögött?
Tél lesz. Nem érzed? S ha Tiszánk befagy,
Keleti széltől duzzadt jégvitorlám
Csupasz szívedre úgy tör, mint az orkán
És kővé dermeszt, mint jeges rögöt.
Novemberben, mikor kevés a napfény,
S a köd gyomrában rothad a sugár,
Karóba húzott álmaid alatt mély
örvény tárul, benne ezüst halak
Az elvarázsolt fényre hullanak,
S apró kályhádban felgyullad a nyár,

Fellángolnak a Katalin-napok
És nyaldossák a kályha vasfalát...
(Ó, talán azt a darab szenet ott
Épp én arattam a sötét vetés
Rendje közt.) és cseng a nevetés,
És visszacseng rá a bányászlapát.

Hát eljátszottuk szép kis életünket:
Ti otthon, és mi távol tőletek?
Az öntudatlan bűnökért ki büntet?
A víz dobálta gyenge csónakunkat,
A víz játéka egyre jobban untat,
S kérdőjelekké válnak a hetek!

Fogj evezőt és szembe hát az árral!
Az Isten benned, nem a vízben él!
Nincs otthon Ő se hóban, sem sugárban,
Csak fényre-tárult szemedben lakik,
S ha a hó szűzi fénye elvakít,
Benned hódol az Istennek a tél!

Az állatok nem látják már az arcát;
Körük kitágult, és jaj, ott, ahol
Az Isten Házát képzelték, barackfák
Remegnek, rajtuk érett, nagy napok.
(Mézédes, sárga gyümölcsöt lopok
Nektek, ha zúzott, szomjas szám dalol!)

Új örömtüzét ellopom az Égnek,
Ezért büntet tán előre az Úr?
Új Prométheusz; sápadt seregélyek
Tépik a testem, mely hozzátok kötve
Sziklalelketek foglya, ám örökre
Börtönét őrzi hajthatatlanul!
Katalin-napon viszek még virágot
Az eső-szűrte lámpafény csodás
Felhőiben. Maradjatok titánok!
Nem oszlok szét az enyelgő felhőkben
S a csábítgató Semmi visszadöbben,
Ha látja szívem, milyen óriás!

Embert, családot véd kard-élű lelkem,
A földre ömlött élet szent jogát!
S nem csorbulok és hajlok rozsdaverten,
Telnek, múlnak a sorvasztó hetek,
De én kitartok mindig véletek,
Életet s Istent rejtő Máriák!

S nincs olyan szikla, ami összetörhet,
Sziklalelketek fogva tart, de véd!
S ne adjon Sors és Élet soha többet,
Csak titeket: Dombok, Virágok, Lányok!
Szemem töretlen ugarát szántsátok
Termővé! Nők, ti színezüst ekék!
Termést hozok majd s mindenik kalászom
Alattam-omló hajatokra hull;
Szemetekben egy gyermek képét látom
(Tükrös szemetek tiszta éggé tágul)
S én őrzöm gyermekszemetek titánul,
Rácsok mögött is hajthatatlanul!

Deák Judit

Alcsi Szögnek mélyén Tisza szigetében
Deák Judit csöndben a vízpartra lépdel
Csendes nyári éjen.
Hunyorgó csillagok lenéznek Juditra,
Keresik, kutatják, mi a szíve titka,
Mért jár sírva-ríva.

Babos piros szoknya gyöngyharmattól ázik,
Deák Judit, szegény didereg és fázik,
Szeme könnyben ázik.
Víz partján leroskad a harmatos fűbe,
Sás levelén játszik a fehér hold fénye,
Sírdogál szegényke.

S ahogy sírdogálna, ahogy ott megülne,
Aranyos fodrot hány a víz sima tükre,
S kimászik belűle
Fényes áspiskígyó, s megszólítja űtet:
– Szemeid mért sírnak, miért nem örülnek
Fényes csillagtűznek?

– Nem mondhatom én el, kígyócska, hogy mi bánt,
Miért nincs hajamban fürtös akácvirág,
Fehér örömvirág,
Fonóban a sárga kukoricaszárra
Miért ömlik szemem bánatos harmatja,
Könnyes áradása.
Szerelmes bánatban elszárad a szívem,
Elnyugszom, meghalok tavasz idejében
Sírnak mély gödrében. –
Jáspiskígyó fodrot vert a víz szép tükrén,
Rubinszemén égett a tavaszi holdfény,
S vízbe merült tüstént.

De ahol leszállott, sötét örvény ásít,
Feketébe vonva a part akácfáit
S Judit szép orcáit.
Piros babos szoknya hever a vízparton,
hímes, szép cipőcskén csillog arany hajnal
Szomorú sugárral.

Halászlegény hálót sző selyemfonálból,
Szép Deák Juditnak selymes szöghajából,
Piros pántlikából.
Fekete hálóban keszeg, veresszárnyú,
Száz pikkelye szőve napnak sugarábúl,
Veres napsugárbúl.

Juhászlegény könnye folydogál a vízbe,
Szerelmetes könnynek keserű az íze,
Fekete a színe.
Fekete a színe, lassú áradása,
Elragad a mélybe fekete vonzása,
Halálos sodrása.

Véres szeme bámul tüzes napgolyónak,
S harmadnap reggelén tükrén a folyónak
Üres már a csónak.

{fel}