Szurmay Ernő:
Emlékjelek

Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár
Alapítva: 1999

<<< 20/4 >>>


Kiss József

1843-1921
MIL: 645-648. p.
UMIL: 1052

A kiegyezéstől az első világháború végéig ívelő gazdag költői és szerkesztői életpályának mintegy három évtizede egy mély érzelmi szál révén Szolnokhoz is kötődik.

A fiatal, költői álmait fel nem adó Kiss József vándortanítóként járta az országot. Így került Szolnokra is valamikor az 1860-as évek elején. Valószínűsíthető, hogy a városban nagy tekintélynek örvendő, jómódú birtokos polgárnak Ehrlich Mózesnek a támogatását is elnyerte. Nem véletlen, hogy első versfüzetét, az 1868-ban megjelent „Zsidó dalok”-at neki ajánlotta.

1882 elején, amikor Kiss József neve – főleg balladái révén – már országosan ismertté vált, a napi megélhetési gondoktól szabadulva feladta temesvári állását az ottani hitközségnél és Pesten kívánt letelepedni. Ekkor látogatta meg Szolnokon egykori jótevőjét a már említett Ehrlich Mózest. Szolnoki tartózkodásának hírét tőlük hallhatta meg egy Kiss József költeményeit szerető, irodalombarát fiatalasszony, Polgár Jozefa, Polgár Simonnak a Tiszavidéki Bank akkori igazgatójának a leánya.

A rövid házasság után elvált fiatalasszony személyes ismeretség nélkül levélben kereste fel a költőt, aki Nápolyból válaszolt neki 1882. március 10-én. A szerelmi vallomásnak is beillő válasz volt a nyitánya annak a húsz évig tartó meleg, emberi kapcsolatnak, amely a pesti Kiss Józsefet a szolnoki Polgár Jozefához, „Noémi”-hez fűzte. A költő a feltámadó érzést versbe is foglalta még nápolyi tartózkodása alatt. A „Tengeren” c. vers az első a Noémi-versek sorában. „Tenger, égbolt – minden ragyog: Azt hiszem – szerelmes vagyok” – írta a 39 éves, egy inkább megszánásból mintsem szerelemből 9 évvel előbb megkötött házasság meglehetősen prózai légköréből néhány hétre kiszabadult, lába alatt immár biztosabb anyagi alapot érző költő.

Polgár Jozefában a versszeretet keltette fel az érdeklődést Kiss József iránt. A költő pedig érzelemgazdag, művelt, szellemi társra talált a fiatal szépasszonyban. Így, többnyire levelekben szövődtek s erősödtek az érzelmi szálak Pest és Szolnok között. Ennek külső jeleként az 1882 telén útnak induló Szolnoki Híradó első három mutatványszáma egy-egy Kiss József verset is közölt.

A két ember kapcsolata hamarosan túlnőtt bizalmas jellegén. Polgár Jozefa gyűjtött előfizetőket Kiss József „Mese a varrógépről” c. elbeszélő költeményére, amelyet a megjelenése után a költő személyesen vitt le Szolnokra. Erről a Szolnoki Híradó tudósított, miként arról is, hogy a költő szolnoki tartózkodása alatt a „vendégszerető s kiválóan irodalompártoló Polgár-család vendége volt.”

A Jozefa-élmény ihlette Kiss Józsefet a magyar szerelmi líra egyik remekének számító „Ó mért oly későn” c. – Komlós Aladár szavaival élve – „röpke sóhajnak” megírására. Kettejük gyötrelmesen szép viszonyának lett azután a tükre a „Noémi” címmel összefogott versciklus, amelyből a fenti versen kívül a szolnoki keltezésű „Volna lelked” címűt közöljük.

A szép szolnoki polgárasszony és Kiss József barátsággá szelídülő kapcsolatának még számos szép verses emlékét őrzi a manapság méltatlanul keveset forgatott költői hagyaték.

Ó mért oly későn...

Ó mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyíláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?

Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe’
A pacsirtát lesbe’ te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifjú álmok idején!...

Volna lelked...

Volna lelked elszakadni tőlem?
Nem lágyít meg se fohász, se köny?
Most érzem csak, hogy mi vagy te nékem,
Én bánatos, édes gyönyöröm!
Jobb napokban örömid tanúja
Bánatodhoz ne legyen jogom?
Elzüllötten, árván, járjam újra
A világot, úgy mint egykoron?

Mi a vétkem? hogy eszem feldúltad!
Mi a bűnöm? Hogy szerettelek.
Egész világ elítélhet, sújthat –
Elítélni nincs jogod neked.
Ha vétkeztem, te vagy bűnös társam!
Bűnhődnöm kell? Bűnhődjél velem!
Ó engedd, hogy arcod újra lássam,
Ó nézd el, ha újra vétkezem!

Szolnok, 1885. január 2.

Illyés Gyula

1902-1983
MIL: 492-500. p.
UMIL: 864-1866

Az alig 16 éves Illyés Gyulát származása, az elnyomottak sorsát érzékenyen átélő fiatalos lelkesedése az 1919-es Tanácsköztársaság honvédő harcaiban való részvételre ösztönözte. A katonákhoz csatlakozva Abonyba és Szolnok környékére is elkerült. Döbbent tanúja volt a román támadás visszaverésére irányuló ellentámadás sikertelenségét követő összeomlásnak. Ez a kamasz diák számára maradandó élményt jelentő katonás kaland oly annyira bevésődött a költő emlékezetébe, hogy két versében, s prózájában is visszatér e „találkozására a történelemmel.” Ő maga így vall erről az „1919. augusztus” című 1969-ben megjelent írásában. „Nem voltam katona, diák voltam... Jóval Abony előtt... szembetalálkoztunk a Tiszától hátra áradó hadsereg első hömpölyeivel. Felhőszakadás után jön így a víz, zavarosan, sárosan, tört gallyakat sodorva szerteágazón keresve minél gyorsabb utat. De voltak visszakanyarodó áramok ebben a hátrahömpölygésben is. Szerelvények azon az egyes sínen csak a Tisza felől jöttek. De a sínnel párhuzamos országúton néhány tehergépkocsi orral Szolnok felé állt. Egyikük álltában is rázkódva már begyújtott motorral.”

Erre ugrott fel a kalandvágyó diák, s jutott el az utolsó órákban Szolnokra. „A Szolnokon látottakról s megértekről kötetre való emlékanyag tömörödött azon nyersen a fejembe, s dolgozódott fel később képpé”. A két vers közül a „Csatavesztés Szolnoknál” c. vers az 1973-ban megjelent kötetében olvasható. Ebben szemléletes képet fest az ellenséges túlerő elől a Szandai réten futó, a Tiszán át „hontalanná” menekülőkről. A vesztett ütközet az elvérző, meggyalázott haza képét idézi fel benne.

Az 1932-ben íródott „Osztály-vizsga” c. költeményében pedig menekülésének személyes benyomásait, akkori fájdalmas érzéseit formálja lírai önvallomássá.

Osztály-vizsga

Azt mondd el nékem végre, Múzsa:
kemény remény egy jobb jövőben,
ki megkísértesz újra-újra
s többet kívánsz, mint telne tőlem;
te szívós hit, azt beszéltesd el
velem úgy: én is büszkén halljam,
hogy vettem részt utcai harcban
Szolnoknál a csepeliekkel;
az utolsó napon, mikor már
minden mi írva volt, betellett,
hogy próbáltuk a Tisza-partnál
feltartani a történelmet,
a huszonkettes vasas-ezred
egy töredéke még utolszor
hogy ment rohamra a híd mellett,
hogy tört volna ki a pokolból:
az elveszett csatából s köztük,
fél nap alatt, míg maradék
golyóinkat ellövöldöztük,
ifjú diák, hogy lettem érett
érettségitől messze még;

mint kaptam ott olyan leckéket,
melyekből ím, felelni illik
és felelni is fogok mindig,
ha szólító ujjal te intsz rám,
mert ott kezdődött az én vizsgám,
ott, abban a percben, ahogy
megtelefonálták a rohamot –

Csatavesztés Szolnoknál

Jelen van a haza, izzón. Mert épp most menekülnek

hontalanokká

a túlpartról a katonák, sportcsónakon. A haza odaát maradt
földre-zuhanva – arccal vagy hanyatt? –
Sebláza idáig izzik.

A júliusvégi mária-kék mennybolthoz
rettenetesen illik a hullabűz.
Korlátlan urakként – úrlovasok szinte – köröznek
az ellenséges biplánok mély repüléssel,
csaknem a fák magosából
lőve a réten szaladókat.

A „Trieszti Nő”

kerthelyiségében, mialatt a kihajtott inges beszélt:
hatalmasan, tündökletesen
állt talpra meztelenül, ő,
a sörfoltos zöld asztalok fölé,
a lámpion-gyümölcsös fák fölé, ő,
szerelmeink, gyári lányok
arányló kontya fölé, és magasodott, ő,
a szombati csillagokig tündérien
a haza, az az édes, ő,
aki most odaát forog,
fogolyként, két karjával hol arcát,
hol a tarkóját védve, tudva jól,
hogy meggyalázzák, azon véresen,
mialatt te is, én is rohanunk
s a gránát gúnyköpésként érkezik
s basszus-röhejekkel örvend
a távoli nehéz tüzérség.

Hegyesi János

1899-1992
UMIL: 782.

Hegyesi János, a népi írók, főleg Veres Péter, Szabó Pál által is megbecsült autodidakta költő a Nemzeti Paraszt Párt tagja és országgyűlési képviselője is szenvedő részese volt a magyar Vörös Hadsereg agóniájának, a kezdeti sikereket követő összeomlásnak. A Karcagnál sebesült, Szolnokot s a Tiszát „véres szemekkel” néző egykori vöröskatona majd 40 évvel később versben emlékezik vissza az 1919 július végén történtekre. Leíró jellegű költeményét hadak útján fekvő, sok vihart átélt, de mindig újjászülető város dicséretével zárja, ahová mindig szívesen visszatér.

Az élők sorából tisztes korban távozott költőt persze nem csupán e fájdalmas emlék, hanem itt élő leányának szeretete is vissza-visszahívta a tiszaparti városba.

A Tisza partján, 1919

Itt vagyok újra, a Tisza partján,
nézem a szépen ívelő hidat,
s a vizet: fodros, áradó habján
halászcsónakot s emléket ringat.

Régi emléket ifjú koromból,
lelkesen indult s elbukott harcot.
Itt indult hajdan a régi hídon, –
s huszonöt évig nyögtük a sarcot.

A túlsó parton nyüzsgött az ellen,
innen támadtunk: vöröskatonák.
Bár nem volt érem sehol a mellen, –
ifjú tűz vitte hadunk rohamát.

Még meg sem virradt, megrendült a föld,
harminc és feles ébresztő jele,
rengett a város, száz ablak betört,
s meg sem álltunk, csak Karcag fele.

Ki tudja, hogy volt, – Karcagnál történt,
ma sem értem, még mi következett:
„Visszafordulni parancsra tüstént!”
Így fordult meg a híres ütközet.

Vissza engem már autó hozott,
mert egy bősz gránát épp mellém csapott:
véres szemekkel néztem Szolnokot,
a Tiszát, és a lebukó napot.

Szolnokon néha csak vendég vagyok,
de én a Tiszát mindig megnézem
ha esik, ha fú, – vagy a nap ragyog
s a tűnő múltat rendre idézem.

Ez a város már sokat szenvedett,
hisz itt állt mindig a hadak útján.
De egészen el sohasem veszett,
és tovább mindíg – viharok múltán.

S látom a mát is, – zengő iramát,
Ezt az újuló várost szeretem.
S a kecses hidat, Kelet kapuját,
hogy még láthassam, – módját keresem.

Nagy Lajos

1883-1954
MIL: 323-329. p.
UMIL: 1445-1446.

Századunk első felének kiemelkedő prózaírója, aki éles szemmel figyelte és ábrázolta korának Magyarországát és annak társadalmát, számos elbeszélésben, regényben foglalt állást a szegények, a kisemmizettek mellett, s bírálta a két háború közötti úri társadalom érzéketlenségét a felmerülő szociális problémák iránt. Tette mindezt azzal a tárgyilagossággal, póztalan, sokszor száraznak tűnő szatirikus látásmóddal, amely írói stílusára annyira jellemző.

Írói törekvése a harmincas évek első felében méginkább a nagy gazdasági válság idején érezhetőbbé váló társadalmi feszültségek okainak művészi feltárására irányul. Ábrázolásmódjában a szociológus tényfeltáró módszere vegyül stílusának már említett sajátosságaival. Ennek bizonysága a tárgya szerint hozzánk oly közel álló és 1933-ban megjelent „Magyar város 1932-ben” (Szolnok) c. irodalmi szociográfiája, amely 1935-ben „Három magyar város” c. kötetében is helyet kapott.

Az író azzal a határozott céllal utazott Pestről Szolnokra, hogy bepillantást nyerjen egy átlagos alföldi magyar város életébe. Nem törekedett teljességre. Leírta amit látott, amit éppen módjában állt tapasztalni. Ennél nem többet és nem kevesebbet, de ahhoz éppen elegendőt, hogy korának olvasója érzékletes képet kapjon erről a városról. Szemelvényünk ebből válogat.

Magyar város 1932-ben (Szolnok)
(Részletek)

„Hosszú, széles aszfaltozott az út, melyen haladunk. Ez az út, a belőle nyíló keresztuccák s erre komplexumra, mint a sár a cipőre, ráragadt szegényrészek, – ez a város. Az egyetlen hosszú út egy helyen kiszélesedik, itt tér a neve, nemzetünk egy nagyjáról elnevezve, amint illik; az út idáig és innen tova másmás néven fut, de ugyancsak nemzetünk nagyjairól elnevezve. Uccák, tér, igen tiszták. Bár egy kis rosszmájúsággal azt is mondhatná az ember: könnyű ott az utaknak, ahol nincs mitől piszkolódniok, mert az utak piszkához forgalom kell, papír kell, amit a rendetlenek eldobálnak, gyümölcs kell, amit csak úgy eszegetnének. No de ez talán már okvetetlenkedés. Mert így is látható az egyenruhás köztisztasági alkalmazott, amint seprővel a kezében szétnéz a láthatáron, söpörni való után kutatva. Az utak két oldalán masszív, nagyablakú, jóképű épületek; a régiek földszintesek, az újak leginkább egy-kétemeletesek; a város két legmagasabb épülete egy-egy háromemeletes bérház.”

...

„A többi emberek, akiket az első órákban magam körül látok, ülnek, vagy sétálnak, láthatóan semmit nem várnak s ez konstruktív érzelmeikre vall, – mert várni csak változást lehet. Különben is, akiknek tűrhető az egyéni sorsuk, azok számára igenis itt az idők beteljesedése. (Írhat az a Jeremiás próféta, amit akar!...) Nyugodtak az emberek, nem dúlt, nem ideges az arcuk, a tekintetük; szinte közönyösen, csaknem elégedetten válaszolják a kérdésre, hogy milyenek a gazdasági viszonyok: a lehető legrosszabbak. És kíváncsian néznek rám, nem nevetem-e el magam. Bár kérdés, kiket értsünk „emberek” alatt. Mert, hogy állítólag az emberek különfélék s más-más helyet foglalnak el a termelési rendben. Vannak humortalanabb kedélyűek is, akik sötét éjjel, ha egyedül maradnak, olyan abszurdumokat gondolnak, hogy ez nem mehet így tovább. Ilyen ideákról azonban közvetlen tudomást alig lehet szerezni. Az emberek – megint csak kisebb s most már más kategóriát értve e szó alatt, nem csak a gondolataikat, következtetéseiket, reményeiket, hanem még a világ helyzetéről való földalatti utakon szivárgó értesüléseiket is titkolják.”

...

„A nappal az ébrenlét, a munka ideje, – ezt inkább csak így tudja az ember, mert itt a munka mintha titokban történnék, falakkal elzárva a kíváncsi szemek elől, alig ad magáról látható jelet. A folyó partján látok 8 gyárkéményt, az egyik füstöl is, lehet hogy ott történik valami.”

...

„Valamit talán a gyárkéményekről: volt itt néhány ipartelep, nevezetesen hat famegmunkáló, három malom, cukorgyár, MÁV-műhely. Két malom szünetel, a MÁV-műhelyben öt év előtt még 1000 munkás dolgozott, ma 400 kap munkát, de csak heti 3-4 munkanapon. Órabér 40 fillér. A cukorgyár üzemben van; még Indiába is exportál, az itteni cukor pengőben számítva sokkal olcsóbb Indiában, mint itt helyben.

A munkanélküliek száma meg nem állapítható. Szakszervezet, szociáldemokrata pártszervezet itt nincs, mindenféle kimutatás rossz, a becslések egészen önkényesek. A túlzók és a tagadók egyéniségét pszichológiai mérlegre téve valahogy ezt a bemondást látom leginkább tájékoztatónak: az ipari munkanélküliek száma 6-700, a mezőgazdaságiaké 1400-1500.”

....

Koldus az uccákon nem látható, a koldulás tilos. Ehelyett társadalmi akciók folynak a munkanélküliség s a nyomor enyhítésére. Ezeket az akciókat lényegük alapján az jellemzi, hogy a feltétlenül szükségesnek csak egy kis hányadát nyújtják. Aki azelőtt koldult, az esetleg összekoldulta a napi táplálékát, ma a hatóságtól kapja havonta a segélyt, s ez – amint egy özvegy öregasszony konkrét esetében megállapítottam – 3 P 50 fillér.”

...

„Ha nem esős az idő, némi déli korzózás folyik a legszebb uccában, melynek neve, mondjuk, Gróf Esterházy-ucca. De leginkább csak vasárnap. Parasztruhás emberek is láthatók, de ők nem korzóznak, talán ezt nem is találnák illőnek, de erre mennek a templomba s erre jönnek onnan. A szokásos parasztegyenruha rajtuk: csizma, fekete nadrág, kabát, báránybőrsapka (nyáron fekete kerek kalap). A városban négy templom van: két katolikus, egy református és egy zsidó.”

...

A korzózás tehát egy méltóságos rangú, grófról elnevezett uccában történik. Az uccák általában elhalt grófok, bárók, volt miniszterek, volt helybeli notabilitások neveit viselik. Az elmaradhatatlan Petőfi, Arany, Jókai, Kossuth uccák itt is föllelhetők. A kurzus uccakeresztelése annak kezdete óta folyik. Kalap ucca, Trombitás ucca, Alma ucca, – az ilyen nevek sorra megszűntek s lettek belőlük: Gróf Edelsheim-Gyulay Lipót ucca, Báró Wenckheim Fedor ucca, Westermayer Kamill ucca. Hiába volt a régi ucccaneveknek történelmi, néplélektani motivációjuk, például: Háromrózsa ucca, – mert az uccai kocsmárosnak három szép lánya volt; vagy Félcsizmasor, – mert végig csizmadiák laktak benne, de csak az egyik oldalán.

De csak a modern házakkal szegélyezett, kövezett uccák nevei estek áldozatul a konstruktivista buzgásnak, – a szegények uccái, sáros testükkel, vályogtalan viskóikkal nem mutatkoztak méltóaknak, hogy grófok, bárók, volt polgármesterek és plébánosok nevére hallgassanak, ezek megmaradtak Kacsa-uccának, Tófenék uccának. Sőt a névtelen uccák is, ha szegények uccái, mind egyszerű, régimódi neveket kaptak, Virág ucca, Tutaj ucca.

Szegények uccái! Csodálatos, miből hová zuhan az ember, ha a kőházas, aszfaltozott-kövezett Potemkin-részekről háromszáz lépésnyire elsétál. Az úttest már kövezetlen, a talaj puha, fekete föld, nedves időben úszó sár, autónak, kocsinak alig járható.

Egy helybéli úriember elmondja, hogy az ő nővérei úgy jártak bálba, hogy kiöltözve egy rocskába álltak s a rocskákat két-két férficseléd cipelte. A kerékvágások 30-40 centiméter mélyek. Ezen a területen a házak mindinkább vityillókká válnak. A város egy nevezetesség számba menő részében már uccák sincsenek, szeszélyes sikátorok tekergőznek szédülten, a nádfedelű, vályogfalú putrik egymás hegyén-hátán, alacsonyak, görbék, düledezők, ablakaik kicsinyek, udvaruk nincs, az egyes házakat elválasztó szabad területek kisebbek, mint maguk a házak, a házak mellett mintegy melléjük ragasztott kis ketrecszerű pótépítmények. A kerítések mindenütt régi, korhadó deszkák (az egész városban vasrácskerítés mindössze ha tíz van). Olyan ez az egész halmazat, mintha csak valamikor lett volna egy szegény, de épkézláb falu, de az Isten fölemelte a tenyerével, talán, hogy máshová tegye s azután az egészet leejtette. A sikátorok szűk kis útvesztők, nevük nincs, csupán a városrész nevét s a ház számát mutatják a kiszögezett táblák. Ha itt tűz ütne ki! Fantasztikus méretűvé válhatna fél óra alatt. Pedig a városban két tűzoltóság is van, teljes fölszereléssel, autókkal. De az autók ide be sem juthatnak. És honnan vennék az elégséges vizet?”

...

„Egy kitűnő ismerősöm, aki újra és újra elkalauzol a külvárosba, annak festői szépségét magyarázza, – de valahogy hasonlít ez a magyarázat ahhoz, mikor a klinikán egy áttételes rákos daganat rendszerre azt mondják: szép eset. De ő erősítgeti: „Ne hidd, hogy ennek a szörnyű „szép” terepnek a lakói szomorú és boldogtalan emberek, szegényesen ugyan, de megélnek. Iparosok, földművesek, kubikusok, halászok. Cigányosan bohém a kedélyük, magyarok ezek, nem oroszok. A házakban van rádió, összejárnak egymáshoz, citeráznak, el-elmulatnak.” És csakugyan egy futballpályát is látok, melyet most víz borít.”

...

„Ebben a városrészben lelhető fel a város hatóságilag elismert prostitúciója is, már mint a közhasználatú hölgyek, kiknek létszáma kilenc. Egy-egy szerelmi légyott ára 2 pengő, a hölgyek látogatói diákok s kisfizetésű tisztviselők Egy hölgy üzemi költsége – lakás, koszt, kozmetikai szerek, cigaretta – havi 200 pengő. Ugyane városrészben 5 család él meg ennyiből.”

...

„A legcsodálatosabb, ami ezt a várost jellemzi, hogy nincs benne felnőtt fa. Van, van de annyira nincs nagy, fejlett fa, oly kevés a fa általában, hogy úgy is mondható: nincs. Az emberek tömegeit hallgattam ki erről. Volt – mondja valaki –, de a kommünben kivágták, tüzelni. (Nyáron?) Másik már módosítja: a kommünben, de méginkább a kommün után, télen. (De miért éppen itt és más városban nem?) Más ember szerint az itteni paraszt gyűlöli a fát, messze vidéken a tanyákon s a falvakban sincs igazán fa, a paraszt kivágja a fát, mert azt tartja, hogy mivel árnyékot vet, árt a búzának. (De mi köze a parasztnak ahhoz, hogy a Potemkin-városban sincs fa?)”

...

„Vajjon mennyi könyv kerül itt naponta fölvágásra?... Nehéz erre a kérdésre feleletet találni. Inkább csak, mint legnekikvalóbbat, a pesti lapokat olvassák az emberek. A három helyi lapocska négy-négy oldalas, hetenként háromszor megjelenő, csaknem hivatalos jellegű kiadmány. A pesti lapok közül legtöbb fogy a Kis Újságból, utána a Friss Újság következik, majd a Színházi Élet vezet. A példányszámhoz nem tudja az ember, milyen jelzőt tegyen: sok-e, vagy kevés. Tehát egyszerűen: Kis Újság 480. Könyv igazán kevés fogy. Például országos könyvsiker a Körmendi Ferenc Budapesti kalandjáé, – elfogyott 1 példány. Tény azonban, hogy akadnak olvasó emberek is, de az olvasási kedv s a pénztelenség, úgy látszik, összefüggnek egymással; az olvasás úgy történik, hogy aki megvesz egy könyvet, az húsz-harminc másiknak adja kölcsön. Nyilvános könyvtár nincs. Azaz van, de nincs átadva a nyilvánosságnak, nem működik. Múzeum nincs. Művészi értékű szobrok az utakon, tereken nincsenek!”

...

Lehet, hogy mindez azért is van így, mert az uralkodó közszellem így diktálja. Ezt a közszellemet híven fejezte ki magánbeszélgetésben az egyik kir. ügyész: minden bajnak az az oka, hogy a nép újságot és könyvet olvas! ... És ez az ügyész 45 éves, tehát nem is öreg ember s még külön érdekes, hogy mondjuk Westerbergnek hívják, erdélyi szász családból származik, felmenői intellektuellek voltak, sőt tudós is akadt köztük. Nyilvánvaló, hogy az alkalmazkodás kényszere juttatta idáig a gondolkodását. Pap, katona, magasabbállású közhivatalnok, – ezek konzervatívok, hogy ideológiai minőségüket enyhén határozzam meg; de az emberek zöme elég értelmes, tudnak józanul, helyesen is gondolkodni. Azt lehetne mondani, jobb sorsra érdemesek.”

...

„Mindamellett megbecsülhetetlen a levegő, a kék ég, a világosság, a csend, az hogy nincs gépzakatolás, villamoscsengés, az, hogy lassúbb, emberibb a tempó, s a földnek és állatvilágnak közelsége. Nyomor oly értelemben, mint Pesten, nincs. Ma még (1932. április) mindenkinek lehull valami kevés. Akad valami alkalmi munka. Kerítést kijavítani, fát fölvágni, csomagot elvinni, kertet fölásni, takarítani, csolnakot szögezni, árkot betemetni, valami felhalmozódott szennyest kimosni, vizet hordani a közös kútról. Éhen még nem halnak emberek, hajléktalan, fővárosi értelemben nincs, mert ha akad is, az nem marad födél nélkül, mert legalább valamely istállóban alvóhelyhez jut. Egészséggel is mintha jobban bírnák; vannak itt olyan szegény öregasszonyok, hogy lehetnek vagy százévesek s kicsire zsugorodott fejük az arcuk százezer ráncával olyan, hogy ahhoz képest az aszalt barack friss cseresznyeszem.

Csupán a tendenciáról mondható egész határozottsággal, hogy az: csúszás lassan, biztosan lefelé.”

{fel}