Vörösmarty Mihály

1800-1855
MIL: 545-556.p.
UMIL: 2271-2273

Vörösmarty Mihály 1849 január első napjaiban a Pestről Debrecenbe menekülő kormánnyal együtt érkezett családjával Szolnokra. Mivel vonattal csak Szolnokig utazhattak, a kemény télben Debrecenig szekéren kellett folytatniok útjukat. Vörösmarty, hogy alig 8 hetes kislányát a 8 napos út viszontagságaitól megkímélje, a csöppséget öccséhez, Vörösmarty Jánoshoz vitte, aki akkor az Orczy-birtok gazdatisztje volt. A kicsit szoptatós dajkájával együtt Újszászon hagyván feleségével és két gyermekével folytatta útját Debrecenbe, ahol a Csapó utcában béreltek lakást. Petőfi is náluk talált szállásra. Pestre – ismét Szolnokon át – Buda visszafoglalása után tértek vissza. A kormányt Szegedre is követte. Itt érte a kegyetlen hír: kislánya meghalt. Fájdalmas önváddal írta feleségének, hogy már sokallták a gyermekáldást, most meg a kicsi elvesztése miatt panaszkodhatnak. Szegedről Bajza Józseffel együtt szekéren menekülve Szatmár felé indult. Mátészalkai menedékhelyéről Karácsony ünnepe táján ismét Pestre ment, hogy feladja magát a katonai hatóságnál, ahol végül is Bajzával együtt menlevelet kaptak Ez az útjuk valószínűsíthetően ismét Szolnokon vezetett keresztül.

Szolnokról egyik kisebb, hároménekes hőskölteményében, az „Eger” címűben emlékezik meg. Az 1827-ben írt eposz nem tartozik ugyan Vörösmarty e műfajhoz tartozó remekei közé, de részletszépségekben ez is bővelkedik. Különösen a szerelmi szálak szövése s a hexameterekben simán gördülő nyelvezet gazdagsága ragadja meg az olvasót. Az eposz tárgya közismert: Eger hősi védelme 1552-ben. A forrás Tinódi, az ösztönző: Zrínyi.

Az Eger ostromát megelőző szolnoki események szinte Tinódi Sebestyén szavaira emlékeztetnek ékes hexameterekben elbeszélve. Az eposz szolnoki vonatkozású soraiból két részletet emelünk ki. Már Tinódi művéről szólva idéztük Nyári Lőrinc lelki tusájának leírását. Nem érdektelen ugyanezt Vörösmarty megfogalmazásában olvasni.

Az eposzból idézett másik részlet Vörösmarty leleménye. Megszemélyesíti a medréből kilépő Tiszát, a „csikóként” nyargaló” Zagyvát. A védőitől hűtlenül elhagyott Szolnok várat megszálló törökök a két folyó torkolatvidékén vernek tábort. A Tisza – nem tudván tovább tétlenül nézni, hogyan gyalázzák meg a pogányok a hazai földet – a Zagyva segítségével együttes erővel szétzilálja a győzelemittas álmából riadó török sereget.

Az Egerben – éppúgy mint korábban a Zalán futásában – a Tisza szinte tevőleges szerepet vállal az ellenség elleni harcban, mintha azt akarná érzékeltetni a költő, hogy nagy nemzeti céljaink elérésében az egész haza: nemcsak élő népe, de élettelen természete is segíti azokat, kik érte küzdenek.

Eger
(Részletek)

...

Szolnok alatt magasan foly együtt a Zagyva Tiszával,
Dőledező véres falakat hömpölyget alá, bús
Tűköre a várnak, melyből fél tornyok, elomlott
Várkapuk és paloták néznek bele puszta tetővel.
Itt mikoron Nyárit vendég katonái magára
Hagyva kibujdostak, keseredten utánok elindúlt,
De hogy az ösvényről mégegyszer visszatekintett
S tárt kapuit, s az erős falakat szemlélte vivatlan,
Nem mehetett tova, megfordult, mert sír vala lelke
Ennyi gyalázattól. Betevé csikorogva vitorlás
Szárnyait a kapunak, s harcolva rogyott le tövénél.

...

Mert mikor a Tisza Zagyvához közelíte, s az eldőlt
Szolnokot ott látá, s alvó törökökre ragyogni
A szomorú holdat, háborgani kezde magában,
S lassú moraj hangján társához szóla imígyen:
„Hát ezek itt e gyilkos orok, s hitszegve vitézlők,
Nyugtokat itt leljék-e közel szép partokon alván?

...

Jer! ha nem ölhetjük, legalább pusztítsuk el innen,
Hogy soha partunkon békével alunni ne merjen
Eb török, és lovait vizeinkből félve itassa.”
Szóla, s legott nagy hullámok fordultak öléből,
Meghaladá partját, és a Zagyvába kicsapván
Mormola, mint ridegen bolygó bika mormol az éjben.
Zagyva is agg Mátrát szilajúl elhagyva, csikóként
Nyargala szét mezején mindkét partjának, özön lett
A lapokon, s a dombok alát mosogatta futó hab.

Jókai Mór

1825-1904
MIL: 529-540. p.
UMIL: 909-911

Az író bőséges novellatermésében kiemelt helye van – a mi szempontunkból különösen – a szolnoki szereplőjű és színterű „Két menyasszony”-nak.

A terjedelmes elbeszélés tárgya röviden a következő: Egy szolnoki özvegy két leánya közül az egyik, Rózsa a honvédsereg huszártisztjének, Gábornak menyasszonya, a másik, Anikó az osztrák vértesek századosának, Róbertnek az arája. Az 1849. március 5-i szolnoki csatában szembe kerül egymással a két fiatal, de kettejük tragikus összecsapása mindkettőjük szándéka szerint elmarad. Róbert egy másik huszár kardjától kap halálos sebet, s a győztes csata után a harcmezőt szemléző Gábor karjai között hal meg. De esztendő sem múlt még, és Rózsa is magára ölthette a gyászruhát.

Ezt a keretet töltötte meg az író derűs és zordon csataképekkel pontos leírást adva a császáriak által bevehetetlennek tűnő védművekről, amelyeket azonban Damjanich serege önfeláldozó bátorsággal rohamozott meg és foglalt el.

A novella legmozgalmasabb részlete a Pestről Szolnokon át Debrecenbe menekülő forradalmi kormány szolnoki pályaudvarra való érkezésének, majd továbbindulásának leírása. Jókai a Szolnokra érkezés időpontját – élve az alkotói szabadság lehetőségével – 1848 utolsó napjára teszi, jóllehet ez a valóságban 1849 első napjaiban történt. Néhány, a novellából kiragadott mondat is érzékelteti, milyen mély benyomást keltett a menekülésben résztvevő íróban a szolnoki állomáson szerzett élmény. Az idézet nem csupán az író csodás megfigyelő- és leíró képességéről, romantikus látásmódjáról tanúskodik, hanem arról is, milyen fontos szerepet töltött be Szolnok, a szolnoki állomás a forradalom és szabadságharc nehéz napjaiban.

Két menyasszony
(Részletek)

„Élt Szolnokon egy özvegyasszony két szép leányával; Rózsa volt az egyik, a másik Anikó.

Feketében járt az özvegyasszony, tíz év óta hordta gyászruháját; két év óta volt a két szép leány menyasszony, két év óta hordta jegygyűrűjét.

Az özvegy napról napra aggott, fogyatkozott, közeledett férje sírja felé; a két szép leány napról napra szépült és vidámult, közeledve menyegzője felé.

Katona volt mindkettő kedvese. Derék jó, hű fiak. Messze jártak sivatag földön, mégis minden hóban érkezett levelük váró mátkáikhoz, tele reményekkel, tele szerelemmel.

Most két hónap múlt el egymás után, hogy semmi tudósítás nem érkezett rólok.

Bizonyosan maguk fognak jőni, gondolák a menyasszonyok, s megnyugodtak benne.

*

Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt. Esztendő utolsó napja.

Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a napok urának az elvett évet, s áldást kémek az ismét jövőre...

1848. év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon, és túl és innen rajta fél Magyarországon.

Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az.

Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszik a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyülése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg tömve-tömve emberekkel, kik rémült kétséges arcokkal szálltak ki a vagonokból összefagyva, elkényszeredve, s nem tudva merre fordulni az ismeretlen túltömött városban.

Még hátrább nehéz málhás szekereken nagy nehézágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, összevissza döntögetett ládákat, az ország pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat s más egyéb, a gondviselés őrködésére bízott tárgyakat.

És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet...

Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva deresen, zúzmarásan, reszkető, fázó nők, szepegő kis fiaikat vonva kezeiknél fogva, az ottlevők az érkezőket, ezek amazokat ostromlák kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz.

Olykor az egész vonat csak katonákat hozott, kik éh és fagy közepett vad harci dalt énekeltek a rohanó vaskocsi mennydörgése mellett...

Benn a városban azalatt házról házra jártak az úján érkezők, szállást és meleget kérve a náloknál szomorúbb gazdáktól.

Kényelmes nagyurak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában.

Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörődve lapultak meg egymással egy szobában, s finnyás úrhölgyek köszönettel fogadták a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik, míg magának a földön vete ágyat.

S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járókelő gép. Vörös tűzszemei messzire belátszottak a vak éjszakában, kéménye bömbölve okádta a szikrával elegy fekete füstöt.

Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfagyott csöveiben, a tűz kialudt a rettentő hidegtől, s az útban tüzet raktak alá, hogy ismét felolvasszák. Két-három segélymozdony alig bírta aztán az állomásra bevontatni.

Túl Szolnokon pedig a tovább menekvők szekerei futottak hosszú, szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek a göröngyös felfagyott úton, megrakva málnákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zúzmara...

Így volt az esztendő utolsó napján.

Az új év első napja csak folytatása e szomorú képnek. A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosszat hordva bús, elfakult képű népet, málhákat, szekereket, nagy nehézágyúkat...

Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők szekerei, itt-ott egy-egy gyékénnyel fedett kocsi, hol férje után futó édesanya vitte ágy közé pólált gyermekeit, a többi nagy-részint fedetlen; a szél fútt, hordta a havat a menekvők arcába. A hideg majd megvette szegényeket...

És ez így tartott az esztendő másik napján, így tartott a harmadikon, negyediken, ötödiken.

Mindig több, mindig kétségbeesőbb arcok, iszonyú hideg, iszonyú hófúvás, – gyalogló csapatok, ázva, éhezve; keblükbe dugott kézzel, s nehéz dübörgő ágyúk el-elakadva a hótól ismerhetetlen úton.

A hatodik nap megszűnt a járás-kelés! Az utolsó gőzgép is megérkezett; már azon alig jött egy-két ember, az is kedvetlen, szótalan, bánatos...

Ilyenek voltak az ezernyolcszáznegyvenkilencedik esztendő első napjai Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországban.”

Bajza József

1804-1858
MIL: 77-80.
UMIL: 88-99

A szolnoki csata, a fiatal magyar honvédhadsereg dicső győzelme Bajza Józsefet is megihlette. Vörösmarty barátja és menekülő társa számára sem volt ismeretlen Szolnok. „Szolnok mellett” c. versében Damjanich Jánosnak és híres vörössipkás zászlóaljának állít emléket.

A nyolc szakaszos költemény első fele leíró-narratív jellegű. A győztes csata utáni díszszemle leírásába beleszövi az ellenség számszerű veszteségét. Bemutatja az előtte elvonulókat fedetlen fővel szemléző Damjanich alakját. Idézi meghatottan dicsérő szavait, melyeket a harmadik és kilencedik zászlóalj katonáihoz intézett. A vers a hősök vezérük iránti hűségét és a haza szabadságáért harcolók további elszántságát kifejező sorokkal zárul.

A 6 soros aab, ccb rímelésű vers költői értékétől függetlenül helyi vonatkozása miatt mégis becses számunkra, hiszen a szolnoki csata verses megörökítése Bajza József nevéhez fűződik. A város irodalmi vonatkozású érdekessége egyébként az is, hogy Bajza József leánya Beniczkyné Bajza Lenke írónő férje itt volt főispán.

Szolnok mellett

Szolnok mellett, a Tiszánál,
Damjanics dicső vezér áll,
És előtte a sereg,
Melylyel a rácz pártütőket,
A hon ellen felkelőket,
Több csatákban verte meg.
Véres harczból most j övének;
Hangja víg a hadzenének,
S győzedelmet hirdető;
Mondják: e nagy ütközettel
nyolcz ezer német veszett el,
s Szolnok tája vérmező.

Nézni szép az átmenőket
A midőn üdvözli őket
Nyájas szókkal a vezér;
Öntudatban mint lobognak
Arczaik büszkén azoknak,
kikhez szól vagy kit dicsér.

Új csapat megy most előtte,
S ím, ő csákóját levette,
S a csapat míg elhaladt,
Tisztes fője elfedetlen.
nem maradt szem könnyezetlen,
ily nagy ünnepély alatt.

„Nektek hálát hol találjak,
Legvitézebb zászlóaljak,
harmadik s kilenczedik?
Mind oroszlánok valátok,
Ellenségeink e csatátok
Emlékökbe véshetik.”

„Egyenként megérdemelné
Mindenik, tisztté emelné
Őtet hadvezér szavam;
Ámde akkor tönkre menne,
Villámától fosztva lenne,
Vészeket hordó hadam.”

Egymástól el nem szakadtok,
És, miként eddig, maradtok
Mindig győzhetetlenek;
Kiknek rettentő nevére
Megfagy az ellennek vére,
S rácz és német szív remeg. –

Így szólt a vezér. Szavára
Villog minden szem sugára,
S a hadból ily szó riad:
„Honszabadság a mi bérünk!
Vígy halálra bár, vezérünk
Nekünk szent törvény szavad!”

Bernát Gáspár

1810-1873
MIL: 143-144.
UMIL: 21

A tiszafüredi születésű bohém újságíró a múlt század negyvenes éveiben kezdett írogatni. Humoros elbeszéléseivel, groteszk ötleteivel, adomáival, amelyeket freskóképeknek nevezett el, hamarosan népszerűségre tett szert. Gazsiádáit – eredeti élceit – Petőfi is szívesen hallgatta, olvasta és Bernátot barátságába is fogadta. A pesti kocsmák – főleg az Arany Sas – vendégeként rendkívüli komolysággal előadott tréfáin széles hallgatóság derült. A külső, bohém magatartás gyöngéd, szerető belsőt takart. Gyakran meglátogatta Füreden élő édesanyját és nővéreit. Útja ilyenkor a Pest-szolnoki vasúton Szolnokig vezetett, ahol vagy a tiszai gőzhajóra szállt át, vagy kocsival folytatta útját. Utazása közben számos tréfás kalandja akadt, amelyeket aztán újságokban, zsebkönyvekben, naptárakban örökített meg. így pl. a Divatcsarnok c. időszaki lapban jelentek meg 1853-54-ben „Bernát Gáspár frescolevelei egy ó világi barátjához.” Önálló kötetei a Freskóképek II. (1851) III. (1851). Kaczagányok (1857). A Kaczagányok tartalmazzák a voltaképpeni gazsiádákat, ezeket az apró, tréfás – valóban kacagtató ötleteket.

{fel}