Szolnok az irodalomban

Tinódi Sebestyén

1505 és 1510 között – 1556.
MIL: 358-360 p.
UMIL: 2094

Tinódi Sebestyén, aki az énekes elbeszélő költészet minden műfajában: mind a regényesben, mind az újságolóban, mind a történetnépszerűsítőben – másképpen históriás énekben – a maga korában maradandót alkotott, az 1554 évben Kolozsvárott, a Heltai nyomdában nyomatta ki Cronicáját. Az ebben megjelent és a török elleni harcokkal foglalkozó históriás énekeinek utolsó darabja a „Budai Ali basa históriája”. Szeged, Lippa, Temesvár, Drégely, Fülek, Veszprém, Szolnok s Eger vára védőinek hősi harcát oknyomozó pontossággal megörökítő históriás énekében található a rendkívüli módon megerősített, a Tisza, a Zagyva és annak ásott medre révén nehezen megközelíthető, de a benne szolgáló zsoldosok gyávasága miatt jóformán harc nélkül a török kezébe kerülő Szolnok vára elestének története is.

A Szolnok török kézre kerülésének történetét elbeszélő részlet érdekessége, hogy a történések egymásutánját krónikás hitelességgel felsoroló, a vár felszereltségét adatszerűen rögzítő „ének”-ben szinte lírai felhangot kap a vár „porkoláb”-jának a katonáitól magára hagyott Nyári Lőrincnek lelki tusakodása a rettegve menekülés és a helytállás dilemmája között.

Tinódi forrásértékű énekei mintát jelentettek követői számára, példát és okulást a végvárak vitézi népének és vezetőiknek, egyben teljesítették hivatásukat a kor legfőbb követelményének, a török elleni nemzeti összefogásnak a szolgálatában.

A történeti hűséget mindennél fontosabbnak tartó Tinódi fáradságot nem kímélve járta be a bejárható helyszíneket és a fellelhető lajstromokba is betekintve rendszerint az eseményekben személyesen részvevőktől tájékozódott a történtekről. Így történhetett Szolnok esetében is. Valószínűsíthető, hogy Szolnok várába már be nem juthatván Egerben keresett adatokat, ahol 1552 októbere és az év vége között járt.

A históriás énekből idézett két részletből az első Szolnok várának Tinódira jellemző pontossággal való leírása. A második pedig Nyári Lőrinc lelki vívódásáról ad tőle szokatlan lírai képet.

Irodalmunk számos alkotója merített a Tinódi által fakasztott forrásból Balassitól Vörösmartyn át Gárdonyi Gézáig.

Budai Ali basa históriája
(Részletek)

„Oly igen szép erős Szolnok vára vala
Egyfelől az Tisza alatta foly vala,
Másfelől az Zagyva alatta foly vala,
Vár alatt az két víz öszveszakadva vala

Sőt a felszél felől nagy árokja vala,
Három szegén három erős bástya vala,
Csak nagy magas töltés neki fala vala,
Házak az töltésből ki nem látszanak vala.

...

Ott eszébe vevé Nyári Lőrinc magát,
Hogy mind pusztán hagyták jó Szolnoknak várát.
Azon megijede, ő sem bízá magát,
Ő es pusztán hagyá a Szolnoknak kapuját.

Keserög magában, megálla útjában,
Gondolkodni kezde az ő nagy búvában
Jobb néki meghalni Szolnoknak várában,
Hogy nem szégyönére élni itt ez világban.”

Szegedi Kis István

1545 – 1572
MIL: 171-172 p.
UMIL: 1926

Az európai műveltségű tudós, kálvinista prédikátor szenvedésekben, testi-lelki megpróbáltatásokban gazdag életútjának egyik keserves állomása volt a török által megszállt Szolnok vára. Miután Csanádról Fráter György elűzte az akkor már a toronyi zsinat által püspöki rangra emelt prédikátort, addig összegyűjtött könyveitől megfosztva Temesvárott keresett menedéket. Innen meg Losonczy István távolította el, nem hagyva neki békét még Túron és Békésen sem. Így aztán dunántúli híveinél talált otthonra, s hamarosan egész Baranya szuper-intendense lett. Az ostoba emberi rosszindulat hamis váddal a pécsi bég fogságába juttatta 1561-ben.

A Szolnokra helyezett bég magával hozta ide is. Börtönében meglátogathatták a szolnokiak, sőt – bár bilincses lábbal – kijárhatott prédikálni a városba. János Zsigmond utasítására Németh Ferenc, Méliusz Juhász Péter és Ceglédi György váradi pap próbálta fogságából kiváltani, de sikertelenül. Skaricza Máté, Szegedi Kis István egykori tanítványa, műveinek gondozója – maga is hírneves prédikátor – jegyezte fel, hogy a ceglédi Bakonyi Albert kérésére végül Mahmud bég hozzájárult, hogy a piszkos és nyomorúságos börtönből egy olyan nagyobb cellába kerülhetett, ahol fogoly magyar katonákat tartottak fogva. Szegedi nekik is tartott szentírásmagyarázatot megosztva velük a maga élelmét is. Végül Mező Ferenc ráckevei átutazó kereskedő váltotta ki ottani születésű felesége végakarata szerint, megtoldva a hívek adományait mintegy 30 jobbágytelek árával azzal a feltétellel, hogy elfogadja a ráckevei lelkészséget. 1563-tól, szabadulásától 1572-ben bekövetkezett haláláig valóban Ráckevén lelkészkedett.

Öt magyar ének közül egyet, a Szentlélek Isten kezdetűt pünkösdi énekként ma is énekelik a reformátusok.

Szegedi Kis István nevét tájegységünkön a közel félévezredes múltra visszatekintő mezőtúri református „oskola” őrzi.

Hálaadó verse szabadulásáért nekünk, szolnokiaknak különösen becses éppen a helyhez kötődő személyes hangvétele miatt, amelyhez hasonlót csak Balassi vallásos verseiben találunk.

Szegedi Istvánnak a török rabságából kiszabadulásáért való hálaadása

Hálát adok néked úristen,
Mert vagyok én nagy örömben,
Jelen levél énnekem keserűségemben,
Vígasztalál engem az tömlöczben,
Bátorítád én szívemet az te szent igédben.

Megmentél engemet bánatból,
Megszabadítál tömlöczből
Kivőd lábaimat vas nehézségéből,
Kihozál engemet ellenség kezéből,
Az kegyetlen népnek nagy hatalmasságából.

Meghallgatád imádságaimat,
Meglátád fohászkodásomat,
Eltörléd szememről könyhullatásimat,
Fordítád örömre siralmomat.
Változtatád minden jóra az én dolgaimat.

Megverél engemet úr Isten,
Mert én ellened vetkeztem,
Azért bűneimnek terhét elviselem,
Nagy hálaadásokkal te néked engedtem,
Könyörgöttem én teneked Krisztusnak nevében.
Te reád vettem szemeimet,
Gondoltam igéretedet,
Hogy imádságomban meghallgatsz engemet,
És noha bűnöm vádoltak engemet,
De Krisztusnak igazsága vígasztalt engemet.

...

Így szokott Isten cselekedni
A kiket szeret megveri,
Hogy senki magában ne merészljen bízni,
Akár mindenkitől hívattatni
Mert ő szokta a híveket megszabadítani.

Példát vehet minden én rólam,
Ki valék nyomorúságban,
Istenhez kiálték az én nyavalyámban,
Meghallgata engem imádságomban,
Mert jelen lőn Isten az én fogságomban.

Segítsd híveidet minden szükségekben
Hogy dicsérhessünk tégedet jó szűben, lélekben
Hogy teneked új éneket mondjunk szép versekben.

Verseghy Ferenc

1757-1822
MIL: 517-520. p.
UMIL2245.

Az egykori szolnoki ferences rendház anyakönyve 1757. április harmadiki bejegyzése megőrizte számunkra Verseghy Ferenc szüleinek és keresztszüleinek nevét. Eszerint édesapja a bejegyzés helyesírásával Joannes Versegi, azaz Versegi János, édesanyja Elisabeth Sajbli, azaz Sajbli Erzsébet. Az apára vonatkozó alábbi adatot Kaposvári Gyula az 1777. évi Canonica Visitatioban találta. Az egyházlátogatási jegyzőkönyv felsorolja a városban található kápolnákat is. A latin szöveg magyar fordítása a következő: „A kápolnák közül a második a városban a városháza közelében van, olyan kicsiny, hogy alig tudja befogadni a papot és a ministránsokat. 1749 körül Versegi János – egykori varsányi tiszttartó, azután szolnoki lakos emeltette Szt. Rókus tiszteletére... az előző évben (azaz 1776-ban) renováltatta Tresser Lipót, a Fehérló vendéglő bérlője”. (A Fehérló vendéglő helyén a Kossuth tér és a Tisza A. u. sarkán ma a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár épülete található).

A kápolna építése után 8 évvel született Verseghy Ferenc már a róla elnevezett gimnázium helyén épült sótiszti lakásban látta meg a napvilágot. Az egykori sótiszti lakások helye egyébként telekkönyvi bejegyzésekkel igazolható. Ezeket az ingatlanokat a mai gimnázium építésekor 1887-ben vette meg a város a kincstártól.

A gyermek Verseghy első iskolai éveit a közeli iskolában végezte, amint erről Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae” c. hatalmas, latin nyelven írt nyelvészeti, nyelvfilozófiai és nyelvesztétikai művében megemlékezik.

A vonatkozó rész magyar fordítása az alábbi: „Emlékszem, hogy Szolnokon, Tisza menti szülőhelyemen gyermekkoromban a magyar iskolamester Szt. György (helyesen Szt. Gergely) ünnepén, március 12-én évente ünnepélyes nyilvános játékokat rendezett, amikor a fiúk részint futásban vagy birkózásban versenyeztek, mások futás közben nyilakkal póznára függesztett koszorún lőttek át, s ezeknek a versenyeknek szinte az egész város nézőközönsége volt. A tűz ünnepét, amikor Keresztelő Szent János születésének éjjelén mindkét nembeli ifjúság – váltakozva átugrálja a tüzet, Szolnokon is, Tirolban is egyaránt láttam virágozni. (A magyar nyelv szabályainak elemzése III. R. XXI. fej. 906 p.)

A megözvegyült édesanya másodszor is férjhez ment, és gyermekével együtt új férje városába, Egerbe költözött. Nem tudhatjuk, hogy a város és környékének képe gyermekségének szülővárosában töltött kilenc éve alatt rögzült-e olyan élességgel, mint amilyennek Külső Szolnok c. versében láttatja velünk, vagy később megfordult-e újra e tájon, s a meglett ember minden részletet megfigyelő tekintetének köszönhető ez a remek tájleíró költemény.

Az is feltételezhető, hogy a halál árnyékétól éppen csak szabadulva, a várfogság nehéz évei alatt merült fel benne a viszonylagos jólétben eltöltött kisgyermekkor, játékainak, kisiskolás éveinek színhelye, Szolnok. Akár így, akár úgy történt, verse a felvilágosodáskori magyar tájleíró költészet egyik remeke, sőt bizonyos vonatkozásában túl is mutat azon.

Kufstein, Grác, Brünn várbörtöneiben letöltött majd kilenc évi rabság testi-lelki tortúrája után a gondviselés akaratában megnyugodva 1803-ban, szabadulása után vetette papírra ezt a verset.

A mindig békére vágyó Verseghy már a költemény bevezető soraiban tudatosan hátat fordít mind a múlt dicsőségén borongó nemesi patriotizmusnak, mind a barokkos, a természetet mitologikus lényekkel benépesítő szemléletnek.

Talán merésznek tűnik a megállapítás, de Verseghy a táj ábrázolásában már azon az úton jár, amely négy évtized múltán Petőfi Sándor tájleíró verseihez vezet el. Szolnoki születésére utaló, szubjektív voltában is kifejező, határozott megállapítás (Gondoljunk csak az „Itt születtem én ezen a tájon...” féle sorokra!), miként a vers szerkezetét megszabó látvány rendje a szemlélő tekintete előtt a közelitől a távoli felé sorjázó tárgyi valóság a petőfis versszerkesztés elődjének mutatja.

A két folyó, a Tisza és a Zagyva találkozásánál délre tekintve tűnik szemébe a szép híd, a szandai dombig húzódó fűzfák övezte töltés, majd a varsányi határig nyúló szőlők. Nyugat felé a ferencesek temploma s a költőnk által jól ismert tiszaparti sótár. Északra, s keletre, vagy ahogyan ő meghatározza: „Mindën ëgyéb tájánn” zöldellő rétek, legelők s dús termést ígérő szántók vonják magukra a szemlélő figyelmét.

A záróképben ismét a két egybefolyó vízhez tér vissza, ahol Árpád-kori őseink az első földvárat emelték az ellenséges nyilak ellen.

Ez a keresetlenül emberi, mondhatni népi látásmód is tükrözi Verseghy szándékát, az ezidőtájt nálunk is eluralkodó, merev klasszicizmus megtagadását.

Külső Szolnok

Hirdessék ëgyëbek más várasit ősi Hazánknak,

hol dühődő ostromlatok által

vérpatakok folytak, vagy lágy pompának eredvén

dúzs Nëmësink, palotákat emeltek!

Én kül Szolnoknak sükeres térségeit áldom,

hol remegő ſzemeimben az első

napragyogás ötlött. Itt hempëlyëg enyves iſzapjánn

a Tiſzavíz; itt omlik ölébe

Zagyvánk. Ëgybevëgyültt vizeinn a ſöke folyónak

a ſzép hid: ‘a Szandai dombig

két sor fűzfa között izmos töltésëk; utánnok

ſzöllök a’ Varsányi határig.

Legmagosabb partyánn a’ víznek látſzik az ëgyház,

a’ sótár ‘s hajdani földvár.

Mindën ëgyéb tájánn dúzs rétëk, barna barázdák,

zöld legelök elëgyitve tenyéſznek.

És hogy legböcsösebb diſét ëgyſzerre kimondgyam:

ſzinte azon partyára emeltek

a’ két ëgybefolyó víznek, hét régi vezéri

honnyokbúl kiſzakadtt Eleinknek,

tiz ſzáz évek előtt, ëggy várfokot a’ nyilak ellen,

mëllyre utóbb a’ mostani épült.

Vitkovics Mihály

1778-1829
MIL: 541 p.
UMIL: 2264

A szerb származású, de magyar lelkű költő, meseíró és irodalomszervező tiszaroffi rokonságát látogatva minden bizonnyal többször átutazott Szolnokon is. (Roffi tartózkodásának hangulatos, a természet szeretetétől áthatott verses emléke a „Székesfehérvári Horvát István barátomhoz” c. episztolája, amely 1805 kora őszén íródott. Benne a tiszai táj szépségét ihletett hangon festi és horáciuszi bölcselkedéssel dicséri a városi lármától mentes, munkával szerzett javakkal elégedett vidéki életet.)

A Bajza József által is nagyra értékelt epigrammái között olvasható a „Külső-Szolnok vára” című is.

Az ősi Árpád-kori várra épült szolnoki vár pusztuló romjai láttán, hányatott történelmünkre, a rengeteg áldozattal járó török elleni harcainkra gondolva elbúsul régi dicsőségünk emlékeit őrző, de gondoskodás hiányában romlásra ítélt erősségeink sorsán. Ha már Szolnokvárt nem mentheti meg, idézett epigrammája legalább nevét óvja, örökíti meg.

Külső-Szolnok vára

„Ott, hol hajdaniban zászlóit emelte nagy Árpád,

És magyar országlás többes erőre kapott;

Ahol az ozmánok meghízott csontjain annyi

Sok magyar áldozatúl győzve letette fejét:

Ott széthányt földet, rongyolt épűleteket látsz,

és Tisza, Zagyva között szolnoki vár fokait.

Így pusztúl sok erősséged, haza, nincs ki megójja;

E vers Szolnokvárt nem, – de megója nevét.”

{fel}