A pandúrok jutalma

Egyszer volt, hol nem volt, a Lőzér halmon túl, de a Hortobágy folyón innen, volt egyszer egy csárda. Híres hely volt az Ágota csárda abban az időben, amikor a Tisza árvizei megfutották még a karcagi határt is.

Valami szélhordta ember egyszer megsúgta a pandúroknak, hogy Rózsa Sándor, a híres betyár iszogat az Ágota csárdában. Na, egyéb se kellett ezeknek, lóra pattantak, és akár a szélvész, vágtattak kelet felé. Amikor aztán berúgták a csárda ajtaját, csak néhány szilaj pásztort találtak ott, de azok olyan mogorvák voltak, hogy a tekintetük valósággal pattogtatta a szikrákat! Meg se merték kérdezni őket a cégéres betyárvezér felől, csak a csárda gazdája esküdözött égre-földre, hogy életében sem látta azt a lókötőt, akit keresnek.

Hova lett? A föld nyelte volna el?

Mit volt mit tenni, dolguk végezetlen távoztak a pandúrok. Mérgelődtek is, hogy csak a bolondját járatták velük. Hát, ahogy Karcagra értek, szaladt eléjük egy asszony, hogy siessenek, mert a Morgó csárdában ott kaphatják Rózsa Sándort! Tanakodtak egy kicsit a pandúrok, mitévők legyenek, de ismerték az asszonyt, tudták, hogy tiszteli a törvényt. Így aztán vágtában igyekeztek a Morgó felé.

Ahogy berontottak az ivóba, néhány hetyke legényt találtak ott csendes borozgatás közben. A csaplárosné itt is esküdözött, hogy nem látta Rózsa Sándort még soha életében, azt sem tudja, hogy néz ki.

Mintha a föld nyelte volna el a betyárt!

A pandúrok már nagyon mérgesek voltak, s elhatározták, ha addig élnek is lefogják a Sándor gyereket. Úgy gondolták, megint kimennek Ágotára, de most már nem hívásra, hanem maguktól, hogy senki ne tudja, mit terveznek. Úgy is volt.

Kerülték a forgalmasabb Debreceni utat, inkább a mocsárvilág úttalan útjain bukdácsoltak, s Bengecseg felől közeledtek az Ágota halmon álló csárda felé. Csendben, észrevétlenül haladtak, a csárda közelében rejtekben hagyták a lovaikat, s gyalog osontak az épület felé. Kivágták az ajtót, s beugrottak. Ott találták Rózsa Sándort, aki nyugodtan iszogatott, a pandúrok láttán az arcizma sem rezdült.

– Na, Sándor, most már ne rugódozz, hanem indulj!

A betyár megitta maradék borát, lassan felállt, szelíden mondta.

– Már látom, mennem kell, hát megyek.

Nahát, gondolták a pandúrok, nem is gondolták, hogy ilyen tedd ide, tedd oda gyerek ez a Sándor! Ennyire kezes lenne?

– Csak azt engedjék meg, hogy felüljek az öszvérem hátára!

Öszvér? Rózsa Sándor öszvérháton? Ezen nevet majd a világ! Nagy kegyesen megengedték, de már előre vigyorogtak, mert elképzelték a karcagiak arcát, amikor végigkísérik a városon ezt a haramiát.

Szépen haladtak Karcag felé. Rózsa Sándorral előttük lépkedett az öszvér. A betyár bóbiskolni látszott. Biztosan megnyomta a bor, gondolták a kísérői. A pandúrok nem hittek a szemüknek. Hát ettől a fattyútól remeg a puszta?

A Zádor halomig értek, amikor az öszvér már lemaradt kicsit a lovaktól, mert nem bírt olyan gyorsan haladni. A pandúrok hátra-hátrasandítottak, és csak mosolyogtak egymásra, mert a Sándor gyerek oly édesdeden aludt az öszvér hátán, hogy még a nyála is kicsordult. A kísérők már a jutalomról beszélgettek, mert biztosak voltak benne, hogy egy ilyen dicső tett után nem lesz szűkmarkú a vármegye. A rend őrei nem gondolták, hogy ilyen könnyű dolguk lesz.

Nem is lett!

Alig haladtak hajításnyira a Zádor halomtól, Rózsa Sándor hirtelen kibontotta karikását, amelyiknek rézdrótból volt fonva a csapója, s végigvert a gyanútlan pandúrok hátán.

– Itt van a jutalom, urak! – kiáltotta a betyár.

Újra lecsapott. Aztán megint. Mire a város alá értek, a pandúrokon cafatokban lógott a mente, vérző csíkok éktelenkedtek a hátukon.

– Vigyék a jutalmukat, urak! – vágott rajtuk egy utolsót a legény, s megfordította az öszvért.

Az öregek még ma is mesélik, hogy a Morgó csárdát egy nagy alagút kötötte össze az Ágota csárdával, amin mindig el tudott menekülni Rózsa Sándor akár lóháton is az üldözői elől, amikor akart. De nem mindig akart.

Csendes napokon, amikor a határban nem zúgnak gépek, a fülét földre tapasztó ember néha mintha ma is lódobogást hallana a föld alól.

A kerékgyártó és rímhányó mester

Egyszer volt, hol nem volt, a Tiszán arról, de a Hortobágy folyón még éppen erről, volt egyszer egy Ugró István nevezetű ember. Kerékgyártó lett volna a becsületes foglalkozása, amit lelkiismeretesen űzött is szegény, de kis műhelyében a hozzá fordulók esze kerekét is igyekezett javítgatni, miközben vonókését húzogatta. Szükség is volt erre:

Mert az eszetek kereke
Nem a rendes vágásba jár,
Ki-kizökken, nagyot döccen,
Fertelmesen nyikorog már.

Az ő esze bezzeg nem nyikorgott! Rákereste a rímet mindenre pillanatok alatt, s ezt igyekezett viccesen tenni. Szerették is az emberek. Akadt olyan, aki egyenesen kerékgyártó és rímhányó mesternek nevezte.

Egy szépnek nem nevezhető napon azonban az orvos eltiltotta mesterségétől, mivel a már nem éppen fiatal rímfaragó mester súlyos betegségbe esett, mint azt kihullott haja, teljesen kopasszá vált feje oly fényesen mutatta is. Mit tehetett szegény? Csillogó koponyájára álhajat rakott. Ment a széles karcagi utcán, találkozott egy ismerőssel, megemelte a fejfedőt, hogy illedelmesen köszöntse. Igen ám, de az álhajat is leemelte! Lett is nevetés a kunok büszke fővárosában! Főleg azok hahotáztak, akiknek az esze kerekét oly sűrűn javítgatta. Ugró uram nem győzött magyarázkodni:

Nem szégyellem bevallani,
Más haját szoktam hordani.
Nem hivalkodásból teszem:
A hűléstől féltem fejem.

Már a tizenkilencedik század közepe táján is megesett, ahogy ma mondanánk, a pályamódosítás. Ugró mester, komolyan véve az orvosi intelmeket, felhagyott a kerékgyártással, és egészségesebb tevékenységbe fogott. Kertészkedni kezdett. A rigmusok gyártásáról természetesen nem mondott le. Sőt! Most kezdte csak igazán elemében érezni magát! Vitte a híres karcagi piacra a maga termelte zöldségeket, gyümölcsöket, és harsány rímekkel kínálta portékáját. Voltak ezek között sikamlós, akadtak tréfás kínáló strófák, az azonban bizonyos, hogy Ugró Istvánt mindig sokan állták körül. Ha valakinek az esze kereke túl nyikorgós volt, és nem jött rá magától, hogy mi ez a piaci csődület, megtudta, ha meghallotta Ugró István hangját. Mert a hangja messzire elhallatszott. Éles hangon ilyeneket kanyarított bele a nagy piaci forgatagba:

Van olyan káposztám, hogy hús se kell bele:
A répám közepe finom mézzel tele.

Ezt aztán érthették a menyecskék így is, úgy is. Értették is, jókat visongtak az öreg répáját gusztálva. Nehogy vásárlás közben lemaradjanak egy jó élcről, az volt a legbiztosabb, ha mindent nála vesznek meg.

Micsoda hangulata lehetett annak a százötven évvel ezelőtti karcagi piacnak! Egy idő után aztán ennek is vége szakadt, mert a vén poéta ágynak dőlt, és búcsúzott az élettől.

Vénember már Ugró István,
Tovább élni dehogy kíván;
Fáradt feje, keze, lába,
Vágyik le a föld gyomrába.

1863 októberében teljesült a vágya: a jó kedélyű népi rímhányó mester az Agyagoskerti temető egyik jeltelen sírjában várja az utolsó ítélet harsonáit, hogy nyughelyéről kipattanva rigmust gyárthasson a feltámadásról.

A tölgyfatermetű legény

Egyszer volt, hol nem volt, a Kis-Szénáson túl, a Battonyás réten erről, volt egyszer egy szegény legény. Olyan széles válla volt, mint egy ötszáz éves tölgyfa törzse, a feje meg akkora, mint egy lóitató veder, de még a szemöldöke is olyan hosszú és vastag, mint egy-egy cső kukorica. A karcagi nagyvásáron kimagaslott a tömegből vagy két fejjel. Szántott, vetett, aratott, vagy éppen az Üröm réten legeltette a juhokat naphosszat, közben vastag hangon énekelt.

– Rámás csizmám a köpístűl de fínyes,
Én vagyok a kunkarcagi kisbíres.
Ha megkenem pirítósom óhájjal,
Nem cserélek én egy beteg királlyal.

Este behajtotta a jószágot a tanyába, ellátta őket. A gazda nézte a szorgoskodó legényt, s odaszólt neki.

– Megéheztél, fiam?

– Nem kérdi a gyomor, hányat üt az óra.

Aztán egy kaparó szálig megette a vacsoráját, még a vaslábast is kitörölte.

– Annyit eszel, fiam, mint egy bölödér! – csóválta a fejét a gazda.

De a legény nem haragudott meg, amiért egy nagy kutya étvágyához hasonlították az övét, csak mosolygott szelíden, megtörölte a bajszát, ivott egy fél veder vizet, aztán kiment az istállóba aludni.

Másnap este hoztak a tanyába két olyan gyönyörű lovat, amilyet még sohasem látott. A járásuk kényes, a szőrük meg fényes, csak úgy ragyogott a napsütésben. Azt mondta a sárréti ember, hogy a karcagi nagyvásárra hozta eladni, de szeretne velük itt éjszakázni, mert az úton megakadt rajtuk néhány fattyú szeme.

– Majd ez a legény vigyáz rájuk – mondta a gazda.

A sárréti ember végigmérte a tölgyfatermetű legényt, elismerően bólintott, de csak vakarta a fejét.

– Csak az a baj, hogy a Rózsa Sándor legényei vetettek rájuk szemet!

– Hányan?

– Öten.

– Sok? – kérdezte a legényt a gazda.

– Nem.

– Biztos megőrződ, hé?

A legény bólintott.

– Ha mégis ellopnák a lovakat... – de aztán inkább lenyelte a fenyegető mondat második felét a sárréti ember.

– Amék kutyát bottal ütnek a nyúl után, sose fogja meg! – indult az istállóba a szegény legény.

Odabent előkészített egy jó erős kötelet, hurkot is kötött rá. Besötétedett. Jól fent járt már a hold, mikor motozás szűrődött be kintről. Hallotta, hogy szép óvatosan bontani kezdik az istálló falát. A tölgyfatermetű legény odahúzódott a készülő lyukhoz. Amikor elkészültek, egy vékonypénzű betyár kezdett bebújni lábbal, amire a benti legény egykettőre hurkot vetett.

– Hagyjatok itt! Én már fogva vagyok – szólalt meg a betyár.

Ott is hagyták, csak előbb levágták a fejét, és magukkal vitték, nehogy megtudja valaki, hogy a Rózsa Sándor csapatából való volt.

A Morgó alagútja

A vármegye pandúrjai átvergődtek a veszélyes karcagi mocsarak között, Tolvajosnak, Bengecsegnek még a nevét is elátkozták. Haladtak takarosan az Ágota csárda felé. Szomjasak voltak és fáradtak.

Csendes volt az ivó az Ágota csárdában, amely ott állt az úton járók örömére a Pest és Debrecen közötti országút mentén. Olyan ravaszul építették meg, hogy a mestergerenda egyik oldalán még a kunok földjén tartózkodott a szomjára enyhülést kereső, de ha átült az asztal túlsó oldalára, amelyik már a mestergerenda ladányi oldalára esett, a hajdúk földjén emelgette poharát. Ennek a körültekintő építési módnak különösen a betyárok örültek, mert innen a pandúr nem mehetett át oda, onnan pedig ide. Megesett, hogy a betyár az asztal túloldalán támasztotta a homlokát, szemben a tehetetlen pandúrokkal.

A csaplárosné letette a bort a kemény tekintetű betyár elé.

– Igyál, virágom!

A csárda közelében az elcsigázott pandúrok szusszantak egyet, közben hajtották magukról a vérszívók hadát, aztán nekilódultak, hogy ott kapják azt a híres Sándor gyereket.

Az asztalnál ült Rózsa Sándor. Erősen töprengett valamin, csak ritkán emelte szájához a bort. Aztán, mint aki veszélyt érez, az ablakhoz lépett: a pandúrok akkor kászálódtak le a nyeregből. A betyárt egy szempillantás alatt elnyelte a pince. Fentről lefelé a kilencedik lépcsőfokot balra betolta a falba, s eltűnt az alagútban.

A vármegye pandúrjai döngették a csárda ajtaját.

– Nyisd ki!

Szaladt a csapláros, szélesre tárta előttük az ajtót.

– Nyitva van, uraim, erre tessék! Hozhatok egy icce bort?

A pandúrok azonban először átkutatták a csárdát, még a pincébe is lementek, de nyomát sem lelték Rózsa Sándornak.

A betyárgyerek a sötét alagútban ballagott egy szurkos szövétnekkel a kezében. Itt-ott csöpögött, egy-két helyen csurgott a nyakába a víz, de nem csoda, hiszen az alagút fölött szinte feneketlen mocsárvilág húzódott. Rózsa Sándor sem bánta azt a néhány csepp vizet, inkább még mosolygott is magában, mert elképzelte a pandúrok csalódott képét. Ettől jó kedve támadt, halkan dúdolgatva haladt Karcag irányába, a Morgó csárda felé. Tudta, hogy egy kapcabetyár elárulta őt a pandúroknak, azok pedig üzentek a hajdú vidéki fogdmegeknek, jöjjenek az Ágotai csárdába, megfoghatják a Sándor gyereket.

Ahogy az ajtón kiléptek a pandúrok, akkor értek a csárdához a szomszéd megye pandúrjai. Látták emezek gyászos ábrázatán, hogy hiába jöttek.

– Nincs meg?

– Nincs.

A Morgó Karcag szélén állt, mellette kis erek kanyarogtak, náderdő susogott, benne kis ösvényt vágtak a pákászok csónakjai, amik hirtelen bukkantak elő a rengetegből, s csónakjaikat a csárda tornácának ágasához kötötték. Nagy puttony halat vittek be a csárdába, hogy süssék meg nekik.

Rózsa Sándor elé húst tett a csaplárosné.

– Egyél, szentem!

A betyár gyerek nagy darabokat tépett ki a húsból, őrölte a fogai között, de a keze már a bor után nyúlt, amit akkor tett elé a csaplárosné.

– Igyál, szentem!

A pandúrok a Debreceni úton csúszkáltak a sárban a város felé. A város szélén megszólalt az egyik.

– Megnézhetnénk a Morgóban.

– Meg – bólintott a többi.

Már zúdultak is a csárda fele.

A csárdában egy rettentő nagy csapra vert hordó takarta el az alagút bejáratát. Olyan nehéz volt ez a hordó, hogy még nem született olyan ember, aki meg tudta volna mozdítani. Csak a beavatottak tudták, hogy ha kihúzzák a hordó felső dugóját, akkor könnyedén odébb mozdíthatták.

Rózsa Sándor mögött a helyére csúszott az óriási hordó. A legény végignyújtózott az alagút elején lévő nádpriccsen. Hamar elálmosodott. Órák múlva, amikor felserkent, evett egy kis sült tyúkot, ivott rá piros bort, rágcsált egy kis foszlós bélű kalácsot. Így telt el néhány nap. Fogta a szurkos szövétneket, s elindult az Ágota csárda felé. Amikor odaért, s a kilencedik lépcsőfok helyén előbukkant a feje az alagútból, a csaplárosné már nyomta is vissza.

– Menj vissza, virágom! Harmadnapja várnak rád a pandúrok.

Mit tehetett a Sándor gyerek? Bandukolt visszafelé. Csakhogy mire a Morgó csárdához ért, ott is azzal fogadta a csaplárosné, hogy itt várják a pandúrok.

– Menj vissza, szentem!

Feküdt a sötét alagútban a nádpriccsen, tehetetlen düh feszítette. Rónákat lábaló gulyákról, széles puszták méneseiről álmodott. A szélről, amivel versenyt vágtatna odafent.

A megrontott legény

Egyszer volt, hol nem volt, a Bige-fertőn túl, de a Gergely-halmon innen, volt egyszer egy bodori hajú, meglehetős ábrázatú szegény legény. Rettenetesen ette a mormáncs egy szőke lány után, de az rá se hederített. Mikor a nősülését firtatta valaki, ezt mondta.

– Olyan szegíny vagyok, hogy egy lecsepett zsírom sincs, az a baj.

Ami igaz, igaz, nem bővelkedett szegény a földi javakban, de annál inkább testvérekben. Tíz gyereket szült az anyja, majd jó sokára ő lett a kaparék.

Azért az a leány csak tetszett neki. Munka közben is szinte látta maga előtt, néha annyira belefeledkezett gondolataiba, hogy csak azt vette észre, énekel:

Száz forintot adtam én egy lóért,
Másik százat a nyeregszerszámért,
Harmadikat egy szép szőke lányért,
Kit nem adnék széles e világért.

Ha csak tehette, a közeli tanyájuk felé őgyelgett, hátha látná legalább néhány pillanatra a rózsás arcú leányt. Na, annak az anyja aztán meg is haragudott a sok mászkálás miatt a bodori hajú legényre!

Történt aztán, hogy nyári időben, amikor pedig dandárja lett volna a munkának, a legényt elhagyta az ereje. Nem bírt dolgozni. Alig kelt fel, már megint feküdni kívánkozott, még enni sem volt kedve, csak vonszolta magát a tanya körül. Még a doktort is kihívták hozzá Karcagról, de az se tudta, mi baja lehet.

– Na, majd megtudom én! – fogadkozott a komája.

Alig telt el két nap, szaladt a komája a bodori hajú legényhez.

– Komám, elfeji az erődet az a vénasszony!

– Milyen vénasszony?

– A lyánynak az anyja.

– Boszorkány lenne?

– Az hát! Kilestem.

– Mit láttál?

– Este besurrant az ólba, osztán kis idő múlva én is benyitottam hirtelen. Te nígykézláb álltál a hídláson, az meg úgy fejt egy rocskába, mint a tehenet szokták. Na, akkor osztán el is tűnt az egísz, mintha csak álmodtam vóna.

Egyéb se kellett nekik! Tudták már, mit kell tenniük. A legény gatyáját felakasztották a gerendára, jól megostorozták, jó nagyokat vágtak rá.

Másnap a bodori hajú legény komája átment a lányék tanyájába valamilyen ürüggyel. Hiába takarta a vénasszony a képét, csak meglátta rajta az ostorcsapások helyét.

– Na, komám, ez se bánt ezután! – mondta visszatérve.

Nem is rontotta soha többet. De a legény se nézett többé a lányra. Úgy volt vele, biztos eltanulta az is a boszorkánymesterséget az anyjától.

{fel}